ELSŐ KÖTET.

I.

Istenem, hol is kezdődik?...

Igen, - világosan emlékszem egy szürke reggelre és ott kezdődik az én szegény lelkem története. Amit odáig leőröltem volt életem szomoru malmában, az csak üres, visszatérő órák egyhangu halmaza.

Akkor jött az a reggel, amely pedig tulajdonképpen csak olyan volt, mint a többi, mégis örökre megmaradt az emlékezetemben. Talán azért, mert még üresebb volt, mint a többi.

Szóval arra a reggelre emlékszem.

A lovam unott, lomha lépésekkel mászott velem hazafelé az Arc-de-Triomphe kapaszkodóján. Magam is lomhán lötyögtem a ló hátán, ki-kicsuszott ujjaim közül a kantár és fáradságosnak találtam utána nyulni.

Kétségbeejtően szürke volt az egész világ. Az a rengeteg kapu is szürkén tátongott ránk, ugy alulról nézve csak a szürke ég látszott a torkában, mintha nem is Páris, hanem a feneketlen, fakó semmi lett volna benne.

Lovasok, kocsik, gyalogjáró emberek mind arra felé iparkodtak mellettem s az a kapu lenyelte őket előlem a semmibe. Az ötlött az eszembe, hogy a sok hiu csatanév helyett őszintén rávésethetnék, hagy olvassa a Boisból besiető népség: - „Mondjatok le minden ábrándjai­tok­ról, soha haza nem találtok!”

Különösnek találtam, hogy az a sok ember mégis mind megy valahová, sőt siet, mintha nem léteznék semmiféle hangulat és csak dolga volna mindenkinek, amire nézve mindegy, hogy kék-e az ég vagy szürke. Vannak jelentéktelen dolgok, amelyek egy megfejthetetlen pillanat­ban a banálitásig híven belévésődnek az emlékezetbe: élénken emlékszem egy asszonyra, maga volt a jól táplált polgári tisztesség, ott ment el mellettem, a gyalogjárón, de ugy sietett, de ugy... Talán a piacra ment... És én gondolkoztam, hogy hova megy?... Éppen az az egy, az ezer közül...

Fölértem a Place de l’Etoilera. Ott hömpölygött előttem a Champs Elysées lejtőjén ló, kocsi, ember. Messze lent, a Concorde-téren, a királyi kert rácsa előtt, megtorlódott és azután szét­áradt, mint a zsilipet ért mocskos essőlé.

Én is besodródtam az árba s mentem velük. Köszöntöttek, - én is köszöntem. Ki? Tudom is én! Senki se érdekelt. Nem láttam az egyes embereket, valamennyit láttam együtt, - ugyis elég undoritóak voltak..... Azaz, talán erős ez a szó!... Olyan nehezen találom meg az érzelmeim­nek megfelelő szavakat, hisz annyira csupa érzelemárnyalatokkal volt teli az egész életem, hogy azt sem tudom, hol voltak az átmenetek vagy hogy egyáltalában voltak-e az érzel­meim­ben átmenetek? Nem csupán egy sivár, örökké árva lélek beteges tengődése az én egész kopár ekzisztenciám, amelynek sorsa és fejlődése teljesen kivül esett az én individuális akarat­befolyásomon?...

Hisz ugy szerettem volna teljes életemben akarni, de én már csak az akarat öntudatáig jutottam, bennem már ez finomodott az analizáló melankólián keresztül az öntudatos tehetet­lenség végzetes lelkifurdalásai felé.

Az általánosságok érdekeltek és azokban olyan kellemesen, jólesően esett szét a figyelmem, mint ahogy a határtalan égen foszlanak a felhők, lágyan, nesztelenül. És ilyenkor fizikai gyö­nyörüséget is éreztem: - langyos meleget az ereimben, valami pihenésfélét, amely kelle­me­sen, szeliden borzongatott. Ilyen lehet az, amit én sokszor elképzeltem, amire félve vágytam, de amit megtenni nem lettem volna soha eléggé erős: - ha beülnék egy kád langy meleg vizbe és fölhasítanám a csuklóimon az ütereimet... Ezt, ezt a két vágást nem tudtam megtenni... Elgondoltam, hogy csak egy pillanatig tartana, de addig se, csak két villámgyors érintés, jó éles késsel... És próbáltam a karszékem párnáján, villámgyorsan hasítva a dagadó szövetbe két nyilást... Azután a langyos vízbe hanyatlanának a karjaim, én hátradőlnék, látnám, mint pirul a fehér márvány-kádban a gőzölgő víz, mind pirosabbá, pirosabbá... azután lefáradnának a pilláim, folyton könnyebb és könnyebb lennék és lassankint haldoklanék a hallásom és végre nem hallanám azt a rémületesen zsongó hangját a csöndnek, amelyet tizennyolc éves korom óta évekig iszonyuan hallottam.

És éppen ennek az ellentéte, a másik véglet, az, hogy az egészen apró, csaknem mikroszko­pikus dolgok érdekeltek kegyetlenül. A lovam sörényéből a kabátom gombján akadt egy szál... Azon eltanakodtam naphosszat, gyötörtem az agyamat, de egy kerek egész gondolat meg nem fogamzott e meddő kínlódások révén, - csak gondolkoztam, a megfeszitett gondol­kozás minden emésztő fáradtságát átéreztem, de az eredményt, a gondolat végösszegét hasztalan kerestem; ahogy a fáradt test álomba szédül, ugy hullott át az én agymüködésem e fárasztó apróságokból az általánosságok ájulásába pihenni.

És ime, még most is analizálok, szinte félek az igazi élettől, az egészséges, drámai akciótól. Igaz, hisz én talán nem is cselekedtem soha, a körülöttem élő cselekvés mozgatott, lökdösött néha, amikor utjában voltam, mig egyszer azután fellökött, keresztül gázolt, tátongó sebeket vágott rajtam acélpatáival s én még ma is itt hentergek belé a földön - és okoskodom... Ugy szeretnék feküdni, hogy ne fájjanak a sebeim nagyon és főként ugy, hogy észre ne vegyen az élő, rohanó, egészséges élet, mert még én is élni szeretnék, most...

Roppant kényelmesen megoldhatnám az életem problémáját, ezt a megoldhatatlant, ha bolondnak deklarálnám magam. Ugy sejtem azonban, hogy van itt más magyarázat is - és ebből faragom a jövendőkre a reménységeimet.

Azt hiszem, hogy túl vagyok azon a koron, amelyet családom tagjai rendesen meg szoktak érni. Apám, nagyapám s a férfiak rendesen 50-54 éves korukban haltak meg vagy lőtték őket főbe mások vagy önmaguk. Most 54 éves multam. Tehát: - hátha leéltem már azt a negativ életet, melyet az ő pozitiv bűneik róttak rám örökségül s még hátralévő napjaimra össze­lophatnék magamnak egy kis boldogságot?... Negativ lesz ez is. Mindegy! Összeképzeltem magamnak jogaimat a boldogságra, most majd összeképzelem magát a boldogságot is. Csak nem szabad mozdulnom, mert akkor ez is az ördögé lesz. Először is azt kell erősen elhinnem, hogy a magyarázat, amelyet találtam, jó és helyes, - igy tehát ezt nem szabad tovább boly­gatnom; azután azt is erősen hinnem kell, hogy boldog vagyok, igy tehát ezen se szabad gondolkoznom. Végre, egy pillanatig se szabad kételkednem abban, hogy mindezt képes vagyok akarni.

És mindezek után hagy legyek én bolond, de legalább tiz esztendeig, ötig... négyig, háromig... csak egy hónapig... csak egy fél óráig olyan boldog lehessek, mint a milyen Don Quichotte volt.

Azt hiszem, én is vagyok olyan jó ember, mint ő volt, megérdemlem ezt a fél órát.

Akkor reggel hasonlítottam először ő hozzá magamat. Külsőleg is olyannak képzelem őt, mint amilyen én voltam huszonhárom éves koromban. Már akkor megállt az idő reám nézve és azt hiszem, egy fáradt, sokat küzködött és nem boldogult harminchat éves ember érezheti ugy magát, mint én éreztem akkor, meg azután sokáig, mig meg nem vénültem. Mindig egy helyt állott a korom.

A lovam bogarászva vitt a kocsitömegben, hol az út közepén, hol meg kiténfergett velem egészen az út szélére, föl a gyalogjáróra. Egy nagy virágkereskedés tükörablakában pillantot­tam meg magamat. Annyira meglepő volt a látvány, hogy önkénytelenül megrántottam a kantárt. A nemes állat azonnal fülébredt a durva mozdulatra, engedelmesen megállt ugyan, de fölhorkant, megrázkódott, összeszedte magát, formái kiteltek és kecsesen szegte meg a nyakát.

Istenem, én csak még annál furcsább voltam a hátán!.. Vékony lábszáraim renyhén lógtak le kétoldalt, a törzsem üresen görbült előre, a mellem horpadt és a fejem, hegyesre vágott fakó szakállammal, az is olyan furcsán billent ide-oda, mint egy ugrató karón forditva fönnakadt, megviselt clown sipka.

Ni!... Don Quichotte, a bús képü lovag!...

Egészen szembe fordítottam a tükörrel a lovamat s ugy néztem magamra, mint egy idegenre, aki kiváncsivá tett. A lovam határozottan rontotta az illuziót, tulságosan formás volt alám. Végig simítottam hegyes szakállamat... Szinte elfeledtem, hogy az utcán vagyok. Valaki rám szólt:

- Talán borotválkozni méltóztatik?

Erre nagy röhögést hallottam, nekem szólt, már egész nézőközönség kerekedett körém és ijedten vettem észre, hogy mekkora föltünést keltettem.

Egy nagykalapos leány állt közvetetlenül a lovam orra előtt s arcátlanul mosolygott rajtam. A többiek hangos megjegyzéseket tettek. Arcomba futott a vér, melegem lett, szerettem volna a fejére csapni annak a leánynak....

Hevesen kaptam szárba a lovamat, az fölágaskodott - a leány sikítva ugrott félre, én meg vágtattam el onnan, nem nézve se jobbra, se balra. Éreztem, hogy fordul meg utánam az Avenuen mindenki, hogy mutatnak utánam - előlem meg rémülten szaladtak félre, kiáltozva, karjaikat nyújtogatva.

Don Quichotte vágtat a szélmalmok ellen...

Az elől a nagykalapos, kihivó tekintetü leány elől futottam.

II.

Mintha el lehetne futni az „asszony” elől...

Milyen boldogok azok, akiket „egy” asszony tesz szerencsétlenné! Engem minden asszony üldözött és jaj volt nekem attól a pillanattól kezdve, amikor először féltem tőlük.

Hogy egy életképtelen fajt akart talán bennem befejezni és megsemmisíteni az örök, bölcs természet?!

Hát nagyon irgalmatlan az ő bölcsesége. Nem tudom elképzelni, hogy miféle zavarokat okozhatott volna az a nagy Mindenség háztartásában, ha egy ilyen magamfajta kis féreg ötven esztendővel kevesebbet kínlódik s az a bölcs Természet ötven esztendővel hamarább törli ki a számadásaiból?

Vagy azért voltam, hogy tanuságul szolgáljak? Hogy én legyek a moral a Kerbastik d’Azincourt familia végén?

Így romantikusabb.

És hát így akkor a fouesnanti plébánosnak van igaza: - van valami Isten e komédia mögött és az kegyetlenkedik néha velünk és áldassék az ő szent akarata, mert nem éri azt be a mi véges földi eszünk, hogy merre vezetnek az ő útjai...

Igaz ugyan, hogy ez a legkényelmesebb magyarázat az Isten szempontjából és reánk nézve is csak olyan mindegy, mint akár ha azt hiszszük, hogy csalódik a fouesnanti plébános.

A fő az a boldogságra és boldogulhatásra, hogy higyjünk valamiben, de fanatikusan: egy ter­mé­szetben, egy művészetben, egy ideában, egy Istenben vagy egy asszonyban... ha tudunk... A végén mind csak egyre megy ki és...

Nem ér ez az okoskodás semmit!

A Renaissance nagy emberei, akik cselekedtek, tehát igazán éltek és teremtettek is, - a valódi nagy hadvezérek, akik gyakran csudálatosan szimpla egyéniségek voltak s talán éppen azért akkorák, mindig csak egy lehetőséget láttak és habozás nélkül mentek arra az egyre, tehát minden hitükkel. Persze, így biztos a diadal, ha pedig kudarc, - akkor legalább megrenditő tragédia.

Az én kis komédiám csak szánalmas.

Ilyenek a modern tragédiák.

III.

Akkor nap annak a nagykalapos, kihivó tekintetü leánynak az emléke üldözött. Jött utánam, elém állt, bármerre tekintettem. Átöltöztem s azalatt a tükörből vigyorgott rám. Leheveredtem és mintha mellém ült volna, éreztem, hogy melegít a teste. Fölugrottam s kinyitottam az ablakot, hogy friss levegőt kapjak a kertből.

A mi komor, vén kertünk!...

Minden tavaszkor elkésve szánták rá magukat a mi fáink a bimbózásra. A szomszédban volt a karmeliták kertje, ott már lombosak voltak a fák régen, amikor a mieink még csak készü­lődtek s itt-ott látszott az ágaikon némi halavány-zöld szin. Gyerekkoromban levittek néha sétálni, de én féltem ott, minden olyan magas volt és feketék voltak a fatörzsek, sehol egy zöld ágat el nem értem. Aztán meg azt hittem, hogy folyton lesnek az ablakokból, nem követek-e el valami helytelenséget?... Nem éreztem benne magamat soha egyedül, pedig soha senkivel nem találkoztam a fák között, az ezer gonddal fésült útakon. Egy harangkondulás jelezte, hogy a családtagok közül valaki belépett a kertbe s arra minden kerti cseléd el­kotródott. Igen, ez az egy érdekelt a kertben! Szerettem volna rájönni, hogy ugyan hova bújhattak?... Bizonyosan lesnek rám valami jól eldugott helyről és nevetik, hogy keresem én őket... Igy hát ügyeltem magamra, hogy nevetségesnek ne találjanak. Az öreg kertész fedetlen fővel, alázatosan meghajolva állott az üvegház előtt. Máskor, - láttam őt az ablakból, - kurtaszáru pipa volt a fogai között vagy mosolyogva fütyörészett; igy közelről azonban egészen másmilyen volt: - mint egy temetőpásztor, aki előtt a koporsóval vonulnak el. Dehogy mertem volna őt megszólitani! Ugy feszélyezett, akárcsak apám örökké csukott ablakai a Hotel balszárnyán.

Az a leány oda könyökölt mellém az ablakba is.

A tavaszszal küzködő fekete fák közé szürkén esett be az ég, de azért mégis tavasz volt az. Erőszakosan tolult be az ablakon, olyan különös szaga és ize volt, én önkénytelenül hőköltem hátra előle. És mintha minden ízem nőtt volna, ugy éreztem, hogy tágulok, feszül szét a mellem, emelkedem és a bútorok összezsugorodnak körülöttem...

És az a leány teliállja az egész szobát, ott van az ablakban, azután tovább, mindenütt, amerre nézek, végig a fal mellett, az asztalon, a székeken. Fönt, mellettem, előttem, a hátam mögött - és mind tódul be az ablakon, sok, sok leány, hozza őket a tavasz...

Hova meneküljek?...

Tehát ma is ugy lesz, mint egy idő óta mindennap? Üldözni fog egy női arc s én lélek­szakadva menekülök majd előle egyik szobából a másikba, egyik könyvtől a másikhoz, ki az utcára, hogy elhagyjam valahol, de nem fogom tudni elveszíteni, jön majd utánam mindenütt és agyon fáraszt, mig csak reszketve, dideregve álomba nem szédülök éjfél után. És még akkor sem irgalmaz, mert az álmaim közé tolakodik, égetni fog vagy késsel hasogatja az oldalamat, ugy, hogy lucskossá izzadom magam alatt a párnákat és lázas kiáltásomra berohan majd a legényem.

És majd holnap reggel?...

Halálra fáradtan ébredek minden reggel. Nem tudok az egész előttem lévő napba beleképzelni valami olyan eshetőséget, ami megérné a fölkelés és felöltözködés fáradságát.

Tudom, irgalmatlanul bizonyosan tudom, hogy éppen ugy járok, mint jártam tegnap és valahol belébotlom egy átkozott nősténybe és annak a martaléka leszek.

Nem lehet őket kikerülni!

Ott vannak a könyveimben, a bibliától kezdve, - a muzeumokban, - az utcán, - a lehetséges szórakozásaimban... És... és... bevallom, mert az az átok, hogy ha nincs ott, hát mégis rá­találok! Érzem én, hogy a fehérnemüimet női kezek varrták, a butoraim szövetjét női kezek szőtték, a fonált női kezek sodorták, vagy... tudom is én!!...

Ki kell találnom valamit ellenük!

IV.

Erik, a legényem, az egyetlen a hotelbeliek között, aki olyankor is szokott beszélni, amikor nem kérdeztem, folyton sopánkodott, hogy: - ha ő az én helyemben volna!...

Ő is a családhoz tartozott, még a nagyapját hozták hozzánk Angliából. Öt éves multam, mikor mellém osztották őt s mód nélkül unhatta az én egyhangu szokásaimat. Mi több, egy alkalom­mal szemrehányás-félékkel illetett, hogy én bizalmatlan vagyok ő hozzá és ő busul, mert nem érdemli meg.

Nem értettem, mit akar?

Erre mondott sok alázatosságot, hogy ő milyen hű, odaadó, hogy én mellettem őszült meg és hogy én mégis ugy bánok vele?

- De hát mi baj, Erik?

- Semmi, kis grófom! A világért se!... Semmi!... Csak nekem rosszul esik.

Ugy ment ki, hogy őszintén megsajnáltam. Mi szomorithatja őt ennyire? Visszacsengettem. Mereven állt meg az ágyam előtt, várva a parancsot.

- Erik, tudni akarom, mi bajod?

Sima arca maga volt az önfeláldozó becsületesség s ugy nézett rám, mint az öreg vadász­kutyák a gazdájukra.

Közelebb intettem őt.

- Add ide a kezedet!... Igy!... Nos hát, halljam, mi baj, öregem? Rosszul esett valami? Mi?

Igazán ugy csillogtak a szemei, hogy azt hittem, rögtön könnyekre fakad. Tétovázva igazgatta az éjjeli-asztalon a poharat, majd meg a takarót egyengette rajtam. A szemeim közé nézett és hirtelen elkapta rólam a tekintetét. Biztattam, hogy beszéljen.

Csak köntörfalazott.

Már türelmetlenné lettem, de ő is jól ismert, észrevette - megint kezdett hálálkodni s ezalatt egészen átváltozott az arca, cseléd lett.

Mikor kisütötte, hogy:

- Kis grófom ugy él, mintha kolostorban volnánk! - olyan közönséges volt, hogy elhidegitett. Gyanuba fogott, hogy csalom őt, a háta mögött dorbézolok és titkolom előtte.

- Menjen ki!

Erre megmerevedett, azután nesz nélkül kiment.

Szegény Erik!... Talán igazságtalan voltam hozzá utóbb is?... Milyen keservesen eshetett neki! Mert hát mit vétett?... Hasznot akart huzni? Hisz megvolt mindene, valószinüleg mérsékelten lopott is, mint a többi, mint az apja, a nagyapja, mint valamennyi. Vagy talán hasznot akart huzni csakugyan? Igy is igaza volt. Mindenféleképpen igaza volt neki.

Azután ki is békültünk.

Ő azt mondta, hogy tőlem nem vehet semmit rossz néven, - én pedig... Hisz megfulladtam volna ő nélküle otthon.

Éjjelenkint, ha nem tudtam aludni vagy fölriadtam, bejött, mint gyerekkoromban és mesélt. Ledörzsölt, friss hálóinget adott rám, leült az ágyam elé, életbölcseségre oktatott. Gyerek­koromban azt magyarázta, hogy nem kell félni a sötétségtől, később pedig, hogy nem kell félni az asszonyoktól. Ha rászóltam, elhallgatott, megmerevedett, cseléd lett belőle. Kényel­mes ember volt ő, valóságos telivér cseléd-race: - kapaszkodó, engedelmes és óvatos, többet talált ki, mint amennyit mondani kellett neki és többet tudott, mint amennyit elmondott. Engem pompásan ismerhetett és azt hiszem, teljes jóindulattal viseltetett irántam. Amit a familiáról tudok, azt nagyrészt tőle hallottam, de soha gyerekkoromban a határokon túl nem ment, diszkrét volt, lehet, hogy ösztönszerüleg, a saját érdekében. A leghasználhatóbb diplo­ma­ták egyike lett volna belőle, ha nem örököl akkora adag ragaszkodást egy biztos exisz­ten­cia iránt, hogy minden egyéb értékesithető képességei ugyszólva csak annak az egynek az érdekében érvényesültek.

Tizenhat éves koromig a nevelőim s talán az apám megelégedéseért iparkodott, de persze ugy, hogy az én rokonszenvemet se kockáztassa, bölcsen tudva, hogy azután is jó dolga lehet mellettem.

Tizenhat éves koromban határozottan mellém állt. Nem mondom, hogy öntudatos volt az eljárása mindig, nem, de ösztönszerüleg kitalált, sőt néha, elég ügyesen, idomítani is próbált.

- Szegény ember! Különb temperamentumot érdemelt volna, mint az enyém.

Eleinte várta, hogy már mi lesz? Mikor kezdek könnyelmüségeket követni el?... Valószinüleg ügyelt volna rám, hisz arra is számítania kellett, hogy akkor se lehessen kifogásom ellene, ha megvénülök, - bizonyosan ügyesen igazította volna ő ezt!

Később próbálgatott kiásni a könyveim közül. Rangomra, állásomra hivatkozott és beszélt néha a faubourg skandalumairól. Kedvetlenül hallgattam, hát elhallgatott vele.

Egyszer a Hotel berendezéséről fecsegett.

- Ha a kis grófom egyszer ki akar menni, az üvegházból nyílik egy ajtó a karmeliták kertje alá. Ott észrevétlenül ki lehet ám menni.

Erről nem is tudtam.

Ő valószinüleg lesett is utánam, de soha rajta nem csiptem. Különben is, ha jártam valahol, ő ült a kocsis mellett.

Biz ez elég egyhangu volt!

Na és azután elcsüggedt, gyanuba fogott, hogy ügyesebb vagyok, mint ő, és hogy én kiját­szottam. Ama jelenet után látszólag elhitte, hogy mégis őszinte voltam irányában. Várakozó álláspontot foglalt s néha házasságot emlegetett.

- De mikor sehova nem méltóztatik járni! - Soha meg nem érem én ugy, hogy az én kis grófom boldog legyen.

- Már ugy, Erik, nem, az bizonyos. Nem fogok én megnősülni.

- Oh dehogy, mi lenne akkor a családból?

- Ki nem állhatom a nőket.

- Hát meg kellene velük ismerkedni. Igy nem is lehet, bocsánatért esedezem. A lovát se szerette eleinte a gróf úr.

- Az más, barátom.

- Csak olyan az, kérem, tessék nekem megengedni! Amit az ember nem próbál, ahhoz nem is ért.

Megmagyaráztam Eriknek, hogy idegenkedem a nőktől, képtelen volnék együtt élni egy asszony­nyal. Ő alázatosan mosolygott és azt okolta, hogy mióta anyám meghalt, alig is beszéltem nőkkel. Igaza volt.

A Hotelben alig láttam asszonyt, atyám személyzete és az enyém is, - kizárólag férfiakból állott. Anyám lakosztálya zárva volt, atyám évenkint négy hónapot töltött Párisban, de anyám halála óta, nemcsak hogy nem fogadott, de én soha nem is hallottam, hogy a kapus vendéget jelzett volna.

Fekete volt ez az élet.

A cselédség folyton gálában, némán ácsorgott a folyosókon, a kapus teljes diszben nyitott kaput a kocsim elé, amikor engem, sápadt kis foglyot, valamelyik börtönőröm, többnyire az abbé, levegőre vitt.

Visszajövet ismét a tekintélyes portás tárta föl a kocsi előtt a massziv tölgyfakaput, a cselédek a lépcsőn vártak s a rengeteg, barna ebédlőben nyolc éves koromtól kezdve ketten ebédeltünk atyámmal évente négy hónapig, nyolc hónapon keresztül pedig egyedül ültem az asztal mellett. Erik állott a székem mögött, a maitre d’hotel a tálaló előtt s egy legény szolgált. Egy tányér meg nem csörrent, csak a maitre d’hotel jelentette sorra halkan az ételeket. Olyan volt az és én mindig ugy is képzeltem - mint a misék az anyám folyosójáról nyíló házi kápolnában: mindig egyforma, mindig szomoru és ünnepélyes. Sírni szerettem volna, küzködtem a könyeim­mel, de féltem azoktól a merev alakoktól, a csöndtől, a meg-meglobbanó gyertya­lángoktól.

Atyám kivánta, hogy ez így legyen.

És később is így volt, csak abból a legényből, aki gyerekkoromban szolgált föl, időközben maitre d’hotel lett és egy másik került a helyébe, de az is ugy tudta a rendet, mintha örökké ő hordta volna hozzám a tálat. A régi maitre d’hotel talán nyugalomba vonult, nem tudom; ez volt az egyetlen esemény a házirendben nyolc éves korom óta.

Az soha eszembe se jutott, hogy egy pillanatra bár, megtagadjam valamelyes irányban az enge­delmességet. Néha nem ettem. Sorra hordták föl az ételeket, nem nyúltam egyikhez se, hisz fojtogatott a zokogás és kínlódva nyeltem vissza, de azért nem mertem volna fölkelni az asztaltól.

Ilyenkor Erik fölém hajolt, igazított valamit a teritéken s lopva sugta a fülembe: - mindjárt vége lesz, kis grófom, mindjárt!..

Ő se mert hangosan beszélni, nem mert egy szóval se kinálni, pedig csak egyedül voltam és a három cseléd.

Igaza volt Eriknek. Egy fehér főkötős szobaleány napsugarakat áraszthatott volna a néma, hideg, komor folyosókra és megtanított volna bennünket mosolyogni. Reggelenkint énekelt volna porolás közben, az ebédlőben kinált volna, mikor elszorult a szivem és midőn este reszketve a paplan alá bujtam és belézokogtam a párnákba vergődő kis szivem névtelen szen­vedéseit, ő bizonyosan bejött volna hozzám és megcirógatott volna, hozott volna mandolás süteményt, amit az ebédlőben dugott volna a zsebébe, látva, hogy nem tudok enni, mert sírni, csak keservesen sírni szeretnék, de azt se merek...

Igaza volt neki.

V.

Egy délután, - nem tudom egészen tisztán elválasztani egymástól azokat az egyforma, szürke napokat, de ez is akkoriban történt, - egy délután a második emeleten lévő könyvtárban gubbasztottam.

Fáztam, mint rendesen. Erik egy nagy bőrszéket húzott a kandalló elé s időnkint benézett hozzám, megigazgatta a tüzet. Egy egész fatörzs izzott és pattogott az óriási tüzhelyen, pirítva a kandalló méhébe kovácsolt családi őscímert, a koronás agarat és a köréje vert vas betüket: Jamais Breton Ne Fit Trahison.

Csaknem bent ültem én is a tüzhelyen, egészen a kandalló párkánya alatt volt a fejem. Szem­közt velem, a magas, templomba illő ablakon át a karmeliták tornya látszott, madarak szálltak rá, nehézkes röptü varjak, összebújtak és bóbiskoltak. Hirtelen meg fölrebbentek, vala­mennyien egyszerre, lomhán köröztek a magasban s az egyik kivált a hosszuéletü bölcs madarak közül és letelepedett a torony csúcsán, a rozsdás fekete kereszt karjára, egészen a végire. Aludt s mintha folyton ingott volna. Egykedvüen vártam, mikor szédül le és eközben azon tünődtem, hogy miért rebbent fel az imént egyszerre valamennyi?... Miért hagyta el a többit ez az egy?...

Az ölemben feküdt egy kötet a családi krónikából, melyet a papjaink kötelessége lett volna rendesen vezetni, de némelyik csak ugy hébe-hóba jegyzett föl egyet-mást, keresztelőt meg temetést, azt is olyan kacskaringós hetükkel, mintha egyenesen a dáridóról vagy a torról ment volna bötüt vetni. Egy a XV. század elején például kétszer is leírta a lakodalmas éneket, hogy végig teljék a pergamentje.

A varjum békésen szundikált a kereszten s félálomban vártam én is, hogy mi lesz vele?...

Erik bejött, motoszkált mögöttem és morgott valamit. Háromszor is kérdeztem, hogy - mit mond?

- Már csak azt mondom, kérem, hogy tudom én, mi a baj!

- Dehogy van, nincs semmi baj, Erik. Csak fázom. Nem akar ez a tűz tisztességesen égni, csináljon vele valamit, kérem.

Fogta a vasat és haragosan bökdöste az izzó tuskót. Ezalatt folyton beszélt, de nem értettem belőle semmit. Szépen kértem, hogy ne sajnálja tőlem a hangosabb szót.

- Azt gondolnám én, kis grófom, könyörgöm, hogy megraknám itt ezekből a könyvekből a tüzet, majd égne az aztán, tudom Isten!

- No azért kár volna, öreg.

- Már nem tudom én, mi kár volna! Hogy itt eszi magát a kis grófom?... Bezzeg, az abbé nem jár ide! Nem jár ide más jótét lélek, csak mi ketten, hogy az Isten akárhova tegye ezt a sok penészes papirost. Ki látott már ilyet?... Dejszen, nem az áldott grófné szobáit kellett volna nekünk becsukni, hanem ezt a papiros aszalót, ezt az unalomsekrestyét, meg azt a másikat ott lent, azt a kápolnát... Ott szedjük a náthát mindnyájan. Az abbé átjárhatna a karmelitákhoz misézni, ha annyira kedve telik benne.

Lassu hangon istentelenkedett, hagytam őt, hagy beszéljen. A varjum még mindig árván bólintgatott a kereszten.

- Minden reggel misére, minden délután ide... Nem élet ez, kis grófom, megvénülünk időnap előtt, meg...

- Mit csináljon az ember, Erik?

- Csináljunk bizony valamit!

Aztán ismét csak dörmögött, nem értettem mit beszél. A tűz magasan lobogott, kellemes meleg hevitette az arcomat. Erik ki akart menni, kértem, hogy maradjon, beszéljen valamit. Engedelmesen visszajött, neki támaszkodott a kandalló-oszlopnak és szótlanul nézett rám. Én meg őt néztem. A láng piros fényt szórt a féloldalára.

- Hát nincs ez igy jól, öregem, mi? Találj ki valamit ellene?

- Akár azonnal, csak egy szóval mondja kis grófom!

- Ülj le, Erik.

Leült a lábam elé és a térdemre tette a kezét, a szemeimet kereste a szemeivel s nem eresztette a tekintetemet. Most őszülő hajában csillogtatta az ezüstös szálakat a vidáman lobogó láng.

Azután beszélt apámról, de keveset.

- Ha nekem egy fiam volna... Addig nem volna nyugtom, mig feleséget nem keresnék neki. Az már szent!

- Ráérünk még, barátom, hadd el.

- Nem érünk rá igy! Ki látott ilyet... Hírét se halljuk itt asszonynak.

- Látod, Erik, te gondoskodhatnál rólam!

Keményen megmarkolta a térdemet s megrázott. Valami ismerős érzés borzongott rajtam keresztül. Igen, amikor az édesanyám megölelt néha, akkor éreztem ilyenformát.

- Gondoskodom is - mondta hevesen. - Isten engem ugy segéljen! Szóljon, édes kis grófom!... Veszünk a Bois környékén egy helyes kis fészket, olyan puha lesz, hogy a szentlélek is odajárhat kotlani. Minden lesz ott! Csupa gyönyörüség lesz odajárnunk. Galamb is kerül a fészekbe, szép, fehér, bóbitás...

Erik mintha mesét mondott volna, hogy elaltasson. Lehunytam a pilláimat és jól esett őt hallgatni, mint kisgyerekkoromban, amikor bejött hozzám s leült az ágyam szélére mesélni.

- Mit szól majd hozzá az apám, Erik?

- Hát szólt ő hozzánk valaha?... Ha nekem ilyen fiam volna, szeretőt is én keresnék neki, ha már maga nem tud találni...

Talán ebben is igaza volt Eriknek.

Hosszasan hallgattunk ezután. Ő ott üldögélt előttem, meg-megpiszkálta a tüzet s én a nagy krónikával az ölemben, gondolatnélkül bámultam, mint szundikál az a hosszuéletü, bölcs madár a rozsdás toronykereszt karján, egészen a végén.

VI.

Egyszer könyveket hozott utánam Erik az utcán, azaz hogy mellettem jött és szokása szerint fecsegett, ha szerit ejthette. Szép napos idő volt, minden harmadik embernél ibolyát láttam. A rue Richelieuben magam is vettem a Molière kutja előtt egy csomót a bájos virágokból. Erik csóválta a fejét, - nem igen szoktunk mi ilyesmit cselekedni!...

- Kinek adjuk, kis grófom? - kérdezte.

Ebben a pillanatban, mintha csak ő hívta volna, valami divatárus leányka haladt el mellettünk, hallotta Erik kérdését s ránk nevetett.

Egy széles doboz volt a karjára akasztva, de olyan könnyen vitte, mintha csupa ibolya lett volna benne. Szinte élveztem is az illatát s önkénytelenül, sebesebb lépésekkel követtem. Erik csaknem táncolt mellettem a könyvekkel, ragyogó szemekkel biztatott, hogy siessünk!... Mikor egészen közel értem a leányhoz, ő megállt, elmaradt tőlem. Amint észrevettem, hogy nincs mellettem, megálltam én is, kerestem, hogy hova maradt?... Nem találtam... Sokan voltak az utcán, sietve ment el mellettem asszony, ember, meg is löktek, hogy mit ácsorgok az utban! Aggódva néztem előre, hátra, az a dobozos leány kétszer visszatekintett, mosolygott, én néhány habozó lépést tettem is utána, de ugy éreztem magam, mintha eltévedtem volna, - kerestem Eriket.... Azután a leányt se láttam, eltünt az utcai tömegben. Szerettem volna kiáltani Erik után....

Előlépett egy kapu alól. Ugy megörültem neki, csakhogy meg nem öleltem! Ő azonban búsan, szinte boszusan nézett rám. Vonogatta a vállát s mogorván mondta:

- Ezért ugyan kár volt ibolyát vennünk! Már azt gondoltam, hogy most az egyszer lesz valami.

Kedves volt, szerettem - és olyan mulatságosan keserü arcot vágott...

Kissé mégis resteltem bár magam, nevettem, az ibolyáimmal babrálva. Ő duzzogott:

- Már most üthetjük bottal a nyomát. Igy ugyan nem sokra megyünk!... Csak bátran oda kellett volna lépni hozzá, egy, kettő és megvan! Nem kell velük sokat teketóriázni!

Mentegetőztem, hogy mit mondhattam volna neki, hisz soha se láttam?...

- Az egyre megy! Jön az magától, csak meg kell próbálni.

Olyan szép napos idő volt, olyan könnyüeknek látszottak az emberek, mintha mindenki dalolt volna magában.

- Hát jó, Erik, nem bánom... Majd oda adom valakinek a virágomat, majd jön egy másik.

És jött egy másik, egy harmadik. - Erik biztatott, hogy no most, ennek!... no most!... bátran!...

És én ijedten könyörögtem neki, hogy csak még ennek ne!... Igazán oda adom egy másiknak, annak, aki majd most jön...

Oh hogy féltem, ugy pirultam és kimondhatatlanul megkönnyebbültnek éreztem magamat, amikor végre hazaértünk. Az ibolyák az asztalomon hervadtak el.

VII.

Erik gyülölte a könyveimet. Szerinte az nem hozzám méltó foglalkozás volt. Gyakran emle­gette, hogy a Saint-Sulpice melletti sikátorban, egy sarokba ékelt bódéban, van egy vén irás­tudónak a műhelye, - az néhány rézpénzért elvégez mindenféle irkafirkát. Egy fél frankért ugy kicifrázza a levelet, hogy az aztán biztos!... De hát nekem mi szükségem a levélre?... Csak intenem kell a leánynak és az elég! Vagy irat ő, ha már éppen kell, ott annál a betükaparónál annyit, amennyi kell, csak parancsoljak vele!

Bizonyosan észrevette, hogy leveleket írok.

Mert szerelmes leveleket írtam, ahhoz a leányhoz, aki kétszer visszanézett rám, amikor ibolyát vettem.

Kértem, hogy bocsásson meg nekem... hogy az ibolyák itt hervadnak az asztalomon, a bárso­nyos kék, illatos ibolyák... hogy nagyon szomoru vagyok, látva e fonnyadó virágokat...

Azután összetéptem a levelet parányi apróra, kiszórtam a fekete kertbe s ábrándozva néztem a levegőben ringó papirpihék után.

Teljes tudatával bírtam annak, hogy szánalmasan nevetséges, amit teszek - és gondosan be­zár­kózva, irtam egy másik levelet, amelyet azután elégettem, a hamut szétkotortam a kandalló­ban s kiszellőztettem utána. Meg ne érezzék a szobában, hogy papiros égett!

Ekkor voltam huszonkét éves - és a tizennégy éves fiú áldatlan szerelmi ábrándjai ekkor akartak sarjadni lelkemben, de már magam konstatáltam, hogy képtelen, fattyu hajtások. Szégyenkezve téptem le őket magamról.

És éppen igy járt bennem a fiatal férfi is. Lopva voltam huszonhárom éves, mert akkor meg egy negyven felé járó fáradt ember rezignációja gúnyolta bennem életképtelenekké termé­sze­tes vágyaim erőlködéseit.

Elméleteket találtam ki a saját boldogtalanságomra és tudományos uton, szilárd logikával falaztam el magam elől a boldogságot.

Ma pedig itt áll előttem a kétségbeejtő - „hátha?”...

Hátha csak merő ostobaság az én egész race-elméletem?... Hátha csak az ügyetlen nevelés áldozata vagyok?...

De most már késő, - és hátha ez a késő kételkedés is csak bennem befejeződő fajtámnak végső erőlködése? Az összekorhadt, hatalmas cser dudvás tönkjén csirádzó gombák.

VIII.

Ismét okoskodom...

Ez az én végzetem: - a szüntelen öntudatosság. Hisz öntudatos vagyok még álmomban is.

És ez százszor a halál.

IX.

Tehát az a szürke reggel!

Azt a nagykalapos, kihivó tekintetü leányt akartam megtalálni, hogy szabaduljak tőle.

Igy okoskodtam: meg fogom szólitani s lássuk, akkor mi lesz? Legyen ahogy lesz, legalább tényekkel állok majd szemben és nem fantomokkal küzködök.

Kimentem ugyanazon az uton a Bois felé. Mint a gonosztevő, akit a bűne kegyetlenül vissza­kényszerít a bűntett szinhelyére, - olyan lelkitusakodások közepette közeledtem ahhoz a helyhez, ahol azt a leányt láttam.

És mondom, folyton, folyton okoskodtam. Hogy miért keresem éppen azt a leányt?... Szép volt?... Nem, határozottan közönséges volt, széles, egészséges, piros arca volt és mintha harapni akart volna, mikor a szemeim közé nevetett... De azért jól emlékszem reá...

A Champs-Elyséeken félni kezdtem, hogy csakugyan találkozom vele. Összeborzongtam, ha a járókelők közt egy nagyobbkalapos nőt vettem észre.

Az illető virágkereskedés előtt megálltam. Hátha ott van a boltban?... Visszafordultam. Micsoda őrültséget akarok csinálni?!... Ki tudja, miféle csavargó fehérnép az... Kimentem a Szajna felé, lassu léptekkel. Alig voltam néhány száz lépésnyire a virágkereskedéstől, eszem­be jutott, hogy hiszen azt se tudom bizonyosan, ott van-e a boltban?... Erre visszafordultam, de persze konstatáltam azonnal azt is, hogy azért fordultam vissza, mert valószinübb, hogy nem fogom ott találni a virágkereskedésben.

Mint egy kivert kutya a kerités mellett, ugy sompolyogtam ott a bolt körül, de nem mertem elmenni előtte. Néha dacos elhatározással nekiindultam, csakhamar lefáradt azonban bennem az elhatározás, valami utcai apróságba kapaszkodott a figyelmem és az vitt magával.

Kocsiba ültem és hazahajtattam. Ugy el voltam fáradva, mintha órákig viz ellen úsztam volna.

Az ebédlőben csak az én teritékem volt az asztalon. Ez azt jelentette, hogy atyám ma nem fog velem reggelizni. Gyakran megtörtént és én, aki mindig, mindent elemeztem, soha meg se kisérlettem atyám tetteinek az indokolását. Ez különös, de így van. Az én túlfinom érzékeny­ségem, amely mindenre ugy reagált, mintha megnyúzva jártam volna a világban, - teljesen eltompult, nem működött vele szemben. Lehet, hogy éppen ebben nyilvánult az ő hatása, - olyan erőszakos volt, hogy agyon fullasztott.

Az nap először támadt az az ötletem, hogy beszélnem kellene atyámmal!...

Erik halkan kérdezte:

- Parancsolja kis grófom, hogy ablakot nyissak?

- Miért?

Hát ugy égett az arcom és verejték gyöngyözött a homlokomon, - hogy Erik azt hitte, valami baj ért. Néha voltak múló, hirtelen szédüléseim, de ezúttal az a furcsa, képtelen gondolat volt reám ilyen palástolhatatlan hatással, amely ilyen váratlanul támadt rám.

Reggeli után nem mentem föl a könyvtárba. Egész délután akartam csinálni valamit, nem tudom mit. Akkor se tudtam. Csak készülődtem: leültem, fölálltam, jöttem mentem, Erikkel akartam beszélni, a csengetyühöz nyúltam, de nem csengettem neki, éreztem, hogy valamit elmulasztok, valamit, amit múlhatatlanul meg kellene tennem...

Arra gondoltam, hogy mégis fölmegyek a könyvtárba és ez az ötlet annyira kielégített, mintha meg is cselekedtem volna. Nyomban az a hangulatom támadt, mintha ott ülnék a nagy kandalló párkánya alatt, ölemben egy könyvvel és szemközt velem a karmeliták bádoggal födött tornya...

Ijedten rezzentem föl csakhamar és ismét az a délelőtti leány került elém.

Hát mi lesz már ebből?!

Ilyen utcacafattól se tudjak szabadulni?... Dacosan berzenkedtem, de nyomban jött az irgalmatlan öntudat s hozta elém a többi nőismerőseimet, a mi faubourgbeli fehér szalonjaink fehér, merev bubáit, akikkel találkoztam néha itt-ott, de akiknek soha nem volt semmi mondani­valóm, sőt gyanakodva találgattam, ha köztük voltam, hogy melyiket kell majd egyszer közűlök feleségül vennem, melyik lesz majd egy egész életen át a terhemre...

Táncközben meg kellett fognom a táncosnőm derekát. Ugy fogtam, hogy azonnal ellökhessem magamtól, amint meg akar ölelni. Mikor vége volt a táncnak, megkönnyebbültem, mintha valami fenyegető veszedelemből szabadultam volna.

És a mamák, azok a kapzsi nőstények, milyen ellenszenvesen hizelegtek, hogy a nyakamba varrjanak egy asszonyt!... A merevségemet szertartásos előkelőségnek minősítették, a tartóz­kodásomat büszkeségnek, a félénkségemet zárkózottságnak. Hát kellek én egy leánynak magamért?... Abszurdum! Ilyen sovány lábszáru, horpadt mellü, sápadt figura... Már akkor inkább őszintén, - ahogy Erik mondja - veszek egy asszonyt, megfizetem s mindaketten tudjuk, hányadán állunk és akkor szabadulok tőle, amikor akarok...

Tehát így teszek! Megkeresem azt a délelőtti leányt és beszélek vele.

Sietve öltöztem s mentem az utcára, abban a szent meggyőződésben, hogy most okvetetlenül rátalálok. Erik ámulva nézte, hogy hova sietek?

Most egyenesen a virágkereskedés elé mentem. Olyan bizonyosra vettem, hogy ott találkozom vele!

Persze híre-hamva se volt ott.

Hát hol találom meg?

Ez lehűtött, elkedvetlenített. Ballagtam a Bois felé, lopva nézegettem az elém kerülő asszo­nyokat, egyet-egyet követtem egy darabig, elhatározva, hogy: - no, ezt fogom megszólítani... Elém került egy másik, - Istenem, annyi, de annyi van! - s az után indultam, mert sebesebben ment, mert másmilyen színü volt a ruhája... Nem tudtam választani. Husz-harminc lépésnyire ugy találtam, hogy jobb lett volna az iménti és kerestem, hogy az hova lett?...

Igy hurcoltak végig asszonyok a fél városon.

Este lett, jóformán azt se tudtam hol járok, csak vánszorogtam száz, meg száz szoknya után, fáradtan, ellankadva, meg ismét föllobbanó igyekezettel - és folyton több, meg több asszony került elém. Néha megdöbbenve vettem észre, hogy milyen elványolt, vén duenna után nyar­galok, - rémülve menekültem tőle az utca tulsó oldalára.

Alig bírtam már a tagjaimat, amikor eszembe jutott Erik!... Hisz mit emésztem én magamat?... Eriknek fogok szólni!... Helyes, Eriknek fogok szólni!!

Ebben a határozatban megnyugodva, kocsi után néztem, hogy haza hajtassak. Akkor vettem észre, milyen késő van, - éjfél elmúlt. Szinte kilenc órája, hogy az utcákon bolyongok. Csak­ugyan, alig jár ember az utcán...

Kerestem, hogy hol vagyok, de nem tudtam tájékozódni. Elindultam találomra, valahova csak eljutok s utközben találok kocsit, az majd haza visz.

Nagyon el voltam fáradva, nem szántam volna leülni egy utcasarokra, hogy ugy várjam, mig egy kocsi kerül elém, - de nyugtalanított az, hogy nem tudtam, hol vagyok. Ismeretlen utcák és iszonyuan egyforma házak, valamennyinek az ablaka be volt téve, - mint megannyi börtön. A keservesen pislogó utcalámpák még barátságtalanabbá színezték ezt a rideg környezetet. Egy-egy ember sietett el mellettem s bizalmatlanul került ki. Egyiket megszólítottam, alig akart szóba állani velem.

- Mondja kérem, nem akarna engem haza vezetni?

Azt felelte kurtán, hogy: nem.

- De legalább mondaná meg, hol vagyok? Merre menjek?

Mutatta, hogy ott ni, jobbra le, ott a Bastille-tér, csak menjek egyenesen - és valamit morgott az urakról. Nem értettem: mit beszélt a derék demokrata, pedig szívesen megköszöntem volna neki, hogy utba igazított.

A Bastille-térről már haza találtam.

Emlékszem, oh nagyon jól emlékszem, - még egy asszony megállított az uton és hosszasan elnéztem őt. Hálásan gondolok rá, áldja meg a jó Isten az emlékét.

Ott volt a Bastille környékén, valamelyik sikátorban, melyben akkor töltötték magasabbra a kocsiútat. Bukdácsoltam a földhányásokon, az utca két oldalán a házak mintha leguggoltak volna, egy magasságban voltak velem az első emeleti ablakok. Az egyik ablakból sárgásvörös világosság szűrődött ki az útra, - egy bánatosan virrasztó kis olajlámpa fénye.

A lámpa egy viaszos-vászonnal leterített asztalon állott és két pohár mellette; az egyikben tej volt vagy valami tejszinü orvosság. A pohárra egy kanál volt téve. Az asztal mellett ült és le­horgasztott fejjel aludt egy asszony, az ölében meg egy pólyás gyerek volt. A gyerek is aludt. Szegény, sovány asszony! A mellén nyitva volt az inge, de milyen fáradt, hervadt mell volt az! Olyan szomoruan lógott a baba fölé, mint egy mindjárt lecsurranó nagy sárgás könycsepp.

Az asszony el-elbólintott s mintha mindannyiszor össze akart volna roskadni, de mindannyi­szor újra, ijedten riadt vissza álmából.

A lámpa mögé egy fakópiros zsebkendő volt feszitve és abban a rőttes árnyékban láttam egy sovány ágyat és az ágyban két férfi aludt. Az egyik fekete szakállas volt, a teste nem is volt egészen betakarva. A másiknak csak az ősz fejét láttam.

Istenem, milyen szép, milyen egyszerü, őszinte kép volt ez!... Soha addig ilyet nem láttam.

Miért is nem kopogtattam én meg akkor azt az ablakot és miért nem kértem azt az asszonyt, - engedje meg, hogy megcsókoljam a kezét, hálásan... Talán ő az egyetlen asszony az életem­ben, akinek az emlékéhez hála fűz, mert mindig eszembe jutott, valahányszor anyám emlékét kerestem az asszonyokban és nem találtam.

És vele együtt jut eszembe mindannyiszor az a másik, az a másik rejtelmes asszony, aki mint egy fekete sóhajtás, ugy suhant el mellettem és én dideregve néztem utána.

Kétszáz lépésnyire lehettem a hotelunktól, a karmeliták kertje alatt. A puszta sötét utcában egy lélek se járt, a papok kertjéből átértek a faágak az utca tulsó felére s még vastagabb sötétséget borítottak fölém; odébb a mi kertünk kőkeritése húzódott az utca mentén, de a fölött már látszott a csillagos ég és ott világosabb volt az utca.

Csak az én lépésem kopogása hangzott, - elnéztem a mi magas, csupasz fáinkon keresztül az eget.

Egyszerre csak hallom, hogy fut valaki felém. Odanézek... Honnan került elő?... Az imént még senkit se láttam.

Egy asszony szalad felém... megbotlik a szoknyájában térdre bukik... hallom, hogy sikolt, de azonnal fölugrik és bukdácsolva közeledik... Látom, hogy hajadon fővel van, a kalapja a kezé­ben..... Megállok, ő észrevesz és habozik, mintha vissza akarna fordulni... A haja kibontva lóg le a fejéről, azt igazitja... Egy pillanat és kezibe kapja a szoknyája elejét és lihegve, lesütött fejjel rohan el mellettem... Hosszu, fekete haja uszott utána és valami erős, átható tubarózsa-illat csapott az arcomba...

Abban a pillanatban megéreztem, hogy az az asszony valaki nekem, hogy végzetszerüleg köze van hozzám! Nem ugy, mint azoknak, akik után én futottam az nap, nem ugy! Mintha egy rémes, nehéz átok kisértete csapott volna el mellettem, dermedten lapultam a falhoz és már mikor eltünt, akkor dideregtem... Utána kellene szaladnom, meg kellene fognom... Ki volt?... Nem tudom, sohase tudtam meg, utána kellett volna szaladnom akkor! Talán egy kisértettel kevesebb járt volna föl hozzám a nyugalmamat gyilkolni.

Hosszasan álltam ott, a falhoz lapulva, féltem mozdulni, féltem hazaérni. Agyon voltam hajszolva minden izem, a porusaim is éreztek. Ezer meg ezer babonás sejtelem zsibongott a lelkemben, egyik se jutott tisztán föl az agyamig, - egy zürzavaros rettegés hangyabolyja mászott szét bennem. Izzott a fejem és nyomban fáztam.

Egy bizonyos: - ez a fekete kisértet a mi házunkból rebbent elém... Ez a mi házunk asszonya... Ez gyötör engem annyi alakban... Ezért irtózom én az asszonyoktól... Bizonyosan, de bizo­nyosan mi tőlünk röpült ki az éjszakába...

A falhoz támaszkodva vánszorogtam hazafelé. Egyik kezemmel az államat szoritottam föl, hogy ne halljam a fogaim vacogását, a másikkal a kert falát tapogattam, kapaszkodót keresve.

Csak tőlünk jöhetett...

És egyszerre egy nyilást értem a falban.

Itt van, itt jött ki...

Ez meg se döbbentett már, hisz bizonyosan tudtam. Éreztem a kezemmel, hogy ott vége a falkeritésnek, - csak nem mertem rögtön odanézni.

Léghuzam csapott ki onnan, nyirkos földszag. Lassan fordultam arra, nagyon lassan, abban a bizonyos tudatban, hogy most valami borzasztót fogok látni, de meg kell néznem, akár ha a saját véres alakomat látom is ott... Igen, az a rémes gondolatom volt, hogy önmagamat fogom ott megpillantani, rögtön, rögtön... Csak még egy kicsit ne, csak egy pillanatig irgalom még!... Igy álltam, behunyt szemekkel.

Egy végső erőfeszitéssel kinyitottam a szemeimet.

Csakugyan, egy nyilás volt a falban, egy befelé szolgáló ajtó, mely tárva állott és ott bent a mi kertünk, - a csupasz fatörzsek közt feketén, mozdulatlanul feküdt az éjszaka. Nem vettem észre semmi rendkivülit, csak azt, hogy nyitva volt az ajtó, melyről Erik beszélt s melyet soha nyitva nem láttam.

De azért nem mertem volna belépni a kertbe. Ösztönszerüleg behúztam az ajtót. Kilincs nem volt rajta, csak kulcsra járt s ugyszólva magától becsapódott előttem. A léghuzam lökhette meg. Nyomtam vissza, de már bezáródott.

Kábultan tántorogtam a nagy kapu elé, a kapus csodálkozva bocsátott be s ugy nézett rám, mintha idegen volnék előtte. Vagy csak én láttam őt olyannak?... Aztán fölvánszorogtam a lépcsőn, folyton azt hittem, hogy itt most valami lesz, valami szokatlan. Minden különös volt, olyan idegen...

Erik is gyanusnak látszott, - ha a hátam mögé került, riadtan fordultam feléje.... A szobám is, a butoraim, az ágyam is olyan, mintha most lennék itt először; vagy voltam már itt, de régen, csak homályosan emlékszem ezekre a tárgyakra...

Összezsugorodtam az ágyban.

Erik kérdezett, nem feleltem neki, kiment. Fáztam, különösen fáztam: ugy éreztem, hogy a föld alatt fekszem, nem tudok mozdulni, nem kapok levegőt, fuladozva szivom, szivom... fönt esik és rám szivárog az essőlé... elevenen temettek el, nem birok kikelni a földből... Erik!... Erik!!...

- Itt vagyok, kis grófom. Rosszat álmodott?

- Rosszat! Nagyon rosszat!

- Adjak valamit?

- Nem kell semmi, csak maradj itt mellettem. Azt hiszem, lázam van. Félek!

- Ugyan mitől, kis grófom?

- Miért nézel rám olyan furcsán?

- Dehogy nézek.

- Azt hittem...

- Már csak megkérdezem, ne tessék haragudni, hogy hol mulatott a kis grófom az éjszaka? Különben hála Istennek!...

- Hát te azt hiszed, Erik?... Dehogy mulattam, öregem!...

Mosolygó jóakarattal bólintott egyet-kettőt. Mondta, hogy csak forduljak szépen be a fal felé és aludjam jól ki magamat. Engedelmeskedtem neki, mint egy ijedt gyerek, kérve, hogy azért maradjon velem a szobában.

- Jó, jó, itt maradok, ide ülök, elalszom én itt is. A gyertyát is égve hagyom.

Alig hunytam le a szemeimet, előttem volt a nyitott kertajtó. Felültem az ágyban.

- Erik! Kinél van annak a kertajtónak a kulcsa?

Erik már szundikált.

- A kulcs?... Milyen kulcs?...

- A kertajtó kulcsa. Amiről beszéltél néha. Az üvegház melletti ajtó, a keritésen.

- Hogy jut ez most az eszébe kis grófomnak? A kapusnál is lesz hozzá kulcs, a kertésznek is van, meg...

- Hát még kinek?

Erre felugrott Erik, megdöbbenve nézett rám.

- Hát még kinek? - sürgettem őt még izgatottabban. - Mondd, kinek? Beszélj hát!

- Istenem, hát nem tudom én, mi van azzal a kulcscsal! Hát van mindenkinek, a mi urunk is szokta használni, ha itthon van.

- Az apám?

- Igen, ő is, de mikor ő itthon van, nekünk nem szabad arra járni. De milyen piros a kis grófom....

Hanyatt dőltem, mint egy darab fa. Erik hozzám ugrott, homlokomra tette a tenyerét s a halán­tékaimat dörzsölte. Szólitott, vizet locsolt az arcomra.

- Félek, félek...

- De mitől, az Isten szent szerelmére? Hiszen nincs semmi baj! Mitől félne kis grófom?

- Nem merem megmondani.

- De nekem!

- Attól félek, Erik... Attól, attól, hogy meg fogok bolondulni.

- De már ilyet gondolni is! Ez az áprilisi időjárás teszi. Nekem is oda vannak a karjaim. Valami idő lesz megint! Legjobb ilyenkor a mustár. Tán azt tennénk a kis grófom talpára is?... Tudom, az kiszíjja!

- Csak dörzsölj erősen! A fejemet... Tudod, már egészen ott vagyok. Ha tudnád... Ugye itt maradsz te? Ne menj ki, kérlek!... Majd meglátod...

Erik leült az ágyam szélére, szeliden dörzsölte a homlokomat, biztatott, kikelt az ellen a sok átkozott könyv ellen és beszélt, mint rendesen, összevissza - egy darabig hallottam, jól esett, kivált az, hogy a keze rajtam volt és igy elaludtam.

X.

Másnap, mikor fölébredtem, egészen jól éreztem magam. Az összehúzott ablak-függöny középső nyilásán beragyogott hozzám a nap s egy keskeny aranyos csíkot vetett a teritőmre. Ágyamból egyenesen a kandallóba láttam, melyben lassu tűz égett, szelid, vöröses fényt hintve a szoba félhomályába. A kandallón álló oszlopos óra békésen ketyegett. A jaspisz oszlopok között mindannyiszor megcsillant ingájának aranyozott holdja, valahányszor felém lengett; az egyenletes, nyugalmas taktust adta abba a kellemes hangulatba, amely körülvett, ringatott puha bölcsőjében.

De jó igy!

Kint süt a nap, világosság van, élet, - hozzám csak annyi jut belőle, amennyi jól esik: egy vidám, biztató sugár az áldott napból és tompa, andalitó zsongása a mindenütt ébren levő életnek.

És ismét behunytam a szemeimet, kerestem a tegnapot... Kissé összeborzongtam, de az is jól esett, mintha egy gonosz álom végső buborékjai gyöngyöztek volna föl az éjszakából, szerte­pattanva a napsugaras ébrenlét tükrén.

Zörejt hallottam az ajtó előtt, suttogva beszéltek.

Istenem!... minek háborgatnak most!...

Erik óvatosan nyitotta be az ajtót. Valaki kivül maradt.

- Mi az, Erik? Már föl kell kelni?

- Föl bizony, kis grófom. Jól aludt?... Ugy-e mondtam! Most hamarosan megfürdik és rendben vagyunk. Dél elmult.

- Hagy aludjam még, öregem, ha tudnád, milyen jól esik!

- Már most elég volt!

- Csak még egy fél óráig, Erik!

- Jó, jó - biztatott szeliden - már kétszer benéztem ugyis, de nem volt lelkem háborgatni, ugy aludtunk, mint a tej. Hanem itt van értünk Dénes.

Dénes az apám bretonja volt. Egy négyszögletes fejü, hangtalan legény.

- Mit akar?

- Kint van ni! Beeresszem?

Apámtól jött, - jobban magamra huztam a takarót. Talán föl is kelek inkább?!

Sebesen öltöztem.

- Mi kell neki? Nem mondta?

Erik a vállát vonogatta.

- Beszél össze-vissza, nem lehet azokon eligazodni. Majd mindjárt beküldöm.

Odalett a szép reggelem. Gyerekes aggodalom fogott el, - audienciára hivat apám. Megtudta, hogy az éjjel csavarogtam. Kopogtattak az ajtón, én kimentem. Ott volt Dénes és a maitre d’hotel, az abbé éppen akkor érkezett. Mi lelte ezeket?

Dénes beszélt, kurtán mondta:

- A kegyelmes ur nem csöngetett. Tizennégy órája várom.

A maitre d’hotel bókolva jelentette:

- Kegyelmes urunk nem jött le reggelizni.

Az abbé alázatos fontoskodással ujságolta, hogy apám nem vett részt a mai misén.

Hát mit jönnek ezek ezzel hozzám? Mit akarnak tőlem? Miért mondják ezt nekem?...

- Talán elutazott?

Az abbé fölvilágositott, hogy az lehetetlen, arról Dénesnek tudnia kellene.

- A kegyelmes ur - egy parányi meghajlással és rebegve emlitette atyámat a nyularcu páter mindig - pontosabb az ő szokásaiban, mint az óra és ez a királyok udvariassága is, legyen szabad megjegyeznem. (Ekkor nekem bókolt.) A kegyelmes ur, miként megdöbbenve érte­sültem Dénes urtól (és Dénestől se sajnált egy alázatos, rövid fejbólintást) tizennégy óra óta nem vette igénybe az ő... (Itt valami lekötelező jelzőt keresett s mi némán vártuk, mig meg­találja. Nem találta, két elismerő kézmozdulattal pótolta)... szolgálatait.

- Vetkezésre se csengetett. Reggel se. A fekete kávéért se.

Atyám egy csésze üres fekete kávét szokott fölhajtani, amint fölébred s azt Dénes készitette el neki.

Bosszantott ez a szertartásos komédia.

- Hát miért nem megy be? - kérdeztem érdesen Dénestől.

Hogy elhültek mindannyian!... Igaz, én is jobban meggondolhattam volna, mit beszélek. Hisz magam tudtam legjobban, hogy milyen képtelenséget kivánok tőlük: bemenni atyámhoz, engedelem nélkül!... Ez soha elő nem fordult.

- De hát akkor én mit csináljak?

- Én osztom e hü emberek aggodalmait, bár mindig velünk a Mindenható! - mondta kenet­teljesen a kövér papunk.

Mindhárman engem néztek - ám lássam, mit tudok kitalálni! Erik mögöttem állt a hálószobám ajtajában s azt vettem észre, hogy ugy magában, pompásan mulat a jeleneten. Kacsintott, amikor rátekintettem, hogy - no, ezek ugyan benne vannak a pácban!

- Várjanak az ebéd idejéig. Talán csakugyan nincs itthon. A kapus mit mond?

- A kegyelmes ur ritkán használta a főkaput.

Erre a hideg borzongott végig a gerincemen, a mit az abbé apró szemei valószinüleg azonnal észrevettek. Ő szólt:

- A kegyelmes ur a kerti ajtót használta.

- Kérdezzék hát meg a kertészt.

Ez viszont a maitre d’hotel hatáskörébe tartozott. Mintha egy idevágó törvényszakaszt olvasott volna, jelentve:

- A kertész visszavonul, midőn a család - mély bók! - tagjai a kertet méltóztatnak használni. Midőn pedig a kegyelmes ur itt kegyeskedik időzni, a kerti munkák a délelőtti órákban végez­tetnek. Igy rendelte ezt, tiz éve mult, a kegyelmes ur, midőn az ő lakosztályából egyenesen a kertbe szolgáló lépcsőt épitették.

- Jó, hát várjunk az ebédig.

Erik ajtót nyitott a társaság előtt.

- Ezek ugyan meg vannak akadva, - mondta utánuk, nem minden megelégedés nélkül.

Persze, elrontották az én szépen kezdődő napomat is! Már most mit csináljak?

Erik nem engedte, hogy komolyan vegyem az esetet, elismételte nekem a kenetteljes abbét, a nehézkes Dénest és a szertartásos maitre d’hotelt. Szokatlanul jó kedve volt, annak örült, hogy végre történik valami nálunk!

Arra már késő volt, hogy kilovagoljak, egyébként is hasztalan palástoltam, mégis nyugta­lanitott valami. Fölmentem a könyvtárba. Erik lemondólag követett.

A könyvtárban, szokásom ellenére, egyenesen az ablakhoz mentem - onnan le lehetett látni atyám ablakaira.

Atyám emeletén, két ablakban, a leeresztett fehér függöny mögött sajátságos fény rezgett.

Ijedten szólitottam Eriket.

Erik is megdöbbent.

- Abban a szobában égnek a lámpák!

Lesiettünk - és jellemző, hogy még ilyen izgatottan se feledtem el kabátot cserélni, mielőtt átmentem atyám lakosztályába.

Erik értesitette a cselédséget s be akart menni a kertbe, hogy onnan is megnézze az ablakokat. A kapus azonban, minthogy ez a házirendbe ütközött, határozottan ellene szegült; a maitre d’hotellel a lépcsőn találkoztam, az Erik és a kapus közt fölmerült ügyet jött elém terjeszteni, hogy - tekintve a kivételes helyzetet, méltóztassam őt fölmenteni a felelősség terhe és következményei alól a kegyelmes urral szemben, döntsek, hogy bebocsássa-e a kapus Eriket a kertbe vagy pedig ne bocsássa?

Egy vonás meg nem rándult az ő méltóságos arcán, mialatt ezt hidegen elszavalta nekem a lépcsőházban. Állt előttem, mint a cövek, rám nézett, de én ugy éreztem, hogy nem lát engem, hanem rajtam keresztül néz valamire.

Igy éltünk mi ott!

Erik, az én felelősségemre, bejutott a kertbe, de onnan, alulról nem látszott semmi szokatlan az ablakokban.

A maitre d’hotel tüntetőleg visszavonult saját helyiségeibe.

Atyám előszobájában, - egyedül Erik mert követni, még a kiváncsi abbé is tiszteletteljesen lent maradt az alsó folyosón a kiváncsian csoportosuló cselédséggel, - Dénes meredt elém. Zordon matrózarca nem árult el semmi indulatot. A belső termekbe vezető szárnyajtó elé állt s halkan, mintha nem is abból a marcona alakból jönne ez a lágy hang, - jelentette, hogy a kegyelmes urtól a mai fogadásokra nézve még nem kapott utasitásokat!

De ez már mégis kihozott a sodromból. Türelmetlenül támadtam rá, hogy hisz ő zavart ide!... Igen, igen, valószinüleg ő is azt kivánta, hogy ne háramoljék reá semmiféle felelősség.

- Vezessen!

Föltárta előttem az ajtószárnyakat s bebocsátott a következő szobába. Egy aránylag üres, feszes empire helyiség volt az. A kerek márványasztalon állott a kávéfőző készülék, a kristálykancsóban viz és egy pohár volt az ezüsttálcán a csésze mellett. És ezeknél egyéb olyan holmi nem volt sehol, mely azt sejtette volna, hogy itt lakik valaki. A székek feszesen állottak, mintha soha senki nem ült volna azokon, - két bronz-veretü, galériás szekrény komoran lapult a falhoz, mintha el lettek volna keseredve, hogy senki se tesz beléjük semmit!

Intettem Dénesnek, hogy - tovább!

Suttogva jelentette, hogy a hívó csengetés nélkül ő nem mehet beljebb. Semmi körülmények között! Magam nyitottam tehát ajtót, - kettős ajtó volt.

A befüggönyözött szobában félhomály, nehéz lámpaszag fogadott s a következő harmadik szobából, a nyitott ajtón át lámpafény szürődött ki, sárgás-vörösesen, a nappal égő lámpa gyászos derengése, amely sápadtan fuldoklott a mögöttem tárva maradt ajtón át beáradó vilá­gosságban.

Bántó csönd volt.

Ösztönszerüleg hátratekintettem: egyedül voltam, Erik se jött be utánam.

Tétovázva álltam meg és akkor, mintha egyszerre körém fagyott volna a csönd. Szólni akartam: - szabad?... Talán szóltam is.

Ismét ugy voltam, mint a mult éjjel, tehetetlenül roskadtam egy hatalmasabb akarat alá s az taszitott a harmadik szoba felé, ahol most valami borzasztót fogok látni, de meg kell néznem...

Ott egy halott lesz!

Amint megmozdultam, éreztem, mint riad föl az a jeges csönd, mely a halott köré dermedt és a melyet valósággal láttam is, amint a szoba felé közeledtem. Ott volt az asztal, a zöld selyem székek. A nagy tükör, melyre fakó párákból fátyol verődött, szürkén itta be a lámpafényt.

Az ajtóból láttam a halottat is.

Nem ismertem rá.

Egy párnázott bergére előtt, félig a térdeire rogyva, meredt derékkal a széknek dülve hevert egy ember. A feje ugy hátra volt szegve, hogy csak az állát láttam.

Fénylő fekete atlasz ruhában volt, a feszes térdnadrág alatt fekete harisnya. Egyik lába egész egyenesen meredt el alatta, mintha most akarna fölállni. Kidüllesztett mellén, a diszes csipke jabot-k között, vérvörös foltot láttam.

Nem tudtam kicsoda. A borzalom ijedt kiváncsiságba olvadt, odasiettem hozzá.

Az apám volt.

Ha rágondolok, ma is eláll az érverésem.

Az apám, abban a képtelen ruhában! A fején rizsporozott Lajos-paróka, az arcán jelentkeztek a hullafoltok, az ajkai köré szennyes hab száradt.

A szemei nyitva voltak. Nem mertem föléje hajolni, azt hittem lát.

Megölte magát?!...

A csipkéi között pirosló folthoz hajoltam, de rémülve láttam, hogy az csak egy vérvörös kis kendő... Még közelebb hajoltam... Hát mi történt? Hol a fegyver... És ekkor őrült félelem nyilalt keresztül az agyamon, - az a tubarózsaszag csapott az arcomba, amelyet az éjjel éreztem...

Az asszony!!...

Egyik gondolatom a másikat marcangolta, egy kis öntudat vergődött közöttük, az, hogy - most megőrültem!... Én, megőrültem...

Ez mind káprázat?... Hol vagyok?... Mi van itt?... Az éjjel láttam egy asszonyt, fekete ruhában rohant el mellettem, ilyen szaga volt? Igen, igen, az igaz... de igaz!... Hazajöttem, aludtam, itthon vagyok... Ez az apám, ilyen ruhában, ő... A fehér paróka...

És az arca felé nyúltam, hogy megfogjam a valóságot. Visszalökött az a szag.

Menekülni akartam onnan, - de nem mertem hátat fordítani a halottnak, nem mertem félre­nézni róla, mert akkor azonnal föláll...

Egy lépést hátráltam... Ugy éreztem, hogy húzom őt magammal.

Lassan, iszonyu lassan dőltem hátra, de a lábamat csak a végső pillanatban mozdítottam. Igy egy lépéssel ismét távolabb voltam tőle. Nem veszi észre, nem mozdul!...

Ha megmozdulna!...

Néztem mereven, hogy a nézésemet feszítsem ellene... És ekkor rezegni kezdett, mozdult, a csipkék emelkedtek a mellén, lélegzetet vett.

Eszeveszetten szöktem hátra, fejem a falba vágódott, valami a kezembe akadt - éles csöngetyü­hang hasított keresztül a csöndön. Fájdalmat éreztem és megkönnyebbülést, mögöttem Dénes szólt:

- A kegyelmes úr parancsol?

És még egyszer, egészen mellettem:

- A kegyelmes úr csöngetett?

Tehát nem vagyok egyedül!... Itt az ajtó, lépések hallatszanak, mellém jönnek... A halott pedig ott van, de mozdulatlanul... Én dadogva felelek:

- Nem tudom!

Dénes belép, kiált: Ur Isten!.... Odaugrik a halotthoz.

- A kegyelmes ur!

Lehajlik hozzá, bátran hozzányul, - én nem merek mozdulni... Mellém érkezik Erik, ő is odafut, Dénes eléje áll, eltakarja előle apámat, megfogja, dulakodnak, tuszkolja kifelé...

A fejem sajog, oly nagyon megütöttem. Én is mozdultam, Dénes hevesen kiáltozott, az ajtó előtt is beszéltek, az abbé, a cselédek kérdezték: - szabad? Erik többször kiáltotta: - a kegyel­mes ur meghalt!

Magamhoz tértem.

Az lepett meg, hogy Dénes milyen indulatosan állja útját az ajtó előtt tolongó cselédségnek.

- Nem szabad senkinek bejönni! - kiáltott rájuk harsányan.

Erik tőlem kérdezte: - Kis grófom, mi történt? De Dénes nem engedett szóhoz jutni, durván támadt ránk:

- A kegyelmes ur igy nem fogad! Senkit! Senkit!! Ki kell menni!

Bámulva néztem ezt az érthetetlen jelenetet. Mindenki egyszerre beszélt. Kint suttogták: meghalt! meghalt!...

Erik rám hivatkozott, Dénes ingerülten ismételte:

- Senki, senki!... A szentnek se! Nem bánom akárki, ide be nem jön senki!.. A kegyelmes úr előbb átöltözik.

Az abbé mégis be akart lépni, Dénes mellen fogta: - Nem szabad! A szentnek se!

Ekkor tértem teljesen magamhoz.

- De szerencsétlen, - szóltam Déneshez, - hiszen meghalt. Nem látod?

Ő megdöbbenve fordult atyám felé, - meghalt?!...

És lassan a halott felé indult.

Az abbé tompán, de hangosan szólt hátra: - A Mindenható irgalma velünk. A kegyelmes úr meghalt.

A cselédség bátortalanul, habozva közeledett, engem észre se vettek, mindenki a halott felé ment, lábujjhegyen, alázatosan. Az istállómester facipőkben, fehér köténynyel ágaskodott a többiek mögött, hogy ő is lásson valamit.

Az abbé orvos után küldött, de nem mozdult a cselédek közül senki, folyton többen és többen jöttek be. A kapus mind kereste a többi háta mögött, hogy honnan láthatna ő is valamit?

Az abbé beszélt csak hangosan: - Ki kell nyitni az ablakot!

Egyik se engedelmeskedett neki. Jött a kertész, halkan kérdezte az egyik lovásztól:

- Meghalt?

Az igent intett neki.

- Ereszsz oda, hagy lássak belőle én is valamit!

A többi suttogásból is tisztán hallottam néhány szót:

- Megütötte a guta.

- Milyen ruhában van!!... Nézd!...

- Eret kell vágni rajta.

- Vághatod már!

- Hogy kiöltözött hozzá!

- Fekete harisnya! Nézd, fekete harisnya van rajta!!

- Fehér paróka!...

A kapus hasztalan furakodott, nem jutott réshez és akkor vigasztalóul a szobában tekintett körül, kiváncsian tapogatta meg a székek selyemüléseit. A mint engem megpillantott, zavartan állott be a többi közé s keresztet vetett, könyökével meglökte a mellette állókat, azok is felém pillantottak és keresztet vetettek.

Valamelyik fölhúzta a függönyt és ablakot nyitott. A nappali világosság és a friss levegő neki bátorította valamennyit, hangosabban beszéltek. A közelemben állók azonban figyelmeztették a többieket reám, mire alázatosan kotródtak előlem és én egyenesen a halottra láttam.

Senki se mert hozzá nyúlni. Ugy feküdt abban az érthetetlen ruhában, mint az imént. Az, amit én démoninak találtam a tartásában, most csaknem imponáló volt; ilyen groteszk ruhában is, halva is méltóságos, hozzáférhetetlen nagy ur volt ő, aki megengedte a halálnak, hogy meg­fojtsa. Jobb kezét a mellénye nyilásába dugta, a csipkék közé, lássák, hogy nem hadonászott, nem vergődött!

Az én apám!...

Emlékszem, abban a pillanatban átlobogott rajtam legendákban kezdődő fajtám büszke ön­tudata, az ereimen dagadva vágtattak keresztül az ősi vér sűrü hullámai, törhetetlen erély feszitette acélossá az izmaimat, ugy éreztem, hogy tudok hatalmasan akarni, tenni, szeretni is... Hogy törpült a lábaim alá az a csőcselék ott és én kiegyenesedtem, nőttem... Istenem!... Ugy éreztem, hogy hadsereget tudnék vezetni, mint keresztes őseim, és nincs olyan asszony, a kivel meg ne bírnék...

A pap térdelt apám mellett, Dénes mereven állott a szék mögött.

- Át kell vinni a herceget a hálószobájába!

A hangom is ércesebb volt. Azok is különösnek találhatták, mindnyájan rám néztek, a pap fölállt. Halkan mondott valamit Dénesnek és a maitre d’hotelnek, mire Dénes sietve átment atyám hálószobájába, a maitre d’hotel pedig hozzám jött s mélyen meghajolva kérdezte:

- Megengedi a kegyelmes ur, hogy elbocsássam a cselédséget?

Az első pillanatban nem tudtam, hogy kihez beszél?... Atyámra pillantottam, azután a papra, Erikre, a cselédekre, - valamennyien mélyen meghajolva hátráltak előttem.

Igen, igen, most már én vagyok a kegyelmes úr!... Az abbé nem feledkezett meg róla!... Ez éppen talált is akkori hangulatomhoz, erősitett.

Erik és három ember maradt bent, hogy átvigyék atyámat a hálószobájába. Ott álltak körü­lötte, egyik se mozdult. Mintha azt várták volna, hogy parancsoljon nekik a kegyelmes ur, engedje meg, hogy hozzányuljanak! Erik hajolt le hozzá s idegenkedve fogta meg a mereven elnyuló lábat. Az abbé intett a többieknek, mire azok is hozzányultak, mozditották, eleinte kegyelettel vagy talán inkább félve, de lassankint belemelegedve, hisz nehéz volt. Integettek egymásnak, hogy ott jobban emeld, följebb fogd... Az egyik leguggolt, a térdeire emelte, ugy nyult alá, - igy kinyujtóztatták a karjaikon és lassan fölemelték.

Amint fölemelték, lecsúszott hátrahanyatló fejéről a paróka és lilásbarna foltok látszottak a kopasz koponyán. Ismét merőben idegennek találtam ezt az arcot igy. A cselédek nem merték a fejét érinteni s az abbé, mielőtt megfogta volna, áhitatosan rám tekintett, hogy - talán én óhajtanám vinni atyám fejét?...

Oh nem! nem!!

Dehogy nyúltam volna hozzá, irtóztam még a gondolattól is! Én nem tudtam soha, hogy kopasz, mindig sűrü barna hajat láttam a fején.

Lassan indultak vele a háttérben lévő ajtó felé. A négy ember meggörnyedt a súlya alatt, hallottam, milyen röviden szedik a lélegzetet; a pap ment leghátul, lábujjhegyen, ájtatosan lehorgasztott fővel, egyik kezével a fejet emelte, a másikban a rizsporozott paróka lógott, fehér foltot dörzsölve a reverendájára.

Ma is látom...

És látom a szennyes sárgán égő lámpákat, látom a tükörfényes parketten eliramló napsuga­rakat és amint keresztül haladnak vele e sugárkéve alatt, mintha torz vigyorgásra rándulna a hamvas, halott arc - sebesen fordulok el előle a nyitott ablak felé, lélegzetet venni.

XI.

Álltam az ablak előtt. Ott az én tornyom s a bádog kereszten gubbasztanak a varjaim, bölcsen bóbiskolva: - minden mindegy!... A nap süti a hátukat.

Igazán, mintha semmi se történnék a világon! Nyoma sincs oda künt semminek, egy rozsdafolt le nem vált a torony bádog süvegéről, a kocsik közönyösen zörögnek az utcán, a rendes nappali zaj zsongása se nem halkabb, se nem erősebb.

Kerestem az összefüggést a történtek között.

Csak a rikitó részletek tolakodtak egyre-másra, szinte egyszerre, az emlékezetemben és magának a minden alakban megdöbbentő halálnak a souverain voltát is tulbirta az a szüntelen, visszatérő gondolat, hogy ő maga a szintelen ridegség, akin soha egy gombot begombolatla­nul nem láttam, aki zordon szokásaiban matematikai pontossággal ismétlődött, kinek egész egyéniségéből fagyasztó hideg áradt a környezetére, - hogy ő ilyen álarcosbáli, komor parádéba öltözött légyen a halál elé...

Hátratekintettem.

Ebben a szobában?

Olyan lakatlanul rendes, dermedt, üres volt az is, mint az ő valamennyi szobája, amelyben én jártam valaha. Mintha soha senki nem kacagott, senki nem sóhajtott volna ott.

Az iróasztalon, - mintha soha nem írt volna senki azon, - olyan volt a nagy szögletes empire tintatartó, mint egy díszes, üres koporsó. Egyéb nem is volt az iróasztalon. Mögötte a könyves szekrény - zárva, a kulcs is le volt huzva az üvegtáblás ajtóról és zöld selyem függöny takarta el a könyveket. A két sarokban egy-egy bronzzal kirakott kis szekrény állott, azoknak a fiókjain se volt kulcs, valamennyi gondosan be volt zárva, de éreztem, hisz látszott rajtuk, hogy nincs bennük semmi.

Hát hol van az, aki itt lakott?.... Az apám?....

Csupa halott butorok, kimért rendben, még az a karosszék is, melyhez a holttest támaszkodott az imént, közömbösen állott az ő előkelő helyén, egy foszlánya rajta nem akadt a halálban vergődő léleknek.

Hiszem és érzem, hogy a tárgyak is élnek, lelkük és egyéniségük van és meghalnak ők is a gazdájukkal együtt. És ujra élnek és ujra meghalnak. Nyissunk csak a nagyanyánk szekré­nyébe, azok közé a hideg, fakó kis csomaghullák közé... Mind, mind meg van az halva; ha hozzányulunk, ha ránézünk, a szagukon érzik, hogy volt bennük élet a gazdájukéból, annak az egyénisége, az izlése, a lelke tapadt reájuk és az halt meg rajtuk. Nyúljunk csak valamihez egy idegen helyen - a tapintás vonzalmat vagy ellenszenvet jelez; nyissunk egy lakásba - a szagában megkapjuk lakóinak az egyéniségét. Azután másé lesz egy ilyen halott tárgy, ki lassan, újra életet ad belé, egy másmilyen életet, a saját lelkét - és aki azután ujra meghal.

