I. A madridi futár.

Ködös, esős novemberi reggel, udvari futár vágtatott be lóhalálában a bécsi Burgba.

A lóról szakadt a tajték, vékonyát a sarkantyu kivérezte. A lovas fülig csatakos volt. Kalap­járól, köpenyéről csurgott a viz. Sovány, lesült arcáról lerítt a halálos kimerültség. Harrach gróftól, a császár rendkivüli spanyol követétől hozott jelentést. Napi három órai alvást leszámítva, hetek óta éjjel-nappal nyeregben ült. Öt ló kidőlt alatta, néhány futkározó gyereket és őgyelgő parasztot elgázolt. Valahol processzió jött rá szemközt, az égszínkék menyezet alatt lépkedő papot majd fölboritotta veszett nyargaltában. Ha nincs rajta a császár kabátja, a földühödött nép jól helyben hagyja.

A Burgba érve lekecmergett a lováról; a kantárt oda dobta egy ácsorgó katonának. Mint mikor az óramüben eltörik a rugó s minden kereke egyszerre megáll: testi ereje fölmondta a szol­gálatot. Szédült, szeme káprázott, meg kellett fogódznia a nyeregkápában, hogy el ne essék. Elindulásakor, Madrid falain kivül, katonát akasztottak. A lélekharang még sokáig a fülében sikongott. Mintha most is hallaná, ködös, homályos messzeségen át. Összeszedte magát és benyitott az őrszobába, a hol a katonák körülfogták. Mindenik borral kinálta, látva, hogy halálosan fáradt. A kapitány kulacsa potrohosabb volt a többinél, - maguk között csak „kanonok”-nak hívták, - no meg nyilván jobb bor is kotyogott benne, mint a vitézek kulacsában: a futár azt választotta. Jót húzott belőle. Élet, melegség járta át elgémberedett testét a tüzes kloster-neuburgitól.

- Messziről jösz, cimbora? - kérdezte a kapitány, várakozással tekintve a fekete pecsétes levélre, a melyet a futár előszedett a bőriszákjából.

- Toronyirányban Madridból, - felelte. A hangja rekedt volt, alig értették.

- Tyü, a ragyogóját! szép utat cselekedtél meg. - A kapitány elvette a levelet és kibetüzte a cimirást. - A császárnak szól, - mondá s hátán tiszteletteljes meghatottság borzongása futott végig. - Cito, cito, citissime - olvasta a boritékon. - Ugy látszik, sietős.

Lélekszakadva vitte a levelet Consbruch Gáspárhoz, a titkos kabinet-iroda titkárához. A mig odajárt, mint egy tányér friss mézre a legyek, oly mohón rászállottak a katonák a futárra kiváncsi kérdésekkel. Hogy mi van a levélben, azon nem is törték a fejüket, a tartalmát ugy sem tudja meg soha halandó ember a császáron s a titkos tanács tagjain kivül. Leginkább arra kiváncsiak, lesz-e háboru? A háboru zsákmányt jelent és kalandokat. Gazdag várak kirablását, zárdák és templomok feltörését, idegen asszonyok meggyalázását, dicsőséget, rangot, elő­léptetést. Békében az unalom megöli, a földhözragadt szegénység megeszi őket. Tudakolták: gyülnek-e a Rajnához a hadak? Mely ezredek, milyen nemzetiségbeliek, s kiknek a paranc­snoksága alatt? Mert sok függ a parancsnoktól. Az egyiktől szabadon garázdálkodhatnak az ellenség földjén. A föld népének a bőrét is lenyuzhatják. Mig a szigoru parancsnok rablást, gyujtogatást, gyilkolást kegyetlenül büntet. Az ilyen alatt nem jó szolgálni. Egyik katona a madridi dómot kérdezte: igaz-e, hogy oly magas tornya van, hogy ha a tetejében dolgozó ács leejti a szekerczéjét, kirothad a nyele, mire leér?

Elhallgatták volna még sokáig, de a futár véget vetett a mulatságnak.

- Álmos vagyok, mint a kutya. Tiz napig nem aludtam annyit, mint ti egy éjszaka. Vetkőz­tessetek le.