Apám nem adott életet a tárgyaiba, beléjük gyilkolta a régi halált.

Valami mégis volt akkor abban a szobában, valami láthatatlan rettenetes, amitől féltem, mert nem mertem mozdulni a nyitott ablak elől. Valami, amit ha meglátok, hát kivetem magamat előle az ablakon.

A mi örökké mosolygó kis doktorunk érkezett. Apám ki nem állhatta, anyám szerette, az asszonyok egyátalában rajongtak érte, olyan romantikusan tudta őket gyógyitani. Én is szerettem volna őt szeretni, de valójában soha nem tudtam közel férni hozzá. Addig jutottam, ameddig ő eresztett. Husz év óta mindig egyforma öregnek ismertem és még azután is vagy husz évig ugyanolyan öreg maradt, ugyanabba a jóságos, minden emberi nyomoruságot túlbiró mosolyba enyhült ráncokkal az arcán. Okos, fürge kis szemei átjártak az emberen és csak mosolygott. Ma már mintha érteném őt: - sokat tudott, mindent megbocsátott és így szerette az embereket. Segitett, ha csak lehetett, a testükön, de inkább a lelkeket szerette volna meggyógyitani. Eredeti, bölcs ember volt.

Mosolyogva nyújtott kezet és egy darabig nem is bocsátotta el az enyimet. Ismertem már ezt a szokását, tréfás hangon magyarázta volt meg egyszer, hogy igy bekapcsolja az ember egymás­közt a bizalmi delejességet.

- Tudja, hogy a légnyomás négy nap óta türhetetlen? Fiatal ember nem érzi, ugy-e? Finistèreből egyre-másra érkeznek a jelentések, megbomlott a tenger. Négy napja tart már az asteroid-rajzás.

Csillagászattal is foglalkozott s néha jövendőt mondott az asszonyoknak - csupa jót olvasott nekik a csillagokból.

Mondottam, a hálószoba felé mutatva, hogy - meghalt az apám!

Bólintott, hogy hisz akkor ugyis ráérünk, - az orvosnak nem sok hasznát veszi a halott ember. Ugye nem?

Elbocsátotta a kezemet és szék után nézett. Leült abba a bergérebe, de amint leült, vizs­gálódva tekintett körül: - milyen infámis szag ez?

Én megdöbbentem, ő azonnal észrevette s belém szúrta kis szürke szemeit.

- Érzi?... Széditő virágszag...

- Tuba-rózsa?... Hál’ Istennek, doktor, csakhogy ön is érzi. Ugy-e az? Tubarózsa? - kérdeztem őt hevesen. - Hál Istennek!

- De hát mi szükségünk ebben az ügyben ő reá?

- Kire, doktor?

- Az Istenre! Hisz ez a lehető legegyszerübb, eligazitjuk talán ezt a magunk emberségéből is.

Folyton engem nézett. De nem volt abban az erős nézésben soha semmi tolakodó, feszélyező kiváncsiság, inkább biztatás, hogy: - lássuk, aztán majd segitünk rajta valahogyan.

- Nem akar leülni? Húzzon ide egy széket, mellém, ide - -

Engedelmeskedtem neki, leültem mellé, ő a térdemre tette a kezét:

- Mondtam, hogy az eleven embernek kell az orvos. Hát mi baj?

Tétovázva feleltem neki, ő hagyta, hogy hebegjek s mosolygott és e mosolygás hatása alatt ugy ernyedtek, horpadtak össze az én dagadó aggodalmaim, mint egy kioldott léggömb.

- Azaz, hogy... Nem is tudom tisztán, agyon vagyok izgatva.

- A légnyomás, - biztatott kedvesen, rendithetetlen nyugalommal, négy nap óta türhetetlen.

- Itt találtuk az apám holttestét, a földön...

- És ő hagyta itt ezt az asszonyszéditő illatot?

- Igen, éreztem azonnal, amint föléje hajoltam. Azt hittem, hogy meg vagyok őrülve.

- Nem értem!

- Ugy-e, hogy ő ilyen illatszert használjon?

Ekkor komolyabban szólt:

- Nem azt értem. Tudom. - És látva, hogy kérdezni akarom, szárazon, röviden tette hozzá: - Tudom, hogy ő használt ilyen erős illatszereket.

- Igen?! - kiáltottam ismét hevesen.

Gyöngéden megnyomta a térdemet és szeliden terelt vissza oda, ahova jutni akart velem:

- Nyugalom, halljuk csak tovább. Ott hagytuk el, hogy ön föléje hajolt, és mit hitt?... Mennyit össze nem álmodik az ember fiatalkorában!

Ide-oda kapkodva, elbeszéltem neki a történteket. Ugy mondtam, ahogy a rémes képek és hangulatok zavarosan az emlékezetembe tódultak. Közönkint észrevettem, hogy ezt már mondtam, ugy-e mondtam?... Ő bólintott, hogy az nem tesz semmit, csak mondjam tovább.

- Az éjjel az az asszony, amint elrohant mellettem, mint egy fekete átok -

Tréfás ijedtséggel, mintegy megdöbbenve kapta, föl a fejét.

- Milyen szép hasonlatokat tud!

- De biztositom, doktor... Innen jött ki tőlünk és ez a borzasztó szag érzett rajta...

Ő ismét nyugodtan bólintgatott.

- Ha a kerti ajtó nyitva volt!

- Biztositom, doktor, nyitva volt.

- Miután a kapus nem tud róla, hát hol ment volna ki innen másutt, az a... hogy is mondta csak olyan szépen?... az a fekete átok? Ugy-e, igy?

- Tehát itt volt?!...

- Itt, itt! Szegény teremtés, ugyancsak meg lehetett rémülve. De erről talán ne szóljunk. Dénesnek is jó lesz megmondani, hogy fogja be a száját. Ő különben eléggé be van gyako­rolva a hallgatásra, a szerencsétlen.

Ámulva néztem őt. Mintha izzó parazsakat szedett volna le az agyamról s ott morzsolta szét előttem, a tenyerében. És ugy megkönnyebbültem. Ismét mondtam neki, ujra, addig szerettem volna mondani, amig minden, ami nehéz, ki nem hull teljesen lelkemből, ugy, hogy nyoma sem maradjon bennem a történteknek. És szerettem volna az ölébe borulni, sírni, hogy az isten áldja meg őt!

- De az a ruha, doktor!

Fölállt.

- Majd beszélünk még erről. Jőjjön, menjünk be a kegyelmes urhoz.

Szapora lépésekkel indult a hálószoba felé.

Az asztal előtt megállt, egy pillanatig elgondolkozott, azután sebesen lecsavarta és kioltotta a még mindig égő lámpákat. Ugyanolyan váratlanul megfogta a kezemet, de nem emelte föl, inkább leszorította s igy szólt, közel hajolva a fülemhez:

- Nem idekünt, bennünk, mi bennünk vannak a kisértetek, fiatal barátom.

Nem bocsátott el, ugy vezetett be a halotthoz, erősen szorítva a kezemet.

XII.

- Igen, doktor, tudjuk, de hát azok ellen a kisértetek ellen, amelyek mi bennünk vannak, azok ellen hol a világosság?...

És mentől jobban tudjuk, annál inkább nincs.

XIII.

Életemben először voltam atyám hálószobájában. Belépve, azt hittem, hogy már halotti díszbe vonták a szobát. Csak később eszméltem, hogy hisz ilyen sebesen azt nem tehették.

Minden fekete volt ott és kábitó, nehéz tubarózsa illattal teli a levegő. A doktor azonnal ablakot nyittatott és ezt olyan türelmetlen hangon rendelte el, hogy az abbé méltatlankodva tekintett föl, - ő ott térdelt az ágy mellett s imádkozott.

Valóságos ravatal volt az az ágy. Fekete atlasz függönyei össze voltak vonva és az egész tömör, fekete alkotmány komoran állott a fekete szoba közepén. Ott, ahol a mennyezet összeért, a dus redők között, izgató ellentétben a szoba lélegzetfojtó feketeségével, egy bibor­vörös csík izzott, mintha parázszsal lett volna tele az ágy s az piroslott volna ki a kárpitok közül.

A falak is fekete atlaszszal voltak bevonva. Az asztalon ugyanolyan szövetből volt a teritő és egy széles, alacsony kerevetre is ugyanaz a fényes, fekete szövet feszült. Az asztalon egy öblös ezüst tálba tubarózsák voltak halmozva, de csak maga a virág, szár és zöld levelei nélkül. Kissé meg is rothadtak már, a szomjazó fehér szirmokon rozsdás foltokat mart a virágok halála.

A világosság misztikusan csillogó foltokba verődve rezgett és fuldoklott a síkos fekete szöve­teken. Ámulva néztem ismét, hogy hol vagyok?... De ott mosolygott előttem a kis doktor, ő nem volt meglepetve, fürgén ment az ágyhoz, szét akarta húzni a függönyt. Dénes megelőzte s egy ingerült mozdulattal félrevonta a függönyöket.

Mintha kigyúlt volna az egész szoba - az ágy mennyezete és körülötte az összes függönyök biborvörös selyemmel voltak bélelve és biborvörös selyembe voltak húzva a párnák és a takarók is. Az izzó szöveteken feküdt fekete atlasz díszben az apám, a kezei a mellén voltak, esetlenül meredtek egymás közé az ujjai, - az abbé valószinüleg imára akarta volt kulcsolni azokat az engedetlen ujjakat.

Dénes feszesen állott az ágy fejénél és elnézett fölöttünk, ridegen, közönyösen. Az abbé tüntetőleg imádkozott. Hiven emlékszem, olyan hatást gyakorolt reám ez a kép, mint egy mesés, lángoló vérpad és Dénes ott a vérpad mellett az óriás, néma hóhér... A kis doktor megfogta a halott kezét, azután nyomban az arca fölé hajolt, megsimogatta a halott homlokát, bólintott, figyelmesen vizsgálta a száj környékét. Az abbé is fölállt. Áhitatos arccal, de kiváncsian ügyelte az orvos mozdulatait. A cselédek is közelebb sompolyogtak, ők is lesték a doktort.

- Bontsa ki! - szólt föl Déneshez a doktor, a halott mellén lévő csipkékre mutatva. Dénes nem mozdult. Az abbé készségesen akart segíteni a doktornak és a csipkék felé nyúlt. Erre Dénes, mint egy gazdáját féltő szelindek, fenyegetően mordult a papra, karját pedig védőleg terjesz­tette atyám melle fölé. Nem szólt, de nem akarta engedni, hogy a gazdáját levetkeztessék.

A doktornak nyilván tetszett ez a jelenet, nem ellenkezett vele, sőt érdeklődve nézte a hű cseléd arcát. A pap viszont sértődve tekintett rám és hivott segitségül Dénes ellen.

- Az orvos úr meg akarja vizsgálni. Dénes, - mondtam neki én, - engedelmeskedjél!

Még erre is habozott és kelletlenül szólt:

- De hisz ugyis meg van halva...

Azután óvatosan oldozta le a csipke-jabot-kat, szétkapcsolta a mellényt és a halott mellén előtünt a vörös selyeming. Az abbé ajkairól elrebbent egy rövidke: Ah! - amiért Dénes gyilkos tekintettel mérte őt végig. A doktor intett, hogy tovább! tovább!... Le kellett vetni az inget is, amiben Erik akart segitségül lenni, de Dénes ugy megmarkolta a halott felé nyuló Erik kezét, hogy az fölszisszent. Harapni szeretett volna apám zordon bretonja s bár az arcán egyetlen vonás se mozdult, bizonyos, hogy ha ott nem vagyok, megfojtja azt, aki halott gazdájához mer nyulni. Nekem is csak vonakodva engedelmeskedett, ismételt utasitásomra morogva felelt vissza:

- Meghalt már... Hagyjanak neki békét...

A doktor nézegette, közben elgondolkozott, lehunyta a szemeit és viszont hosszasan nézte a hullát, mialatt lassan, lassan az ő szokott jóságos mosolyába olvadtak gondolkozásra feszült vonásai. És végre Déneshez fordulva, a halott mezítelen felső testére borítva a vörös selyeminget, mintegy engesztelésképpen mondta neki:

- Meg, barátom, meghalt, az egészen bizonyos.

Sarkon fordult s a kiváncsian eléje álló abbét azzal rázta le, hogy:

- Szélütés.

Az abbé keresztet vetett és a Mindenhatót emlegette. A doktor beleegyezőleg bólintott, mintha azt mondta volna: igen, igen, ő...

Dénes már összehúzta az ágyfüggönyöket és eléjük állva, siket komorsággal nézett a semmi­be.

A doktor karon fogott, kivezetett magával. A pap sompolygott utánunk, de a doktor hozzá­fordult az ajtó előtt:

- Imádkozzék szorgalmasan, tisztelendő atyánk! Sok miatyánkot... Azt hiszem, az Ave Máriák se fognak ártani!

Azután szótlanul sietett velem keresztül a szobákon, atyám előszobájában megállt. Szólni akart. Elbocsátotta a karomat.

- Meghalt! - és ismételte, mintha kérdezősködő gondolataira felelne önmagának: - Meghalt...

Az ablakhoz ment, ott gondolkozott, hátat forditva nekem. Közben két ujjával egyhanguan kopácsolt az ablaküvegen. Abbahagyta és ujra kezdte, lassubb ütemekben. Hirtelen felém fordult:

- Kivánja tudni a részleteket?

Nem feleltem. Különben se hagyott reá időt.

- Tudja mit!?... Hagyjunk békét az egésznek.

- Önök meglehetős távol éltek egymástól, ugy tudom, azt tanácsolom tehát, ne igen analizálja a történteket. A dolog eléggé világos - tulságos izgatottság, pillanatnyi vérbőség az agyban, az ember néha csak elszédül ilyenkor, esetleg meghal... Nem gondolja, hogy a páter ott hallga­tózik az ajtó előtt?

Mosolyogva, lábujjhegyen ment az ajtóhoz és sebesen benyitotta. Nem volt ott senki.

- Csodálom!...

Beszélt tovább:

- Az persze lehetetlen, hogy fölboncoljuk? A faubourg gyilkost kiáltana. Esetleg pedig tanul­sá­gos lehetne!... Nem, nem, ez lehetetlen!... Milyen ügyetlenség! Legalább ez a végső őszinte­ség kötelessége volna minden embernek hátramaradt felebarátai iránt. Neki már ugyis mindegy! Nem gondolja?... Egyedül a boncasztalon vagyunk teljesen őszinték. Arról se tehetünk!... Különben ki tudja!... Mi? Mit gondol?

Nem gondoltam semmit, nem is igen értettem.

- Hisz nem ügyel rám! Hova gondol?

- Kábult vagyok, doktor. Hihetetlen ez az egész nekem. Látta azt a rettenetes szobát?

- Rettenetes!!... Nincs rettenetes, minden természetes, ezek a jelzők csak a poéták számára valók. Az is természetes, hogy ön szereti őket. Önben müvészi érzékenységgé finomodott ki a faj, jó lesz, ha írni próbál vagy valami egyebet. Szokott rajzolni? Lássa, ha nem megy ez helyes mederbe, beteggé lehet. Irja le, adja ki, teremtsen, azért élünk. Mindenkinek, aki él, kötelessége az életet tovább adni. A természet nem tűri az abnormitásokat, megöli őket ön­maguk által, azaz hogy anyagot cserél, szétosztja a háztartásában. A kegyelmes úr fölött igen egészséges, kövér, zöld fű sarjadna, ha ugy temetnék el, ahogy illik. Egy másik abnormitás: kriptába teszik majd!... A földben a helyünk... No de ugyis válik belőlünk annak rendje-módja szerint valami hasznavehető dolog, meg előbb-utóbb ránk dűl a kripta is. A földet ki nem kerüljük.

Leültem s fejemet a szék támlájára hajtva, hallgattam, mint okoskodik a doktor. Annyira érzékeny voltam, hogy nemcsak hallottam, de éreztem, mint hatol be füleimen a hangja.

- Hasztalan mondom, hogy ne gondolkozzék a történteken. Lehetetlen. Tudja mit?... Gondol­kozzék rajta okosan! Vagy poezis - és akkor irja meg, vagy fösse le, vagy tudomány - és akkor találjon és magyarázzon mindent természetesnek. Ezt az utóbbit kevésbbé ajánlom önnek, tulságosan érdekelve van az esetben és mivel poéta, meg fog rémülni következtetései végeredményeitől.

Itt fölügyeltem.

- Doktor! Magyarázza meg nekem, mit jelent az a szoba? És az a ruha, az a képtelen ruha?!

Atyai hangon, melegen szólt:

- Az olyan természetes, édes barátom, mint egy kis dallos, jókedvü, fárasztó napi munkájáról hazatérő varróleány ablakában a rezeda. Lássa, én is versben beszélek. Önnek ez a recept kell. Az ön rideg, zárkózott atyjának már nem volt elég a rezeda, neki tubarózsa kellett és „kép­telen” maskarába öltözött hozzá „rettenetes” szobájában. Dénes, akit kutyájává nevelt, eléggé dühös, hogy ezt mások is látják most; szegény, ő azt hiszi, hogy együtt bűnös a gazdájával. Igen, mert az ő primitiv, sűrü breton vére is még csak a rezedát tartja természetesnek. De vegye, hogy hova higult az öné, hét századon keresztül?... Nézze végig a családi krónikákat: csupa korrekt, race-házasság, kékvérü dámák és kékvérü urak közt! Ön menthetetlenül sokat fog ezen töprengeni és ki fogja számítani a végeredményt. Csak egyet! Lássa, az ön poétikus káprázatai már annak a titokban tartott hálószobának a reflexei a második hatványon. Vigyázzon, nagyon ügyeljen, hogy müvészi irányban érvényesüljenek, mert a harmadik hatványon - -

- Nos, kérem, mondja! Fejezze be kérem!

- Megbolondul!

Tehát mégis nekem van igazam! - gondoltam és fejemet visszahajtottam a szék támlájára. A doktor folytatta:

- Mindez teória, barátom, többé-kevésbé szellemes kétszer-kettő. Hanem itt az élet, ezer kiszámíthatatlan esélyeivel. Éljen kérem!... Érdemes ám élni, főként érdemes az életet saját magáért kiélni! Mentől gyakrabban öntudatlanul és ezt főként ajánlanám önnek, akinek nincs meg a szigoru öntudathoz a harmónikusan széles látköre. Ön az ablakból nézte a világot. Közelről is csalnak az arányok, hát még az üvegen keresztül!!... Abszurdumot ajánlok, de hát próbáljuk meg, hátha lehet változtatni rajta és elhagyogathatjuk valamerre az ön szerve­ze­téhez fölöslegest abból a sok öntudatból! Majd gondolunk ki valamit!... És segít az élet! Ki, ki az életbe!... Nem tudom, hogy jól mondom-e, hisz most szaporodtak csak még meg a titulusai. Nem baj, ha el is mulasztok belőle valamit, de hisz egy Yves Séverin Jean XXIV. de Kerbastik d’Azincourtnak, Morbihan és Aranda hercegének, Franciaország leendő pairjének, az örökös spanyol grandnak, a marquis de Kleziouxnak és tudom is én, hogy még ki mindenkinek, csak elég módja akad kivenni az életből a maga részét!... Majd később egy kis köszvényre teszünk szert s akkor ráérünk okoskodni. Azt a köszvényt, azt iparkodjunk méltán kiérdemelni.

- Doktor - szóltam én, meg se mozdítva a fejemet, - ki volt az az asszony?

A kis orvos hallgatott egy pillanatig és utána halkan elnevette magát. Hozzám jött:

- Na, hát ez az!... Helyt vagyunk!... Tudja mit!?... Keresse meg azt az asszonyt!! Bizonyosan csinos volt és itt van Párisban. Meg kell keresni!

Nem feleltem, ő föl s alá járkált a szobában, nem szólt, olyan hosszasan, hogy különösnek találtam és föltekintettem. Egészen komoly volt.

Mikor észrevette, hogy nézem, lassan kiderült az arca. Kezet nyujtott:

- Majd eljövök hamarosan, diskurálunk tovább. Jó? Küldjön utánam, ha valami „rettenetes” jut megint az eszibe.

Elment. Kikisértem s kilépve a nagy, boltozatos lépcsőház mennyezete alá, melynek közepén ott volt mázsás márvány kockába faragva a családi cimerpajzs, a kolosszális vörösmárvány oszlopok között ugy éreztem, hogy azoknak a tengersúlyu köveknek a terhe reám ereszkedik, a cimerpajzs a fejemen, a kupola az én vállaimon és ezt viselnem kell ezután, bár roskadnak alatta a vállaim, lélegzetet se tudok venni, bár agyonnyom...

A doktor a lépcső közepén járt, lassan ment le, néztem utána. Egyet gondolt és visszasietett.

- Még elfeledtem valamit. Tudja mit!... Meg kell nősülni! Hamar, hamar!... Valami erős, markos fehérnépet keressünk, legjobb volna valahonnan felülről, egy lustavérü normandiai asszony... De ne legyenek ősei!

Olyan szaporán s annyi meggyőződéssel mondta ezt, hogy elmosolyodtam és ráhagytam.

Ő is mosolygott.

XIV.

Még akkor este elkezdtem gondolkozni a doktor szavain és harminc éve ugyanazt csinálom.

Este bejött, mint rendesen, Erik, de mintha kicserélték volna. Kegyelmes úrnak szólitott s ezt lépten-nyomon ismételte, mintegy figyelmeztetve, hogy megszünt közöttünk a régi viszony. Vagy talán azt hitte a szerencsétlen, hogy az tetszik nekem. Biztattam, hogy maradjon csak velem szemben a régi, - nem tudott olyan lenni, mint amilyen volt, sokkal kedvesebb, le­kötelezőbb akart lenni s így nem volt természetes. Kellemetlenül hatott reám. Csakhamar kiderült, hogy mi leli őt és akkor megutáltam.

Ez is túlzás volt. Ne keressünk tökéletes embereket, bocsássunk meg néhány gyöngeséget, közelebb jutnak így hozzánk s részünk lesz bennük, mert teremtünk a lelkükön és így annál jobban tudjuk majd őket szeretni. Ez a legistenibb abban a szomoru vallásban, amelylyel a nazarethi Jézus búsitotta el az emberiséget és a legemberibb, mert ki a tökéletes közöttünk?

Az örökös egyedüllét tanított meg a felebaráti szeretetre. Sorra idegenedtem el az emberektől és amikor teljesen egyedül maradtam, addig elmélkedtem, míg kialakult bennem az az igaz­ság, hogy - szeretnünk kell felebarátainkat.

Ez is elmélet, - jobb lett volna azalatt szeretni valakit.

XV.

Nagy pompával temették az apámat. Előhordták a családi gyászszertartásokhoz való pazar berendezést. Fekete kelmékbe burkolták a házat, az elsőemeleti táncteremben állott a ravatal és három napig ember ember hátán szorongott az udvarban, a nagy lépcsőn. A könyvtárba menekültem s még oda is utánam tolakodott a kiváncsi halottnézők suttogása.

Nem fogadtam senkit. Mit felelhettem volna banális kérdéseikre?...

Az abbé járt be hozzám utasitásokért, árulkodott a cselédségre - és láttam, hogy szeretne velem hosszasabban beszélni, de mindent ráhagyva, kitértem előle.

A maitre d’hotel kétszer jelentkezett kihallgatásra, - Erik nem palástolta a fölött való megelé­ge­dését, hogy nem fogadtam.

Egyedül akartam lenni, teljesen egyedül. Üldögélni a tűz előtt... Ha egy gondolat támadt a fejemben, azt iparkodtam kirázni magamból, de miután ez nem sikerült, hát átengedtem neki magamat, hogy hurcoljon, amerre akar, mig végre azután ugyszólva szétestem a gondolatok felhői közt, gondolkoztam anélkül, hogy annak valami egyéni hatását éreztem volna. A testem aludt, mintha kivált volna belőle a lélek.

A temetés napjától féltem s naphosszat tanakodtam azon, hogy milyen jó volna el nem menni arra a temetésre! Hogy fognak majd nézni!... Milyen hosszu ceremónia lesz!... De hisz talán elég beteg is vagyok arra, hogy lefeküdjem előle?!...

Nyiltan megmondtam ezt a doktornak. Nem egyezett bele. Tiltakozott az ellen, hogy kilopjam magamat az igazi élet alól.

- Tessék csak neki menni azonnal! Ha kellemetlen, annál jobban érzi majd magát utána. Igy kell az életben kiérdemelni azt a kis boldogságot, amely lehetséges.

- De hisz én nagyon jól érzem magamat itt a tűz előtt, nem kivánok az élettől egyebet, csak hogy hagyjon nekem békét.

- Hohó!... de nem ugy van ám az! Igy nem lehet vele alkudni, azzal birkózni kell és az edz meg bennünket ellene. Az élet ellenség, édes barátom, legalább is folyton fegyverkeznünk kell ellene, hogy a békét fönntartsuk. Előbb-utóbb ugyis a sarka alá kerülünk. És higyje el nekem, hogy vannak kellemetlen dolgok az életben, amelyeket csak ugy kerülhetünk ki, ha megtesszük.

Tehát résztvettem a temetésen, kikisértem hajadonfővel a koporsót és halálosan el is fáradtam. Szorongatták a kezemet. Számtalanszor hallottam, hogy századok dicső emléke fűződik a névhez, amelyet viselek, hogy őseim tekintete immár bizalommal fordul felém és nagy köte­lességek várakoznak reám, egy tiszta lap áll a rendelkezésemre a történelemben és hazám esengve várja, mit fogok én oda írni?... Az érsek is szónokolt, a Mindenhatóval biztatott, aki Erős és Egyetlen, kebelébe fogadja azt, aki hozzá megtér és a hit vigasztaló balzsamát kínálja a kesergők sebeire és szent fia szenvedéseiben légyen enyhületes megnyugvása az én mélyen sújtott fiúi szívemnek...

Egész komolyan beszéltek, sőt a meghatottságtól rezegtek néha a hangok. Egyszer, egyszer körültekintettem, - csakugyan mindenki komoly volt. A ravatal lépcsői alatt sorban álló cseléd­ség közül néhányon könyeztek is. Észrevettem, hogy Dénes nincs közöttük. Miért kerestem őt?... Ugy hiányzott onnan. Hol lehet?...

Azután, mondom, hajadonfővel kisértem a koporsót a városon végig, a denisi országut kapujáig. Tágas helyet hagytak nekem s én ott mentem a nagy tömegben egyedül. Rösteltem föltekinteni, egy címerpajzsot vivő gyászapródnak a sarkát néztem, előttem ment, olvastam a lépéseit.

A város szélén kocsiba ültünk, az érsek mellém ült, az abbé szembe velem, nem szóltak hozzám, imádkoztak szorgalmasan.

Behunytam a szemeimet, de azt éreztem, hogy az abbé néha rám nézett. Mintha légy szállott volna az arcomra.

XVI.

A gyászszertartást vezető érseknek átnyújtotta az abbénk a családi kripta arany-kulcsát és az érsek, háromszor keresztet vetve reá, sajátkezüleg nyitotta ki vele a kiváltságolt sirbolt ajtaját.

Ez érdekelt.

Hűvösen csapott ki rám a dohos pinceszag, a szük rekeszekben sorakozó koporsók végein pókhálófoszlányok libegtek és mintha maga a meghalt idő penészednék századok óta hábo­ritatlan érintetlenségben az érckoporsókra, olyan fakó nyugalom aludt ott.

Már másodszor láttam. Mikor az anyámat temettük s kinyitotta az érsek az ajtót, torkomon akadt a sirás és a mesét kerestem a kriptában.

A papunk mesélt róla:

A szerencsétlen végü, bűnös III. Henrik alapitotta 1577-ben ezt a sirboltot, hogy ezzel is közelebb férkőzhessen a Szent-Ligába esküdt őseimhez; orozva megölette azt a Kerbastik d’ Azincourt-t, ki midőn a király ravaszul a Szent-Liga fejének vallotta magát Bloisban, vak­merően lépett föl melléje, a trón második lépcsőjére és ott követelte, hogy - esküdjék meg a szavaira!... Nyolc hét mulva halva találták és ezt hirül adva a királynak, ő menten udvari gyászt rendelt és készségesen megengedte és irásban adta, hogy az ő leendő sirjától olyan távolságra temessék és temetkezhessenek családunk tagjai, amilyen távolságban a királyi tróntól állottak vala életükben.

Családunk erre Bloisban vétetett mértéket. Tizenegy hüvelyknyire állott volt tőle áldozata abban a büszke pillanatban - és pontosan, a leendő királyi sirtól tizenegy hüvelyknyire helyez­ték el a koporsóját.

Most fásultan kerestem, hogy hol lesz majd az én helyem? Nem izgatott jobban, mint akár ha a bölcsőmet pillantottam volna meg.

Fáradt voltam már, közönyösen néztem, mint emelik be a csillogó koporsót és amikor a helyén volt, ugy találtam, hogy fényes volta bántólag zavarja a szürke harmóniát! De majd békén közéjük fakul...

Az érsek elmondta az utolsó Miatyánk-ot s mi utána. Mindenki hátravonult - engem egyedül hagytak a koporsó előtt - hátha volna még valami végső mondanivalóm?

Soha az életben nem volt semmi mondanivalónk egymásnak - és most se volt. Egy pók futott föl a koporsóra s megállt velem szemben és ő mondta: - ez a mienk!

Azután lassu ceremóniával zárta be a kriptaajtót az érsek.

Egy valószinü: az, hogy ezt az ajtót csak majd az én számomra nyitják ki ismét, s akkor aztán majd végképp a Vatikánban hagyhatják a szentelt kulcsot, mely minden temetés után megtette az utat Rómába. A családi pap vitte mindannyiszor, a család gyászjelentésével a pápához, aki egy mise alatt az oltárra helyezte, megáldotta és ugy került vissza hozzánk a családi kápolnába.

Lassan esni kezdett.

Az abbé most mellém ült a kocsiba s indultunk haza. Esőcseppek verődtek a kocsiablakra, néztem, hogy szaporodnak, eleinte számolgattam őket, mig végre összefutottak. Az abbé már kétszer sóhajtott s én arra kezdtem gondolni, hogy lesz ezután?

Ösztönszerüleg irtóztam minden változástól. Most például legjobb volna örökké így maradni, itt a kocsiban...

- Hihetetlen! - szólott halkan, minden szótagot elválasztva, az abbé.

A kocsi kellemesen ringatott és egyhanguan zörgetett rajta az eső.

- Ő meghalt - szólott újra, hangosabban.

Bárcsak ne szólna már többet! - gondoltam én, mint mikor elszunnyad az ember, de hallja, hogy jön valaki és föl fog ébredni.

- Nem tudom elfelejteni... De a Mindenható irgalmas és megbocsát, még annak is, aki...

Nem fejezte be s én is csak ugy magamban találgattam a mondathoz a végét. Bizonyosan azt akarta mondani, hogy az Isten megbocsát még annak is, aki ellene vétkezik!... Hisz sokszor hallottam én ezt tőle így, gyerekkoromban is, - de hol a bizonyság rá?... Vétkezhetik-e ellene az, aki Őt el nem ismeri?

És láttam magam előtt apámat, a családi kápolnában, a vasárnap reggeli miséken. Lejött rendesen, mint amilyen pontosan megtett mindent, amit százados családi szokásaink a család fejének kötelességei közé róttak. Lejött és megállt az imádkozó zsámolya előtt összefont karokkal és ugy állt a mise végéig, mozdulatlanul. Urfelmutatás alatt mi meghajolva vertük a mellünket a büneinken könyörülő Isten előtt, - ő azonban egyenesen állt és nézett az oltárra, mintha kihallgatást adott volna az Istennek.

Sokszor ügyeltem őt ilyenkor, ahelyett, hogy imádkoztam volna. És ügyeltem az anyámat is, ki térden állva, alázatosan borult le a csengetyüszóra és olyan törékeny volt, olyan gyönge, ugy tudott imádkozni, hogy én is buzgón imádkoztam vele, szinte segiteni akartam neki az Istent könyörgésben.

Azután csak az apám maradt előttem. Zordonan közém állt és a vigasztaló Isten közé, - körülötte leboruló cselédjei között szembe nézett az ostyával.

Hideg árnyékában kisorvadt lelkemből a bízó, öntudatlan hit és ő nem ültetett semmit a helyé­be, de hit híján fölburjánzott a miszticizmus, alatta megfogantak az emésztő lázképek - és mit ért később a sivár öntudat?!

Dermesztő szellője végig, végig sivitott lelkem avarján, - csak annál jobban rázott a láz. Tudtam, hogy láz, éreztem, hogy most jön, mint ahogy az epileptikus megérzi előre a kinjait, de nincs menekvése előle. Nem használ, de neki jó, ha legalább tud addig imádkozni.

Hányszor kapkodtam életemben egy Isten után!...

Az abbéval apám soha szóba nem állt egy jelenet után, amelynek tanuja voltam. Bizonyosan ugy akarta ő, hogy tanuja legyek.

Anyám halála után bezárták lakosztályát, a kulcsokat bevitték apámhoz. Azon a folyosón volt a kápolna s csak a misék alkalmával fordultunk meg ott. A kápolnába is nyílott egy kis ajtó anyám hálószobájából, azt is bezárták. Gyakran fojtogatott engem a sírás annak a csukott ajtónak a láttára a misék alatt s néha azzal a biztos előérzettel mentem le a misére, hogy ma, az Urfelmutatás alatt, mikor mindenki leborul, az az ajtó lassan ki fog nyílni és ott térdel majd mögötte az én sápadt édes anyám... Reszketve vártam az Urfölmutatást és mikor térdre paran­csolt bennünket a csengetyü, engem mintha görcs húzott volna össze, összezsugorodtam apám háta mögött és lélegzetfojtva néztem az ajtót.. Nem nyílt ki, de bizonyosan ott térdelt mögötte az édes anyám. Oh, én azt éreztem!...

Egyszer ájultan vittek ki Urfölmutatás után a kápolnából. Az ágyban tértem magamhoz. Erik volt mellettem és az abbé. Kérdezősködtek s én zokogva kértem őket, hogy nyissák ki azt az ajtót, ott van anyám, de nem tud kijönni!

Az abbé mondta, hogy legyek nyugodt, anyám nincs ott, ő bizonyosan az égben van és gondot visel én rám.

- De nem! nem! Menjenek oda, ott van, én bizonyosan tudom!

Az abbé cirógatott s némán nézték egymást Erikkel. Erik mondotta, hogy mégis meg kellene nézni, mi van ott?... Az abbé igérte, hogy majd elkérik a kulcsokat és megnézik.

Ennek hire ment a hotelben, de én hasztalan könyörögtem, nem merték elkérni apámtól a kulcsokat. Sejtelmeim átragadtak a cselédségre is. Voltak, akik zajt hallottak anyám lakosz­tályából, mintha éjjelenkint járkálna ott valaki, sóhajtások rebbentek át az elhagyott folyosón és később már egészen bizonyossá lett, hogy időnkint kopogtatás hallatszik a falon. És végre egy éjjel megjelent a ház fehér asszonya, a kapus felesége látta az udvarról, amint átsuhant az első emeleti folyosón, apám ajtaja előtt, az én szobáim felé tartva, kis idő mulva pedig vissza­lebegett a kápolna félé. Apró csillagok voltak a fátyolán, mint anyám szemfödelén s azok kékesen csillogtak.

Azon éjszakára következő reggel a kápolna oltára előtt lógó mécsesben nem égett az örök­láng. Pedig szinte szinültig volt olajjal, az abbé maga is jelen volt, midőn előtte való nap megtöltötte a sekrestye szolgálatára rendelt legény.

Ugyanez ismétlődött a következő héten. A fehér asszony átsuhant az első emeleti folyosókon, a kápolnában kialudt reggelre az örök láng. A maitre d’hotel rászánta magát s ebéd előtt jelentést tett róla atyámnak, elmondva az én ájulásom történetét is, amelyről ő soha egy szóval sem emlékezett meg.

Apám lejött az ebédlőbe, asztalhoz ültünk, mint rendesen. A második fogásnál odaszólt Dénes­nek:

- Kéretem a tisztelendő urat!

Dénes az abbéval jött vissza, jelentette s az abbé mélyen bókolva állott meg, nem messze az ajtótól. Apám, mintha észre se vette volna őt, rá se nézett, a szokott csöndben ebédeltünk tovább. Pedig az abbéval szemben máskülönben irgalmatlanul udvarias volt. A szolgálattevő cselédség még zajtalanabbul végezte a dolgát, én nem mertem fölpillantani a tányéromról. Az ebéd végén apám fölállt, én meghajoltam előtte, ő fogadta és indult kifelé. Mintha csak akkor, utközben vette volna észre a papot, hozzálépett - milyen magas volt a görnyedő pap mellett! - és onnan fölülről parancsolta neki, acélkemény hangon:

- Tisztelendő ur! Itt ne legyenek kisértetek!!

A kapus nyugdíjba ment és vele elhagyta a házat az egyetlen asszony, az ő jámbor felesége, aki minden héten meggyónt az abbénak, nekem pedig, „én szegény édes kis grófomnak”, szor­galmasan kezet csókolt, ha csak hozzámférhetett... Jól esett a sopánkodása; sajnáltam, amikor megtudtam, hogy elküldték... Szerettem volna leszökni hozzá, hogy ő mesélje el nekem, mit látott?... Vajjon fogom én is azt látni?... Ha az én ajtómig eljön, akkor be is fog jönni egyszer hozzám!... Vártam éjjelenkint, meg se mukkanva, nehogy észrevegyék, hogy nem alszom és az alatt emésztett a láz.

Idővel elfeledtem őt.

Atyám temetéséről jövet, így jutott eszembe az egész történet s vele ő is, de olyan élénken, váratlanul és erőszakosan, mint ahogyan nekem szoktak volt kiválni a multból egyes jelenetek vagy alakok.

Bodros fehér főkötős fejét, mosolygó, erezett kövér arcát ott láttam a kocsi vizes ablakán, benézett ránk s azt mondta nekem: „én szegény édes kis grófom....”

Közelebb huzódtam az abbéhoz, aki halkan, mintha imádkozás közbül, igy sóhajtott:

- Jaj annak, aki egyedül akar lenni!

Én a saját gondolataimmal voltam elfoglalva, valószinüleg hangosan kérdeztem:

- Ugyan mi lett ebből a szegény asszonyból?

- Melyik asszonyból? - kérdezte a pap.

Ugy tetszett nekem, mintha hangosan beszéltem volna róla eddig is.

- Hát a kapusnéból!

- Sajátságos! A kegyelmes ur is reá gondolt? Hogy jutott most eszibe?

- Anyámra gondoltam.

Élénken felém fordult.

- A kegyelmes asszonyra?... Én is! Én is! Tehát eljött hozzánk!... Megigérte...

- Ki? Mit?

A kocsi már beért velünk Párisba, alkonyodott is. Az abbé nem a kérdésemre felelt, - pedig hogy fölizgatott néhány szavával, - hanem kért, engedjem meg, hogy ő velem maradhasson.

- Kötelességet kell teljesitenem, a Mindenhatónak és a saját lelkiismeretemnek tartozom vele. Az én helyem most a kegyelmes ur oldala mellett van. Az Isten szerelmére kérem, ne ford­uljon el tőlem, én az Ő nevében jövök és önnek most szüksége lesz Reá! Jaj annak, aki egyedül akar lenni!

- Igaza van - suttogtam én s még mindig a kapusnéra gondoltam. - Mondja, mi lett abból a szegény asszonyból?

- Meghalt a jó lélek.

- Meghalt!... Ugy-e meghalt, persze... és még közelebb huzódtam a paphoz.

- Mellette voltam, fölvette az utolsó szentségeket, kibékült az Urral és meghalt, az Ő irgal­mas­ságában bízva, csöndesen, alázatosan, a jók halálával.

Már ekkor a hatalmában voltam, irányithatta a hangulatomat.

A kocsi megállt velünk az udvaron, a bőrig ázott vadász lebocsátotta a hágcsót, kiszálltunk. Az abbé halkan figyelmeztetett, hogy a kriptakulcsot kell bevinnünk a kápolnába. Gépiesen követtem őt. A homályos folyosón még élénkebbek lettek gyermekkori emlékeim és hangosan beszélni kezdtem anyám ajtaja előtt, kérdeztem az abbét, hogy mikor kell Rómába indulnia?... Csakhogy hangot halljak!

A kápolnába lépve, első pillantásom arra a gót vágásu tölgyfaajtóra irányult. Az örök mécsesből piros fény szivárgott le rá és határozottan az az érzésem volt, hogy éppen abban a pillanatban csukódott be az az ajtó, amikor mi a kápolnába léptünk.

Az abbé letérdelt az oltár előtt, rövid imát mondott. De milyen hosszu volt az nekem! Több­ször belekezdtem a Miatyánkba, de nem jutott eszembe a vége. Folyton aggódva néztem anyám ajtaja felé... Az abbé az oltárra helyezte a kulcsos tokot, térdet hajtott s intett, hogy menjünk!

Nem mertem őt kérni, hogy próbáljuk meg benyitni az ajtót, de ő bizonyosan észrevette rajtam, mert oda tekintett, aztán karon fogott és kivezetett. Átkisért az én folyosómra és engedelmet kért, hogy átöltözhessen.

Még én is kértem őt, hogy jőjjön vissza hozzám mentől hamarébb.

Nem jól éreztem magam egyedül. A cselédeket nem akartam zavarni, összeáztak hazajövet a kocsik ülésein. Erik is bizonyosan lent száradt köztük s rólam teljesen megfeledkeztek.

Az esős alkony barátságtalanul mászott szét a szobában, letakargatta a bútorok körvonalait, - mint rendesen, a kertre nyiló ablak elé álltam. A fekete ágak közé, végtelen, egyforma eső­szálakból szőttek le folyton sűrübb fátyolt a felhők.

...Nem jó volna ilyen időben a föld alá kerülni!... Amint ez a mocskos viz lecsurogna rám!

Eszembe jutott a doktor: „A földben a helyünk!” - és egymásután mindaz, amit ő mondott. Kissé iparkodtam összeszedni magamat. Hisz olyan okos, természetes, amit ő mondott... Aszerint kell gondolkoznom... Hogy nősüljek meg!...

Én és egy asszony!!....

Hiszen minden erőlködésem dacára vissza hurcoltak gondolataim abba a rémes éjszakába, apám hullája elé... Istenem!...

- Irgalmas és mindenható! - szólott halkan, melegen, mintha átölelt volna, mögöttem egy hang.

Az abbé jött be nesztelenül s a hátam mögött állt. Oh be jó, hogy jött! Megragadtam a két kezemmel a kezét, hálásan, túláradó odaadással, hisz olyan kapva kaptam volna én teljes életemben minden parányi kis szereteten és ugy tudtam volna szeretni, ugy szerettem volna, ha egy áldott valaki idejében nekibátoritott és megtanitott volna rá.

Leültünk egymás mellé, egészen sötét lett, nem láttam az arcát - de a hangja meleg volt, vigasztalt, igérte, hogy velem marad, nem hagy egyedül.

- Tehetetlenek vagyunk mindnyájan, mert mindnyájunknál erősebb még a halál is. Mi, egye­dül, csak odáig érünk. Akármennyire ellássunk azonban idelent, még idelent is van annál tovább. „Egy” nincs sehol, tudásunkban pedig el nem fér a folyton sokszorozódó számok sora. Ott fönt kell keresnünk a végét, olyan magasan, hogy oda minden egyesül, a kezdet és a vég - a végtelenben. Okoskodjék akárhogyan, keressen neki akárhány nevet, az Egy Isten az! Az egyetlen erő, - mert csak őbelőle rész az is, amit ellene idelent gőgös ember fordít. A halál pillanatában visszaszáll őbelé és hasztalan keresgetjük vissza, ő adja, ő elveszi, osztja és sokszorozza. Boldogok azok, akik azzal az erővel idelent is már őreá találnak.

Meggörnyedve hallgattam.

Mintha ismerte volna lelkem minden redőjét, biztos kézzel cirógatta sorra valamennyit és rendezte Isten képe köré.

- Nincs természetfölötti, minden természetes, mert van és Istentől van. Egyesítsük akaratunkat az ő szent akaratában, higyjünk és megtaláljuk az igazságot Ő benne és Ő nála majd. Ami fáj, arra enyhet ad, örömeinkért hála őt illeti, kétségeinkben kézen fog és amit tudnunk nem adatott, az ellen az ő mindentudása a megnyugvás, az ő ereje légyen a mi erőnk.

Itt hangja erős lett, soha se hallottam igy beszélni. Szilárd meggyőződése egy mindenek fölött való jó erőben csudálatosan bátorította az én zilált gyöngeségemet.

- Az apám...

- A mi Istenünk a bocsánat Istene, - mondta szeliden. - Imádkozni fogunk érte!

Azután beszélt hosszasan atyámról, aki egyedül akart lenni, elzárkózott ember, Isten elől és ime...

- Az orvos mit mondott? - kérdezte.

Én bizalommal beszéltem el neki az orvos szavait s midőn oda értem, hogy az orvos az életbe küldött ki, - sebesen kézen fogott:

- Nem engedhetem! Óvakodjék az élettől. Önnek a magány kell, de Istennel! Adtak lelkének vigasztalást az orvos szavai?... Adtak, igen, kételyeket. Mit ér a mindig problematikus tudomány hiu okoskodása! Nem, ez ellen küzdeni fogok! Isten adjon hozzá nekem erőt!... A kárhozatot ajánlja, a romlást - az asszonyt!... Nos tehát, ne hallgassunk róla, mondjuk ki, mi vitte a romlásba atyját?... Az asszony! Tudom, nagyon tudom - mormogta keserü szemre­hányás­sal hangjában. - Ha kell, a Szent Atyát hívom ellene segitségül. Ez a család az Egyház hatalmas oszlopa volt századok viharjai közepette, ám jőjjön most oltalmára végső romlása ellen az Egyház! És bennem nem csupán a család hű papja beszél (hangja halkan szelidült); a legszentebb asszony végső óhajtásának letéteményese vagyok, akit csak ismernem adatott...

- Az anyám?!

- Igen. Én állottam haldokló ágya mellett és előttem tárta ki szívét életében. Nem, Isten előtt, kinek irgalomra szoruló alázatos szolgája vagyok. Most eljött cselekvésem ideje!

Fölállt, - és talán, mert megmozdult vagy talán mert a hangjában volt ekkor valami patetikus rezgés, - de kioldozott bennem valamit, mikor azt mondta:

- Szent igéretet tettem neki, hogy fia oldala mellett maradok és melléje lépek, ha szüksége lesz reám. Ez adott kitartást nekem eddig és ma itt vagyok! Ő látja, eljött hozzánk és velünk van.

Dideregtem.

- Mit kivánt az anyám?

- Hogy ön a hit erős harcosa legyen!... Tudta, hogy én fogom a sirbolt kulcsát a Szent Atyához vinni és megbizott, hogy kérjem a Szent Atya áldását emlékére. Egy nagy alapitványt is akart tenni a Megváltóért katonáskodó Rend magasztos céljaira a pápának küldendő szokásos és hagyományos szent ajándék mellé, de már nem intézkedhetett. „Majd fiam meg fogja tenni emlékemre!” - mondotta utolsó pillanatában.

E percben lépett be Erik két lámpával.

Az abbé elbocsátotta a kezemet s mélyen meghajolva, halkan fejezte be szavait:

- A kegyelmes ur, ugyebár, teljesiteni is fogja?

Akkor láttam, hogy hisz ez ő, egészen ő, a mi alázatos kövér jezsuitánk!... Egy-két zsírfolt is volt a reverendája mellén és ugy csillogott a lámpafény kopasz fején, mintha be lett volna olajozva. És éppen olyan áhitatosan pislogott rám apró szemeivel, éppen olyan alázatosan állott előttem, mint apám előtt az ebédlőben.

- Az ő emlékére!... Tehetek róla jelentést a Szent Atyának?

Erik kiváncsian nézte őt, én szinte resteltem magam.

- Igen!... igen... Majd gondolkozom!

Erik kibocsátotta és bizalmasan kérdezte tőlem:

- Hát ennek meg mi kell?... Hej, befonják ezek a kegyelmes urat, látom én előre! Egy követ fújnak a maitre d’hotellel, az is jeles mákvirág ám...

XVII.

Midőn le akartam feküdni, eszembe jutott, hogy Dénest nem láttam a cselédség közt a temeté­sen. Kérdeztem Eriket, ő is mondta, hogy nem volt ott s egyáltalában nem mutatkozik, - „mióta az öreg kegyelmes ur ugy járt!”

- A tisztelendőnk eleget járna a nyakára, szeretné meggyóntatni, de becsukódott s nem ereszti be magához.

- Szegény Dénes!... Majd beszélek én vele... Nem törődtem akkor vele tovább. Igaza volt a doktornak, - kifáradtam és mélyen aludtam egész éjjel.

Másnap reggel már szokatlanul élénk volt a ház, jöttek-mentek a folyosón, hallottam, hogy hangosan beszélnek künt és emlékszem, kétszer csengettem Erik után, mig előkerült, kihe­vülve, mintha birkózott volna. Hevesen beszólt:

- Csináljon rendet a kegyelmes ur, mert ez már mégis sok! Az az ember kutyába vesz itt mindenkit!

- Hát mi baj? Ki?

- Ki más, mint a maitre d’hotel ő méltósága! De megmondtam neki a magamét!... Hát ki parancsol itt?... Várja meg, mig a kegyelmes ur rendelkezik. Nem igaz?... Ma reggel azt vette a fejébe, hogy rendbe kell szedni az öreg ur... Az öreg kegyelmes ur szobáiba akart bemenni, de Dénes nem adta a kulcsokat. Jól tette, nagyon jól tette!... Majd kipukkadt, fenyegetőzött, hogy lakatost hivat, ott lármázott a Dénes ajtaja előtt, de az rá se hederített. Az abbé neki fogta pártját, én Dénes mellé álltam. Hát nem igaz?... Jól tette Dénes, hát nem igaz?... Csak csináljon már rendet a kegyelmes ur, mert meglássa, a feje tetejére áll ebben a házban minden!

- Majd eligazítom, Erik.

Azután beleegyeztem, hogy átessem a kikerülhetetlen ceremóniákon. A kápolnában mondott csöndes gyászmise után a családi hivatalnokok és jószágigazgatók begyültek a nagy szalonba. Marignac, az öreg kormányzónk beszélt a nevükben, tolmácsolta feneketlen részvétüket a megdöbbentő gyászeset fölött - „miként a fényeskedő nap, amely lehanyatlik az ég boltoza­tán, ő megtért dicső őseihez, de áldott emlékét ércnél maradandóbb betükkel vési mélyen gyászoló alattvalói szivébe a hálás emlékezés. Béke lengjen hamvai fölött!”... „És miként bízó hozsannával fordul a sötétségben szorongó emberi szív a keleten hasadó hajnal ragyogása felé, hozsannával üdvözöljük a méltó utódot mi is. Eljöttünk, kegyelmes urunk, hogy ki­fejezzük hódolatunkat, ragaszkodásunkat, bölcs és kegyes rendelkezésére bocsátva szolgálat­készségünket!”

Szavai meghatották őt, könyezett a jó öreg és köhögött a mondatok közt.

És végül kérdezte, hogy mikorra parancsolom az örökösödési leltár törvényes átszámolását?

- Majd később. Majd értesítem.

Tudakozódott, hogy nem óhajtok-e valamit módositani az eddigi rendszeren?... Nincsenek reform-terveim a jövőre vonatkozólag?...

- Majd később?... Majd gondolkozom!...

Azon is gondolkoztam, hogy kezet kellene nyujtani az öregnek...

Utána mindenik akart valamit, türelmesen végig hallgattam valamennyit.

Az egyik a normandiai erdőségek irtására szorgalmazott engedélyt, a másik szavába vágott s elodázhatlan gazdasági épitkezésekre kapacitált, hogy győződjem meg személyesen, utazzak le és nyilvánítsam legmagasabb óhajtásomat azon esetben, ha az ő tervein változtatni óhaj­tanék. A harmadik valami malmot emlegetett, a negyedik birtokcserét tanácsolt kényelmesebb kezelhetés érdekében és valamennyi arra kért, hogy hosszasabban tárgyalhasson velem valamelyik nap.

Mindent igértem, mert szerettem volna már szabadulni tőlük. Eleinte feszesen állottak, de las­sankint neki bátorodtak, valószinüleg észrevették az én erélytelenségemet s azonnal köze­lebb léptek hozzám, hangosabban beszéltek, tanácsokat adtak, kettő-három is beszélt egyszerre.

Ugyanilyen fesztelenséget vettem észre a cselédségen. Nem tudnám megmondani, hogy mindjárt eleinte miben nyilvánult az, de éreztem a modorukban. Mintha kiskoru lettem volna közöttük, volt a hangjukban valami tolakodó pártfogás, ami sértett, de nem tudtam föléje kerekedni. A maitre d’ hotel külön kihallgatást kért.

- Mit akar? - kérdeztem Eriktől. - Hát nem tudott bejönni a többivel?

Erik gúnyosan mosolygott, de nem felelt.

- Nem tudod, mit akar?

- De igen. Az ezüstnemük miatt nem maradhat.

- Hát hadd jőjjön.

Tényleg ő volt a legkellemetlenebb. Csupa fontoskodás minden szava és soha nem nézett a szemembe. A kezelése alá adott ezüstnemükről akart elszámolni.

- Majd később!

Nem tágított, ugyszólva figyelmeztetett, hogy kötelességem az, amit ő akar! Az ezüst­nemüekre vésett cimerek jelmondatát le kell köszörültetni s föl kell vésetni az uj déviset, az enyimet. A XVII. században kapta ezt a jogot a családfő s az a derék ember apám halála napján már emiatt kért tőlem kihallgatást.

- Majd eligazítjuk, még nem gondolkoztam rajta.

Intettem neki, hogy elmehet. Rá se hederített. Rendületlen nyugalommal beszélt:

- Méltóztassék parancsokat adni a boldogult kegyelmes ur lakosztályát illetőleg. A családi szokások szerint -

Már ez mégis kihozott a sodromból. Ismét a családi törvényekből készült leckéztetni! Idegesen szóltam rá:

- Csukassa be a szobákat!

Nyugodtan távozott s én szeliden utána szóltam: - csak hagyják most egyelőre becsukva azokat a szobákat.

Azután Erik vett elő. Szidta a maitre d’hotelt, hogy ugy bánik a személyzettel, mintha:

- mind a kutyái volnánk. Folyton szolgáltatja magát és külön is főzet magának. Nem lehet vele kijönni!

- Ugyan Erik, ne untass engem megint ezzel is.

- Majd meglátja a kegyelmes ur! Én nem szólok többet, de ha én a kegyelmes urnak volnék, ugy tennék vele, ahogy szokás. Mikor ilyen változás van, a régiek penzióba mennek Isten hírével. Az annak a rendje!... Ha én rám bizná a kegyelmes ur, tudom, ugy rendet csinálnék köztük...

- Az ő helyét akarod, mi?

Nem is habozott, - azt akarta. Biztatott:

- Én ugyan el nem viszek egy falat kenyeret se! Nincs én nekem senkim, már én ugyis a család szolgálatában halok meg. Csak azt érhessem meg egyszer, hogy a kegyelmes uram boldog legyen... Mindig mondtam, ha én rám hallgat a kegyelmes ur - -

Észrevette a megütődésemet. Kezdte elülről:

- Megvan mindenem. Isten ellen való vétek volna, ha panaszkodnám, csak ugy gondolom, hogy én már jobban ismerem a kegyelmes ur természetét, nem lenne akkor gondja semmire. Aztán ha én meghalok, csak ugyis mindenemet a családra hagyom...

Igy vesztettem el ezt az egyetlen embert is, akihez ragaszkodtam s akiről azt hittem, hogy csakugyan ragaszkodik hozzám. Az az hát... Mégis ragaszkodott talán ő hozzám s én taszi­tottam el őt magamtól, mert önzően azt akartam, hogy egészen az enyim legyen és rosz néven vettem tőle, hogy saját magának is akar valamit magából. Mikor meghalt, csakugyan a családra hagyta mindazt, amit megtakarított. Talán lopott is néha.

Neki is azt mondtam, hogy majd beszélünk erről.

- Majd később! Majd gondolkozom.

Nem tudtam neki kereken megtagadni, húztam, halasztottam, meg akartam szökni a kivánsága elől, irtózva attól, hogy beleavatkozzam a házirendbe, de ő naponkint ismételte s csak annál jobban elidegenitett magától.

XVIII.

Most hát teljesen egyedül maradtam.

Az első hetekben állandóan apám emlékével foglalkoztam. Megszabadultam közvetetten hatása alól és lassankint közeledni mertem hozzá. Apránkint leolvadt rólam ő, az ember - és az „apámat” kerestem.

Ez is egészen én vagyok, akkor jutok az apámhoz, mikor már meghalt.

Visszaokoskodtam őt magamnak és ebből is lett egy elmélet.

Szerettem volna legalább halála után kissé megérteni és megismerni őt, szerettem volna módot találni arra, hogy némileg gyászolhassam ugy, mint a fiuk gyászolják az apjukat.

Szerettem volna valami olyanforma bánatot érezni, mint amilyet akkor éreztem, amikor az anyám meghalt. Halványan ugyan, de emlékszem rá, hogy akkor elgondolkoztam: - hol az anyám?... mi az hogy meghalt?... elvitték koporsóban és nem jön többé vissza soha... mi az a soha?... És erre sírtam, sokáig, mindennap, mig aztán lázas viziókban olvadt föl az emléke.

Az apám halála minden okoskodásaim dacára érthetetlen maradt előttem. Az orvos magya­rázatai megemésztetlenül nyomták az agyamat. Anyámtól örökölt szentimentális hajlandó­ságaim lépten-nyomon megejtettek és ma látom: - de jó, hogy nem birta őket belőlem teljesen kisorvasztani az okoskodás! Végre is ezek révén jutottam annyira is, amennyire ma vagyok.

Szerettem volna gyászolni az apámat, öntudatosan, igazán, de ehhez éreznem kellett volna azt, hogy elvesztettem őt, hogy meghalt.

Tudtam, de nem éreztem.

Nem hiányzott az életemből, amelyet bizonyosan, oh bizonyosan tőle kaptam, de amelyben eddig azonkivül, hogy adta, semmivel több része nem is volt közvetlenül.

Közvetve is kevés. Az én ekszisztenciám, nevelésem ugyszólva benne volt a házirendben s egy tétel lehettem a költségvetésben, melyet anyám halála után a jószágkormányzósági irodában rendesen könyveltek és a családi pénztár kellő nyugták és ellennyugták fejében pon­tosan fizetett. Az ilyen régi családokban már szinte magától megy mindaz, ami a külső élethez tartozik, akár azok a vén családi órák, melyek örökké egyhanguan ketyegnek a kandallón a két karos-gyertyatartó között, pedig soha se látjuk, hogy fölhuzná valaki. Isten tudja, ki huzza fel őket, - talán senki, csak már járnak... Ott a kulcs a tetejükön, néha felhúzzuk magunk is, de nem emlékszünk rá. Ha egyszer megáll, akkor látjuk, hogy vége, elromlott, nem is lehet többé segíteni rajta.

A szokás joggá jegecedik az ilyen régi familiákban, nemzedékről nemzedékre öröklődik, átmegy a cselédek vérébe, a butorokba, egy karosszéket ki nem lehet ugy emelni valamelyik sarokból, hogy az onnan ne hiányozzék és meg ne lássék rajta egy másik sarokban, hogy az nem az ő szokott helye ott.

Azt hiszem, semmi kényelmetlenséget nem okoztam az apámnak és neveltek a szokott módon tovább, amikor anyám meghalt, illő és szokott számu mesterek.

Vajjon tudta apám, hogy mennyit számitottak föl neki a neveltetésem fejében?... Ha ennek nyomára jöhettem volna, már lett volna valamelyes alapom arra, hogy gyászoljam őt.

Tudtam, hogy meghalt, előttem zárta be a kripta-ajtót az érsek, de, ismétlem, annyira nem éreztem, hogy hovatovább kezdtem benne kételkedni. Hivatalosan át kellett volna vennem a jogait. A jelmondatát: „Ou le roi, la patrie” - leköszörülték az ezüstökről s a maitre d’hotel zaklatott az enyimért. Családi hivatalnokaink sorra jelentkeztek. Marignac, az öreg kormány­zó, naponkint sürgetett, hogy mikorra parancsolom az örökösödési leltár törvényes elszámo­lását? Folyton halasztottam. Bújtam a részvétlátogatók előtt, az abbé sejtette velem az udvar neheztelését, az orvos fenyegetőzve kergetett élni, - én meg kerestem az apámat...

Legalább is bele kell szoknom előbb abba a gondolatba, hogy meghalt!

Hosszas készülődés után elhatároztam, hogy bejárom a szobáit. Halasztgattam napról-napra s csak üldögéltem a könyvtárban az elhatározásommal. Rám esteledett igy és akkor másnapra halasztottam. Ugy éreztem magamat, mint gyerekkoromban, amikor néha bebocsáttatott maga elé az apám, hogy az ujévi üdvözletemet elmondjam vagy hogy bemutassam neki a dolgo­zataimat. Olyankor előbb bevezettek az anyámhoz, aki gondosan megnézte, fel vagyok-e rendesen öltöztetve és előbb ő kérdezett ki, hogy hogyan és mit fogok mondani apámnak? Féltem ezektől a látogatásoktól, de még nagyobb hatással volt reám az, hogy előbb anyámhoz vezettek; akármilyen kicsi voltam, jól észrevettem én, hogy ő velem együtt félt ilyenkor. Oktatott, hogy ügyes legyek, egyenesen álljak, a világért hozzá ne nyúljak semmihez!

Nem mondta miért, de én rémülve képzeltem el, hogy valami iszonyú szerencsétlenség lenne abból, ha én megszegném az ő tanácsait és nem állanék egyenesen apám előtt, vagy ha hozzá nyulnék ott valamihez! Igértem, hogy nagyon jó leszek, mire anyám megcsókolt s ugy mentem be szepegve oda, a dolgozó-szobába.

Apám rendesen a szoba közepén állt, összefont karokkal, én meg reszketve dadogtam el neki a mondókámat. Nem mertem ránézni.

- Kérem, nézzen a szemembe, mikor beszél! - mondta egyizben.

Engedelmesen siettem eleget tenni a parancsnak, de a könyeim megeredtek, végig csurogtak az arcomon és nem mertem letörülni. Ő az abbéra tekintett:

- Tisztelendő úr lesz szives megmagyarázni a marquisnak, hogy ő senki előtt le nem sütheti a szemeit. Köszönöm! - s intett, hogy távozhatunk.

Azután anyám tanított szembe-nézni!

- Bátran kis fiam! - biztatott s az ölébe vett. Átkarolt és szembe néztünk, sokáig. Olyan könnyü volt az ő vele! Mosolyogva biztattak az ő szelid szemei: - így fiam! így!.... és dehogy fordítottam volna el a tekintetemet! Hanem addig nézett, addig, mig végre is az ő szemei borultak könyekbe; hirtelen elfordult, letett az öléből. Búsan kértem, hogy - még nézzünk!...

- Én rontalak téged, fiacskám! - mondta szomoruan. - De ugye, azért te bátor leszel, a szemébe nézel mindenkinek?! Igérd meg nekem!

- Hisz én szembe nézek mindenkivel - feleltem, - csak ő vele nem tudok. Miért nem tudok ő vele szembe nézni?... De hiszen te se nézel az ő szemébe ebédnél!

Erre anyám nem felelt. Faggatásaimra fátyolozott hangon magyarázta:

- Én asszony vagyok, de te férfi leszel, nagy név örököse.

- Jobb szeretnék akkor nem lenni férfi, inkább olyan szeretnék lenni, mint te!

Azután könyörögtem anyámnak, hogy hagy legyek én is asszony! Azt képzeltem, hogy az valami nagyon kellemes lehet, ha olyan, mint az anyám, és ha nem olyan, hogy szembe kelljen nézni apámmal.

Anyám beleegyezett s azt hiszem, ő is véghetetlenül boldog volt, mikor leányosdit játszott velem.

Szöveteket vásárolt s valahányszor egy-egy kis csomaggal érkezett haza, én már tudtam, hogy az mind ahhoz kell, hogy én ne legyek férfi. Nem mondta, hogy erről ne szóljak az abbénak, eltaláltam ösztönszerüleg, - senkinek arról nem beszéltem, amit mi csináltunk egymással.

Anyám öltözőjében boldogan elnéztem, mint készülnek az én kis szoknyáim. Öt éves voltam s anyám gyakran mondta, hogy még csak egy évig leszek egészen az övé, azután komolyan fognak majd nevelni, csupa férfiak. Nem értettem ezt egész tisztán, annyit azonban elég volt tudnom, hogy akkor nem lehetek majd annyit ő vele és ugy képzeltem, hogy annál inkább sietni kell a tervünkkel.

Ő maga varrta a ruháimat, én a lábai előtt ültem, kiváncsian ügyelve minden öltést. Mesélt is a jó tündérről és a kilenc hollóról. Mikor közeledett a lecke-idő, melyet az abbéval kellett töltenem, gondosan elzártuk a varrást.

De nem készült el az a ruha, már elkéstünk vele, - a jó tündér elrepült, s velem csak a kilenc holló maradt.

Ezek az éles ellentétek betegesen éberré izgattak, a naiv gondtalanság híjján bizalmatlan, gyanakodó és félénk lettem már anyám életében. Gyakran ügyeltem őt az ebédlőben és gyer­me­ki szívem megérezte, hogy ő is ugy érzi magát apám társaságában, mint én. Vissza­gondol­va a beszélgetésekre, ma is hallom, mint birkózik a be-beálló kínos csönddel, hogy iparkodik mulattatni, szórakoztatni, legalább csak beszélni hát! Milyen keservesen keresgethette szegény, hogy mit is mondjon neki, mikor vele voltunk? Apám alig szólt, soha se szokta volt indokolni azt, amit tett vagy mondott, sőt mélyen megtisztelt bennünket, ha egyáltalában közölt velünk valamit. Ugy bánt velünk, mint a vendégeivel, - végtelenül udvariasan, de folyton attól tartottunk, hogy már régen időzvén házában, terhére leszünk. Ha valami nem tetszett neki, azt nekünk kellett kitalálni, ő nem tett semmi megjegyzést, bevonult a szobáiba és napokig nem láttuk.

Nem tudom, mit csinált a szobáiban, egyáltalában nem tudom, hogy mit csinált egész életében.

XIX.

Dénessel akartam beszélni.

Huszonkét évig szolgálta apámat, mindig, mindenütt vele volt, - szerettem volna kivallatni, meg az ő vezetése mellett akartam átnézni apám hagyatékát. Neki tudnia kellett: mi hol van? Egyéb kötelességeim is voltak vele szemben, - nyugdíját természetesen az én beleavatkozá­som nélkül is eligazítja a jószágkormányzóság, de viszont, a családi szokások szerint, ilyen esetekben a komornyik külön elismerő jutalomra is számithatott, ura ruháit is rendesen ő örökölte. Különben is érdekelt ő engem, kivált most.

Azt már aggódva tapasztaltam, hogy napról-napra jobban bomlik körülöttem a rideg, de nyugalmas házi-rend! A könyvtárba menekültem, - lent meg olvadt a jég apám befagyott környezetéről. Erik hordta hozzám a híreket a cselédség veszekedéseiről. Dénesről ujságolta, hogy apám halála óta nem eszik a közös asztalnál, hogy azóta nem borotválkozott, hogy egész nap a szobájában ül, de senkit be nem ereszt magához, hogy csupán este jár ki és csak reggel kerül haza: - sárosan, mintha künt csatangolt volna a szántóföldeken. Tán az esze készül a gazdája után!... Nem is volna csoda!

Rendre kellett volna utasítanom az ilyen megjegyzésekért, de mentől többet nyaggatott a maitre d’hotelségért, annál inkább idegenkedtem ugyan tőle, de csak annál adósabbjának éreztem magamat. Fizetni meg nem tudtam, mert hogyan szabaduljak attól a méltóságos másiktól, aki ellen tulajdonképpen semmi kifogásom nem lehetett?!...

- Mondtam úgy-e? - jött ismét Erik. - Dénes ur már harap! A kertészt szinte megmarta, amikor azt kérdezte tőle ma reggel, hogy „hogy mulatott?” Mert ott jár ám ki a gazdája lépcsőjén, a kerti ajtón! Tán már behurcolkodott a szobáiba is!... Meddig nézi ezt még így a kegyelmes ur?

Igértem, hogy majd beszélek vele... Talán a jószágkormányzó kihelyezhetné őt valamelyik vidéki kastélyba?!...

Az abbé, aki napról-napra halasztotta a római utját és szorgalmasan zaklatott, hogy beszéljük meg már az alapitványi oklevél szövegét, szintén hozzám appellált Dénes ellen: tiszteletlen­séget tanusít irányában, irányában, aki a vallás enyhítő balzsamával közeledik lelki sebei felé...

- Igen, - szólt közbe gúnyosan Erik, - a pokolba küldte a tisztelendő urat! Kell is annak a balzsamja!

Ezért megint nyomban megneheztelt az abbé, rémüldözve nézett engem, hogy én Eriktől eltürök ilyesmit?!

Ezt a különben eszes jezsuitát is megfulasztotta az apám, nem érvényesülhetett s ugyszólva a cselédség közé sülyedt az ő zsarnoki légkörében. Ott is a jobbik részt választotta ugyan, barát­ságot kötött a maitre d’hotellel, (amiért Erik gyülölte), - elhízott, de persze időnkint védte a tekintélyét, önérzeteskedett, szüntelen sérelmei voltak s most persze velem szemben ismét teljesen érvényesülni akart!

Láttam én mindezt és legjobb szerettem volna megszökni közülök. De azt is hogyan?... Egy uj környezet uj s talán még terhesebb és minden bizonynyal egészen szokatlan viszontagságai közé?!

Kértem őket, hogy hagyjanak békét Dénesnek, majd beszélek én vele!

Mogorva, szótalan ember volt ő mindig, tősgyökeres breton családból szakította ki apám. Az apját, a nagyapját is a tenger nevelte, a hullámokon küzködő halászbárka volt a bölcsője, a csikorgó árboc tövében tanult tán szopni is. Tizennégy éves koráig az Oceánon élt, húzta a súlyos hálót nappal, éjszakánkint meg kint aludt a beg-meili határon, az olajos vitorla alá bújva a horgonyozó bárka kötélkuckójában. Tán megtetszett valamiképpen apámnak, maga mellé vette. Más nem bírt volna vele, - lehet ezért tette!

Annak a népnek ott ádáz, öröklött sorsa a tenger, mindmegannyi halálra kész szerelmesei a fér­fiak és reszkető, lemondó, szüntelen aggodalomban csúfult alázatos vetélytársai az asszo­nyok.

Először is ezt a szerelmet kellett apámnak kipusztítania a matróz-gyerek szivéből...

Dénes soha nem komázott a cselédséggel; alig volt közöttük, nem tudott a nyelvükön. És azok, bár ki nem állhatták, respektálták. Én valósággal az apám hétköznapi kiadásának tekin­tettem. Apámnak összes külső szokásai meg voltak a járásában, a mozdulataiban, de sőt abban a fölényes modorban is, amelyet ritka érintkezéseink alkalmával irántam tanusított. A foly­tonos együttlét még az arckifejezését is hasonlóvá tette atyáméhoz: szigoruan zárt ajkai, szemöldökeinek állása, lassu szemmozdulatai szakasztott olyanok voltak. Csak mikor imádkozott a vasárnapi miséken, akkor esetlen, breton matróz volt, lihegve fohászkodott, mint a többiek otthon, akik fanatikusan kapaszkodnak az Istenbe, - mert hát mibe kapaszkodnának egyébbe ádáz szeretőjük ölében!

Dacára mindezeknek, a viszony közötte és apám között, - már amennyire én azt észre vehettem, főként az ebédlőben, ahol rendesen atyám széke mögött állt, - nem az a nyugodt, jóleső, benső viszony volt, amely egy régi hű cseléd és a gazdája között természetesen létesül.

Dénes engedelmességében volt valami az állatszelidítő előtt meglapuló fenevadéból. Csak az orrcimpái rezegnek forró lehelletének a gőzében, moccanni nem mer, de a nyugalma iszonyú.

Apám, ugy látszik, nem nélkülözhette őt. Most már értem, hogy miért. Egyike volt ez is azoknak a pokoli izgalmaknak, amelyeket az én keserves számításom szerint, az ő idegzete megkövetelt: - az állandóan ugrásra lapuló fenevad akaratának folytonos lenyűgözése.

Egy alkalommal Normandiából vártuk haza apámat, az őszi vadászatokról. Megelőzőleg Bretagne-ban, a morbihani kastélyban töltötte a nyár végét. Nem jött, a maitre d’hotel pedig utasitást kapott, hogy január előtt ne is várják. Hallatlan esemény volt az, ha ő valaha rendes szokásaitól egy parányira bár eltért. Kalandos híreket suttogott a cselédség. A tény annyi volt, hogy egy cserkészés alkalmával Dénes súlyosan megsebesült. Apámat kisérte és csak ketten voltak. Apám egyedül tért haza s embereket küldött Dénes után, kik átlőtt vállal, egy erdei árok partján ülve találták. Két kopó vonított mellette, azok hítták nyomra a keresgélő embere­ket. Dénes rájuk se hederitett, faleveleket tömött a sebébe, mely elül-hátul vérzett. Saraglyán vitték haza, másfél hónapig feküdt, de egy szót se tudtak belőle kivenni a történtekre vonatkozólag. Ha kérdezték, behunyta a szemeit és összeszoritotta a fogait. Apám Londonból hozatott melléje orvost és amig föl nem gyógyult, ő is ott maradt. De a másfél hónap alatt soha feléje se nézett, soha meg nem kérdezte senkitől: hogy van Dénes? Azalatt egyedül járt cserkészni, kutyákat se vitt magával s vadat soha nem vitt haza. A kerülők akadtak a nyo­mában lelőtt vadakra, tudták, hogy ő lőtte. Lelőtte s ott hagyta, talán meg se nézte, hogy hova esik le az állat.

Tehát elhatároztam, hogy beszélni fogok vele s átnézem atyám hagyatékát. Azután persze halasztottam napról-napra. Végre Marignac jött hozzám utasításokért, hogy mennyire mehet „a néhai kegyelmes ur emléke iránt tartozó kegyelet megsértése nélkül” a makacs emberrel szemben, ki neki is kereken megtagadta az engedelmességet és többször ismételt felszólításai dacára se jelentkezett a jószágkormányzósági irodában.

Azonnal leküldtem Dénes után, hogy jőjjön fel hozzám a könyvtárba.

Ha végre nagy nehezen és kedvetlenül az elkerülhetetlen cselekvés elé értem, átmenet nélkül, erőszakosan rántott az magához. Mint a hid karfájához támaszkodva habozó öngyilkos, aki hetek óta készül, elmegy a karfáig, már-már visszaalkudta magát az életnek, - és egy váratlan pillanatban a habok közé veti magát.

És rendesen akkor menekültem volna én is fulladozva vissza, amikor már sodort az ár, amely­ben úszni nem tudtam.

Szerettem volna Erik után kiáltani, hogy... hogy... ne, mégse ma... majd holnap...

- Az bizony nem jön! - hozta vissza a hírt Erik s úgy mondta, mint valami szemrehányást, amelyre én bőven rászolgáltam: - Igy állunk maholnap az egész házzal!... De majd megtán­col­tatnám én őket, tudom Istenem!...

Ha némileg boszantott is Dénes tiszteletlen hangja, de inkább lehangolólag hatott rám. Az akaratom ellen szegülő akarat engem, ahelyett hogy kihívott volna, elbúsitott, - hiányzott az önbizalom, mert már a cselekvés, a mérkőzés előtt bizonyosra vettem a vereségemet. Minden előttem álló akciót a saját képtelenségem biztos bizonyítékának néztem, legjobban szerettem volna kitérni valamennyi elől és ezen a módon tengettem magamban egy kis lelkierőt: ki­tértem a cselekvés elől, amikor csak lehetett, mert igy mégis maradt némi halvány önbizal­mam, hogy majd holnap! majd holnap!...

Tapasztalva, hogy mennyire lazul körülöttem a házirend, apróra konstatáltam, hogy ezt meg azt dehogy mernék megtenni, ha én volnék valaki - és bár megvolt bennem a nevemmel járó büszkeség öntudata, maga a cselekvést igénylő büszkeség csak egy-egy rövid pillanatra nyilvánult s hamarosan helyet adott az elbusító önbírálatnak.

Az alig palástolt semmibevevés, amelyet valószinüleg túloztam is: - lázitott; emez pedig enervált. Kétszeresen kínlódtam.

- Mit mondott?

- Még kérdi a kegyelmes ur! No, csak az hiányoznék, hogy még üzengessen is!... Be van zárva az ajtaja, nem lehet bemenni hozzá. Pedig itthon van ám!

- No, nem ugy van az, Erik - igazoltam magamat én, - ki tudja, mi baja! Hisz tudod, hogy mindig apámmal volt szegény, képzeld magad most az ő helyébe!

Ő dünnyögött valamit, jobb, hogy nem hallottam.

- Derék, hű cselédje volt, ha még olyan mogorva is. Egyedül maradt szegény ember, most gyászolja a maga módja szerint. Legyetek méltányosak és hagyjatok békét neki, majd meg­szelidül.

- A kegyelmes ur nem ismeri ezeket az embereket, rosz vége lesz itt ennek a gazdálkodásnak. Hogy egyebet ne mondjak, a maitre d’hotelnek már itt az egész pereputtya, a szopós gyerekek is itt tanyáznak! Csak tessék délután kinézni a kertbe, gyönyörködhetik bennük a kegyelmes ur, mert ott ebédelnek ám, a zöldben. Talán már majd a kegyelmes urat is meghíjják egyszer!

Talán a boszuság ugratott neki, talán Erik előtt resteltem ugy meg magam, - most aztán vitt az ár. Lemegyek Déneshez!

Erik megelégedetten nézte a felhevülésemet.

- Lekisérjem én is a kegyelmes urat?

- Nem! Magam akarok menni.

Dénesnek közvetlenül apám hálója mellett, a folyosó végén volt a szobája. Siettem, szinte futottam. Egy lélekkel se találkoztam a folyosón. Apám folyosójára érve, rekedt viszhangot vertek föl a lépéseim; a vörös, szegélyü fehér futószőnyeg összegöngyölve állott az első ablak mélyedésében és két seprü volt mellé támasztva, a padló márvány-kockáin végig két piros barázda húzódott - a fölszedett vörös szőnyeg vörös csikjainak a nyoma; mintha a temetés óta ember se járt volna a háznak ezen a tájékán, olyan elhagyatott, poros volt; papiros darabok is hevertek itt-ott. A főkapura szolgáló ablakon kitekintve, láttam, hogy az egyik lovász ott ácsorog az utcán, a kapu előtt, csak ugy ingujjban, kötényesen s egy fiatal asszonynyal dévaj­kodik. Akkorát röhögött, hogy fölhallatszott hozzám...

Dühösen nyúltam Dénes ajtaján a kilincshez, - ellentállás nélkül benyithattam.

Ez zavarba hozott. El voltam rá készülve, hogy zörgetnem, erőszakoskodnom kell majd, hisz Erik azt mondta, hogy be van zárva... Hazudott?... Talán itt se volt?... Vagy azóta nyitotta ki Dénes?...

Zavarom fokozódott a szobában.

Mintha egy falusi házba nyitottam volna, az első pillanatban a fehérre meszelt falakat láttam csak, olyan üres helyiség volt az. A benyitott ajtószárnynyal eltakartam magam elől a keskeny vaságyat, - azon feküdt Dénes. Alig ismertem rá. Nem az az ember volt, akinek én ismertem. Hanyatt feküdt, lassan fordította felém a fejét s ugy nézett, mintha sohase látott volna.

Mit mondjak neki?...

- Nos, Dénes, mi az? Beteg vagy?

Erre megmozdult, lassan fölült és fölállt. Ha nekem rohan, hát nem lepett volna így meg. Csontos arcára elszórt, fekete pamacsokban verődött ki a szabadjára eresztett szakáll és a borostás, meredt bajusz; haja megnőtt, összecsapzottan nyúlt le egy tincs a homlokára. Oh, de a szemei!... Mintha rémülten hátrálva húzódtak volna vissza, be, be barlangszerü, sötét üregjeikbe és onnan döfték villogó tőrjeiket valami pokoli látvány ellen.

Szőrös melléből látszott egy tenyérnyi a kékcsíkos, pamut matrózing kivágása fölött, egy kitérdelt vászonnadrág volt rajta, amilyet a matrózok hordanak nyáron és éppen ugy föl is volt gyűrve az alja, a bokái mezítelenül maradtak. Otromba facipők voltak harisnyátlan lábain.

- Beteg vagy?

Konokul nézett rám, nem felelt.

Alig tudtam kiállani a szemeit, de öntudatosan éreztem, hogy szembe kell néznem vele, hunyorintás nélkül, erősen, erősen, ahogy csak tudok, mert különben a torkomnak ugrik.

- Mi bajod?... Felelj!

Hangom olyan ércessé lett, hogy magam előtt is idegennek tünt fel.

- Semmi! - felelt ő rekedten s mint a prédájáról elriasztott keselyü, meghunyászkodva bocsátott ki tekintetének karmai közül.

Lesütötte a szemeit.

- Miféle maskarában vagy?

Erre fölmordult, rám tekintett. Csodálatos erőt éreztem magamban és e pillanatok alatt, mintha egy lelkemen átcikázó villám fényképezte volna le, a legkisebb részletekig láttam magam körül mindent.

A mennyezet közepéről egy kétárbócos, teljesen fölszerelt kis goëlette lógott le a szobába, olyan, mint amilyet a tengerparti templomokban lehet látni a fogadalmi ajándékok között, - téli estéken faragják a halászok. Az ablakdeszkán egy szűk nyaku pintes üveg állott, amelybe türelmes áhitattal volt összeróva a kereszt s köréje a megváltás többi jelvénye, a lándzsa hegyéről nem hiányzott az ecetbe s epébe áztatott szivacs se... Erős hagymaszagot is éreztem.

Ő ismét lesütötte előttem a szemeit s tagolatlan fekete hangok böfögtek föl vonagló, szőrös melléből.

- Mit beszélsz?

- Ez az én ruhám... Már én így... Ez az én ruhám...

És esetlen ujjaival görcsösen gyűrte, morzsolta combjain a vászonnadrágot.

- Itt az én ruhámat viseled. Meg ne lássalak még egyszer így!

- De én... Ez...

- Hallgass! - szóltam neki nyugodtan, hidegen, pedig már szerettem volna valahogyan ki­ugrani a ketrecből. De hogyan?... Ha hátat fordítok neki, utánam ugrik!... Nem szabad őt elbocsátanom... Mind e töprengéseim öntudatosak voltak, de az bizonyos, hogy amit mond­tam és cselekedtem, mindaz öntudatlan volt. Talán az életösztön dolgozott bennem, talán parancsoláshoz szokott fajtám taposott a vakmerő cseléd nyakára...

- Hallom, hogy botrányosan merészeled viselni magad. Vigyázz!! Marignac ur hivatott a nyugdíjad ügyében s te nem engedelmeskedtél?

- Nekem nem kell, én - -

- Egy szót se halljak többet. A tisztelendő úrtól töredelmesen bocsánatot fogsz kérni még ma, előttem. Az imént nem eresztetted be Eriket, én küldtem őt, hivattalak.

Szólni akart, nem engedtem.

- Egy óra mulva jelentkezel nálam. Rendben találjalak.

Egyet, egyet rándult a válla, közben hevesebben, mintha ki akart volna törni a melléből valami.

Intettem neki, hogy nyisson ajtót előttem.

Lehorgasztott fővel ment az ajtóhoz, kikerült, ugy oldalt sompolyogva, mintha egy jól ismert korbács suhogója elől húzódnék.

Szilárd lépésekkel haladtam el előtte. Amikor künn voltam a folyosón, behunytam a szemei­met... Most, most utánam ugrik!... Futni szerettem volna, és erőlködtem, hogy lassan járjak. Lépéseim visszhangja baljóslatuan vergődött az elhagyatott folyosó csöndjében.

Mikor befordultam a folyosó végén, halálos fáradtan támaszkodtam a falhoz, mert elzsibbad­tak a térdeim. Szerettem volna lefeküdni a lépcsőre... Valami zajt hallottam, amire esze­veszet­ten nyargaltam föl a könyvtárba.

XX.

Lihegve érkeztem a második emeletre. De hisz Erik a könyvtárban maradt!...

Nem akartam, hogy ilyen kétségbeesett állapotban lásson, ki akartam térni a kérdezősködései elől is, - szóval resteltem volna így kerülni eléje. Visszafordultam, azzal a szándékkal, hogy addig a dolgozószobában maradok, mig kissé rendbe szedem magam. Hisz ugy reszkettem, mintha a hideg rázott volna.

Tehát ismét lementem az első emeletre, az én folyosómra vezető lépcsőn. Senkivel se talál­koztam, cselédnek színét se láttam. Azaz hogy igen! Az én folyosómról is láthattam, hogy az a lovász még mindig ott mulat a kapuban az asszonyával s a kapus is kiállt mellé pipázni. Akár ha kocsma volna ez a hotel...

A szobám ajtaja zárva volt. Természetes, hisz Erik rendesen bezárta, amikor fölmentünk a könyvtárba. Azt tartotta, hogy már ő ezt a saját felelőssége szempontjából is köteles megtenni. Dénes is így tett az apám lakosztályával. Kissé nevetségesnek találtam, de nem törődtem vele. Most bosszantott. Ez is csak azt bizonyítja, hogy teljesen a cselédség kénye-kedvének vagyok kiszolgáltatva, ugy bánnak velem, ahogy akarnak. Apám idejében moccanni se mertek s most ingujjban pipáznak a kapu előtt. Ha szükségem van valakire, letéphetem a csengetyü zsinórt, amíg egy előkerül közülök vagy...

De hisz én bujkálok előlük!

Megint csak fölmentem hát a könyvtárba. Lassan mentem, hogy azalatt lecsillapodjam, nehogy észrevegye Erik az izgatottságomat. Azelőtt nem titkoltam előle semmit, most azon­ban már benne is ellenséget láttam, ő is a gyöngeségemből akart hasznot húzni. Hisz most is hazudott!... Talán le se ment az imént Déneshez, csak ingerelni akart, a saját érdekében?...

Az én székemben ült, a kandalló előtt. A kandallóban égett a tüz. Nem mintha fáztam volna, hisz nyitva voltak az ablakok, de mégis szerettem legalább is nézni a tüzet.

Nyugodtan kelt föl, bizalmasan kérdezte:

- Hát mit mond az amice? Jól néz ki, ugye?

- Erik! Mondjad kérlek, miért hazudsz te nekem?

Bezzeg nem ugy hangzott már ez, mint az imént. Szinte engesztelő volt a hangom.

- Én!! - fortyant föl méltatlankodva és sokkal hangosabban is, mint én.

- Le se mentél az imént Déneshez.

- Azt mondta?!... Hogy én nem mentem le?!... Hogy én ne mentem volna le!?... No megállj!

- De hisz nyitva volt az ajtaja, Erik.

- Már ilyet! Ha nyitva volt, ha nem, az én szemembe merje azt mondani! Itt merje mondani nekem!... Ide hozom, majd meglátjuk, kit mer ő meghazudtolni!

Jaj! Egy ujabb skandalum! Megbántam, hogy szóltam róla. Milyen jó itt az én székemben!... Csitítottam Eriket, szinte kértem, hogy ne haragudjék, csak békesség legyen.

- Dénes nem szólt rólad. Nyitva volt az ajtó, te pedig azt mondtad, hogy be van zárva és hogy nem ereszt be senkit.

- Hát tán azóta kinyitotta. Akárhányszor jártak utána, mindig zárva volt az. Tegnap is haszta­lan zörgetett nála a Marignac embere. Tessék megkérdezni tőle, nem zörgettem-e egy óráig?

- Jó, jó, elhiszem!

- De már én ezt nem érdemeltem a kegyelmes urtól annyi esztendő után! Nem én!... Hogy a kegyelmes ur vegyen engem ilyen gyanuba? Inkább tessék én velem akármit csinálni, ha ilyet tételez föl rólam a kegyelmes ur!.. Öreg kutya, régi cseléd utban van, az rugja, aki éri... Ide jutottam én...

Nem hatott meg, csak feszélyezett, fárasztott, már nem bíztam benne. Lassan kiment, bizo­nyo­san várta, hogy visszahivom.

Oh, de nyomorultnak éreztem magam!

Borzalommal s mégis némi tisztelettel gondoltam Dénesre. Milyen erős!... Milyen széles a melle!... Hogy dagadtak vörös nyakán az erek!... Szegény ember! Hogy sietett, amint maga maradt, vissza, az ő igazi légkörébe... Milyen festői volt abban a matrózruhában!...

Elképzeltem, hogy milyen jellemző, festői alak volna egy tengerpartot ábrázoló képen, a partra vont bárka mellett... Csupa egészség...

Itt lassankint szétestek a gondolataim, mint rendesen, amikor egyedül üldögéltem a könyv­tár­ban, - egyszerre százfelé olvadtak szét. Volt köztük önbirálat („gyalázatosan törpe voltam”... „féltem”... „a cselédtől”...), magyarázgattam a történteket („mi baja”?... „miért”?.. „mit érez­het”?...), kerestem, mi van a tények mögött („a meghunyászkodása látszólagos erélyem előtt”...) kerestem az összefüggést a multban, tanakodtam, hogy mi lesz ebből, eszembe jutott az orvos, a pap, a cselédség - és mindez összekeveredett, egymásba fonódott, egyik gondolat­láncolaton se voltam képes végig számlálni a szemeket és mondom, lassankint szétestek a gondolataim egy határozatlan hangulatba, amelyben a körvonalakat nem tudtam többé meg­különböztetni. Nem a tényeket láttam már aztán, hanem egy összbenyomásom volt, amelyet festés vagy írás utján müvészileg lehetett volna érvényesíteni, - ha ennél több nem kellene a művészi teremtéshez!

Később, életem mozdulatlan korszakában, teljesen kialakult bennem a teremtő művész lelki­álla­potainak első stádiuma, az a művészi delejesség, amely minden lelki szenzációból magához rántja az ecsetnek és tollnak valót, amelynek számára a mindenségben végre csak a „sujet” létezik, amely nagy mértékben egoistává, önzővé, sőt kegyetlenné tesz, mert a nyo­mor­ban, a halálos szenvedésekben is csak a „sujet”-t érzi és találja meg első sorban; viszont a saját gyönyörüségeiből is elvész a „sujet”-n kivül neki a többi, de pótolja a „teremtés.” Én eljutottam a „teremtés”-ig, tehát csak vesztettem ott is. Ezzel is egygyel több képtelenséget konstatáltam magamban.

Most kínlódom, e lapokat írva s beszámolva egy élet nyomoruságairól, azon, hogy megcáfol­jam önmagamat. Ha nem sikerül... Ha pedig sikerül és végre teremtek, adok életet valaminek, - eljutok majd a végső csalódáshoz: agyon okoskodtam egy elmult életet, melyet nem lehet ujra kezdeni.

Adjak tetterőt és életbátorságot annak, aki most kezdi a magáét!

XXI.

Erik duzzogva jelentette, hogy Dénes kéri a parancsaimat!

Már akkorra bőven megbántam, hogy fölrendeltem őt. Mit is akarok vele?... Igen, az apám hagyatékát kell átnéznünk. Nem lehetne talán holnap inkább?...

- Beereszthetem azt az emberevőt? - kérdezte Erik.

Talán inkább Marignachoz küldeném? Az majd eligazítja vele...

- Mit akar vele a kegyelmes ur? - szólt Erik, látva a habozásomat. - Azt mondja, hogy parancs­ra jött! Elküldjem?

- Nem. Jőjjön be.

Dénes belépett. A családi livré volt rajta. Erik vissza akart vonulni. Utána szóltam, hogy igazítsa meg a tüzet, mire visszajött.

Dénes az ajtó mellett maradt s a földre nézett. Az arca le volt borotválva, behorpadt nagy szem­üregei emlékeztettek csak arra az iménti acra, amely ugy megviselt, mintha egész délelőtt zsákot hordtam volna. Most inkább egy sokat, sokat szenvedett ember arcának a be­nyomását gyakorolta rám. Megsajnáltam. És megvénült e négy hét alatt, határozottan meg­vénült, ugy össze volt gyűrve a homloka s az orra tövétől le a szájszélekig két mély barázda húzódott, amelyek azelőtt nem voltak ott.

- Nézd csak, Dénes! - szóltam hozzá szeliden, - szeretném átnézni atyám hagyatékát. Te ismerted a szokásait, tudod, hogy mit hol tartott. Könnyebben eligazodom majd a te utmutatá­sod mellett. Talán arról is lesz tudomásod, hogy nem voltak-e bizonyos tervei, amelyeket nem vihetett keresztül? Nekünk kötelességünk mindazt teljesíteni, amit ő akart.

Ekkor rám tekintett, de csak kiváncsian. A nézése azonban nyugtalanított most is, nem volt az összhangban azzal a szenvedő arccal. A mozdulatlanul, görnyedten gubbasztó őrültek szemeiben láttam én azt a lappangó lázat. Az ember szíve elszorul az arcuk láttára, szeretné vigasztalva megölelni őket, de a nézésük visszariaszt, megdöbbent.

- Kivált az irományai érdekelnek. Te tudod, hol tartotta az iratait, meg fogjuk keresni őket. Talán valami végrendeletet is hagyott? Talán említette előtted?

Erik fölkotorta a tüzet, elég zajosan s most, mint akit mindez a legkevésbbé érdekel, indult kifelé... Egyedül hagy Dénessel!... Ijedten szóltam utána:

- Maradj itt!

Mindakettőt meglepte az én ideges felkiáltásom.

- Szükségem lesz te rád is... Izé... Maradj csak... Igen, lejösz majd velem te is és fölhozod... Össze fogjuk szedni atyám iratait...

Fölálltam s hátat fordítottam nekik. Igyekeztem összeszedni magam.

- Mindjárt mehetünk is... Menjetek csak előre, én is megyek rögtön... Azaz még azt akarom neked mondani, Dénes, igen, meg akarom neked mondani, hogy gondoskodni fogok rólad! Hű cselédje voltál apámnak teljes életében és tudod... Köszönöm. Ezt megköszönöm!... Ha volna valami óhajtásod, én nagyon örülnék, azt mondd meg nekem őszintén. Azt tudod, hogy a teljes fizetésed lesz a nyugdíjad, Marignac ur ezért hivatott. Keresd majd fel őt. Egyébként rendezkedj ugy be, amint akarsz. Itt maradhatsz, vagy inkább mennél vidékre?

Dénes lehorgasztotta a fejét, nem felelt.

- Ha volna kedved Normandiába -

- Nem! - szólt ő sebesen, szavamba vágva, mintha megijedt volna attól, amit mondani akarok.

- Igaz, hisz te Bretagneban vagy otthon. Inkább oda, mi?

Szeliden ingatta a fejét, rám-rám nézett s megint a földre.

- No majd oda hát!... A faludba, jó?... Öreg halász lesz belőled, Dénes!

Hosszasan nézte a lábait s mintha valami nyomta volna őt felülről, ugy összébb roskadt, meghajolt. Szegény ember!... A szívem tolt feléje, éreztem, hogy szenved. Erik is enyhébb arcot vágott.

Most már azt szerettem volna, hogy örvendjen, vigasztalódjék meg teljesen.

- Ugye, az lesz a jó?... Eltaláltam, mi? Meg lesz, Dénes! Majd beszélek magam Marignac urral s megmondom neki, hogy így intézkedjék. Családomra mindig számíthatsz, a halász­bárkát majd én szereltetem föl neked s keress egy kedved szerint való házat a parton.

Szinte kétkedőleg tekintett ekkor rám.

- Megérdemled, Dénes! Meg akarom köszönni neked.

Az érzelmeimnek engedelmeskedtem, kezet nyújtottam neki. Ő ellágyulva tétovázott. Erik is meghatottan szólt rá: - no!... no!... Aztán kezembe tette a nagy kezét. Teljesen megtörött.

- Amikor akarod, Dénes! Sok szerencsét és gondolj apámra.

Megrándult tenyeremben a keze, önkénytelenül elbocsátottam.

És mintha magam is éreztem volna, hogy nem szükséges azt mondanom, amit mondok, hogy nem talál ebbe a hangulatba, halkan mondtam:

- Gondolj apámra hálásan...

Szólni akart, kétszer-háromszor neki készült, biztatnom kellett volna, az volt az alkalmas pillanat, melyet meg kellett volna ragadnom! Talán ki is tárta volna előttem a lelkét, ha Erik nincs ott, ha banálisan meg nem töri a csendet, hogy:

- Már most ráadásul még csak azt kérdezze meg tőle a kegyelmes ur, hogy nem zörgettünk-e mi akárhányszor az ajtaján, de bezzeg a szentnek se nyitotta ki! A tisztelendő ur a legjobban megmondhatja. Hát nem igaz, Dénes?

- No csak menjünk! - szóltam én s lementünk. Dénes szomoruan ballagott utánam.

- Nálad vannak a kulcsok? - kérdeztem tőle.

- Igenis, mindjárt elhozom, - és indult az elhagyatott folyosó felé. Különös kedvem támadt, hogy most ismét végig menjek azon a folyosón, hogy megnézzem ujra az ő szobáját.

- De hiszen a te szobádból is bemehetünk?

Meghökkent.

- Bocsánatot kérek, de ott... Ott van egy ajtó, de... Mindjárt kihozom a kulcsot.

Azt hittem, hogy tiszteletből szabadkozik s annál inkább meg akartam mutatni neki, hogy teljes jóindulattal vagyok iránta.

- Csak menjünk arra, barátom! - s én indultam előre. Erik figyelmeztetett a folyosón, hogy nézzem csak meg, micsoda rendetlenség van ott!

- Mint egy istálló!... Tessék, itt a seprü, Isten tudja mióta hentereg már ez itt! Ez aztán a rend! - Lehajolt s fölszedett néhány darab papirost. - Szégyen, gyalázat, hogy milyenek ezek az ablakok!... Nem azért mondom, mert ez soha se volt a Dénes dolga, hanem van erre itt ember elég! De persze, ha a maitre d’hotel ide is ráérne fölsétálni, ha egy kicsit itt is körülnézne... Az volna annak a rendje, de - -

Egyszerü, barátságos szoba volt a Dénes fehérre meszelt szobája. Ha alacsonyabb lett volna és kisebb az ablaka, semmiben se különbözött volna egy jómódu breton halász szobájától. Az ablakdeszkán egy kis kerek tükör volt ahhoz a pintes üveghez támasztva, melybe a Megváltás jelvényeit furfangos türelemmel rakta össze az üveg szűk nyakán keresztül valami falusi ezermester, - a tükör mellett egy nyitott borotva feküdt. A tipikus kenyértartó kalitka is ott lógott az ablak félfán, - valóságos kis sekrestyéje annak a tiszteletnek, amelylyel keservesen keresett kenyerét becsüli meg a breton. A feszületes, quimperi cserép szenteltvíztartó az ágy fölé volt akasztva és szentelt barka volt mögéje tűzve. Az ágyon - csak ez az ágy nem illett a többi bútor közé, vetetlen volt, lehevert, látszott, hogy csak ugy ruhástul hentergett benne valaki, - ott voltak azok a ruhák, amelyeket az imént viselt Dénes és az ágy előtt állottak a facipők.

És ő is ugy viselte magát, mint az öreg halász, akinek tisztesség éri szerény hajlékát, - váratlan vendég térvén be hozzá. Ide-oda rakosgatta azt, ami éppen keze ügyébe került, a tenyerével törülgette a port az asztalról, pedig az nem is volt poros. A facipőket lopva lökte be az ágy alá.

Egészen jól éreztem magam nála, észre se vettem, hogy Erik nem jött be velünk. Az a szoba mintha nem is a mi házunkban lett volna, annyi primitív őszinteség volt benne.

- Hát itt laktál Dénes!?... Huszonkét évig?

- Huszonkét évig! - mondta ő is, az asztalt simogatva és olyan gyöngéden, ahogy én soha őt beszélni nem hallottam.

- Ezek a holmik itt mind hazulról valók, ugye?

- Igenis. Apránkint hozogattam el hazulról.

- Nincs is több ilyen fehér szoba a házban, én legalább nem láttam.

- Én meszeltem ki.

- Te magad?!... Apám mit szólt hozzá?

Összerezzent s a hüvelykujja körmével olyan szorgalmasan vakarta az asztalt, mintha valami foltot akart volna eltávolítani onnan.

- Nem volt ő itt sohase.

- Hogyan? Huszonkét év alatt?

- Egyszer se.

- De hisz ugy tudom, hogy ez a szárny is éppen olyan beosztásu, mint a másik - és kerestem az ajtót, amelynek, mint az Erik szobájából hozzám, innen is át kellett vezetnie atyám háló­szobájába.

Egy súlyos, magas, breton fehérnemüs szekrény volt odahúzva, ahol az ajtónak kellett lennie.

- Innen nincs ajtó ő hozzá?

A szekrény felé mentem. Ő komoran, éppen az ellenkező irányba fordítva a fejét, igy szólt:

- Ott van.

Megesett a szívem szegény emberen! És ő azt megérezte. Megérzi azt az ember! Az állat még inkább.

- Jó, jó... Hát miért nem szóltál nekem előbb? Ezen már segíthettünk volna, öregem!

Ugy nézett ekkor rám, mintha még mindig kételkednék, hogy csakugyan neki szól az a meleg hang, amelyen én beszélek vele.

- Nem tudtam... Csak odahúztam...

A szekrény fölött észrevettem igy közelről az apám hálószobájából szolgáló csengetyüt is, - fehér kendőbe volt csavarva s a csengő kelyhe is fehér rongyokkal volt telitömve. Az első pillantásra alig lehetett észrevenni a meszelt falon.

Ő hallgatott, én se szóltam. És ugy beleéltem magam annak a szerencsétlennek a lelkiálla­po­tába, egy sűrített vizióban elvillant előttem egész élete, megéreztem a lelkét, vele vergődtem - és egész bizonyosra vártam, hogy az a csengetyü megrándul és megszólal ebben a csöndben... Milyen tompa hangja lesz!...

Ugyanekkor az az ötletem támadt, hogy én fogom kárpótolni ezt az embert! Hisz ez egy hű, egyenes lélek, nyers, de őszinte... Magam mellé veszem őt!

Ő szólt:

- Majd elhúzom.

- Hagyd el! Talán hát menjünk inkább elül be.

- Nem lehet ott, mert a kulcsok is bent vannak.

- Hol?

- Ott bent. Becsuktam - -

Már akkor neki támaszkodott a szekrénynek s ugy neki feszitett háttal akarta odébb lódítani.

- Hogy-hogy?

- Az ajtóban hagytam a kulcsot... Ha ki akar menni, hát menjen.

- Kicsoda?

Nem felelt, egyet tolt a súlyos szekrényen, de nem volt miben megtámassza a lábát, ő is csúszott. Fölpirult, hirtelen megfordult, lehajolt, megfogta a szekrény alját s egy hatalmas mozdulattal kiemelte. Utána nagyot lélekzett, fölegyenesedett és mintha kifeszültek volna elzsibbadt izmai, az az erős, apámra emlékeztető alak állott előttem, akinek én ismertem őt. Most a szemei is csillogtak már.

A falba illesztett keskeny ajtó is fehérre volt meszelve.

Dénes sebesen a mellénye alá nyult s onnan húzta elő a kulcsot; a zárba döfte és gyors mozdulattal rántotta föl előttem az ajtót.

A küszöbön álltam.

Dohos, száraz szag dűlt ki rám a homályba zsibbadt szobából. A leeresztett függönyökön át derengő világosság szürkévé avasod ott a lakatlan, elzárt helyiség halott levegőjében. Mintha megfulladtak volna a fekete bútorok, vékony porréteg borított reájuk hamvas szemfödelet.

Halkan előre léptem, a szoba közepén álló ágy felé. Szemeim kezdtek hozzászokni a homály­hoz, de a kezeim mintha elmaradtak volna mögöttem, kapaszkodva valamibe - a felső testem előre dűlt, az örvény fölé hajolva...

Ez a buja kövér ágy is összeaszott, ráncos lett, - a pirosra bélelt kárpitok a mennyezet négy sarkára voltak összehúzva, az aljuk az ágy ölébe volt fölhajtva. Aggódó kiváncsisággal néztem, erősebben néztem... Valami, feketét láttam a fölterített fekete kárpit ráncai közt...

Egy ébenfa-kereszt volt, amelyet ismertem és már láttam valahol.

- Dénes! - szóltam ijedten.

Választ nem kaptam. Hátratekintettem.

Dénes ott állt még mindig az ajtó előtt. Oldalt fordulva állt és meredten kifeszített karral fogta a kilincset, mintha még egyre azt várná, hogy bejőjjön előtte valaki.

- Hát gyere be, Dénes!

Nem mozdult, de az a sajátságos, hogy már most én se mertem mozdulni s csak halkan szólítottam:

- Dénes!...

Dénes azon meredten, ahogy ott állt, egyszerre sarkon fordult és belépett. Megállt az ajtó előtt.

Engem nézett széteső nézéssel. Testem minden részén éreztem a szemeit. Azok nyomtak, lenyomtak az ágyra. Rémülten dőltem hátra, előbb a tenyereim érték az ágyat, azután a karjai­mon támaszkodva, térdeim lassan hajlottak be s leroskadtam. Az ágy derekaljának rugói be­süppedtek alattam, valami a kezeim alá csúszott és azt megmarkoltam. A kereszt volt. És amint ugy fogtam, folyton Dénest nézve, a tapintásom ismert rá a keresztre, - finom faragásain sokat babráltam gyerekkoromban... Az anyám szobájában... Ott minden fehér volt s ez a fekete kereszt lógott a térdeplő felett. Ujjaim, mint jól ismert utat, követték rajta a sima, faragott, barokk cirádákat - szemeim meg azalatt Dénes mozdulatait kisérték.

A szája nyitva volt, a szemei kidülledtek, széttágultak, a teste egész hosszában kifeszült, melle kidomborodott... Kábultan vártam, hogy most, most reám pattan...

Mintha hátulról tolta volna őt felém valami erő, szinte fölemelkedett a földről s ugy közeledett hozzám. A dermesztő csöndben a saját dadogásomat hallottam.

- Ez a kereszt... ez a kereszt... az anyámé ez a kereszt... Dénes, az a kereszt...

És amint ő közeledett, ugy csúsztam én nesztelenül hátrább az ágyon, egyszer csak az ágy tulsó felén, a földön térdeltem.

Közöttünk állott az ágy. Ő ekkor az ágyon maradt keresztre hajlott s én az arcomon éreztem forró leheletét. Tapogatta az ágyat, benyult a párnák alá sebesen, mintha ki-kisiklanék ott a kezei közül valami, a mit meg akar fogni, ide-oda kapkodott. Hörgött is valamit, de csak a torkában bukdácsolt a hang s egy-egy megtépett roncsa szabadult ki csupán.

De amint így mozgott, én magamhoz tértem és a gyöngébb szerencsés ösztönével ő hozzá menekültem oltalomért saját maga ellen. Megfogtam a kezét, erősen, ahogy csak tudtam, mindakét kezemmel és könyörögtem neki:

- Dénes! Dénes!... Mit akarsz!... Dénes!!

Megállt, kissé csillapodott is.

- Mi lelt, Dénes? Térj magadhoz!... Az Isten áldjon meg, mi lelt?

Fölugrottam s megkerülve az ágyat, odamentem hozzá, megfogtam karját és gyöngéden húztam: - Gyere, menjünk innen, te beteg vagy!

És ekkor lassan, mintha ő kezdene félni tőlem, hátrált és rekedten mondta:

- Nem vagyok én bolond, azt ne higyjék!

- Nem, Dénes, nem is úgy gondoltam! Lásd, magam is kimerült vagyok, a te idegeidet is meg­viselték ezek a hetek.

- Mit?!... Az idegeimet?! - fakadt ki durván. - Cifra az nekem!... Megevett engem a fene egészen! Huszonkét éve rág, most itt vagyok, megszökött mégis... Meghalt tisztességesen, megszökött előlem... Nem én tapostam ki a beleit!

Hátráltam az ajtó felé, de most ő ragadta meg a karomat, tolt maga előtt az öltöző-szoba ajtaja felé és szavait veszett nyálként habzó foszlányokban köpködte az arcomba.

- Az orrom elől lopta el a cudar halál. Tátottam a számat, mint egy banya... Százszor megfojt­hattam volna...

Ismét az ágy elé ért velem s ott elbocsátott. A nyitott ajtóhoz szökött, kihúzta a kulcsot, be­csapta az ajtót s bezárta belülről.

Végem van - gondoltam, de már nem reszkettem. Leroskadtam a diványra.

Az ágyat rázta meg, az recsegett, könnyü por szállott föl róla és valami abból a tubarózsa-szagból.

- Mikor aludt, százszor, százszor...

És toporzékolt, idegen nyelven káromkodott, valószinüleg az anyanyelvén, azon a torokhan­gok­kal teli bretonon. Darabos kelta szavakat hörgött ki vonagló melléből.

- Ha megtalálhatnám?... Csak még egyszer!... Jó Isten, mennyit könyörögtem neked! Ugy-e kértelek, ugy-e mennyit kértelek... Nem volt annak Istene, az ördöghöz kellett volna imádkoz­nom!... Itt, lássa, itt miséztetett - és fenyegette az ágyat és beleharapott az ajkába és az állán szivárgott le a vére.

Megragadta a keresztet, mintha valakinek a kezéből kapta volna ki s aztán ugy fogta hátra, mint a halálos csapásra emelt fejszét. Ugy is állt, nekifeszített térddel.

- Hát hol itt az Isten képe?... A kegyelmes asszony beküldte velem ezt, de nem mertem behozni ide soha. Ide hoztam volna?!... Kirugott volna vele együtt! Be akartam dugni az ágya alá, de hisz a vére csordult volna itt ki Krisztus urunknak a fekete mise alatt...

- Látja, én hoztam hozzá neki a papot, én adtam rá a kazulát, ott ni, abban a sarokban tört a nyavalya kínomban, itt meg a ribancai mezítelen hátára tett ostya fölött szolgáltatta a fordított szent misét...

Egy-egy jeges kéz simította végig a gerincemet. Híven emlékszem a szavaira, de mintha megfagyva helyezkedtek volna azok a memóriámba, akkor csak hallottam őket, - utóbb olvadtak föl.

Dénes beszélt:

- Tudta jól, tudta azt, hogy megfojtom egyszer!.. Kinevetett... Mikor itt maskarákba öltöz­tettem, mikor nem volt nála semmi, mikor meztelen volt, akkor kellett volna kicsavarnom a nyakát... De ha rám nézett, már fulladtam. Még ő fenyegetett, hogy megkorbácsol... Én őriztem a bűneit! Az Isten... Elhozott, tönkretett. Könyörögtem neki, ereszszen... Azt felelte, fölrug... A szeretőmmel rimánkodtunk a kutyának, hát nem elmarta azt is tőlem! Elvette, tönkretette... Nem bírtam tovább, neki mentem, mikor puska volt nála, ott az erdőben...

A diványra hajította, mellém a keresztet és föltépte mellén a livrét egy szakítással. A gombok pattogva hullottak szanaszét és zörögve gurultak szerte a padlón. A livré alatt ott volt a mellén a csíkos matróz-ing, azt is lehasította s az öklével csapkodta a bal vállát:

- Itt van, ide lőtt, itt hordom ma is... A cudar akkor se lőtt agyon, pedig soha nem hibázott ő el semmit! Nem akarta, hogy meggebedjek! Rám se nézett, ott hagyott a kutyáival.

- De az enyim volt!... Csak vártam, vigyáztam én rá jól... Nem szabadúlt volna a hálóból!... Hány éjszaka készültem be ide hozzá!... Istenem, hányszor imádkoztam, hogy légy velem!... Ide ni, látja, ide tettem este a borotvát.

És mutatta az ágy alatt a helyet, rám-rám nézett, meg megint oda és én ott, ahol semmi se volt, a síkos parketten láttam rezegni az árnyékát annak a borotvának, amelyről beszélt.

- Hat órakor elment, kifentem, behoztam, ide tettem. Tudtam, hazajön éjfélre, egy óráig hentereg majd, akkor elalszik, kettőkor azután bejövök, végzek vele... Megolajoztam az ajtókilincset, a sarkokat, hogy ne csikorogjanak. Minden jó volt. Éjfélkor nem jött, megsúgta annak mindig az ördög, bizonyosan tudta... Alig mertem bejönni a borotváért... Itt volt ni, készen... Most meghalt előlem tisztességesen, elvették tőlem... Mit csináljak?... Csak még egyszer jönne vissza elevenen!... Mit csináljak így vele?!... Hol van? Hol van? Nappal tudnám egyszer megkapni!...

Ezután nem értettem tisztán a szavait, mormogott, mint az olvasót imádkozó asszonyok s közbe-közbe, minden átmenet nélkül, olyan meghatóan nyöszörgött, mintha azt nem is ő, hanem más valaki, egy kimerült beteg cselekedte volna.

Hirtelen megrázkódott és lassan, lábujjhegyen, elnyúló lépésekkel, mint a préda körül ódalgó sakál, megkerülte az ágyat, vállai közé húzta be a nyakát, a fejét szimatolva előre feszítette s csak ugy oldalvást sandított az ágyra. A szemei csaknem megfordultak, alig egy kevés villo­gott szemszögleteiben a pupilláiból. De ahelyett, hogy közeledett volna az ágyhoz, mind tágabb és tágabb lett a kör, úgy huzódott odébb és odébb, - végre már egészen a fal mellé lapulva sompolygott és mellettem, az öltöző ajtaja előtt, összegubbaszkodva megállt. Odatapadt, a nyaka görcsösen meredt előre, hörögve szedte a lélegzetet néhány pillanatig, kiizzadt a homloka és suttogva mondta:

- Menjünk... menjünk innen...

A hálával feszítette be az öltöző ajtaját, az nagyot reccsent, ő hátrahanyatlott, a két ajtószárny csörömpölve csapódott szét, megrázkódott bele az egész szoba. Fölugrottam.

Ami azután történt, az úgy elszédített, hogy csak egy pokoli pillanatként rémlik előttem ma is.

Az öltözőben a tető, a két ablakkal szemközt és oldalt eső fal a padlótól a mennyezetig óriási tükörlapokkal volt borítva, megannyi szekrény-ajtók voltak azok. A tükörlapok között maradt keskeny csíkok almazöld selyemmel voltak kárpitozva és a függönyök is, a szabad falak, a néhány bútordarab, a fürdőfülkébe szolgáló kis folyosó is azzal a szépen fakult zöld selyem­mel volt behúzva, amely azonban valami nyugtalanitó, kisértetiesen sápadt reflexet árasztott a tükrökben végtelenül sokszorozódó szobára.

És valamennyi szobában ott láttam számtalanszor Dénest. Ha mozdúlt, vele mozdúlt vala­mennyi, számtalan kar nyúlt ki, egy-egy fonákúl szögellő perspektivában eltorzúlt, megtörött az alakja, kifacsarodott vagy leveszett róla a kar, a fej, a láb, vagy külön látszott sok kar, fél fej, mind körülöttem, fölöttem, mindenfelé... És ott voltam mindenütt, számtalanszor magam is. És mellettem az apám öltözőasztala és azon is egy tükör, meg sok-sok különböző tégely és csillogó, köszörült kis kristály-üveg, mint egy szinésznő asztalán.

Dénes sebesen nyitogatta ki a szekrényajtókat, úgy ugrott egyiktől a másikhoz, mintha kergetne valakit és ezalatt folyton nyöszörgött. A Miatyánk egy-egy foszlánya érthetően vált ki a vergődő hangok közül. A szekrények ruhákkal voltak tömve. A ruhák közé markolt s az egyik karja még benne volt az egyik szekrényben, azzal ott matatott lázasan, de már azalatt a másikkal rázta a következő szekrény kilincsét. Leguggolt, fölállt... „Szenteltessék meg a te neved”... végig kotorta a szekrények alját, ágaskodva fölnyúlt, a meddig csak ért... „Miatyánk, ki vagy”... „ki vagy”... „Miatyánk”... A nyitott szekrényajtók ferdén eső és kereszteződő tükrei még kábítóbban szórták szét meg szét alakjainkat.

Az utolsó szekrényajtót rántotta föl.

Láttam azonnal, hogy női köntösök vannak benne, vastagon omlott is belőle a tubarózsa szag.

- Ezekbe öltöztette azokat a bestiákat! - üvöltött Dénes. - Itt ni!... Én szedtem föl neki... Az utcán, ahol kaptam... Csak füttyentett, mint a kutyájának - alló!... Hoztam...

Elhallgatott és mozdulatlanná meredt a szekrény előtt. Majd lassan, mintha biztatná magát: - itt kellett volna... mikor kente magát... láttam mindenfelé, ő is látott, honnan...

Lélegzetvesztve néztem.

Lassan, óvatosan benyúlt a szoknyák közé mindakét karjával egyszerre s ami úgy az ölébe került, azt két izmos karja között összeszorította. Hátulról nézve, olyan mozdulatok voltak ezek, mintha kifeszített karokkal tapsolna a szekrény mélyében.

Igy tapogatta végig az egész szekrényt. A ruhák suhogtak s olyan volt az, mint valami halk, sebes női susogás.

Az ő mozdulatai is hevesebbek, gyorsabbak lettek, szaporán aggatta le a szoknyákat és maga köré hajigálta a földre. Egymásután hullott egyik a másikra, síkos, csiklandó hangot adva. Némelyik esés közben megtelt levegővel, s dagadva, mint egy formás női test, lágyan szállott le, a tükrökben sok, sok, végtelenül sok női test lágyan szállott le és nesztelenül feküdt a többiek puha párnájára. Vörös és fekete selyemből voltak ezek a köntösök és az a kábító szag áradt belőlük, amelyet olyan rémülve éreztem azelőtt négy héttel, - ekkor pedig, bár émelyí­tett, valami csudálatosan izgató, hevítő, kéjt okozó undorral szívtam ismét. Eleinte meg­rettenve, félve, habozva, csak lassan, de utóbb bátrabban, teli, mélységes mély lélegzettel szív­tam, nyeltem és tódult az agyamba a mámor, beléfuladt a helyzet borzalma, bambán bámúlva kisértem Dénes vad mozdulatait, azt érezve, hogy milyen kellemes, édes, meleg volna az, ha oda borúlnék azok közé a selyem-szövetek közé és a síkos, zizegő redők közé rejteném az arcomat...

Zsibbadtan roskadtam le az öltöző-asztal előtt álló székre. Dénes egy-egy féktelen mozdulata meg-megborzongatott, de valójában részeg voltam már ekkor, nem kivántam mozdúlni onnan, hosszú, hosszú lélegzettel ittam azt az illatot, pilláim ernyedten lecsukódtak, legörnyedtem s egy újabb lélegzetvételre ismét mohón nyitottam szemet -: és ez észbontóan kellemes volt...

Egy éles, metsző hang visított, - Dénes két kézzel tépte már a szekrényből a ruhákat és szórta szanaszét. Egy pehelykönnyű, fekete női ing széttárt karokkal hullott reám, az arcomra, védőleg ellene tárt kezeimre és mintha lángok csaptak volna arcomra, kezeimre, a láng­nyelvek besuhantak a ruhám alá, a karjaimon, a mellemen végig emésztő hőséggel nyaldosták egész testemet... Le kellene tépni, tépni magamról... De nem tudtam megmozdulni, nem is mozdúltam.

Dénes toporzékolt, bretonul köpködte a szavakat, taposott a ruhákon...

Szegény, szerencsétlen, erős Dénes!

Úgy félt az apámtól, hogy nem merte megölni és bizony még akkor is félt tőle, amikor már az nagyon jól meghalt...

Kivülről zaj hallatszott, dörömböltek az ajtón. Dénes magához tért, egy pillanatig tétovázva tekintett körűl s nyomban a ruhákat kapkodta össze a földről és hányta, gyúrta vissza a szek­rénybe.

- Dénes!... Dénes!... - hallatszott kivülről.

Ekkor nekem ugrott, de nem durván, ijedten rángatott.

- Jönnek! jönnek!... Menjünk!... Ide nem szabad bejönni egy léleknek se!

És tuszkolt az ajtó felé. Éppen így viselte magát akkor is, amikor apámat halva találtam és be akart jönni hozzá a cselédség.

Megfogott, fölemelt és kilökött. Neki estem az ágynak, ez magamhoz térített. Hallottam, hogy ő becsapja az öltöző ajtaját... A másik ajtó előtt az Erik hangját hallottam. Oda támolyogtam s egy darabig, a falhoz támaszkodva, ott is maradtam. Néhányszor még kopogott Erik, azután csönd lett. Az öltözőből hallatszott az első nesz, - lépések.

Előttem, az ajtóban volt a kulcs, rémülten nyitottam ki...

Arra is tisztán emlékszem, hogy kitámolyogva a folyosóra, ott nyitva voltak az összes ablakok, a futószőnyeg is föl volt terítve s az egyik ablakban könyökölt Dénes és fütyörészett. Amint észrevett, igy szólt:

- No mit vigyünk föl?... De oda van a kegyelmes ur! Mi az?!...

A karjába kapaszkodtam: - Menjünk innen!

- Ejnye! - szólt ő s megfogott, támogatott. - Tudtam! Nem is csoda abban a levegőben... Hát mit kell fölvinni? Van valami testamentum?

- Menjünk, Erik!

Valahogyan összeszedtem magam. Emlékszem, Erik magyarázta a folyosón végig:

- Nem állhattam még se meg már, egy kis rendet csináltattam itt azalatt... A maitre d’hotelt bezzeg eszi is a méreg, majd szóljon neki a kegyelmes ur aztán, hogy fogja be a száját. Tetszett volna neki ide sétálni...

XXII.

Leborultam az ágyamra, arcomat a letakart párnák közé szorítottam.

Teljesen ki voltam merülve, megszünt bennem az összes testi s igy a számunkra létező lelki életműködés is.

Valószinüleg csak néhány pillanatig tartott, de hisz maga az örökkévalóság is éppen ilyen rövid, vagy éppen ilyen hosszú. Az idő csak a mi szenvedésünk. A boldogság közelebb esik az örökkévalósághoz, mert benne már inkább elvész az idő. Vajjon megszünik a halálban az idő?... Azt hiszem, hogy a teremtés, az életetadás pillanatára következő pillanatnyi teljes ön­tudatlansággal a létezni kivánó létezés hálás a fajtájáról gondoskodó embernek, - részt ad neki jutalmúl az örökkévalóságból, beszünteti számára az időt. Ez a boldogság. És ez a halál is. Az élet is azt tudja csak jutalmúl adni... De vajjon bizonyos az, hogy megszünik a halálban az idő?...

Ugy feküdtem.

A hallás, ez a halálban is utolsónak maradó makacs érzék ocsúdott föl bennem elsőnek és hozott vissza az életbe, az öntudatba, a szenvedéseimbe.

Ütemesen ismétlődő, kaparásszerű zajt hallottam az arcomra szoruló párnák közt. Mi lehet?... Lüktető halántékaim mozgatták a szövetet s az surlódott.

Ilyen nyomorúlt apróságot kezdett morzsolni az agyam s amint lassan-lassan mozdúltak a megakadt gép kerekei, amint egymásba kaptak, kiőrölték az első gondolatot... Nem, hisz csak sejtelem volt az még, - de már az önző „én”...

Mindenekelőtt saját magam kezdtem létezni saját magam számára.

Éreztem, hogy nem érzek, - mintha az egész testem langyos gőzben feküdt volna, kipárolgott belőle az erő s most föléje rakódott, mozdulni se tudok... Az arcom forró, lélegzetet kellene venni, de nincs levegő, a forró párnába fuladok, mert nem tudok mozdulni, hogy levegőhöz jussak... Nedvességet éreztem az arcomon, - az izzadtság verte ki... Erőlködtem, erőlködtem, de csak lelkileg, talán át se jutott az a mozgató idegeimbe, - de a gyomrom émelyegni kezdett, mintha hintázott volna az ágy, szédültem és egy végső erőfeszítéssel fölugrottam.

Fogalmam sincs róla, mennyi ideig tarthatott mindez, talán csak egy villanásnyi ideig, amely­ben egyszerre együtt volt valamennyi s én egyszerre együtt éreztem valamennyit, nem az öt durva emberi érzékkel, hanem merőben érzékekké izgatott egész valómmal, amelyeknek apránkint kellett letompulni az ötre, hogy a valósághoz mért arányaiban lássam és tudjam ujra a dolgokat, hogy a memóriámra szorulva adjak azokról számot magamnak és helyet a meg­felelő hatásoknak: - a rémületnek, a botorkáló okoskodásnak és a hiányos cselekvésnek.

Kábultan ültem az ágy szélén, bizonyosan sokáig, - hosszu, mély lélegzeteket szedve. A szaglá­som kezdett emlékezni; mindenesetre a ruhámba is belevette magát az a tubarózsa-szag, mert azt éreztem - és ernyedten görbültem össze, hogy még jobban érezzem magamon...

Jól esett.

És ettől döbbentem meg.

A szag egymásután idézte elém a történtek képeit, de azokra nem reagáltam, kimerült idegzetem nem rezdült meg, vagy már hozzászokott ehhez a méreghez. De mikor szétcikázott öntudatomban az, hogy ez a szag jól esik nekem: - ösztönszerűleg menekülni akartam tőle, magamtól.

Talán nem is érzem igazán, csak képzelem!... (Mintha nem mindegy volna az!) A karomra hajoltam, a térdemre és szagoltam, hogy igazán érzik? Szimatoltam a levegőben, visszaszo­rítottam a lélegzetemet s azután úgy próbáltam, hogy még mindig igazán érzem-e?... Riadtan vetettem le a kabátomat és végig szagoltam, azután sebesen hánytam le egyik ruhadarabot a másik után magamról, - de azért éreztem, folyton éreztem. Már most lázasan kerestem hol van, miben, merre az a szag, hogy szabaduljak tőle! Teljesen mezítelenül maradtam s ugy szagoltam a kezeimet, a karomat - mindig éreztem...

Az én sovány, sárgás, fénytelen, petyhüdt karjaim!... Olyan szelíden simogattam a saját karjaimat, mintha egy teljesen elgyengült, lesoványodott beteget vigasztaltam volna így, akiről szomoru bizonyossággal tudom, hogy nincs már neki mentség, menthetetlenül el fog pusztulni szegény!... De ezt nem szabad észrevennie a mi arcunkon.

Megadással szedtem aztán ismét magamra a ruháimat, konstatálva, hogy hasztalan vergődöm! Hisz ha kivülről jönne az a szag, nem is érezhetném ilyen egyformán, egy bizonyos ponton túl annyira telítené a szaglásomat, hogy már nem érezném.

Azután föl s alá járkálva kerestem a magyarázatot: - először érezve, akkor éjjel, az utcán, el­csapott mellettem ez a szag, a ragály. Tovább: - apám holtteste mellett irtózva találtam újra rá, ő már az áldozata volt. Most: - az irtózat kiváncsisággá, a kiváncsiság megismeréssé, a megismerés borzongató, tehát csak annál csábítóbb kéjjé alakúlt... A hassis pipázónak első szippantásai voltak ezek ma... Bennem a ragály, az apám fia vagyok, az utolsó tengődő hajtása egy kiszáradt nagy fának és ennek így kell lenni... A kis doktor igazat mondott.

És ezen okoskodások hideg, fásult hangulatán keresztül, másként láttam az atyám zordon alakját is. Szinte sajnáltam, közelebb éreztem magamat hozzá, a mentségeit kerestem. Ő se tehetett másként! Csakhogy ő még erősebb volt, bizonyosan küzdött a ragály ellen s jobban bírta, mint én, - ő benne még volt a fajom erélyéből, amiből nekem már nem jutott. Abból az erélyből, amelynek egy paránya érvényesült ma reggel bennem, Dénessel szemben.

Dénes!...

Az ő emléke kizökkentett teljesen okoskodásaim nyugalmából és fölizgatott. De ez az izga­tottság már sokkal durvább, mondhatom megnyugtató volt. Magam előtt láttam az erős embert, amint a súlyos breton szekrényt egy lódítással félre emeli az ajtó elől és kipirúlva, villogó szemekkel egyenesedik föl. Azután a hálószobában, mintha a veszettség törne ki rajta... Borzasztó szavai is eszembe jutnak, melegem lesz, hevülök, de ez más, egészen más, mint ahogy az imént voltam! Most azt érzem, hogy levegőre van szükségem! Ablakot nyitottam s vidám, egészséges nevetés hallatszott föl a napsütötte kertből.

Valami különösen hangzott az, mint egy dal foszlánya, amelyet valahonnan elkapott a szél és mellettünk menekült vele tovább.

Abban a pillanatban észrevettem, hogy szépen kezdenek zöldülni a fáink és derült, kék az ég.

Kitekintettem.

Sebesen huzódtam vissza a különös látvány elől, amely lent a kertben tárúlt elém. Egy egész társaság ült, közvetetlenűl az ablakom alatt. Fesztelenül beszélgettek. Azt azonnal láttam, hogy Erik is köztük van.

De azért ott maradtam és szerettem volna kinézni, úgy, hogy észre ne vegyenek engem. Óvatosan leeresztettem hát a fehér függönyt s kissé kitolva az alját, az így támadt nyiláson néztem le reájuk. Ma mosolyogva gondolom el, hogy milyen ügyelve, milyen lopva tettem én ezt és hogy alig ama megrázó események és lelkivergődések után mennyire el tudott foglalni ez a csekélység!

A belső cselédség sütkérezett a kertben, két nő is volt közöttük. Ott, a mi hotelünkben!... És a kertben, ahol csak elvétve fordult meg a kertészen kivül valaki!... Az idősebbik asszony a maitre d’hotel mellett ült és Erik is ott ült, a lehető legbékésebben beszélgetett a maitre d’hotellel, meg közbe-közbe az asszonynyal. A maitre d’hotelen szürke házi kabát volt s egy székre rakta föl a lábait, jóllehet csak négy szék volt összesen. A többiek álltak, a kertész a falhoz támaszkodva pipázott. Valamennyien tiszteletteljesen viselkedtek a kövér, sok leeresz­ke­déssel társalgó maitre d’hotellel szemben. Nem hallottam, mit beszéltek, azt láttam, hogy Erik egy izben kordiálisan megveregette a maitre d’hotel lábszárait, mintha azt mondta volna: - terringettét, ez aztán a legény, fiúk!... Akkor ismét nevetett a fiatalabbik leány, aki hajadon fővel volt és szőke dús haja szikrázott, szinte lángot vetett és nem tudom én miről lehetett szó, de a következő pillanatban, ott, egy helyt, úgy elkezdett forogni, forogni, mint a pergettyü és nevetett, nevetett, csak úgy csengett az ágak közt.

Hát nem tartanak attól, hogy fölhallatszik hozzám és észre veszem őket?....

Dehogy törődtek ők azzal! Nagyon jól érezték magukat, sőt alig pihent meg a keringő leány, menten futásnak eredt s az én lovászom utána... Már szinte beérte, de a leány egy fa mögé ugrott s hol jobbra, hol balra szökött a legény elől. Erik kiáltozott nekik:

- Az nem gilt! Holló, az nem gilt! Futni kell!

Egyszer csak kisiklott az üvegház felé a leány, a lovász utána, futottak, futottak, a társaság meg hadonászott, kiáltozott: - na! na!... megvan!... Megvallom, engem is úgy neki buzdított ez a hajsza, hogy szinte együtt futottam a lovászszal s ki-ki nyújtottam én is a kezemet a leány dereka után. Félig föl is huztam a függönyt. A leány befutott a pálmaházba.

- Megvan! - kiáltotta Erik, de ők azután már nem láthatták őket, ismét nyugodtan beszélgetni kezdtek.

Én láttam őket. A leány megállt rögtön az ajtó mögött, a falhoz dőlt s kezeit a mellére szorí­totta.

Kipirult s még azt is jól kivehettem, hogy ring a pihegő melle, hogy vonakodik és takarja a karjaival az arcát; a lovász meg csak állt előtte, valamire kérte, a leány elfordult, arccal a fal felé s akkor a legény megcsókolta a nyakát, amire a leány visszafutott a kertbe. A lovász gondolkozott egy pillanatig és hirtelen utána eredt. A leány lassította a futását, az beérte és most egymás mellett jöttek, nem siettek. Emezek itt az ablak alatt már nem törődtek velük. Én hátrahuzódtam, nehogy meglássanak, ha véletlenül föltekintenek az ablakomra. Annyit még hallottam, hogy a kertész kicsinylőleg azt kiáltotta nekik:

- No, csak ne tetessétek magatokat, báránykáim...

De hiszen jól volt ez így egészen, bár csak mindig így lett volna!... És én mégis elszomo­rodtam, mint aki utban van, de nem tehet róla, restelli is miatta magát eléggé, - hanem amint éreztetik vele, hogy semmibe se veszik, hogy nem törődnek vele, az lealázza és lázítja.

Legjobb lesz megszöknöm közűlök!... De hova?... No majd gondolkozom.

Bent a szobában ismét egyedül maradtam, de már nem voltak olyan rendezett sorban a gondolataim. Gondoltam Dénesre, nyugtalanított az a szag, föl-fölneszeltem, hogy érzem-e még és vissza-visszatértem arra az imént látott jelenetre, amint a lovász megcsókolta annak a piros arcu leánynak a nyakát... Behunytam a szemeimet, hogy jobban lássam... A leány elfordul, ő hozzá hajlik és megcsókolja...

Ujra odamentem az ablakhoz és lopva kitekintettem. Már senki se volt a kertben, olyan csöndes, elhagyatott volt, szinte kevésbé zöld.

Öt óra volt - eszembe jutott, hogy valószinüleg az ebéd miatt oszlott szét a társaság. Igen, mert bármennyire nem szerettem is, pontosan lejártam az ebédlőbe ebédelni, ugy mint apám életében. Ez már házirend volt s a maitre d’hotel megkövetelte, hogy életének e legceremo­niózusabb aktusát teljes ornátusban naponkint elvégezhesse. És Erik is a székem mögött feszengett. Ott teljesen ki voltam ugyan nekik szolgáltatva, de ott mégis aránylag legjobban tartotta magát a jég, akárcsak apám is az asztal mellett ült volna. Ezért mehettek be a kertből - és egy óra mulva együtt leszünk az ebédlőben.

Éreztem, hogy ma ez lehetetlen, abszolute nem tudnám, hogy viseljem magamat, - elmegyek!

Ismét szöktem.

Bárcsak ne találkoznám senkivel!... Erik majd megkérdi, hogy mi lelt, hova megyek?... A maitre d’hotel majd figyelmeztet a kötelességeimre, - hogy mindjárt ebédelünk...

Egyikkel se találkoztam. A kapu nyitva volt s a kapusnak se híre, se hamva. Örültem neki, nagyot sóhajtottam mikor kint voltam az utcán, mintha börtönből szabadultam volna.

Négy hét óta nem mozdultam ki a házból. Bizonytalan lépésekkel indultam a Saint-Sulpice felé; mintha ezalatt a négy hét alatt megfiatalodott volna az egész világ, én pedig teljesen megöregedtem. Az érsekek kútja körül ott voltak a virágárusok sátrai, a sátrak köré cserépbe ültetett virágok voltak rakva, mosolygó, szines szőnyeget borítva a komor templom elé. A kút hatalmas medencéjében is viráglevelek, meg ibolyák uszkáltak a víz szinén és szelid ibolya illatot ringatott a langyos levegő. Az egyik sátor alatt földet árult egy asszony, apró halmok­ban állott körülötte a fekete humus és ő könyökig vájkált benne. Olyan jóizüen csinálta, olyan puhán csúszott a kövér, párolgó, csaknem olvadó földbe a karja, hogy magam is szerettem volna utánozni őt. Ott feledkeztem előtte. Kérdezte, hogy mit kivánok?... Mentegetőztem, hogy semmit, semmit és zavarodottan kotródtam odább. Furcsán esett, hogy a többi sátrak alól is rám szóltak, hogy mit akarok?... Nem akartam én semmit, csak jól esett volna, ha észrevétlenül ott ácsoroghattam volna közöttük.

Betértem a templom baloldala mellett húzódó sikátorba, de már ott mogorvább volt a hangu­lat, az ájtatos kirakatok banálisan kinálgatták különféle áru szentjeiket, az egyik nagyobb üzlet kirakata pláne visszataszító volt: egy háncskosárban, amilyenben az osztrigákat szállít­ják, - tucatszámra hevert a megfeszített Jézus, kereszt nélkül, megannyi kínban torzult, sárgás­fényü kis elefántcsont hulla.

Cél nélkül ténferegtem a szűk utcákban; amelyikben kevesebb embert láttam, abba fordultam be. Némelyikben hűvös volt és ragadós sár, mint a nedves pincékben, pedig száraz idő járt már régen. Hát sebesebben mentem. Másutt gyerekek labdáztak és asszonyok ültek a kapu­küszöbökön, - ott szerettem volna megállni, de ugy megnéztek, hogy az zavarba hozott, még a gyerekek is abba hagyták a játékot, amikor elhaladtam mellettük. Az akadémia mellett jutot­tam ki a Szajnához s a parton mentem fölfelé. Még sütött a nap és lassan, szinte észrevétlenül csúszott el sugarai alatt a fényes víz. Sajnáltam a zománcosan ragyogó pazar szineket, ha egy-egy hajó beléjük hasított, de az is szép volt, hogy milyen sürögve hegedtek össze a hajó­hasította hosszu seb fölött a megriadt kis hab-kagylók.

Messze fönt, a gabona- és borrakodókon túl, sebesen alkonyodni kezdett. Csaknem búcsu nélkül szökött meg a csókolódzó fiatal, tavaszi nap. Néhány pillanatig ezüstösen borzongott a víz, a tulsó part vonalait szürkés párák göngyölték ködbe és szürkés ködpászmák mállottak fakó takaróvá a sápadó, fázó folyón. A környéken fekvő gyárak ormótlan kéményeiből lomhán gyűrüztek lejebb és lejebb a fekete füstkígyók, hogy fészket rakjanak az ereszkedő éjszakának.

Mintha egy ismeretlen vidéken át tértem volna vissza, idegennek tetszett ugyanaz az ut. Az imént nem láttam a formátlan parti házakat, a matróz kocsmákat, a füstös gyárakat, a sok különféle mocskos szagot se éreztem. De most is nyugodt voltam, kedvtelve gondoltam arra, hogy elutazom, akárhova, de elutazom valahova, itt hagyok mindent, valahol majd egyedül fogok lenni és... No majd csinálok valamit!... De elutazom!...

Gondoltam Dénesre is. Világosan és egyszerüen állott előttem az ő helyzete, mint egy megoldott algebrai képlet. Két hatalmas erő hosszasan egymás ellen feszül: az egyik kisiklik, a másik utána hull.

Szegény Dénes!... Majd csinálunk vele valamit!...

A távolban már látszott a Notre-Dame két csapott tornya s amint ugy hátulról közelebb értem hozzá, lassan-lassan kiváltak az alkony hamvas pelyhei közül a templom hajóját támasztó merész gótbordák is. Olyan hatással volt reám az egész épület, mint egy nagy, gondosan meg­támogatott szinpadi kulissza, hátulról nézve. Hatásos szép elejére az Isten vagyon föstve.

Fásult hangulatom egyensulyát csak a mellettem elhaladó nők zavarták. Ugy éreztem, adósa vagyok mindeniknek - és milyen sok az asszony, több asszony jár az utcán, mint férfi... Vajjon hány ismerte ezek közül az apámat?...

Nem voltam már messzire a mi utcánktól, amikor, szinte derülten, mint aki az utolsó aranyát hajítja a zöld posztóra, - gondoltam a délutáni, üvegházi jelenetre: a leány elfordul, a lová­szom hozzáhajlik és megcsókolja... Milyen izgatottan néztem!... És ezzel kapcsolatban eszembe jutottak a Dénes szavai: „a szeretőmmel rimánkodtam neki, azt is elvette tőlem!”... Az apám fia vagyok, még ebben is az ő satnya, erőtlen fia. Vágyom utána, de nem merném elvenni.

Konstatáltam, hogy igy van s ezzel beértem. Már nyugtalanított, hogy haza érek.

Az utcánk elején csődületet láttam, meg hogy mindenki arra felé siet. Katonák zárták el az utca bejáratát.

- Mi van itt?

- Tűz volt.

- Ugye nálunk? - kérdeztem az egyik katonától olyan élénken, hogy az megütődve mért végig. Inkább óhajtás volt az én kérdésem.

Hallottam, hogy a nevemet emlegetik az emberek, közvetlen mellettem mondta valaki: „Marad azért nekik elég!”

Megneveztem magam az altisztnek, az habozott, nézegetett, de átbocsátott a kordonon. Hanem utánam jött.

- Hát mi az? Tűz volt?

- Igen. De már eloltották.

- Leégett minden?

Az altiszt is gyanakodva vizsgálta az arcomat.

Az utcában nagy sürgés-forgás volt, minden ablakból emberek hajoltak ki, néhányan rám ismertek és suttogtak. Láttam, hogy a mi kapunk előtt fáklyák lobognak s ott nagy tolongás van. Futni kezdtem, az altiszt is követett.

- Hisz nem égett le!... Hát hol a tűz?

A kapu előtt is katonák álltak, de a kapu be volt zárva.

- Nyittassa ki a kaput! - szóltam az altiszthez. - Hát hol a tűz? Mi? Hisz itt nincs semmi tűz! - és magam zörögtem a kapun.

Az altiszt erre talán hitelt adott a szavaimnak és több tisztelettel mondta, hogy méltóztassam lejebb, a kis utca felé kerülni, a kerten át dolgoztak a tűz ellen.

- De hát nyittassa itt ki a kaput, be akarok menni!

- Én, kérem, nem nyithatom ki. Méltóztassék a kert felől bemenni, bizonyosan ott a cselédség, itt bezárták a kaput.

Ő csinált utat a tömegben, átsegített a másik utca kordonján.

Tele volt kocsikkal a kis utca.

Még füstölgött az egész első emeleti ablaksor, feketén tátongtak a kiégett ablakok. A második emeleten, a könyvtár ablakaiban, kormos alakokat láttam, a szivattyuk zakatolásából, a kocsizörgésből, a zavaros lármából kihallatszott az ablakoknak eresztett vastag vizsugarak zuhogása, a kert, az egész lucskos fal vörös fáklyafényben úszott, az ágak közt kóválygott a fáklyafüst és meg-megcsillantak a vizsugarak.

Átvergődtem a kocsik közt, lökdöstek jobbra-balra a serényen dolgozó tűzoltók, a kertfalon széles rést bontottak s ott hajtottak volt be a szivattyus kocsikkal.

A kert is tömve volt emberekkel, a tűzoltók és idegenek közt kormosan forgolódtak a cselédek. Az abbé vett észre s kiáltozni kezdett:

- Itt a kegyelmes ur! Itt a kegyelmes ur!

Akik meghallották, azok hozzám futottak s azok is azt kiabálták: - itt a kegyelmes ur! Körül­fogtak, csaknem ölbe vettek, ugy húztak a pálmaház felé. Az abbé előre futott, meg ismét visszajött, a Mindenhatót emlegetve.

A pálmaházban, a sebtiben egymásra hányt bútorok és könyvek közt találtam Eriket, a maitre d’hotelt és Marignacot. Erik a kezemnek esett és csókolta, a maitre d’hotel mosolygott, de ő teljes ornátusban és olyan tiszta volt most is, mintha páholyból nézte volna az egész esetet. Két nő is volt ott, az egyikben fölismertem azt a délután látott leányt, akit a lovász meg­csókolt, - egész otthonosan érezték magukat s ők is örvendtek, hogy előkerültem.

- Milyen szerencsétlenség! - sóhajtozott az abbé.

Hárman-négyen szóltak hozzám egyszerre.

Marignac meghatottan kezdte elbeszélni az esetet, nagy feneket kerítve neki.

- Nyugodtan ültem odahaza, éppen a louvoisi szöllők bérbeadására vonatkozólag akartam egy jelentést...

Erik közbevágott, részint hozzám, részint a többiekhez intézve diadalmas hangu fölkiáltását:

- No, ugy-e mondtam! Mi?! Hisz együtt jöttünk ki a kegyelmes urral, én még mondtam is, hogy milyen sápadt! Hát nem?! Az a vadállat maga maradt bent! - s mutatott be a pálmák közé.

A többiek ugy körülfogtak, olyan kiváncsian néztek, mintha az égből csöppentem volna közéjük.

- Hát hol volt a kis kegyelmes ur? - kérdezte a kertész, bizonyos méltatlankodással.

Nem értettem őket. Egyet értettem, azt, hogy leégett az első emelet. Hál Istennek! Ugy érez­tem, mintha az egész mult leégett volna mögöttem s én most szabad vagyok, mehetek teher nélkül, amerre nekem tetszik! Szerettem volna megakadályozni az oltást, csak hagy égjen, égjen, ami még el nem égett.

- Minden elégett? - szóltam a folyton beszélő Marignachoz.

- Már mikor én jöttem, lángban állott az egész első emelet, amit megmentettek, az itt van, amint látni méltóztatik. Magam is részt vettem volna a könyvtár mentésében, de a füst miatt lehetetlenség volt már fölmenni. Mondottam is, hogy a bolthajtás nem fog keresztül égni. Szerény nézetem szerint kár volt a tüzoltóságnak kidobálni e drága szép műveket.

Erik kapott a szavaiba:

- Könyv! könyv!! Azért nem kár, de legalább a salont hozhattuk volna ki. Ne adj Isten! Én az ablak mellett adogattam le, amit lehetett, mégis majd megfulladtam.

- Bár a kápolnáig juthattunk volna el legalább! - mondta az abbé.

- És a ruhák? - kérdeztem én.

- Haj, jaj! - szólt Erik. - Minden, minden! Jutott is az az eszembe! Az maradt, ami most a kegyelmes uron van.

- De nem én... Az apám ruhái?

- Istenem! - biztosított szomoruan az öreg jószágigazgató, - arra még csak gondolni is... Ezek a derék tűzoltók valóságos halálmegvetéssel akartak behatolni a boldogult kegyelmes ur belső szobáiba.

- Nos! Nos!

- Isten kisértés lett volna! - szólt most meg az abbé. - Hisz annak a szerencsétlennek a hullája is félig elégett már, amikor rátal -

- Kicsoda? Ki égett?

- Hát a Dénes! - kiáltott Erik. - Az a gazember, ott ni! - és az öklével fenyegetett a pálmaház sötét hátsórészébe. - Ott kellett volna hagyni, hagy égett volna porrá!

- De mit beszélnek itt? Hát mi történt Dénessel?

Erik karon kapott.

- Jőjjön a kegyelmes ur! Ott van ni! Nézze meg a jó madarat!

Ijedten húzódtam, mintha nem akarnám, hogy Erik oda hurcoljon.

- Hisz azt hittük, hogy a kegyelmes urat is elemésztette, magával együtt.

- Dénes meghalt? - suttogtam én s magam előtt láttam annak a szerencsétlen embernek a dühöngő alakját, de ugyanakkor olyan természetesnek, megnyugtatónak találtam ezt. Hisz ennek így kellett történnie... Persze, az lehetetlenség is volna, hogy ő most ugy jőjjön elém, mint ez a többi ember.

- Önmaga ellen fordult, megölte magát...

- Meg az, de előbb kivilágította nekünk a hotelt!

Eriknek ez a megjegyzése derítőleg hatott a társaságra. A két nő összesúgott.

- Hol az a szerencsétlen?

Utat nyitottak előttem, hogy menjek, nézzem meg. Beljebb mentem. A bútorok közt ráismer­tem egy-két székre, amelyek az én dolgozó-szobámban állottak volt. Kormos, vizes lepedőkbe batyuzva hevertek rakáson a pálmák közt a könyvek és tócsa volt alattuk. Néhány latin kötetet, köztük a Horatius epistoláit, megismertem azonnal, nyitottan, széttaposott lapokkal feküdtek a tócsában. Egy halom foliánson egy drótozott istálló-lanterna pislogott, egy másik meg beljebb, a kamélia-bokorra volt akasztva. A háttérre szennyes vörösen világitottak be az üvegfalakon át a kertből a fáklyák, a karcsu pálmafatörzsek és a kisebb déli növények széles levelei rezgő árnyakat vetettek.

Egészen hátul, a csiráztató asztalok egyikén, láttam kiteritve valami emberalakot.

Megálltam, amikor észrevettem.

- Ne is tessék megnézni, - szólt Marignac halkan.

- Nagyon borzasztó, - mondta borzongva az egyik asszony.

- Tudtam én, hogy ez lesz a vége! - kiabált Erik s egy lanternával elém lépett, a halott felé emelve azt, hogy jobban lássam.

Azután Marignac kezdte volna ismét elbeszélni a történteket, de hol az egyik, hol a másik szólt közbe, okoskodva, találgatva a valószinüségeket. Erik is, a kertész is, a kapus is először vette észre a füstöt, de már akkor égett apám egész lakosztálya s csakhamar lángok csaptak ki az ablakokon. Az első ajtót betörték, a tűz levegőt kapott s egy pillanat alatt lángtengerben volt az egész szoba, mire a tüzoltók megérkeztek, már a folyosó is égett. A kert felől akartak behatolni, az ablakokon át. Egy ablak látszott erre még alkalmasnak, az utolsó, a Dénesé. Fölmásztak és ott találták Dénest, átvágott torokkal, az ágyán, mely már égett. Az ágy is, az ő ruhája is merő olaj volt.

- Nyilvánvaló és kétség hozzá nem férhet, amit különben a megejtendő törvényes nyomozás is hivatva lesz kideríteni, hogy tudniillik ez az elméjében megzavarodott ember, mert a ház­beliek illetékes szavai után egy pillanatig se lehet abban immár kételkednünk, hogy az ő elméje...

- Bolond volt, annyi egyszer bizonyos! - szólt Erik. - Mondtam én azt elégszer a kegyelmes urnak! Itt a tisztelendő ur, hát ő vele mit csinált a multkor?!

A pap bólintgatott s jelentőségteljesen pillantva reám, így szólt:

- Majd én el fogom mondani a kegyelmes urnak, hogy hányszor és miként utasított vissza engem, ki a Mindenható irgalmával kináltam őt.

Az abbé kenetteljes mondatát, a maitre d’hotelt kivéve, nem méltányolta eléggé az izgatott társaság.

Marignac folytatta:

- Minden utólag konstatálható valószinüség arra enged következtetni, hogy az illető meghábo­rodott elméjének egy boldogtalan pillanatában tüzet rakott a mi néhai kegyelmes urunk összes szobáiban és azután önélete ellen törve, egy borotvametszéssel öngyilkosságot követett el. A tűzoltók, kik létráikon megközelitették az ablakokat, a vész legsúlyosabb pillanatai alatt azon­nal konstatálták volt, hogy valamennyi szobában halomra voltak tolva a bútorok és ezt igazol­ják ama roncsok is, amelyek a nevezett szobákban az oltás után találtatni fognak és immár találtattak. Fiat justicia! - sürgősen intézkedni fogok, hogy a hivatalos nyomozás megindíttas­sék, hogy kiderüljön a tényállás, az igazság.

- Hagyjunk békét az igazságnak. Temettesse el azt a boldogtalant, kedves Marignac ur, mentől előbb!

- De alássan kérem, én...

Kis fehér feje szinte becsuszott a többszörösen nyaka köré csavart foulard kendőbe, zavarban volt, egyik kezéből a másikba vette porcellán gombos pálcáját. Ő végtelenül becsületes, de olyan nagy mondatokban gondolkozó ember volt, aki engedelmes, fegyelmezett hallgatóság­gal szemben igen jól érvényesül, de vitatkozni képtelen. Alárendeltjeivel szemben makacsul tudta érvényesíteni az ő otthon, nyugalmasan, jó előre megfontolt ideáit; szeliden, de nem tűrte az ellenmondást, azaz jobban mondva meg se hallgatta, de felülről érintve, zavarba jött. Annyi antik feudális hűség volt benne, hogy azt hiszem, mindannyiszor lelkiismeretfurdalásai voltak és a „család” iránt elkövetett hűtlenséggel vádolta magát, valahányszor bármilyen csekélységben kifogásra talált a mi részünkről. Föltétlenül engedelmeskedett és évi jelenté­sei­ben, amelyeket atyám soha át nem nézett, de ő pontosan elhelyezett a levéltárban, jellemzők voltak a lapszéli jegyzetek: „Kegyelmes urunk (és itt a teljes cimek és nevek) magas paran­csolatára, intézkedtem pedig, hogy emez intézkedésem így és így... stb.”

Most is azonnal távozni akart, hogy rögtön intézkedjék. Kértem, maradjon velem. Az abbé ajánlkozott, hogy átmegy a karmelitákhoz, azoknál ki lehetne téríttetni Dénest. Azaz nem! Hisz öngyilkos volt!...

Végre megszólalt a maitre d’hotel is, ki minden hivatalos eljárás iránt előszeretetet táplált. A családi szokások nem intézkedtek ugyan ilyen esetekre, de ő azt tanácsolta, hogy tartozó kötelességünk minden egyéb intézkedés előtt a látleletező rendőrség törvényes eljárásának szabad utat engedni és ha én ezennel fölhatalmazom őt, ő tudni fogja ezuttal is a kötelességeit. Erre Erik is azonnal vállalkozott, hogy ő megy és intézkedik. A maitre d’hotel hidegen várta, ügyet se vetve Erikre, hogy ám parancsoljak! Mondtam neki, hogy csak intézkedjék.

Erre, miután már benne volt az ő szokott méltóságos szerepében, hidegen figyelmeztetett:

- A kegyelmes ur nem ebédelt!

Künt még zajongtak a tűzoltók, körülöttem kormosan, lerongyolt livrékben ácsorgott a cseléd­ség, annak a szerencsétlennek a hullája ott feküdt alig tíz lépésnyire tőlünk - és ő figyelmez­tetett, hogy még nem ebédeltem.

XXIII.

Kértem Marignacot, hogy az ő vendége lehessek. Megijedt, mentegetőzött.

- Az én szerény lakásom.... A kegyelmes ur...

Kért, hogy legalább bocsássam őt előre, hagy intézkedjék!

Karon fogtam.

- Csak menjünk együtt! Minden jó lesz ott ugy, ahogy van.

Könnyünek éreztem magam, szerettem volna ugrálni, nevetni. Ő olyan alázatosan gömbö­lyí­tette karom alatt a karját, mintha attól tartott volna, hogy rosz néven veszem, ha hozzám talál érni.

- Lássa, kedves Marignac, én most az utcára kerülnék, ha ön meg nem könyörül rajtam. Valóságos földönfutóvá lettem, nincs ahova lehajtsam éjszakára a fejemet.

- De hogy mondhat már ilyet a kegyelmes ur!... Én nem is tudom, megengedhetem-e magam­nak, hogy elfogadjam ezt a kegyet...

Ugy töprengett a jó öreg, talán a tűztől kevésbé ijedt meg, mint attól, hogy én az ő vendége akarok lenni.

- Majd együtt fogunk ebédelni.

No, erre döbbent még csak meg!

- Igen, igen! Együtt fogunk ebédelni. Bizonyosan ön se ebédelt még. Azután elbeszélgetünk s majd keresünk nekem éjszakára önnél valamelyik sarokban egy kis helyet.

- De legalább azt engedje meg nekem a kegyelmes ur, hogy a maitre d’hotellel átküldessek...

- Semmit, de semmit! Látni se akarom ezeket az embereket, nem kell innen semmi. Tudja...

És már annyira voltam, hogy el akartam neki mondani, mennyire örvendek a tűznek s milyen kár, hogy még a többi is, hogy minden le nem égett! Az is olyan pillanat volt, amikor nagyon szerettem volna szeretni valakit, szerettem volna kitárni valaki előtt a lelkemet, éreztem azon­ban, hogy nem ő az a valaki, aki engem megértene. De ő legalább nem akart tőlem semmit, éppen mint a kis doktor, aki azonban soha közel nem eresztett magához s igy én se mertem soha egész lélekkel feléje menekülni.

Marignac valósággal elszomorodott, én biztattam őt az uton, hogy ne tekintsen engem annyira Kerbastik-nak s ha nagyon le akar kötelezni, bánjék most ugy velem, mintha valahonnan egy öccse került volna elé vagy tegyük föl: - hogy van Önnek is egy fia, éppen ilyen koru, mint én s az most hazajött az apjához néhány napra!

- Oh kegyelmes ur!... Ha nekem egy fiam volna!... Vagy egy öcsém!

Ezt már melegebben mondta s ugy éreztem, hogy közelebb szorítja magához a karomat.

- Hát nincs senkije?

- Van, vannak távoli rokonaim, de azok - -

Nem fejezte be a szavait.

- Lássa, én is ugy vagyok, nekem sincs senkim.

- Oh a kegyelmes urnak az egészen más!

Ugy mondta ezt, mintha egy felsőbb lényről lett volna szó, akire rendes emberi mértékek nem is alkalmazhatók.

- Ne higyje. Tudja mit?

- Méltóztassék parancsolni velem.

- Nem, ne így! Nem parancsolok, nem is tudok, nem is szeretek. Hanem ha akar nekem valami nagyon kedveset tenni, bánjék én velem ugy, mintha a fia volnék!

Megállt, ki akarta húzni a karját az enyimből, de nem engedtem.

- Nos?! Nem akar elvállalni?

Bizalmatlanul tekintgetett rám. Talán azt hitte, hogy tréfát űzök vele. És ő engedelmesen, a „család” iránt tartozó hódolattal, bocsátotta magát a szeszélyem rendelkezésére, mondván:

- Igenis... Kegyelmes uram!

Pedig én egész szivemből beszéltem neki és azt hiszem, hogy ő benne is volt sziv elég. Lehet, hogy az én hangom volt örökké fakó az érzelmek kifejezésére, - lehet, hogy ő nem tudott engem, mint embert, különválasztani attól a rá nézve csaknem misztikus fogalomtól, a „család”-tól.

A Saint-Germain de Prets előtt így szóltam hozzá:

- Látja, nekem soha se volt apám!

Nagy ügyetlenség volt ez, megrémítettem vele. Ha azt mondtam volna, hogy én voltam a názáreti Jézus vagy hogy én gyújtottam föl a Hotelt, amazt tréfának, ezt uri szeszélynek tekin­tette volna, - jogom van mind a kettőhöz. De szavaim összezavarták s tán minden tisztelettel bár, azt hitte, hogy nincs helyt az eszem.

Néhány „igenis” után, a délutáni szerencsétlenséget kezdte emlegetni és alázattal esedezett, hogy ne izgassam magamat a miatt.

- Félreértett, kedves Marignac ur! Nem, a tűz nem volt reám akkora hatással, hogy a miatt most félrebeszélnék, sőt bevallom önnek, hogy... Azaz nem, erről majd beszélgetünk.

- Bocsánatot kérek, kegyelmes ur...

- Értem, értem! Tudja, atyám zárkózott ember volt, nagyon távol éltünk egymástól. Azonban ugy látom - tettem hozzá vidámabban, de ezt már azért, hogy bátorítsam, megnyugtassam, - nem kellek önnek?

Még mindig zavartan, mosolyogni próbált.

- De igenis, kérem... Valóban, néhai kegyelmes urunk zárkózott természetü ur volt.

Az ódon de l’Abbaye utcában lakott, egy horihorgas szűk bérházban, amely mintha ágasko­dott volna, mert ugy agyonszorította a két szomszédja.

Arra is gondoltam, hogy talán még se menjek hozzá, terhére leszek és ugy sem értjük egymást... De ha most, a kapu előtt és éppen az iménti jelenet után mást határozok, lelki­ismeretfurdalásai lesznek a jó öregnek, azt fogja hinni, hogy megbántott, hogy neheztelek rá... Meg hova is mennék? Vissza a Hotelbe? Az anyám lakosztályába?... Nem!

Zörgetett s amíg kaput nyitottak előttünk, azalatt ismételten bocsánatot kért, hogy nem fogadhat méltóan, bocsánatot azért is, hogy a kapu alatt sötét volt és bocsánatot a lépcsőkön, hogy a negyedik emeletre fáraszt.

Kényelmetlen, meredek falépcsők voltak azok, lépéseink alatt nyikorogva sírták tele a kürtő­szerü lépcsőházat, mire valaki ajtót nyitott fönt a magasban s levilágított, kiáltván:

- Na hát! Csakhogy jön már valahára!... Ügyelni kell a lépcsőn!

Az öreg ur fölhasználta ezt az alkalmat, megállt, egy pihentető lélegzetet vett, hangosan magyarázva nekem, hogy:

- Igaza van neki, ügyelni kell a sötétben, itt könnyen megcsúszik az ember!

- Ki az? - kiáltott nyugtalanul, de szelidebben ugyanaz a valaki a magasból.

- No csak gyere, gyere Simon! - válaszolt neki Marignac, - Gyere, világíts lejebb a kegyelmes urunknak!

De bizony alig említett engem, az oda fönt gyertyástul együtt eltünt, sötétben hagyva bennün­ket. Hanem meggondolkozhatott, mert ismét kihozta a gyertyát, sebesen letette a lépcsőre, de ő maga visszament, hallottam, hogy be is zárta maga után az ajtót.

Marignac zsörtölődött:

- Bolond ez a Simon... Most meg itt hagy bennünket! Ki látott ilyen féleszüt...

Végre felcihelődtünk. Az ajtó be volt zárva. Marignac meghúzta a zsinórt, mire mintha két ódon csöngetyü ébredt volna föl, előbb köhögött az egyik s rá még rekedtebben a másik.

- Tessék, kizárja az embert!... Tisztára bolond!... Tisztára!

Belülről zaj hallatszott, mint mikor ide-oda kapkodnak, székeket tolnak odébb, gyorsan rakos­gatnak.

- De Simon! Mozogj hát már, az Isten áldjon meg! Meddig várakoztatjuk még a kegyelmes urat?!

- Mindjárt! Mindjárt! - biztatott bennünket az ajtó mögül.

Marignac szemlátomást röstelte az esetet, de nem nagyon türelmetlenkedett s inkább azon iparkodott, hogy engem foglaljon el.