Egyik a köpenyét teritette ki, a másik kalapjáról rázta le a vizet, a harmadik a kardját oldotta le, a negyedik végig gombolta az ujjasát, az ötödik lerángatta a hosszuszáru bivalybőr csizmáját, a mely hetekig le sem volt a lábáról. Volt, a ki száraz, friss inget adott rá s a feltört térdét faggyuval megkenegette.

A tüznél vetettek ágyat s mindenik a maga pokrócát akarta ráteriteni. Hamar átmelegedett a sok vastag pokróc alatt. Elaludt, mint a tej.

Az őrszobában azalatt csöndesen voltak. Lábujjhegyen jártak, suttogva beszéltek. Később belemelegedtek a kártyázásba, pipázásba, kockavetésbe, de ha valamelyik hangosabb szót ejtett, lopva oda pillantott az alvóra, nem neszelt-e föl a lármájukra?

A visszatérő kapitány rá is ripakodott a vitézeire:

- Ettől ugyan lármázhattok. Ha lecsapna mellette a ménkü, azt gondolná, méhzümmögés és vigan aludnék tovább.

Ő maga rossz kedvében volt. Consbruch Gáspár urral egy kicsit összeakasztotta a tengelyt. Mikor ugyanis a sürgős madridi levelet a kezébe nyomta, a titkár erőnek erejével látni akarta a hir hozóját.

- Azóta alszik, - háritotta el a kapitány a futárról a megtiszteltetést.

- Mit, alszik? Hogy mer aludni? Ki engedte meg? - dühösködött Consbruch.

- Ki engedte meg? Bizony csak a fiatal természete. Hetekig ült nyeregben. Nem birta tovább.

- Nem birta tovább, a legmagasabb szolgálatban? Bezáratom.

A kapitány kötekedő kedvében volt.

- Jutalmat érdemelne szegény ördög, nem büntetést. Majd halálra lovagolta magát a császár­jáért.

Consbruch fölszisszent.

- Kapitány ur! Reménylem, csak oly jól tudja, mint én, hogy ez kutyakötelessége.

Az őrség tisztje elnyelte, a mit gondolt.

- Felköltsem? - kérdezte feszesen tisztelegve.

De Consbruch elméjét sokkal nagyobb kérdések izgatták már. Mi van az irásban, a mit Harrach gróf küldött? A boritékot forgatva, balsarkán megtalálta a titkos jegyet, hogy a levelet csak maga a császár személyesen bonthatja föl. Érezte, hogy a hir, a mit a hallgatag boríték magába zár: népek, országok végzete. S a mit a kezében tart, a hitvány papiros: világtörté­ne­lem...

Mit vesződjék tovább a nagy ujság inci-finci hozójával?

Néhány szem burnótot lefricskázott a kabátja himzett mellbodráról, a miből - és kicsinylő arc­kifejezéséből - a kapitány megértette, hogy Consbruch urtól a madridi futárt elviheti az ördög.

II. A császár misét hallgat.

Lipót császár misét hallgatott; szokása szerint három misét egyvégtében. Hideg márványon térdelt, pedig puha, biborszinü vánkoson térdepelhetett volna. Egész határ imakönyv feküdt előtte. Szamárfüllel voltak megjegyezve bennük a legkedvesebb könyörgései. Hol egyiket, hol másikat vette a kezébe. Fölvette, letette mint a tanácsosait, kiszedve belőlük, (imakönyvekből és miniszterek koponyájából), a mire éppen szüksége volt.

Csak a beavatottak tudták, hogy a Zrinyi-Nádasdy összeesküvés s Thököly felkelése óta, a ma­gyar király mindennap elmondja az ismeretes ó-német könyörgést: „de Sagittis Hungaro­rum libera nos Domine” (a magyarok nyilától ments meg uram minket).

Egyedül Istent ismervén el magánál hatalmasabbnak, alázatosan mellére hajtott fővel térdelt szine előtt a puszta kövön, a kis, gnómszerü alak, a legnagyobb birodalom ura.