- Régi ház, még a mult században építették. Akkor szolidul építettek! Látszik is, méltóztassék megtekinteni, - fölvette a gyertyát s kivilágított vele a lépcsőkarfák fölé, - eredetileg két­emeletes volt, azután húzták rá a másik két emeletet. Már mióta én itt lakom, annak pedig közel negyven éve, bizony maholnap negyven... De mit is beszélek! Most mult éppen negyven éve, ebben az esztendőben!... Hej, ez a Simon!... Méltóztatik látni, egész addig terméskő, szilárd, följebb, a fiatalabb része már tégla -

Simon kinyitotta az ajtót.

Szakasztott olyan ősz ember volt, mint a gazdája, csak kissé feszesebb, keményebb nyaku. Katonásan a szemembe nézett. Fekete redingot volt rajta, végig gombolva a mellén, a nyakán többszörösen körülcsavart fehér foulard kendő volt, - éppen olyan kabát, éppen olyan kendő, mint a gazdáján, csak viseltebb, de gondosan tiszta. Hanem alul, a kabát alatt, csizmába szabott nadrágszárak látszottak és kényelmes nagy nemez papucsok voltak fehér harisnyás, puffadt lábain.

A gazdáját nem vette számba, az pedig megelégedetten pillantott rá.

- Méltóztassék, kegyelmes uram! Nagyon boldog vagyok, nagyon megtisztelve érzem magam...

Előre mentem. A falakon köröskörül gyalult fenyőfa polcok voltak, teli fascikulusokkal, irat­csomókkal, az egyik sarok el volt függönyözve, s a függöny mögött gyertya égett. Marignac a hátam mögött maradt a gyertyával, láttam az árnyékát, a kinyujtott karját, amint böködve mutatott Simonra.

- Ide megyünk? - kérdeztem, megfordulva az ajtó előtt.

Marignac szemrehányólag gesztikulált a Simon lábai felé. Simon pedig ugy rángatta a vállát, mint aki azt magyarázza: - hát aztán, tehetek is én róla!...

Ugy tettem, mintha nem vettem volna észre semmit. Benyitottam az előttem levő ajtót. Simon is jött s ketten babráltak, egymást akadályozva a boldogulásban, hogy meggyujtsanak egy bádogtalpu olajlámpát.

A kandallóban, hamu alá takarva izzott néhány szem parázs. A tüzhely rostélya mellett egy öblös bádogkancsó párolgott.

- Milyen kellemes, barátságos hely ez! - szóltam én és ugy éreztem.

A kandalló fölött, a szokásos tükör helyén, keskenyen üveg alá rámázva lógott a családi cimerünk s mellette két oldalt egy-egy kis daguerrotyp. A kandalló polcán két sima sárgaréz gyertyatartó állott, köztük ovális kis tálcán a kerekes koppantó; a sarkon, kihúzva a tüz fölé, két tányér melegedett. A szoba közepén lévő asztal egyik felére viaszos vászon volt terítve s azon rendbe rakva az ebédhez az agancs nyelü evőeszközök, egy pohár, egy korsó és egy kis cseréptartóban a só; az asztal másik felén volt a lámpa, hosszukás papiros skatulyában a ruha­kefe és egy sárgult vesszőkosárkában kerek barna cipó.

Az egyik faszék háttal volt állítva a kandallónak és a hátára egy éppen olyan hosszu, de fa­kul­tabb kabát volt melegedni kiterítve, mint amilyet a két öreg viselt. A szék előtt még csizma­huzó és egy pár éppen olyan nemez papucs állott: mint amilyenek a Simon lábain voltak.

- Ugy-e, most bajt csinálok?

- Oh dehogy, dehogy - szólt Marignac - csak az ebéd! A kegyelmes ur nem lesz megelégedve! Ha megengedni méltóztatnék, elmenne Simon és a maitre d’hotel átküldené a kegyelmes ur terítékét. Ugy-e, Simon?

Simon azt gondolta, hogy az a legillendőbb, ha ő nagyon egyenesen áll és ugy néz engem, mint a front előtt járó generálist szokás.

- Szó sincs róla, édes Marignac ur! Megosztjuk az ön ebédjét, nekem nagyon kevés kell ám, majd meglássa, hogy meg leszek elégedve az ön konyhájával. Aludni pedig igen jól elalszom én itt ezen a bőr kanapén.

Simon meg se moccant. Marignac is lemondólag hallgatott.

- Haragusznak rám? Elmenjek?... Mi, Simon? Ugye, kapok én is ebédet?

- Lesz jó leves, tormás hús - jelentette bátran Simon. - Tojásételt is csinálhatunk, az hamar megy.

Marignac aggódva várta, hogy mit szólok én ehhez.

- Pompás lesz, csak mondja meg, hogy tálaljanak hamarosan!

- Azaz, hogy... Hát azt gondolod, Simon, hogy lehet?... Igen kérem, mert ő főz ám nekem, a Simon.

- Annál jobb. Majd meglátjuk, mit tud Simon!

A kandallóhoz mentem, a megfakult daguerrotypeket vettem szemügyre, Marignac suttogva mondott valamit Simonnak. - Jó! jó! - felelt az hangosabban, - csak menjenek be.

- Ki ez? - kérdeztem, mert nem lehetett kivenni, hogy kit ábrázol a kép.

- A mi boldogult kegyelmes asszonyunk.

- Az anyám?!...

Marignac oda hozta a lámpát, de ugy se látszott jobban, sőt a csillogó üveglap alatt még inkább összefolyt a megfakult ezüst. Leakasztotta és ugy mutatta.

- Ez leánykorából való, az esküvő után kaptam a kegyelmes asszonytól, amikor tisztelegtünk. Azt a másikat - s mutatta a falon a másikat, - azt én csináltattam, amikor ez már fakulni kezdett, de biz azóta az is ugy elhomályosodott.

És olyan óvatosan fogta, mint a miséző pap a szent ostyát és mikor kivettem a kezéből, azután is ugy tartotta alája a kezét, mintha attól félt volna, hogy én leejtem és összetörik.

Nem láttam én azon a képen senkit, egy-egy beesettebb vagy csillogóbb foltot láttam csak az üveg alatt, a szerint, amint a lámpafény érte.

De ő látta jól az anyám képét rajta.

Három szobája volt s mindaháromban olyan kellemes, egészséges nyersfaszag volt a tiszta levegőben, mint a milyen a falusi asztalos-mühelyekben szokott lenni. A fenyőfabutorok okoz­hatták, amelyek nem voltak megföstve, csak az idő meg a hosszú használat fényesitette őket szép, régi elefántcsont-szerü sárgássá. Később, Bretagneban, a Mathurin mester műhe­lyében mindig eszembe jutottak ezek a szobák, azért is tértem be néha hozzá szivesen, - a szag emlékeztetett s elém idézte ezt az estét.

Sehol semmi fölöslegest nem láttam, minden régi és egyszerü volt. A dolgozó szobájában a birtokok címeres térképei tarkitották a falat, egy sarokban okmánytartó bádogszelencék voltak egymásra rakva; egy tömör, pazarul megvasalt láda, egy falhoz pántolt hatalmas vasszekrény, nyitott könyvespolc és két álló iróasztal, nagy könyvekkel - ezek képezték a fal körüli bútorzatot. A vasszekrényen három súlyos lakat komorkodott. Egy sima, hosszu asztal volt az iróasztal, teli okmányasztagokkal, az egyik sarkán egy kicsi kis tisztás maradt csak szabadon az irásra, ott tátongott a rengeteg kalamáris, mintegy fekete kut, körülsáncolva vedlett pennák­kal. E tisztás elé volt húzva a gömbölyü, bőrrel bevont karosszék, amely szinte melegnek látszott. Olyan csillogóra volt koptatva, a támláján és az ülésén meg enyhe mélyedések és domborodások kinálkoztak kényelmes pihenőül. Minden széknek egyénisége van, vannak he­nyélő, parázna, kacér székek, - vannak csélcsapok, léhák, mondainek, amelyeken csak ne­hány percig ül egy-egy fecsegő vendég, - vannak ridegek, közönyösek, pedig puhák és széle­sek, - vannak szerények, alázatosak, csak háromlábuak, szalmából fonottak, senki se hinné róluk, hogy igénytelen külsejük alatt mennyi fáradságenyhítő készség vagyon. Ugy tapasztaltam, hogy a jó emberek székei a legőszintébbek, legodaadóbbak.

Beleültem a Marignac székébe. Kemény volt és mégis kényelmes, jól esett benne ülni, pihent az ember, a nélkül, hogy az alvásra gondolt volna. Sőt ugy, hogy még inkább kedve jött csinálni valamit, írni vagy olvasni.

Kért, hogy tekintsem meg a harmadik szobát is, a hálóját:

Gyékénynyel volt behúzva a padló, szarvasbőrrel az egyszerü, vetett ágy.

- Vajjon megelégszik ennyivel a kegyelmes ur?

Azt akarta, hogy én ott aludjak s ő megy az egyetlen diványra, az ebédlőbe. Ezen vitatkoz­tunk, amikor Simon jött, (csizmát húzott a papucsok helyett) jelentve, hogy a leves az asztalon van.

- Simon, képzeld, nem akar itt aludni!

Simon nem szólt.

- Nem bizony! Szó sincs róla, kint fogok aludni a diványon.

- De hát hogyan!... Az nem lehet, ugy-e Simon?

Simon valószinüleg abban a meggyőződésben volt, hogy ugy tanusíthat irányomban legillőbb tiszteletet s ugy becsül meg engem a legjobban, ha nagyon feszesen viseli magát és egy kukkot se szól. A hátam mögött integetett a gazdájának titokban, vagy ha félre tekintettem, olyankor mutogatta jelekkel, hogy igy vagy ugy...

Az ebédlőben az asztal közepére volt húzva a viaszos vászon terítő s így nem jutott belőle egyikünk tányérja alá se. Az agancsos evőeszközöket nekem tette, a gazdájának pedig egyszerüebbeket adott, alighanem a saját kését, villáját és egy csontkanalat. A sót is én elém tette. Ebbe se akartam beleegyezni.

Marignac már-már engedett, de Simon egy tiltakozó pillantása tudtára adta, hogy nem illik nekem engedni át a csontkanalat.

Marignac egyenesen ült, állig begombolkozva s aggódva várta, hogy mi fog itt történni?... Látva, hogy Simon egészen nyugodt, sőt némi önbizalommal tekint az asztalon párolgó leveses tálra, ő is engedett valamit abból a kétségbeejtően tiszteletteljes készségből, amelyet irányomban eddig tanusított.

Lassan haladtunk az ebéddel, mert Simon meglepetéseket is készített a számunkra és az lassan ment, Marignac intett neki, Simon visszaintett, hogy maradjon békében, - nem lehet azt fölfújni! A leves után kenyeret pirított a velős csont mellé, ott az ebédlőben, a kandalló parazsa fölött. Mire a kenyérszeletkék megpirultak, kihült a velős csont, akkor kivitte azt megmelegíteni, de azalatt persze a pirított kenyér hült ki.

Marignac azalatt kért tőlem bocsánatot ezért, mig Simon nem volt a szobában.

És a tányérokkal is zavar volt. Eleinte nem tudtam, hogy mit integet a gazdájának Simon, utóbb észrevettem, hogy Marignac sietve iparkodik enni s az ő tányérját hamarább elviszi Simon, mint az enyimet. Kivitte, megmosta, hogy mihelyt én végeztem, azonnal adhasson elém tiszta tányért. De persze addig én se kaptam a következő ételből, mig viszont az én tányéromat el nem mosta és be nem hozta a gazdája elé. Ezzel azonban kevésbbé sietett. Bor is volt, Simon tüntetőleg tette az asztalra. Marignac ekkor elszólta magát. Meglepetését nem tudta palástolni:

- Milyen bor, Simon?

- Jó bor! - válaszolt lakonikusan és önérzetesen Simon.

Töltöttem Marignacnak is, mire ugy tett, mintha innék, de nem ivott, csak az ajkához emelte a poharat.

Végtelenül jól esett nekem ez az egyszerü ebéd. A különös két öreg szórakoztatott, a békés környezet, az alacsony szoba, a csönd elringatott, az a fárasztó, viharos nap visszafolyt a multba s mintha régen, évekig történt volna mindaz, ami történt, szinte fiatalon gondoltam arra, ami ezután lesz majd s ami valahogyan ugy lesz majd, ahogyan itt van...

Almát is adott az asztalra Simon.

Hogy ilyen szerencsésen megesett az ebéd, Marignac megelégedetten dörzsölte a kezeit, egy­másután kigombolt három gombot a kabátján és közvetlenebbül, szabadabban beszélt. Dicsérte Simont:

- Megöregedett mellettem, de ha jól meggondolom, soha se volt ellene komolyabb okom panaszra. Nem is álmodta, hogy ilyen kitüntetés ér ma bennünket, mert hisz ha elkészülhet­tünk volna hozzá, tudom, másként -

Simon bejött s Marignac nem fejezte be a mondatot. A tűzről kezdett beszélni.

- Intézkedni fogok, hogy a kegyelmes ur lakosztályát mentől előbb helyrehozzuk. Talán berendeztessem az egész első emeletet ugy, hogy néhai kegyelmes urunk lakosztályát is hozzá­csatoljuk?

- Oh nem!!.. Különben se sürgős, tegyen ahogyan akar. Én szeretnék valahova vidékre menni. Mit gondol, hol lenne nekem a legjobb?

Csöngettek. Simon ajtót nyitott, hallottam Erik hangját, utánam kérdezősködött. Én valóság­gal megijedtem, hogy jaj! - most vissza kell mennem a hotelbe!

Simon nem egyenesen nekem, hanem a gazdáján keresztül jelentette, hogy - a kegyelmes ur embere azt akarja tudni, hogy mit akar a kegyelmes ur?

Marignac, mintha nem hallottam volna Simon szavait, hűségesen elismételte, hogy a komor­nyikom tudakozódik, mit parancsolok?

- Semmit! Semmit! Mondja neki, hogy nincs szükségem rá!

Marignac Simonhoz fordult:

- A kegyelmes urnak nincs szüksége semmire!

Simon már indult, Marignac utána szólt: - De talán mégis megmondhatnád... Hisz tudod, Simon, min alszik majd a kegyelmes ur? Van nekünk olyan ágynemünk?

Simon intett, hogy csak hagyjon annak békét már, az az ő gondja!

Behallatszott, amint kurtán közölte Erikkel: - A kegyelmes urnak nem kell semmi itt mi­ná­lunk, magára sincs szüksége!

- De hol alszik? - kérdezte Erik.

- Itt alszik minálunk.

- De holnap reggel? - nyűgösködött Erik s én nyugtalanul hallgattam.

Simon egy pillanatig habozhatott, azután határozottan így szólt:

- Azt nem mondták. Jőjjön el holnap reggel. Akkor majd megkérdem.

Erik még beszélni akart:

- Itt ebédelt?... Hát itt alszik?...

Simon nem felelt neki. Elment.

A kávét, egy csészében s egy talpatlan pohárban, a dolgozószobába vitte Simon és a tintatartó előtti tisztásra tette.

- Kedves direktorom! - szóltam Marignachoz, aki amikor fölkeltünk az asztaltól, ismét gondosan begombolta kabátján a három gombot, - akar nekem még egy szivességet tenni? Látja, akkor teljesen jól érezném magam! Ugy-e igen?... Lássa, én tudom, hogy az a kabát és az a papucs, amely itt a kandalló előtt melegedett, amikor megérkeztünk, az önt várta. Ugy-e igen? Nos hát tegye meg a kedvemért s vegye föl őket most, aztán majd beszélgetünk.

- Az nem lehet, kegyelmes uram, hogy én...

- Dehogy nem! Majd Simon szépen előadja őket, addig én megnézem odabent a térképeket s választok valami nekem való helyet. Egyáltalában tegyen ugy, mint rendesen, máskülönben búsulni fogok. Hisz azért jöttem én ide, hogy otthon legyek, nem pedig hogy önt is elker­gessem hazulról.

Simon előadta az eldugott kabátot s mialatt öltöztette öreg gazdáját, suttogva beszélgettek. Engem dicsértek.

- No ugy-e, mit szólsz hozzá? - kérdezte tőle Marignac.

- Hát igen... De hisz meg is lehetett elégedve. A bort a Pont-Neuf mellől hoztam, hat frankért.

- Hat frankért?!... Finom bor lehet. Majd tedd el, ami maradt.

- Ne féljen, nem iszom meg.

- Pszt!...

Azután a tűzről kérdezősködött Simon. Marignac elmondta neki, hogy mi égett le és hogy Dénes, az apám inasa gyújtotta föl a házat.

- No ennek a szeméből se sok jót nézek ám ki, aki most itt járt, - mondá Simon.

Marignacot rávettem, hogy ő üljön a karosszékbe. Arra is kérnem kellett, hogy üljön kényel­mesen, hogy támaszkodjék hátra. Simon odacsempészte melléje az asztalra a burnót-szelen­cé­jét, de ahhoz se nyult addig, mig határozottan nem követeltem tőle. Tehát szippantott egyet és visszatette, egészen az asztal sarkára a meggyfahéjból készült burnótszelencét; kedves volt az, hogy hogyan csente azt el onnan később Simon. Kivitte és mikor bejött a kávésedényekért, megint behozta, letette az asztal sarkára s a könyökével meglökte a gazdáját, figyelmeztette, hogy ott van ni, odatette vissza...

Beszélgettünk.

Kértem, adjon tanácsot, hogy hova menjek?

Elősorolta azokat a családi kastélyokat, melyeket néhány nap alatt rendbe lehet hozni a szá­momra s melyekben méltóan fogadhatnak. A „de Rais-Kerhouët” és a „de Pen-Hoat” egészen rendben vannak Bretagneban, a bourbonnaisbeli „Brélini” kastélyban is csak szellőztetni kell; a „de Haut-Val” és a „des Monouettes” kastélyok azonban még nincsenek teljesen restaurálva.

Meglepett, hogy miért szól a két utóbbi kastélyról halkabban és ismét olyan bocsánatkérőleg.

Most már egészen jól érezhette magát kopott házi kabátjában, az ő szokott székében a dolgozó asztala előtt. Mutatta az örökösödési leltár okmányait, sőt szelíden makacskodott, hogy ideje volna már beleegyeznem a hivatalos átszámolásba.

- Maholnap én is indulok, kegyelmes uram, szeretném jó rendben hagyni a kegyelmes urat. Baj lehet ám belőle, ha ennyire nem törődik vele!

- Ugyan mi baj? Szegény ember lesz belőlem? Hisz az sokkal nyugalmasabb, mint az én helyzetem.

- Önnek nem szabad szegénynek lennie! - szólt hevesen s olyan erélyesen Marignac, hogy maga is megdöbbent utána. - Bocsánatot kérek, kegyelmes uram, ha elragad a hév, de gondo­latnak is rémitő, amit most mondani méltóztatott. Hogy az ön hatalmas családja, történelmünk egyik legfényesebb neve elkallódjék az új idők szennyes zsibvásárján, mint annyi elkallódott hazánk nagy vesztére?! Nem! Arra gondolni is Istenkisértés!... Hova jutunk, ha a cselédek kezdenek ismét parancsolni?... Ha uralkodni az akar, aki csak a bottól való félelmében enge­delmeskedett? Ha mindenki ur akar lenni, ki fog szolgálni? Bölcsen megmondotta volt azt Menenius Agrippa, amit elfelejtett ez a mai nemzedék s ime hova jutottunk?... Én tanuja voltam a híres Szabadság-Egyenlőség-Testvériség tivornyáinak, láttam, hogy tépte a gyomrot a kéz, a láb, a fog, kétségbeesetten gondoltam a jövendőre, azt hittem, örökre oda a francia dicsőség, oda a nemzet, oda a haza. A pincék undok férgei vakmerően másztak a mi szép­séges, büszke liliomunkra és amikor végre a sárba tapostak mindent, amikor fulladásig tele­itták magukat vérrel, amikor egy istenadta ur helyett millió piszkos cseléd parancsolgatott, akkor egymásnak mentek és egymást mészárolták, mert megint csak egy akart úr lenni. Nem is lehet az másként... Hát aztán mi lett belőle?!... A sok mezítlábas közül a legravaszabb igába fogta a többit és végigszántotta Európát, vért vetett, vért aratott, a sárba tiprott biborpalástot megáztatta benne, magára vette és csinált magából császárt. Mig telt a mészárszékre jó fran­cia, addig úszott a vértengeren a kalózdereglye, de amikor elapadt alóla, ott láttuk roncsokban a hazát, a fejetlen hullákat. Három nemzedéket nyomorított meg, a hasznavehetetlen hitványo­kat hagyta itthon és a bénák, a sánták vánszorogtak haza a külföldi csatatérekről apáknak... Ma az irgalmas Isten kegyelméből tengődik Franciaország, ha még szét nem szedtek ben­nünket, azt csak annak köszönhetjük, hogy velünk együtt gyöngült meg egész Európa, amint hogy velünk erősödik, ha erősek mi vagyunk. Talán mi is talpra állunk, mire ők összeszedik magukat.

Simon, az ajtófélfához támaszkodva, áhitattal hallgatta gazdáját, akit erős, öreg meggyőződés hevített. Ezért irigyeltem is.

- Kegyelmes uramat várják az idők! Én nem érem már meg, de kérem, gondoljon majd akkor kegyesen öreg szolgájára. Bár volna egy fiam, akire nyugodt lélekkel rábizhatnám az én szolgálatomat... Az ön vagyona erő és egyszersmind a haza ereje, azt elpocsékolni hazaárulás volna, kivált most, amikor jó francia kezekben akkora hatalom a vagyon.

Ilyen volt az öreg Marignac, egy tiszteletreméltó anahronizmus, akihez ezután még kevésbé mertem őszinte lenni, mert hisz kétségbeesett volna, ha elmondom neki, hogy csalódik bennem és csalódik saját magában; hogy mi vagyunk a kiszolgált mult és a soron levő igazság a mezitlábasoké, mert azoké a jövendő, azoké az életerős tett. Majd belőlük is kifinomodik a pusztulásra az élhetetlen theoriák arisztokráciája egy újabb századsor végén és a „Szabadság stb.” is belekerül abba a lomtárba, ahol a feudalizmus sincs egyedül.

Nem feleltem, ő is elhallgatott.

Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtam neki utóbb, hogy: majd meglátjuk, majd el­igazítjuk...

- Higyje el, engem feszélyez, nekem terhemre van a vagyon. Szeretnék észrevétlenül élni, elbújni valahová, egy ilyen csöndes, egyszerü helyre, mint az ön lakása itt.

- Nem értem a kegyelmes urat.

- Nem? Látja... Azaz hát mondja, édes Marignac, ön miért él így? Ugyebár megengedi, hogy ezt kérdezzem?

- Oh én... Az egészen más.

- Hisz úgy tudom, hogy önnek, mint jószágkormányzónak, egy kényelmes nagy Hotel áll Párisban a rendelkezésére? Hol is van csak?

- A rue Madameban, - válaszolt ő halkan.

- Nos tehát?... Ugy tudom, hogy önnek egész személyzet áll a rendelkezésére, fogatokat tarthat.

- Igen, de... Simon elég nekem.

- No lám! Miért ne hasonlithatnék önhöz? Az este mondta, hogy nincs senkije, egyedül áll, mint én, hát csak nem akarja velem elhitetni, hogy magáért a takarékosságért takarékoskodik és élire rakja a tallért?

- Nem, azt nem teszem, de azért...

- Én azt hiszem, hogy az ön évi jövedelme, - ne vegye kérem rossz néven, hogy nem tudom mennyi, - mondom, én azt hiszem, hogy az ön egyhavi életmódja sincs arányban vagyoni helyzetével, ha úgy birálom, ahogy ön birál engem. De hát ön miért él úgy? Vegyük, hogy én is csupán azért szeretnék úgy élni, mert úgy jobban esnék.

Rövid habozás után így felelt:

- Én kötelességet teljesitek, kegyelmes uram!

Szeliden mondta ezt, hallom ma is. Egész ember volt ő, tömör, egy darabból való és tudta mit akar és egyenesen arra felé ment, egész életében.

Lehorgasztotta a fejét s mintha engesztelni akarna, úgy beszélte el, hogy őt a család neveltette, atyja s nagyapja is a bourbonnaisbeli birtokokon szolgáltak, ősszülei a Kerbastikok jobbágyai voltak jogszerint, de a család szolgálatában teljes szabadságot élveztek. Ő a békés, hű Bretagne­ban volt fiatal tiszttartó, mikor Haut-Valt s az összes bourbonnaisbeli birtokokat földulták - a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség nevében, kegyelmes uram!... Hat évig úgyszólva csak a hű bretonjaink tartották a családot. Ugy vélekedtem kérem szépen, hogy amit mi vétettünk, azt mi nekünk kell helyrehozni. Az én véreim törtek a család ellen, tehát nekem is köteles­ségem jóvátenni, amit osztályunk hibázott. Annál inkább módom került reá, mert a család nem vonta meg tőlem magas jóindulatát és még néhai kegyelmes urunk kiskorusága idején, a családi tanács reám ruházta a nemes uradalmak igazgatóságát. Negyvenhárom éve lesz a nyáron... Bizony, negyvenhárom... És negyvenhárom esztendő se volt elég rá, hogy mindazt fölépittessem, amit három hét alatt leromboltak az elbolondított, nekivadított emberek. A „des Monouettes” és a szép „Haut-Val” kastélyokat soha se látogatta néhai kegyelmes urunk, ugy tehát azt iparkodtam inkább restauráltatni, ami sürgősebb volt. Isten tudja, befejezhetem-e még életem eme föladatát... Hatvankilenc éves vagyok, bár volna valakim, akinek átadhatnám valaha szolgálatom folytatását. Már most talán sietni is inkább lehetne! Ha a kegyelmes ur beleegyezni méltóztatnék, hogy a nevezett két kastély fekvőségeinek jövedelméből negyven-ötven százalék az illető műveletek javára fordittassék majd, ugy öt-hat év alatt teljesen rendbe hozattathatnának még azon esetben is, ha engem idejekorán elszólitana munkám mellől a Mindenható.

Meghatottan kértem őt, hogy: - hogyne! Csak rendelkezzék, amint jónak látja, fordítsa az egész jövedelmet arra a célra!

- Oh nem! Amig élek, ezeket a terheket én viselem. Szerencsétlen volnék, ha a kegyelmes ur ezt kifogásolná.

Nem értettem. Zavartan, röstelkedve világositott föl, hogy negyvenhárom év óta csak annyit fordít kormányzói 30,000 frank évi járandóságából a saját szükségleteire, amennyi egyszerü életmódjához szükséges, a megmaradt összegből a restaurálási költségeket födözi. A jószág­kormányzói Hotelt bérbe adta s azt az összeget is e célra fordítja. Azt hitte, tudom, hisz negyvenhárom év óta vezeti ezen összegeket atyámhoz benyújtott évi számadásaiban az illető kiadási rovatokba.

Bizonyosan atyám se tudta. Vagy talán nem törődött vele?...

Nem tudtam, mit mondjak erre. Mély tisztelettel néztem őt s ő olyan egyszerü, igénytelen maradt, mintha az volna a legtermészetesebb, hogy úgy cselekedett. Sőt észrevettem, hogy álmos, pillái le-lecsukódtak s küzködött, hogy ébren maradjon. Mit is mondhattam volna neki én?... Hisz ő egy eszméért élt és küzdött, a királyság híve volt, nem a királyé.

Lehet, hogy hamisan okoskodom, de be kell vallanom azt is, hogy ő csakugy feszélyezett akkor, midőn úgy egész klasszikus nagyságában domborodott ki a jelleme elém, mint ahogy feszélyezett a másik végletben a papunk. Erik vagy a maitre d’hotel, hogy Dénes nyers, meg­döbbentő, erős egyéniségéről ne is szóljak.

Én melegedni akartam nála és ő agyontisztelt.

Kértem, hogy tegyen úgy, amint jónak látja, én csak hálás leszek.

Simon ekkor beszólt az ajtóból:

- Nem volna jó tán már lefeküdni?

- De Simon!! - szólt rá Marignac.

- Igaza van, menjünk aludni.

- Bocsásson meg, kegyelmes urunk, az igaz, hogy rendes körülmények közt tíz órakor szoktam lefeküdni.

Azután azért kellett kötekednem, hogy én fekhessem a diványra. Legalább a párnáját fogadjam el! - kért Marignac.

- Már én azt ugyis eligazítottam - mondta neki Simon s csakugyan, az én ágyamon volt Marignac szarvasbőr párnája. Ugy hozta ki a hálószobából Simon, hogy mi észre se vettük, pedig csak mellettünk jöhetett ki az ebédlőbe vele.

Nem voltam álmos. Ők már régen aludtak, az egyiknek az előszobából, a másiknak a har­madik hálóból behallatszott hozzám a szabályos lélegzése, én még nem aludtam. A csönd, a sötétség még inkább ébresztett s hánykolódva gondoltam el, hogy maradoznak le mellőlem az emberek egymásután, megismerek egyet s nyomban rá mintha egy mélységbe hullana előlem, ahova szédülve nézek le utána... Örökké egyedül vagyok s nem tudom odaadni magamat senkinek. Alig hogy jól éreztem magam itt, már menekülni vágyom...

Gondoltam a kis doktorra is. Ő ismer jól, segíteni is akar rajtam, de miért nem ereszt hát közel magához, mint Marignac eresztett?...

Később a magányban, azt hiszem, erre is megtaláltam a helyes magyarázatot. Az ő bámulatos sikere betegjeivel szemben főként abban a fanatikus bizalomban rejlett, amelylyel azok viseltettek iránta. Ő tisztában lehetett a szuggeszció, a hipnózis csodás hatásaival, mielőtt arról még a mai mértékben szó lett volna. Bizonyos nimbust vont maga köré s azon belül nem eresztett senkit, nem akart hétköznapivá válni, azoknak az érdekében s azok előtt, akiken segí­teni akart. Számtalanszor eszembe jutottak atyám halála után mondott szavai és ösztönsze­rü­leg engedelmeskedtem neki.

Nem tudtam elaludni.

Gyötrő gondolataim során megjelent Dénes rettentő alakja, ujra meg ujra átéltem az atyám szobáiban történteket... Igazán meghalt Dénes!?... És az apám!?...

Azután anyám csöndes, bánatos alakját láttam, lesütött szemekkel, úgy ahogy az ebédlőben ült, amikor apám is ott volt. Hát ezért nem tudott ő se a szemébe nézni!

Borzalommal iparkodtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, menekültem minden elkép­zelhető résen, az egyszeregyet kezdtem recitálni, a „Miatyánk” betüit számláltam végig, de nem tudtam elaludni.

Hátha megnősülnék?

No csak ez hiányzott még, hogy ezt a viperafészket bolygassam meg!... Az „asszony” gondo­latára izzani kezdett alattam az ágy.

Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor néha olyan váratlanul, mint a kőszéntárnákban lappangó szörnyeteg, a bányalég, - lobbot vetett bennem az „asszony” gondolatára valami emésztő vágy, amikor egyszerre kivántam és irtóztam tőle... És most is, azok után, amiket Dénestől hallottam, elképzeltem apám titkos kéjelgéseit, olyan rémülve, de olyan élénken és olyan mohón, hogy a párna csücskével tömtem be a számat, nehogy Marignac fölébredjen a lihegésemre.

Nem, nekem óvakodnom kell az „asszony”-tól!

Hova menjek?...

Azok a kastélyok, amelyeket Marignac ajánlott, túlságosan nagyszabásuak voltak, én pedig egyedül óhajtottam volna lenni és olyan helyen, ahova apám lehetőleg nem járt.

Igy határoztam magam Bretagnera.

Tudtam, hogy családunk angol ága, a Parkerek révén, van ott Fouesnant környékén, a tenger­parti bozótok közt egy ócska kastélyunk, amelyet apám tudtommal soha se használt, mióta én élek. A XVII. század elején maradt ránk s meglehetősen kényes híre volt a familiában. Ha valamelyik Kerbastik bolondot csinált, az oda bújt vagy oda kergette őt a családi tanács. Az volt a familia Caledoniája egész a mult század végéig, amikor mentől kevésbé mosakodtak volt derék polgártársaink, annál több önérzettel vallották magukat testvéreinknek. A nagy demokratikus csókolódzás elől oda menekült a család néhány esztendőre és rehabilitálták az elátkozott kastélyt. Utóbb alig állott néhány évig üresen, utolsó nagybátyám, apám egyetlen öcscse, Melchior, ismét kompromittálta: - egy asszonyt szöktetett oda.

Erik szerint apám ment utánuk, eligazítani a dolgot s csakhamar híre jött, hogy Melchior főbe lőtte magát ott a kastélyban.

Ki volt az az asszony?... Ma se tudom még bizonyosan. Erik regényes meséi szerint egy magas állásu egyéniség felesége volt, XVIII. Lajos udvarából, mástól pedig nem mertem kér­dezősködni. Országos skandalum volt az, de hamar letárgyalták, mert hisz abban a thermidor borzalmai után önfeledten tobzódó, az első császárság alatt szabadjára vetkőzött korszakban éppen nem voltunk híjával a világraszóló skandalumoknak.

Anyám Fouesnantba utazott apám után s onnan Angliába mentek, ahol két évet töltöttek. Én is Angliában születtem.

Azután Clémence nénénk, anyám nagynénje, lakott a kastélyban, haláláig.

Szegény néni...

Ő nagyon regényes lehetett. Nem érintkezett a világgal, leveleket nem fogadott el, saját­kezüleg írta a fölbontatlanul visszaküldött boritékokra:

„A grófnő meghalt 1819. október 7-én délután 3 órakor. Imádkozzatok érte.”

Ez az évszám, nap és óra éppen az én születésem dátuma. Kérdeztem az abbét, hogy nem tudja: mit jelent? Nem tudta, sőt még ő vallatott engem, hogy gyermekkoromban nem hallottam-e anyámtól erre vonatkozólag valamit?

Clémence nénit a halászok temették el 1825-ben s a fouesnanti plébános 1827-ben értesítette csak a családot, írván, hogy a két év előtt elhunyt öreg grófnő temetési költségeit méltóz­tassunk kiegyenliteni, meg hogy a boldogult grófnő öreg komornája, Delabiére asszony is meghalt most, azt is eltemette a mi Urunk Isten nevében a parókhia, de az csak huszonhárom frank; továbbá, hogy jól bezárta az ablakokat és ajtókat sajátkezüleg a plébános és a kulcsokat magához vette.

Már erre világosan emlékszem.

Apám röviden közölte anyámmal az ebédlőben a hírt s úgy találta, hogy a kulcsok nagyon jó helyen vannak a plébánosnál. „Ott megtalálja, akinek szüksége lesz rá!” - mondta.

Különösen érdekeltek azok a kulcsok. Kértem is anyámat, hogy vigyen el engem oda és kérjük el a kulcsokat a plébánostól. Ez olyan mesésnek tetszett nekem, elképzeltem a kastélyt, amelynek nagy rozsdás kulcsait a plébános őrzi s „ott megtalálja, akinek szüksége lesz rá!...” Anyám biztatott, hogy „majd, majd, ha nagy leszel, elmegyünk együtt!...” Sokszor elmesélte, hogy hogyan, merre megyünk majd.

Igy virradt rám.

Még csak derengett, Simon egy lámpával jött be s lábujjhegyen ment át a szobán. Ugy tettem, mintha aludnék. Marignac fölkelt, suttogtak, hallottam, hogy Marignac asztalhoz ül a dolgozó szobában és írni kezd. Sercegett, sercegett szorgalmasan a pennája és akkor elaludtam.

Másnap megkértem őt, hogy csináljon majd rendet a cselédség közt, de ne közölje senkivel a címemet, csomagoltassa be a családi krónikákat s küldje utánam Fouesnantba, - oda megyek és további értesítésig ott is akarok maradni.

Valósággal szöktem, ők engedelmesen segédkeztek. Marignac búsult, hogy hozzám nem méltó állapotban kapom majd a kastélyt, aggódott, hogy ott nincs egy lélek se a szolgála­tomra, de megnyugtattam, hogy éppen azt akarom s majd gondoskodik rólam a plébános. Fehérnemüt, ruhát, még utazóládát is ujat vásároltattam. A ládát Simon rendelte, az ő izlése szerint, Marignac ijedelmére - egy tágas utazó-ládát, amely alaposan meg volt vasalva és sárga fejü szegekkel cifrára kiverve.

Nagyon jó volt az.

- Néhai kegyelmes urunk is egy kicsit furcsa természetü ur volt, az Isten nyugtassa őt! - mondta Marignac, - mikor nem engedtem, hogy kicseréltesse.

Az indulás előtt jutott eszembe s kértem őt, hogy az abbénak is adasson a nevemben az alapít­ványra pénzt és csinálják meg az alapító oklevelet, ahogy éppen akarják.

VÉGE AZ ELSŐ KÖTETNEK.

MÁSODIK KÖTET.

I.

Leültem egy szögletülésbe, az ablak mellé s mentől jobban rázott a kocsi, annál jobban éreztem magam. Éreztem, hogy visz... Csak minél messzebb!...

Egy-egy negyedórára elszunnyadtam, de azonnal fülébredtem, amint valamelyik állomáson megállottunk és türelmetlenül vártam, hogy - induljunk már! Azt szerettem volna, hogy sok éjszakán és sok napon át, folyton ugy zakatoljanak és guruljanak alattam a kerekek.

Egy izben megálltunk s mikor indult a vonat, nekem ugy tetszett, hogy nem előre, hanem ellenkező irányba, visszafelé megyünk. Sebesen ablakot nyitottam, kinéztem: - metsző szél kapott a hajamba és szemeimbe csapta a mozdony füstjét, a rohanó vonat ablakaiból kivetődő világosság fénysarlói repültek az utmenti pázsitos mezők fölött velünk, át-átszelve egy-egy fatörzset vagy árva magyalbokrot... Fogalmam se volt róla, hogy hol járunk, de mentünk, mintha a fekete távolban földre boruló, csillagokkal hintett éjszakába robogtunk volna...

Az volt a gyönyörüség, hogy nekem moccannom se kellett és mégis mentünk, messze el onnan, ahol mindaz volt, amitől menni vágytam.

Ha az ember saját magát is elhagyhatná! Én azt hittem, hogy ezt cselekszem.

Toursban, másnap dél felé, négy óráig kellett várnom, mig a külön fogatot összeállították a számomra. Ezalatt átöltöztem, hogy még az a ruha se legyen többé rajtam, amelyet eddig vagy valaha hordtam.

A levetett ruhát betettem az utazó-ládába s indultam a városba, hogy kalapot is másikat vegyek. Az uton jutott eszembe, hogy jaj!.. a levetett ruháimat miért tettem a ládába a többi közé?!.. Visszasiettem a fogadóba, a láda már föl volt csatolva a kocsira, levetettem s ugy szedtem ki belőle, ott a fogadó udvarán, a nyitott kocsiszinben azokat a ruhákat, mintha pestissel lettek volna telítve.

- Hát ezekkel mi lesz? - kérdezte a kocsis, midőn becsuktam a ládát s mondtam, hogy visszacsatolhatják a kocsira.

Haboztam, mit is csináljak azokkal a ruhákkal, hogy feltünést ne keltsek? Gondoltam, neki adom... Vagy inkább becsomagoltassam, elvigyem és elhagyjam valamerre a városon kívül?.. Mit fog gondolni, hogy ilyen sürgősen szedettem le a ládámat s minden evidens ok nélkül neki adok belőle egy rend ruhát? Vagy itt hagyjam a fogadósnál és visszaküldessem Marignac­nak?... Hát az mit szól majd hozzá?!.. Vagy...

Igy görgött valami haszontalanság néha óriási lavinává meddő okoskodásaim lejtőjén. Mondtam, hogy csomagoltassa be addig, míg visszajövök.

Egy nagykarimás puha kalapot vásároltam s örvendtem, hogy azon ürügy alatt, hogy majd utána küldök, a kalaposnál hagyhattam a régi kalapomat.

A kocsiba tekintve, ugyancsak megkönnyebbülve láttam, hogy nincs ott semmiféle csomag. Hátha itt feledhetjük!... Mialatt a lovakat szerszámozták a rúd mellé, folyton attól féltem, hogy valakinek eszébe jut s ide adja. Beültem, a fogadós köszöntött, a kocsi megindult... Hátha utánunk szaladnak vele?... Miért nem hajt sebesebben!... Akárha eltalálta volna az óhaj­tá­somat, a kocsis ostort bontott, lovai közé csördített és hála Istennek, mentünk hát megint.

A városkapu elmaradt mögöttünk, de alig értünk ki az országutra, jó borizü hangon beszólt hozzám a kocsis:

- Azokat a gúnyákat meg odaraktam ügyesen az ülés alá, ni! Ott nem gyürődik!

Már most mit tegyek?... Nőtt, nőtt, egyre nőtt a nyugtalanságom, hogy hozom a ragályt magammal. Kidobjam?... Nem mertem, attól féltem, hogy észreveszi a kocsis vagy majd keresni fogja a következő állomáson, megkérdi hol van s én elárulom magam... Elképzeltem, hogy az első kocsis átadja majd a csomagot a másodiknak, a második a harmadiknak és így tovább, egész Fouesnantig... Nincs mód reá, hogy megszabaduljak tőle... És ha behajítanám is az országutmenti bokrok közé, valaki megtalálná, rám akadnának vele... A fehérnemükben benne vannak a betüim... És mit gondolnának, hogy mi történt velem?!... Talán inkább egy folyamba dobnám, lesz az uton esetleg rá alkalom, majd leszállok azon ürügy alatt, hogy sétálni kivánok s a kocsist előre bocsátom... De mikor leszállok, észreveszi, hogy a csomagot is magamhoz vettem és azt mivel indokolom?...

És mialatt ezen kínlódtam, megszólalt bennem az az irgalmatlanul öntudatos másik ember is, mondván: hozzuk bizony, hozzuk magunkat egészen. Világosan láttam, hogy vergődöm mélyebbre és mélyebbre ugyanabba a hinárba, melyből menekülni vágytam.

Öt napig tartott az ut, jóformán semmit se láttam a vidékekből, amelyeken átvittek a kocsik, folyton az estéket vártam. Éjszakára ugyanis, a postakocsi-állomásokon, fűtött szobát kértem. Különösnek találták a kivánságomat, de miután megfizettem, hát tüzet raktak az én szobám­ban éjszakára. A ládámat, meg azt a csomagot is beadták hozzám s én éjjel, amikor már való­szinüleg aludt az állomáson mindenki, lopva elégettem először a nadrágot, a második éjjel a kabátot és így a többit. Reggelre naponkint kisebb lett a csomag, amelyet levitt a kocsis és én aggódva ügyeltem, hogy nem ütődik-e meg ezen?...

Az ötödik reggel, - másfél napnyi ut volt már csak előttem, - izgatottan vártam, hogy bejőjje­nek a ládám után. Azon éjszaka ki se bontottam, elégettem az egész maradék csomagot.

Mit szól majd a kocsis, ha nem találja?... Mit mondok neki?!...

Ugy gondoltam, hogy kimegyek, nem várom be a szobában, míg a ládám után jönnek. Még korán volt, a lovakat itatták az udvaron, a fogadósné a konyhaajtóban állva szórta a magot egy szakajtóból a majorságnak.

- Adjon Isten jó reggelt! - kiáltott rám barátságosan, amint meglátott. - Szép napunk lesz ma megint. Ma, tudom Isten, nem fázik majd az ur!

Mondtam neki, hogy éppen mert ilyen szép a reggel, korán keltem s gyalogosan előre megyek, a kocsi majd utolér az országuton.

- De hisz még nem is reggelizett! Előbb tán enne valamit! - biztatott a kövér asszony jóindu­latulag, sőt szánakozólag, ahogy az egészséges, erős ember szokott szólni a satnyához.

Egy nagy csésze friss tejet ittam meg, hogy csak szabaduljak mentől előbb, azután fizettem. A kocsis mutatta, hogy merre menjek az országuton.

De jó volt ugy egyedül, a harmatos, fehér országuton!... Éreztem, hogy egy-egy madár röptére vagy bokor rezzenésre mint borzong össze a szűz reggeli csönd és ébred ölelő karjai közül a fiatal nap.

Eleinte azt hittem, hogy elgyalogolok én ugy délig is, olyan jól esett a mozgás. Körülbelül egy órányi utat tehettem, midőn egy kis major mellett letérő mezei ösvényhez értem. Ott dombos volt a vidék, az ösvény a szöllőtőkékkel beültetett dombok közé kanyarodott. Hátha arra mennék s megszökném a postakocsi elől?!... Nem ismernek, nem tudják ki vagyok s majd eljutok valahogyan Fouesnantba! És ha soha oda nem jutok, ugy is nagyon jó lesz!...

A gondolataim le is tértek a mezei ösvényre s vittek be a dombok közé, de magam azalatt fáradtan ültem le az utszéli sánc partjára. Egy órai gyaloglás kimerített. A majorból egy kutya jött ki, észrevett, de nem ugatott, farkcsóválva sompolygott felém és én féltem tőle, - a gyön­gébb alázatosságával iparkodtam barátságot kötni vele: a helyett, hogy erélyes önvédelemre gondoltam volna, hizelegve hívtam őt magamhoz. Bizalmatlanul közeledett és szemközt velem, a sánc tulsó partján leült. Ha mozdultam, azonnal fölállt és szimatolt. Azt hittem, hogy most, no most nekem ugrik...

Egyszer csak kocsidübörgés hallatszott s még én örvendtem, hogy jön a postakocsi. A kutya hirtelen elvakkantotta magát és beiramodott a major udvarára. A kapuból ugatott, mialatt beszálltam a kocsiba, de ugy találtam, hogy tulajdonképpen szelid, ártatlan kis kuvasz ő, sokkal szelidebb, mint amilyennek én véltem az imént és határozottan kisebb, mint amilyen­nek az imént látszott.

A kocsis nem szólt, pedig vele is barátságot akartam kötni, - féltem tőle. Kérdeztem, szokott-e pipázni?... Hogy gyujtson rá, ha akar!...

Egy kukkot se szólt a csomagról. Az első éjszaka tűzre rakhattam volna, törődtek is azok a kocsisok az én csomagommal!

II.

A Toursban adott utiterv szerint még éjfél előtt Concarneauba kellett volna érkeznünk. Ugy terveztem, hogy nem kerülöm meg kocsin a Concarneau mellett behajló tengeröblöt, hanem csak Concarneauig megyek kocsin s onnan majd vitorlás bárkán vitetem át magam Foues­nant­ba. Anyám is így mesélte volt és én gyermekkoromban nagyon örvendtem annak, hogy majd vitorlás halászbárkán is megyünk.

Szinte nyári hőség volt egész nap, a lovak eltikkadtak, a kocsisom már délben megmondta, hogy valószinüleg nem jutok el Concarneauig.

Nekem biz az teljesen mindegy volt, most már sok érdeklődéssel néztem a vidéket, a komor kis breton helységeket, amelyeken áthaladtunk. Egyik-egyik olyan elhagyatott volt, mintha száz esztendő előtt temették volna belőle az utolsó embert.

Az alacsony, ósdi, barna kőházak szakasztott egyformák voltak faluról-falura, egyik se ujabb, mint a másik, valamennyi régi, nagyon régi, egyszerü és erős. A tornyok is mind régiek és egymáshoz hasonlók. Emlékszem, hogy átmentünk egy helységen, ahol a torony épülőfélben volt, de a köréje emelt fenyőárbocok és meszes állványgerendák között olyan barna, régi volt az a féligrakott torony, mintha legalább is már a középkorban szökött volna meg a pallérja. Egy lélek se dolgozott rajta.

A széles utak is ilyen antik melankóliával süppedtek kétoldalt magasra hányt sáncaik közé. A kocsimagasságnyi töltés oldalát sűrü, zöldelő indákkal át- meg átfont tövises bozót szőtte be és a sáncok tetején, csaknem egymásba nőve, ágaikkal ölelkező bogos fűzfák huzódtak végig. Mintha egy napsütötte mély árokban jártunk volna.

Mélységes csönd volt az egész vidéken s olyan méltóságos közöny minden füszálon, minden falevélen, amilyenre csak a mérhetetlenül legnagyobb egoista - a természet képes. Sajnáltam, hogy a kocsink zörgése háborgatja és visszhangot kér tőle... Mert mindent ad pazarul, hisz ugyis minden az övé marad - még egy szál ibolyát se vihetünk el magunknak egy más csillagra.

Más kocsi ritkán került elénk. Ha egy-egy nehézkesen ballagó bretont utolértünk, az hozzá­nyult a kalapjához, megbillentette, de ránk se pillantott vagy eltünt inkább előlünk, mielőtt utolértük volna. Hirtelen betért valahol a sáncon keresztül a szántóföldekre, - nyoma se látszott az egyforma, eleven zöld falon, hogy hol juthatott keresztül.

A kocsisom, aki anjoui legény volt, dévajkodva csapkodta meg ott az ostorával a bozótos sáncoldalt, ahol eltünt előlünk a breton.

- A görény! - kiáltott kacagva, - hogy meglapul az ember elől!... Ha a szemeit csapnám ki, akkor se mukkanna!...

- Mind ilyenek! - magyarázta, hátra fordulva hozzám. - Szent, hogy ott lapít az ágak alatt! Nem lehet beléjük kötni, elbújnak az ember elől.

- Hát miért akarnál te beléjük kötni?

- Hogy miért?... Hát csak! - felelt hetykén a legény s méltatlankodva tette hozzá: - A fenébe! Hisz még franciául se tudnak tisztességesen!...

Nem volt igaza az anjoui legénynek. Nem gyáva a breton, de százados küzdelme a tengerrel megtanította őt arra, hogy ösztönszerüleg kitérjen, ahol lehet és erejét kimélje. Szeret egyedül lenni.

Délután új fogatot kaptam, egy szőrös, breton kocsist, kinek a mozdulatai, de sőt lehorgasztott fejének lassu, megadó bólintgatásai is bámulatos harmóniában voltak két hosszuszőrü, lomhán előre esegető lovának a mozdulataival.

Felelt, ha kérdeztem, de magától nem szólt, rám se nézett, közönyös maradt, nem törődött velem. Ennek a vidéknek a valódi gyermeke volt ő.

Alkonyat felé fölfrissült a levegő s már éreztem a tenger üde, pezsdítő leheletét. Kiváncsian kerestem, vártam, hogy mikor tünik elő a láthatáron? Egy-egy szabadabb kilátást nyújtó tisztás horizontján ugy gömbölyödött le a kékből fakuló égbolt, hogy azt hittem, ott az már a tenger.

Kérdeztem a kocsist, aki a tenger emlitésére azonnal több érdeklődést tanusított.

- Az nem a tenger, uram, a tenger csak Rospordentől három órányira kezdődik, hál’ Isten­nek!... Meglesz éjfél, amire Rospordenbe érünk.

- Nem szereted a tengert?

- Hogy szeretem-e? - kérdezte s nagy szemeket meresztett rám. Nyilván nem értette, mit akarok, hogy szeretetet emlegetek.

- Azt kérdem, miért mondod azt: „hál’ Istennek, még messze van a tenger”?

- Hát iszen ha közelebb volna, uram, ennyi termésünk se volna. Igy is annak a kódusai vagyunk.

- De hisz a tenger eltart benneteket, ingyen adja a halat.

- Ingyen?!...

Többet ennél nem is szólt.

Egy sziklás, páfrányokkal benőtt területen vitt keresztül az országutunk később, a lovak patái ugy csattogtak, mintha acélhidon ügettek volna. Kocsisom a páfrányligetek felé bökött az ostornyéllel s a fogai közül szűrte a szót:

- Ezt bezzeg nem kell vetni!

És többször ismételte, valahányszor nagyobbat döccent a kocsi - Átkozott egy ország!... Istentelen föld ez!...

Ahogy sötétedett, ő is beszédesebb lett. Elmondta, hogy három hónapja alig esett az „ország”-ban, tavaly is emésztő szárazság ette meg a termést, pedig ott az a rengeteg víz:

- Az szíjja el a mi essőnket is.

Azután mintegy saját magát vigasztalta: - Azt hiszi az ur, hogy halásznak könnyebb?... Ingyen csak a halált adják. Meg nem is lehet mindenki halász, a buza nem terem a bárka fenekén, hálóval se lehet fogni, már pedig kenyér a halásznak is kell. Hát a bárka, meg a tömérdek kötél, hánynak telik, hogy a maga kódusa lehessen?

Szép csillagos éjszaka volt. A csillagok olyan tisztán és áthatóan ragyogtak, hogy szinte lejebb ereszkedtek. Az éjszaka megoldotta az én szótlan babonás bretonom nyelvét, beszélt, hogy ne legyen egyedül.

Elmondta, hogy ő fuvarozásból él, sózott halat hoz Concarneauból, de nincs most annak se ára, takarmány meg alig volt a télen a lovaknak; a sardiniahuzás három év óta úgy neki­szaporodott, hogy kétségbe vannak esve a halászok, drágább a só, mint a hal.

- Maradna nekik az izlandi gadóc, azt fizetik, de csak a jó Isten a megmondhatója, mi jut abból a halásznak!... Az „armateur” fölszereli az utra a halászbárkát, az igaz, ki is egyezik felibe a halászokkal, de csak ő gazdagszik, a halászon nincs látszatja annak. A halász véres verejtékkel dolgozik, hány nem kerül vissza soha Izlandból, bezzeg azalatt az armateur itthon melegszik, békességben árulja a sót, nyúzza azokat, akik az öbölben huzzák a zsákhálót.

- Van ott Concarneauban két normandiai, a Robert Cauchois meg a Michel Hern, öt goëlettet küldenek minden esztendőben gadóc után. Hát persze, nekik könnyü! Azalatt itthon ülnek a boltban, minden itthon maradt garast hozzájuk hordanak az asszonyok, mert még a tűt is ők árulják. Őszkor azután a hazahozott gadócot ők viszik kiárulni Nantesba, meg a saint-nazairei vásárra. Oda bezzeg ők maguk mennek! Eligazítják ők azt. Ami a számadás után a halásznak jut, abból éppen hogy kifutja az adósságra. Isten őrizzen bennünket, de csak a’ mondó vagyok, hogy ezt a két jószágot, - és szeliden meghuzta a gyeplőt, - nem adom én egy bárkáért. Isten segítségivel majd csak kihuzunk megint egy telet. Ezzel legalább tudom, hol járok! A föld el nem nyel bennünket...

Igy panaszkodott egész Rospordenig a tenger ellen, a zsarnok, a kegyetlen, a hatalmas breton végzet ellen, bár egyetlen egyszer ki nem ejtette a tenger nevet.

És a hangjában is volt valami megalázkodó rekedtség, amely színét vette szavainak, pedig ő mértföldekre lakott a parttól, ahol a tenger harsogása még alázatosabb suttogásra szoktatja a bretont.

Ez, ez lesz a nekem való ország!

Majd iparkodni fogok és megosztom ezekkel az emberekkel az ő apró, egészséges kis gond­jaikat... Hátha a tenger erősebb lesz, mint az én végzetem!...

Rosporden előtt azt kérdezte, meddig maradok Concarneauban? Ne várjon meg a kocsival?

Mondtam neki, hogy nem lesz szükségem rá.

- No pedig félannyiért visszahoznám az urat. Inkább várnék is, hogy ne gyűjjek üresen.

III.

Az éjszakát Rospordenben töltöttem.

Egyetlen hosszu utcából áll az egész kis helység, szakasztott olyan, mint a többi. A közepe felé térré szélesedik és ott a templom, az is egészen olyan, mint a többi. A templomot a cin­terem veszi körül. Két-három ablakban világosság látszott.

Mindazok a kis breton falvak, melyeken nappal mentem keresztül, kiholtaknak látszottak, itt pedig éreztem azonnal az álmot, éreztem, hogy pihennek, jóizüen alusznak a házakban.

Amint a templom mellett elhaladtunk, a kocsisom megemelte a kalapját, - én is önkénytelenül megemeltem a magamét.

Kissé odébb, egy alacsony, emeletes ház előtt megálltunk. A földszinten csak egy ablaka volt, az emeleten kettő. Az én bretonom egy darabig cihelődött, majd lassan leszállt a bakról. Először is gondosan nyélre csavarta az ostorát, az ülésről levette a pokrócokat és a lovakra terítette. A saját köpönyegjét is levetette és ráterítette az egyik lóra. Azután, mintha otthon volna, benyitott a kis kapun, amely nem volt bezárva s belülről kireteszelte és kitárta a nagy­kaput, bevezette a kocsit az udvarra.

Egy lélek se jött elé megkérdezni, hogy mit akarunk?...

Le akartam én is szállni, azonban egy fehér bundáskutyát pillantottam meg, a kerekek körül szaglászott, de nem ugatott. Nem igen láttam a sötétben, de nem is volt annak a helynek semmi vendégfogadó formája. A kocsis a kapuhoz ment és betette, azután a lovakat kezdte kifogni, velem egyáltalában nem törődött.

- Itt hálunk? - kérdeztem.

- Itt, - mondta ő olyan közönyösen és kurtán, mint ahogy a délután felelt, ha kérdeztem. A lovait biztatta egy-két breton szóval, majd levette a bak mellé dugott bádog-fáklyát s indult a lovakkal a rúd mellől.

- Hé, atyafi! - kiáltottam utána, - hát én velem mi lesz?

- Első az állat, - válaszolt, felém se tekintve és még morgott; - tán csak nem hagyhatom itt őket ilyen izzadva...

Az udvar aljában keresztbe állt egy nádsüveges, istállóforma épület, abba vezette be a lovakat. Utóbb egy nyaláb szénát is vitt be a szin alól az istállóba.

Jó negyed óráig egyedül voltam a sötét udvaron a kocsiban, hallottam, hogy csutakolja a lovait és türelmesen vártam, mi lesz?... Szivesen ott töltöttem volna az egész éjszakát a kocsiban, elnézve a csillagos eget, amelyet még soha olyan közel nem éreztem magamhoz, mint ott, akkor éjjel. Kellemes szénaszag suhant át az üde éjjeli levegőn s mintha még mindig rázna a kocsi, ugy bizseregtek a tagjaim. Az istállóból ki-kihangzott a lovak dobogása s rá a kocsisom torokhangja: - hóó!... nye!...

A házban senki se moccant.

És különös, mentől tovább voltam egyedül, annál inkább ugy tetszett, hogy én jártam már itt valaha.

Soha életemben nem voltam itt és még se most vagyok itt először!... Sötét volt, a körvonalait is alig tudtam kivenni a háznak, mégis az az érzésem volt, hogy nem idegen helyen vagyok. Ugy tudtam, hogy mi van ott a sötétben és csakugyan, ott van egy ajtó... azután ablakok... az emeleten egy folyosó egész odáig, ahol a ház L alakban fordul az udvarra... a szögletben nehány világosabb folt látszik, ott kifeszített kötélre aggatott fehér ruhák száradnak... Mindez ismerős, régen... Nem az imént, a füstösen pislogó gyér kocsifáklya világossága mellett láttam én ezt az udvart először, hanem sütött rá a nap, igen... Egy szederfa alatt volt csak árnyék...

E pillanatban átvillant a lelkemen egy kép - ez az udvar és egy terebélyes szederfa... Sebesen hátrafordultam, merően belenéztem a sötétségbe, ekkor lépett ki a fáklyával az istállóból a kocsis s amint közeledett, láttam, hogy csakugyan, éppen abban az irányban, amelyben keres­tem, egy szederfa áll, de kisebb, nem terebélyes, egészen fiatal fa...

Leszálltam a kocsiról.

A kutya a kerék mellett feküdt, nem féltem tőle, mondom, ugy éreztem, hogy ismerős helyen járok. És a kutya csakugyan meg se mozdult.

- Megint nem lesz esső! - szólt mogorván a kocsisom, fölnézett a csillagok közé s magasra tartotta a fáklyát, mintha ugy inkább fölfedezhetne valamerre egy kis biztató felhőt az égen.

Azután nekem világított, de én biztos irányban mentem az ajtó felé. Az se volt becsukva. Egy tágas konyhába léptünk, melyben keresztül-kasul szintén kötelek voltak huzva s a köteleken fehérnemü száradt, a mosott vászon szagával töltve meg a konyhát. Az első pillanatban nem is láttam egyebet.

Ő kiáltott be:

- Hé! Kis anyó!... Périne!... Mi?!

- No! no! - felelt a konyha mélyéből egy rekedt hang, mire a kocsisom bretonul válaszolt, de halkabban s beljebb ment.

Én is követtem, csak meggörnyedve mehettünk. Ugy kellett átbujkálni a kötelek alatt. A vizes ruha lesodorta fejemről a kalapomat.

A tüzhely előtt facipőkbe botlottam s a csapott lármára, megint megszólalt az iménti hang, boszusabban: - no! no!!...

A tágas breton tűzhely fölött ott lógott füstösen, feketén a leveses vaskondár, alatta a hamu­ban néhány szem parázs is piroslott.

A tüzhely tulsó felén egy ágy állott, vagyis inkább egy hatalmas diófa láda, díszesen faragott födele lábtól melléje, a falhoz volt támasztva. A ládában, piros csíkos párnák közt, ketten voltak. Az egyik valaki a fal felé fordulva feküdt, meg se mozdult amikor oda értünk, a pamut hálósipka le volt huzva a füleire, le a nyakáig, - a másik, egy fehér főkötős, aszott képü öreg asszony, ülve fogadott bennünket. Kis, szürke szemei fürkészőleg kutattak végig engem, mialatt apró kérdéseket intézett bretonul a kocsisomhoz; ébren lehetett már előbb is, mert kötés volt a kezében s a hosszu tűkön egy fél harisnyaszár. A pamutgombolyag a dunyha alól adta föl ölébe a kék fonalat. Mialatt beszélt és engem vizsgált, száraz kezei azalatt is szor­galmasan szedték a tűkre a szemeket. Az alvásnak nyoma se látszott az arcán. Öreg néni, nem igen alszik ő már, hát fölül és kötöget az emberének a sötétben, hogy azalatt se vesszen kárba az idő. Sok harisnya vásik a facipőkben.

Az öreg asszony most letette a kötést, a mellette fekvő embernek óvatosan, egészen a fejére huzta a dagadó dunyhát s hívólag kiáltott a konyha teteje felé:

- Mathurine!... Hé! Mathurine!!

Majd tölcsért formálva két tenyeréből, még hangosabban:

- Mathurine!

Nem mozdult, nem felelt senki. Egy darabig csöndesen vártunk, azután megint hívta Mathurinet, a kocsisom is teli torokkal segített neki:

- Mathurine!!...

Hányszor szerettem volna megfösteni ezt a képet: - kötésével a kis szürke vénasszonyt az ágyban, amint óvatosan nyomja a csíkos dunyhát a párja fejére, nehogy fölébredjen, - a homályba ásitó tüzhelyet, - mogorva kocsisomat, kezében a füstölögve égő bádog-fáklyával, melynek sárga-vörös lángja elnyuló árnyakkal népesíti be a száradó fehérnemüvel beaggatott, sötétségbe vesző konyhát... De mindig, akár ecset, akár toll volt a kezemben, többet éreztem, mint amennyit ki tudtam fejezni, - elvesztem a részletekben. Végig tudom-e majd mondani a saját életem történetét?!...

- Isten az atyánk, - szólt hozzám keservesen nyögve, az öreg asszony, - süket az én lányom, földsüket, más nem is lehet, tessék elhinni, urfi!

Azután a kocsisomnak panaszkodott.

Az ágygyal szemben egy barnára vénült falépcső szolgált a konyhából az emeletre, szép csavaros oszlopok tartották faragott karfáját. Kocsisom indult a lépcső felé, midőn fölülről is zaj hallatszott s fönt, a lépcsőn megjelent egy női alak, mécsessel a kezében.

Rá se hederítve az öregasszony szapora pörölésére, leszólt:

- Egy, kettő! Hát gyűjjenek!

Az öregasszony is mondta, hogy menjek hát, ha aludni akarok.

Fölmentem.

Mathurine mezítláb, borzasan, ugy várt ott, ahogy sebesen kiugrott az ágyból, csak egy szál perkálszoknyát kapott magára. Rám se nézett, jóformán aludt még, elkényszeredve pislogott, szemeit nyilván bántotta a mécses világossága s oldalt tartotta azt el magától. Duzzadó, kerek mellein megfeszült a korcba szedett nyersvászon ing, durva ráncokat vetve középen és széles, domboru csípői fölött.

És ebből a hatalmas, egészségtől izzó női testből szinte sugárzott a meleg, izzadó, piros arcáról, vállig mezítelen, kicsattanó teli karjairól párolgott az álom.

Két egymásba nyíló szoba volt ott az emeleten.

Ő ment előttem, bevezetett a másodikba, a mécsest letette a szoba közepén álló asztalra s kiment. Valamit mondott, de nem értettem.

Körültekintve a kis fehér szobában, azonnal láttam, hogy ő itt aludt. A tetőig érő breton ágy ajtaja félre volt tolva, szoknyái az ágy rácsai közé voltak aggatva, a recés, keményitett fehér ingváll és a főkötő az asztalon feküdt. Az ágy fölhajtott dunyháján és gyürődésein látszott, hogy onnan kelt ki.

Egyszerre melegem lett, de az jól esett, mintha langyos fürdőbe ereszkedtem volna. A meleg föltódult a fejembe, amikor hallottam, hogy jön ismét vissza.

Lepedőt s párnahajat hozott. Kiszedte az ágyból a párnákat és tisztába huzta. Lassan, álmosan vesződött a párnakötő galandokkal, egy-egy csomóra huzódott s bogozta, bogozta, a fogaival is segitett.

Minden mozdulatát figyelemmel kisértem, elnéztem, hogy Istenem, milyen, de milyen erős!... Engem akár félkézzel fölkaphatna a levegőbe s kirázhatná belőlem a lelket!... És ez a gondolat ismétlődött, kísértett, kivánsággá melegedett, vágytam rá, hogy azokkal a tömzsi ujjakkal, amelyek olyan esetlenül babrálták a fehér galandokat, azokkal a vörös, erős kezekkel vállon ragadjon és fölemeljen és megrázzon irgalmatlanul... Ugy éreztem, hogy akkor az én testem­ből örökre kihullana minden zsibbadtság.

Szólni akartam hozzá.

- Téged Mathurinenek hívnak?

- Annak, - felelt s rám nézett, hogy mit akarok hát vele?

Már most mit mondjak neki?...

Ekkor alulról, egész tisztán hallatszott az öreg asszony nyűgös hangja:

- Mathurine!... Meddig szuszogsz még ott?!

Felrázta a párnákat, lepedőt váltott az ágyon, de a dunyhát nem huzta tisztába, csak kisimította s ugy tette vissza, ahogy azelőtt volt. Összeszedte a ruháit és menni akart. Kértem, hogy még mosdóvizet adna be. Láttam, hogy nem nagyon szívesen teszi, de hozott egy gömbölyü, mély cseréptálban vizet, letette a székre s egy tiszta törülköző kendőt is tett ki a szék hátára a sifonból. Mikor a sifont kinyitotta, erős birsalma illattal telt meg a szoba.

Azután kiment. Mintha kevéssé mosolygott volna is, amikor nyugodalmas éjszakát kivánt.

Megmosdottam, a durva törülköző kendő valósággal megkefélte az arcomat s a mellemet. Nem voltam álmos, ablakot nyitottam és nem is levegőt, hanem egy uj életet szívott akkor minden pórusom. Szerettem volna beléugrani abba a puha éjszakai csöndbe.

Az én életem története igazán csak hangulatokból áll tulajdonképpen. Ezt az éjszakámat talán zenében lehetne némileg híven kifejezni: egymásba kapó, meg-megszakadó, cikázó, viharos akkordoknak kellene abban a zenében lassan-lassan, még egy disszonáns rezgés után, lágyan elhalni, azután egy teljes pauza, mintha vége volna...

A pauza: - ez az éjszaka.

Lefeküdtem.

Bizalommal szálltam a magas ágyba, bújtam a langyos dunyha alá és mintha a nagy Mathurine­nek a kövér álma dajkált volna egészséges karokkal, ringó keblén édesen elaludtam.

IV.

Reggel énekszóra ébredtem. Mathurine dúdolgatott a másik szobában valami egyhangu breton nótát, megismertem a hangját. Elpirultam. Nem is mozdultam addig, amig el nem hallgatott s le nem ment a konyhába. Feszélyezett az a gondolat, hogy találkozni fogok vele és mégis szerettem volna őt látni. Rengő, gömbölyü idomai élénken előttem voltak, de az arcára egy­általában nem emlékeztem.

Sebesen felöltöztem.

Öltözés közben gondoltam arra is, hogy milyen furcsa jelenet volt az itt az éjjel, és hogy én minden idegenkedés nélkül feküdtem itt egy női ágyba!... Milyen jól aludtam!... Hol is vagyok tulajdonképpen?... Hogy kerültem ide?...

És ismét ugy éreztem, hogy nem először vagyok e helyen, régi ismerőseim ezek az egyszerü paraszt bútorok, a falon lógó szent képek, a szekrényre rakott csészék és poharak, - a kony­hából hallatszott Périne anyó hangja s bár nem értettem, mit beszél, ugy tetszett, hogy már sokszor, sokszor hallottam én ezt az áhitatos, zsörtölődő hangot s közbe a kocsisom recsegő beszédjét.

Készen voltam, a kalap is a fejemen, de nem mentem le. Leültem az asztal mellé.

Périne anyó totyogott föl. A kék harisnyaszáron kötegetett most is.

- Szép jó reggelt, fiatal ur! A jó Isten segítse! Hát nem volt hiba, jól aludt mi nálunk? Föl­néztem korán reggel, hogy megvan-e minden, ami kell, mert annak az én Mathurinemnek is százfelé jár ám az esze, hogy az Isten akárhova tegye szegény asszonyt. Ugy aludt az urfi, mint a tej, hál Istennek!... De már majd indulnak is, de ugye előbb enne tán valamit? Jó friss tojást főznénk? Még meleg, magam hoztam be az ólból hajnalban. Nem tud már aludni az ilyen öreg asszony, szép urficskám, itt szaggat reggel felé (s mutatta a derekát) végig, egész a térgyemig, dehogy hágy aludni... Valami idő lesz megint, egy kis essőt adhatna is már a jó Isten. Arra felé is ilyen nagy a szárazság, ahonnan jönni tetszik?

- Bizony nem esett régen, - feleltem neki s ő bólintgatott, hogy ugy-e! ugy-e!...

- Igy vagyunk már, mióta ezt a tavaszt ránk hozta a jó Isten. A tisztelendő urunk négyszer vezetett szent processziót a tengerpartra. Doussal abbé.. Tán tetszik ismerni?.. A mi falunkból való, Jehan Doussalnak, a temetőpásztornak a fia, aki hatvankét esztendeig volt a templom mellett. Én még ismertem az apját is szegényt, édesanyámnak is ő ásta meg a gödröt, az Isten nyugtassa mindakettőt a haló porában... Ez az egy fia volt szegénynek, tán tetszik is ismerni?

- Nem biz én, nem ismerem.

- No, mert áldott szép szavu ember ő ma is, csak már hát egy kis essőt tudna kicsinálni! A mult szombaton voltunk negyedszer Concarneauba, a tengerparton imádkoztunk, a lányom is a precesszióval jött vissza, azóta van itt. Biz annak már innen-onnan két hete... Szegény asszony, neki is elég ám a maga baja, (nagyot sóhajtott az öreg), mindnyájunkét kiszabta a jó Isten!

- Hát asszony Mathurine?

- Asszony bizony, szegény! Hiszen bár csak leány volna! - és többször sóhajtott Périne anyó. - Négy esztendő előtt ment a beg-meili vigyázóhoz, a sánta Grégoirehoz, pedig váltig mondtam én, hogy nehéz ember az a Grégoire, nem jó hálótárs az!

Körültekintett fürgén az öreg asszony s nehogy valaki meghallja, halkan mondta:

- Iszik! Hü!... hogy iszik!!

Aztán megadással csörgette tovább a kötőtűit.

- Az apja erősködött benne, hiába mondtam neki, hogy adjuk inkább Firmienhez, a donaruenezi kovácshoz, de az nem akarta elvállalni a kicsit is vele.... A Mathurinenek volt egy kis fia, azt nem akarta vele a Firmien. Hát iszen el lehetett volna szegényke itt mivelünk is, ha már a Firmien azon akadékoskodott, de az én emberem megkötötte magát, hogy a gyerek is a leány­nyal jár, addig-addig, urfi, hogy azután igy jártunk velük ni!... Iszen nem mondom, mind­nyájunknak van egy kis hibája, meg is volnának ők békességben máskülönben együtt, csak hát mégis nagyon hitvány szegény Grégoire a Mathurine mellé, bezzeg máig is maguk volná­nak ott a beg-meili vigyázó-toronyban, ha az a kicsinye nem lett volna a leánynak. Tudom én, mit tesz az!... Huszonegy esztendeig éltünk együtt az emberemmel, mire a Mathurine meglett, hál Istennek!... De tán cihelődnék is már az urfi, mer aztán meleg lesz. Igaz bizony, majd el­felejtem!!... Ugy-e Concarneauba tetszik iparkodni?

- Oda megyek.

- Mondta Jehan-Vincent is. Derék, becsületes ember, mindig ide áll be hozzánk, ha Rospor­den­ben éri az éjszaka. Azért gondoltam, hogy tán elvinné az urfi a Mathurinet is Concarneauig ezzel az alkalmatossággal, haza készül már szegény.

- Mathurinet, a kocsin? - kérdeztem és furcsán kérdezhettem, mert az öreg asszony azt hitte, hogy nem akarok beleegyezni. Biztatott:

- Hagy menne szegény Isten hirével megint vissza az urához! Ha az ur elvinné Concarneauig, a négy órai dagálylyal fölvennék a halászok, éjfélre éppen otthon lehetne. Jehan-Vincent mondta, hogy ő neki nincs beleszólása, mert az ur fizeti az egész kocsit.

Várta, mit felelek? Lent a konyhában Mathurine harsányan kacagott.

- Milyen jó kedve van!... Én bizony aszondanám, hogy ne menjen még, ha a kicsi ugy magára nem volna ott Beg-Meilben!... Gyalog is elmehetne ugyan, mint máskor, meghálna Concarneau­ban, de ha már itt az alkalom...

Várta, nem kinálom-e már! Mathurine egyre kacagott s én elképzeltem, hogy rezeg most a for­más válla és villognak a fogai, mint az este, amikor a galandot marcangolta itt a mécs mellett.

- Hát iszen mi azt se bánnánk ám, ha ugy akarná az urfi, hogy beletudjuk a reggelit érte. Hagy üljön a Mathurine a kocsis mellé Concarneauig, a reggelit meg az abrakot beletudjuk, aztán majd csak a hálást számitsuk az urfinak a rovására.

Elkacagtam magam én is, és nevettem, olyan jóizüen, hogy a könnyeim is kicsurrantak, és Mathurine is nevetett lent a konyhában és a nap sütött be az ablakon, sugarai vidáman csillogtak az aranyos szélü csészéken és Périne anyó kötőtűin.

Az öreg asszonyt meglepte az első pillanatban az én kitörő vidámságom, de az ő józan, praktikus, breton női esze nyomban fölhasználta a kínálkozó helyzetet s legelőször is vissza­alkudta a fölajánlott utiköltséget.

Nevetésre fogta ő is a dolgot:

- Csak tréfáltam, szép urfi, zokon ne tessék azért venni! Tudjuk mink azt, hogy nem kell az ilyen uraknak mi tőlünk semmi azért a kis utért. Ugy elül a Mathurine a bakon, hogy észre se lehet venni. Megyek is, megmondom neki, hogy szedje össze magát.

Mosolyogva ment ki, hítt engem is, hogy a konyhában reggelizzek.

Vele mentem le.

Mathurine a kocsisommal dévajkodott, ki meg se mozdult mikor meglátott, ő azonban bátran a szemem közé nézett s jó reggelt kivánt. Apró gombos fekete mellényke volt rajta, a fehér ingváll még szélesebbé rajzolta a vállait, - a breton szokás ellenére, haja nem volt teljesen a visszatűzdelt szalagu fehér főkötő alá rejtve, a főkötő is kisebb, kacérabb szabásu volt, mint azok a puritán, apácaszerü, keményitett sisakok, amelyeket a breton nők hordanak. Szinte fellökte a főkötőt és a homloka fölött, a halántékai körül, a nyakszirtjén erőszakosan tódult ki fonatba feszített s feje köré koszoruba tűzött vöröses, tömött haja.

Nem volt szép, ma se emlékszem az arcára. Gömbölyü, szabályos arc, amelyet azonnal el­felejt az ember, mihelyt félre tekint róla, de amelyet kellemes nézni, amig fiatal és amikor moso­lyog. Mihelyt megöregszik, fölismerhetetlenül összefonnyad, mint a szénába kaszált mezei virág.

Az apja, szögletes képű vén breton, csepüt gerebenezett az udvaron, a konyhaajtó előtt, - sovány volt, mint egy gereben-szeg s folyton köhécselt.

- Hát te, ember, - támadt rá vércsehangon Périne anyó, - elment a jó eszed!!... Viszed onnan azt a csepüt a szín alá! Azért mostunk, hogy most itt verjed a port a drága szép fehérnemü alá!

Az ember menten hurcolkodott a munkájával odébb. A tornác végére akart letelepedni.

- Tán sajnálod azt a három lépést? Mi?... A szin alá eredj vele, azt mondtam!!

Hát engedelmesen kihurcolkodott a szin alá s ott kattogtak gerebenjének lassu csapásai, mialatt mi reggeliztünk. Ez volna az az ember, aki ugy a sarkára állt, amikor Périne anyó Firmienhez, a douarnenezi kovácshoz akarta adni a leányát?!

A nagy konyhaasztal mellé ültünk, őt nem hivták be. Mathurine inditványozta, hogy vinne tán ki valamit az apjának, de Périne anyó ájtatosan mondta:

- Ne bántsd, leányom, majd eszik szegény ember aztán komótosan, előbb hagy végezze azt a kis csepüt.

Jól esett, hogy Mathurine is gyöngéden gondolt rá, mert bennem valami rokonszenv támadt az iránt az alázatos, szótlanul engedelmeskedő öreg ember iránt, akit egy nála sokkal kisebb öreg asszony így regulázott. Sajnáltam, pedig talán nem volt igazam, hisz az éjjel hogy őrizte az álmát, milyen gyöngéden betakarta őt maga mellett az öreg asszony!

Mindegy, mégis ellenszenvesnek találtam Périne anyót, aki pedig nagyon kedves akart lenni hozzám. Kiváncsian tudakolta, miben járok, honnan jövök, merre megyek? Mathurine nem igen törődött velem s ez lehangolólag hatott reám. Szerettem volna, hogy inkább ő kérdezős­ködjék. Amint evett, azonnal fölkelt az asztaltól s egy kézi, vesszőkosárba rakosgatott tojást, vajat, üvegeket, ami mind az asztal végére volt kikészitve. A kocsis is fölkelt s indult, hogy befogjon. Périne anyó kötött s közben bretonul mondott egyet-mást a lányának, az néha vállat vont rá, majd meg hevesen magyarázott valamit, mire elhallgattak mindaketten.

A nyitott konyhaajtón át egyenesen oda láttam, ahol az a szederfa volt. Sovány ágai élesen rajzolódtak ki a napfényben. Eszembe jutott az éjszakai hangulatom.

- Hány esztendős az a kis fa? - kérdeztem az öregtől, aki kapott a szón.

- Az a szép kis szederfa?... Hagy lám csak, hány is?... Nem jól emlékszik már az ilyen öreg asszony, édes uram, de biz az megvan már husz is. De nem... több husznál, csak egy kicsit elmaradt szegényke. Te már megvoltál akkor, Mathurine, amikor az emberem ültette? Hát persze meg, Mathurine, mi?

- Tudom is én! - felelt az roszkedvüen.

- Persze meg! Meg te is hordtál apádnak tövist, amikor bekerittettem vele, hogy a kutya ki ne kaparja, mert mind rájárt. Tudom is, milyen sírást csaptál, mert a lábadba ment a tüske. Szaladtál, azután ott estél el ni, az ól előtt, a vályuba csaptad a fejedet, ugy szaladtam oda a nagy rívásodra, még vérzett is... Hogy te elmentél Grégoirehoz, annak négy éve lesz Anna napja után eső vasárnap - és letette az ölébe a kötést, ugy számitotta az ujjain - akkor a te kicsinyed háromesztendős volt éppen, az pedig még nem született meg, amikor apád kivágta mellőle a másikat -

- A másikat?! - szóltam én hevesen - volt ott egy másik is?

- Hogy volt-e?... Volt bizony, édes kis uracskám!

- Ugye egy nagy, terebélyes fa volt?...

És láttam, egész tisztán láttam a nagy, terebélyes szederfát... Süti a nap az egész udvart, a gádor alá huzott kötélen ruhák száradnak, a fehér kutya mozdulatlanul fekszik a konyhaajtó előtt és a szederfa alatt van csak árnyék, amelybe aranyos tallérokat hint a lombokon keresztül a nap... Igy látom, igy láttam az éjjel is.

- De nagy ám! Az volt csak a szép nagy szederfa! Karácsonyig tüzeltünk belőle itt a kony­hában! Máig is sajnálom, de hát mit csináljon az ember, a fa is megöregszik velünk együtt, megmondta azt a tisztelendő ur. Ezt is abból neveltük, éppen abban az esztendőben vett róla először bujtást az emberem, mikor itt járt a kerbastiki uraság felesége.

- Az anyám? - kérdeztem megdöbbenve.

Périne anyó ámulva nézett rám, Mathurine is.

- Hogy már mint az urfi...

- Igen, igen! Az én anyám lehetett csak. Hova ment? Mit csinált itt?... Az Isten áldja meg, beszéljen hát!... Mikor volt itt az anyám?

Az öreg asszony, ahelyett hogy nekem felelt volna, Mathurinenek szólt:

- Eredj, hídd be az apádat!

Mathurine is kiváncsi volt, nem ment, csak az ajtóból kiáltott ki az udvarra:

- Apám, gyüjjön hamar, itt a kerbastiki uraság!

Périne anyó apránkint hitte csak el, hogy én volnék az, akinek mondom magam s inkább ő kérdezősködött, ahelyett hogy nekem felelt volna. Bejött az embere is, mutatott neki, hogy én vagyok a kerbastiki uraság, - annak a nagy dámának a fia, aki itt hált...

- Annak, - mondta az ember engedelmesen s csak ugy oldalt pislogott rám, mintha attól félt volna, hogy no ebből is mindjárt baj lesz.

- Hát nem emlékszel te, ember!? Az Isten áldjon meg téged!

- De igen! - bizonykodott az s menten huzódott is az utból.

- Dehogy emlékszik, kérem alássan, pedig az is éppen így volt, este gyüttek meg, szállás köllött nekik is. Én akkor választottam el a Mathurinet, nagy fölfordulásban voltunk éppen... De Istenem, milyen áldott egy lélek volt, elvette tőlem a gyereket, mindjárt kérdezte, hogy mennyi idős szegényke, én meg mondtam az emberemnek, hogy szaladjon át a tisztelendő urért, mert tudtam én azt mindjárt, hogy nagy dáma, hogy mekkora tisztesség az nekünk!... De ugy meg volt elégedve ő is, ott hált, ahol az - - Már nem is tudom, hogy tituláljam az uraságot?... Ott bizony, ott hált abban a szobában, az egyik kisasszonynak a földre csináltunk ágyat, a másik meg az első szobában hált. Mert két kisasszony volt vele, azok is nagyon finomak voltak, pedig az egyik nem is tudott franciául, a másik sugta meg nekem, hogy az mégis azért az angol társalkodó kisasszony. De jó dolguk is lehetett amellett a gyémántos jó asszony mellett!... Annak a társalkodó kisasszonynak más semmi dolga nem volt, csak mindig beszélgetni kellett neki, azért olyan módja volt mégis, mint egy hercegkisasszonynak. Ő is abba a kocsiba ült, amikor elmentek. Mert két kocsival voltak. Milyen két kocsi!... Ugye te ember!...

De az ember már nem volt akkor a konyhában, valami biztos helyre menekült, hasztalan kiáltoztak utána, nem jött elő, nem is láttam őt többé.

Périne anyó megmutatta a bibliát, amelyet akkor kapott anyámtól emlékbe. Gondosan ken­dőbe volt csavargatva, áhitattal nyultam hozzá. Kis, angol kötésü könyv volt, ezüst csattján a címerünk.

- Minden husvétkor elviszem én ezt az istentiszteletre, - mondta Périne anyó, - a Mathurine tud is belőle olvasni, de az én emberem csak a nagy betüket tudta olvasni.

Az első lapra, vastag fakó betükkel ez volt írva:

„L. J. Chr.!

Lecturi Salutem in Domino!

-

In a. D. 1819. május 11.

Rosporden.

-

In a. D. 1818. junius 23.

nata est et bapt. in N. D.

Mathurine Kaerkedec.

Rosporden.”

- Ez mit jelent? Ki irta ezt?

- Az az irás ott? Majd Mathurine elolvassa. Olvasd el, Mathurine! - és tolta felém a leányát, aki huzódozott s mondta neki, hogy én is el tudom azt olvasni. De azért közelebb jött hozzám és mosolygott, amikor ránéztem.

- No, mert sokszor mutattam én azt neked, ugy-e?... Ugy volt az, kérem szépen, hogy a tisztelendő urunk, a Doussal abbé ur irta azt oda, hogy emléke legyen annak a napnak, amikor a kegyelmes asszonyunk minekünk adta. Itt minálunk nem volt penna, hát mindjárt délután megkértem a tisztelendő urat, írná bele azt a napot és meg azt is, hogy mikor keresztelte meg a Mathurinet... Ugyis az övé lesz az a drága imádságos könyv, meg már csak megmondom, arra is gondoltam biz én, hogyha egyszer az Ur-Isten ugy rendelné, még szerencsét is hozhat az a drága kedves ajándék a Mathurinenek. Ha, Isten ments, valami nagy csapás érne bennün­ket, hát majd mutassa meg ezt annak a gyémántos jó asszonynak, az tudom, nem hagyja el!... Ugy-e, igazam volt nekem, alássan kérem?

- Igaza volt, igaza!

- No lássátok! - szólt diadalmasan Mathurinehez. - Mindig is vártam, hogy mikor is hozza egyszer az Ur Isten megint a fouesnanti kastélyba, csak még egyszer láthattam volna a halálos órám előtt! - Elérzékenyedett s ugy beszélt tovább. - De egyszer a fouesnanti bucsun mondta a fouesnanti tisztelendő ur, Conan abbé ur, hogy már ne is várjuk, mert magához szólitotta a mi Urunk... Isten nyugtassa békében. Olyan fiatalon?!... Minden bucsun imádkoztam érte. Te is imádkoztál, Mathurine, mindig! - és törülgette a szemeit, hol a tenyerével, hol meg a harisnya­szárral, melyen lassankint ismét kötögetni kezdett.

- De hát mégis megértem, mielőtt sírba tesznek, hogy legalább a kedves fiát tisztelhetem... Lásd, Mathurine, váltig mondtam én nektek, hogy szerencsét hoz nekünk ez a drága imádsá­gos könyv. Már most nyugodtan halok meg!... Ugy vigyázzatok rá, mint a szemetek világára! A kegyelmes urfi, tudom Isten, nem feledkezik meg rólatok!!

És Périne anyó bőségesen elmondta mindazt, amit akkor tapasztalt és én elhallgattam volna őt egész nap, behunyt szemekkel, hogy annál jobban lássam ezt a helyet, ahol egy éjszakát s egy fél napot töltött anyám, születésem előtt öt hónappal.

Beszélte, - hogy anyám is Fouesnantba utazott, éppen mint én most, - hogy szép volt, olyan szép volt, mint Szent-Anna, akinek hét arany csillag van a feje körül, a bucsujáró fouesnanti selyem zászlón, - hogy szomoru volt és csak akkor mosolygott, mikor a kis Mathurinet az ölébe vette...

Hogy talpig gyászruhában volt és a két kisasszonyon, meg még a kocsisokon is csupa-csupa fekete ruha volt.

- Nyilván azért, mert akkoriban emésztette el magát egyik uraság, a kisebbik, a fouesnanti kastélyban. Miért, miért se?... Nem tudhatjuk mi azt, bocsánatot kérek a szavaimért. Meg­háborodott szegény, aszondták, meg azt is beszélték, hogy nem volt szándékában, hanem hogy csak véletlenül sült el a fegyver a kezében és avval járt olyan szerencsétlenül. Bajos eligazodni a nagy urak dolgán, kérem. Mér is emésztené hát az el magát, akinek mindene ugy megvan!

Jehan-Vincent, a kocsis, egykedvüen várta, hogy mikor indulunk már?

- Éppen ilyen tájban volt, ott a szederfa alatt reggelizett a lelkem. Ki hitte volna!?.... Csak egy szilkécske tejet ivott meg. De mit is beszélek, dehogy itta, dehogy itta! Csak alig hogy belekóstolt. Nyilván már akkor is betegeskedett szegényke!... Szent Isten, te Mathurine, hol is volt eddig a szemem?! Hogy ezt én eddig nem láttam!... Szakasztott olyan volt a nézése, mint a fiatal uré!... Te ember!... Hol az az ember már, hagy mondja meg ő is!

Igen, itt járt az anyám, 1819. május 11-ikén, a biblia tanusága szerint - akkor utazott apám után Fouesnantba s én öt hónappal azután, 1819. október 7-ikén születtem.

Milyen boldoggá tett az a tudat, hogy én ezt megéreztem, hogy ugyszólva anyám lelke fogad uj életem küszöbén.

Hát persze később ennek a hangulatnak is leanalizáltam a himporát, - hogy talán mikor be­mentünk akkor éjjel a Kaerkedec-udvarra, a kocsifáklya meglobbanó fénye mellett láttam egy pillanatra a kis szederfát, de néha oly gyorsan, észrevétlenül helyezkedik el bennünk egy kép, mialatt öntudatunk mással foglalkozik, hogy nincs lelkimódunk időbe és térbe mérni, a következő pillanat már a messze multba látszik visszajárni utána s alig éri be.

Igy...

A hasadó hajnal bájos színeiben megkerestem a színeket teremtő rezgés sivár elméletét.

A kocsis sürgette, hogy induljunk már.

Még egyszer fölmentem az emeletre, hogy megnézzem a szobát, amelyben anyám töltött egy éjszakát, ezelőtt huszonhárom évvel.

Périne anyó Mathurinet küldte utánam a bibliával, hogy tegye vissza a szekrénybe.

Mathurine mosolyogva lépett be, jól esett, hogy érdeklődve nézett s kérdezte - jól aludtam az éjjel itt?

Sőt erre a kérdésre elpirultam. Tisztán emlékszem, hogy szerettem volna adni neki valamit, valami ajándékot, hálásan azért, hogy most barátságosabb hozzám.

Ő a bibliát csavargatta még egy kendőbe.

Bátran mondtam neki, hogy mi szinte egy esztendőben születtünk, de magáztam s nem tegeztem, mint eddig.

- Magának van felesége? - kérdezte.

- Nincs.

- Pedig az urak, azt mondják, hamarább megházasodnak, mint a mi embereink.

A bibliát betette a szekrénybe.

- Milyen jó birsalmaszag jön ki abból a szekrényből?

- Szereti a birsalmát? - szólt, felém fordítva fejét. És kivett a fehérnemü közül két kis birsalmát s mosolyogva nyújtotta nekem az egyiket. - Kell?... Jó ám!

Elfogadtam. A másikat bedugta a mellénye nyilásán a keblébe.

- Ezt meg én viszem haza, jó lesz Yvonnenak. Hát magának vannak gyerekei?

- Nekem? - feleltem zavartan. - Nincsen... De... de magának van, ugy-e? Fiu vagy leány!

- Csak egy! - mondta s vérpiros ajkait fitymálólag biggyesztette. - Az is leány, az Yvonne.

Aztán indultunk.

Périne anyó rám bízta, hogy fizessek a szállásért meg a reggeliért annyit, amennyit akarok, - mert hát nem vendégfogadó ugyan az ő kis házuk, de ugy él a szegény ember, ahogy lehet! Ugyis a jó Isten tudja, mi lesz ebből az esztendőből, ha igy tart a szárazság!

Bucsuzóul megigérte, hogy szorgalmasan imádkozni fog értem.

Mathurine a bakon ült, kosarát az öliben tartotta és egészen az ülés szélire szoritotta ki a kocsist, aki görnyedten huzódott meg azon a kis helyen, ami neki jutott s föl nem tekintett volna a lovai füleiről. Az asszony háromszor akkorának látszott mint ő, időnkint hátrafordult s velem beszélgetett. Ilyenkor a nap az arcába sütött, vörös haja csaknem lángolt, de ő nem is hunyoritott. Csodálkozott, hogy még soha erre nem jártam, pedig az enyim a fouesnanti kastély. Hogy lehet az?

- Minek az a nagy ház maguknak, ha soha senki se lakik benne?

- De most majd ott fogok lakni.

- Egyedül?

- Egyedül.

- Van ott ötven szoba is, mit csinál azokban egyedül?

- Majd kiválasztok magamnak két-három szobát.

- És a többivel mit csinál?

- Semmit. Nincs szükségem a többire.

- Hát akkor minek az?... Én bizony nem laknék ott egyedül, - tette hozzá halkabban és el­komolyodva.

- Miért?

- Hát, csak! - és előre fordult.

- De mondja, miért?

Ismét felém fordult:

- Hát csak!... Maga nem fél?

Hogy ezt ő kérdezi tőlem!

- Mitől? Olyan rosz híre van annak a kastélynak?

- Nem annak, hanem hát nem tudja, hogy éppen ott vannak a fövénypadok a kastély alatt a parton?

- Nem, miért?

- No, oda ne menjen! - szólt azon a babonás, fátyolozott hangon, amelyre a tengerparti éjszakák tanitják a breton asszonyokat, amely benne van halk, alázatos dalaikban s amely annyira meglepett e hatalmas asszony szájából, hogy egyszerre közelebb éreztem őt magam­hoz, mint a gyerek a melléje guggoló nagy embert.

- Mikor holdvilág van, ott sulykolnak a fehér mosónék. Majd meghallja, ha ott lakik! A halottas ingeket mossák. Énekelnek is, és a sirályok fölébrednek és oda szállnak le melléjük a sziklákra és azoknak a vijjogása egész mihozzánk elhallatszik.

- Hej, ha arra téved egy-egy szerencsétlen asszony, mind könyörögnek, rimánkodnak neki, hogy jőjjön, segitsen nekik, mert nem tudják elvégezni a dolgukat máskülönben hajnalra!... Bizony, a szegény vizbefulladtak ingeit mossák. Az Isten őrizzen meg tőlük minden breton lelket!... Ugye? - s oldalba lökte könyökével a kocsist, ki lassan bólintott néhányat, hogy - bizony! bizony!!

- Pedig ő nem is lakik a parton, de azért ő is jól tudja ám!... Ugy járta meg szegény Anne Penhoet is, a benodeti takács felesége, pedig aszongyák, hogy tudta, mit tesz az, mikor ugy rimánkodnak a fehér mosónék, mert még ő is emlegette. Concarneauban volt a hetivásáron az ura helyett, de csak a hat órai dagálylyal mehetett át Beg-Meilbe. Nagyon iparkodott haza, mert beteg volt az embere, vagy az egyik kicsinye volt beteg, nem tudom, de elég az hozzá, hogy neki indult az éjszakának szegény, vesztire. A fövénypadoknál, ott, éppen a fouesnanti kastély alatt kapták meg a halászok, kifacsart karokkal, megnémulva. Csak sikítani tudott, csupa seb volt mind a két térde, a köntöse csupa lucsok, csupa rongy. Nem tudtak lelket verni bele, pedig mindent megpróbáltak, tizenkétszer megkerülték vele a templomot. Conan tiszte­len­dő mise után kihozta hozzá külön a Szentséget, de nem használt az se!... Elfogták a mosó­nék, velük kellett neki énekelni pihenés nélkül és velük kellett neki csavarni a mosott ruhát egész hajnalig.

Ez volt az első legenda, melyet hallottam azok közül, amelyek azon a szép szomoru tenger­parton teremnek a halálról. Mathurine olyan mélységes, naiv meggyőződéssel beszélte el, hogy az első pillanatban nem is vettem észre benne a tenger komor poézisét, hanem hittem, csaknem ugy, ahogy ő hitte és jól esett, hogy süt a nap, hogy nincs éjszaka.

Ekkor értünk ki a tengerpartra.

Lágyan, szélesen söpörtek föl a csillogó fehér fövénybe a halványzöld parti hullámok s halk morajjal, enyhén omlottak vissza az Oceánba. A dalolva bölcsőt ringató dajka mozdulataiban nincs több gyöngédség.

És odébb, künt, ahol mind sötétebb és sötétebb kékbe simul s a végtelenbe öleli le magához az ég azurját - mennyi messze nyugalom és határtalan béke...

Milyen szép! Milyen jó! Milyen hatalmas!

Még lelkem előtt volt a másik kép is, amit Mathurine mutatott és az is szép lett és magam elé képzeltem az ezüstös éjszakát, a fövénypadokon sulykoló fehér mosónékat, a habcsapkodta sziklákon vijjogó sirályokat. Hisz ez is szép!...

Igen, majd én is fogom ezt látni! Holdvilágos éjszakákon meglesem a mesét a tengerparton.

Ekkor támadt először az az ideám, hogy írni fogok. Festeni is fogok! Ki fogok járni a halá­szok­kal a tengerre! Iparkodni fogok, hogy csupa boldog emberek legyenek körülöttem! És... Mathurine széles vállait, erős csípőit is gyönyörüséggel néztem! Mindent birtam és akartam volna, egyszerre, mámoros tüdővel, ott, az először látott, napfényben nyujtózkodó, mérhetet­len erejü tenger partján. Egy dióhéj is bátran neki eredhetett volna.

Vidáman beszélgettem Mathurineel Concarneauig. Kérdeztem tőle, hogy milyen az az én elátkozott kastélyom?

- Mindig, mindig be vannak csukva az ablaktáblái, - mondta ő.

- No, majd most ki lesznek nyitva. Ugy tudom, hogy nagy kert is van mellette.

- Van bizony. Oda sokszor szerettem volna bemenni.

- No, majd ezután bejöhet. Mindenki bejöhet, aki csak akar.

- A kertben van egy kis tó is, a torony alatt. Mi van abban a toronyban?

- Nem tudom.

- De a tóban nincs viz; csak békanyál.

- Majd eresztetünk bele vizet.

- Sok munka lesz azzal! - szólalt meg ekkor, az uton először, a kocsisom.

- Majd lesz ember hozzá Fouesnantban.

Mathurine a fejét csóválta: - Ha csak a télen nem! Most az emberek nem hagyják a hálót, mind künt vannak a tengeren.

- Azért mondom! - szólt ismét Jehan-Vincent. - Ha kell az Urnak, hát magam is elmennék ezzel a két lóval kubikolni a kastélyba.

Talán már sokat is igértem? Ha azonnal ilyesmikbe fogok, oda lesz a nyugalmam!

Mentegetőztem, hogy igen, igen, majd meglátjuk, majd eligazítjuk ezt... Előbb látnom kell, mi van ott Fouesnantban... És hirtelen arra gondoltam, majd adok Jehan-Vincentnek néhány aranyat s ezzel kárpótolva lesz, meg lerázom őt magamról. Hisz nem akarok én most kastélyt rendeztetni, hanem kint akarok élni az emberek közt!

Szaporán kérdezősködtem Mathurinetól a beg-meili és fouesnanti viszonyokról, hogy elüssem az iménti témát.

- Hát a vigyázótorony messze van a kastélytól?

- Oh mi egészen kint vagyunk a part csücskén, mindjárt látszik is már a torony. Majd meg­mutatom. Nincs nagyon messze, gyalog megvan vagy öt-hat hálóhuzásnyira.

- Mennyi az?

- Három óra, ha jól megy az ember.

Dél lehetett, a nap éppen fölöttünk járt, de nem volt meleg, a tenger üde, sós leheletével volt teli a levegő. A partmenti páfránybozótok közt kúszó klematit fehérvirágos indái rezegni látszottak s künt a tengeren is rezgett egy-két fehér vitorla, kisebb-kisebb lett vagy nőtt a szerint, amint távozott vagy közeledett a végtelenbe csillogó vizmezőkön, anélkül, hogy mozdulni látszott volna.

Az út tamarisok közé kanyarodott be.

Mathurine ott kenyeret és sajtot vett elő a kosarából, megkinált engem is belőle s a kocsisnak is adott. Mindaketten keresztet vetettek, mielőtt enni kezdtek. Jehan-Vincent levette s a Mathurine ölébe tette a kalapját, amig evett.

A lovak lépésben cammogtak velünk ezalatt.

Nagyon jól esett az a néhány falat sajt s a barna kenyér, de megszomjaztam utána. Mathurine egy palack almabort vett elő a kosárból. A dugó olyan mélyen be volt szorítva a palackba, hogy nem tudta jól megfogni az ujjaival, - nem is vesződött hát vele sokáig, hanem a fogai közé kapta a dugót s ugy rántotta ki.

Először ő huzott egy kortyot s módosan körültörülve a palack száját a tenyerével, átadta nekem, hogy - igyak hát!

Kissé bajos volt inni a szűknyaku üvegből, de jól esett az is.

Azután a kocsishoz került a palack. Megállitotta a lovakat, Mathurine felé intett a palackkal s ugy ivott, jóizüen kortyogtatva.

V.

Ma három hónapja, hogy élettörténetem megirásához kezdtem.

Eredetileg csak az volt a szándékom, hogy lehetőleg hiven elmondjam egy agyonokoskodott, meddő élet történetét s ime, attól félek, ugy járok ezzel is, mint az élettel, - sokkal inkább stilizálom, semhogy közvetetten lehetnék, sokkal többet okoskodom, semhogy haladhatnék.

Eleinte könnyen ment, de néhány nap óta fáradtnak, kimerültnek érzem magam, sőt mi több, olyan soknak, olyan nehéznek látszik az, amit még meg kell irnom, hogy naponkint félve, mind kevesebb és kevesebb önbizalommal ülök a papiros mellé. Kétségeim vannak. Termé­szetesen, - mert hisz átolvasva az eddig irottakat, szinte megdöbbenve vettem észre, hogy az én vérszegény fantáziám, bár keserves erőlködések árán, végre érvényesülni akar: csaknem teremtek!

Ha ez sikerülne!... Tán kétszeresen kárpótolva lennék. Érdemes átszenvedni s akár még egy­szer átszenvedném az életet egy kis igazán müvészi eredményért.

Gyakran visszatérek egy-egy már megirt fejezethez s mindig van hozzáadni vagy törülni valóm. Talán soha el se készülök vele, mint képével az az öreg másoló asszony a Louvreban, ki Murillót másolja, a holdsarlón álló csudás Madonnát és a mesés cherubin sereget a Szűzet égbeölelő felhők közt.

Gyakran elnézem őt. Három év előtt már ott találtam s azóta folyton dolgozik. Nem tudom, mit végez naponta. Három év előtt is készen volt már egészen a másolatával és azóta minden­nap dolgozik rajta, nem tudja elszánni rá magát, hogy elkészült. Azt hiszem, ott vénült meg az előtt az egyetlen vászon előtt, amelyről soha se tudta elhinni, hogy már készen van. Ha lett volna valakije, aki jön és elveszi tőle és megmondja neki, hogy - jó, szép, csinálj most már másikat és főként csinálj magad, ne másolj, hanem teremts! - szóval, ha lett volna valakije, aki megérti s önbizalomhoz segíti, talán ma müvésznő volna s őt másolnák... Csak egyedül van az öreg és ijedt nagy szemekkel döbben meg mindenkitől, aki megáll mellette: - Jaj Istenem, mit szól hozzá?!...

A század elejéről való a köntöse, az ujjametszett cérna-keztyüi, a stikkelt szatyor az oldalán, amelyben mindannyiszor rendet csinál, valahányszor előkeresi a zsebkendőjét. Először ki­veszi a gyöngyházas messzelátót, azután a kulcsait, a horgolt erszényt, tűt és cérnát, kést, egy üvegecskét, az okulárja tokját, ollót - és legalul van, szépen összehajtogatva, a zsebkendője. Azután visszarakja mindezt, ugyanilyen sorrendben.

Szeretnék megismerkedni vele s akkor megkérném, hogy tegye ezután legfelülre a zsebken­dőt, mert igy bajos mindannyiszor mindent kipakolni. De ugy fél az emberektől!... Hátha meg­ven­ném tőle azt a képet s akkor másikba kezdene!... Tudna másikat csinálni?!... Olyan öreg már.

Mintha a saját életem szimbólumát látnám.

Rendezgetem én is másolás közben, multam tarisznyájában a sok ócska apróságot, rakosga­tom ki és be, keresem a kendőt, hogy megtörüljem vele hol a homlokomat, hol a szemeimet.

VI.

Itt a föld két óriási karral nyult be az Oceánba, egy hatalmas öblöt ölelve ki belőle magának.

Tulsó, északi karján, a könyök belső hajtásában fekszik, fák közé bújva, Fouesnant, a csukló sziklái közt a kis Beg-Meil s az egyik ujja végén a Mathurineék vigyázó-tornya.

- Ott a mi tornyunk, mutatta Mathurine, az a kis fehér!

Olyan volt, mint egy messze kis vitorla a vizen, amelyet inkább sejteni lehet, semmint látni.

A bal karján, egészen a tenyerén, alattunk volt Concarneau.

Mintha egy rengeteg hálóban előbb jól összevissza rázva, kiborítottak volna az öböl felé lejtő partra néhány száz apró fehér házat s azok szétgurultak: egyik-másik fönnakadt egy-egy szikla mögött vagy fenyő tövében, tiz-tizenöt oldalt gurult jobbra-balra a tengerbe nyuló ujja­kon s a meredek partszakadékok peremein emelt ős-dolmenek állitották meg őket, hogy ugy ne járjanak, mint az a csomó, amelyik egészen belegurult az Oceánba és minden dagály följár sáncai közé sötétzöld hullámaival és köréje hordja a kikötőbe a halászbárkákat.

Igy még egy kisebb, erőditett szigetváros is van Concarneau ölében; azon a két ponton, ahol a legközelebb esnek egymáshoz, hatalmas sziklahíd köti össze őket.

Hat óráig bent a tenger a városban s azalatt a kis sziget bástyáit mossák a hullámok.

Az nap mindenből a szebbik rész jutott nekem. Éppen kezdődött a dagály, midőn beértünk a piacra. A tenger alig előttünk érkezett a városba. A barna bástyafalak alatt ringottak a fekete halászbárkák, a száradni árbocaikra aggatott hálókat, mint megannyi könnyü tündérvitorlát, lengette a dagálylyal járó szél. A bárkákon részint az esti huzásra készülődtek a halászok, részint a reggeli fogást szállították partra. Apró csónakok cirkáltak a bárkák között s a móló alatt, övig vizben állva, adogatták kézről kézre a szardiniás kosarakat tagbaszakadt halász­legények.

A parton ültek az asszonyok s páfránynyal bélelt kis vesszővályukba rakták az ezüstös apró halakat vagy hordókba sózták, sebesen vagdalva le előbb a halak fejeit. Vidáman trécseltek, egy-egy öreg halász egykedvüen üldögélt a kőparton, rágta kurtaszáru pipáját s köpködött hegyeseket a tengerbe, mások meg az asszonyok háta mögött, a parti kocsmák elé huzott asztalok mellett iszogattak, keményen neki könyökölve. Egy-egy ház előtt csoportokba gyülve kötöttek a leányok, kiváncsian bámulták meg a kocsinkat s nagyot nevettek utánunk; két maszatos, szőke gyerek sikoltozva futott a lovak mellett.

Egy kocsma előtt megállottunk. Azonnal körülvettek bennünket. Mathurine könnyedén ugrott le a bakról s menten élénk diskurzusba eredt a halászokkal. Ismert ő ott mindenkit.

Nem örvendtem, hogy már megérkeztünk, ugy éreztem, hogy most vége van valaminek, valamit elvesztettem?... Talán vissza se jő! Nem törődik ő velem!

- No, hát, itt vagyunk! - szólt Jehan-Vincent s emlegette, hogy mielőtt bárkára szállnék, volna idő egy kis áldomásra. Biztattam, hogy csak igyék, amennyit akar.

Örömmel vettem észre, hogy Mathurine kosara ott van a bakon, tehát még vissza kell jönnie.

A kocsmáros asszony, - mert asszonynak való mesterség ez ott, - szives volt addig, mig azt hitte, hogy ott maradok és tán szoba is kell. Mondta, hogy az idegenek ő hozzá szállnak s hívott, nézzem meg a szállóban a képet, melyeket azok a festők csináltak neki emlékbe, akik nála laktak.

- Tudom, az ur se megy el anélkül.

Nem néztem meg a képeit, nem akartam elmozdulni a kocsi mellől, nehogy Mathurine elvigye azalatt a kosarát.

- Nem vagyok festő, - mondtam a kövér kocsmárosnénak.

- Pedig azt hittem. Ilyentájt szoktak jönni a festők. Tán tetszik is majd ismerni közülök néhányat. Meddig tetszik itt maradni? Talán valami üzleti ügyben?

Megmondtam neki, hogy megyek azonnal tovább s mintha megbántottam volna ezzel, már akkor semmibe se vett, rám se hallgatott, mikor azt kérdeztem tőle, hogy hol kaphatnék egy bárkát, amely átvigyen Fouesnantba? Ez boszantott s izgatottan szóltam rá:

- Tudja-e, kivel van dolga?

Vállat vont, ott hagyott s bretonul mondott valamit, amire egy-két halász röhögött, én meg el­pirultam.

De jött Mathurine és vele egy rengeteg breton, akinek a dereka meggörnyedt vállainak sulya alatt s térden alul lógtak hatalmas öklei. Olajos-vászon zubbony volt rajta, mezítelen lábain abroncsozott facipők.

- Ehol ni, Le-Mouël mester! - s elém tolta őt Mathurine.

Le-Mouël mester némi vesződség után lehántotta fejéről a fakult berret-t s ugy állt meg előttem, amire a kocsmárosné és az ajtóban ácsorgó népség is érdeklődve fordult felém. Nehezen mozdul meg a tengerész fején a sipka.

- Adjon Isten! - szólt tiszteletteljesen és bronzszinü homlokát simította végig néhányszor, hogy teljesen megadja a módját.

Mathurine beszélt helyette.

- Gondoltam, hogy a kis apó éppen jó lesz, ő átvisz bennünket Fouesnantba.

- Át én! - helyeselte Le-Mouël.

Engem az érdekelt legkivált, hogy Mathurine is velem marad.

- A halászok ma alsó széllel mennek a huzásra, nem kerülhetnek át Beg-Meilnek, de az úrnak ugyis kell bárka, hát gondoltam, hogy Le-Mouël mester legjobb lesz az úrnak, meg ő engem is átvisz jó szivvel.

- Át, át! - mondta az ember, azzal a helyeslő bólingatással, amelylyel a breton szokta kisérni a helyette beszélő asszony bátor szavait.

- Én majd Fouesnantból legyalogolok hozzánk. A postával is a Saint-Gildas szokott járni Fouesnantba.

- Jó bárka! - szíveskedett a kocsmárosné is, - a Saint-Gildasnak nincs párja!

- No már abban nem lesz hiba, - szólt csöndes önérzettel Le-Mouël.

- Szent Annát is a Saint-Gildas viszi a bucsura - szólt egy másik asszony a körénk gyülekezők közül.

- Én is vele voltam gyertyaszentelőn, - dicsérte egy harmadik.

- Meg se lódul vitorlaforduláskor! - biztatott egy negyedik és a többi asszonyok is, mind­nyájan vetélkedve iparkodtak valami jót mondani a Le-Mouël mester bárkájáról, amit ő olyan elégedetten hallgatott, mint mikor az öreg kocsisnak a lovát dicsérik.

Mathurine volt a legnagyobb az asszonyok között.

A korcsmárosné emlitette, hogy tavaly egy angol festő járt a tengerre Le-Mouël mesterrel, az két aranyat fizetett egy napra.

- Ugy-e, mi? - biztatta a tengerészt. - Hát most hogy lesznek a fizetséggel? - fordult hozzám. - Azt kell venni, hogy külön út, szél ellen, ha azalatt a huzásra menne a többiekkel.

Mathurine kicsinylőleg támadt a kocsmárosnéra:

- Mit akar az angoljával?! Ez - s rám mutatott a hüvelykujjával - a kerbastiki uraság!... Az anyja is minálunk hált egyszer!

Az asszonyok susogni kezdtek, tisztelettel nyitottak utat előttem. Lementünk a híd alá s ott a parton végig, a Saint-Gildashoz. A halászbárkák ekkor indultak egymásután, hosszu rajban a concarneaui öbölből, karéjban kerülve a legszélső sziklák közt egyedül álló szemafor alatt a nyilt tengerre. Jehan-Vincent lehozta a ládámat egy matrózzal, mikor kifizettem, még egyszer ajánlkozott, hogy eljönne kubikolni a kastélyba, csak üzenjek neki, azután kezet nyujtott s én szivesen tettem kérges nagy tenyerébe a magamét. A kocsmárosné maga jött le a bárkához két párnával, hogy jó puhán üljek, a többi asszonyok is odacsődültek a partra s a gyerekek a szoknyák közé bujva pislogtak rám.

Mathurine segitett be a bárkába. Megfogta a kezemet s meg se rezzent a karja, amint reá támasz­kodva beugrottam a kötélpadra. Le-Mouël mester és négy legénye a vitorlákat igazí­totta szél alá s az öblös bárka lágyan csúszott ki a parti sziklák közül.

A szél a vitorlák közé feküdt s mintha nem is mi mentünk volna, a part suhant előlem távolabb, távolabb, a város mögötti dombok, az elszórt házak, az apró öblök szikláinak kemény rajza harmonikusan simult egy egyszerre áttekinthető kép kereteinek a távlatába s amint beljebb és beljebb jutottunk a tengeren, annál hangulatosabban, lágyakban, szabadabban olvadtak egy­másba a szinek. A messze dombok fölé verődő lilás ködpászmákból csodálatos puhán fejlő­dött le a bárka alatt ringó zöldes hullámokig egy szinakkord, amelyre lazurt az alkonyra hajló felhőtlen ég hintett.

Le-Mouël mester, zsebredugott kezekkel, a középső árbochoz támaszkodva nézett ki a vízre, két matróz hasrafeküdt egymás mellé a bárka orrán, egy a hátsó vitorla kötelei mellett ügyelte a bárka szárnyai közé fogott szelet, egy meg a kormány rudján könyökölt.

Mathurine, mellettem guggolva, a kosarában rendezgetett. Egyszer-egyszer kikelt a concarneaui boltos ellen, hogy milyen méregdrága, a cérnát is araszszal mérné már!

Le-Mouël mester komolyan rá-rábólintott, hogy - bizony, azok értik a csíziót!... A lábuknál fogva kéne őket felhuzni! - s intett a fejével, hogy oda ni!... Az árbóc hegyére.

Azután hallgatott mindenki, a bárka oldalt hajolva feküdt neki az utnak s a vitorlakötelek nyögtek egyet-egyet.

A bárka szélére támaszkodva, kihajoltam s néztem oda le, abba a másik, rejtelmes világba. A fenékig leláttam egy-egy sekélyebb helyt. Különös alaku növényekből, terebélyes bokrokból egész erdő volt alattunk, a tengerfenék süketnéma erdői, hosszu, kékes-zöld indák libegtek, el­nyúltak, kecsesen egymásba fonódtak, időnkint csillogó sardinia-raj cikázott el közöttük... Azt hittem, hogy csak utánuk kell nyúlnom s elérem őket... Egy rózsafehér medusa sülyedt s emelkedett, mig végre elmaradt előlem... Helyenkint sárgás-fehér fövénytisztásokat értünk, kagylók hevertek ott békés nyugalomban... Mind vártam, hogy mikor pillantok meg valami különöset... például egy embert!... Igen, ha egy olyan sötétzöld bokor alatt egy ember feküdnék!?...

Vagy egy asszony!...

Sapho, a szerelmes asszony!...

Talán ő is így fekszik egy tenger-erdőben, egy bokor alatt.

Milyen szép képet lehetne erről festeni!

Vagy ha Mathurine feküdnék ott!...

Formás idomaira simulna az ázott ruha, vörös haja szétterülve lebegne feje körül, belepné az arcát, a mellét, az indák köré fonódnék, apró, gyöngyházas kagylók telepednének a vállaira s én ugy ereszkedném le az ölébe, mint az a medusa...

Ekkor a bárka lassan hajlott a tulsó oldalára, de alig hogy fölegyenesedtem, ismét visszadőlt és azután megint a tulsó oldalára és ismét vissza, de annyira, hogy majd elestem. Megkapasz­kodtam a bárka szélébe, ijedten néztem, hogy mi történik?

Semmi.

Le-Mouël mester szétvetett lábszárakkal feszítette hátát a középső árbocnak s nézett ki a vízre, a két matróz nyugodtan hasalt a bárka orrán, egy a fenéken ült állig huzott térdekkel, a negyedik a kormány rudja mellett szundikált.

Én szédültem... Valami baj lesz... Szólnom kellene talán! Ugy éreztem, hogy azonnal elájulok.

- Hogy elsápadt! - szólitott meg Mathurine s fölállt, mellém jött. A bárka, mint a hinta ingott föl és le, minden ingására hideg borzongott keresztül rajtam. - Beteg?

Mosolyogni próbáltam, ő is mosolygott.

Le-Mouël mester felém fordította a fejét:

- Aha!... Csak nem kell erőlködni, majd elmulik!

- Egy kicsit szédülök, - mondtam röstelve, hogy ilyen könnyen bánik el velem a tenger.

A matrózok felém se tekintettek. Le-Mouël mester mégis kérdezett még annyit, hogy - nem akarnék tán egy falat bagót? Az biztosan jót tenne!

Ki is markolt a zubbonya alól egy kis tekercset, harapott belőle, kinálta, de intettem neki, hogy köszönöm, nem kell semmi, - akkor hát ő maga kapta be, biztosítva engem, hogy pedig az jót tesz mindenkinek. Azután nem törődött velem.

- Nem szabad rágondolni, az a legjobb, - mondta Mathurine. - Ez csak először van igy. Én is igy voltam, mikor először voltam tengeren. Meg most olyan a tenger, mint a tej.

- Nincs is bajom, nincs is semmi bajom! - és iparkodtam összeszedni magamat, attól tartva, hogy ő nagyon törékenynek ne találjon. - Kicsit szédülök s ugy szorul a torkom.

Le akartam ülni, de alig tettem egy lépést, ujra ingott a bárka s elestem volna, ha Mathurine jóságosan derékon nem ölel, biztatva:

- No csak! No! - és szép szeliden leültetett a bárka fenekén egy kötélcsomóra. Ő is mellém ült.

Éreztem, hogy verejték gyöngyözik a homlokomra, levettem a kalapomat. Mathurine fölkelt, megmártott egy kendőt s azzal hűsitette a homlokomat. Hálásan néztem a szemeibe, ő is gyöngéden nézett engem. Jól esett, csak az nyugtalanított, hogy most bizonyosan sajnál.

- Köszönöm, köszönöm... Már egészen jól vagyok... Ugy ég a torkom!

- Enni kellene valamit, az a legjobb. Akar egy falat sajtot?

- Köszönöm, nem szeretem most.

- Egy kis almabort?

- Nem kérek, köszönöm.

- Ah! - szólt Mathurine s kigombolta mellén a ruhát, benyult a keblébe. - Ez jó lesz, persze jó! - s kivette a birsalmát, amelyet még otthon tett oda és amelynek a párját nekem adta volt. - Ez nagyon jó lesz!

- Jó, igen, köszönöm...

Megtörülgette a tenyerében s mintha a gyermekének kinálta volna, előbb ő harapott belőle biztatásul egy kicsit, ugy adta nekem.

Hisz nálam volt a másik a zsebemben, de nem szóltam róla, - én is haraptam belőle, azután őt kináltam meg belőle.

- Most mi marad Yvonnenak?

Vállat vont.

- Hát majd hozzon neki egyszer egy másikat.

Megigértem, hogy viszek.

A bárka most lassubb, szélesebb ütemekben hintázott, de nem egyik oldaláról a másikra, hanem hosszában. Az a vége, amelyben mi ültünk, - Mathurine egészen közel hozzám, - néha oly magasra emelkedett, hogy lecsúszva a hullámdombról, szemközt ugy látszott a tenger, mintha most egyenesen a habok közé rohannánk.

Szenvedtem, de minden áron palástoltam.

- Nem szabad a vízbe nézni sokáig a bárkáról. Az rosz! - tanított Mathurine. - Most éppen a fele uton vagyunk. Amint közelebb leszünk a tulsó parthoz, mindjárt könnyebb lesz. Itt, az öböl közepén, egészen ugy mozog a víz, mint odakint, kint a nyilt tengeren. Itt nagyon vesze­delmes ám viharkor.

- De hisz nem mély, az imént leláttam a fenékig.

- Le ám, de nem itt! Nem jó volna itt lelátni. Ugye kis apó, mi!?

Le-Mouël mester nem hallotta a hozzá intézett kérdést, mert itt már hangosan lélegzett a partról olyan szendergőnek látszott tenger s a nyilt Oceánról áradó szél repítette az ellene feszülő vitorlákat. A három legény és a gazda maga is a nyikorgó kötelek közé nyult, hogy forditsanak, ha kell.

Mathurine nekem mesélte hát el, hogy itt, ahol most ilyen mély és erős a tenger, egész el, odáig messze, ahol olyan szép sötétkék szinü és összeölelkezik az éjszakára bámuló éggel, - egy nagy, nagy város volt valaha.

Bizony!...

Egyszer, lebocsátott horgonynyal, erre felé halásztak a douarnenezi halászok.

Éjfélután bevonták a hálókat s a vasmacskát is föl akarták huzni. Megakadhatott valamiben, mert dacára hogy valamennyien belekapaszkodtak, még se mentek semmire vele, nem moz­dult. Egyikük vakmerően leereszkedett hát a lánc mentén a vizbe.

Hogy visszakerült a bárkára, azt kérdezte a többiektől:

- Mit gondoltok, mibe akadt meg?

- Ugyan mibe! Hát valami sziklába.

- Nem biz a!... Egy ablak rostélyába.

A halászok tisztára azt hitték, hogy megbolondult szegény. De az csak váltig erősitette az igazat.

- Igen bizony, egy ablak rostélyába, még pedig az egy templomnak az ablaka volt. A temp­lomban világosság volt és az a világosság messzire fénylett a tenger fenekén. Láttam jól!... A templom telis-teli volt emberekkel, meg asszonyokkal, csupa drága szép ruhákba volt öltöz­ködve mindenki. Az oltáron égtek a gyertyák és a pap éppen a miséhez készülődött. Még azt is hallottam, hogy megszólitott egy gyereket. Azt mondta: „Édes fiam, te fogsz máma ministrál­ni!”

- Nem igaz ez! Nem lehet! - mondták neki a halászok.

De bizony az megesküdött a lelke üdvösségire, ugy esküdött, hogy igaz az, amit ő mond! Nem tudtak eligazodni benne maguktól, elmesélték hát a tisztelendő urnak mindjárt másnap, aki igazságot tett köztük és azt mondta a halásznak, aki leszállott a tengeralatti városba:

- Te az Is-i templomot láttad, édes fiam és ha a gyerek helyett te vállalkoztál volna a minist­rá­cióra, Is városa kiemelkedett volna ismét a tengerből és Franciaország fővárosává lett volna!

- A douarnenezi tisztelendő ur is mondta! - szólt Mathurine suttogva s én az ő vállához támaszkodva, soha, soha édesebb mesét nem hallottam.

A bárka ismét enyhébben ringott, de én nem mozdultam, ő se mozdult.

Az egyik matróz visszaült a hátsó vitorla mellé a fenékre és állát a térdeire támasztotta, - kettő hasra feküdt egymás mellé a bárka orrán, - Le-Mouël mester, zsebredugott kezekkel, a középső árbochoz támaszkodva nézett ki a vízre.

Mathurine félhangon mesélt.

Holdvilágos éjszakákon egy hableány énekelget ezen a tájon, Ahés, a Gralou király tündér­szép leánya...

Bizony!

Néha megkondulnak a harangok is a mélységben, nincs is annál dallamosabb harangszó a világon!... Az isi harangok azok. Mert száz templom volt Is városában és mindenik temp­lomban egy-egy püspök mondta a szent misét. Mióta a várost elnyelték a hullámok, minden, minden ugy maradt, ahogyan akkor volt és azóta mindenki azt csinálja, amit akkor csinált. A rokka mellett ülő asszonyok azóta folyton pörgetik az orsót, a posztókereskedők azóta folyton ugyanazt a posztót mérik, ugyanazoknak a vevőknek. És ez igy lesz, igy, mig csak meg nem váltja őket a jó szerencse, amikor a város ujra előtünik majd a habok alul.

Öreg halász-asszonyok látják néha Is városát a megnyiló tengerben. Csupa-csupa kastély, meg torony, meg ezer meg ezer nyitott ablak!... A háztetők ugy ragyognak, mint a harmat a fejér gyertyánfa levelein. Tisztán hallatszik a harangszó is, az is hallatszik, hogy ugy zsibonganak az utcákon, mint mikor vásár van Quimperben... Akár az oltár előtt is esküt tesznek róla!

A bárka simán csuszott velünk, mintha ezüstös olajat öntött volna alá az öböl fölé emelkedő hold.

- Egyszer volt egy asszony és hinárért ment le a tengerpartra. Amint a sziklák közt szedegette a hinárt, megcsuszott és mikor fölkelt, egy rengeteg kaput látott, maga előtt és az a rengeteg kapu szépen föltárult és ő bement rajta és egy pompás városba érkezett.

A nagy utcákban gyönyörüséges boltablakok voltak és az ablakokban is, meg a boltajtók előtt is halommal hevert a sok drága köntösre való selyem, meg bársony. Csak ugy kápráztak a szemei és a szája is tátva maradt ennyi drágaság láttára. A boltosok a boltajtókban álltak és mind­nyájan nagyon szépen kérték:

„Vegyen tőlünk valamit, jó asszony! Vegyen valamit, az isten is megáldja!”

Csak ugy zúgott a feje és azt se tudta, hogy mit feleljen már nekik.

Végre bevallotta az egyik boltosnak:

„Már hogy vennék én maguktól, jó emberek valamit, mikor olyan szegény asszony vagyok és nincs én nekem egy árva garas se a zsebemben!”

„Biz az nagy szerencsétlenség!” - felelt neki szomoruan a boltos. - „Bárcsak egy garas árát tudna venni mi tőlünk, megváltana vele mindnyájunkat!”

Alig mondta ki ezeket a szavakat, a város eltünt és az asszony megint ott találta magát a parton, de menten elszédült. Ugy vitte őt haza két vámszedő, akik éppen azon a tájon járták az őrséget. Két hétre rá meghalt, de azóta minden asszony egy kis rézpénzt varr a mellényibe, hogy legyen egy garasa, ha kell.

- Látja, nekem is van, itt ni!

Közelebb hajolt hozzám Mathurine, mutatva mellén a gombjai közé varrt pénzdarabot, hogy tapintsam csak meg.

- Érzi?

- Igen...

- Már hogy érezné? Iszen oda se nyult!

- De igen... igen...

És tétovázva nyujtottam két ujjamat a mutatott hely felé. Ő keményen megfogta a kezemet s maga nyomta oda. Le-Mouël mester ekkor kiáltott az embereire, hogy eresszék le a középső vitorlát, - én elkaptam a kezemet s távolabb huzódtam az asszonytól.

- Ott a kastély!

Mintha az is a meséből való lett volna, a sáncokként huzódó fövénypadok mögött, a fekete partisziklák fölött látszott a kastély. Egy részét megvilágította a hold.

Lassan került be a bárka a fövénypadok közé, az árbócok hosszu árnyakat vetettek. Két matróz kiugrott s övig gázolt az olvadt, ezüstként csillogó vízben, ugy igazgatták csáklyákkal a bárkát, alig-alig kiáltva egy-egy rövid szót, ami messzire elhangzott és szinte látszott, hogy száll a tenger fölött, mig bele nem hullott egy erősebb dagálycsapás harsogásába.

VII.

Két szikla közt egy természetes kis kikötőbe kerültünk. A szikla oldalába kényelmes lépcsők voltak vágva s a lépcsők alatt nagy vaskarikák lógtak.

- No itt se járt breton mostanában! - szólt Le-Mouël.

- Hogy-hogy?

- Hát mert ez éppen a kastély kikötője. Mi arra lejebb szoktunk partra vergődni.

- Miért, ha itt könnyebb?

- Hát hogyan jöhetnénk mi ide? Ez az uraság útja!

- Ezután jőjjenek csak erre.

- Nem lehet az!

- Miért?

- Hát mert ez mindig az uraságok útja volt.

- De én megengedem.

- Meg?! - s mintha kételkedett volna, hogy jussom volna megengedni valamit, ami se neki, se az apjának, se a nagyapjának nem volt megengedve és soha eszibe se jutott egyiknek se, hogy meg legyen engedve. Ez a kastélyhoz tartozik, a kastély az uraságé, az uraság pedig az uraság!... Később megértettem őket. Ez az a föld, ahol ma is érintetlenül állanak még a dolmenek, - ahol egy-egy sok száz évesnek látszó kőkapu elé kerülve, meglepetve látjuk a reá vésett évszámból, hogy tavaly épitették, - ahol az uraság uraság, mert uraság, a paraszt pedig paraszt, mert paraszt és mindnyájunknak ura a Tenger, aki ellen talán néha még az Isten se elég erős.

- Hát iszen megmondhatom nekik! - szólt Le-Mouël mester, a lépcsőre tolva ki a bárka deszka­hidját.

VIII.

Mathurine vezetett el a paphoz.

Le-Mouël mester a bárkában maradt a matrózokkal; éjszakára sátrat vernek a nagy vitorlából s a keresztrudakból a bárka egyik orrában és nagyon jól lehet ottan aludni, egymásmellett, összebujva. A kisebb hátsó vitorla a közös takaró.

Mi még ki se jutottunk a sziklák fölött vezető lépcsős uton a kastély alá, a Saint-Gildason már lobogott a bogrács alá gyújtott tűz.

Megálltam és néztem. Mathurine kérdezte, - mit nézek?

Olyan festői volt az! Lent a szikla medencében horgonyozó bárka, a meredek gránitfalakra piritó láng, a tűz köré telepedő emberek, - és fönt, a parton, a nagy, sötétségbe vesző kastély, az ő ürességre csukott ablakaival.

- Jobb volna odalent, a bárkán, - mondtam Mathurinenek.

- Miért?

- Nézze, milyen szép!

- Micsoda?... Jobb lesz, ha sietünk. Tán már le is feküdt Conan tisztelendő ur, meg nekem is iparkodnom kell ám, hogy éjfélre haza érjek. Holnap péntek!

Ő ment elül, én utána. Beszélt fesztelenül.

Mikor kiértünk a kastély alá, mutatta a tornyot, amelyet már a kocsin is emlegetett. Nem tudtam, mit mondjak neki?... Mióta ketten voltunk, nem éreztem magam olyan jól vele, mint az uton.

A park alatt, a faluba vezető mély uton is ő ment előre és hogy közelebb érjük, a töltésen át bekerült velem a parcellázott legelőkre, hol az ösvény breton szokás szerint, derékig érő korlátokkal vagy bokros sáncokkal volt elzárva helyenkint.

Az elsőnél kérdeztem: - Hogy jutunk itt keresztül? Nem lehet kinyitni?

- Ki lehet, de mi nem szoktuk, meg le is van láncolva.

A rácsozott korlátkapu alsó keresztrudján van egy kis fölhágó. Mutatta, hogy arra kell föl­lépni, - igy ni! Azután ide adta a kosarát, hogy fogjam és ahogy a lóra szokás ülni, keresztül mászott a keritésen. Szoknyája, amikor átlépett, fölcsúszott a combjáig és izmosan gömbö­lyödő lábszára, kövér térde egy pillanatig mezítelenül maradt a holdfényen.

Riadtan pillantottam félre.

Ő biztatott a tulsó oldalról, hogy: - no, jőjjön már!

Segített is, szinte az öliben emelt át.

- Messzi van még?

- Nem, mindjárt ott leszünk. Álmos?

- Nem, hanem egy kicsit fáradt vagyok.

Tényleg, ugy bizsergett a testem, mintha még mindig a bárka ringott volna alattam.

Ismét egy korlátkaput értünk. Ott már előre félre forditottam a fejemet, fogva a kosarat, mi­alatt ő átmászott.

- Miért zárják így el az ösvényt? - kérdeztem, hogy végre már én is szóljak hát valamit.

- Hát, hogy az állatok ne csavarogjanak össze-vissza.

Egy helyt megbotlottam s mintha hurokba került volna a lábam. Ott hosszu halász-hálók voltak kiteregetve a fűre száradni. Mathurine lehajolt, óvatosan bontotta le a lábamról; reszkettem, valahányszor a bokámhoz ért a kezeivel. Figyelmeztetett, hogy ügyeljek, rá ne lépjek többé, mert elszakítom a szegény emberek hálóit s az nagy kár!

- Inkább jőjjön mellettem, én jobban látok a sötétben, mint maga.

Melléje mentem és ugy szerettem volna, ha lett volna még velünk valaki, akárki, egy harmadik.

Megkönnyebbülve pillantottam meg az első fouesnanti házat.

- Ott lakik az asztalos, - mondta Mathurine.

Azután látszott a második, a harmadik, egy-két ablakban világosság volt. Mathurine annyira sietett, hogy én lihegve mentem mellette. Most már kedvem lett volna beszélgetni is.

- Nem fél így egyedül menni haza?

- Nem megyek a parton.

Hátha én elkisérném őt a vigyázó toronyig? - gondoltam, de nem mondtam.

- Ott a tisztelendő ur háza. Még ébren van.

Mathurine kezet nyujtott, megköszönte az alkalmatosságot, azután letért a beg-meili ország­utra. Sebesen ment.

Mikor elment, akkor szerettem volna utána szaladni és megkérni őt, hogy hagy maradjak én is vele, menjünk együtt tovább, fogja a kezemet és menjünk, menjünk egymás mellett az enyhe májusvégi éjszakába.

IX.

A pappal furcsán jártam. Nem igen hitte, hogy az ilyen késő este gyalogosan, egyedül beállitó ember legyen az az uraság, akiért ő minden vasárnap külön fohászkodik a misében:

A kutyaugatásra a gazdasszonya kiáltott ki az udvarra, hogy - ki az? Ki kódorog ott?

- Én, - feleltem, - szólítsa a kutyát.

- Ki az? - hangzott a konyhából is.

- Valami idegen ember, - felelt be az asszony s hitta a kutyát.

Conan tisztelendő a konyhában ült, a nagy asztal mellett, komótosan kigombolt reverendában és lencsét szemezett. Egy macska a tágas tüzhely padkáján aludt, egy másik meg az ő ölében gubbasztott. A halom lencse mellett egy gyéren világító mécses pislogott.

- Nos, jó ember, mi ujság? - kérdezte, letéve a macskát az öléből.

Jóestét kivántam.

A macska fölugrott az asztalra és ott nyujtózkodott, sarlóvá görbitve a hátát. Az abbé rá­kiáltott:

- Sicc! - s elhuzta a mécsest, nehogy feldöntse a macska.

Az asszony elém került, gyanusan méregetett végig s ő is kergette a macskát, aki a tisztelendő ur rémületére a lencsében kezdett kotorászni.

- Összekeveri az ügyetlen, aztán ujra szemezhetjük! Mész onnan!... Adta haszontalanja!... Hát mi jóban járunk, atyafi?

Mondtam neki, hogy ki vagyok.

Fölállt s ugy nézett, mintha rosszul hallotta volna. Az asszony meglepetésében olyan erősen megfogta a macskát, hogy az nagyot nyikkant, hirtelen leugrott az asztalról s köpködve mene­kült a másik mellé.

Még egyszer ismételtem, hogy Kerbastik vagyok s elmondtam, hogy bárkán jöttem Concar­neau­ból, a bárka lent van a kastély alatt.

Conan abbé még mindig nem tudta magát elhatározni, hogy mit higgyen? A gazdasszonyához fordult, akár csak a halászok, hogy hát most süssön ki az asszony valamit!... Az nem is sokáig habozott, vallatni kezdett:

- Hát a cselédek hol vannak? - kérdezte bizonyos önelégült hangon, hogy erre feleljek hát, ha tudok s ha én vagyok a kerbastiki uraság, amit könnyü csak ugy mondani!

Conan tisztelendő is kiváncsian várta, mit felelek a fogas kérdésre?

Én pedig egész naivul bizonyitgattam, hogy igazat mondok, sorra feleltem az asszonynak, aki mind bátrabban examinált.

- Nincsenek velem cselédek, csak magam jöttem.

Aha! - intett az asszony a papnak, - mindjárt kisül a dolog.

- Hát a kufferek hol vannak?

- Lent van a bárkában.

- Miféle bárkában?

- A Saint Gildason, a Le-Mouël bárkáján.

A Le-Mouël mester tekintélye itt is hatott, mert amint őt emlitettem, összenéztek, hogy tán mégis lehet valami igaz a dologban!...

- De hisz a kegyelmes ur meghalt, - szólt az abbé.

- Igen, az atyám meghalt, - válaszoltam s ugyanakkor konstatáltam magamban, hogy milyen régen nem gondoltam én erre. - Önt bizonyosan értesitette erről a jószágkormányzóság. Marignac ur irt, ugyebár?

- Igenis, mondta a tisztelendő, akit bizonyosan az hatott meg, hogy ilyen nevezetes dolgokat ilyen jól tudok. - Gyászmisét tartottam, amint értesültem a kegyelmes urunk haláláról, a Minden­ható nyugtassa... Bocsánatot kérek...

- Tisztelendő urnál vannak a kastély kulcsai?

- Tizenhét év óta! - felelt a pap s már most nagyon aggódva tekintgetett a gazdasszonyára, hogy most lesz csak baj! Most mit csináljunk?!...

De az asszony nem adta ilyen könnyen, ő még mindig gyanakodott, kérdezte, hogy hol van hát Le-Mouël mester?

- A bárkában maradt.

- Hm... A bárkában?!...

Conan abbé intett neki, hogy hallgasson.

- Jó! jó! - dörmögött az s a vállát vonogatta, hogy iszen neki ugyis mindegy, de majd meglátja a tisztelendő ur!...

Kiment, magunkra hagyott bennünket, valószinüleg leküldött a bárkához, megtudni, mi igaz a dologból, de még azután is nagyon szemmel tartott. Azt hiszem, soha, de soha el nem hitte, hogy én vagyok az igazi uraság, örökké gyanus maradtam előtte s évek mulva is várta, mikor derül ki, hogy mégis csak neki van igaza! Ahányszor a papnál jártam, ő mindig sandán nézett s ha elmentem a ház előtt, óvatosan utánam tekintett és ma, visszagondolva Conan abbé későbbi tartózkodó magaviseletére, azt hiszem, hogy dacára mindennek, titokban utóbb maga a pap is osztotta gazdasszonya gyanuját.

Conan abbé typusa volt a breton papnak - a vezérürü a nyájban, melyet csak a nyakába akasz­tott kolomp révén lehet megkülönböztetni a többiektől. Ő rajta reverenda volt. Hónapokig nem tudtam volna megkülönböztetni az arcát a többi borotvált breton arctól, amint hogy sokáig nem tudtam megkülönböztetni egymástól a halászokat, csak egy typust láttam s külső­ségek után igazodtam el köztük.

Bevezetett az utca felől eső szobájába, amelyen látszott, hogy ő is, mint a többi falusiak, in­kább a konyhában szeret tartózkodni. A szoba a legmódosabb halász házában is csak parádé. Nála néhány könyv is volt a szekrény tetején, egy hatalmas ecetesüveghez támasztva. Az ablak melletti asztalon volt a tintatartó s a plébánia hivatalos könyvei, az ágy végében két teli zsák állott, az egyik ki volt oldozva és ugy láttam, hogy kukorica van benne. Az ablakdeszkán feküdt a breviárium.

Azonnal számon akarta adni, hogy mit adott az ő őrizetére a kastélyban Marignac ur.

- Hát volt itt Marignac ur?

- Hogyne lett volna. Kétszer is volt itt. Együtt vettük föl a lakást. Itt van - és kivette a szek­rény­ből a papirosokat - minden föl van irva. Tessék átnézni, minden megvan ugy, ahogy nekem átadta Marignac ur.

Persze én azt hittem, hogy ez a romantikus kastély kikerülte a Marignac figyelmét s ugy lesz, ahogy gyerek koromban hallottam: „a papnál megtalálja a kastély kulcsait az, akinek szüksége lesz rá!...” Ime, alig érkeztem, leltárral fogad a pap! Mondtam neki, hogy nincs szükségem arra, tudom ugyis, hogy rendben van minden.

- Már arról felelek. Minden esztendőben kétszer szellőztettünk s magam is ott voltam végig. Nem lesz semmi hiba.

Nehezen barátkoztunk össze, mindegyre elfogyott a mondani valónk eleinte. Végre ő is rá­talált a panaszkodni való szárazságra, meg hogy milyen rossz hireket hoztak a chasseurök az izlandi halászokról.

- Kik?

- A chasseurök. Azok, tetszik tudni, sót visznek a halászok után és átveszik a bárkákról az első fogást. Most azt beszélik, akkora köd van, hogy a kormányos nem lát az árbocig. Isten őrizze szegényeket!... Aztán meg hogy egyik panne-ról a másikra vándorolnak, tiz-tizenkét nyelvet alig vág naponta egy halász, a meg két sousjával számitva, mire megy?... Persze nem mindig mondanak ám ők igazat, ráfogják, hogy igy meg ugy, csakhogy annál jobban föl­verhessék az armateurök a hazahozott gadóc árát. Vigasztalom én is itt, amennyire tudom, az asszonyokat, szegényeket.

Én nem szóltam, szerettem volna egyedül maradni, de ő meg ugy viselte magát, mintha azt várta volna, hogy mikor indulok már. Egy darabig az izlandi halászok keserves sorsáról beszélt, azután ujra a szárazságról s mikor én a kastélyra fordítottam a szót, ő a templom állapotát hozta elő, mert mindig is abban reménykedett az eklézsia, hogy eljön a kegyelmes ur és akkor szépen helyrehozatja a templomot... De most már Isten tudja mi lesz, ha csak én meg nem segitem...

Megigértem neki, hogy minden meglesz, csak adjon szállást az éjszakára.

- Itt?

- Igen. Vagy terhére vagyok?

- Oh nem. Isten ments! - szólt fesztelenebbül, olyan közvetlenül, ahogy eddig nem beszélt. - Inkább azt hittem, hogy a kastélyba kell elkisérnem a kegyelmes urat.

- Hisz az be van csukva?

- Éppen azért, kérem szépen, ugyebár késő is lett volna ma már?...

Beszólitotta a gazdasszonyát, Mariannet. Mondta neki, hogy itt fogok aludni és hogy ki­javit­tatom a templomot. Valószinüleg ez az utóbbi hír indította arra a bizalmatlan asszonyt, hogy megkérdezze a gazdájától, nem akarok-e, már tudniillik én, enni valamit? Két tojást főzött s a konyhában terített hozzá.

Egy félkaru, álmos ember ült a konyhában, a mosogató padon, mikor kimentem s két asszony állt a konyhaajtóban.

- Hát neked mi kell, fiam? - kérdezte tőle Conan abbé.

- A Marianne asszony mondta, hogy gyűjjek, - felelt az és engem nézett. Azonnal kitaláltam, hogy Marianne asszony hítta elé őket, nagyobb biztonság okáért.

A tisztelendő haza küldte őt s a két asszony is elódalgott.

- A harangozó, derék, becsületes ember volna, - beszélte az abbé, - csak az árbockötél alá szorult a karja egy vihar alkalmával és igy járt vele szegény ember. A quimperi kirurgus vágta le neki, mert már könyökig fekete volt.

Mialatt én ettem és Marianne ágyazott, ő kérdezősködött, hogy merre jöttem s hogyan? Volt-e eső arra felé? Meg hogy találtam el ide ő hozzá egyedül, igy éjszaka?

Erre a kérdésre nem feleltem. Nem akartam Mathurinet említeni neki. Hirtelen azt kérdeztem: - Egyátalában senki se lakik a kastélyban?

- A kertész ott lakik a kerti házban, de a kastélyban ki laknék?

Mariannet sürgette, hogy mi lesz az ágygyal, de az ráförmedt, hogy nem lehet azt felfújni!... Majd meglesz!...

Almabort is adott a tojáshoz Marianne, Conan tisztelendő biztatott, hogy igyak belőle s ugyan­akkor magának is hozott poharat.

Mikor a pohár után benyult egy fali szekrénybe, rászólt a szobából az asszony:

- Mit keres a tisztelendő ur?

- Én, Marianne?... Én csak egy kis poharat.

- Minek?

- Csak ide hozom.

- Tettem én oda poharat.

- Igen, igen, tettél, itt van...

Töltött nekem, de magának nem. Én töltöttem neki s a nagy, erős ember, akin nyoma se látszott a hatvan esztendőnek, szinte gyerekes aggodalommal, lopva, sebesen nyelte le a pohár almabort és azután messzire eltolta magától a széles asztalon a poharat.

Közel járt már az idő éjfélhez, mikor lefeküdtünk. Hideg volt az ágy, barátságtalan a szoba. Talán a tenger zúgása is hozzájárult, hogy nem tudtam elaludni. Arra gondoltam: - vajjon haza ért már Mathurine?...

De jó lett volna vele menni!

Visszagondoltam az együtt tett utra, milyen kellemes volt az! Majd gyakran meglátogatom őt s megirom a meséket, amelyeket ő mesél nekem. Elhatároztam, hogy holnap délután el­megyek hozzá a vigyázótoronyba és mindennap elmegyek hozzá. A mozgás is nagyon jót fog tenni nekem. De hisz délelőtt is elmehetek!... A kastély nem érdekel, addig kiszellőztetnek két-három szobát, mig odajárok. Eligazítják azt nélkülem is!...

Az arcára nem emlékeztem, de ezzel nem is igen vesződtem. Vágytam mellette lenni s igy, egyedül, távol tőle, azt éreztem, hogy jó volna, ha mindig vele lehetnék!

Igen, holnap reggel azonnal lemegyek hozzá Beg-Meilbe. Bárcsak már reggel volna!...

Félálomban, eszembe jutott a birsalma.

Felültem az ágyban s hallgatóztam. Az apály békés csobbanásai hallatszottak be a partról, egyen­letes ütemekben. Azután óvatosan leszálltam, mintha lopni indulnék a holdvilágos szobá­ban, előkerestem a ruháim közül a kabátomat, ügyelve, nehogy zajt üssek, - és a kabát­zsebből magamhoz vettem az almát.

A párnám alá tettem.

X.

Másnap reggel korán fölébredtem. Az első gondolatom Mathurine volt és az, hogy ma el fogok menni hozzá!...

Igen, ma el fogok menni hozzá!

Csak nem keltem föl azonnal, - hisz ráérek s a hosszu ut után különben is szükségem van rá, hogy jól kipihenjem magam. Délig amugy is eligazíthatom az abbéval a szükségeseket s dél­után lesétálok Mathurinehez. Igy nem is lesz annyira feltünő, mintha azonnal szaladnék hozzá. Neki majd azt fogom mondani, hogy arra felé sétáltam és hát... No majd mondok valamit! Vajjon, szivesen fogad?

Tudja Isten, de ez a Mathurine, akihez én igy biztatva önmagamat, készülődtem a meleg, reggeli ágyban, valahogyan nem az a Mathurine volt már, akihez az este ugy vágytam: - az, a mesemondó Mathurine volt; ez pedig az az erős, nagy asszony, akinek a vállait látva az első este Rospordenben, nem tudtam mit mondani és akinek a mezitelen térdét megpillantva tegnap, ismét elakadt a szavam.

Halkan kopogtattak az ajtón. Elámultam, a családi livrét látva a belépő emberen.

- Hát maga kicsoda?

- Én kérem a rais-kerhouëti kastélyból vagyok szolgálatra rendelve a kegyelmes ur mellé, de csak ma reggelre tudtunk megérkezni.

Átnyujtotta Marignac levelét, akire határozottan haragudtam. Hogy mer a dolgaimba avat­koz­ni! Itt is kínozzanak a cselédek?

A jó öreg nem tudta volna elviselni nyugodt lélekkel, hogy egy Kerbastik komornyik meg vadász nélkül létezhessék valahol s lóhalálban menesztett gyorspostát Rais-Kerhouëtbe, Fouesnantba rendelve át a cselédséget. Azok kocsin kerülték meg az öblöt s igy egy éjszaká­val utánam érkeztek csak meg.

Vissza akartam kergetni őket, de elolvasva Marignac levelét, ezt a szertartásos felség­folyamo­dást, a sok kacskaringós mondat alól kitünt, hogy neki volt igaza.

„Kegyelmességed magas engedelmét kérve, legyen nékem szabad hódolattal felsorol­nom az én alázatos indokaimat, amelyek utólagos és esedezett jóváhagyásuk reményé­ben arra birtanak, hogy a rais-kerhouëti cselédség közül hat egyént, nevezetesen és imitt következő sor szerint:

1. egy vadászt |

2. egy ajtónállót | mint belső alkalmazottakat,

továbbá:

3. egy szakácsot |

4. egy mindenest |

5. egy kocsist | mint külső alkalmazottakat,

6. egy lovászt |

összesen és számszerint hat egyént, Kegyelmességed, méltó fogadására, a szükséges föl­szerelésekkel és fogatokkal egyetemben Fouesnantba küldöttem, ismerve a nevezett kastély elszigetelt helyzetét, ismerve ama viszonyokat, amelyek stb. stb.”

Biz én arra nem gondoltam, hogy enni is kell majd a fouesnanti kastélyban s végre is a pap asztalához nem ülhetek mindennap. Cseléd is kell, ha csak magam nem akarok főzni magam­nak. Az igaz, hogy fogadhattam volna cselédséget a falubeliek közül...

De ha már itt vannak, hát maradjanak, legalább annál kevesebb gondom lesz, ha ezzel se kell vesződnöm. Majd ugy bánok velük, hogy ne legyenek terhemre.

- Hogy hínak téged?

- Dénes vagyok, kérem, Dagorne Dénes...

Mintha vipera csípett volna meg. Fölémelyedtem.

- Én mindig Dagornenak foglak híni. Érted?

Magamban pedig elhatároztam, hogy amint lehet, szabadulok ettől az embertől.

A konyhában egész gyülekezet várt rám.

Conan abbé biztositott, hogy reggeli miséjében áhitatosan megemlékezett volna rólam és az Isten áldását kérte volna az érkezésemre, de ma péntek van s majd inkább vasárnap cselekszi hát ezt.

Mariannera lényegesen engesztelő benyomást gyakorolt a cselédség megérkezése, szemláto­mást imponáltak neki a livrék. Szeliden tudakolta, hogy mit álmodtam az éjjel? Mert az rendesen beteljesedik, amit ott álmodunk, ahol először alszunk.

Le-Mouël mester is ott volt.

Tulajdonképpen ő szólitott meg először; maga a pap is, némi tisztelettel, őt bocsátotta előtér­be. Megkérdezte, hogy aludtam?... Azután mondta, hogy ő csak azért jött, hogy ő csak el akarta hozni a kendőt...

- Miféle kendőt?

- Hát ezt ni! - és kivette a zubbonya alól a sárga pettyes kendőt, amelylyel Mathurine boro­gatta volt a homlokomat a bárkán.

Azonnal ráismertem és zavartan mondtam:

- Az... az a Mathurineé...

- Az övé?! Nem tudtam. No majd oda kell adni neki s letette az asztalra.

- Melyik Mathurineé? - kérdezte, kezébe véve a kendőt, Marianne.

- A Mathurineé... Hát melyiké, a sánta Grégoire asszonyáé.

- Hát az hogy kerül ide?

- Hogy? Hiszen éppen együtt gyüttünk Concarneauból.

- Együtt? - csodálkozott az asszony. - Hát már megint haza került?

Én attól féltem, most kiderül, hogy Mathurine kisért el ide az éjjel, amit én nem vallottam be.

Bárcsak elő ne hozta volna Le-Mouël mester a Mathurine nevét. Már most talán jobb lesz, ha ma le se megyek Beg-Meilbe...

Sürgettem, hogy induljunk a kastélyba, de Le-Mouël még akart velem valamit, hanem ő nehe­zen boldogult a szóval s csak ugy csipetenkint sütötte ki, hogy van ám bárka is a kastély­hoz, mindig is volt, mikor az uraság itt volt, az igaz, hogy innen-onnan huszonhárom esztendeje, hogy vizen nem volt, de hát hogyan is lett volna, ember is kell ahhoz, aki bánni tudjon vele, hát ő nem akarja magát dicsérni, de azt gondolná, hogy talán, ha én is ugy gondolnám, hát ő itt volna éppen...

A pap segített rajta s elmondta, hogy van a kastélynak egy goëletteje, amelyet hagyományos szokás szerint mindig tengerre bocsátanak s fölszerelve horgonyozik a kastély kikötőjében, mig itt tartózkodik az uraság. Le-Mouël mester talán a goëlettere ajánlkozik.

Bólintott, hogy igen, éppen azt akarta mondani, csak még azt is, hogy patkányoknak való már az a goëlette, ugy szét megy az a vizen, mint a vaj a serpenyőben; hanem éppen azért mondja, hogy a Saint-Gildas, az aztán bárka, ha bárka kell! Mi?!... Hát itt a Saint-Gildas, meg az ő négy embere, gondolkozzam meg, aztán ő beállana hozzám mindenestül, akár azt a mundért is fölveszi, amiben az uraság emberei járnak, lesz olyan a kastélyban, mindig is volt, csak meg kell keresni.

Jó, jó... Megfogadtam hát őt bárkástul, mindenestül a kastély szolgálatába, csakhogy szaba­dul­jak tőle. Végre is, néha majd kijárok vele a tengerre!

És igy voltam a többiekkel is. Le-Mouël mester után a kertész nyaggatott segitségért, mert maga nem tudja ugy rendbehozni a kertet, ahogy annak rendben kell lennie, mikor itt az uraság, meg mindig is volt négy-öt asszony a kerti munkára. Beleegyeztem. Hisz hagy legyen kerese­tük ezeknek a szomoru, szegény halászözvegyeknek. Azután jött az asztalos, mert bizonyosan akad sok reparálni való a kastélyban, csak bízzam azt ő rá, - a kovács, a kőmives, a lakatos is akart belőlem, - az asszonyok egymást ajánlották mosónénak, a majorság mellé, a konyhába és igy tovább.

Hisz ha ez igy megy, itt is csak ugy lesz, mint ahogy otthon volt!... Egészen ugy bizony és soha se ugy, ahogyan én akartam. Még ki se mozdultam a pap házából, már ugy elosztoz­kod­tak rajtam, hogy magamnak alig maradt belőlem valami. Azzal biztattam magam, hogy végre is, ha már mindezt rám rójja a kastély, majd ugy bánok velük, ahogy kell, megőrzöm a sza­badságomat, ők meg hagy boldoguljanak körülöttem szegények! A legvégső esetben pedig... a legvégső esetben megyek innen egyebüvé és Marignacnak se mondom meg, hogy hova.

Meghagytam Dagornenak, hogy igazitsa el ő az emberekkel a dolgot s aztán... Aztán jelentse Marignacnak az egészet.

- Bocsánatot kérek, kegyelmes ur, de én nem tudok irni.

- Hát a másik?

Egyik se tudott irni a rais-kerhouëtiek közül s tudja Isten, ez némileg tetszett nekem. Igy történt, hogy Conan abbé lett a kastély ügyeinek a gondviselője, ő vezette a számadásokat, ő levelezett Marignaccal, Marignac viszont hozzám küldte a jelentéseit, én pedig eltettem azo­kat egy szekrénybe, amig majd elolvasom egyszer - s mikor az a szekrény tele lett, fölküldtem az egész csomót a könyvtárba, mert később Fouesnantba hozattam át a párisi könyvtárt.

Conan abbé mindenekelőtt a templomot mutatta meg, hogy magam lássam, mi ott a tenni való. Mondtam neki, hogy csak igazittasson el mindent, amit jónak lát.

- Oh kegyelmes urunk, csak még abba egyeznék bele, hogy két szép ablakot kaphatnánk Quimperből.

- Hát persze! Meg kell rendelni.

- A sekrestyénk is szegény ám! A vasárnapi casulát kellett befogni hétköznapra is. Megmu­ta­tom, ha -

- Jó, jó! Értsen meg, tisztelendő ur! Igazitsa mindezt a legjobb belátása szerint. Vegyen föl egy bizonyos összeget minden évben erre a célra s forduljon Marignac urhoz a nevemben.

- Ha szabad volna az összeget...

- Én nem tudom, mit gondol, mennyi kell?

- Régente, mikor még a kastély nem volt ilyen elhagyatott és le-lejött valaki, megesett, hogy ezer francot is kapott az eklézsia. Megmutathatom...

Mondtam neki, hogy adasson minden esztendőben annyit ezután s a szükséges javitásokat számitsa föl külön Marignacnak.

Azt hiszem, nem tudta hirtelenében, örvendjen-e vagy kételkedjék a szavaimban, ugy nézte a körülöttünk állókat, mintha tanukat keresne arra, amit mondtam. Azután nagyon beszédes lett. Az egyetlen utcából álló falun áthaladva, alig találkoztunk férfival, asszonyok, meg gyerekek kerültek elénk, a gyerekeket korholta, hogy köszönjenek nekem, a fehér főkötős asszonyok­nak meg odakiáltotta:

- Uj templomotok lesz Anna napjára!

Nem vettem észre, hogy azok különösképpen örvendtek volna az ujságnak, de némelyik maga szólitotta meg a papot és siránkozó hangon kérdezgette őt, amire ő kenetteljesen felelt. Nem értettem még akkor, bretonul beszéltek, de mintha már maga az a nyelv is az izlandi halászok özvegyeinek a sóhajtásaiból termett volna, könnyen kitalálhattam, mit akarnak a paptól.

A tengerparton szegényesebb gunyhók állottak s két durván faragott, magas kőkereszt között hajlott be a fouesnanti öböl. Négy-öt ütött-kopott bárka leszerelve, árván ringott az öbölben s odébb néhány öreg halász piszmogott a sziklák közé pányvázott csónakokon. Az egész part olyan elhagyatott volt, olyan kihalt, hogy elszorult a szivem s hasztalan kerestem a napsütötte tengeren a tegnapi hangulatomat.

Az egyik gunyhó előtt egy asszony ült a fehér homokban, régi kötéldarabokat tépett az ölébe. Fekete, bő köpönyeg volt rajta s a kámzsa is a fejére volt huzva. Piszkos gyerekek vájkáltak a homokban mellette, elfutottak, mikor minket észrevettek. Az asszony föltekintett, közönyö­sen, nem is köszönt.

Conan abbé szóba állt vele, kérdezgette, de az csak folyton nemet intett és nem felelt egy szóval se. A gyászköpönyeg volt az rajta, az uráért viselte, ki január végén Concarneauba indult át a csöndes tengeren harmadmagával, hogy elszerződjék egy halászbárkára részesnek. Föl is csaptak mind a hárman és siettek vissza a jó hírrel, de valami erősebb szél kerekedett, az ár levitte őket. Látták is a csónakot a beg-meili vigyázóból, - azóta oda vannak. Március­ban kosarat eresztettek utánuk, de a kosarat is kivitték a hullámok a nyilt tengerre.

Az abbé beszélte el a kérdezősködésemre, hogy mi az a kosár.

Ezek a fehér főkötős fouesnanti asszonyok ijedten riadnak föl éjszakánkint a parti halászguny­hókban minden zajra, mert ha a halászt szerencsétlenség éri künt a tengeren, sivítva repülnek gunyhójához a sirályok és megzörgetik szárnyaikkal az ablakot. Arra ébred föl az asszony.

Már aztán az olyan gunyhó hasztalan várja vissza a gazdáját. Az asszonyok kétségbeesetten futkosnak a part mentén, zokogva rimánkodnak a tengernek, hogy adja vissza, amit elvett. Nem adja, nem!

Hát megkeresik.

Kosárkát fonnak tengeri fűből, a kosarat is hínárral bélelik meg, a hínár közé egy facipőt tesz­nek, a facipőbe korpát s a korpába egy szentelt gyertyát állítanak. A gyertyát meggyújtják és vasárnap, a mise után, vízre bocsátják a kosarat. Mert a szentelt gyertya odaring, ahol a holt­test fekszik...

- Majd valamelyik vasárnap megint megpróbáljuk a kosárral! - mondta neki az abbé. - Jó az Isten, Gaid!

Bambán tekintett föl az asszony a papra és se kérdve, se állítva, halkan, hosszan elnyujtva mondta rá:

- Jó....

Ekkor vettem észre először egész tisztán egy ujabb komplikációt a hangulatom alakulásában: - bármennyire meghatott ennek a szegény asszonynak csaknem állati szomorusága és bár megesett a szivem rajta, az első gondolatom még se az volt, hogy enyhítsek a keserüségén. Bizonyos kiváncsisággal néztem őt s mig Conan abbé beszélt vele, ugy ügyeltem a maga­tartását, mint a festő a modeljét és mialatt a vízre bocsátott kosárról beszélt utóbb az abbé, én a szép legendát éreztem ki a szavai mögül, látva egyszersmind a hullámokon ringó kosárban az égő gyertyát, a nappali világosságban vergődő sárga lángot, a kék tengert, a fehér partot s a parton reszkető asszonyok festői mozdulatait, de főként a szineket...

És ahelyett, hogy teljesen átengedtem volna magamat ennek a művészi teremtést megelőző hangulatnak, botorul eléje vágtam az önkritikával s mintegy igazolni akartam magam a lelki­ismeretem előtt, mohón kérve a papot, hogy gondoskodjunk arról az asszonyról.

- Hallod, Gaid, a kegyelmes ur pártfogásába vesz. Lásd, mégis megsegit ő, az Isten. Vasárnap, mise után eredj föl a kegyelmes urhoz a kastélyba.

Tiltakozni akartam, hogy ne hozzám, ne jőjjön hozzám, inkább csak ő igazitsa el vele.

- Hát mozdulj! Meg se köszönöd?