Az utolsó években megöregedett. Keskeny arca megnyult. Szine halavány, zöldesbe játszó, mint a földből kiásott talléré. Vastag, lefityegő ajkát, a melyről gunyolódva mondták XIV. Lajos udvarában, hogy beléesik az eső, nyitva tartotta mindig, miért is a metszőfogai kilát­szot­tak. Szeme és homloka parancsolásra termett. Deres szakállát rövidre nyirva viseli. Spanyol divat szerint bársonyruhába volt öltözve: rövid térdnadrágba, kihajtott, széles csipke­gallérba, piros harisnyába és piros cipőbe. Nyakában az aranygyapjas-rend fityegett. Ugyanaz, a melyet valamikor V. Károly császár hordott.

A mise véget ért.

Az oltár gyertyáit a sekrestyés eloltotta; de az üvegcsillárt, a mely a császár feje fölött függött, égve hagyta.

A templomra félhomály borult. Az ablakokon előbb gyertyafény csillogott, most komorak és sötétek, mint az olyan arc, a melyről hirtelen eltünik az öröm. Az utcát köd lepte el. Hideg, novemberi eső verte a kövezetet, s végig folyt a rézcsatornákban.

A császár még térdepelt. Hátában, köszvényes térde kalácsában fájdalmas nyilalást érzett, de ez nem zavarta szivbeli ájtatoskodását.

Nagysokára fölkelt, kicsiny, törékeny alakja elveszett az óriás allonge-paróka hajporos felhőjében. Fekete tollas kalapját hóna alá fogta s a mennyire vékony, gyönge lábszára engedte, kifelé indult bizonytalan, kissé dülöngő járással.

A kijáratnál Voccabella páter várta. Eszes, sovány arcában, fekete, átható nézésü szem világi­tott. Rendjének szigoru életelve, - mint rárakodott jégréteg a gyümölcsöt, - megfagyasztotta arca természetes szépségét és elevenségét. Homloka okosságra, ajka, szemöldje erős akaratra vallott. Arany csésze volt a kezében, megmerítette a szenteltviztartóban, s a császárt meg­kinálta vele.

Lipót két ujja hegyét bemártotta a szent vizbe, térdét meghajtva az oltár felé fordult s háromszor keresztet vetett magára.

- Köszönöm, Voccabella.

A páter meghajolt, miközben előtünt nagy kerek tonzurája.

A császár átnézett gyóntatója vállán.

- Juj, de csuf idő... Esik, esik... Unalmas s a köszvény is jobban kinoz.

Ha a spanyol etiket meg nem tiltaná, talán még sóhajtott volna is, mint más egyszerü halandó. Igy csak elfintoritotta az arcát, révedező tekintete megakadt a szerzetesen. Volt valami annak szemében, a mi nyugtalanitotta.

- Nos, mi az?

A páter levetette a közöny álarcát. Izzó, komor tekintete baljóslatu hireket sejtetett.

- A spanyol királyt az Ur magához szólitotta.

A császár egykedvüen fogadta a halálhirt, rég óta el volt készülve rá.

- Szegény, hát bevégezte. Ötezer misét mondatok a lelkiüdvéért. A fiamat pedig nyolc nap mulva utnak inditom.

A gyóntató lesütötte szemét.

- Az indulás nem sietős, felség. Rettenetes cselszövény játszódott le az Eskuriálban az utolsó hetekben. A végrendeletet, a melyben az elhunyt jó király trónját és országát Károly fő­hercegre hagyta, tüzbe dobták s az Anjou herceg javára hamisitott végrendeletet készitettek.

Etiket ide, etiket oda, Lipót e hirre száját a szokottnál is jobban nyitva felejtette. Sovány, petyhüdt arcán ideges rángás futott végig.

- Ki merte megcselekedni? Ki tudott róla?

Voccabella homlokán mély ránc képződött.

- Mindenki. A királyon s a királynén kivül az egész udvar bünrészes benne. A francia követ minden embert megvásárolt a gaz terv érdekében.

Lipót halántékán kidagadtak az erek.

- Hát Harrach? Mit csinált, hogy ilyesmi megtörténhetett?