Beszélhetett annak! Az urát nem adja már vissza az Isten se, koldulni meg majd ugyis elmegy, ha odáig jut.

- Ne bántsa, tisztelendő ur! - s hívtam a papot, hogy hagyjuk el. - Biztositom, hogy nekem imponál az ő mélységes közönye. Egyet érez s azt egészen, más nem létezik a számára. Szegény asszony!

- Hát iszen elég a baja szegénynek, annyi bizonyos, de ha csak maga volna!... A másik kettőnek is itt az özvegye, azok is gyászolnak eleget, de azért eljárnak a misére, nem adnak olyan rossz példát mint ez. Mit csinálnánk, ha minden asszony, akinek nem kerül vissza a nyárra az ura Izlandból, igy elmaradna a templomból?! Hova jutnánk igy?

XI.

A fouesnanti kastély eredetileg csak egy hatalmas, örök időkre rakott donjon lehetett, amilye­neket abban az éppen ilyen formátlan, de tömör s csaknem hozzáférhetetlen X. században építettek. Talán kalózfészek volt s erre vall a sziklák közé rejtett kis kikötő, vagy talán éppen a kalózok ellen védte az öböl jobb partját.

A donjonba, mint valami kerékagyba, küllőkként kiszögellő négy keskeny, lándzsás födelü épületet ékeltek később s a XVI. században a küllők végeit összefogták egy félkaréjba huzott épülettel - a tulajdonképpeni kastélylyal. Most ugy fekszik az alapja, mint egy nyitott legyező, amelynek a forgója, a donjon, a parkban van a kis tó mellett, de kilátszik a tengerpartra is, - a legyező karimája pedig, a kastély tengerre szolgáló homlokzata félkörben kerül be a fák között a parkba.

Sokkal nagyobb épületet találtam, mint a mekkorát reméltem és óhajtottam. A küllők közé három V alaku udvar esik, földszintjeit a cselédlakások foglalják el, a négy emelet pedig ugyszólva megannyi folyosó a donjon és a kastély között, valamennyiből nyilik egy-egy ajtó a tágas torony címertermébe, - ahonnan egy csigalépcső vezet le a parkba s föl a második emeleten át a nyitott tető kerek erkélyére. Az erkélyről szép kilátás nyílik a fák fölött a falura, az öbölre, sőt tiszta időben át lehet látni a concarneaui semaphorig.

Nagyjában bejártuk Conan abbéval az egész épületet, ő a cselédeket küldte előre, hogy nyis­sák ki az ablakokat. Az összes szobákban gondosan rendbe volt rakva minden, a butorokon, sőt a képeken is vászonterítők voltak. Az abbé mondta, hogy azokat egytől-egyig Clémence néném varrta Delabiére asszonynyal.

Először ejtette ki ezt a két nevet, amely engem annyira érdekelt, hogy szinte féltem többet kérdezni. Az este ő nem akart a kastélyról beszélni, most meg én engedtem volna el szivesen. Pedig hát nem láttam én akkor ott semmi különöset, kissé lakatlanok, ridegek voltak a szobák, erős kánforszag érzett valamennyiben, mert a gondos Marignac azt kivált a lelkére kötötte Conan abbénak meg a gazdasszonyának, Mariannenak, hogy „azokban a szobákban, ahol függönyök és töltött bútorok találtatnak, a kánfor ne kiméltessék.”

Kérdeztem, hogy hol lakott az anyám?

Nem tudta megmondani.

- Alig érkezett, már mindjárt ment is tovább. Eleget sajnáltuk mink, de hát nem csuda, hogy is lett volna kedve itt maradni akkor! A kegyelmes ur - -

Sebesen mentem át egy másik szobába. Nem akartam, hogy az apámat említse. De ő jött utánam s beszélt:

- Nyilván a temetésre sietett, de már akkor régen eltemettük, mert ugy kivánta a kegyelmes ur, hogy - -

Izgatottan szóltam közbe, hogy félbeszakitsam:

- Mondja tisztelendő ur... mondja kérem..

- Tessék?

Hirtelenében nem tudtam egyebet kérdezni:

- Clémence néném hol lakott?

- No már azt aztán tudom. Mindig magam hoztam föl a postát, bár tudtam előre, hogy azon mód vihetem is majd vissza. Csak éppen ráirta, amit szokott.

És olyan sajnálkozva tette utána:

- Hiszen tetszik tudni....

Néném az első és a második udvar közé eső küllőnek az emeletét lakta. Három keskeny, szűk szobában szorongott a komornájával. Ugy találtam, hogy az egész kastélyban mégis ez a leg­barátságosabb három szoba, ott nem volt a bútorokra ragasztva a leltári cédula, érzett, hogy ott állandóan lakott, otthon volt valaki s azok az apró tárgyak, amelyek ott maradtak utána, még az övéi. Az egyik ablak elé huzott asztalkán voltak a varróeszközök, egy kosárban himző selymek, szalagok, a karszék mögött álló paraventra volt akasztva a selyemtarsoly s a tarsoly­ból kiállott a lorgnette gyöngyháznyele; egy üvegszekrényben kecses porcellánfigurák és kristálydobozok voltak szép rendesen elrakva; a falrafeszitett bársonyon apró miniatürök lógtak gömbölyü aranyos keretekben, aranyos kapcsokra aggatva, magasra fésült, hajporozott dámák képei; kicsi, himzett szőnyegek és csipketakarók voltak a székek hátaira s az asztal­kákra teritve.

Az ebédlőben sok egyforma kis porcelláncsésze volt az ablak elé rakva, egy hosszu zsámolyra.

A pap elnevette magát.

- Itt ebédeltek a cicák. A hány kis fehér macskát keríthettünk, azt valamennyit ide hoztuk. A grófné megvette jó pénzen, ráadásul még vissza is adta, ha megnőttek. Sok bajunk volt velük, mert ha még ugy zsákban vitték is el, azért mind visszaszökdöstek azok ide. Persze, itt jobb kosztjuk volt.

Bosszantott a pap durva hangja. Benyitottam a hálószobába. Fehér függönyök közt állott a szűk ágy, akkorka volt csak, mint egy apáca-oltár. Nem is engedtem ablakot nyitni, ne restelje magát, hogy ugy rávilágítanak...

- Arra is kimehetünk tán, - szólt Conan abbé, egy ajtó felé mutatva, amely elé az imazsámoly volt huzva. De nem akartam, hogy mindnyájan betóduljanak utánunk néném hálószobájába. Kérdeztem, mi van ott?

- Ott is szobák vannak. Van itt kérem annyi, hogy bizvást elférne benne az egész falu.

Én a donjont választottam ki magamnak. Ugy találtam, hogy az lesz a legalkalmasabb egy olyan embernek, aki lehetőleg egyedül kiván lenni ebben a nagy házban, - ha lezárom a címer­terembe szolgáló négy ajtót, egy egész nagy különálló gömbölyü ház marad nekem. Arra nem gondoltam eleinte, mennyit fognak nyugtalanítani majd az elzárt, lakatlan szobák és hányszor bejárom én még azokat, hogy minden tárgyhoz hozzányuljak, minden székre leüljek!

Itt a toronyban, két emeleten hat szoba van.

A földszintet egész terjedelmében egy tágas, kerek helyiség foglalja el. A nyomott, bőven keresztvasalt bolthajtások egy rengeteg oszloptuskóba csillagzanak össze a helyiség közepén; valaha a kalózok rakodóhelye vagy az őrség közös tanyája lehetett itt, erre vall a roppant tüzhely, amelyből kandalló épült utóbb, akkora, hogy ökröt lehetne sütni benne, erre vallanak a falba vájt hálófülkék, ahol most páncélok s fegyvertrofeák díszelegnek. Ide nyilnak a vak­pincék csapóajtói, a kastélyküllők földszintjei s innen kanyarodik az emeletekre a csigalépcső. Persze összevissza épitették a századok folyamán az őstornyot s bent csak a földszint őrizte meg ugy-ahogy eredeti jellegét. Bizonyos, hogy eredetileg nem ez a mai, a kastély felé eső falba rakott szűk csigalépcső szolgált az emeletekre, hanem a fal körül kereken csavarodott föl a lépcsőtlen kapaszkodó.

Az első emeleten van két egymásba nyiló kisebb szoba és a címerterem. Az egyiket ebédlőnek rendezgettem be, a másikat Dagornenak testáltam. Nem akartam, hogy folyton mellettem zörögjön, mint Erik. A második emeleti három szoba közül a két szűkebb lesz a háló, meg az öltöző, a harmadik a dolgozószobám. Valamelyik hosszabb időre iderekedt ősöm azt a mulat­ságot eszelte volt ki magának, hogy ebben a szobában kiverette a födelet és csillagvizsgáló-műhelyt rendezett be, amelyet azon érintetlen állapotában találtam itt. Ezért is tetszett nekem a torony. Ez lesz az én dolgozószobám! Itt fogok majd írni!. A felső világítás, ha a kupola reteszablakaiba üveget vágatok s néhány függönynyel kellőképpen mérsékelem, akár festésre is alkalmas lesz, itt majd fösthetek is!...

Nem engedtem, hogy megbolygassák a helyiség romantikusan tudományos berendezését. Néhány szőnyeget, széket s egy nagy asztalt hozattam még át és ma, ugyanabban a szobában irom e sorokat. Harminc éve s mintha tegnap érkeztem volna!... Ma is csak a holnaphoz készülök. Örökké készülődtem, lázasan vártam, hogy majd holnap!... És minden ugy van itt, mint akkor. Az öles falba mélyesztett, régi könyves fülkében ott vannak az ódon foliánsok, talán csak két ember lapozta őket, mióta ide kerültek: - az az ősöm, aki a csillagjóslást akarta megtanulni belőlük, hogy a jövendőt lássa, vigasztalóul a tegnapért, - meg én, aki a multat nézem, nem lévén mit keressek a jövendőben.

Itt vannak a csillagmérő eszközök, a családi krónikák, a könyveim, a festőállvány, a festékes asztal s rajta a kibontatlan tubusok, szűz ecsetek és teli pasteldobozok, - az ásványgyüjte­mény­nek készitett rekeszes szekrény, - a botanikus prés, meg a nagy szék, amelyben harminc évig üldögéltem s azon gondolkoztam: mit csináljak, hogy csinálhassak valamit?...

XII.

Egyik sajátságos jellemvonása volt az én lelkiállapotaimnak az, hogy folyton vártam valamit. Ez még ma is megvan bennem. Várok valamit, de nem tudnám megmondani, hogy mit. Néha elmegyek hazulról s utközben ugy érzem, hogy mikor haza érek, otthon lesz valami. Vagy itthon vagyok és ugyanaz az érzés kerget, hogy menjek már, mert odakünt, utközben vár reám valami.

Ma már tudom, hogy a tehetetlenség káprázatai ezek, de azért megyek utánuk, sőt csalom magam, nem indulok azonnal és lassabban térek haza.

A bizonyos csalódás pedig inkább lehangol, ahelyett, hogy megnyugtatna. Akkor például féltem attól, amit Conan abbétól fogok megtudni.

Ketten jártuk be a parkot.

Elhanyagolt, csaknem vad erdő volt az. Az utak fölismerhetetlenné gyepesedtek, a fák közt sűrü bokrok sarjadtak, a kis tó partját, melyet a régi sáncárkokból tágítottak a torony köré, nád és sás nőtte be, a fenéken meg vastagon összeállva poshadt a libazöld békanyál. A zörgésünk elől menekülő békák riadtan ugráltak beléje.

A fenyőfák közt egy szalmával födött, stilizált kis parasztház állott. Az ajtaja kirothadt s kidűlt a küszöb elé. Bementem. Fecskefészkek voltak a tetőgerendák közt, a földön rozsdás kerti eszközök henteregtek. Conan abbé csóválta a fejét, lehajolt és fölemelt egy ásót:

- Tessék! Tiszta jó!

A sarokba állította és egymásután szedte föl s rakta a sarokba a többit is, gereblyéket, kapákat, zsörtölődve:

- Halálos vétek ezért a sok drága jó szerszámért, hogy igy eszi meg itt őket a rozsda, de a szegény grófnénak az volt ám a bogara, hogy nem szabad itt semmihez hozzányulni! Nem is görbítettek itt meg egy faágat se azóta.

- Hogy hogy? Hisz volt kertész! Meg azok az asszonyok, akik a kerti munkára ajánlkoztak ma?

- Hisz éppen az volt a baj, kérem, hogy addig szépen keresett itt a falu, mert ez a munka soha se ment robotszámba a régi világban se, hát nagyon jól fogott a népeknek. De a grófné azt szerette, hogy minden nőjjön békében, ahogy neki jól esik. Inkább kiadta a napszámot ingyen. Aztán pedig, mikor ő meghalt, Delabiére asszony azt állitotta, hogy a grófné azt hagyta, hogy a kerthez nem szabad nyulni, mig az uraság nem jön. Mondtam én Marignac urnak, mikor itt járt, ő is belenyugodott.

No most megkérdezek mindent!... Előbb-utóbb ugyis meg kell tudnom. Legalább túlesem rajta!

- Kérem, tisztelendő ur, beszéljen el nekem leplezetlenül mindent, amit elbeszélhet.

- Mit, kérem alássan?

- Clémence néném sokat szenvedett, ugyebár?

- A grófné?... Nem tudom, kérem... Nem hinném, nagyon jól volt ő itten Delabiére asszony­nyal.

- De hát miért élt olyan elzárkózottan?

- Nem élt ő kérem elzárkózottan, minden vasárnap eljött a misére, délután meg én voltam itt vele, mert szerette tudni, hogy mi történik a faluban.

- De hát azok a levelek, tisztelendő ur, melyeket azzal a kijelentéssel küldött vissza, hogy ő meghalt?

Conan abbé bólintott néhányszor, de nem felelt.

- Tisztelendő ur bizonyosan tudja, mert ugy-e vallásos volt szegény Clémence néni?

- Már az megvolt benne kérem. Minden két héten meggyónt és megáldozott. Külön ostya-pénze volt tőle a templomnak.

Biztattam az abbét, hogy beszéljen, tartózkodás nélkül, nagyon lekötelezne, ha mindazt el­mondaná, amit a nénémről tud. Nem kivánom, hogy a gyónás titkaiból áruljon el valamit, de mondjon el nekem annyit, amennyit elmondhat.

- Istenem, hiszen bátran elmondhatnám én még a gyónását is, olyan ártatlan volt ő, mint a galamb. Mit is hibázhatott volna egy olyan öreg dáma, akinek mindene, amit szeme-szája megkivánt, ugy megvolt itt, mint ő neki.

Nem voltam vele tisztában, hogy őszintén beszél-e vagy csak ki akar térni előlem? Pedig őszintén beszélt és végre megmondta a saját véleményét is.

- Csupa jóság volt ő, kérem, szerette a békességet, csak hát... már kimondom ugy, ahogy van, ne tessék rosz néven venni, de hát nem volt ő egészen otthon. Nyilván bolond volt egy kicsit a grófné, de csak ugy szélmentin, ahogy itt mi nálunk szokták mondani. Delabiére asszony is, - és mutatta a homlokán, hogy Delabiére asszony is olyan volt, mint az urnője, az se volt egészen otthon. - Azért nagyon jól összefértek, annyi bizonyos, nyugodjék mind a kettő!... Én azt hiszem kérem, hogy az a szerencsétlenség zavarhatta ugy meg a grófnőt.

- Melchior öngyilkossága...

- Isten ments! - szólt megdöbbenve. - Dehogy is öngyilkosság!... Hiszen én temettem el. A kegyelmes ur hogy mondhat ilyet?... Már hogy lett volna az öngyilkosság?!...

Gyanakodva vizsgálta az arcomat, én mentegetőztem, hogy az még a születésem előtt történt s nem sokat tudok róla.

Ő ezt különösnek találhatta, de megnyugodott abban, hogy a nagy urak körében sok minden másként van, - hanem azért az öngyilkosokat ő nem temethetné még se el! Többször mondta, hogy ugyan miért is fordulna maga ellen az, aki olyan módban van?!...

- Clémence néném itt volt akkor?

- Hát persze. Ezt se tudja a kegyelmes ur?! A szerencsétlenség elé érkezett szegény éppen. Szinte két esztendeig szinét se láttuk aztán, csak Delabiére asszonynyal üzengetett ki a kastélyból, ugy gyászolt.

- Nem értem!...

- Mit, kérem? Mit nem tetszik érteni? Elmondom én ugy, ahogy volt.

Lassu léptekkel indultunk vissza a kastélyba s ő ezalatt egyszerüen, a legtermészetesebb hangon, mintha csak az akkori sovány aratásról beszélt volna, amit hála Istennek, már ugy is kihevertünk valahogyan, belekezdett annak az előttem olyan misztikus esetnek körülményes elbeszélésébe. Látszott rajta, hogy szivesen teszi, sőt szereti, hogy azt éppen ő mondhatja el nekem.

- Lágy telünk volt, nagyon jól emlékszem, mert már január közepén készülődtek a halászaink, mikor olyan váratlanul megérkezett a fiatal gróf ur azzal a dámával. Mind azt hittük, hogy a felesége, mert szép volt, kérem, annyi már bizonyos. Ha akkor látta volna a kegyelmes ur! Nem tudom, milyen lehet most, mert már megöregedhetett ő is. Ugye bizony?

- Én nem ismertem.

- Nem?... Vajjon mi lett belőle?... Azt mondják, férjhez ment azért Angolországban egy elő­kelő urhoz megint. Nem tetszik tudni?

Intettem, hogy nem tudom.

Itt egy keveset moralizált Conan tisztelendő, hogy ahova a sátán nem mehet, oda rendesen asszonyt küld maga helyett. Elég baj van e miatt a szegény emberek közt is! Kivált a beg-meilei leányok nem férnek a bőrükben, azok híresek arról, hogy mindig harangozás előtt lesz meg a gyerek. De hát mit csináljon velük az ember... Ő egy időben eleget fenyegette őket, hogy nem esketi a templomban az olyan párt, aki gyerekkel jön az esküvőre, azt érte vele, hogy nem merték megkereszteltetni a gyerekeket, abban a hiszemben, hogy igy nem tudódik ki a hiba.

- Baj, baj! De hát asszony nélkül mire menne a világ, ugye kérem? - mondta tréfásan és jóizüen mosolygott. - Valljuk meg magunk közt, hogy mégis csak szükség van rájuk. Mi nálunk itt az a legnagyobb baj kérem, hogy kevés az ember s könnyen koldussá marad utána az asszony. Van ugy, hogy hat-hét bárka közül öt se kerül vissza, az özvegy meg nem igen tud ám a gyerekekkel még egyszer férjhez menni. Nem is szokás, mert azt tartja a tengerész, hogy a hű asszony haláláig várjon elmaradt urára. Az olyat, aki nem maga temette szentelt földbe az urát, nem is böcsüli, nem is meri feleségül venni senki, mert hátha egyszer visszakerül az első embere! Megesett az már. Mondják különben, hogy mindig olyan hideg is az ilyen özvegy asszony ágyában az urának a helye, mintha vizes volna. De hogy a szavamat ne felejtsem, mondom, mindjárt az esztendő elején jöttek meg és egy jó darabig szépen együtt is éltek itt. Senki se mondta volna, hogy nem férj meg feleség. Tán máig sem tudnók róluk, hogy nem azok voltak, ha Marianne asszony rá nem jön. Mert ő tudta meg. Ejnye, kitől is?...

Megállt s ugy gondolkozott. Egyuttal a homlokáról is letörülte az izzadtságot.

- Nem bizony, nem emlékszem, de majd megkérdezhetjük tőle. Elég az hozzá, hogy ő mondta nekem először, még nem is akartam mindjárt elhinni neki, bár váltig erősítette, hogy sejtette ő azt mindjárt. „Ugyan miből?” - kérdeztem tőle. „Hát miből, abból, hogy ugy összebujtak, mert nem turbékol ugy a férj a feleségével, ha gróf is.” Iszen győzi kérem a szót Marianne asszony, annyi bizonyos. Abban is igaza volt neki, hogy legalább vasárnaponkint eljöhettek volna a templomba, mert azt a népért is meg kellett volna tenni, ha már idejöttek. Menten híre megy az ilyennek s én mit feleljek, ha azt találja vetni a hívek közül valamelyik, akit hibáz­tatok, a szememre, hogy hát a kastélybelieknek mért nem szólok!... Sokszor nehéz helyzetben van a lelkipásztor, kérem itt, ahol nem annyira fölvilágosodott a nép.

Conan abbé most hirtelen elhallgatott s megállt. Intett, hogy hall valamit, ügyeljünk csak!...

Jól hallotta, ekkor kondult meg a faluban a déli harangszó.

Leemelte tehát a kalapját és keresztet vetve, összekulcsolt kezekkel, alázatosan lehajtott fővel imádkozni kezdett. Csak az ajkai mozogtak. A nap erősen sütött reá és fénylett rajta a viseltes fekete reverenda. Olyan csönd volt, mintha e pillanatban az egész környéken minden élő lélek igy imádkoznék... Mathurine is... Én is önkénytelenül meghajoltam. A harangszó egyre azt mondogatta: „dél-van-dél-van-dél...” és ugy képzeltem, hogy sárga szine van ennek a harang­szónak... Igen, mintha egy sárga lepkeraj libegne be fölöttünk bágyadtan a faágak közé...

Az abbé aztán keresztet vetett, tenyerével körülsimította a kalapja belső karimáját s ugy tette a fejére, egyet sóhajtva.

- No, mindjárt ebédelünk! - mondotta halkan. És vidoran utána: - Siessünk is, kegyelmes uram, mert elhül a leves!

Aznap én is nála ebédeltem, mert a kastélybeli konyhát előbb rendbe kellett hozni.

Sebesebben mentünk.

- Milyen meleg van! Mi lesz még a nyáron!

- Azután mi történt, tisztelendő ur?

- Hol is hagytam el?... Igen, ott, hogy kitudódott, miszerint nem felesége a fiatal grófnak, csak ugy vannak együtt, mulatni jöttek. Azt azonban ma se tudnám megmondani, hogy mi fajta volt. Marignac urtól kérdeztem, mikor először itt járt.

- Mit mondott?

- Ugy vettem észre, kérem, hogy nem igen szerette, hogy előhoztam. Azt mondta, ő se tud többet, mint én. Hát nem is kérdeztem aztán többet. Fiatalság, bolondság, ne tessék tőlem rossz néven venni. Tudom én azt!... Iszen csak ha ennyivel ment az Ur Isten elé Melchior gróf, az megbocsátott neki, mert hiszen megbünhődött ő azzal, hogy olyan szép fiatalon vált meg az élettől.

- Ön azt tartja, tisztelendő ur, hogy büntetés a halál?

- A jó Isten kezében vagyunk mindnyájan, kegyelmes uram, de azért szép az élet mégis, akárhogy vesszük...

Ugyanazon az ösvényen tértünk be a falu felé, melyen az éjszaka jártam Mathurineel. Gondo­san kikerültem a száradni teregetett hálókat. Conan abbé egyik-másikról meg is mondta, hogy kié, azonközben folytatta Melchior bátyám történetét.

- Már nagyon is benne voltak, annyi bizonyos, de aztán egyszerre elkövetkezett a penitencia. Egy hétfői nap megérkezett a mi kegyelmes urunk.

- Az apám?

- Igen. Nyilván azért, hogy szétzavarja őket. Tudtuk mindjárt, hogy no, most valami lesz, mert se aznap, se kedden, se szerdán az uraságok nem mozdultak ki a kastélyból. Az én Marianne­om majd kirepedt a kiváncsiságtól, hogy mi lehet velük? Ilyen az asszony, kérem!... Nem hagyott békét, hogy menjek már a kastélyba! Voltam is, de a kegyelmes ur el lehetett fog­lalva, leüzente, hogy majd hivat, ha ráér. Szigoru ember volt ő, tudom jól. Aztán csütörtökön reggel érkezett Clémence grófnő Delabiére asszonynyal és aznap délben elutazott az a... tetszik engem érteni?... Biz el, mintha itt se lett volna. Egyes egymaga ült a kocsiban. Nyilván haza expediálták. Bevallom, magam is megkönnyebbültem, mert kérem, mégis csak vesze­del­mes az nagyon, ha éppen fölülről adják a rossz példát. Nincs igazam?...

Conan abbé kissé bajosan jutott keresztül a korláton, hát megpihent s ugy mondta:

- De aztán itt volt a bünhödés előttünk. Isten őrizzen mindnyájunkat, de bocsánatot kérek, mintha csak ujjal akarta volna megmutatni a Mindenható a népnek, hogy ne paráználkodjatok, mert lám, a hatalmas uraknak is csak az a tizparancsolat, ami nektek. Tessék elhinni, kérem!... Megvallom, még azon is gondolkodtam utóbb, hogy ne vegyem-e bele egyik prédikációmba, de gondoltam, hogy mivel éppen a parókia kegyurának a családjában esett meg, hát nem-e találják zokon venni, ha megtudják?!... Én csak a népet akartam tanitani vele, mert ahány, az mind annyi felé beszélt róla akkor. Hogy az a dáma elment, az uraságok együtt maradtak a kastélyban. Engem pénteken délben hivatott a kegyelmes urunk. Nyájas volt hozzám, de röviden beszélt. Kérdezte, mi kell a plébániának? Nem mertem neki előhozni a dolgot, ő se em­lítette. Mondta, hogy néhány napig itt marad, parti szalonkákra fognak vadászni. Szomba­ton reggel kimentek együtt a sziklák közé, délben láttam is mikor visszajöttek. Vasárnap a kegyelmes ur előbb misén volt, aztán ment vadászni, de a fiatal gróf nem jött misére, ő korán reggel elment, vesztire. Bizonyosan megcsuszott a puskával a síkos parti sziklák közt, a puskájára eshetett, mert éppen alatta volt, a puska elsült és itt ment be a töltés éppen a szeme alatt ni... Még az a szerencse, hogy a dagály előtt rátalált a kegyelmes ur, mert különben bevitte volna a tenger és el se temethettük volna.

Mentől tovább mondta, annál egyszerübbnek találtam igy az esetet s annál kevésbbé érdekelt a történet, inkább a pap okoskodásaira ügyeltem. Hisz végre is, én nem ismertem Melchiort szegényt, annyit tudtam róla, hogy létezett és meghalt, mint száz meg száz ősöm, akik közül nem egy végezte be az életet még groteszkebb módon. Ő ide szöktetett egy asszonyt, skanda­lum lett belőle, de... apám, mint szenior lejött utánuk, hogy véget vessen a skandalumnak. Képzelem, hogy megrémültek tőle! Melchior, mint afféle makacs Kerbastik-faj - ezért szive­sen irigylem! - valószinüleg, nem akart engedni, de jött szegény Clémence néni, aztán persze, menni kellett a Melchior asszonyának. De hogy egyedül eresztette el?... Alighanem apám kényszerítette rá. Értett ő ehhez!

Conan abbé véletlen szerencsétlenségnek, meg aproposra érkező bűnhödésnek nevezte a halá­lát, igy mondták neki, én eddig azt hallottam, hogy öngyilkosság volt s ezt valószinübbnek is tartottam. De hisz mindegy!

- Csak legalább még annyi időt engedett volna neki a jó Isten, hogy fölvehette volna az utolsó szentségeket! Nagy megnyugvás az a halálban! - mondta az abbé.

Marianne asszony a kapu előtt leste, jövünk-e már? Integetett, hogy iparkodjunk és messziről kiáltotta:

- Az Isten áldja meg a tisztelendő urat, hol marad már ennyi tenger ideig?! Mind oda az ebéd!... Én nem bánom!

XIII.

Körülbelül két hónapig áltatott a tenger s az uj környezet, bár az első benyomások lendülete azonnal, amint letelepedve a donjonban, a saját iniciativáimra maradtam, kezdett elmélkedé­sekben pihenni el. Már az első nap eresztgettem és szőni kezdtem a vén torony falai közé azt a hálót, melybe aztán napról-napra jobban begubóztam magamat.

Azon ürügy alatt, hogy előbb kipihenem az ut fáradalmait s megvárom, mig minden rendbe jön körülöttem, egy széket huztam az ablakfülkébe és az első délutánt ott töltöttem, nézve a tengert s a kastély fedeléről kinyuló sárkány-csurgót, mely éppen az én ablakomra ásitott.

Innen az ablakból véve, milyen hangulatos pasztelt lehetne ebből csinálni!... Meg kellene rajzolni az ablakfülkét az előtérben s a tengerből annyit, amennyi idelátszik. A világítás a háttérből kékeslilán esnék be a vastag falak között... Még az a sárkányfej is jól venné ki magát... Igen, ezt majd megpróbálom! Az esti apály hangulatát kell kifejezni!...

De nincsenek hozzávaló eszközeim! - gondoltam s elhatároztam, hogy írni fogok Marignac­nak, küldjön néhány doboz pasztelt. Egyszersmind festékeket is hozatok majd, mert azt is meg­kisértem majd. Pompásan érvényesülhet a vásznon ugyanaz a hangulat, amit ugyanakkor papiroson kisértek majd meg visszaadni.

Naponkint hat órát foglalkozhatnék szellemileg!... Összegyűjtöm a breton legendákat. Ez azért is jó lesz, mert igy megismerkedem a néppel is, érintkezni fogok velük s ez ujabb anya­got szolgáltat majd az írásra.

Bizonyosan lesznek itt tengerész-dalok is. Az este hallottam, hogy az északi széllel erre kanyarodó concarneaui bárka-rajon énekeltek a halászok. Szomoru, egyhangu dalok lehetnek, olyan a taktus bennük, mint az apálycsobbanás. Kilenc ütem, a negyedik és a kilencedik erősebb.

Számítottam. A kilencedik után hármas szünet... Megint számítottam.

Eszembe jutott, hogy az egyik szobában egy hegedüt láttam. Fölálltam, hogy megnézzem, milyen állapotban van? De ki kellett volna nyittatni a csukott szobákat s azt se tudtam bizonyosan, hogy melyikben van. Visszaültem és azon tanakodtam, hogy miért nem helyeztek nagyobb sulyt a neveltetésemben a zenére!? Teljesen elhanyagolták ezt. Anyám bizonyosan nem engedte volna. Hisz tény, hogy élvezni tudnám a zenét, csak a zenei hallásomat kellett volna gondosabban művelni.

Ez visszavitt a multba, kerestem a nevelésemben elkövetett hibákat, apró részleteken pisz­mog­tam, eszembe jutottak a kis orvos tanácsai, Marignac, a cselédek és az apám is, meg Dénes is, - de mintha az a tenger lett volna akkor közöttünk, olyan biztonságban éreztem magamat, mert már most minden másként lesz! Holnap kezdem az uj életet!!

Rendszeresen kell hozzákezdenem!

Mindenekelőtt testileg is meg kell erősödnöm. Ezt is rendszeresen fogom keresztülvinni. Korán kelek, megfürdöm a tengerben, utána sétálok, esetleg lovagolok vagy kimegyek a tenger­re. Talán lehetne halászni is?... Vagy a parkban is dolgozhatnám?... Ha valami rossz idő beszorit a házba, azért csak olyan korán fölkelek. Mondjuk hétkor, vagy inkább hatkor... De kezdjük egyelőre csak hétkor, később majd félhétkor, lassankint jobb lesz hozzászokni, mint egyszerre... Tehát ha valami rossz idő beszorit a szobába, itt fogok testgyakorlatokat csinálni. Azaz hogy miért?... Rossz időben is kimehetünk a szabadba, az is erősiteni fog. Egyáltalában akármilyen idő legyen, a napi sétámat megteszem. Hátha vadászni próbálnék!... Ellenszenves mulatság, de megkisérthetjük. Majd meglátom!

És akkor este, amikor még egy szíves éjszaka választott el attól a megkezdendő uj élettől, olyan megnyugtatóan erősek voltak az én elhatározásaim.

Egyedül Mathurine nyugtalanított. Gyanusan ismételgettem, hogy holnap, igen, holnap őt is meglátogatom. Hisz az irás miatt is kell...

Lefekvés előtt papirost kerestem. Elhatároztam, hogy ezután naplót vezetek s ugy fogom ellen­őrizni önmagamat. Nem találtam arra való papirost. No, majd legközelebb magam megyek át Concarneauba a Saint-Gildason és bevásárlok mindent, ami az iráshoz szükséges! De addig is mire irjam például a mai napot?...

A könyves fülkében, egy ódon csillagászati naptárra akadtam, abban a hónapok között üres pergament lapok voltak hagyva a horoskopiai jegyzeteknek. A zodaikus oroszlán jegye alatt kezdtem s nagyon meg voltam elégedve magammal, írni kezdvén az első napot.

XIV.

Május 22. Szombat.

Korán ébredtem. Dagorne utasitásom szerint hétkor bejött. Nem szeretem ezt az embert, nem tudom megszokni. Erős, mint egy bika s ugy szuszog, mikor lélegzetet vesz. A gondolatnak nyoma sincs a szemeiben, csak bámul, mintha örökké torkig volna lakva. Akármit szóljak hozzá, vigyorogva felel. Talán el is hozathatnám Eriket?...

Le-Mouël kérdeztette, megyünk-e ma valamerre? De ma inkább lovagláshoz lett volna kedvem, azonban nincs hozzávaló ruhám. Hozatni kell. Majd írok Marignacnak.

A szobáimat rendeztem. Valamennyi ablakból gyönyörü a kilátás. Szeretem a mély ablak­fülké­ket. Egy-egy kis szoba valamennyi. A tengerre látok az iróasztalom mellől s órákig követhetek egy-egy kis bárkát a láthatáron. A másik ablak a parkra nyílik. Nem nyitom ki, mig a kis tavat ki nem takaritják; egészségtelen. Már ma megkezdték a park rendezését. Szegény Clémence néni!... Vele ugyan röviden leszámolt Conan abbé! Ki tudja, milyen mély seb vérzett az ő lelkén... Vagy talán mégis a papnak van igaza!? Majd egyszer átnézem Clémence néni szobáit. Még valami szép, gyöngéd regényre találok anyagot. Egy vén leány fehér álmai... Öregszik, öregszik, megöregszik egészen, de lelkében azon fiatalon, üdén élnek tizenhatéves korának az emlékei és légmentesen elzárkózik a világtól, hogy a külső esemé­nyek ne zavarják őt önámításában... Vagy vegyük, hogy... Szóval ebből lehetne valamit csinálni. Esetleg komplikálhatnám Melchior öngyilkosságával. Kész regény.

Ebéd után itt volt a pap. Szimplex ember. Az az érdekes benne, ami papsága dacára meg­maradt a breton halászból. Ha ketten vagyunk, beszédesebb, mint amikor a gazdasszonya is ott van. Nem fogom őt nagyon magamhoz szoktatni. A holnapi mise miatt jött s megszakította hangulatomat, pedig mikor érkezett, kedvem lett volna elmondani neki, hogy mit lehetne csinálni Clémence tante dolgából. Nem értett volna meg. Azt akarta tudni, hogy hány órakor legyenek a vasárnapi misék?... Nincs kedvem, de ha kell!... Lehetetlenné tenném a helyze­temet. A misén ott lesz az egész falu. Nem mertem kérdezni tőle, hogy Mathurine be szokott-e jönni a vasárnapi misére? Bizonyosan be.

Azt hiszem, valami ilyenféle asszonyra gondolt a kis doktor, mikor azt ajánlotta, hogy nősüljek meg. Különös, engem inkább a lelke érdekel. Vajjon milyen ember a férje?

Május 23. Vasárnap.

Valami sajátságos izgatottságot érzek igy itt egyedül. Szeretnék lefeküdni. Azt hiszem, Dagorne is bent csavarog a faluban, mint a többi. Kellemetlen nap volt ez a mai. A templomban láttam Mathurinet, de nem igen mertem ránézni, mert leste az egész falu, hogy mit csinálok. Conan abbé is csak engem nézett, mikor kifordult a „Dominus vobiscum”-okra. Nem tudtam: boszan­kodjam-e vagy nevessek - a prédikáció is rólam szólt s megimádkoztatta értem az egész asszonysereget.

Tényleg alig volt a templomban tizenöt férfi, csupa asszony.

Mathurinet nem szólíthattam meg. Mit gondoltak volna a többiek?

Bevallom, rosszul esett, hogy Mathurine semmi érdeklődést nem tanusitott irántam. Ő mennyi­vel könnyebben módját ejthette volna, hogy megszólítson. Talán nem törődik velem?... Dagorne beszélt vele. Talán már régebben ismeri.

Tulajdonképpen mit akarok?... Nem tudok eligazodni magamon. Vágyom utána s még se merek közelíteni hozzá. Ma, amint megpillantottam, arcomba futott a vér. Azt hiszem, ámi­tom magamat s nem a meséi csábitanak. Igy, a többi asszony között, láttam, hogy csak olyan ő, mint a többi. Annál jobb.

Ebéd után az erkélyen ültem. Holnap megyek a tengerre. Még ma meg akartam mondani Le-Mouëlnek, hogy legyen készen reggel; lementem, de a vén kertészen kivül senkit se találtam. A kertész mondta, hogy Le-Mouël Concarneauba ment délután. Boszankodtam. Hátha ma akartam volna kimenni a tengerre? A kertész mondta, hogy ma „vasárnap” van.

Május 24. Hétfő.

Marignac elküldte a családi krónikákat. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy ezt magam kértem. Balsejtelmek fogtak el, mikor berakattam őket a szobámba. Micsoda nyűg ez a díszes mult! Jobb lett volna, ha ezek is bent égtek volna a hotelben.

Dagorne ma elaludta a reggelt. Én mentem ki utána. Akkor öltözött. Éppen olyan matróz-inget visel, mint Dénes és olyan szőrös melle van. Kellemetlenül hatott rám. Minek is küldte őt ide Marignac?!

Fürödni akartam ma reggel, de ez annyira felizgatott, hogy elhagytam. Talán várhatnék is juniusig?

Le-Mouël ma is alkalmatlankodott. Nincs kedvem, azt hiszem, nem birom a tengert, azonnal émelygek, amint hullámosabb. Ma különben a krónikák is elfoglaltak. De mégis, hozzá kell szoknom a tengerhez! Majd eleinte csak a part mentén kisértem meg.

Szeretném tudni, mi az oka annak, hogy ezt a Le-Mouëlt annyira respektálja boldog, boldogtalan? Dagorne valóságos áhitattal hordja nekem az üzeneteit. Ma azt kérdeztette, hogy mi lesz a livrékkel? Ha tudná, mennyire megutáltam otthon a cselédek egyenruháit! Még majd második maitre d’hotellé növi ki magát ez a Le-Mouël.

A pappal sétáltam estefelé. Szép, holdvilágos idő van. Kértem, hogy gondoskodjék hát a bárka személyzetének az egyenruhájáról. Egy concarneaui szabó megcsinálhatja. Az majd készithet nekem is lovagló ruhát. Azt hiszem, hogy ezzel is csak ámitom magamat. Hisz nem okvetetlenül szükséges az a lovagló ruha. Holnap kilovagolok. Föl fogom venni a lovász lovagló kamásnijait.

Elfeledtem megkérdezni Conan abbétól, hogy miben áll hát ennek a Le-Mouëlnek az érdeme.

Egy érdekes dolog:

Lementünk az abbéval a parton egész a harmadik keresztig. Szeretem a goëmon szagát s ugy estefelé kivált erősen érzik. Egyik halászgunyhó előtt asszonyok tanakodtak s a holdat ügyelte a legvénebb, aki a küszöbön ült.

- No, megvan? - kérdezte tőle az abbé.

- Még nincs, de Isten segedelmével már nagyon készülődik.

Kérdeztem, mi az? Hát egy kis halászt vártak, talán már eddig meg is született. Azt tartják, hogy boldog lesz az, aki derült, holdvilágos éjszaka születik meg s az asszonyok azért imád­koz­tak. Ha abban a pillanatban, mikor a kis ember megérkezik, felhők szoritják körül a holdat, mintha fojtogatnák, vagy ha abban a pillanatban ugy elboritják a felhők, mintha hullámok közé merülne, - akkor, hej, szomoru sors vár szegénykére, bizonyára vizbe vész...

Nem lesz baj. Magam is ügyeltem az eget. Nyoma sincs felhőnek. Le kellene küldenem Dagornet, kérdezze meg, hogy megszületett-e már? De tudja Isten, nem szeretek kérni semmit ettől az embertől.

Május 25. Kedd.

Délelőtt lovagoltam, jól esett. Lent jártam, szinte a Mathurineék vigyázó tornyáig, de velem volt a lovász, hát nem mentem le egészen odáig. Holnap ismét kilovagolok, de egyedül. Majd azt mondom Mathurinenek, hogy a kis lányát jöttem megnézni. Vinni is kellene annak a gyereknek valamit!...

Különben mit tulajdonitok én ekkora fontosságot ennek a dolognak?... Mit gondolkozom azon, hogy mit mondjak neki?... Nevetséges vagyok. Arra felé lovagolok, leszállok s beme­gyek hozzájuk, hogy adjanak egy pohár vizet... Azaz hogy ez is minek? Hisz mit igazolom én magamat? Hisz nem csak ő vele állok szóba, el fogok én járni nem egy halászgunyhóba. Mert csakugyan segiteni kell ezen a szegény népen. Minden szépsége dacára, végtelenül szomoru vidék ez: egy hosszu, keskeny földszalag, behajítva az Atlanti Oceán hullámai közé; sziklás partjairól napról-napra beljebb rágja le a földet a tenger s meghordja sebeit szikrázó, hófehér fövénynyel. Páfránynál meg vadszedernél egyéb alig terem Fouesnanton tul. Persze, ezen a talajon ezrivel teremhet a mese a halálról. Elnéztem ma s egészen lehangolt.

Tiz emberrel nem találkoztam az uton s azok is, mintha csak ugy a bokrok közt, meg a sziklák mögött bujkáltak volna valaki elől, ijedten köszöntöttek.

Május 26. Szerda.

Le-Mouël ugylátszik föltette, hogy elszekiroz innen. Dagorne ma ismét azzal költött, hogy megyünk-e a tengerre?

Bizonyosan beteg lettem volna belé, olyan nyugtalan volt ma a tenger. Egész nap ködös, felhős volt az idő, rosszul is aludtam, mintha ezren sirtak volna a tengerparton, ugy csapkod­ták a fövénypadokat a hullámok. Eszembe jutott Mathurine meséje a mosónőkről, de be­vallom, olyan ragadós a babona, nem mertem fölkelni, hogy kinézzek az ablakon. Hosszan elnyuló vonitást is hallottam közbe-közbe.

Reggel csábitott az uj látvány s a parton sétáltam, és már annyira voltam, hogy szinte leértem Beg-Meilbe. Le is mentem volna, ha a pappal nem találkozom. Vidám volt, örvendezve kiáltotta elém, hogy esni fog.

Különös véletlen. Éppen a vigyázó toronyból jött. Azért ment, hogy megtudja, mi hír az időről?... Nem történt-e valami szerencsétlenség az éjjel? De ugylátszik, bevonultak idejében az összes concarneaui halászbárkák, tőlünk pedig csak három dolgozik az öbölben, azok itthon vannak.

Jó alkalom lett volna Mathurinere terelnem a szót, ő kezdte, hogy milyen részeges ember a sánta Grégoire, - de én elég ügyetlenül az éjszakai viharra fordítottam a beszédet. Kérdeztem, hogy mi volt az a vonítás, hallotta?

Azt mondta, hogy hallotta. Azt tartják, hogy az E-man-Jannin-ann-ôd o ionnal. (Jannin-ann-ôd, aki ordít.)

Ismét egy legenda:

Akiket soha se ad vissza a tenger, hogy szentelt földbe temessék, azok örökké itt bolyonganak a parton. Viharos éjszakákon kiülnek a sziklák közé és versenyt sírnak a viharral. Hajnalig hallani keserves jajgatásukat. Igy kiáltanak:

- Jou!... Joun!...

Épp ahogy a szél sivít.

Jannin-ann-ôd nem tartozik a gonosz természetü kisértetek közé, de azért nem szabad gúnyt űzni a világért se rettenetes siránkozásából. Jaj annak, aki elég vakmerő volna ezt meg­ki­sérteni! Aki egyszer felel neki, ahhoz rögtön félannyira jut, a második feleletre még közelebb szabadul, a harmadikra pedig már torkon ragadja és viszi magával a víz alá.

Kérdeztem az abbét, hogy mit gondol, nem lehetne ez ellen tenni valamit?

- Mi ellen?

- Hogy felvilágosodottabb legyen ez a nép. Hisz csupa babona minden gondolata.

Nem felelt egyenesen a kérdésemre, ötölt-hatolt, hogy hisz igaz, sok itt a babona, de hát... hát nem lehet egész bizonyosan tudni, mi igaz abból, amit hisznek, mi nem. Meg hogy talán nem is volna jó annyira fölvilágositani őket.

- Miért?

- Sokkal istenfélőbbek igy! - felelt az abbé olyan egyszerüen és nyiltan, hogy bizonyosan nem tudta, milyen súlyos dolgot mondott.

Elgondolkoztam, hogy nem ugyan az ő szempontjából, de vajjon üdvöset cselekednék-e az, aki ezek ellen a legendák ellen dolgoznék itt?... Nem boldogulna, mert hát mindenekelőtt a tengert kellene kiszáritania. A tenger szomoru poézise ez, az árboc kötelei közé sírja a szél s a hullámok hordják a partra a mesét és lépten-nyomon látják ők itt a halált.

És tényleg, hiszem magam is, hogy ott kint, ahol az ég lekönyököl a tengerre, ott egy város volt valaha. Miért ne?... Hisz itt, ahol századok óta áll ez a torony, itt is bizonyosan olyan sima tenger lesz egyszer. Lent a parti sziklák között vékonyan visít a szél, a hold misztikus barázdákat szánt a didergő vizen s az örök hullámok dühösen csapkodják, pihenés nélkül eszik a partot.

Lefekszem mindjárt, olyan jól esik majd összekuporodva megbujni a meleg paplan alatt.

Holnap, ha nem esik, lemegyek Mathurinehez. Majd megkérem, hogy meséljen.

Ötödik napja, hogy itt vagyok s tulajdonképpen még semmit se csináltam. Ma délután már mintha unatkoztam volna s azon kaptam magam, hogy vágyom vissza a kandalló elé, a könyvtárszobába, az én régi karszékembe. Azt a széket el is fogom hozatni. Vajjon nem égett el?... De nem, nem fogom elhozatni, nem azért jöttem ide.

Május 27. Csütörtök.

Azt hiszem, legjobb lesz mégis ezt a Le-Mouëlt elbocsátanom valahogyan. Nem tehetek róla, de már szinte szököm előle. Ma reggel az első gondolatom az volt, hogy: no most, mindjárt hozzák a Le-Mouël üzenetét, megyünk-e ma a tengerre? Korábban fölkeltem s Mathurinehez indultam. Megint Conan abbéba botlottam, mintha csak engem lesett volna, hogy panaszkod­jék, mert nem esik. Aztán számolni akart. Valóban azt se tudom, mit beszélt, annyira boszan­kodtam.

Kérdeztem tőle Le-Mouëlt?

Furcsa! Ő is sok tisztelettel mondta, hogy nagy becsülete van Le-Mouëlnek, de azonkivül, hogy ő hordta eddig a postát és hogy Anna napján az ő bárkáján hozzák a bucsura a fehér ruhás lányok a concarneaui zászlót, egyéb okát nem tudta adni a Le-Mouël tekintélyének. De az még különösebb, hogy dacára ennek, magam is kezdem Le-Mouëlt valami különösebb egyéniségnek tartani s nem merem Conan abbénak emliteni, hogy bocsássa őt el a szolgála­tomból.

Nincs, határozottan nincs kedvem tengeri kiránduláshoz. Talán később, ha kissé összeszedem magam.

Ma itthon nézegettem a krónikákat. Csak azt akartam megtudni, nincs-e valahol emlités téve erről a kastélyról.

Dagorne kezd bizalmaskodni, ez is terhemre volt, de igazán olyan ostoba, hogy az viszont megnyugtat.

Egész nap szomoru, felhős idő volt. Fáztam.

Május 28. Péntek.

Itt a péntek, nagy nap. Még kihaltabb volt ma a vidék. Le-Mouël ma nem izent semmit. Jellem­ző, hogy most meg én kérdeztem Dagornetól: - Láttad Le-Mouëlt? Azt felelte, hogy nem, de ma ugy se lehetne semerre se menni, mert péntek van.

Mennyire fogékony vagyok! Ezek az ostobaságok ugy hatnak rám, hogy az megdöbbentő. Nem rögtön az jutott eszembe, hogy mégis jobb lett volna Concarneauban hálni meg s csak szombaton jönni át ide! Éppen ma egy hete érkeztem, pénteken.

És ma banálisan óvakodom, nehogy valami uj dologba kezdjek.

Délután, a parkban járkálva, elgondolkoztam azon, hogy mennyivel egyszerübb és boldogabb akár azoknak az asszonyoknak az élete is, akik ott reggeltől estig izzadnak! Elfáradnak, nem képzelődnek. Jól esik nekik az a falat kenyér, amiért megdolgoznak és tudnak élvezettel pihenni. Ez ugyan elég lapos idea.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Eddig irtam a naplómat.

A pergament alsó fele itt teli van írva számsorokkal. Csupa „4”-esekből álló sorok, egy nagy „4” az első s abból olvad le sok kisebb, a legutolsó egészen parányi. Emlékszem, hogy át­olvasva az irottakat, végtelen keserüség fogott el s ezeket a számokat gépiesen rajzolgattam akkor este egymásután, ott zsibbadva sokáig az asztal mellett.

Hát igy ámitom magamat?...

Le-Mouël, meg megint Le-Mouël és ismét csak ő! És Dagorne, és a pap, és Mathurine... Estén­kint mentegetem az elmult napot és biztatom a következőt... Hisz ime, egyenesen megyek vissza oda, ahonnan menekültem s hogy annál evidensebb legyen, még le is írom a naponkint tett apró utat...

Hirtelen letettem a tollat s most azonnal, de azonnal kell valamit csinálnom!

Ha most mehetnék a tengerre!!

Nem lehet, hanem Dagornenak most megmondom, hogy holnap megyünk, okvetetlenül, szóljon reggel korán Le-Mouëlnek! Ez igy jó lesz!

Erélyesen megráztam a csengetyüt!

Dagorne nem jött.

Csengettem kétszer, háromszor, - nem jött.

Hát ez mi?... Csengetek neki és nem jön!?...

Izgatottan nyitottam át a másik szobába, a harmadikba, azután kikiáltottam a lépcsőházba.

A lépcsőházból élesen rikított vissza a saját hangom s nekem ugy tetszett, mintha az Erik nevét kiáltottam volna.

- Dagorne! Dagorne!! - kiáltottam akkor még izgatottabban.

Nem válaszolt s nem jött senki.

Disznóság!... Hátha most valami bajom történt volna!... Itt vagyok egyedül, senki se törődik velem!... A gazemberek!

Lerohantam az első emeletre.

A kürtőszerü lépcsőház ugy visszhangzott, mintha tizen szaladtunk volna le. Az első emele­ten, a címerteremben egy olaj-lámpa égett. Megzörgettem Dagorne ajtaját és ismét kiáltottam, de itt már nem hangzott olyan erősen. Mintha beitták volna a falak a hangot, mintha sebesen beosont volna innen a zárt ajtók küszöbjei alatt, a kulcslyukakon át a kastélyba, oda azokba a sok szobákba, ahol most sötét van és és nincs egy lélek se...

Nincs egy lélek se! - ismételtem magamban és hevesen zörgettem, hogy mentől nagyobb zajt csináljak.

Igy vertem az öklömmel Dagorne ajtaját, de mind gyöngébben s lassankint végre teljesen abbahagytam a zörgetést.

Nincs itt az a haszontalan... Hát ilyen népséggel vagyok én körülvéve... Vegyük, hogy valami bajom történt volna, hát mit csinálnék?... Azaz hogy mi bajom történhetnék?... Nevetséges! Hisz nincs itt senki, nincs...

Szép nyugodtan visszamegyek s lefekszem, holnap majd számolok vele.

Igy okoskodva indultam a lépcső felé. Lassan mentem, pedig futni szerettem volna. De ugyan minek futnék?!...

És igy lassan, ahelyett, hogy fölmentem volna a hálószobámba, lementem a földszintre. Ott is égett egy lámpa, a parkra szolgáló ajtó be volt téve.

Vajjon legalább bezárta-e, ha már itthagyott ilyen egyedül? - gondoltam és nagyon féltem, hogy be lesz zárva az az ajtó.

Nyitva volt.

A beomlott tárnából szabaduló bányásznak eshetik ugy az első lélegzet, mint esett nekem, mikor kiléptem a tenger ringatta enyhe éjszakába. Fölnéztem a toronyra, láttam a második emeleti ablakban a lámpafényt, leültem s néztem. Ugy elképzeltem, hogy ott vagyok és ott ülök, egyedül, az asztal mellett.

Valami neszt hallottam a fák között, mintha járnának ott... Csakugyan, beszélnek is, - és éppen erre jönnek. Bizonyosan Dagorne lesz és valamelyik cseléd.

Fölállottam s óvatosan, hogy lépéseimmel zajt ne üssek, egy fatörzs mellé huzódtam.

De hát minek bujok én el?... Hiszen össze kellene inkább szidnom!

Azért csak ott maradtam, annál is inkább, mert amint kiértek a tó mellett a tisztásra, föl­ismer­tem Dagornet, de valami asszonynyal volt. Ki lehet?!... A kastélyban nincs asszony, csak a kertész vén felesége, ez pedig magas, szinte akkora, mint Dagorne... Sebesen mentek a kastély sarkáig, ott megálltak, hosszasan bucsuztak. Láttam, hogy fogják egymás kezét s lassan lóbálják mialatt beszélgetnek.

Dagorne egyszer csak vállon kapta és brutálisan a karjai közé ölelte az asszonyt.

Én reszkettem s mintha könnyek tolultak volna a szemeimbe, rezegni kezdett előttem a két ölelkező alak és ugy, de ugy dobogott a szivem, hogy attól féltem, odahallatszik.

Azután az asszony elment, Dagorne pedig a tóparton jött vissza. Halkan fütyörészett. Amint az én ablakom irányába ért, abbahagyta a fütyülést, tőlem mintegy tiz lépésnyire megállt és fölnézett a toronyra.

Most elő kellene lépnem! Mit mondjak neki, hol voltam?

Megvártam, mig elhaladt előttem, bement s csak akkor léptem elő a fa mögül, mikor azt hallottam, hogy be akarja zárni a toronyajtót. Oda siettem és zörgettem.

- Ni, a kegyelmes ur!

- Hát te hol voltál? - kérdeztem tőle, de nem néztem rá, hanem egyenesen a lépcső felé tartot­tam.

Ő egészen nyugodt volt s vigyorogva mondta:

- Én, kérem?

- Te! te!

- Én csak itt voltam kérem, itt kint... Nem tudtam kérem, hogy a kegyelmes ur is -

Nem akartam hallgatni.

- Reggel korán mondjad Le-Mouëlnek, hogy tartsa készen a goëlettet.

Azután feljöttem s elgondolkoztam azon, hogy vajjon utálat az, amit én ez iránt az ember iránt érzek?... Mert csak nem irigylem?

XV.

Dacára, hogy borus idő volt és hamuszinü a tenger, másnap mégis átmentem a Saint-Gildason Concarneauba.

Sok vesződséggel csáklyázták ki a homokpadok közül a bárkát, ingott erősen s folyton vártam, hogy Le-Mouël igy szóljon hozzám: „Ma nagyon nyugtalan a tenger, baj lesz, ne hagynók más­korra ezt a kirándulást?”

Azt fogom neki felelni, hogy nem, nem hagyjuk máskorra, csak előre!

Biz ő nem szólt s alig indultunk, én már szédülni kezdtem, de annyira erős volt annak a megnyugtató tudatnak a jó hatása, hogy végre tehát itt vagyok, ha szenvedek is, - hogy szinte magam szerettem volna szaporítani a szenvedéseimet eleinte, később pedig az öböl közepe felé, olyan csöndes volt a tenger, mintha nem is élt volna.

- Hát ez hogy lehet? - kérdeztem a kapitányt. - A parton hullámos, itt meg milyen csendes!

Bólintott, hogy bizony ez már igy van, ilyen a tenger.

- Talán az apály kezdődik most és azért?

- Az is lehet.

- Vagy a szél fordult?

- A szél? - és nemet intett. Mutatott a vitorlákra, hogy nem, a szél csak ugy nyugotról jön most is, - de azért vigyázni kell!

Végig ő maradt a kormányrud mellett. Az egész uton csak annyit kérdezett, hogy mennyi ideig maradok Concarneauban? Mondtam neki, hogy legföljebb egy órát.

A concarneaui part közelében ismét hánykolódni kezdett a bárkánk s én émelyegtem, Le-Mouël mellé ültem, ő rám se tekintett. Bajosan vergődtünk partra. A bárkát nem is lehetett annyira kihuzni, hogy szárazra szállhattam volna. Le-Mouël vett az ölébe. Olyan könnyen emelt, csak a balkarján s ugy vitt ki a partra és ott adott egy jó tanácsot - menjek be a kocsmá­ba és igyak egy pohár rumot.

- Csak jól meg kell ám borsolni!

Lehangoló, bús napja volt Concarneaunak. Mintha nem is az a város volna ez, amelyben én egy hét előtt jártam.

Akkor dagály volt, sütött a nap, - most meg apály van, a sziget bástyái és a parti házak között üresen tátong a tenger iszapos ágya, egy-egy bent maradt, megrongált vén bárka, oldaltdőlve, mintha zátonyon heverne, szomoruan szárítja roncsolt bordáit, a mélyedések tócsáiban rekedt apró halak riadtan uszkálnak, néhány szerencsétlenebb ott fulladt a szikkadó iszapban, otrom­ba tengeri pókok, ódalogva másznak a partokról behajigált szemét, szardiniafejek és halhullák között a tenger felé.

És mintha magam se az volnék, aki egy hét előtt itt járt!

Undoritó halszag volt az utcákban. Nemcsak a sáncárkokban, de beljebb a házak között is, mindenfelé hentergett egy-egy szardiniafej a földön, a gyerekek azzal játszottak a porban, egymást hajigálták vele. Véletlenül ráléptem egyre, mintha a szememre léptem volna. És az emberek is piszkosak voltak, az a néhány, akivel találkoztam, mind ugy támolygott, mintha részeg lett volna. Egyiktől megkérdeztem, hol árulnak papirost? Mutatta, magyarázta az utat, de csak ugy dűlt belőle a szesz maró-savanyu szaga, és az asszonyok főkötője is piszkos volt, a vállgallérjuk gyűrött, facipőik kopogása lomha, nehézkes, utálatos, utálatos!

Az armatőrnél árultak papirost. Ott a kátrány meg a viaszos vászon szaga dominált.

Maga az armatőr, Robert Cauchois nyájaskodott velem. Papiros kell?! No, nincs olyan papiros egész Finisterben, mint amilyet ő ad most nekem! Párisban se kapnék különbet! Ő maga viszi le a Saint-Gildasra. Ne vigyen valami egyebet is? Minden van ő nála és boldog volna, ha nekem adhatná az egész boltját!

Kapzsi, aprószemü normandiai volt. Mikor kijöttem tőle, szerettem volna azonnal ruhát cserélni, vagy megmosdani, vagy nem tudom én mit... Dehogyis tudnék írni arra a papirosra! Majd megirom Marignacnak, hogy küldjön a festékekkel papirost is.

Azonban dacára annak, hogy mindent, de mindent ellenszenvesnek találtam, egy cseppet se siettem vissza a Saint-Gildasra. Bódorogtam előre, hátra, emlékszem, hosszasan elnéztem a szigeten a bástyalépcsőkről, hogy exerciroztatják az őrséget, azután hátat forditva a tengernek, fölmentem a városhatárba és egy krumpliföld mellett ácsorogva, találgattam, hány bokor van egy sorban? Onnan visszajöttem a a kikötő felé és ott fogott el Le-Mouël, hogy menjünk már, mert alsó széllel kell ugyis kerülnünk, kétszer annyi ideig tart majd az ut.

Hát menjünk!

Aznap még jóformán nem is ettem a reggeli teámon kivül semmit. Eszembe se jutott. Concarneauban különben egy falatot se tudtam volna lenyelni. Amint elindultunk, azonnal szédülni kezdtem, de azt kittem, most is ugy lesz, mint jövet, majd beljebb érve, simán megy a bárka. Hasztalan vártam erre. Mentől távolabb maradt a concarneaui part, annál nyugtala­nabbul ringott a tenger.

- Nem lesz baj? - kérdeztem Le-Mouëlt.

- Azt soha se lehet tudni - felelt ő nyugodtan.

Dél mult csak, de mintha alkonyodott volna, olyan ködpászmák libegtek a tengeren. Egy negyed órai út után már egyik partot se láttuk és teljesen oda voltam. Időnkint görcsösen szorultak össze a beleim. Tűrtem, tűrtem tűrtem, de aztán nem birtam tovább.

- Nagyon rosszul vagyok! - vallottam be szégyenkezve Le-Mouëlnek.

Bólintott, mintha azt mondta volna: - látom.

- Mit csináljak?

- Meg kell szokni.

Oh milyen nyomorultnak éreztem magam! Leültem a bárka fenekére és behunytam a szemei­met, hogy ne lássam a hajóslegényeket. Bántott, hogy csak egyedül szenvedek. De behunyt szemmel még jobban émelyegtem. Kínjaim közé lassankint valami alattomos gyűlölet vegyült: milyen barmok!...

Ha szóltak egymáshoz, bizonyosra vettem, hogy engem gúnyolnak. Nem szántam volna kést vágni az egyikbe, aki folyton ugy nézett rám, mint a legelészés közben elbámuló ökör. Végre nyöszörögve kértem Le-Mouëlt, hogy forduljunk vissza.

Ő intett a kormánypadról, nyilván nem hallotta, hogy mit beszélek.

- Csak vigyázni kell! - kiáltott le harsányan.

Föltápászkodtam, oda vánszorogtam hozzá.

- Forduljunk vissza, már nem birom tovább!

Hümmögött.

- Az Isten áldja meg, forduljunk vissza!

- Iszen akkor jobb lesz inkább itt kiszállni.

- Hol?

Ködön s vízen kivül egyebet nem láttam ott, ahová ő bökött a hüvelykujjával. Odaszólt az embereinek és azok szaporán vitorlát forditottak. Nem bántam én akárhol, csak kiszállhassak a bárkából, vagy inkább sülyedjünk el, de ne kinlódjak tovább!

Elnyultam a fenéken s a meddő émelygés heves csuklásba csapott át; az egyik matróz valami puhát tett a fejem alá. Ugy éreztem, hogy most magasra, magasra rohan a bárka s ezalatt forró verejték gyöngyözött a homlokomról, égett a gyomrom, mintha parázs izzott volna benne és rémülve vártam, hogy most, most zuhanunk le a magasból... Éreztem is, hogy hullunk szédü­letes sebesen, éreztem, hogy sivít el füleim mellett a levegő, dideregtem és vártam, mint mállik majd szét a lecsapódó bárka.

A beg-meili semafor alatt kötött ki Le-Mouël.

Az alsó széllel le kellett jönnie egész az öböl bejáratáig és amugy is körülbelől a vigyázó toronynyal egy vonalon fordult volna, hogy igy, féloldalt fogva a vitorlák közé az ellenkező irányu szelet, fölkerülhessen Fouesnantba.

Igy jutottam én el Mathurinehez.

XVI.

A vigyázó, a sánta Grégoire integetett a sziklák közül.

- Hm! Hát az meg mit hadonászik ott - dörmögött Le-Mouël - nekem akarja magyarázni az utat!?

Engem ismét az öliben vitt ki a bárkából Le-Mouël, térdig gázolva a vízben. Amint letett a parton, azonnal megszüntek a görcseim. Kissé ugyan még azután is szédültem s mintha ingott volna alattam a talaj, olyan bizonytalanul tettem egy-két lépést.

Grégoire sopánkodott mellettem. Egyre mondogatta: ejnye! ejnye! - és készségesen veregette le rólam a bárka fenekén ruhámra szedett port.

Hát ez a hülye Falstaff a Mathurine férje? - gondoltam és nagyon feszélyezett a szolgálat­készsége.

Le-Mouël a bárkával ment le Fouesnantba.

Meghagytam neki, hogy azonnal, amint a kastélyba érkezik, küldje utánam Dagornet a kocsival. A sánta vigyázó fülelte, hogy mit mondok s menten utánam, fontoskodva ismételte el neki a szavaimat: - Dagorne azonnal jőjjön le az uraság után a kocsival!

- Hallottam - mordult rá Le-Mouël.

Ugy vettem észre, hogy ő nem igen állhatta ezt a szolgálatkész, vörösképü, kövér embert.

Grégoire segitett föl a meredek parton.

Ott tépi a földet legirgalmatlanabbul a tenger. Magas, egészen függélyes szakadékok mutat­ják, hogy meddig járt egy-egy nagyobb vihar alkalmával. Apránkint barlangokat váj a rendes dagály a föld oldalába s azok vagy maguktól beomlanak idővel, vagy egy-egy nagyobb vihar végzi el rajtuk sebesen a hátralevő munkát. A parttól négy-öt háló-huzásnyira is akadni még erősebb apály idején néhány olyan hullámok közül kiálló sziklacsúcsra, mely körül föld lehetett valaha, de lerágta a tenger s most sirályok szállnak oda pihenni. Ezek a sziklák voltak a néhai föld bordái. Ezeket is eszi már az Oceán, lassan, egyiket a másik után s egyszer majd hasztalan keresik szokott pihenő helyüket a sirályok.

Igy hal meg itt a föld, másutt meg ezalatt születik helyette másik, apró csigáiból teremti az Oceán. Milyen derüs lehet annak az uj földnek a poézise, ha ezé a haldokló öregé ilyen szomoru!

Mathurine ujjatlan ingvállban, a szabadon álló ház előtt mosott egy nagy teknő mellett.

- Ni, a kegyelmes ur! - kiáltott rám vidáman, de nem hagyta abba a munkáját azonnal. Előbb kicsavarta s kirázta a kezében levő ruhát és csak aztán vett jobban szemügyre.

- Jó Isten, de oda van! Milyen sápadt.

Én nem néztem a szemibe. Valami nagyon rosszul esett azonnal, amint megpillantottam, valószinüleg az, hogy az ő lábain is olyan esetlen, otromba facipők voltak, mint a concarneaui asszonyokéin, hogy piszkos volt a köténye, loncsos a köntöse és a felső karjába törülgette az orrát, mikor elém állott és a kezeiről csurgott a szappanyos lé.

Nem emlékszem, mit hebeghettem neki. Szerettem volna azonnal elmenni onnan. Ő kínált, hogy igyam egy kis almabort.

- Mondtam neki mindjárt - s intett, hogy annak ni, annak a Grégoirenak ott! - hogy alkal­masint az uraság lesz. De mire ez lebicegett, tudom bezzeg már itt voltak régen!... Eredj hát hamar, csak nem ácsorog itt a kegyelmes ur a te kedvedért. Hozz egy széket is, szaporán!

Grégoire bement a házba.

- Honnan tudta, hogy én jövök? - kérdeztem, mikor igy ketten maradtunk, hogy szóljak én is hát valamit.

- Hát megismertem mindjárt a Saint-Gildast.

- Megismerte?...

- Fölvitte az Isten a dolgát, mióta urasági bárka lett belőle! Eztán már csak ünnepnap látjuk az öbölben. Némelyik embernek de könnyü!

Egyet sóhajtott és megint a teknő mellé állt, mosni kezdett.

Nem tudtam, mit szóljak. Különben is össze voltam törve és ez a helyzet annyira lehangolt, hogy a sírás fojtogatott belé.

Az a sivár, koldus vidék, ott a semafor környékén!

Se kerités, se sövény az alacsony ház körül, a jelző torony, az ő ormótlan keresztpóznáival, mintha a határtalan szürke temetőnek, az ólomszinü éggel összeérő Oceánnak a nagy fejfája volna... Lent a fehér fövénybarázdákban néhány tő kékes-zöld bogáncs bujik meg, - a tenger felé eső oldalukon fehérre meszelt dolmenek közt magyalbokrok tengődnek s följebb, a falu felé, egy-két törpe tölgy és vörösfenyő búsan várja, hogy mikor mossa ki alóluk a földet a tenger. Csak a kakukfüves, jó sós legelőre telnék hát legalább három faluból egy nyáj!... A Mathurineék kutyája behuzott farokkal, egyedül kódorgott a mezőn.

A ház körül ócska konyhaedények henteregtek a fövényben s néhány csirke kapargatott.

Talán ha sütött volna a nap s kék lett volna a tenger, egészen másmilyen lett volna az a vidék is, Mathurine is, meg ez a mi találkozásunk, meg az én sorsom is!

Grégoire széket hozott ki, leültem.

- Na most eredj és hozzál almabort - szólt, hozzá Mathurine. - De itt maradjon az egyik lábad!

- Honnan hozzak? - kérdezte titkolódzva az ember.

- Honnan?... Hát honnan szoktál hozni? Még ezt is kérdezed?... Ezt is én mondjam meg, te!...

És mind rám nézett Mathurine, hogy látom, hallom én ezt az élhetetlenséget? Grégoire vakar­gatta a fületövét s ő is én rám pislogott, hogy itt tegyek hát igazságot!

- Mégis itt vagy?

- Iszen megyek már! - mentegetőzött Grégoire és indult Beg-Meil felé, a mezőn keresztül. A kutya odafutott hozzá s ketten mentek.

- Most csak győzzük visszavárni! A reggel is, hogy egy falatka szappany után küldtem, azt hittem, hogy már elveszett. Mire jó az ilyen ember?!

Hát ez az én mesemondó Mathurineem?...

Szótlanul üldögéltem és hallgattam, hogy panaszkodik az urára. Időnkint abbahagyta s olyankor nagyon gondolkoztam, hogy mit szóljak?

Kérdeztem, hol a leánya?

Körülnézett, hogy nincs-e ott valahol a környéken? Nem volt ott.

- Nem tudom. Tán lent van a parton. Bizton ott lesz. Ott, ott, hisz most jut eszembe, magam mondtam neki, hogy menjen le szemeskedni. Ilyenkor szedegetjük a tüzelőt.

- Hogy-hogy? - kérdeztem, örvendve, hogy végre nem Grégoireról beszél.

- Hát amit a tenger ilyenkor partra hord; azt összeszedegetjük, szépen megszárad és azzal tüzelünk. Néha ád az Isten jócskán! Volt ugy, hogy egy nagy idő után összeszedtük az egész télire valót, annyi deszkát meg forgácsot találtunk, de az idén nem igen akadt még egy-két nedves dongán kivül egyéb... Mit tetszik mondani?

- Nem, nem szóltam.

- Azt gondoltam.

Hallgattunk megint, mind a ketten. Lent harsogva csapkodta a sziklákat a tenger.

Ő a mosott gúnyát rakta egy kosárba s a vizet eresztette ki a teknőből, én meg arra gondoltam, hogy milyen furcsa is az az Isten, az idén nem sülyesztett még el elég hajót s most ezeknek nincs tüzelő fájuk!...

- Hol az Isten csudájába maradhat ennyi ideig? - szólt s arrafelé nézett, a merre Grégoire elment a kutyával. Most már a fák se látszottak, olyan köd ereszkedett a mezőre. Én is néztem, hogy nem jön-e a kocsim?

- Azóta már - -

Hirtelen szavába vágtam, nehogy ismét Grégoireba kössön:

- Mondja, Mathurine - -

- Tessék?

- Csak azt akartam kérdezi... Ugy-e, sok mindenfélét szokott itt partra hordani a tenger?

- Hát akad, akad néha gazdátlan holmi, mindennek hasznát veszi az ember. Azért mégis nagyon vigyázni kell ám velük? Ott van a vén Yves Flemm, hogy megjárta! Nem mondta a tiszte­lendő?

- Nem. Mi történt vele?

- Haj, jaj!... Ide való ember ni, beg-meili ő is, csak már megvénült, hanem azért ki szokott járni a partra, ha olyan idő van. Hátha akad egy-két jó tuskó! Hogy az a nehéz idő volt szerdán éjjel, már hajnal előtt kijött Flemm apó a hálóval, hogy majd előgyeleg a parton, amig virrad, aztán kiveti a hálót. Egyszer csak belé botlott ám valamibe. Nagyot kongott és el­gurult. Utána szaladt, hogy mi lehet, de az csak gurult a lejtős parton. Addig szaladt, mig beérte. Fölveszi és Uram Isten, akkor látja a mécses mellett, hogy egy halott fej van a kezibe. Ugy eldobta, hogy no!... Az kellett még, egyéb se... Abban a minutumban dühöset bődült a tenger és ezer meg ezer kar nyult ki a hullámok közül és mind belekapaszkodtak a hálójába. Persze, mindjárt tudta, hogy kár volt ugy bánni azzal a fejjel! Nem jó dolog az, kérem, ha valami vizbe veszettel akad ügye az embernek! Ha véletlenül a tengerbe hajította volna, az ő bőre is bizton utána veszett volna, az a sok kar mind azért kapkodott utána. Menten neki eredt és megkereste. Nagy szerencsére, a fej megakadt egy szikla tövében, hát rátalált és szépen vissza is vitte oda, ahol belébotlott, hogy ott találja majd a dagály, aki érte jön. Csak ennek köszönheti Flemm apó, hogy épen hazakerült, az már szent!

Mialatt ezt mesélte Mathurine, olyan volt a hangja, mint a bárkán. Sajnáltam, hogy nem hosszabb a Flemm apó históriája.

Azután a ruhát teregette az eresz alá s a tornácra.

- Tessék, most esik majd, mikor száritani kell! Mióta lessük hiába, de bezzeg most esik!

Tényleg finoman szitálni kezdett az esső. Hívott, hogy menjek be a gunyhóba, mert megázom.

- Már tán ugyis jön a kocsi!

- Hát ugy siet a kegyelmes ur?

- Nem, hanem... Egy kicsit fázom is, meg...

- Éppen azért jó lesz a konyhában.

Bementem. A konyhában olyan sötét volt már, mintha alkonyodott volna. Mathurine kötényt váltott, a tüzet szította, száradt hinárt gyújtott s mikor a láng föllobbant és ő mosolyogva biztatott, hogy mindjárt meleg lesz, - csakugyan melegem lett.

- Jőjjön közelebb a tűzhöz a kegyelmes ur, ha fázik! Tán csak nem fél tőlem?

- Dehogy...

Melléje álltam és félszegen dörzsöltem a kezeimet.

- Még mindig fázik?

- Nem fázom, hanem...

- Hagy lássam, hideg a keze?

Megfogta a kezemet. Ebben a pillanatban ugy elkezdtek vacogni a fogaim és ugy reszkettem, hogy Mathurine megijedt, átkarolt s én, mint egy gyermek, erőtlenül borultam a keblére.

Nem kiáltozott segitség után. Oh, azok a halász-asszonyok pazarul megszokják a bajt, halkan hívják melléje az Istent s mindenek előtt maguk igyekeznek segíteni magukon. Ott az asszonyé az iniciativa, a tengeren fáradt férfi oldala mellett - s a szerelem is egyszerü, mint egy kéz­szoritás.

- Uram Isten! - mondta halkan és leült velem a tűzhely küszöbre. - Mi baja?

A karjai közt tartott, dörzsölte a halántékomat, majd a fülembe lehelt, amire borzongni kezd­tem, de nem mozdultam.

- Elszédültem.

- Semmi baj! Hozzak egy kis ecetet?

- Nem, köszönöm, már elmult.

- No!... Bizton üres a gyomra. Tán enne valamit?

- Nem, csak hagy maradjak így egy kicsit!

Az arcom fölé hajolt, szembe néztünk.

- Mathurine!

- Tessék?...

Nem szóltam többet. Néhány pillanatig ő se mozdult, nézett a szemeimbe. Isten tudja, hogy történt, de mikor föl akart kelni mellőlem, átkaroltam a derekát és kértem susogva, hogy maradjon.

- Olyan jó igy, Mathurine!

Elmosolyodott.

- Hát igy?!... Pedig hogy megijesztett!

Nem kelt föl, szorosabban simult hozzám, forró volt a válla és erőteljesen dobogott a szive, az arcomon éreztem, hogy rezgeti a keblét. Suttogva beszéltem s ő is ugy felelt.

- Mondjon valamit, Mathurine!

- Mit mondjak?

- Olyat, mint a bárkán, mikor jöttünk, együtt.

- Mit mondtam a bárkán?...

- Nem emlékszik?

Ingatta a fejét, hogy - nem!

A homlokomat simogatta, nyugodtan, lassan, mintha csak ezt az önfeledt, édes pillanatot iparkodott volna szétdörzsölni.

- Milyen sima a bőre - szólt és folyton mosolygott.

Behunytam a szemeimet, oh de már vége volt...

A tűz halkan zizegett mellettünk, künn csöndesen esett az esső. Most már ezt is hallottam.

Magamat csaltam, mondván:

- Jó volna mindig igy maradni!

- Hát iszen eljöhet máskor is.

Valaki járt künt a ház előtt. Milyen jó, hogy jön valaki!... Fölkaptam a melléről a fejemet.

- Ki az?

- Az Yvonne jött meg.

Még egyszer magához szorított, megölelt erősen, bátran, azután fölállt, de mindezzel nem sietett.

A kis leány a tornácon volt már.

- Jól megtörüld a saboidat! - kiáltott rá Mathurine. - Ott a goëmon előtted, nyisd ki a szemed!

Csinos, szöszke gyerek volt. Megütődve nézett engem a küszöbről s én resteltem magam előtte, a tüzet kezdtem kotorni.

- Nem tudsz köszönni?

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - engedelmeskedett, csaknem énekké nyújtva a szavakat.

- No, hát van valami? - examinálta az anyja. - Nincs ugye-e? Mit hoztál, mi van a kötényed­ben?

Szép, szines kagylókkal szedte teli a köténykéjét.

- Ezér ugyan bőrig ázhattál! - szidta őt Mathurine, de azalatt a tűz mellé állitotta és másik reklit is adott rá.

A kis leány ijedt pillantásaiban volt valami bizalmatlanság is. Kértem, mutassa meg nekem a csigáit.

- Eredj hát, mutasd meg szépen! - biztatta az anyja.

Somfordálva közeledett hozzám. Megcirógattam az arcát s azon gondolkoztam, hogy mit adjak neki?

Kerestem a zsebeimben, nincs-e nálam valami, amit neki ajándékozhatnék.

- Milyen csinos gyerek!

Láttam, jól esik Mathurinenek, hogy a gyerekét dicsérem, bár azt felelte:

- Csak leány! Mit ér vele szegény?!... Hej, ha egy fiam volna! Nem adnám a kastélyért!

És olyan áthatóan nézett a gyermek feje fölött a szemeimbe, mint az imént, mikor a karjaiban tartott.

Én zavartan kezdtem babrálni az Yvonne csigái közt.

Aztán egy bödön vajat tett az asztalra és egy kerek, nagy kenyeret hozott elő. Mielőtt meg­szelte volna, keresztet húzott rá a késsel. A duccát Yvonnenak adta, nekem vágta a következő szeletet s a késhegyre szúrva, megpirította.

Mialatt pirította, kissé oldalt hajtotta a fejét, merően nézett a parázsba s igy mondta:

- Csak a jó Isten egy fiút adna!... Mindenkinek van... Aszondják, hogy hét esztendeig tart ez annál, akit igy megpróbál a jó Isten. Hát éppen most telik le a hét esztendő. Yvonne a búcsura lesz hét.

Vajat kent a pirított kenyérre, meg is sózta s ugy kinált vele. Megettem, de nem esett jól. A kis Yvonne, mintha csak érezte volna, hogy utban van, a konyha leghomályosabb sarkába huzódott s ott majszolta a kenyerét.

Mathurine kérdezte, hogy mikor jövök hát el megint?

- Majd eljövök...

- De mikor?

Mosolygott s ugy csillogtak a szemei, a fogai, az egész arca.

- Igazán eljövök... De...

- Mit, de?

- Hát ő!

- Ki?

Resteltem kimondani a Grégoire nevét, csak intettem a falu felé.

- Az?!... - szólt ő s egyet rándított a vállán. Olyan durva mozdulat volt ez és annyira meg­riasztott, hogy Yvonnet kerestem, - hol van? - Már most attól féltem, hogy ki talál menni s ketten maradunk Mathurineel.

Súgni akart valamit, de e pillanatban kutyaugatás hallatszott.

- Na, éppen jön! - szólt és kiment a ház elé.

Nem Grégoire érkezett, hanem a kocsim. Megkönnyebbülve vettem lélegzetet.

És mégis, ami ezután történt, az egyike életem legkegyetlenebb emlékeinek.

A kocsi a bokrok miatt a torony felé került. Mathurine a teknőt huzta félre az utból. Én a konyhából láttam a jelenetet s jól hallottam minden szót.

Dagorne a kocsis mellett ült s mielőtt a kocsi megállt volna, leugrott a bakról, habozás nélkül derékon kapta Mathurinet és éppen ugy, mint multkor éjjel a parkban azt az asszonyt, akivel együtt láttam - megcsókolta.

Elállt a lélegzetem.

Mathurine arcul legyintette ugyan érte, de nem vettem észre, hogy valami nagyon meghara­gudott volna.

Dagorne röhögve mondta neki:

- Nagyba dicsekszik az urad, asszondja, hogy a gazdám - -

- Hát aztán! Nem fogod be a szádat! - s ugy fenyegette Mathurine, mintha a szájára akarna ütni.

Dagorne a vállai közé huzta a fejét, összecsücsöritette az ajkait s kérdőleg mutatott a ház felé.

Mathurine integetett neki, hogy: igen! igen!

Ennyi volt az egész.

Fejembe tódult a vér. Hisz ez az asszony az inasom szeretője!... Hisz ez az az asszony, akivel együtt láttam a mult éjjel a parkban...

Reszkettem, mintha a hideg rázott volna. Mi volt ez? A féltékenység?... A hiuság?... Az irigység?... Nem ismerem ezeket az érzéseket egész természetes mivoltukban, de azt hiszem, ezeknek a keveréke lehetett az. Vagy csupán irigység?... A fogatlan ember irigysége az iránt, aki ép fogakkal, jóizüen eszik előtte...

Mathurine bejött.

- No, itt a kocsi! Hát aztán mikor jön megint erre mi felénk a kegyelmes ur?

Ha megmondanám neki, hogy láttam az iménti jelenetet és láttam őt Dagorneal a parkban is...

De vajjon ő volt?

Rászólt a leányára, aki bizony az urasági kocsi kedvéért se mozdult a helyéről a maga jó­szántából.

- Eredj, nézd meg, jön-e már az az ember? - és mikor Yvonne kiment, sebesen mondta: - Elmék én a kastélyba, csak üzenjen értem... Jó lesz, mi?

Ugy állt előttem ez az erős, duzzadó mellü, gyönyörü nőstény, ugy kinálta magát, hogy talán az ő természetes vakmerősége hatott reám olyan bátoritólag s megkérdeztem:

- Honnan ismeri Dagornet?

Meglepte a kérdésem.

- Én?... Hát honnan ismerném? Innen ismerem.

- Mióta?

- Mióta? Hát amióta ide került... Mióta?

- Mathurine...

- Tessék!

- Maga volt nála a mult héten?

- Mikor?! Én?

- Egyik éjjel.

- Én?!... Azt mondta, hogy... Itt fusson ki mind a két szemem! Hogy én nála éjszakáztam!

Ki akart menni, megfogtam a kezét, könyörögtem neki:

- Nem, Mathurine, ne szóljon, ne szóljon! Csak én gondoltam! Egy asszonynyal láttam, azt gondoltam, hogy maga volt.

- No, már én istenbizony nem voltam. Akkor csak nem kezdenék most ki a kegyelmes urral is.

Nyugodtan, őszintén nézett a szemeim közé.

XVII.

A kocsiban okoskodtam a történtek fölött.

Igazat mondott Mathurine?

Valószinüleg.

Mit érek vele?

Hisz soha meg nem ért ő engem!

Sőt félek tőle. Milyen brutális volt!... Hogy tönkretette egy mozdulatával a hangulatomat! Vajjon miért engedte magát ugy át nekem? Persze, az uraság szeretője akar lenni!

Ekkor, hol hevülve, hol meg fázva, tanakodtam azon, hogy mit kell tennem?... Talán legjobb volna elutazni innen!... De hát ismét megfutok?

Mehetek én akárhova, viszem a sorsomat magammal!

Legjobb, ha megadom magam.

De mit csinálok most majd Mathurineel?

Ime, az első asszony, akit a sors elém taszít, hozza magával azt, amit el akartam veszteni, az apám emlékét. Ha ő vele történik az, ami velem az imént, ha ő azt vette volna észre, hogy Dagorne a Mathurine szeretője, hát törődött volna vele!... Dehogy törődött volna!

És milyen megdöbbentően hasonlít ez az eset az övéhez!

Ha esetleg Mathurine csakugyan a Dagorne szeretője volna s Dagorne ugy támadna rám érte, mint Dénes támadt volt apámra... Ő vállon lőtte...

Dagorne ott ült a bakon. Széles hátát láttam. Ime, az én Dénesem!...

Szabadulni kellene tőle!

Akár most beszólhatnék Conan abbéhoz, hogy irjon egy másikért Marignacnak. Mit mondok Conan abbénak, hogy miért... Nem tetszik s annyi. Tulajdonképpen miért nem irok magam Marignacnak?...

XVIII.

Hat napja, nem boldogulok. Nem tudok írni.

Azt kellene elbeszélnem, hogy konstatáltam magamban sorra egyik tehetetlenséget a másik után, vagyis jobban mondva, hogy okoskodtam magamat tehetetlenné, mielőtt tettem volna.

Nem merem részletezni, félek a visszahatásától, mely máris nyilvánul.

Tapasztalom irásközben, hogy habozok, se megelőzőleg, se pedig utólag nem bizva annak a korrektségében, amit irok, - hogy akadok meg az elkezdett mondat közepén, a már leirt iménti mondathoz térve vissza s töprengve, esetleg két, egymáshoz közel eső „volt” miatt, ahelyett, hogy befejezném a megkezdett uj mondatot.

Egy uj lapot kezdve, az első törlés elkedvetlenít, izgatottan nyulok uj és uj papiros után.

Néha annyira érzek, hogy nem találok kellő szavakat a kifejezésére. Hideg, üres valamennyi, amelyet én találok.

Néha olyan tisztán látom magam előtt a helyzetet, az embereket s olyan egyszerü az, amit le kellene irnom, hogy banálisnak tartom.

Ha végignézek egy teleirt lapot s analizálom rajta a törléseket, javitásokat, megkapom rajta az én egész életem pszikologiáját.

Nyilvánvaló: - most, hogy igy követem s ugyszólva ujra átélem önmagamat, ez annyira enervál, hogy szinte másodszor okoskodom belé magamat a tehetetlenségbe.

XIX.

Berendeztem az iróasztalomat. Előkészitettem a tollakat, jobbkézt állitottam a tintatartót, az órát baloldalra és fölszeleteltem a Concarneauban vásárolt papirost. Ez is jó lesz addig, mig Marignac mást küld helyébe.

A nagy csomó tiszta papirost élvezettel helyeztem az asztal sarkára.

Mit irjak?...

Hátha lemásolnám a naplómat?...

A tiszta papiros elcsábított s vesztemre, elővettem a kalendáriumot. A „4”-es sorokra nyitottam. Nem, ezt nem fogom lemásolni! Hisz azért hagytam abba, hogy cselekedjem!...

De éppen azon a lapon vannak a következő sorok: „Délután, a parkban járkálva, elgondol­koztam azon, hogy mennyivel egyszerübb és boldogabb akár azoknak az asszonyoknak az élete is, akik ott reggeltől estig izzadnak! Elfáradnak, nem tépelődnek, jól esik nekik az a falat kenyér, amiért megdolgoznak és tudnak élvezettel pihenni.”

Idegesen utána csaptam volt: „Ez ugyan elég lapos idea.”

Hátha mégse!?... Nézzük csak!...

Az ember olyan könnyen és szivesen megbocsát a saját ideáinak.

Kezdtem azon tanakodni, hogy mit is lehetne hát csinálni ebből?

Alkonyat felé kiültem vele a torony erkélyére s elnéztem, hogy viszi ki a csöndes esti szél az öbölből a concarneaui halászbárkákat. Hosszu rajban kerültek föl s az innenső parton sora­koztak éjszakára, hogy a hajnali dagálylyal azonnal indulhassanak ki a nyilt Oceánra. Mikor valamennyi horgonyt eresztett és lebocsátották a vitorlákat, sátort huzva vele a bárka hátsó része fölé, akkor olyan volt az, mint egy vizen ringó fekete falu. Egyik-másik bárkán tüzet raktak, körülülték s énekeltek.

Mert éjszaka járnak a vizbefultak édes viz után, halkan eveznek el a bárkafalu mellett s egy fekete asszony jár előttük. Susognak, susognak, de titokteljes mondanivalóikból csak egyetlen egy szót ért meg halandó ember: - igen!... igen!...

Az Ur Isten szeressen minket!

Gonosz éjféleken görcsösen kapaszkodik föl egy-egy kéz a bárka szélébe és huzza le a habok közé. Mind megannyi erős férfikéz, mert az asszonyok nem nyulnak föl a bárkához, de a hajuk ott uszik a vizszinén s belégabajodnak az evezők, ha menekülni akar a bárka.

A jó Isten segitsen minket.

Bánatos zsolozsmák ezek a breton dalok, csupa alázatos könyörgés, hogy az Ur Isten jó szivvel oltalmazza a tengeren éjszakázó halászt.

Ebből a hangulatból kellene keretet formálnom az ideám köré. Mit is akarok?!... Igen, - boldogok azok, akik elfáradnak.

XX.

Talán valami szindarab-félét irhatnék belőle!

De nem olyan sablonos holmit, mint szokás... Valamit, ami csupa poézis legyen!...

És ahelyett, hogy magával a megirandó darabbal foglalkoztam volna, azon ábrándoztam, miként lehetne egy darabot ugy beállitani és ugy előadni, hogy abban ne találkozzék az ember illuziót sértő, hangulatzavaró durvaságokkal.

A nap sütött be hozzám és a falon, amint véletlenül fölemeltem a kezemet, mintha egy hattyu árnyéka suhant volna végig.

Ez adta az ötletet, hogy milyen szép lenne egy olyan szinielőadás, amelyben a szereplőknek csak igy a vetített árnyékai jelennének meg s valami halk zene kisérné a szöveget.

Milyen poétikus összhangot lehetne igy teremteni!

A hangulatot csaknem lehelletszerüleg közölhetné az ember!

A tónusokat szinekben lehetne vetíteni az árnyképek mögé.

Például: egy tavaszi mese szereplői halvány-lila alapon jelennének meg, sárgás-fehér kön­tös­ben, olyan halvány-lila alapon, mint amilyenbe a messzi láthatár körvonalai mosódnak szét kora tavaszkor. A mese folyamán ez a gyöngéd lilaszin puhán olvadna át a nyári, melegen rezgő, majd forró vörösbe, amelyből már szikrázó fehéren válnának ki a szereplők alakjai.

És ezeket az átmeneteket ki kellene fejezni a mese cselekvényében is, a szöveg stilusában is, aminthogy harmonikusan érvényre kellene ezeknek jutni a kisérő zene szineiben és ütemei­ben.

Persze, valami olyan tárgy kellene, hogy szabadon járhassak a mese és a valóság szivárvány-hídján.

Például itt van a tengeren ringó bárkafalu és a legendák éjféli bárkái...

Ez elég hangulatos, de a szinek nem érvényesíthetők, ez mind csak komor, fekete mese, a fekete éjszakában.

Esetleg majd megkisérthetem ezt is egyszer: ezüsthintő holdfényt, sárgáspirosan lobogó bárkalángot adva a képre. Mesét majd Is városában keresek hozzá.

Még mindig nem irtam egy betüt se.

XXI.

Maradjunk itt, ahol vagyok, ebben a toronyban.

Alatta a sziklák és előtte a tenger.

A tengeren alkonyat felé, - mikor tündéri szin-apotheozisben bucsuzik a nap - jönnek haza a bárkák, a bárkákon a halászok.

A parton a falu, a faluból jönnek az asszonyok, a gyerekek s az öregek.

Itt a torony alatt találkoznak.

De mi legyen itt a toronyban?...

Ez elég hangulatos lenne bevezetésnek! A két csoport itt találkoznék a torony alatt s ugy tömegesen lehetne őket szerepeltetni. Az egyik csoport képviselhetné a békés megelégedést, a másik a kételyt, az elégedetlenséget...

Az egyik csoport szelleme igy énekelhetne:

„A Mindenható velünk! Bevégezve a nap munkáját, térjetek meg hajlékaitokba és béke lészen veletek. Fogyasszátok el a kenyeret, mely lágy és jóizü tinéktek, mert becsületes munkátok jutalma. Áldassék érte az Ő neve!”

Az angelust harangoznák ezalatt a toronyban s a csoport térdreborulva vet keresztet.

A másik csoport szelleme rekedten emelne szót, igy:

„Ki törődik ti veletek! Hajnal óta húzzátok az igát, menjetek alomra és pihenjétek ki magato­kat. Rágjátok a száraz, keserü kenyeret, véres verejtéktek hullott érte. Panaszkodhattok az éjszakának!”

A tenger rikácsolva szaggatja ez alatt a partot s a csoport zúgolódva kezd mozogni.

Ekkor...

Itt, a torony erkélyén megjelenik egy magasztos női alak, a szemei be vannak kötve, mert megvakul az, akit az ő pillantása ér, mert ő az Igazság.

Mind a két csoport mély csöndben, lesütött fővel várja, hogy mit fog mondani?

Ő némán áll az erkélyen és nem mond semmit.

De hát azután?...

XXII.

Addig nem akartam iráshoz fogni, mig végig nem gondoltam az egészet.

Harmadnap is biztam még a dologban.

Egy kis mese elejét eszeltem ki.

Például, ha ugy csinálnám, hogy egy vakmerő fiatal halász szerelemre gyulad és megközelíti a torony lakóját?...

Ebből poétikus bonyodalmakat szőhetnék. Az ifju hasztalan könyörög neki, hogy szóljon, hogy oldja le szemeiről a kendőt. Az Igazság is szeretni kezdi őt s mentől jobban szereti, annál kevésbé teljesitheti az óhajtását, mert hisz elveszítené vele.

Eddig jutottam. De ezután mit csináljak?...

És itt kezdődött a gyötrődésem.

Szombaton feljött hozzám Conan abbé, hogy nincs-e valami óhajtásom a prédikációt illetőleg?

Leültettem s mondtam neki, hogy irni szeretnék.

- Irni? Méltóztassék rám bízni, eligazitom én, soha se vesződjön vele a kegyelmes ur!

- De nem ugy, irodalmi munkát értek.

Ezen elcsodálkozott. Ő is akart ugyan káplán korában irni egy vallásos elmélkedést a plébánia Szent-Asszonyáról a bucsujáróknak, de bizony, itt a hivők nem nagyon jól tudnak olvasni ma se, hát még akkor!... Pedig azóta már többször próbálkoztak az iskolával. - Hát inkább el­mondom nekik a prédikációban, ugy aztán nincs baj, a szót mind megérti. A kegyelmes ur milyen textust választott?

Haboztam, de aztán mégis elmondtam neki, hogy mit akarok irni.

Azt szerette, hogy ugy jönnek haza este a halászok és az angelust harangozzák, de mikor az elégedetlenség szavait idéztem, megdöbbent.

- Ki az? Ki mondja azt?! - kérdezte s ráncokba futott a homloka, mintha korholni akarná azt a halászt, aki igy káromkodik.

- Hisz ez csak poézis, abbé! Nem érti?... Ezek csak szimbólumai egy ideának.

- Vagy ugy!... De mégis azért kár talán igy...

- No, csak hallgassa végig!

Hallgatta is, nem szólt bele, de kissé bizalmatlanul tekintgetett rám.

A végén mondtam, hogy nem találom a megoldást s ez mennyire idegessé tesz, - pedig ugy-e nem rossz az ötlet?

Megsimogatta az állát s igy szólt:

- Hát iszen majd csak kitalálja hozzá a többit is a kegyelmes ur, unalmában.

Sajnáltam, hogy szóltam neki róla. Már most védelmezni akartam az ideámat, magyaráztam, magyaráztam, ő meg helyeslőleg bólingatott.

- De szóljon kérem valamit. Nem szereti?

- Az igazat megvallva, nem nagyon jól tudom én ezt a mitológiát. Ne tessék zokon venni, hogy igy megmondom. De azért nagyon szép.

Elkedvetlenített.

Két nap kellett, mig annyira összeszedtem magam, hogy vissza tudtam térni az ideámhoz. De már ekkor kételyeim voltak. Nem olyannak találtam, mint két nap előtt. Minek szimboli­zálok?... Az elvont fogalmak allegorizálása csak ismét megkerülése az igazi életnek! Hisz itt vannak előttem az élő modelek, ezekkel kell dolgozni!...

És mielőtt még gondolatban eljutottam volna egy „egész” megteremtéséig, már kétségbe vontam a képességeimet, előre föltételeztem a fiaskót, pedig ez már magában is elég a fiaskó­hoz. Az is lehet, hogy ezekkel a kételyekkel akartam palástolni azt, hogy megakadtam. De legalább ez történt volna öntudatlanul!

A papiros ott volt az asztalomon, ott a tinta s ott a toll. Le-leültem mellé mindennap. Nem tudtam irni.

Mi lesz, ha egyik nap csakugyan beállit hozzám Mathurine?!

XXIII.

...Száztizszer kerültem meg a szobámat. Megolvastam. Valahányszor az asztalom mellett haladtam el, egy vonást huztam egy papirosra. Azután leültem és gondosan összeadtam. - Éppen száztiz!

Tizenegy napja csinálom ezt délutánonkint, tehát ezerháromszázhuszszor tettem meg ezt az utat. Egy fordulóra esik harminckét lépés... Szorozva ezt az ezerháromszázhuszszal, - negyven­kétezerkétszáznegyven lépést tettem tizenegy nap alatt...

Egy régi, velencei földgömb állott a csillagász-holmik közt. Az jutott eszembe, hogy lássuk, mennyi idő alatt kerülném igy meg a földet?

Vegyünk két lépést egy méterre... A méter a dél körnegyedének tizmilliomodrésze... A negy­ven­kétezerkétszáznegyvennel osztom a tizmilliót... Azután szorzom négygyel... De nem! Vegyünk csak egy napot... Tizenhat méter egy fordulóra, ezt száztizszer...

És igy tovább! Gondosan kiszámitottam azt is, hány ezer meg ezer emberélet, hány század kellene ahhoz, hogy megkerüljem a földet.

Igy utaztam. A földgömb körül. Eltévedtem egy-egy nagy sor számsivatagban s annak örültem, mert buzgón kerestem a kiutat és addig legalább nem gondoltam egyébre.

Aztán ebbe belekábulva, áttámolyogtam a halászomhoz.

Az egy csinos kis bronz-szobor ott a másik szobában, egy mezitlábas halászt ábrázol. Köréje penészedtek a humanitárius terveim.

Mikor először álltam meg előtte, ilyenformán okoskodtam:

Ezeken a szerencsétlen embereken is segiteni kellene! Módot kellene szerezni nekik, hogy könnyebben élhessenek. Milyen jó lesz boldog emberek közt élnem!... Majd tanulmányozom a helyzetet s találok módot, hogy segitsünk rajtuk. Ahhoz a nyomorult kis összeghez, amit az életük kockáztatásával keresnek meg az északi tengeren, kevesebb veszedelemmel is hozzá lehetne őket segiteni. Amint hallom, a kapzsi, embertelen armatőröknek vannak kiszolgál­tat­va, tehát ebben az irányban kell indulni, ha javitani akarok a helyzetükön. Mondjuk, hogy el kell menniök Izlandba, de hát menjenek a saját hasznuk szolgálatában s élvezzék fáradságuk gyümölcseit saját maguk, vigyék ők vásárra a fogást. Nincs bárkájuk az utra?... Hiszen ha csak ezen mulik!... Esetleg a törvényhozás utján is védelmükre lehetne kelni, szabályozni kellene az indulás idejét, hogy várják be legalább a tavaszt s ne hajtsa őket a haszonlesés a téli köd veszedelmei közé... Majd meglátjuk!...

És mindez kegyetlen pontossággal eszembe jutott mindannyiszor, valahányszor a halászra pillantottam utóbb.

Az ablakból órákig lestem egy-egy vitorlát s végre a tengernek a látása is ugy émelyített már, mintha rajta lettem volna.

Conan abbét kértem meg, hogy bocsássa el Le-Mouëlt, adasson neki penziót, ajándékozza neki vissza a megvásárolt bárkát, - nem birom a tengert, nem megyek rá többé!

A pap beszélt valamit, hogy talán a plébánia javára, talán az iskolára lehetne fordítani a bárka árát... Mondtam neki, hogy csináljon, amit akar.

Egyetlen élő lénynyel akartam volna barátságot kötni.

A kupola pereme alatt lakott egy remete pók, az majdnem ugy élt, mint én. Legyekre vadász­tam neki. Bizalmatlanul fogadta.

Elnéztem hosszan, mint vergődik a hálójába vetett légy s ő csak akkor mászott ki rá, mikor az ugy belegabajodott a hálóba, hogy már mozdulni is alig tudva, csöndesen megadta magát sorsának.

Akkor aztán melléje kuporodott a pók.

Néztem, néztem, és a saját ideáimat láttam ott, amint a tehetetlenség pókja lakmározik belőlük és szívja őket halálra.

XXIV.

Egész nap lázasan azon iparkodtam, hogy elfoglaljam magam, hogy csináljak valamit addig, amig majd iráshoz kezdek. Mert ma hozzáfogok!... Leirom hát legalább azt, amit eddig ki­gondoltam.

Jártam a kálváriát a szobáimban, egyik gondolat-zátonyról a másikra, az ablaktól a földgömb­höz, onnan a halászhoz, onnan a pókomhoz. Dagornet sürgettem, hogy korábban tálaltasson, mert majd reggeli után fogok irni. A reggelihez alig nyultam s utána lementem a parkba, hogy majd egy óráig járkálok, azután felfrissülve iróasztalhoz ülök.

A parkban, de sőt egész nap, magára arra, amit irni akartam, alig gondoltam, csupán az a gondolat gyötrött, hogy irni fogok és bizonyosan tudtam, hogy nem lesz belőle semmi.

A kertész meg akarta mutatni, hogy mit végeztek a parkban, mióta itt vagyok.

- Köszönöm - feleltem neki - ma nem érek rá, dolgom van.

Kis híja, hogy azt is meg nem mondtam neki, hogy egy óra mulva irni fogok.

A park mélyében olyan izgatottá lettem, hogy egyszer csak futni kezdtem, sebesen, folyton sebesebben, lélekszakadva, - aztán lihegve dőltem egy fatörzshöz, átkaroltam és keservesen zokogtam. Az nagyon jól esett.

Azután leültem a fa alá és néztem, hogy sürög, hogy él ott a fűrengetegben egy egész világ, hangyák, parányi bogarak s mekkora szerencsétlenség lehet az nekik, ha én egyet mozdulok... Figyelemmel kisértem egy-egy hangya utját, kitért, ha eléje tettem az ujjamat s keresett magának más ösvényt, de mégis ment.

Azután tovább bódorogtam a fák közt. Ugy képzeltem, hogy nagyon sok időt töltöttem ott a fa alatt és nemsokára ugy is este lesz. Majd este lámpagyujtás után próbálom meg, hogy mire megyek.

Az órám a zsebemben volt, de nem néztem meg hány óra.

Mit csináljak addig?

Meglátogatom Conan abbét.

Az abbé a tornácon ült, reverendájának az alja föl volt gyűrve a cingulusa köré s az öle teli volt forgácscsal. Főzőkanalakat faragott. Kértem, hogy folytassa csak. Marianne asszony, amint észrevett, behuzódott a konyhába.

- Mivel szolgálhatok a kegyelmes urnak? - kérdezte s lopva oldozta le a reverendáját.

- Köszönöm, nincs szükségem semmire, csak látogatóba jöttem.

- Én hozzám? A kegyelmes ur!?... Istenem... Iszen csak tessék parancsolni, elmegyek én akármikor a kastélyba.

Kértem, hogy folytassa a munkáját. Nem akarta, - már hogy is merne ő én előttem faragni!

- Tudja mit? Mutassa meg, hogyan kell, én is megpróbálom.

Addig erősködtem, mig megtette. Olyan puhán, könnyen vált le kése alatt a fa, mintha vaj lett volna.

- No, most én!

Ide adta a kést, mutatta, hogyan kell fogni, de bizony nem igen boldogultam vele.

- Keményebben méltóztassék fogni!

Gyöngék voltak az én ujjaim ahhoz a munkához s amint kissé erőlködtem, szilánkosan hasadt be a fa, nem tudtam vezetni a kést. Marianne a konyhaajtóból leste, hogy mit csinálunk.

- Látja, tisztelendő ur, milyen ügyetlen vagyok.

- Oh Istenem, minek is volna ez a kegyelmes urnak.

- Majd még elvágja a kezét! - szólt ki hozzánk Marianne asszony. Kellemetlen volt a hangja.

Visszaadtam az abbénak a kést. Nem vagyok én ehhez se elég ember.

- Mi ujság a faluban?

- Nincs kérem semmi különös. Készülünk a bucsura, addig már nem mertem hozzá fogatni a templom reperáláshoz, hogy ne legyünk rendetlenségben azon a napon, de már megalkudtam a quimperi kőmivesekkel. Quimperből jön négy ember, Concarneauból három, meg a mienk itt, az nyolc. Nyolcan kényelmesen elvégezhetik, mire beállnak a téli essők.

De hát mit érdekel ez engem? Minek jöttem ide? Ezalatt irhatnék otthon!

Olyan hirtelen keltem föl, hogy az abbé csak ámulva nézett rám, mit akarok?

- Megyek, dolgom van. Maradjon kérem.

Megérintettem a kezét s otthagytam.

Öt óra volt, mikor hazaértem. Az ebéd órájáig, hétig, babráltam jobbra-balra, sehol se találtam a helyemet.

Hét óra felé Dagoru Conan abbét jelentette.

Szinte megörültem neki. Az abbé ötölt-hatolt s végre kisütötte, hogy bocsánatot jött kérni.

- Miért?

- Talán megharagudott a kegyelmes ur.

- Én?

- Igenis, hogy olyan indulatosan el tetszett menni. Mindjárt gondoltam, de mit csináljak, nem mertem azonnal...

Biztositottam, hogy szó sincs róla, semmi okot se adott rá, csak én kissé izgatott vagyok, nem érzem egészen jól magam.

- Nézze tisztelendő ur, ha nem ebédelt még, hát maradjon itt velem, ebédeljünk együtt.

- Igenis kérem, én már vacsoráltam, mi hat órakor szoktunk, hanem azért nagyon szépen köszönöm, örömmel itt maradok.

Alig voltunk együtt tiz percig, már ráuntam. Csak akkor beszélt, ha kérdeztem s ugy evett, mint egy cápa, kiizzadt belé. A szája teli volt még s már gyúrta a következő falatot.

Jaj! hogy szabadulok meg tőle ebéd után?..

Amint fölkeltünk az asztaltól, elment ő azonnal, a saját jószántából, roppant mód hálálkodva. Attól féltem, hogy kezet csókol.

XXV.

A lámpa is ott égett az iróasztalomon.

Jobbkézt állott a tintatartó, balról az ingaóra, középen a fehér papiros.

Megálltam az asztal előtt s egy mélyet sóhajtva, nyugodtan, de egész nyugodtan elgondoltam, hogy most mi fog történni: - leülök, veszem a tollat, bemártom és nem fogok egy betüt se leirni, hanem majd hátradőlök a széken s ugy ülök itt éjfélig, olvasva az óraketyegést.

Hát minek is ülnék iráshoz?...

Lesz, ahogy lesz, vigyen a sorsom, ahová neki tetszik.

Átmentem a hálószobámba és lefeküdtem.

XXVI.

Azon döbbentem meg, hogy milyen nyugodt vagyok.

Vajjon helyt van az eszem?...

Felültem az ágyban és ugy ügyeltem saját magamat, hogy nos, hát mit fogok most csinálni?

Aludni akarok?... De hisz nem tudok aludni!

Fölkelek?... Minek?

És mégis fölkeltem, az iróasztalom elé ültem, vettem a tollat, bemártottam és nem irtam egy betüt se, hanem hátradűltem a széken és ugy ültem egész éjjel, olvasgatva időnkint az órá­ketyegést.

Nem voltak hevesebb emócióim, feneketlen keserüségben zsibbadt szét testem s lelkem. Talán, ha arcul köpött volna valaki, arra se reagáltam volna.

Reggel, amint derengeni kezdett, eloltottam a lámpát s lefeküdtem.

Némileg még jól esett, hogy végre ezen is túl vagyok.

VÉGE A MÁSODIK KÖTETNEK.

HARMADIK KÖTET.

I.

Még hátra van a festés és Mathurine...

Hamar, de hamar túl akartam esni ezeken is. Képtelenség mind a kettő, ugy járok majd, mint az irással, de hát annálinkább végezni kell ezekkel is.

Mi lesz majd azután?...

Semmi, nem tudom, de ezektől is szabadulni akarok.

Egyátalán nem gondoltam arra, hogy mit fogok festeni, de lázas sietséggel készülődtem hozzá. Széles ablakot vágattam a kupolán. Mig ezen dolgoztak, némileg megnyugodtam. A munkások kizavartak a toronyból s én, hol a parkban, hol a tengerparton bolyongva, lassan­kint ismét kiokoskodtam magamnak egy gyanus „talán”-t!

Talán mégis!... Hátha azért nem tudok irni, mert túlságosan sok a festői elem a szenzációim­ban? Hátha a vásznon jobban boldogulok, mint a papiroson!

Mindaddig, mig festékeim nem lévén, munkához kezdenem lehetetlen volt, inkább a biztató eshetőségeket találtam meg, - amint megérkezett Marignac küldeménye, sorra ráakadtam a csüggesztő nehézségekre is. Hogyan boldogulhatnék, hisz alig tudok valamit a festészet alap­elemeiből?... Gyerekkoromban tanítottak ugyan rajzolni, de hisz annyival semmire nem megyek! Mindegy! Szintónusokkal is eléggé ki lehet fejezni a hangulatokat s majd igy próbá­lom meg...

Kegyetlenül megviseltek ezek a hetek és senkim nem volt, akinek sóhajthattam volna. Dagorne előtt ugy titkoltam a gondolataimat, mintha bizony meg is értett volna; a falubeliek csak a nagy urat látták bennem. Conan abbé is elidegenedett tőlem, valószinüleg megijedt.

Mikor a nagy ablakot vágták a kupolán, mondtam neki, hogy festeni fogok. Csóválta a fejét, hogy milyen furcsák jutnak az eszembe! No, de ha már igy van, hát mondana ő valamit!

- Fössön a kegyelmes ur egy szép, nagy Szent Annát a templomnak, a régi ugy megfakult s ugy össze van repedezve, hogy már nem is lehet megismerni.

- Nem tudok én ugy festeni, tisztelendő ur.

- Nem?... De hát talán kireperálni mégis csak ki tudná a kegyelmes ur, ugy-e?

Megigértem, hogy majd hozatunk egy Szent Annát Párisból s ezzel beérte.

Följött aztán egyszer, hogy mit föstök hát?

Rosz napom volt. Persze... Mikor irni akartam, kapkodtam a szinekhez, most pedig, hogy az ecsethez kellett volna nyulnom, néhány fegyelmezetlen hangulatfoszlányon kivül ismét nem állott egyéb a rendelkezésemre. A vászonnal is csak ugy jártam, mint a papirossal, sőt még addig se jutottam, mert mikor azt kezdtem keresni, hogy mit fessek meg, egyik sujetmet lehetetlenebbnek találtam a másiknál s azon töprengtem, hogyan fejezhetném ki szinekben a tehetetlenség hangulatát... Bármiféle rajz zavarólag hatna... De vajjon nem azért óvakodom-e igy a rajztól, mert nem tudok rajzolni?!...

Hátha megfesteném a tengert, mikor szürke és köd van fölötte?... De hisz akkor is él, szünte­lenül mozog!

Talán festhetnék egy sivár pusztaságot, hogy egyetlen fűszál se legyen rajta, csak csupa meszes, kavicsos föld és ólomszürke, mozdulatlan ég feküdjék fölötte, be, be, messze be és sehol egy madár se legyen... De ez inkább a halál, nem pedig a tehetetlenség! Vagy a „semmi.”... Hogy lehetne megfesteni a „semmit”?...

Igy vergődtem.

Kerestem a természetben a tehetetlenség hangulatát, hisz abban mindig híven megtaláljuk a saját hangulatunkat, - csak ezt az egyet nem.

De mégis!... Egyszer, akkor délben, amikor Mathurinehez készültem és rekkenő meleg volt, nem moccant egy falevél se, irtóztató egyformán sütött a nap és ez szomorubb volt egy esős őszi alkonynál, - akkor néhány pillanatig ugy éreztem, hogy azok a saját pazar izzásában elalélt természet teljes tehetetlenségének a pillanatai voltak.

Mondom, kegyetlen napom volt s Conan abbé látogatott meg.

Leültem és hagytam, hogy beszéljen. Azt hiszem a bucsuról beszélt, én néztem egy darabig az arcát s aztán mögötte, a saját kósza gondolataimat.

Egyszer csak elhallgat és hátra fordítja a fejét.

- Ejnye, azt hittem, hogy valaki itt van mögöttem!

Nem szóltam rá semmit.

- Milyen furcsa! - mondta ő s még egyszer hátra tekintett, azután meg én rám.

- Isten engem...

- Igen, igen abbé, én néztem ott valakit.

- Iszen nincs itt senki!

- De igen, valakire gondoltam s az ott volt.

Köhintett, nagyon bizalmatlanul vizsgálta az arcomat s hamarosan elment. Hátha még azt is megmondtam volna neki, hogy az apámat és Mathurinet láttam a háta mögött!

II.

Maradt még egy utolsó szalmaszál s abba kapaszkodtam.

Mathurine azt mondta, hogy csak üzenjek s eljön hozzám...

Tehát üzenni fogok neki, hogy jőjjön! Mit bánom én... A szeretőmmé teszem, ha kell!

El fogom küldeni hozzá Dagornet, éppen őt.

De hogyan? Mit mondjak neki?

„Eredj le Mathurinehez s mondjad neki, hogy jőjjön.” Azonnal, azonnal, küldöm őt azonnal - s nem is haboztam, becsengettem Dagorut. De nem néztem rá, ugy mondtam neki:

- El foglak küldeni valahova.

- Igenis.

- El foglak küldeni ma...

Mégis resteltem. Kár volt behivni, inkább magam mehetnék utána! - gondoltam.

- Hova tetszik parancsolni.

- Egy... Azaz majd délután figyelmeztess rá.

- Tán asszony kell a kegyelmes urnak?

- Honnan tudod? - kérdeztem tőle ijedten.

- Hm... Már régen gondoltam, bocsánatot kérek, csak nem mertem szólni. Mit mondjak neki? Mikor jőjjön?

A készsége jobban zavarba hozott, mintha vakmerően szembe szállt volna esetleg velem. Hisz ez nem Dénes!... Ez valami más... De feszélyez azért ez is, hanem másként, ugy, hogy pirulva bár, de mégis megmondtam neki:

- Eredj le Mathurinehez és mondjad neki, hogy jőjjön.

III.

Három óra oda, három vissza, - tehát összesen hat.

Az első elmult nagy nehezen... a másik is... azután megállitottam az asztalomon levő inga­órát... azután imádkoztam.

Nem tudom, hogy jutott eszembe, egyszer csak elkezdtem a miatyánkot.

Dagorne egyedül jött vissza. Mathurine azt üzente, hogy ne haragudjam érte, de a héten nem ér rá, hanem majd a bucsu után, a jövő vasárnap...

- Eljön?!

Dagorne vigyorogva felelt:

- El-e?... Jön az kérem szépen, mint a bárány. Melyik ne jönne!

IV.

Szombaton volt a bucsu.

Ugy irom itt le, amint ma látom. Ma már látom hozzá az elejét is.

Látom a februári nehéz ködöt s alatta az Oceánt. Meg van halva az egész láthatár. A köd koporsófödele alól menekülő hullámok harsogva tépik a partot, dühös tajtékkal köpködve be a konok sziklákat; mély barázdát szorít a fojtogató tenger egy-egy merészebben kiálló gránit­tömb nyakán s az apró habok sírva vájják be magukat a térdei alá. A tenger nem akar meg­halni!

Látom a fekete bárkákat, leszerelve reszketnek az öbölben, nyöszörögve inganak a csupasz árbocok s a halászpadok alatt gubbaszt nehány sirály.

Látom a halászgunyhókat a parton. Az asszonyok szorgalmasan foltozgatják a vitorlákat s javitják az ereszre aggatott hálókat. Azok a dalok, melyeket szinte titokban dudolnak le munka közben, szürkébbek az imádságnál, olyan egyformák és olyan hosszuak, mint az a barna fonál, amelyből a hálót kötik... A konyhában, a tüzhely fölé akasztott bográcsban pedig békésen rotyog a leves.

Látom a halászt, a gunyhó elé ágyazott magának heverő almot, jó sós szagu hinárból. Feje alá tette párnának a facipőit, zápfogra szorítja mocskos kis pipáját és pihen és nézi, szüntelen nézi a ködöt, ma is, holnap is. A gyerekek, kócos, maszatos kis békák, boldogan bújnak a karjai alá, a lábai mellé, vetélkedve nyargalnak a konyhába parázs után, ha parázs kell a pipára s halommal hordják neki a szines kagylókat. Átballag a szomszéd halász is, ráncba szedett homlokkal segít pihenni és már most ketten nézik a ködöt, mig csak ki nem ürül mind a kettőjük dohányos kobakja. Akkorra pedig előkerül a harmadik szomszéd, elő a negyedik, hatodik és már most hatan nézik a mozdulatlan ködöt, szótlanul, napokig.

Végre megjön, amit vártak: az erős nyugoti szél. Rongyokká marcangolja a ködöt, vonítva korbácsolja szét foszlányait a tenger vállairól és diadalmasan öleli le végtelen kebelére a kék eget a napfényben ragyogó Oceán.

Most aztán, elő a bárkákkal!

Gondosan átvizsgálják az utolsó eresztékig, ujra kátrányozzák, a csavarokat megszorítják, megrongált részeit ujakkal cserélik ki, berakják a hálókat, a horgokat, a szigonyokat, a köteleket, a szekercéket kiköszörülik, kis hordókba sót, olajat és kétszersültet raknak a fenék alá, - dolga van ott, sok dolga gyereknek, asszonynak. És mikor a vitorlarudak is ott lógnak az árbocokon, még egyszer tűzfölé akasztja az asszony a bográcsot s megfőzi gondosan, ezer jóizüre és talán utoljára az ő urának a húslevest.

Azután kurtán bucsuznak övéiktől és a bárkára szállnak ők hatan, mind a hatan markos, elszánt halászok. Bőrüket kicserzette a sósviz, a szél, a nap, - szivük meg ott lett jó erős az árboc tövében, a tengeren. Ők hatan együtt egy család. Éppen hat ember kell minden bárkára, többen nem férnek, kevesebb nem elég és annak a hatnak egy közös, könnyen szakadó szálon az élete. Ha az egyik el talál késni egy vitorlaforditással, mind a hatnak özvegyen marad itthon az asszonya. Ha fordul a szél, ha oldalt veti a bárkát a hullám, ha sebesen be kell vonni a vitorlákat, ha forditani kell a kormányrudon, - mindeniknek megvan a maga bátran, azonnal, habozás nélkül cselekedni valója. Néhány hitvány deszkaszál ezen a rengeteg vizen és ők hatan együtt a halál ölében járnak néhány falat kenyérért!... Azt a falat kenyeret várja itthon reszketve az asszony és a kis szőke porontyok, - azért mennek ők ki messze, Izland felé, el az Uj-Földig, mikor fölszáll a köd, mert ez a legendás föld meddőbb egy ringyónál, csak szép. Száz özvegy halászasszony se tudna egy buzakalász alá elegendő esőt sirni belé.

Az asszonyok hosszasan néznek a távolba vesző bárka után s az ölben tartott kis poronty is ott látja a saját jövendőjét:

Car c’est pour les flots que nous enfantons,

Tous meurent marins, qui sont nés Bretons...

Ők itt maradnak imádkozni.

Mig azok kint küzködnek ég és víz között, itt, a mi kis templomunkban, csodatévő Szent Anna templomában bucsura járnak az asszonyok s az a néhány itthonmaradt öreg, meg nyomorék, hogy áldást könyörögjenek le az utjokra.

A mohos tornyu kis kőtemplomot a sírok veszik körül. Hisz olyan kevésnek ássák meg a sírját a szárazföldön. Kár is volna azokat külön temetőbe vinni. Jobb nekik itt, közel az Isten házá­hoz.

A templom zsúfolva volt asszonyokkal, de sőt a felének hely se jutott bent a templomban, azok hát künt térdeltek le a sírok között.

Egy fenyőfához támaszkodva, eleinte közönyösen néztem őket. Mathurinet kerestem. Vajjon megszólít?...

Csupa, csupa asszony, mind egyformák, erős arcu, nem szép asszonyok... Nem törődnek velem, rám se néznek, - szomoruak, csöndesek valamennyien, nem tudom, melyik köztük a leány, melyik az anyja. A ruhájuk is egyforma, dísztelen fekete posztóköntösben van vala­mennyi s nincsen rajtuk egyetlen szál virág, egy szem gyöngy se. A szélesen kihajtott fehér főkötő még egyformábbá teszi őket. Ez a fehér sisak valami aszketikus, rideg árnyékot borít az arcukra, egy fürt, de még egy szál haj se látszik ki alóla, - mind megannyi szomoru nézésü, lesütött szemü apácái ők a tengernek. Széles, kerek fehér gallér van a vállukra terítve s ez az egyetlen fényüzésük; ezer apró, szalmaszálnyi redőkbe van szedve ez a hófehér gallér, melyet nem derít egy öltésnyi himzés, egyetlen keskeny szalagocska se. Minek is volna az a szalag?... Kinek tűznének virágot a mellükre?... Hisz nincs, aki elkérje.

Imádkoztak.

Oh, hogy tudnak ezek a halászasszonyok imádkozni!

Ez az igazi, alázatosan vallott, vak bizodalommal rebegett imádság, melynek szent kötelesség érintetlen épségben őrizni meg egy Istent.

Hogy elfeledtem köztük a saját nyomoruságomat...

Besompolyogtam a templomba s egy darabig még okoskodtam, hogy mégis csak jól van ez igy... Áldott legyen az a pap, az az együgyü, ostobául ravasz és kövér pap ott az oltár előtt, áldott legyen, mert hisz ő ápolja és őrzi ezeknek a szegény, gyönge, félő asszonyoknak a sötétséget és a babonát... Hisz a reménységet, meg a vigasztalást nyujtja igy nekik. Ugyan mit érne ezeknek a tudás, mit az egyszerü, Istenét magának megteremtő vallás, mig a férjet, a szeretőt, meg az apát egy kis dióhéjban hajigálja hullámról-hullámra a kiszámithatatlan szeren­cse?!... Az erő törvényei, az egyensúly mértani arányai és csak ugy minden egyéb bölcsesség csúful cserben hagyná őket az első viharos éjszakán, hallva a sirályok vijjogását s a hullámseprő szél visítását.

Térdencsúszva tolakodtak az oltár elé.

Egy kis aranyozott, üvegfedelü szelencében Szent Anna hajából van egy fürt, Conan abbé nyujtotta az ajkuk alá s azt csókolták sorra az üvegen keresztül: az reménységet ad, az gyógyit, megőriz és bocsánatra segít benneteket szegény, búbánatos, együgyü asszonyok ti, kiknek csak egy falat kenyér kell, kik csak élni akartok és könyörögtök, hogy éljen az apátok, az uratok, a fiaitok és a szeretőitek is hagy éljenek... Ennyit igazán megtehetne nektek az az Isten!

Megosztom veletek amim van, akár a saját falatomat is szivesen átengedem egyikőtöknek... De még igy se jut mindeniteknek, igy se menekülhettek a tengertől.

És mégis irigyellek benneteket, mert hisztek.

Oh, hogy tudnak ezek a halászasszonyok hinni!...

Ha én is annyi bizalommal tudnám csókolni azt a szelencét, én velem is csudát tenne Szent-Anna.

Hátha?!...

Az oltár tömjénfüstje fullasztó vastagon áll össze felhőbe fölöttünk, a fehér főkötőket átveri a tolongásban az izzadság és az éneknek, amit énekelnek, nincs dallama, kivehető szövege sincsen, olyan erősen, lélekszakadva harsogják, hogy nem is könyörgés az már, hanem irga­lomra kényszerítése az égnek...

Még néztem a templom ablakait, melyekre szomoru képeket föstetett ennek a szomoru vallás­nak a szomoru fantáziája. Mintha nem is a bocsánatot tanitaná, hanem a büntetéssel fenyeget­ne, - az ablaküvegeken a pokol gyerekesen iszonyu bünhődéseit szinezi élénkre az innen kirekesztett napsugár...

Még okoskodom: - ez nem vallás, ez azoknak a papoknak a jövedelmező üzlete, akik meghíz­nak itt és cimborájuk a nyomoruság, a szenvedés, meg a tenger... A vallás nem a fenyegetés, a vallás a vígasztalás... De mégis, elismerem, hogy szükség van itt Conan abbéra, mindaddig, míg mi nem teszünk róla, hogy egy falat kenyér olcsóbb legyen az életnél. De... Hisz nekem van kenyerem és mégis jó volna hinni... Milyen poklot tudnék én festeni a lelki szenve­déseimből azokra az ablakokra s azokat meg talán ezek az emberek néznék közönyösen.

Harsog az ének, az arcok kipirulnak, reszket belé a válluk és várom, várom, hogy most mind­járt elkezdenek szédületesen forogni s a földhöz verik meggyötrött koponyáikat... Az öreg emberek csakugyan leborulnak a földre a csók után s ott rugdossák őket az előre tolakodók facipői, de ez nem fáj nekik, nem is éreznek, mert hisznek, boldogan, mámorosan, őrülten, mint a bálványszekér kerekei alatt fetrengő fakir...

És nem tudom hogyan, lassan térdre ereszkedtem és velük énekelek és a vér a fejembe tódul és visznek magukkal az oltár elé és Conan abbé az ajkaim alá nyujtja Szent-Anna fürtjét...

Oh de Conan abbé ebben a pillanatban észrevette, hogy én vagyok.

- A kegyelmes ur!!...

Elkapta ajkaim elől az ereklyés szelencét, letörülte s ugy nyujtotta csókra.

Föléje hajoltam, az ajkaim is hozzáértek... Pedig megcsókoltam volna az imént...

Szomoruan állottam azután félre.

Előttem vonult el a processzió.

Elül vitték a keresztet, utána a zászlókat, azután leányok emelték Szent-Anna szobrát, azután jött a pap s vele a kántor, egy recsegő hangu vak ember, aki tulbirta valamennyi asszony hangját és megint zászlók és ezek után, mintha fehér pillangók raja tódulna ki a templomból, énekelve, hosszu, hosszu sorban jönnek a fehér főkötős asszonyok.

Háromszor kerülték meg az üresen hagyott templomot, azután Conan abbé bement ministrán­saival a templomba, hogy beszentelje a gyertyákat, melyeket a halász asszonyok hoztak.

A Szent-Anna gyertyái...

Minden halászgunyhóban ott lóg az Anna napján szentelt gyertya s azok a boldogok, akik soha meg nem gyújtják. Az itthon maradt jó asszonyok türelmesen várják vissza Izlandból a bárkákat. Igy nyár végére szoktak azok hazakerülni. Amelyik gunyhónak hazaérkezik a gazdája, az elhozza vasárnap a templomba a gyertyáját s az Uristennek adja. De amelyik gunyhó hasztalan várja az emberét!... Nagyon, nagyon soká marad már oda a bárka, egyik is megjött, a másik is, nyár is elmult, csak hat asszony várja hiába az urát s minden egyes nap keservesebben mulik, egy-egy örökkévalóság nekik az éjszaka. Hatan járnak le a partra s lesik az ő bárkájuk vitorláit. Nem jön. De jön a téli köd.

Ekkor aztán a jó Isten szóljon hát, - előveszi a hat asszony az Anna-napján szentelt gyertyát, feltűzi a Szent képe elé a gunyhóban, ajtót, ablakot tárva hagy és meggyújtja.

És ez százszor a halál!

Lesi remegve az égő gyertya lángját, a libegő lángnak minden rezzenése a szivét perzseli végig ezer remény, ezer kétségbeesés az...

Mert ha annak a gyertyának a lángját kioltja a tengerről fújó szél, akkor nincs kit visszavárjon a hat asszony többé. Ott messze, az északi tengerből kelt ki Szent-Anna hivására a gunyhó gazdája és haza sóhajtott és attól aludt el a gyertya.

Conan abbé most szenteli a templomban a gyertyákat, idekünt pedig térdreborulnak az asszo­nyok, a földön az arcuk, nyöszörögve imádkoznak - Szent-Anna most, most légy kegyes!... Segíts meg minket, ebben a mostoha földben, itt a fenyőfák alatt, itt adj nekünk és a miéink­nek örök nyugvóhelyet, mi Asszonyunk!...

Egyedül én állottam ott köztük, néhány percre beborult a nap és szél suhant be a tengerről. Talán, haza sóhajtottak a halászok.

Bucsu után nincs tánc. Az öregek isznak egy csésze almabort, az asszonyok hamar hazamen­nek és imádkoznak és várnak. Néhány öreg asszony, akinek már nincs kit visszavárnia, itt marad s azok helyett járja és imádkozza tovább a bucsut, akik azt hiszik, hogy maguk nem végeztek eleget. Egy souért egy forduló a templom körül s jó bőven imádság, két souért kettő, kinek ahogy telik rá. És elvégzi olyan lelkiismeretesen, olyan áhitatosan, mintha csak magáért tenné. Meg hátha... Talán egyszer mégis visszajön az a hat, akiket ő kisért le valaha régen a tengerpartra.

V.

Ha én ezt ugy meg tudnám irni, ahogy éreztem. Ahogy láttam!... Vagy ha meg tudnám fösteni azt a képet, amelyet sejtve látok: - Szent Anna hozza a tenger fölött a halászok sóhajtását...

Teli volt a lelkem ezzel a búbánatos poézissel, mikor Dagorne belépett hozzám.

- Itt van - szólt, mintha a cimborájához szólt volna, - beereszthetem?

- Mathurine?!

A fejével intett, hogy: - az, az!

- Itt van! - s kiszólt az ajtón és bejött Mathurine. A gyertya is nála volt.

Dagorne vigyorogva hagyott bennünket magunkra.

- Milyen meleg van, - szólt az asszony.

Nem tudom milyen volt, nem mertem ránézni. Egyátalában nem tudtam, hogy mit csináljak most.

- Ott volt a bucsun, láttam... Hát most mit csinál?... Milyen jó hűvös van itt!

Ő közeledett hozzám. Egészen közel jött és én féltem tőle, mint amikor Dénes elől csúsztam hátra az apám ágyán.

Megfogtam a kezében levő gyertyát s azt hebegtem:

- Magának is van... Szentelt gyertya...

Olyan forró volt a tenyerem, hogy azonnal olvadni kezdett a viasz benne s undorodva bocsá­tottam el. Leesett a földre.

- No most eltörött - szólt Mathurine, lehajolva utána.

- Eltörött...

És én is lehajoltam.

- Nem tesz semmit, nem baj.

Fölvette a gyertyát, de én ugy maradtam, a szék mellett, guggolva. Tudtam is én akkor, hogy mit cselekszem!

- Hát mi baja? Milyen furcsa!

Nevetett s a kezét nyujtotta, hogy kapaszkodjam bele.

- Tán bizony görcs állott az inába, - szólt és ő fogott meg. A hónom alá nyult s ugy fölemelt, mint egy pelyhet.

Sajátságos!... Most, e sorokat irva, ugy, mint akkor, ma is mérhetetlen szégyenérzet fog el. Már nem félek, nem is reszketek, de szégyenlem magam a nagy erős asszony előtt, szégyen­lem magam, mint a gyerek, akit buja erkölcstelenségen ért az anyja... Mentegetni szeretném magam, mint akkor, de mit mondjak?...

Mentől gyöngédebben szól hozzám, annál hitványabb vagyok, - ég az arcom, nem merek fölpillantani a földről, mert gúnyosan néznek rám még a falak is... Óh, csak már egyedül lehetnék, vagy meghalnék inkább!

VI.

Hallom és a csontjaimat hasogatja a kacagása. Adni akarok neki, sok pénzt, mindent, amim csak van... Az ajkát bigyeszti és olyan szánakozólag tekint végig rajtam. Egyet bólint, meg­ráz­kódik, vállat von, igazgatja a csipőin a ruháját, lassan, lassan. Istenem, milyen lassan öltözik...

Alig vagyok képes visszafojtani a zokogást.

Restelli magát ő is, vagy haragszik? Az ő arca is piros, bágyadt a tekintete, már nem kacag többé, nem is mosolyog. Egyikünk se szól. Oh bár csak szólna!!...

Leesett valami a padlóra. Egy gomb, vagy egy tű, de olyan viszhangosan koppant ebben az irgalmatlan csöndben.

Aztán kiment.

Halkan, durcásan dünnyögte:

- No ezért ugyan kár volt ám idebolondítani az embert.

VII.

Hallgattam, mint halad keresztül a másik szobán, azután le a lépcsőkön, nyugodt, egyenletes, biztos lépésekkel, mint aki tudja, mit akar s hova megy... Most ért le az első emeletre... Eddig már lent lehet a földszinten...

Semmi neszt se hallok, már most bátran sóhajthatok.

De nem mertem sóhajtani. Visszafojtott lélegzettel sompolyogtam föl az erkélyre, lábujj­hegyen, hogy zajt ne üssek, - mert hátha el se ment, hátha találkozott Dagorneval, elmondta neki és most együtt kacagnak rajtam...

Reszkettem, alig volt annyi erőm, hogy össze ne roskadjak.

Leguggolva, az erkélykarzat kőoszlopai közt lestem, hogy elment-e hát csakugyan?...

Igen, ott megy, egyedül, nem is siet, egyszer se tekint vissza. A kamélia bokrok mellett meg­áll. Talán virágot akar tépni?... Ugyan mi juthatott eszébe annak az asszonynak akkor, ma se tudom, miért tette: - lehajolt, sebesen egy kis gödröt vájt egyik bokor alá, többször nyugta­lanul körültekintett, letörött egy darabkát a szentelt gyertyából s azt oda a gödörbe téve, elföldelte és meg is taposta ott a földet. Azután sebesen ment ki a parkból.

Tehát ennek is vége van.

Még láttam, amint fölkerült a sziklák közt a tengerpartra, nyilván nem akart a falun keresztül menni. Olyan nagynak, óriásnak tetszett s mintha az alkonyra rezgő levegő visszafelé hozná őt, inkább közeledni látszott... Az öböl lejtőjén egyszerre tünt el előlem.

Már most mit csináljak?

Egy darabig bambán bámultam le a fák közé. Ha leugranék innen?!...

Amint ez a gondolat az eszembe ötlött, abban a pillanatban mintha már esném, éreztem, mint csap el mellettem a levegő és most, most azonnal zuhanok a földre, szétloccsan a koponyám, összetörnek a karjaim, a lábaim...

Azon mozdulatlanul guggolva, az erkélykarzat kőoszlopai közé támasztott fővel bámultam le a fák közé sokáig, talán két óra hosszáig, mert már sötétedett, mikor rémülve hallottam a Dagorne hangját. Ijedten kiáltotta:

- Ur Isten!

Hozzám ugrott.

- Mi lelte a kegyelmes urat?! Jaj Istenem, mi történt?

Mert nem mozdultam, sőt behunytam a szemeimet. Komédiáztam neki. Ugy tettem, mintha rosszul volnék, - mert hát mit mondjak, ha már igy talált?

Mikor segítség után kezdett kiáltozni, akkor szóltam neki.

- Rosszul vagyok, vizet.

Lefutott víz után.

Igy lesz a legjobb! Beteg leszek s igy kitérek a kérdezősködései elől. Ágyban maradok... Hát idáig jutottam!...

A lovászokat csőditette föl s én, - hisz már nem tehettem egyebet - engedtem, hogy ölben vigyenek le a hálószobámba. Lefektettek s attól féltem, észreveszik, hogy komédiázom. Dagorne maradt mellettem, kérdezősködött.

- Istenem, ha tudtam volna! De azt gondoltam, hogy itt van a Grégoire asszonya, hát be­mentem a faluba. Régen elment?

Bólintottam, hogy el.

- Elszédült a kegyelmes ur?

Intettem neki, hogy igen, igen, csak maradjon csöndesen.

- Elküldök a tisztelendő ur után!

- Nem szükséges! - szóltam ijedten. - Nem kell senki! - tettem utána halkabban.

Egy izben háttal volt felém Dagorne s ugy tetszett, hogy mosolyog. Talán észrevette?!... Talán tudja is?!...

- Dagorne!

Felém fordult. Nem látszott az arcán semmi nyoma a mosolynak.

- Fordulj meg, kérlek!

- Hogyan?

- Csak fordulj meg, az Istenre kérlek.

Nem tudta elképzelni, hogy mi lelt, mit akarok? Hátat fordított. Az állcsontjai ugy kiállottak, hogy azt hittem, csakugyan nevet.

- Dagorne! - szóltam hozzá könyörögve.

- Tessék parancsolni!

- Kérlek, de igérd meg, hogy őszinte leszel? Ugy-e igen?...

- De kegyelmes uram... Hát iszen én nem tudom, mi lelte a kegyelmes urat!... Elküldök mégis a tisztelendő ur után.

- Nem, nem! Nem kell!... Nincs semmi bajom Dagorne, nem vagyok én... Csak azt mondd meg, hogy ugy-e nevettél az imént?

- Én!? Mikor?

- Lásd, nem akarsz őszinte lenni! Nem bánom, csak mondj igazat. Hálás leszek érte. Ugy-e nevettél, fiam? Mosolyogtál rajtam, mikor hátat fordítottál?

- Isten bizony, én nem tudom, mit akar a kegyelmes ur.

Ijedten hátrált az ajtó felé.

- Ne menj ki, maradj itt... Gyere ide...

Már annyira voltam, hogy el akartam mondani neki a történteket.

- Nem vagyok beteg, Dagorne, tudod te jól, hogy nincs semmi bajom...

- Tudom, kérem szépen, tudom, csak mégis elszalajtok a tisztelendő ur után.

Nem hallgatott rám, azt hitte valószinüleg, hogy félrebeszélek s elküldte a vadászt Conan abbé után. Engem ugy csillapított, mint a lázbetegeket szokták. Föl akartam kelni, kértem a ruháimat. Azt mondta, hogy iszen már ugy is este van, minek kelnék föl, már csak maradjak szépen az ágyban. Azt hiszem, képes lett volna lefogni, ha nagyon ellenkeztem volna.

- Nem hallod, hogy nincs semmi bajom! - szóltam s izgatottságom annyira erőt vett rajtam, hogy ugy vacogtak a fogaim, mintha a hideg lelt volna.

- Tudom, kérem szépen, tudom...

De már dühbe hozott. Reszketve parancsoltam neki, hogy fel akarok öltözni. Annál szeli­deb­ben csitított, hogy mindjárt, mindjárt.

Ekkor az jutott az eszembe, hogyha tovább erőszakoskodom, ezek azt találják hinni, hogy meg­zavarodtam!... Csak egyiknek jusson eszébe s megkötöznek!... Hogy is magyaráznám meg nekik, hogy nincs semmi bajom, - mégis ölben hoztak le a toronyerkélyről?... És hogy eddig betegnek vallottam magam!... Conan abbé is azt fogja hinni, hogy vagy lázam van, vagy megbolondultam. A teljes igazságot is hasztalan mondanám el, azt még kevésbé tartanák valószinünek. Mit csináljak?...

Ledőltem a párnáimra s hallgattam. Utóbb behunytam a szemeimet, lecsillapodtam. Leg­okosabb s legegyszerübb lesz, ha azt hitetem el velük, hogy beteg vagyok.

Conan abbé érkezett meg, de nem mozdultam.

- Elaludt! - suttogta neki Dagorne.

A pap lábujjhegyen, szuszogva jött az ágyamhoz.

- Hát mi az, mi az? Mi baj? - kérdezte ő is suttogó hangon Dagornetól.

- Pszt... Jaj, mennyi bajom volt vele!!... Mind föl akart kelni, pedig ugy didergett, mint a kocsonya.

Hátrább huzódtak, nem hallottam, mit beszéltek. Meg se moccantam, pedig nem jól feküdtem, fájt a mellem, ugy elzsibbadt a derekam, szerettem volna oldalt fordulni. Azután valamelyik az ágyam mellé ült és sokáig csönd volt. Elaludtam. Körülbelül éjfél felé riadtam föl. Hát a pap ült mellettem s mellére horgasztott fővel, jóizüen szundikált. Egyet-egyet horkolt a jó ember s fényes, piros arca ugy izzadt, mintha nagy hőségben keményen dolgozott volna.

Nesztelenül be akartam fordulni, de fölébredt.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - szólt álmos hangon s bizony nem tudta hirtelenében, hogy hol is van ő ott? Megdörzsölte a szemeit és a tenyerével az orrát. - Nincs semmi baj!... Semmi baj!... mondogatta halkan, azután motyogott még valamit, fölém hajolt, én azonban ismét ugy tettem, mintha aludnék, amire ő megigazgatta rajtam a takarót s nehány perc mulva megint hallottam, mint szíjja egészséges, teli kortyokkal kövér álma emlőit.

Dagorne reggelre került vissza a quimperi orvossal, aki természetesen nagy dolgot készült cselekedni a kerbastiki uraság betegségével s egy rakás lázat konstatált rajtam Conan abbé és Dagorne segitségével. Már ekkor nem mertem azt mondani, hogy nincs semmi bajom. Dagorne mind tóditotta, hogy milyen rosszul voltam az este, hogy erőnek erejével ki akartam ugrani az ágyból, hogy folyton félrebeszéltem, Conan abbé nem győzte a jó Istent áldani, hogy meghallgatta az ő könyörgéseit az éjszaka, mert csak az segített annyira is, hogy azt az álmot küldte rám a Isten.

- Már az igaz, hogy eleget hánykolódott a kegyelmes ur!

Mindent rájuk hagytam. Az orvos letelepedett a kastélyban, egyik éjjel a pap, másik éjjel Dagorne ült az ágyam mellett, suttogva beszéltek, lábujjhegyen járkáltak, én meg ott feküdtem az ágyban, alig szólva hozzájuk. Napról-napra kevésbé éreztem a szükségét annak, hogy fölkeljek, megszoktam, megszerettem a félhomályt, a gyöngéd suttogást, a csöndöt s legalább elfoglalt valami: - beteg voltam.

Egy hét mulva már magam is hittem, éreztem, hogy beteg vagyok. Hat óránkint borzongatott a váltóláz és jól esett az orvos erős meggyőződése, hogy ő nehány hét alatt meggyógyít.

VIII.

Augusztus közepén az orvos kijelentette, hogy egészséges vagyok. Conan abbé, aki jelen volt, azonnal elfutott s meghuzatta a harangot. A szokatlan időben konduló harangszóra a falubeli halászasszonyok összegyűltek a torony alá. Az orvos, aki még ott maradt s beszélgetett velem, leereszkedő mosolylyal tekintett ki az ablakon és biztatott, hogy keljek föl, mutassam meg magam alattvalóimnak, akik ime mennyire örvendeznek fölgyógyulásomon!

Elmosolyodtam s megigértem neki, hogy majd fölkelek, majd aztán elmegyek a faluba és majd gyönyörködhetnek bennem.

Az orvos még hosszan taglalta előttem ezt a régi szokást, ugy, hogy el is felejtett felkelésre nógatni, aminek én nagyon örültem. Végre elbucsuzott és elment.

- Tehát csak továbbra is sok friss levegő, kegyelmes uram! Sok mozgás és vígasság, kegyel­mes uram, vígasság! Ne az az örökös egyedüllét. Szerencsésen kihevertük ezt a kis gyomorlázat...

Aztán mondott mindenféle latin szavakat, a melyeket én három hét óta már olyan mérhe­tet­lenül untam.

Ahogy az orvos kiment, Dagorne jött be. Láttam rajta, hogy ünnepiesen van fölöltözve s el szeretne valahova menni. Eszembe jutott, hátha Mathurinehez megy?!... Elmosolyodtam, szomoruan, de tán közönyösen. Tudja az Isten, mintha nem is éltem volna, nem nyugtalanított többé a Mathurine emléke.

Szava elé vágtam:

- El akarsz menni?

- Csak... csak... Azt akartam kérdeni, parancsolt a kegyelmes ur valamit?

- Nem, fiam, semmit. Eredj csak. El akarsz menni egész napra?

Dagorne lenézett a földre s a nadrágja paszományát cirógatta. Olyan furcsán jött az a „fiam” szó a számra. Hogy én erre az emberre három-négy hét előtt még féltékeny voltam!

- Hát elmaradhatok egész napra?

- El.

Miután kiment, utána akartam még szólni, hogy - jól mulass! Boldog voltam, hogy magamra maradtam.

A lábbadozásnak a gyöngesége, az a kellemes fáradtság olyan jól megfelelt az én egész lényemnek.

Ott feküdtem még az ágyban délig. Örömmel láttam, hogy azok a hideg ételek, amelyekre az orvos betegségem alatt szorított, mind ott állanak az asztalon s nem szorulok senkire ma, talán holnap se.

Megörültem annak is, hogy valami vágyam támadt. Az a vágyam támadt, hogy megnézzem, vajjon az én pókom megvan-e még?...

Felültem az ágyban, aztán egy hirtelen elhatározással kikeltem belőle s megálltam az ajtó előtt. Magam is elcsodálkoztam, hogy ilyen rögtön megcselekedtem azt, amit elhatároztam.

Szinte boldogan tekintettem körül a szobában. Egyszerre aztán azt kezdtem érezni, hogy szédülök, forog a szoba velem és ez is jól esett, mindaddig, mig hanyatt az ágyra nem rogytam.

És még ott is jól éreztem magam. Vagy két óra hosszáig néztem a plafont.

Végre ismét fölültem s látva, hogy papucsaim éppen lelógó lábaim alatt vannak, egyszerüen beléjük léptem. Odacsoszogtam a karos székemhez, melyen hálókabátom hevert és magamra vettem. Aztán tapogatózva, meg-megállva, az ablakhoz vánszorogtam. Kinéztem. Eddig tartott az, ami jól esett.

Hát már most mit tegyek? Hová legyek itt egy életen keresztül?... Ezt a napot követi majd a többi ugyanilyen nap s az én fanyar eszem nem fog ezen napok elől megmenekülni.

Fölriadtam a betegség kellemes zsibadtságából.

De hát beteg voltam-e csakugyan? Vagy csak abba betegedtem bele, hogy az akartam lenni? Vagyis betegség szinlelésével akartam menekülni az élet utolsó kudarcának a felelősségei elől, mely élet tehetetlenségem bélyegét végzetesen nyomta rám?...

És egyszerre sújtott le rám annak a napnak e három hét alatt elzsibbadt emléke. Olyan tisztán hallottam a Mathurine kacaját a hátam mögött, hogy megfordultam. Szobámra, ágyamra néztem. Itt voltam én, ez voltam én egészen. Az a sok felesleges holmi, közöttük az én féreg mód nyüzsgő, töprengő gondolataim s abban az ágyban a saját magam réme - egy beteg, aki nem beteg, mert sohase volt egészséges, aki nem érdemli meg az életet, mert nem tudhatja mi az. Igen, ez a bökkenő! Nem tudhatom mi az élet. Miért? Mert egy olyan fajnak vagyok a végén, olyan korhadt fának vagyok az utolsó csenevész hajtása, melyből már kiszikkadt az életnedv.

Karjaim kilógtak a hálókabát bő ujjaiból. Elnéztem, igen, ez a két kar annak a mi fánknak a két legvégső száraz ága. Ezekből kellett volna hát tovább nőnie a fának!...

Mit tehetnék én ezzel a két karral? Vajjon meg tudnám-e legalább fogni azt a régi pisztolyt amely mellett többször elhaladtam a címerteremben? Ha most itt volna előttem... Örültem, hogy nem volt ott. Nem mintha gyáva lettem volna, - hisz lehet-e egy ilyen cerebrális ember­nél gyávaságról szó? De nem, én mint minden cselekedet előtt, ugy eme utolsó cselekedet előtt is, mely olyan kényelmesen tudja megoldani a tragédiákat, előre leanalizáltam zérusig az eshetőségek képletét és végtelenül fölöslegesnek találtam ezt az utolsó erőlködést. Jó, hát meghalok, hát aztán?!... Biztosít-e engem Conan abbé arról, hogy bár uj formában, de nem ugyanabban az organizmusban élem-e majd tovább az örökkévalóság nagy fehér eszten­dejét?... Én annyiszor átéltem már a halált, hisz egész életem voltaképp az azt közvetlenül megelőző agóniája volt nem is egy életnek, hanem egy kimulásra vénült egész fajnak. Meg annyiszor teljesen átéltem már a halál gondolatára annak legrészletesebb szenzációit is, hogy ez a gondolat teljesen elkopott és nem érdekelt többé. Eszembe jutott néha, de azonnal tova is tünt, mint a legköznapibb benyomás.

És ekkor minden nyomoruságom betetőzéseképp bizonyossá lett előttem, hogy a magam emberségéből még csak meg se tudok halni. Mert hisz, - okoskodtam azonnal tovább - az erőszakos halál a hatalmas és erőszakos természeteknek a privilégiuma. Az erőszakos halál is tett és oda is akarat kell, mint minden más egyéb cselekedethez. Tán még valamivel több is, nekem pedig ahhoz sincs akaratom, hogy akarjak. Meghalni se, élni se tudok.

Nos hát mi lesz? Mi vagyok voltaképpen?

A szoba forogni kezdett velem, féltem, hogy lerogyok ismét s nem fogok fölkelni tudni egy­hamar...

Az az élet, az az élet!... Miért akarok most szökni ebből a szobából? Miért gondoltam most azt, hogy ha törik szakad is, de járni próbálok, mert akkor talán jobban érzem majd magam.

Görcsösen ragadtam meg az ablak kilincsét s mintha az ágyból fölkelő beteg saját rémemet éreztem volna a hátam mögött, kibotorkáltam a szobából és nem mertem hátratekinteni.

Dolgozószobám egyik ablaka nyitva volt, a tenger lehelt be hozzám, nagy életü hullámainak végtelen lélegzésével.

Éltem, mégis éltem.

IX.

Soká nézegettem már a falon lévő képeket, melyeket a címerteremből akkor hordattam föl, mikor a festéssel vallottam kudarcot. Pillanatra ismét ugy éreztem, hogy szédülök, vissza akartam menekülni az ágyamba, de nem tudtam tovább menni a terem közepén levő nagy kerek asztalnál, melyen halomba voltak rakva az öreg családi foliánsok. Elernyedten sülyed­tem bele a széles, góth karos székbe. Kezem az asztalon maradt egy köteten.

Mikor homlokomhoz akartam emelni a kezemet, e mozdulattal közelebb csúszott hozzám az a kötet.

Figyelmem reá irányult.

Kinyitottam.

Egy XVI. századbeli amsterdami nyomásu könyv volt az, a következő címmel: „Ad Gloriam sempiternam Ducis illustrissimi Joannis Marchionis Morbihaniensis. Generalissimi Regis Catholici Philippi Secundi.”

Egy a spanyol szolgálatban volt ősömnek, Jean marquisnak, Alba herceg egyik legkatoli­ku­sabb és legkegyetlenebb tábornokának volt ez a dicsérete.

Átlapoztam a könyvet.

Az első lapon maga a hatalmas Alba herceg gratulál egy levélben, spanyolul „a szent ügy sámsoni oszlopának” abból az alkalomból, hogy ő felsége, a Rey Catolico szolgálatai jubi­leumára kinevezte Aranda hercegének. Azután egy ötszáz soros spanyol vers következett, melyet ezredének egy költő trombitása Antonio Cussachs szerzett és amelyet seregének minden irástudó kapitányai és hadnagyai aláirtak volt. E vers után a németalföldi, antwerpeni katolikusoknak ékes hódolata következett eme cimmel: „Al Gran Capitan Don Juan Duca de Aranda el Pacificador - El Mundo Catolico Agraciado” - tehát az egész katolikus világ hódolt az én ősöm vitézségének.

Hallottam egy hülye nagybátyámtól gyerekkoromban, aki magát a János név révén szinte Don-Juan-nak hívatta s a hívatás révén némi jogot formált a nagy ős dicsőségére, hogy ez a „Pacificador” jelző a legnagyobb elismerés, amelyet a kor legnagyobb ura, a spanyol király egy tábornoka neve mellett megtűrni kegyeskedhetett.

Eme hódolat után következik a protestáns raboktól kicsikart alázatos könyörgés, amelyben ezek beismervén az igaz hitről való eltévelyedésüket, a Pacificador irgalmasságához folya­mod­nak, fogadtatná vissza őket az Anya-Szent-Egyházba.

Megnéztem az aláírásokat. Egy német protestáns, Heynrich zu Rotheck neve után ez állt: „geschrieben mit seynem Bluth”. A könyv spanyol kiadói nyilván nem tudtak németül s fölvették a kiadásba a sajtó- és vérhibát.

Mégis csak rettenetes, nagy ember lehetett az én ősöm! Hogy vérrel írt nevükkel hódoltak neki az emberek.

Ezután következik aranyos betükkel nyomtatva, a hatvankét ütközetnek a lajstroma, amelye­ket Don Juan de Aranda negyvenötéves katonai pályája alatt megvívott. Persze politikai érdekekből ő is az első tizenkét ütközetben jó lélekkel harcolt a pápa ellen, mert a „XVII” után nagy fekete vonás, egy kereszt s a következő latin szavak következnek: „In gremio S. R. Ecclesiae deinde receptus.”

E lajstrom után jön nagy ősömnek bombasztikus életrajza, laponkint fölváltva francia és spanyol szövegben.

Az életrajz szerzője, Don Ramon Almirall y Ramagossa, „varletus Regis Catholici et Comes Sacrae, Curiae Romanae” Julius Caesarral, Cyrussal és Nagy Sándorral hasonlitja össze a Gran Capitant és skolasztikus, nehézkes hasonlatokkal dicsőiti. Vegyest szerepelteti a kor stilusában a görög isteneket: Marst és Vénust, Herkulest és Cupidót s ma már nehezen érthető vonatkozásaiból azt vettem ki, hogy ősöm nemcsak nagy hadvezér volt, akit féltek ellenségei, hanem az asszonyok is méltán szerették. A szivembe nyilallott az emberi nyers erély ilyen egyetemes voltának a káprázatos megnyilatkozása. Hiszen csak a különböző dicsőitő frázisok látszólag indokolatlanul vörös betükkel nyomtatott iniciáléit kellett összeolvasnom, hogy egy sereg dáma neve kerüljön ki belőlük. Többnyire spanyol nevek voltak, valószinüleg ma már ismeretlen udvarhölgyek és hercegnők nevei. A legutolsó anagramot igy sikerült össze­olvasnom: „Akit nem lehet megnevezni” „quia regiam habet coronam” - tehát királyasszony lehetett az ő szeretője.

Révedezve lapoztam át a cselekedeteiről szóló krónikát. Aztán fölsóhajtottam s a szembelévő falra néztem. Egy Henrik korabeli ruhába öltözött, kegyetlen szemü, spanyolos szakállu férfi állott a kép Velasquez-szerü sötét hátterében. Fekete köpenyén a calatravai rend nagy, hegyes­száru keresztje látszott, az aranygyapjas rend bárányával.

Ma se tudom még bizonyosan, hogy ki ez az ember, de én akkor annak az ősömnek néztem őt s ma is annak tartom.

Szigoruan nézett rám, olyan megalázóan, hogy mélyebbre huzódtam karosszékemben. Bal­keze kardján pihen, jobbkeze pedig egy nagy könyvön, amelyre ez van irva: „Facta loquuntur” Igen, a tettek beszélnek!...

Ez az ember nyugodtan pihenhet a kriptájában. Vajjon hol lehet eltemetve? Kiváncsivá lettem. Fölkeltem s elkezdtem kotorászni a nagy könyvhalmazban.

X.

Amaz emlékezetes augusztusi délutánt és Don Juan de Aranda ősömmel történt találkozá­somat csak azért mondtam el részletesebben, mert hiszen voltaképp neki köszönhetem, hogy - ma a francia akadémia negyven halhatatlanjainak egyike vagyok. Olyan óriási erély volt abban a Gran-Capitanban, hogy 300 évre rá még nekem is jutott belőle. Vagy huszszor elolvastam életemben azt a foliánst. Lendülete, mint egy lepantói ütközet riadója ragadt magával. Ugye csak van valami a vérben!? Határozottan e hatalmas ősöm előtt támadt szégyenérzetem vezetett utóbb arra, az akkor még nem is álmodott, de azóta évtizedeken át folytatott tevékenységre, melynek az eredménye ma akadémikus frakkom és az a hat kötet tanulmány. Földolgoztam családom történetét, tengerentuli IV. Lajostól, 940-től, az utolsó arandai hercegig, akit a vérpadon, közvetlen Robespierre előtt nyakaztak le, ugy, hogy az összelőtt állu néptribun még ráköpött a fejére.

Tisztelt barátom és uram, az aumali herceg személyesen jött el három év előtt hozzám gratulálni. Ő vitt be az akadémiába is. Én istenem! Hogy oda illem!...

Örült - mondá akkor - hogy én, mint ő, ki szintén földolgozta családja történetét, beláttam a fajok individualizmusa bölcsészetének a fontosságát.

„Minden fa” - mondá Monseigneur, rám függesztve tiszta, nemes szemeit - „egy ember. Csak nagyobb ember a rendesnél és tovább él. Némely ember fiatalon hal el, mintegy szivén találva a dicsőségtől, mint nagy rokonom Gaston de Fois, Ravenna alatt. Mások, hatalmasak és hosszuéletüek, mint a Napkirály. Igy van a fajokkal is. Lássa. Georges Villiers, az a hirneves buckinghami hercegi család ugyszólva egy generációban pusztult el, mások, akiket nem akarok megnevezni, soká éltek s már egy századdal ezelőtt az aggkor szenilis tehetetlen­ségében. És ezen nem lehet segiteni. Mi bennünk a jeruzsálemi Baldouin király keresztesei haldoklanak. Mi már haldokolva jöttünk a világra...”

Most is ugy a szivembe nyilallik még ez a mondás, mint amikor hallottam. Pedig már azon a napon sejtettem, amikor harminc évvel ezelőtt először láttam meg a nagy ősömnek hozott hódolatot az amsterdami foliánsban.

Monseigneur igy folytatta:

„Kedves Cousin, félre ne értsen engem! Azért, ha kezeink, amelyek elernyedtek a Régent dőzsöléseiben s elfinomodtak a csipke alatt, nem is tudják többé megfogni a nagy tettek kardját, ne legyünk mi hasznavehetetlenek! Higyje meg nekem, nincs a földön valami, ami teljesen haszontalan volna. Ön azt kérdi tőlem, mon cher Cousin, hogy hát mire valók akkor a fajok vén fáinak a csenevész végső hajtásai? Megmondom. Mit tesz az öreg ember? Leül s alkonyodó szemeivel, de egy már átélt nap tapasztalatainak leszűrődött bölcsességével tekint végig élete visztáján. Mi a fajunk visztáját nézzük hát végig. A fajvégi emberben, még ha tudatlan is - Monseigneur itt elmosolyodott - és fájdalom, francia nemességünk javarésze ilyen, vagy divatbáb, vagy a jockeyzmus magaslatára sülyedt csupán, mindig megvan az a csupán csak a nagy szintheziseket vagy tetteket követő analizisnek a tulfinomult képessége. Nos, hát helyt vagyunk!... A nagy tettek alkonya, azoknak a meglatolása és az azokban rejlő természeti örök törvényeknek a kikutatása...

Tisztelt barátom, Taine ur mindezt ügyesebben kifejtette és mindenek fölött szebben mint én, és éppen ezáltal nagyobb ő, mint én. Mert tudja, mi, fajvégi öreg emberek, betegek vagyunk s a széphez egészség kell. Ne foglalkozzunk mi a széppel. Ön láthatta ezt annak a különc fiatal­embernek, Montesquiou grófnak a dolgain. Az ő családja régibb az enyimnél, a legrégibb francia család, mert a Fésensac-ok már 800-ban szuverének voltak. Láthatta azokon, hogy a fajvégi embernél a tiszta szép ugyszólva lehetetlen, mert a hiperkultura folytán az eszthetikai érzések azonnal dekadens aberrációkba nyomorodnak át. Maradjunk mi az öreg embert meg­illető filozofikus szempontnál. Más is átnézhetné a mi családjaink históriáit. De lássa, kedves rokon, én hiszek a vérben. Az ember, - amint azt érdekes Renan polgártársunk helyesen el­találta a kereszténységről, amelyet csak a keresztény ért meg igazán, - az ember csak azt érti meg igazán, amihez testileg vagy lelkileg hozzátartozik. Nagy őseink ereje elég erővel alko­nyo­dik még bennünk arra, hogy az ő fékezhetetlen lett szenvedélyüket mi értsük meg igazán s ismertessük kezdődő kortársainkkal. Mi vagyunk vérünknél fogva az elmult koroknak, ha nem is leghivatottabb történetirói, de leghivatottabb anyagpreparálói. A mi fantáziánk nem tud többé ujat teremteni, de hiszem, arra elég erős, hogy a mult meglevő dicsőségének vagy szégyenének emlékéhez többé-kevésbbé objektív őszinteséggel hordhassa a nagy történeti események nehéz köveit... És ha objektivitásunk cserben is hagyhat bennünket, mindenkor érvényesülő szubjektivitásunknak, mint azon történelmi egyéniségek utolsó reflexének, mindig meglesz az az ereje, amely a hatalmas és őszinte tévedések privilégiuma: uj szem­pontból világitja meg a dolgokat s ekkép hozzájárul annak a csalóka és nehezen megfogható géniusznak, az Igazságnak a megközelithetéséhez... Fiatal barátom, az a Jules Lemaître, aki különben meglehetős kegyetlenül bánt el velem, azt hiszem, azért érti meg olyan jól az ő erős tehetségével a nagy Condét, mert az én, általa tévedésesnek nevezett rajongásom kiegészitő képet adott róla neki... Még egyszer fogadja, mon cher Cousin, egykori históriai urának és akadémiai kollégájának őszinte üdvözletét.”