- Harrach grófnak a cselszövésről sejtelme sem volt. A végrendelet kihirdetésekor teljes disz­ben kényeskedett az előszobában. Mint a páva, mely tollát fitogtatja. Várta a szerencse­kivánatokat. A szárnyas ajtó megnyilt. Abrantes herceg jött ki elsőnek. Kitárt karokkal, könnyes szemmel közeledett. „Bucsuzom örökre az osztrák háztól”, mondá bánatosan.

Harrach elképedt. Megcsipte magát, hogy ébren van-e? Abrantestől tudta meg először, hogy az elhunyt király az Anjou hercegre hagyta koronáját. Egyetlen kockavetéssel huszonkét királyságot veszitett el az osztrák ház.

- Harrach tökfilkó. De ti, Voccabella, a kik minden titkot tudtok, a mi a kabinetekben, s a családokban történik, a kiknek keze messzire elér: ti aludtatok talán?

Voccabella letette az aranycsészét a medence párkányára s megadása jeléül két karját a mellén összefogta.

- A jezsuiták teljesitették kötelességüket, felség; egyedül ők, senki más. Biborosok, zászlós­urak, palotahölgyek, tábornokok, sőt szerzetes-rendek is átpártoltak a franczia udvarhoz.

Lipót eleresztette füle mellett a grandokat, minisztereket, tábornokokat, palotahölgyeket; de hogy a szerzetesek is cserbehagyták, ebben a gondolatban nem tudott megnyugodni.

- Eláll az eszem, - fordult Voccabellához.

A páter szeme megvillant, mint a tőr; meglátta a rést, a melyen vetélytársaik, a bencések eleven husához férkőzhetett.

- Harrach tulságosan dédelgette a bencéseket. Templomukba járt; szónokukat hallgatta; közülök választotta a gyóntatóját. Szóval, Madridban divatba hozta őket. Bennünket el­hanyagolt. Ezért nem tudott meg semmit idejekorán. Siketfajdokban bizott s azok vagy nem neszelték meg, vagy nem is akarták megneszelni a közeledő balsors lépését.

Minden udvari szabály ellenére közelebb lépett a császárhoz, a ki a testőrök padjában szinte összekuporodott keservében és haragjában.

- Isten magához szólitott mindenkit, a ki az osztrák ház örökösödési igényének utjában állott. Az orleánsi hercegnő elaludt egy fehér rózsabokréta illatától. A hét éves aszturiai herceg himlőbe esik és megtér őseihez, holott Amszterdamban huszonnégy hollandi hadihajó várta a parancsot, hogy a spanyol trón örökösét Madridba vigye. Holttestét nem boncolták föl. Nem is lett volna tanácsos fölboncolni... Szabad volt az ut. S akkor jön Harrach s a tarka barátaival minden elront. De vigasztalódjék, felség. Rendünk nagy müvét emberi gyarlóságok el nem buktathatják. Azt az óriás célt tüztük magunk elé, hogy két világbirodalom sorsát egy kézbe egyesitsük: a legkatolikusabb uralkodóház, az az osztrák ház kezébe. Hegyek előbb völgyekké lapulnak, tengerek előbb kiapadnak, hogy sem a jezsuiták nagy, dicsőséges, szent tervüket meg ne valósitsák.

Hangja szenvedélyes volt. Még gesztikulált is a császár jelenlétében.

Lipót nem vette észre vagy nem akarta észrevenni. Szivében rejtett hurok zendültek meg a gyóntató beszédére. Célzása - a méreggel láb alól eltett orleánsi hercegnőre s a „kék király” hét éves fiára - megborzongatta. Ám a jezsuita terv nagyszerüsége az ő szemét is elkáp­ráztatta.

Engedékeny, puha, közönyös volt világéletében; de időközönként rettenetes kitörései voltak. Ez esett meg vele a Zrinyi-Nádasdy összeesküvéskor, a mikor előre megirta egyik rokonának: „A fejek repülni fognak!”

Hasonló kitörés jelét látta rajta Voccabella most, mikor bejelentette a császári diplomácia szégyenét és szörnyü vereségét; s rendjének élet-halálra szóló támogatását tudtul adta.