Monseigneur szavain elgondolkozom gyakran.

Most, hogy e sorokat irom, elnézem asztalomon a hat kötetet s aztán, mint válságos perceim­ben harminc év óta, arra a fali képre tekintek. Ugy érzem, az a hatalmas spanyol generális mosolyog rajtam. Mintha jobban megszoritaná a kardja markolatát s egy nagyot akarna ütni vörösbársony keztyűs öklével arra a képen levő vaskos könyvre:

Facta loquuntur! - Facta loquuntur!

És dühösen néz rám, mintha azt mondaná: Irnok lett az unokámból!... Szerencsétlen! Hisz amit te hat köteten át összefirkáltál, azt a cselédjeink ugyis lekörmölték már a nyomunkban. Nem szégyenled magad?...

Én, Don Juan de Aranda, mélyen szántottam végig a tizenhatodik század világtörténelmének véres földjét...

Hátradűlök a székemben s vitatkozni próbálok vele.

Atyám - sugom - nem vagyok én érdem nélkül való, hisz akadémikus vagyok!

Az arcképen ilyenkor mosoly rebben át s magam is busan mosolygom utána.

Mi az az akadémikusság igy?

A középszerüség boldogulása. Hullafertőzés. Nagy emberek tetemein való élősdiség.

Gyakran elmulatok igy ma már s rendesen azzal végzem, hogy:

Vanitatum vanitas, nekem, aki nem tudtam semmi más élettéren semmire se menni, nekem kellett akadémikussá lennem!... Hisz uramnak, Monseigneurnek, az ő szerénus elméjében igaza van. De hát kikerülhetetlenül szomoru és végzetes a fajvégi ember sorsa a földön.

Nem mondtam igy ki, de csak ez a konkluziója az én hat kötetemnek.

XI.

Hogy a sorrendet betartsam, e hat kötetem eredetére kell visszatérnem. Ott születtek meg abban a pillanatban, amidőn azt az amsterdami foliánst kinyitottam. Az élet végső unalmával nyitottam volt ki, de hála annak a véletlennek, amely kezemet ódon kötésére vezette!

Most látom igazán, hogy az öntudatlan tulajdonok a legbecsesebbek az emberben. Nekem, aki egész életemben teremteni akartam, akkor, amikor azokon a heteken és hónapokon át csalá­dom nagy halmaz krónikáiba merültem, akkor valóban eszem ágában se volt, hogy teremtsek. És ime, mégis... Végeredményében mégis csináltam valamit, egy darabot hazám, Francia­ország történetéhez, családom ezredéves hosszu vörös fonala köré jegecesitve az eseménye­ket. Azon három hónap alatt, amely Mathurineel való kudarcomat követte, állapitottam meg életem mérlegét.

A filozófikus nyugalom, amely néha e sorok irásánál ma eltölt, eredetileg akkor, harminc évvel ezelőtt, a kétségbeesés zsibbadt nembánomja volt. De gyöngéden gondolok mégis vissza erre az időszakra s e három hónap végihez füződik életemnek az egyetlen bübájos, édesen kinos idilje, melyhez még ma is, most, hogy e lapokon előtte állok, mint ember a hegedő sebéhez, csak reszkető kézzel merek hozzányulni...

No de maradjunk a sorrendnél.

Azt akarom - én, öreg ember, jó vagyok s szeretném, ha az olvasóm, ki esetleg gyötrelmesen, vagy boszankodva kisért tehetetlen, torz ifjuságom történetén át, maga is érezné azt a varázst, amely engem abba az idilbe belevitt, - azt akarom s megpróbálok most költő lenni, hogy legenda módjára, bekötött szemmel vezessem be azt, ki sorsomat figyelemmel kisérte, életem rövid, de oly boldog álmába.

Nos hát igen, az amsterdami könyvnél maradtunk el.

Mikor Dagorne, késő este, szinte ijedten keresett hálószobámban s itt rám talált, boldogan mondtam neki:

- Fiam, Dagorne, hozd csak át ide az ágyamat.

- Hova? Ide?

- Igen ide, az alá a nagy reflektor alá.

A szobában már sötét volt, a nyári hold korai fénye, mint száz apró ezüst csillám esett a csillagvizsgáló terem fantasztikus, ósdi asztrológus szerszámaira.

Dagorne még mindig ott állt. Én mozdulatlanul beszéltem neki karosszékemből.

- Aztán, fiam, - olyan örömem telt ebben a szóban, mert nagyon megszerettem ezt a fiut, amióta nem gyülöltem többé, - ezután itt is fogok ebédelni.

- Hol? Itt, kegyelmes uram?

- Igen. És Conan abbénak is mondd meg, hogy most sok dolgom lesz. Majd ha kéretem, akkor jőjjön át hozzám.

Dagorne kiment s én belebámultam a növekvő homályba. De odakint tiszta volt a nyárvégi est, fellegtelen. Véghetetlenül nyugodt az egész természet, hogy talán azért láttam én olyan tisztán a gondolataimat?

Nem tudtam én még azon este biztosan, hogy mit akarok, de rettenetes hangulataim csilla­podtak, leszelidültek. Édes volt ez a bizonytalanság. Most egyelőre még csak az esett ön­tudatosan jól, hogy nem fogok szenvedni. Hogy miért vagy hogy?... Nem tudtam. Pedig hát szenvedtem idáig voltaképp fizikailag?... Bizonyára nem. Homeopatice gondolkozva majd az jutott az eszembe, hogy hisz tán valami fizikai igaz szenvedés meg is tudna váltani engem!...

Ilyetén gondolataim játszadoztak velem szeliden, mint pajkos játszótársak s nem félelmes rémek, azon a felejthetetlen melankóliáju estén. Nem emlékszem, mikor hozták be az ágyamat. Édesen szunnyadtam el abban a nagy karosszékben s ott is aludtam azon éjjel. Óh Istenem, hányszor aludtam ott azóta történetbuvári, okmányhajszoló fáradozásaim napjainak végén! Az a szoba vált a birodalmammá három hónapra.

Az első öt nap alatt valami gyermekes, félénk kiváncsisággal kutattam át a csillagvizsgálóban levő összes könyveket. De már a harmadik nap egy rövid, sietős levelet irtam Marignacnak, hogy küldesse el hozzám a családra vonatkozó, bárhol található összes okmányokat, nemcsak, de menjen el a nemzeti levéltárba s vétessen másolatokat az ott található amaz iratokról, amelyekben valamely Kerbastik neve szerepelne.

A hetek bámulatos gyorsan teltek s én, mint egy álomországba, indultam meg családom nagy multjába.

Ah, Istenem, - nem gondoltam én még akkor irásra, tul meg voltam én még akkor viselve anali­tikus nyavalyám gyötrelmeitől. Akkor még munkára gondolni se mertem. Más betegség­nek kellett engem előbb annyira meggyógyítania, hogy életszükségletemmé váljék akár csak az a sablonszerü, másodlagos értékü munka is, amelyet itt, élettörténetem szempontjából, ha csak kivonatosan, ismertetnem kell.

Akkor én, hogy a concarneaui halászok nyelvén beszéljek, örültem, hogy élek. Érdekeltek azok a krónikák. Mohón táplálkoztam, analizisben elcsenevészett agyam szinte kövérre hízott azoknak a krónikáknak azon érdekességén, amelyet csak most értettem meg igazán. Való­ságos morfin volt nekem ez az olvasmány az első hetekben. Ugynevezett boldogságom ugyan mindössze abban állt, hogy a krónikák előbbi életem maró gondolatairól másfelé terelték a figyelmemet. Különös amit mondok: - vigasztalódni kezdtem.

Az a nagy tehetetlenség, amelylyel magam idáig egyénileg vádolám, most, mint logikus ered­mény szürődött le. Láttam, hogy olyannak kell lennem, amilyen vagyok. Hisz voltaképpen az csak intelligenciámnak dicséretes jele, hogy tehetetlenségem tetemét olyan kérlelhetetlenül boncoltam föl. Mindeddig azt hittem, hogy minden élettéren nyilvánuló tehetetlenségem csak abbeli okoskodásom eredménye, hogy eleve föltételezem a kudarcot s dühös valék kényszerü gondolataimra, mint képtelenségem egyedüli okozóira.

Most láttam, hogy tévedtem. Jól esett, azaz igazolt, megtalálnom azt a magyarázatot, hogy ennek igy kellett lennie. Ezt találtam őseim történetében, kik nagy, tetterős férfiasságukkal elélték előlem az életerőt: - a tetteket, a teremtést és mindezeknek legszebb formáját, a szerelmet...

Mert hisz valószinüleg a szerelem az esszenciája minden cselekvésnek.

Két hónap mulva ki kellett hordatnom az asztrológus szerszámok egy részét: az összes kasté­lyaimból, valamint Franciaország minden részéből hozzám érkező foliánsok és okmányok ugy telitöltötték a tágas termet, hogy már ágyamnak is alig tudtam barlangot vájni abban a könyv­hegységben.

Ágyamon feküdve a dohos foliáns-barlangban, aztán naphosszakat ábrándoztam s átéltem családom nagy multjának a lázát. Vagy három hónapig egyebet se tettem, mint szüntelen olvastam, reggeltől estig. Utóbb, mikor a könyvhalmaz egyre nagyobb garmadába nőtt s nem tudtam részletesebben áttanulmányozni minden kötetet, megelégedtem azzal és beletanultam abba, hogy mint kell nagy műveket gyorsan és ügyesen kivonatolni. Ekkor kezdődtek első föl­jegyzéseim. Logikus törekvése volt az még egy olyan fegyelmezetlen agynak is, mint amilyen az enyém volt akkor, hogy rendet próbáljon csinálni a sebesen következő benyomások közepette nemcsak, de amennyit lehet, meg is tartson belőlük.

Mikor Marignac aztán azt irta, hogy az állami levéltárnak az a hat, nevemben megbizott hivatalnoka befejezte körutját Franciaországban s átbuvárolták a nevezetesebb köz- és magán­okmánytárakat, mindazokat, amelyekben valami nyomát sejthették vala családom szereplésé­nek, amikor, mondom, az utolsó láda könyvet Marignac jelentésével megkaptam: megvallom, megkönnyebbülten sóhajtottam föl, s még tréfásan jegyeztem meg Dagornenak: be ne eresz­szetek több könyvet.

Most hát együtt volt az összes anyag. Naphoszszat plajbászszal és jegyzőkönyvvel szalad­gáltam a foliánsokkal teli teremben. Eleinte az ölemben jegyeztem, aztán egy gueridonhoz ültem, végül pedig az iróasztalomhoz bátorodtam. Valami rendet iparkodtam csinálni, valami kronologikus sorba szerettem volna szedni a tulságosan összekevert, vegyesen kapott króniká­kat.

És akkor láttam, hogy minden valamirevaló agybeli munkának a fegyelmezettség az alapja. Hisz olvasgattam én a családi krónikákat azelőtt is, de külön-külön, egyenkint, révedezve s mindenekfelett nem láttam közöttük az eseményeknek azt a delejes összefüggését, amely a történelmi filozófia nyitja.

Természetesen, eleinte csak a bizarr s a történelem hátterében legendásan pompás események kapták meg a figyelmemet. Ha véletlenül két ilyen brilliáns krónika közel esett egymáshoz, önkénytelenül kinálkozott a rebusz megfejtése.

Például:

1208-ból találtam egy pergamentre, melyet a kerbastiki kastély amaz ugynevezett vörös szekrényéből kaptam, amelyben századok óta őrzik a legfontosabb okiratainkat. Ez az ok­mány tényleg nagyon becses, ha csak azért is, mert ódon gothikus betükkel ez a név van rajta: „Ego Innocentius Papa III. Vicarius Dei.” Ezen okmányban, mely külsőleg breve formáju, a pápa Isten nevében biztatja Róbertet, a Dominus Morbihaniensist, ki akkor legveszedelme­sebb ellensége volt II. Fülöp királynak, hogy csak harcoljon ellene, Isten vele lesz. E breve mellett a pergamenthez pecsételve, egy másik okmánynak vala a másolata, melyben a pápa ugyanezen jó tanácsot irja a királynak, vagyis azt, hogy törje meg a lázongó Morbihani marquis hatalmát. E két irathoz harmadikul van füzve az a pergament, amelyen eredetiben találtam (ma se tudom, hogy került a birtokunkba) ugyanazon III. Incének, a ma már romokban álló douarnenezi kolostor apátjához irt levelét, melyben titkosan utasitja az apátot, Raymondust, (ki egyszersmind egyike volt a leghatalmasabb világi uraknak is, sőt mint keresztes vitéznek, karddal oldalán volt joga misézni), hogy magát mindaddig tartóztassa, mig a két küzködő valamelyike bizonyos fölényt nem nyerne a másikon. Az eredmény persze az lett, hogy egy kis névtelen ütközetben Róbert marquis elesett s vele ügye is. Az apát seregével nyomban a várára ütött s a haldoklónak, in articulo mortis, tartotta szeme elé a már készen levő pápai nagy exkommunikációt. Még csak szentelt földbe se temethették. Gyermekeit el­hurcolták, javait pedig az egyház foglalta le. Érdekes, hogy az a másik exkommunikáció, amelyet viszont Róbert marquis győzelme esetére a király ellen tartott készen Raymondus apát, szintén megvan okmányaink között.

Mindezen okmányok valószinüleg akkor kerültek igy együvé, amikor VI. Fülöp alatt, 1328-ban egy másik Kerbastik azért, mert betegségében az akkori apát a gyógyitó ereklyét nem akarta hozzá elvinni, hanem azt kivánta, hogy ő vitesse magát a templomba: - haragjában lovára kötteté magát s ugy ment minden embereivel a monostor ellen, ott élve lelket nem hagyott s őseiért így boszut állván, a levéltárat elhurcoltatta s tüzet rakatott a monostorba. A papi legenda szerint, midőn a láng az oltárról fölcsapott volt, az ott jobbról álló szobor, Mihály arkangyal ütötte volna le pallosával azt az istentelen Gaetano Kerbastikot. Való­szinübb azonban, hogy amugy is beteg ember lévén, kimerültségében és főként dühében ütötte meg a guta...

Ime, az ilyen esetek ejtettek engem gondolkozóba. Családom története állandóan egyházi befolyásokkal és fondorlatokkal van át- meg átszőve. Addig, mig a XII., XIII. és XIV. században szinte titáni erejü volt fajomban az életerő s mig a Morbihani marquisok csakugy, mint a többi többé-kevésbé szuverén urak körömszakadtáig pályáztak a francia trónra, addig harcoltunk mi mindenki ellen. A király ellen, ha kellett, a királylyal a császár ellen s ha kellett a királylyal és a császárral a pápa ellen. Ez utóbbi küzdelmeknek vala véres mezeje végig az egész XIII. század.

Mikor III. Ince a két kard teóriát oda módositotta, hogy Isten a világi kardot nem a császárnak adta, hanem az egyházit is, meg a világit is csak a pápának, aki azok fölött rendelkezhetik: nagy lázongás volt az egész világon. A XIII. században történt, hogy egy apát Kerbastik, ki utóbb a családi tulajdonná vált douarnenezi apátságba ült be s karddal misézhetett, az oltár előtt szurta le a pápa követét, ki exkommunikációt merészelt hozni neki.

Valósággal pogánynyá lett a család ebben a században. Összesen huszonhét Kerbastik volt interdictum alatt ötven év folyamán. A XIII. század végén történt az, hogy mikor a fogoly VIII. Bonifác pápa börtönében ugy ölte meg magát, hogy fejét a falon verte szét, egy Kerbastik állt őrt mellette és akkor mondta azokat a hiressé vált szavakat: „Jam moribundus Deus, quia mortus Vicarius.”

Hanem láttam én már a XV. század elejétől fogva, hogy nagyon veszni kezd belőlünk a régi virtus. A család évszázadokon küzdött mindenki s legkivált a pápa ellen, de a ravasz XI. Lajos alatt beadta a derekát. A montchlerii ütközetben huszonegy Kerbastik esett el. Meg volt törve a család. Attól fogva hirtelen elszaporodnak köztünk a papok, püspökök, bibornokok s az udvari emberek. Ekkor kezdődött a familiában az elfinomodás. Összeállitottam egy szobába a családi arcképeket ez időszakból. Szinte hihetetlenül gyors a változás. Még a VII. Károly kora­beli családbárók marcona képü condottierik, szemükben a sivatagi vadak büszke függet­lensége látszik.

Már a VIII. Károly korabeli lovagok, kik a hires hadjáratban megjárták Itáliát, ravaszkodni tanultak a nagy Colleonitól, a római haeterákat ölelgették s Flórencben költő nemes ifjaktól rimelni tanulva puhultak a szépig, - már selyemben járnak s arcukon az etikettre ügyelő tökéletes lovagok finom diskréciója látszik.

A család e szinte paralitikus rohamossággal kezdődő hanyatlása korából egy furcsa ősömet emlitem meg, mint aki a legutolsó bástyája történelmünkben a régi virtusnak. Ez az erőszakos ember, aki még nyilván a XIII. századból tévedt ide a Renaissanceba, Kerbastik Caesar volt, arcképe most is előttem van.

Eleinte katona volt és Colleoni alatt szolgált, aztán egy megsebesülése után magába térvén, papi pályára lépett. A II. Pál konzisztóriumában már bibornok volt és oly biztosra vette megválasztását, hogy mikor Pietro Barbo lett meg, dühében visszavonult Bretagneba, előbb azonban kijelenté, hogy ő tartja magát a jogos pápának. De ugylátszik kétségbeesésében megzavarodott az elméje, mert a kerbastiki kastélyban tényleg pápai udvartartást rendezett be magának és Borgia módra uralkodott. Ő az a XXIV. János ellenpápa, aki meghagyta a családnak, hogy neve címünkben örökre megmaradjon.

Eleinte csak ezeket a tényeket ismertem s a bizar bretagnei pápai udvartartás részletei érde­keltek. A maga nemében páratlanul áll ez az egész történelemben. Bibornokait az apátok közül vette, konzisztóriumokat tartott s mindjárt az elsőn kiátkozta a római ellenpápát, II. Pált, aztán egyetemes zsinatot is tartott, morbihani tartózkodását a III. Babyloni fogságnak nevezte el és meghivókat bocsátott szét a világ minden részébe. Egy töredékes jelentést olvastam arról az egyetemes zsinatról, amelyre hűbéresein és papjain kivül persze senki sem ment el. Annyi tény, hogy revideálták az összes dogmákat s a zsinat végén elégettek három szerzetest, kik a Krisztus koronájában levő tövisek számát páratlanoknak állitották, holott annak a morbihani teológusok szerint, párosnak kellett vala lenni.

E csodálatos zsinat aktái megvannak okmánytárunkban. „Decreta Joannis Pape XXIV. In concilio morbihaniensi.”

XXIV. János egyre több fejedelmet átkozott ki s végre mikor XI. Lajos, aki megunta már e breton pápának a féktelenségeit, sereget küldvén ellene, megverte, a haldokló főpap egy utolsó nagy bullában kiátkozta az egész világot, öt sorban. Ezt a bullát amelynek eredetije a családi levéltárban van s mely így kezdődik: „Execrabilis”, gyakran elnézegettem.

Igy végződött e XXIV. János, kit a római pápa még csak arra se méltatott, hogy kiátkozza és akinek bizar emléke most már csak egy pár breton balladában él. Nevét még én is hordom teljes címemben, de megnyugtat a gondolat, hogy annak a bár jóhiszemü, de zsarnok komé­diásnak, aki dacát és boszuvágyát így akarta megörökíteni családjában, én vagyok az utolsó pajzshordó unokája.

Most már keveset gondolok vele, de mikor először átolvastam cselekedeteit, érdekelt és kutat­ni kezdtem. Hát a magyarázat valószinüleg a következő: Kerbastik bibornok arra a konklávéra, amelyből II. Pál került ki, rendszeres üzleti szerződést kötött a leghatalmasabb bibornokokkal megválasztatását illetőleg. A kikötött összeg felét ki is fizette a konkláve első napján. A Colonna bíbornok aláirásával ellátott nyugtákat meg is találtam. Mikor azonban a meg­állapodáshoz hiven a nagy skrutinium előtt a másik felét is ki kellett volna fizetnie, szegény bíboros ősöm csődöt mondott. Ugy esett a dolog, hogy az a ravasz velencei Pietro Barbo, aki aztán II. Pál néven meglett pápának, az Orsini bibornok árulása folytán, kinek Colonna, mint természetes ellenségének, semmit se juttatott a pénzből, neszét vette az üzletnek s nemcsak meggyilkoltatta azt a zsidó bankárt, Izidorus Naphtalit, aki Kerbastik bibornoknak az üzletet financirozta, hanem a nála talált összes pénzeket is elszedette egy Cola Rossi nevü állandóan őt szolgáló banditával, kit utóbb ugyan fölakasztott. Az Izidorus Naphtalival kötött üzleti egyesség szintén megvan nálam. Ezen egyesség szerint ősöm a rettenetes kamatokra ráadásul és biztositékul elég meggondolatlan volt egy csomó szent ereklyét kötni le. Mikor a bankár ezekkel se érte be, a Szent Péter kincsének egy részét igérte el neki. Kerbastik bibornok alig tudott ép bőrrel megmenekülni Rómából s bizony kis híjja, hogy a szegény zsidó sorsára nem jutott.

A XVI., XVII. században rohamosan hanyatlik a családom. Nagy címeket nyernek a királytól, de e címek ártatlanok. Az az öt hercegség nem ért föl a régi breton kapitánysággal. Viszont azok a Kerbastik bíbornokok, akiknek a neve visszatérőleg ott szerepel a pápai konklávékban, jámbor és ártatlan emberek már.

Ekkor került ki közülünk a kegyes életü morbiháni Szent Róbert s a beatifikált Kerbastik Mária és Anna, akik hárman ma is védszentjei a halászoknak.

Az arcképeken egyre szelidül a kifejezés, a szemekbe a marciális virtus helyébe udvari ravasz­ság, sima alattomosság, itt-ott közönyös bambaság kerül. A hegyesre nyírt Henrik szakállu Kerbastikok arcán markirozódni kezd az a családi tipus, amelynek én vagyok az utolsó karikaturája. Emberöltőről emberöltőre keskenyednek arcok, kezek, lábak és vállak. Aztán Louis XIII. korszakából, ki alatt kegyvesztett lesz a család s egyidőre ugyszólva vagyon nélkül marad, mert egyszer Medicis Máriára azt találta mondani valamelyikünk „cette italienne” - nincsen arckép.

A következő képen már szinte fölismerhetetlen a régi családi tipus. Egy Molière-korabeli csipkékbe burkolt, negédes arcu precieux, kinek finom vékony lábai el se birnák talán az ősi sarkantyut, és dus parókája asszonyos gráciával keriti be kiföstött ábrázatát.

Egy érdekes dolgot vettem észre az ezen korbeli arcképeken. A család női arcképein, azokon az aggszüzeken és zárdai fejedelemasszonyokon jobban megmarad a régi családi tipus, mint a férfiakon. Kerbastik Judith, az aszkéta orsolyás fejedelemasszony, valósággal férfi lehetne. Sok az öregleány ebből a korból. Kik messzire mentek férjhez, azokról keveset tudok. Egye­dül egy Penthièvre hercegnő sorakozik a Kerbastikok közé; Kerbastik-leány volt, egy a Mme de Montespant iskolájából való nagy dáma. Ez egy erélyes, kéjvágyó arc, telve ambícióval. Hogy is ne! Hisz akkor minden dáma a Napkirály királynéjává vágyott.

Mivé fajult a heroizmus!...

Ott a Kerbastik Hektor, aki először viselte a duc de Finistère cimet s akit La Bruyère mintául is vesz egyszer karakterjeiben. A nagy Lauzunnek volt a barátja: a Grande Mademoiselle s az akkor még csekély testőrkapitány ő általa és gyakran az ő lakásán találkoztak. Mikor a Grande Mademoiselle a vőlegényét, Lauzunt, Montpensiers hercegnek nevezte ki, Kerbastik Hektor­nak hálából egy Condé-leányt igért oda. Ekkor jutottunk először rokonságba a Bourbonokkal és Istenem, büszkék voltunk reá, mi, akik egykor lenéztük a Valoiskat. Ott az a vézna kis Condé hercegnő, aki, mint mondják, még kisebb volt a Maine herceg gyermekeinél is, akiket nagy rokonunk Saint-Simon valóságos törpéknek ir le. Az arany ráma alján királykorona dísziti a nevét - „Marie Geneviéve de Bourbon, princesse du Sang”, A „Sang” kék betükkel, a többi vörössel. Alatta kis fekete betükkel: „Duchesse de Morbihan”.

Az arcképek egyforma, csipkés pompában sorakoznak egymásután, a mosoly mind kéjesebbre válik az arcokon, a kard finomodik az oldalukon, utóbb azzá a kis stilétté fogy, mely szégyen­kezve bujik a selyem kabát hátsó ráncai közé.

Egy furcsát láttam köztük. Eleinte azt hittem, hogy nem is Kerbastik. Egyszerüen öltözött, derüs arcu fiatalember ez, zseniális homlokkal, kard s paróka nélkül, törött görög oszlopra könyököl és egy tekercset tart a kezében. Csak cipőjének piros sarka mutatja, hogy gentille­homme. Ez van a ráma alján görög betűkkel: „Λουκιανος”... Soká nem tudtam kisütni, hogy ki lehet? Ha kissé járatosabb lettem volna a francia irodalomtörténetben, tudhattam volna, hogy ez az a chevalier de Kerbastik volt, a Lafontaine barátja, ki finom görög költeményeket irt Anakreon modorában. Korának legjobb hellenistája volt és a Seneca-féle cimen, „Apokolo Kuntozis”, azt merészelte megirni, - persze görögül, amit kevesen értettek, de akik meg­értették, azok mulattak rajta, - hogy a nap mint válik tökké, vagyis a Napkirályból mint válik un melon tyrannique de l’Orient. Le is volt ez a keleti dinnye rajzolva, amint indáit kiterjeszti minden földekre. Legbelső levelein a király leghíresebb szeretőinek a nevei voltak. A chevaliért egy este, amikor a luxembourgi hercegnő palotája alatt borosan ment karonfogva Lafontaineel, véletlenül egy utcai csetepatéban leszurták. Kár volt érte.

Minthogy azonban az emberi erély az emberből csakugy, mint a fajból, egyszerre ki nem veszhet, akképpen hullámzások valának családom történetén át e tekintetben is.

A XVIII. század elején mintha föllobbanna valami az arcokon a régi erélyből. Egy-két híres generális kerül ki közülünk. Mintha még egy utolsót erőlködnék a faj. Ezen arcok majd olyan erélyesek, mint lehettek a kereszteseinkéi. De hát hol érvényesíthették volna?... Nem voltak többé nagy keresztes hadjáratok, nem volt ellenség, - hát az asszonyt tették meg ellenségnek s a hóditás lett a cél.

Itt kezdődik a családombeli nagy galánsok sora.

Ebből a korból való a híres Piére d’Aranda, a Branthosme barátja, a Bucy ur pajtása és mindahárman ő fenségének, Louis d’Orleans-nak, a regensnek mulattató cimborái.

Van egy régi miniaturöm róla. Katona is volt, mint Branthosme, legalább a kezében tartott kis zászlóra ez van irva: „La Rochelle”. Egy elivott arcu, veres ember, tele Rabelais-szerü szel­lemmel, ki büszkén őrizte meg a regenstől kapott kitüntető titulusát, hogy „mon cher Cousin, vous estes le plus grant Cochon de nostre temps”. Hát tény, hogy annak a sok trágár adomának, melyeket a regens lakomáin összebeszéltek és amelyeket Branthosme jogtalanul magáéinak vall, legnagyobb része az én tisztelt ükapám szájából került ki. Ő volt az, aki egyszer egy reggelen meztelenül ment végig egy vérbeli hercegnővel az utcán. Állitólag a regens is velük volt. Négyük közt, a monda szerint, egyedül Branthosmeon volt egy szemér­mes ing s egy kard. Megaprehendálhattak a tréfáért, mert Piére d’Arandát elküldték az udvartól. Szegény hazavonult a kaerhoueti kastélyba, hol Branthosme meg-meglátogatta. Aztán agyon­itta magát. Részegen bukott le az erkélyről s ugy halt meg.

Ez az első példány ebből a termésből. De ez még egészséges, jókedvü. Akik utána jönnek, kevésbbé kellemesek, komorabbak, simábbak és romlottabbak. Csinálnak még madrigálokat, de müvészetük főleg a nőhóditás rokokó aljasságaiba finomodik. A II. Lauzun és Tilly gróf barátai, Louis XV. kis parókát viselnek s az ő „mouche assasine”-okkal tarkázott arcukhoz mérve, a Louis XIV. Kerbastikok még héroszok.

Ott van a Marquis de Finistère, akinek neve ledérsége révén a Casanováéké mellett maradt fönn, s a ponyván annyira ismerős. Autentikus emlékiratait, bámulatos, az atyám beleegye­zésével rendezte sajtó alá 27-ben egy párisi irkáló. Restelem, de annyiból még se bánom, hogy legalább kiderült a való a sajátságos hirhedt emberről, ki valósággal egy rokokó kék­szakállu herceg emlékét hagyta maga után. Átolvastam kétszer is az emlékiratait, hát kényes dolgok vannak biz abban!

A Lauzun emlékirataiban csak vagy negyven dámát számláltam össze, - a marquis saját bevallása szerint hetvenhat tisztességes, előkelő asszonyt kompromittált. Finoman van irva, olyan nyelven ma már nem is tudnak, pedig bizonyára senki jobban meg nem vetette az irókat, mint ez a sima udvaronc. Mindenki tudja, a híres szinésznővel, Manon Duroc-kal való szerelmét, ki megtette a versaillesi szinházban a király előtt, hogy egy Racine darabban boldogtalanságában tényleg agyonszurta magát s véres tőrét a marquis felé hajította. A marquis Madame de Longueville fülébe sugdosott s a mögött ült; a tőr a Dauphin térdét vérezte össze. A király ismerte a dolgok állását, azonnal átértette a szerencsétlenség magya­rázatát, az általános rémület közepette sápadtan kelt föl s akkor mondá, lesujtón pillantva a marquisra: „Monsieur de Finistère n’est pas dans la salle!” s aztán Penthièvre herceghez, a fő­kamaráshoz fordulva: „Vous lui direz que le Roi lui defende de jamais entrer en sa présence.”

Tulságosan ismeretes még azzal a vérbeli hercegnővel folytatott viszonya, kinek a nevét ma se tudják s akit maga is csak ugy nevez: „Ma belle Anonyme.” Valószinüleg egy Conti hercegnő. Ez a leány okozta a marquis vidám életének legborusabb pillanatait. Ő lehetett az okozója annak a kék foltnak is, mely a marquis későbbi képein látható.

A hirhedt apácaszöktetés valószinüleg a hercegnővel történt. Tény, hogy ez szerethette őt a legőszintébben s ennek a könyörgésére került vissza az udvarba. Annyi becsület volt benne és talán ez az egyetlen hála életében - hogy soha meg nem nevezi őt.

Tavaly láttam egy pikáns kötetet: „La belle Anonyme du Marquis de Finistère.”

Joggal vagy jogtalanul, egyszer túlközel talált lépni a versaillesi kastély egy ablakmélyedé­sé­ben a királynőhöz. A király, aki kiséretével a harmadik szobában volt, észrevette ezt. Ez egy­szer csakugyan nem lehetett menekülnie, - fölrántotta az ablakot s kiugrott. Agya ott loccsant szét a kastély alatti tornácon. A király kiséretéhez fordulva, a szolgálattevő svájci kapitánynak nyugodtan ennyit mondott: „Azt hiszem, egy ablak nyitva van valamerre, kérem tétesse be.”

A marquis felesége, apám dédnagynénje, egy lady Parker, akit a maga korában az udvarnál a versaillesi Junonak neveztek, a legtisztességesebb asszonynak maradt meg. Azt mondják, a marquis két napig élt oldala mellett. Nem mintha hirtelen meggyűlölve hagyta volna ott őt, de hát igazán nem szentelhetett életéből a feleségének többet két napnál. Azt is beszélték, hogy egy trianonbeli kártyaparthienál, hol a királyné is jelen volt, a marquisnak nagyon megtetszett egy melankolikus szép asszony, aki szomoruan ült Madame de Montpensier háta mögött s a marquis belépte után feltünő szórakozottsággal nézett a zöld asztalra. Megjegyezte barátjának és cinkostársának, Monsieur de Rohannak, hogy ugyan ki lehet az a szép asszony, kit még nem látott az udvarnál s aki őt szerfölött érdekli?... Mire Rohan ur visszatért a teremben tett kérdezősködési körutjáról, a marquist már a dáma oldala mellett találta s akkor nem szólhatott neki. Csak a játszma végén, amikor hazatértek, mondhatta meg a marquisnak: „Mon ami, hiába kurizál annak a szép asszonynak.” „Miért?” riadt föl a marquis. „Hát azért, mert az az ön felesége!” „Tant mieux!” válaszolt a marquis.

A marquis, szerencséjére, még a forradalom előtt halt meg, de családom többi s nála még léhább Don Juanjaira rávirradt a véres nap. Azok aztán gonoszul vesztek el a nagy, piszkos örvényben. Ma se tudom még valamennyinek a végét. Emléke maradt annak a Kerbastiknak, akit az a kitüntetés ért, hogy Robespierre előtt nyakazták le. Sokkal hősiesebben viselték ma­gukat a család női tagjai. Egy Kerbastik leány mindvégig Mária Antoinette mellett volt, egy másik, Aranda leányt a rue Vieux Colombierban becstelenitettek meg s aztán fölakasztották egy lámpásra. Utolsó pillanatában csak annyit mondott a Danton mészároslegényeinek: „Vous ne verrez pas plus clair pour cela.”

1794-ben elvész családomnak nyolcszázéves tömör nyoma. 1804-ig nem tudnak egymásról a különböző ágak. A Monsieur de Buonaparte császári udvarnak gunyolt Fontainebleaui kantin­já­ba egyetlen Kerbastik se tette be a lábát. Kénytelen vagyok mégis, a rideg igazság érdeké­ben, megemlíteni egy volt Kerbastikot, aki megfeledkezve magáról, nem undorodott a napoleoni kaptár méheitől és belépett a seregbe. Mentse őt, hogy bátor ember volt s ugy tudom, vitézül harcolt. Volt annyi becsület benne, hogy a Fouesnantban székelő család felhivására letette a Kerbastik címet. Adott neki elég cifrát a korzikai azután, sőt a marsalok lajstromában Duc d’Algeciras néven találhatják meg azok, kik érdeklődnek utána. Lehetséges utódait nem ismerem.

Ellenben minden fegyverfogható Kerbastik Páris alatt volt 1814-ben. Nagybátyám XVIII. Lajos alatt miniszter, két más nagy nagykövet, három esett el 1815-ben Wellington alatt.

De bár elkövetkezett a Restaurációval a béke, családomban nem talált többé embernyi emberre.

A pasziv ellenállás unalma végképp elkorhasztotta a családfát. A hosszu tétlenségben és ma­gány­ban bizonyos idő multán a legléhább és természetellenes kéjelgések fertőjébe sülyednek a mindennemü érvényesüléstől megfosztott Kerbastikok.

De hiányzik már a XVIII. század nőhóditóinak a makacssága is belőlük. A nagy marquis még valóban őszintén tud vágyni, izgatják az esélyek, szerelemmel dolgozik, élete szenvedélyes, izgalmas, - az 1820-ki Kerbastikok már csak fizetnek. Ők a fizikai kéjek komplikációiban virtuozkodnak, érzelemvilágról szó sincs, szájuk ize megromlik, fáradt inyüknek sok, erős füszer kell már, hogy azzal is csak minimális étvágyingerlésig jussanak, amely folyton gyara­podik, de annál inkább kielégithetetlen.

Itt vagyunk... az apám következik.

Nem, róla még se irok többet.

Itt kezdődöm én.

XII.

Röviden jelzem csupán helyemet a család dekadenciájában.

Az én életem még lejebb esik egy fokkal. Fiatalon öreg testem már nem reagál még a fizikai kéjek füszereire sem. Az én testem zsibbadt, érzéktelen, de agyam, amely a dekadencia termé­szetes fejlődése szerint működik tovább, bár megfosztva az elődeim agybeli hevületeinek megfelelő funkcióktól, csak annál határozottabban, őrültebben dolgozik. Miután ez agybeli működés elvesztette régi céléréseit, - a test kiegészitő és természetszerüleg megnyugtató, mert eredményben végződő kölcsönfunkcióját, - elárvult eszem immár maga magán élősködik. Óra vagyok, amely jár, de nem mutatja az időt, mert mutatója lehullott.

Ez a sorsom, így kell eltelnie életemnek.

Hogy a hiába való agyműködésnek lázas erélye szükségképpen dekadensül müvészies szen­zációkkal járó tulfinomodásba tétetődik át, az természetes.

Életem a modern, üvegházi virágok sorsa.

Itt vagyok minden dolgok végén. Elfogyott a tett, elfogyott a szerelem, az asszony, a fenn­maradó vágy nálam az akarat öntudatánál akad fönn s hiu müvészies képzelgéseimnek immár a legdekadensebb formát se tudom megadni.

Rám nézve meg kell halnia az asszonynak. Vágyaim analizisénél reszketve gondolok arra, hogy valaha föl találom huzni én is a fekete atlasz ruhát...

XIII.

És amikor mindezt igy átgondolva, a hosszu vergődés után tönkrejutott kereskedő megnyug­tató fásultságával állapitottam meg életem teljes csődjét, lemondottam egy másmilyen életnek még csak a megkisértéséről is. Egyebet nem tehetek, teljes közönynyel a jelen s jövő iránt, élek hát majd családom multjában, ameddig élnem adatott. Lehetőleg nem fogok akarni sem­mit, csinálom azt, amit véletlenül csinálni tudok, őrizkedni fogok minden kinálkozó ideáltól és bevonulva krónikáim közé, mindenekfölött őrizkedni fogok lehetőségétől is az „asszony”-nak.

Az ősz közepén voltunk.

Emlitettem, hogy eleinte csupán jegyzékeket csináltam az átnézett könyvekről s okmányokról. Aztán, mivel e jegyzetek különféle papirosokra voltak firkálva, magamhoz vettem a tanitót irnoknak s lemásoltattam őket. Egy nap, mikor a jegyzeteket lemásolva találtam asztalomon, az jutott eszembe, hátha kiadnám?... Tetszett a gondolat. Igy legalább teszek mégis valamit. Két napi gondolkozás után azonban arra jutottam, hogy hátha a reflexióimat is csatolnám a kiadáshoz!?...

Hisz ez a lajstrom voltaképp csak az a vörös fonál, amely köré nekem már egy egész keserü életfilozófiám jegedt...

Szóval igy határoztam el magamban, hogy a jegyzék kiadása helyett lassankint családom történetét irom meg. Ki fogom kutatni e munkában a kronológia mellett nemcsak fajom, de minden fajok hanyatlásának, elfogyásának a történetét.

Igen, megkisértem a faji energia egyre subtilisabb transpozicióinak az elméletét. Ez lesz s ez lett munkám általános címe. Alcímnek ezt teszem: „A Kerbastikok története” - és szomoru gunyjául finde-race magamnak, végre önmagamat nevezem meg szerzőül.

Irtam Marignacnak, hogy küldjön egy használható irnokot s küldje el hozzám a családi könyvtár egyik megbízható emberét. Az irnokkal lemásoltattam a nagy registert, de a könyv­tárnok, egy higgadt, lassu ember, aki valóságos kéjjel irta a számokat, azt mondta, hogy addig lehetetlen rendszeresen dolgozni, mig az összes krónikákat, okmányokat, századok szerint el nem rendezzük.

A kastély façadejának üres szobáiban volt erre elég hely, hát csak rendezzük. Neki fogtak.

Olyan kellemesen hatott rám, hogy dolgoznak körülöttem.

XIV.

És amikor mindezt igy elrendeztem, egy késő őszi napon, mikor olyan édes melankóliával rebben át a ritkuló, fakuló falombok közt egy-egy hűvösebb sóhajtás, a kastély ama küllőjébe nyitottam, amelyben Clémence néném lakott volt. Magam is babrálgatva a könyvtárosom mellett, a kereszteseinkre vonatkozó okmányokat szedtem össze s azoknak kerestem külön helyiséget.

Félhomály volt a szobákban, a külső ablaktáblák be voltak téve s azoknak a lemezei között, rézsutosan csuszott be a világosság.

Szegény néni! - gondoltam - ő is olyan fonnyadtan nyilt, illattalan virága volt már a mi fánknak... Egy rakás macska, meg egy vén cseléd... Valószinüleg én is ilyenformán élnék, ha nőnek születtem volna.

Minden egyéb érdeklődés nélkül haladtam keresztül a három keskeny szobán.

Ezt ne bántsuk - mondtam hangosan - ugye néni? Ez maradjon a magáé...

A térdeplő mögött levő ajtón át akartam tovább menni. Ott még nem is jártam eddig. Félre­toltam a térdeplőt s benyitottam. Ott is félhomály volt. Rokokó ágy, ugyanolyan kanapé, székek s egy csinos öltöző asztal állott benne. Ez is nyilván a női lakosztályhoz tartozik, gondolám s közönyösen tekintettem körül.

Nem érdekelt s ha azonnal ajtóra találok, valószinüleg évekig feléje se mentem volna többé annak a sarokszobának. Hirtelenében nem vettem észre a tovább vezető ajtót. Jobban körül­néztem. Apró virágokkal beszórt lazacszinü selyemmel volt kárpitozva az ötszögletes helyiség s a mennyezeten sátorszerüleg csúcsosodott egybe a selyem kárpit.

Néhány ovális, aranyos rámába foglalt pastelportrait lógott a falon. Átsuhant rajtuk a tekin­tetem, a tovább vezető ajtót kerestem.

De hát ez a szoba egészen külön állana? Nincs összeköttetésben a többivel? Különös... Talán egy kárpitajtó lesz valamerre?...

Figyelmesebben tekintettem körül s már ablakot akartam nyitni, midőn az ágy mellett csak­ugyan észrevettem egy alacsony ajtót, mely a façade termeibe vezetett. A kulcs rá volt for­ditva. Kinyitottam s mikor kiléptem, még egyszer visszapillantottam. Mintha ez a szoba is a Clémence néni lakosztályához tartozott volna, lakottabb, mint a többi, több apróság van benne, de kacérabb, csaknem fiatalabb...

Siettem a keresztes vitézeimhez. A könyvtárosom ott piszmogott a második szobában, roppant rendszeresen rakosgatva maga köré a klasszifikált dolgokat. Nagyot nyelt, ha olyan csomóhoz nyultam amit ő már átnézett s rendbe rakott. Láttam, szeretne rám szólni, hogy ne piszkáljam azokat. A könyvek és okmányok csak azért léteztek az ő számára s csak azt szerette bennük a jó ember, hogy ő azokat szépen, gondosan katalógusba szedje. Ha tőle függ, hát soha senkinek meg nem engedte volna, hogy egy okmányt kivegyen a tékából.

XV.

De bájosat álmodtam az éjjel!...

Hogy is maradt meg olyan észrevétlenül az emlékezetemben az a kép?... Mert az volt, most már ébren is emlékezem reá és tudom, hogy az volt: - az egyik pastel a sarokszobából...

Álmomban láttam, de nem ott, hanem az én szobámban, a falon. Egy görögösen stilizált női arckép lógott az ágyam mellett, kissé fakult volt rajta a kréta s közelebb mentem hozzá, hogy jobban lássam... Akkor is magasabban volt még, semhogy jól kivehettem volna, kit ábrázol. Fölálltam egy székre s levettem a falról, magam elé tettem és elnéztem hosszasan... Egyszer csak domborodni kezdett az arca, élénkebb, élőbb lett, a szemei szeliden néztek, azután a keble is mozdult, kigömbölyödtek a vállai, a keskeny aranyos keret becsuszott körülte a vállaira vetett halvány-rózsaszinü klamis redői közé... Lélegzett és olyan gyöngéden, olyan kimondhatatlanul gyöngéden érintette meg keskeny, liliom fehér kezével a kezemet, hogy az inkább zene volt, nem is mozdulat... Én kértem őt: „Kérem, mondjon nekem valamit!” Intett mosolyogva, hogy igen s oldalt hajlította a fejét, ugy nézett rám kissé lesütött pillái alól... Kezét a kezemen hagyta, most is érzem és kerestem, mikor fölébredtem reggel. Szomoru is voltam, hogy miért lett reggel...

XVI.

Átmentem a sarokszobába és ott volt a kép, azonnal ráismertem a félhomályban is, kissé fakult volt rajta a kréta és közelebb mentem hozzá, hogy jobban megnézzem.

Elég ügyetlenül, ablakot nyitottam...

Hát fakult öreg volt bizony az a szoba is, amint szabadon besütött a nap, - de olyan finom, gyöngéd, busitóan bájos az egésznek a hangulata, mint egy régi, divatját multa románc.

Nem így!... Beteszem az ablakot s maradjon ez félhomályban.

Oh, az nem a Kerbastik-tipus volt. Azt már fölismertem a legbodrosabb paróka alatt is. Egy nyugodt tartásu, kissé hideg és tartózkodó női fej volt. Nem race, de eszes nézésü. Éppen szólni akar s az nagyon érdekes lesz, amit mondani fog, bár nem azt fogja mondani, amit gondol és már előre mosolyog magában rajtunk.

Szép volt?...

Nem tudom leírni.

Halvány-rózsaszinü, görögösen redőzött klamis volt a vállain, jobb karja, egész szépvonalu nyaka s kissé a válla is födetlenül maradt.

Nem érdekelt az, hogy ki lehet, azt se találtam különösnek, hogy itt van, annyira beletalált a szoba hangulatába. És annyi képet néztem akkoriban, ugy beleéltem volt magamat a külön­böző korokba, hogy önkénytelen diszkrécióval, mintegy ugy üdvözöltem, mintha a Clémence néni vendége lett volna, a többi pastel-dámákkal együtt.

Félig mosolyogva, félig megilletődve nézegettem a szobában a törékeny, századeleji női apróságokat, az öltözőasztal kristály edénykéit, a sarokba támasztott hárfát, a gyöngyházzal kirakott gueridonra tett parányi csipke legyezőt és ezüst szelencét. A szelencét kezembe vettem s mintha már járt volna a kezemben, olyan ismerős volt a tapintása. Egy fehér parókás pásztornő képe volt rá emaillirozva. Kinyissam?... Ne nyissam?... Ugyszólva magától hajlott föl a födele. Szalmasárga spanyol burnót volt benne, valami majoránna s levendula illat keveréke csiklandozta az orromat és ugyanakkor, mintha valami dévaj, ezüstcsengésü kacagást hallottam volna. Mi az? Honnan jött?... Oh nem ijesztett meg, sőt kellemesen esett, mintha valaki bujósdit játszanék velem s hívna, hogy keressem?... Letettem a szelencét az asztalra s akkor erősebben hangzott, diszkrét mazurkaütemekben... Ah igen, nyitva volt a szelence födele s abból szólt a zene. Amint betettem, elhallgatott.

Bizonyosan Clémence néni hordta ide össze leánykori holmijait, az ártatlan, naiv fiatalságát s azután kiment megöregedni ez elé a szoba elé. Milyen megható lehetett az, amikor ott imádkozott az ajtó előtt!...

Bizonyosan volt az ő életének is valami ártatlan kis meséje, olyan, amit azon a hárfán lehetne jól elmondani! Egy bánatos szerelmi dal, mely ugy végződik, mint amikor felhők ringanak a hold alá és sötét lesz ez ezüstös lugasban.

Lábujjhegyen jártam, óvatosan mozdultam s ugy éreztem, hogy csipkés selyem-ruha van rajtam...

Az aranyozott acajou secretairen öt médaillon állott, üresen. Oh de szerettem volna, ha benne lettek volna az arcképek is! Hátha férfiképek?... Tán a fiókban lesznek?... De mégse, nem nyitom ki ezt az asztalt. A krónikákhoz bátran hozzányulhatok, de itt, azt hiszem, az olyasmi megbocsáthatatlan indiszkréció volna. Egy dáma szobájában kutatni...

Mintha egy rövid, helyeslő mosoly villant volna felém a kép szemeiből.

Vajjon hogy hívják?... Inkább a keresztnevét szeretném tudni...

Magam se vettem észre hogyan, de oda kerültem a kép mellé és leültem egy párnázott bergérbe s oldalt néztem a képet, mintha csakugyan mellettem ült volna.

XVII.

Nem tudom miért, amikor rágondoltam, egy biblikus régi név jutott az eszembe: - Abiság.

Fekete, rövid fürtökben göndörödő haja azzal a poétikus hanyagsággal borult a homlokára, amelyet Récamier asszony hozott volt divatba. A halántéka alatt leheletszerüen pelyhedzett le valami árnyék abból és puhán vegyült el a gömbölyü arc kreolos alapon rezgő pirjába... Aztán ismét erősbödött íves felső ajka fölött és két sejtelmes mély, sötét árnyék sáncot vájt a szemei alá. Merészen, határozottan váltak ki fekete szemöldökei.

Abiság!... Abiság!...

A harmadik nap is meglátogattam, de már akkor ugy mentem hozzá, hogy se Dagorne, se az em­bereim észre ne vegyék, hogy hova megyek. A szobába érve, bezártam magam után az ajtót.

Mintha fáradtabban találtam volna Abiságot... A pillái, mintha lejebb csusztak volna s a vállai is ernyedten lejebb roskadtak... Valami élveteg lankadtság volt a nézésében és azt vettem észre, hogy finom orrcimpáinak a hajlásában, egy parányilag, de parányilag nyiló ajkainak a kifejezésében is volt valami, ami azt mondta: - ma szeretnék egyedül maradni...

Ugy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok, egészen másmilyen a hangulat ebben a szobában, mint amilyet én hoztam be magammal.

Mikor kimentem, éppen ugy ért a nap, hogy a salun keresztül egy sugár annak a képnek az üvegjén villant meg s olyan erősen, hogy hirtelen be kellett hunynom a szemeimet.

XVIII.

Bolondság, gondolám, egész melodráma... Át kell hozatni azt a képet ide a többi közé...

De nem hozattam át.

Ha megkérdezném Conan abbét, ő valószinüleg megmondaná, hogy kicsoda...

De nem kérdeztem meg Conan abbét.

Okosabban tennék, ha munkához látnék, ahelyett, hogy így az álmaimmal játszom!

Ha jól emlékszem, négy napig nem mentem a sarokszobába, de napról-napra terhesebb volt, hogy nem mentem. Milyen ostobaság, hogy így ingerlem saját magamat! Hát miért ne mennék?!...

A parkban járkáltam s megkerestem annak a szobának az ablakait. Körülbelül most süthet a képre a nap... Fölmegyek hozzá...

Különös, ugy feszélyez, mintha csakugyan egy élő valakihez készülnék, akiről nem tudom, hogy hogyan fog fogadni, mert azt szeretném, hogy kellemesnek találjon.

Tetszett a név, melyet én találtam a számára. Olyan bársonyosan, mesésen suhant át a gondo­lataim közt. És nem ejtettem ki hangosan egyszer se még. Körülnéztem, hogy jól egyedül vagyok-e?... Bementem a park mélyébe, oda, ahol akkor zokogtam, amikor nem tudtam írni. Lépteim alatt zörögtek a falevelek, világosabb volt a berekben, mintha már a tél fehér palást­jából libbent volna meg egy-egy darab a lombhullató fák közt lelátszó égen... Tovább siettem, beljebb, a fenyők közé. Ott zöld volt fölöttem, de olyan rideg kemény a föld s úgy kopogott a lépéseim alatt... Azután kikerültem a tengerpartra, leültem a fehér fövénybe, eleinte magam­ban, később halkan, majd hangosan, egész hangosan, ugy ahogy a lassan ringó apály zsongott, sokszor mondtam: - Abiság!

XIX.

Eddig olyan egyedül voltam, annyira elhagyatott. Most nem. Néha levert vagyok, néha egészen vidám, jókedvüen babrálok hol a könyvtárosom mellett, akinek a bogarai mulattatnak, hol meg az irnokomnak diktálok. Ez fiatal ember és ha nem viseltetnék irántam olyan iszonyu tisztelettel, gyakrabban vele maradnék. Dagorne fütyörészett tegnap a lépcsőházban, kinyi­tottam az ajtót, hogy jobban halljam.

Egész délelőtt örömmel gondolok arra, hogy délután majd a sarokszobába megyek.

Azt nem szeretném, ha az embereim közül valamelyik észrevenné, hogy valami különösebb dolgom van délutánonkint. Azt hiszem, szétfoszlanék az én édes hangulataim varázsa, ha kívülem valaki betenné a lábát a sarokszobába, melyben ma már olyan otthon érzem magam, mint valaha régen, az anyám öltözőjében. Semmit nem viszek be s ott mindent ugy hagyok, ahogy az első nap találtam.

Vannak napok, amikor nem tudom magam elé képzelni Abiság arcát. A minap este elküldtem Dagornet Conan abbéhoz, azzal a kérdéssel, hogy nem-e kapott Marignactól értesitést, csak azért, hogy megnézhessem az emlékezetemben hasztalan keresett arcot. Különben bizonyosan nem aludtam volna egész éjjel. Gyertyával mentem be. Mosolyogtam, mikor kopogtattam a sarokszoba ajtaján és igazán meg voltam győződve, hogy azt fogom hallani: „Jőjjön!”

Milyen lehet a hangja?...

Ugy, gyertyavilágnál még igézőbb. Arcán, vállán melegebbek a pastelpontok, de a tekintete fátyolozottabb. Oldalt tartottam a gyertyát, hogy a hirtelen világosság ne bántsa a szemeit.

Nem merek hozzányulni, bár jobb helyen volna a két ablak között. A többi három képet mégis leveszem a falról, hogy egyedül legyünk.

Most már mérget veszek rá, hogy ez nem a Clémence néném szobája volt, hanem az övé. Az jutott eszembe, hogy hátha ő volt a Melchior bátyám szerelmes párja s abból az időből maradt így ez a szoba... A család itt nem igen fogadott vendégeket... Mindegy, erre nem vagyok kíváncsi. Akárki, már régen nincsen és ami itt van belőle, azt én őrzöm a profán elmulástól.

Mégis, nem tudtam ellenállni, ránéztem egyszer és erősen, erősen Melchiorra gondoltam. Semmi változást nem tapasztaltam s én is teljesen megnyugodtam abban a gondolatban, hogy még ezen esetben se vétek a tisztesség ellen, hisz Istenem, szegény Melchior özvegyen hagyta őt...

A szemeiben van valami, ami miatt soha se tudnék vakon, teljesen hinni neki.

Irtam Marignacnak, ruhákat rendeltem. Tényleg, már nagyon is elhanyagoltam a külsőmet, ugy nézek ki, mint egy farmer.

XX.

Hogy rohan az idő!

Itt a tél, ma havazott. Mérhetetlen szomoruság azt nézni, amikor a tenger fölött havazik. A meddig csak ellátni, teli van a világ azokkal a sűrü pelyhekkel, melyek mintha le se hulla­nának, állanak az ürben és nem is fehéreknek látszanak, hanem szürkék, mint az álmos ember pillantása. De most nem búsit, sürgetni szeretném az estét, mert most éjszakánkint járok oda...

Nappal fáztam, tüzet pedig nem rakathattam Dagorneval, hát beállíttattam az iróasztalomat a közvetlenül a sarokszoba mellé eső terembe, ott jól befűtenek s mikor egyedül vagyok, kinyitom a kárpitajtót, ugy melegitem be az ő szobáját is. Este pedig, azon ürügy alatt, hogy dolgozom, bezárkózom s tüzet viszek át Abiság kandallójába.

Aztán csak a tűz világít s bár mindig tél maradna!...

Dagornenak szemet szurt, hogy több figyelmet forditok a külsőmre s ebéd után gondosabban öltözöm.

- Biz Isten, majd azt hinné az ember, hogy valakinek csapja a levet a kegyelmes ur!

Pirulva, zavartan tagadtam előtte:

- Ugyan kinek, te ügyetlen...

- Bizony! Hogy is nem jár a kegyelmes urhoz senki, nem tudom én azt megérteni. Mindig azt hittem, hogy télire csak elmegyünk Párisba. Kétszer életemben voltam már én is ott, hej, de szép is az!

Örvendtem, hogy maga tereli másfelé a szót, engedtem beszélni s hallgattam, mint lelkesedik a nagy városért.

- Majd ha megyek, velem fogsz jönni te is.

Karácsony táján voltak a legboldogabb hangulataim. Dagorne néhány napra hazakéredzett Rais-Kerhouëtbe, a könyvtárosom, meg az irnok is vakációzni mentek. Egyedül maradtam. Az ajtónálló, aki Isten tudja mivel ölte az idejét eddig nálam, ügyetlenül, de több áhitattal és tartózkodással végezte azt, amire szükségem volt, - az abbét az ünnepi misék után hamarosan leráztam magamról s aztán egész délután, késő éjfélig Abiságnál voltam.

XXI.

A kandallóból sugárzó tüzfény rezgett az arcán s el-elpirult. Olyankor olyan üde, kis leányos volt a nézése és nagyon, nagyon jó volt így együtt lenni. Behunytam a szemeimet, a karomra borultam és ugy mondogattam magamban a nevét, semmi egyebet, csak a nevét és az is véghetetlen nagy gyönyörüség volt.

Álmomban ő lehajolt hozzám, a szemei nedvesen ragyogtak és a könnyei kicsordultak és én is könnyeztem. Fölébredtem és csakugyan sírtam.

Vagy talán nem is ébredtem föl, talán el se aludtam...

Mit csináljak?... Mit szeretne?...

Akarja, hogy olvassak?

Néhány könyv volt a secretairen, - a Heloise. Egy selyem párnát tettem a kandalló elé s ahol szétnyílott a könyv, ott olvastam. Nem hangosan, de azért ő hallgatta. Ugy tartottam a könyvet, hogy lássa is a betüket... A lap végire érve, vártam, nem forditottam azonnal, hátha ő még nem ért a lap végére...

Ha mi is együtt járhatnánk majd a kezdődő tavaszban, orgonabimbózás idején!... Abisággal karon fogva, kék virágokat keresnénk együtt. A mezőn mennénk keresztül, szépen, lassan, szótlanul. Én is találnék és neki adnám, ő is találna és azt ő nekem adná...

Az ölemben volt a könyv, nem olvastunk tovább és tisztán láttam, hogy ő előre megy a mezőn, én elmaradok tőle s mind messzebb és messzebb maradok el... Hullatja a kék virágot, amit én szedtem neki, hullatja, lehajlok utána, fölveszek egyet, kettőt, aztán hasztalan keresem a földön, nincs több és ő sincs semerre. A kezemben meg mind összefonnyadt a virág...

Nem ezt, olvassuk a Ninon verseit!...

De hisz már reggel van!... A ködös, téli hajnal tapogatott be a saluk között. Milyen észre­vétlenül rebbent el ez az éjszaka!...

Még kissé rösteltem is miatta magamat.

Le se feküdtem, nem akartam, hogy az ajtónálló megsejtsen valamit. Délelőtt dolgozni pró­báltam, de nem tudtam egyebet tenni, csak vágytam folyton vissza a sarokszobába. Étvágyam nem volt, nem ettem egy falatot se, hanem hogy ezt se találják feltünőnek, a toronyszobába fölhordatott étkek felét kihajigáltam a födél csatornába.

Azután Ninont olvastuk.

Néhány szál száradt virágot találtam a könyv levelei közt. Milyen régen lehettek azok ott!... Ugye az egyik az enyim lehet?... És el is akartam venni, hogy örökké magammal hordjam, hisz mintha tőle kapnám...

Néztem a képet.

- Elvehetem? Az enyim lehet?

Bedugtam a keblem fölé, de ebéd után ismét visszatettem a versek közé. Nem veszem el. Ki tudja, kinek az emléke tapad hozzá...

Abiság olyan őszintén, derülten nézett rám, hogy aztán nem busultam. Ami elmult, azt ne bolygassuk. Nem kérdezek semmit, majd én hozok neki virágot.

A kertésznek meghagyattam, hogy ezután mindennap küldjön föl hozzám két váza virágot. Csak kaméliák voltak az üvegházban. Hat szép szálat kiválasztottam s egy bronzvederbe állitva, bevittem ő neki.

Karácsony másodnapján annyira szédültem, hogy azt hittem, beteg leszek. Mennyire meg­ijedtem!... Akkor nem mehetek majd be hozzá!... Nem szabad betegnek lennem, nem, nem, semmiesetre se lehetek beteg. Mi bajom is lehetne?...

Soha életemben még ilyen elégedett nem voltam, olyan könnyünek érzem magam, hogy repülni tudnék s néha, ha leülök, mintha csakugyan testem nem is volna, ugy érzem, hogy emelkedem és semmi súlyom nincs.

XXII.

Már nagyon boldog voltam.

Szerettem volna őt egyszer búsan találni. Szerettem volna azt látni az arcán, hogy hiányzom én is neki, mikor nem vagyok ott vele és örvend, amikor érkezem.

Oh, miért nem értem be azzal, amit adott!...

Nem mentem azonnal reggeli után, mint rendesen, - hanem vártam, hogy ma később fogok menni és ugy sajgott a szivem ezalatt, mintha egy irgalmatlan ököl szorította volna.

Még egy órát várok!...

És szorongva, maradozó lépésekkel indultam. A szobája előtt is várakoztam még néhány pillanatig és az a nehány pillanat olyan hosszu volt, mint még egy élet.

Nem ugy találtam, ahogy elképzeltem. Csak én voltam szomoru.

- Abiság...

Egy pillantást vetettem rá és rémülve kaptam le róla a szemeimet. Uram Isten!... Mintha nem is az az alak lett volna, hanem egy más valaki, akire nem is ismerek rá és... csak egy kép!...

Villámként cikázott keresztül agyamon egy gondolat, melyet nem mertem, nem akartam még egyszer tudni.

Mi lelt ma?... Nyugtalan vagyok s az okát nem merem keresni. Leülök a karosszékbe, nem fogok ránézni, de itt maradok mellette, mert nem szabad most egyedül lennem, nem szabad innen kimennem és nem szabad gondolkoznom. Itt maradok...

Leülök és minden erőlködésem hasztalan, azonnal fölriasztanak az idegeim.

Alig tudom palástolni az izgatottságomat. Nem nézek rá, de kétszer is ugy voltam már, hogy hozzányulok... Tudom, jól tudom, hogy miért akarok hozzányulni! Nem, ez nem bujaság, hisz csak az álom édes, a valóság undoritó, szomoru... Csak egy hang el ne rebbenjen az ajkaimról, mert akkor vége, szétfoszlanak az álmaim és magam maradok a vigasztalan valósággal...

Ha hozzányulnék, mégis!

Meg kell markolnom a karosszék szélét, annyira bizseregnek az ujjaim... Igen, valami emésztő hőség borzongat s csak egy vágyam van már: - hogy megérintsem.

XXIII.

Csak egy vágyam volt, hogy megérintsem...

De ugyanakkor mozdult meg lelkem zsibbadtan heverő szörnye, az ezerkarmu öntudat s kajánul elmosolyodott és sugta:

- Hisz amint megérinted...

Nem!... Nem akarom hallani, nem akarok tovább gondolni erre!...

Menekültem, ott hagytam, saját magamtól féltve az álmaimat. Lerohantam a parkba. Hajadon fővel kódorogtam és hóval dörzsöltem a halántékaimat.

Mégis visszatért az a gondolat, bár úgy küzködtem ellene, mintha viperákat téptem volna le a mellemről.

Inkább a másik legyen igaz: hogy az ábrándokból kipattant a vágy, aztán az óhajtás, amelynek az érzés nem elég többé, hanem bírni akar...

De ez se lehet...

Vége, ennek is vége van már. Az én szivárványszinekben csillogó buborékom fölszállt, szállt és bűbájosan szép volt és boldog voltam, mert önfeledten bámultam utána. Mikor utána kaptam és hozzá akartam érni, akkor elpattant.

Sötét volt, mikor visszaindultam a kastélyba, a saját nyomaimat követve a hóban. Lekerültem a sarokszoba ablakai alá. Olyan hideg csönd s annyi mozdulatlan közöny volt ott a fák közt és abban az ormótlan nagy üres házban.

Ma van az év utolsó napja.

XXIV.

Az összes cselédség elment az éjjeli istentiszteletre, hogy imádkozva köszöntsék az ujesz­tendő születését. Én pedig fölkeltem, felöltöztem, gondosan, mintha menyegzőre készülnék és bementem Abisághoz.

Hátha van még mód rá!?...

Mindent úgy csináltam, mint eddig. Tüzet raktam a kandallójába, virágokat a bronzvederbe, halkan mozogtam, hogy nesze se halljék s a selyem párnát a karosszék mellé téve, leültem a tűz elé és olvasni akartam. Oh de a kandallóból sugárzó tüzfény alatt nem pirult el és nem jött le hozzám kék virágokat szedni...

Elővettem a másik könyvünket, - a Ninon verseit. Ölembe hullott belőle a virág, az ölemből lecsuszott a földre, - Abiság közönyösen nézett el a keretből és nem mondott nekem semmit.

Körültekintettem, - hát mi nincs úgy most, mint ahogyan ezelőtt volt? Hisz egy porszemet le nem törültem sehonnan... Megkisértem, ugy jövök be, mint amikor először jöttem, ugyanúgy viselem magam s ugyanazt fogom tenni!

Átfutottam a toronyba s a címerteremből, Clémence néni szobáin keresztül jöttem be és áthaladtam a szobán, mint legeslegelőször, alig tekintve körül. Azután úgy jöttem, mint ami­kor másodszor jártam itt és megnéztem Abiságot, mintha soha se láttam volna, csak akkor egyszer, legelőször, álmomban.

Egy nyugodt tartásu, kissé hideg és tartózkodó női fej volt... Éppen szólni akar...

Soha se tudom meg már, hogy mit akar mondani.

Ez nem Abiság. Hol van, hova lett?

Keresem az elolvadt havat... Keservesen ődöngök egyik bútortól a másikhoz, a csipkelegyező mellett ott a kis ezüst szelence. Kinyitom a födelét, megszólal belőle a hajdani mazurka, de kopott, fáradt ütemekben, mintha elfulna s egyszerre rekedt berrenéssel csuklik agyon... Nincs több, nem is keresem, hogyan lehetne ismét fölhuzni.

Leborulok a karjaimra és kétségbeesésemet belésóhajtom a szoba közönyös csöndjébe. Nem rezdül meg rá egy parányi visszhangja se a hajdani édes hangulatnak. Hasztalan erőlködöm, nem tudok visszakényszeriteni egy pillanatot se, semmit, de semmit nem tudok megtalálni azon a képen abból, amit elvesztettem. Csak egy kép, - lapos és fakult, bármennyire erőlkö­döm, hogy ne ilyennek lássam.

Soha nem nyultam a sarokba támasztott hárfához, most odamegyek, megmozdítom... Mintha a padló alól jönnének az eltemetett dalok kísértetei s borzongva suhannának keresztül a megereszkedett húrok között, - tompán rezdül meg a régi hangszer és egyszerre pattan le hét húr az ujjaim alatt, nagyot csattanva... Az első hang, mióta idejárok!...

Ijedtem ugrom el a hárfa mellől, az leesik a földre és hosszan reszkető zokogással némul el.

Csak a képre nem hat semmi.

Már most lázasan kapkodok össze-vissza, rombolom a templomot, találjam meg hát legalább a valóságot egészen. Ki az?... Már most nem az álmaimat keresem, a tényeket akarom tudni, mert hisz nem vagyok én bolond... Mindenhez hozzányulok, rendetlenül hevernek körülöttem a székek, végig matattam az ágyat, végig tapogattam a kárpitokat, a kis csipkelegyező szét­mállott a kezemben, gyertyák után rohanok... Ugy zúg, úgy lüktet az agyam, nem is látok tisztán, nem tudom, mihez nyuljak előbb, mindent egyszerre akarok megfogni... Ki akarom nyitni a secretaire fiókját, a kulcsot forditom benne előre-hátra, nem nyílik, kiesik a zárból a kulcs és reszkető kézzel nem tudom azonnal visszadugni... Föl akarom szakítani, nem birom, lábbal rugom, nem nyílik... A kandalló elől kapom föl a vascsiptetőt, beléfeszitem, recseg s fölszakad...

Nincs, nincs, ott sincs semmi... Tudom is én mi van ott!... Szórom a papirosokat... Egy pillan­tás mindenikre, látom, hogy fakult irás ez is, az is, levelek, versek, sok rongy lom, undok szamárság, el se tudom olvasni, el se akarom olvasni, csak tovább, hol van az, amit én keresek?!

Mit keresek?!...

Egy pillanatra lehanyatlanak a karjaim, az egyik kezemben ott a kandallóvas, a másikban egy csomó papiros. Nappali világosság van, a kandallóban lobog a láng, a gyertyák ott égnek a kép alatt... Az a bestia milyen nyugodtan, hidegen bámul... Hiszen világos, ez volt szegény Melchior szeretője... Ki lehetne más?... Ugye, a halálba kergettél már egyet közülünk, most engem akarsz, te... te...

Lassan közeledtem hozzá s ő nyugodtan, hidegen állott a keretben. De mintha gúnyosabb és még szivtelenebb volna a kifejezése... Egy széket rántottam oda, arra állva, egy magasságban volt az arcunk. Egyenesen a szemei közé néztem és még se én rám nézett. Keresztül ment rajtam a tekintete, a saját dúlt arcomat láttam az üvegen, kidagadt szemeimet, megdöbbentően sovány, csúf arcomat, amelynek az őrültség kúszálta már a vonásait.

Uristen!...

És két kézzel csaptam be az üvegre. Csörömpölve törött össze, jobbkezemből kihullott a vasfogó, a balkezem ott akadt a beszakadt kép alatt az üvegcserepek közt... Ki akarom rántani!... Nem lehet, mintha megkapta volna valaki... Libeg a kép a mint rázom, a rámáról por és üvegszilánkok hullanak az arcomra és ég a kezem és a csuklóm körül ömleni kezd a vér... A jobbkezemet feszítem a rámának s úgy rántom ki a balt... A szék megcsuszik alattam... Mintha lelöktek volna, hanyatt esem és leszakad, velem esik a kép is.

Föl akarok tápászkodni...

De ott a falon, ahol a pastel lógott, mintha ő ölelte volna el előlem, - ott egy kisebb kép, az apám mellképe. Ő sujtott a kezemre, aztán fölrugott bennünket az asszonynyal együtt.

Gőgösen néz rám...

Itt is az apám!... Hisz igen... Melchiorral ő ment vadászni, amikor az a tengerparton elcsuszott s elsült a fegyvere... Ő küldött a hulla után... Dénesnek is ő lőtte keresztül a vállát, amikor az a szeretőjét követelte vissza tőle... Clémence néném ezért imádkozott hát élete végéig ott az ajtó előtt... És engem akkor hozott ide szíve alatt az anyám...

Mint egy féreg, ugy másznék ennek az iszonyu embernek a sarka alól, de nem merek mukkanni se, moccanni se merek. Rettenetes csönd van. A balkezem bénán fekszik mellettem a földön s bugyog belőle a vér. Igy jó lesz, elvérzem...

Behunytam a szemeimet s vártam a véget. Mire rám találnak itt, végem lesz...

Igen, de mentől jobban gyengültem, annál erősebben dolgozott bennem a végpusztulással fenye­getett öntudat.

Ha majd bejönnek ide holnap, vagy holnapután, így találnak mind a hármukat együtt. Meg fogják tudni, hogy az apám... Vajjon, kitalálják?!... Ki hozta ide ezeket a képeket? Hogy került azé az emberé éppen ez alá?... Hisz ilyen őrültséget ő, aki után egy sor irás sem maradt, meg nem cselekedhetett!... Clémence néném akart volna így boszut állni az emlékén?...

Én, az utolsó Kerbastik segítsem ezt a gyalázatot a világ elé?...

Talán a fajtám szelleme adott annyi kis erőt még, hogy valahogyan oda vergődtem és föl­kapaszkodtam a székre, bevérezve a szőnyegeket, a széket, a kárpitot és lepiszkáltam a falról azt a képet is. Nem mertem ránézni. Félkézzel vájtam ki a keretéből és a földön fekve, a lábaimmal lökdöstem be a kandallóba. A keretet már nem volt erőm elégetni.

XXV.

Azután nem tudom mi történt velem.

Hetek mulva tértem csak annyira magamhoz, hogy megismertem a környezetemet. Az öreg Marignac ült az ágyam mellett s az ő szívből fakadó szavai fogadtak.

- Hála az Istennek! Hála Istennek!

Sírt a jó öreg, letérdelt az ágyam mellé, megfogta a kezemet és összecsókolta. Nem akartam engedni s meg akartam őt fogni a másik kezemmel.

Milyen különös érzés volt az! A balkézzel végzendő mozdulat gondolatához nem találtam a karomat. Odanéztem... Nem volt balkarom, levágták.

Marignac beszélte el, hogy másnap reggel a fouesnantiakat hozta „boldog ujesztendőt” kö­szön­teni Conan abbé s akkor találtak rám ott. Vértócsában, eszmélet nélkül feküdtem. Azt hitték, meghaltam, de amikor mozditottak, vérzeni kezdett a kezem.

Mire az orvost előkeritették, már üszkösödött a balkarom. Az orvos nem merte levágni azonnal, ahelyett, hogy rajtam segitettek volna, fűhöz-fához futkostak, hogy mi történt, hogy történt... Mire Marignac megérkezett. („Jó Isten! De nagy utam volt, kegyelmes uram!...”) már válltőből volt kénytelen operáltatni.

- Hová tették? - kérdeztem.

- Mit, kegyelmes uram?

Intettem, hogy azt - a karomat?

- Azt?... - válaszolt halkan Marignac, - az abbé vitte el a kriptába... Bizony, kegyelmes uram, már azt hittük, hogy visszük maholnap a többit is utána...

Később kérdezősködni kezdett ő is, hogy mi történt hát velem? Nem feleltem neki.

- Ugye, leesett a kegyelmes ur?

Ráhagytam, hogy igen, igen...

- Lerántotta azt a képet, ugye?... Összevágta a kezét, aztán elájult?... Ezek itt annyi minden­féle vadat mesélnek, hogy már dühbe is hoztak néha, bocsánatot kérek. Azt mondják, hogy olyan rendetlenség volt a szobában, mintha a vizbe veszett halászok jöttek volna föl ide a Szilveszter éjszakai táncra. Meg hogy a mosónék csavarták volna ki a kegyelmes ur... izéjét... azt, azt...

Nem mondta ki, hogy a „karomat.” Ezzel is kimélni akart a jó ember.

Ugy őrizett, mint az édes fiát, erőszakoskodnom kellett, hogy legalább minden második éjjel lefeküdjék, mert el nem mozdult volna az ágyam mellől. Hihetetlen gyöngédséggel iparkodott velem feledtetni, és úgy, hogy nyoma se lássék az iparkodásának. Azt vettem észre, hogy ő is mindent a jobb kezével végez s lehetőleg egy kézzel, a másikat pedig szinte el akarja rejteni előlem, mintha neki is csak egy karja volna... Mert ne búsuljak, nem tesz az semmit... Néha addig mesterkedett, amig módját találta, hogy egyes nevezetes, nagy embereket emleget­hessen és nagyon dicsérte azokat, mint bölcs államférfiakat, híres hadvezéreket, bölcsészeket, pedig... A nevük nem is jutott mindig az eszébe, de... mindannyinak csak egyetlen egy karja volt. Nem baj az!...

Ugy meghatott; hogy már végre én vigasztaltam őt: - nem tesz semmit, nem baj!

Tényleg, annyira elfoglalt az eleinte leküzdendő ügyetlenség, hogy félkézzel végezzem azt, amihez eddig kettő volt, hogy lassan, lassan némi megelégedést éreztem, ha valamiben nem szorultam a más segitségére.

És most már valóságos, igazi testi szenvedéseim is voltak. Ha kötést váltottak, a fizikai fájdalmak könyeket sajtoltak a szemeimbe s utána, amidőn csillapultak a fájdalmaim, jogom volt hozzá, hogy kissé jól érezzem magam. Szüksége van az embernek a szenvedésre.

Évekig tartott, amig teljesen megtanultam nélkülözni a balkaromat. Ma már észre se veszem, hogy nincsen. Azt hiszem, ez nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy ennyire is össze­szedtem magam, mint amennyire ma vagyok. Elbújva az élet elől, várom az elmulást; aláza­tosan éldegélek s félkarral kotorászok családom multjában. Hátha találok valami hasznavehe­tőt azok közt, amiket ők annyi ezer hatalmas karral megcselekedtek vagy elmulasztottak...

Mert dolgozom mégis. El-elmosolyodom néha, hogy ez is mennyire reám vall: - előbb nyomorékká kellett lennem, hogy valami munkához foghassak.

Mégis hálával tartozom hát Abiságnak...

Az én Abiságomnak.

Mert élt az, létezett s egészen nekem való asszony volt: - teste nem volt, csupa hangulat volt.

És mégis asszony volt, neki köszönhetem életem egyetlen, legnagyobb boldogságát és ő okozta életem legnagyobb szenvedését. Talán a „faj” küldte őt az én igazi eleven ölelőkaru asszony nélkül való életembe, hogy boszut álljon és megvegye rajtam a jogait éppen akkor, amikor örökre bújni akartam az „asszony” elől. Mert hisz az „asszony” kikerülhetetlen annak, aki él s így életet adni köteles.

Május elején keltem föl az ágyból s Marignac karján tettem az első sétát. Lementünk a sarokszobába.

Hát ott Marignac mindent szépen el is rendeztetett már. Fehérvászon takarók voltak a bútorokon s leltári számok. A hárfán nagy római számokkal „V-XIV.” és alatta apró betűkkel „1895.” volt a numerus.

Készségesen magyarázta meg, hogy a felső szám az a helyiségbeli, az alsó pedig a közös nagy leltárbeli száma a nevezett hárfának.

Nem akartam kérdezni hol van, de nem láttam a képet.

- Keres valamit kegyelmes uram? - kérdezte ő, mert persze hogy észrevette.

- Hát az a kép hol van?...

- Azt, bocsánatot kérek szépen, nem tartottam érdemesnek a leltárba vétetni... Annyira meg vagyon rongálva, hogy valóban nem érdemes, ha megengedni méltóztatik, bocsánatot kérek szépen.

- Mégis, szeretném látni. Hol van?

- Nincsen már itt, engedelmet kérek.

Zavarban volt, tisztes fehér arca kipirult és nem nézett rám, hanem lesütötte a fejét és a padlót nézte. A kezemet nyujtottam neki, tiszteletteljesen adta belé a magáét.

- Elégette?

Most a szemeimbe nézett s olyan egyenesen beláthattam hűséges, egyszerü lelkének a mélyébe.

- Azt nem mertem tenni, kérem, de ha megengedné most nekem a kegyelmes ur...

- Mondja, kérem, hogy maradt az itt?

- Oh Istenem... A méltóságos Clémence grófkisasszony hagyta meg, hogy ide senki be ne tegye a lábát, amíg a családból itt nem járt valaki. Én nem merészeltem figyelmeztetni a... Nem mertem kérem szólni néhai kegyelmes urunknak se, nem mertem soha se... Pedig ha tudtam volna!

- Hol van? Szeretném még egyszer látni.

- Itt van, magam tettem oda az ajtó mögé, a méltóságos grófkisasszony imádkozó zsámolya alá, de talán ne tessék még se megnézni azért!... Nem is lehet már semmit se látni rajta, meg...

- Nos, mondja csak kérem!

- Csupa véres lett...

Melegen megszorítottam a kezét, ő valószinüleg nem tartotta illendőnek visszaszorítani, de a szemeivel ölelt meg s én azt is viszonoztam és ugy ahogy félkarral tudtam, egészen a szivemre öleltem.

- Nem, kérem... Hogyan érdemelem én ezt meg...

Odavontam őt az ajtóhoz, kinyitottuk s elővettük a képet. Igazán nem volt rajta senki. Össze volt roncsolva a papiros, egy-egy szines folt maradt itt-ott, meg az én vérem rozsdás foltjai. Az évek során elmállott kréta magától is lepergett volna a papirosról idővel, meghalt volna ez a pastel máskülönben is.

Lent, a törött üveglap hosszában, a keret alsó csatornájában még látszott egy kevés szines por a lepergett krétából. Ha közéje fújok, aztán az se lesz...

Egy ötletem támadt: temessük el... Abiságot!

Kértem Marignacot, hogy rázza a tenyerembe azt a port. Aztán fogjon karon és szép lassan, sétáljunk le a tengerpartra.

Óvatosan vittem a tenyeremben s ott a kék, tavaszi napsugárban ragyogó viz fölött közéje sóhajtottam... Mint egy szines kis felhő lebbent ki az ujjaim közül s belehullott a tengerbe.

Marignac levett kalappal állott mellettem.

VÉGE.