Akármi tombolt Lipót szivében, arcza azt nem árulta el. Odahagyta a testőrök padját s a mig az ajtóhoz ért, mérgesen megrázta allonge-parókáját.

- Huszonkét királyságra akarja rátenni kezét a Bourbon? Huszonkét királyságra, a mely Habsburgoké volt s a melyre Házam igényt tart?... S egy hamisitott végrendelettel? Vederemo!

Még egyszer keresztet vetett magára s kalapját indulatosan a fejébe nyomta. Forditva tette föl, ugy, hogy a fekete tollak a szemébe csüngtek.

A spanyol örökösödési háboru kockája el volt vetve.

III. Bucelini nem tágit.

A spanyol király halála hire villámgyorsan elterjedt Bécsben. Nyilvános helyekre, kávé­házak­ba és szinházakba udvari kikiáltók állitottak be s muzsikaszónak, vigságnak kurtán véget vetettek.

A lakosság közönyösen vette a hirt. Ha a szomszédja meghal vagy a macskája kimulik az árnyékvilágból, az más; de ki törődik a spanyol királylyal?

Az udvarnál félesztendei mély gyászt rendelt el a császár, a ki hat hétig megnövesztette a szakállát. Udvari bolondjának és törpéjének megtiltotta, hogy a gyász első heteiben őt meg­nevettessék. Azok hát szegények nem is mutatkoztak. Mert illetlen hahotára fakasztották volna az egész gyászbaborult udvart, ha egyszer komoly és szomoru arcot vágnak vig és bolondos helyett.

A templomokban zugtak a harangok; gyászmisét mondtak mindenfelé.

Az első három nap Lipót ki sem tette lábát a Burgból, sőt a lakosztályából sem. Negyedik nap hivatta pénzügyi és politikai tanácsadóit.

Előbb Mansfeld herceget, a haditanács elnökét vezették be hozzá.

Az előszoba fala fekete posztóval volt behuzva. Mansfeld, a ki ideges volt és félt a haláltól, megborzadt, mikor belépett.

Lipót ülve, föltett kalappal fogadta a herceget. Mansfeld az ajtónál megállott, háromszor mélyen meghajolt s féltérdre ereszkedett. Várta a császár engedelmét, hogy beljebb indul­hasson. Lipót intésére közelebb lépett, de hat lépésre tőle a lába földbe gyökerezett.

- Mi van a tizenöt ezreddel, Mansfeld? - szólitá meg bosszusan a császár. - Nem lett volna szabad ennyi katonámat szélnek ereszteni.

Lipót allonge-parókája meglibbent, mintha valahonnét fuvalom érte volna.

- Neked jobban kellett volna tudnod, mint másnak, hogy háboru készül.

Célzás volt arra, hogy közhit szerint Mansfeld mérgezte meg a spanyol király első nejét, az orleánsi hercegnőt, hogy utat nyisson az osztrák ház trónörökösödési igényének.

Mansfeld komor arcán, mint napfény az őszi tarlón, mosoly villant át. Ez a célzás, érdemének ez önkénytelen fölemlitése, fölbátoritotta.

- Talán tévedtem a katonai helyzet megitélésében; de halálos hűségemet nem egyszer bebizo­nyitottam az osztrák ház szolgálatában. Ha hibáztam, bocsánatáért könyörgöm, felség.

- Nem haragszom, Mansfeld. A tizenöt ezredet azonban pár hét alatt lábra állitsd. Szükségünk lesz rá.

- Még ma kiadom a rendeletet.

Engedelmessége jeléül meghajolt.

- Az Erdélyben és Magyarországon tanyázó ezredeket is kihozhatjuk, - tette hozzá elgondol­kozva.

Lipót ránézett.

- Átgondoltad-e jól a tanácsodat? A savoyai azt irja, e két tartományból egy szál katonát se vonjak ki. Azok a népek lázongó hajlamuak. Örökké elégedetlenek. Még nem volt időm teljesen német lábra állitani a két ország kormányzatát. A háboruim ebben meggátoltak; de majd német lábra állitom.

A savoyai hercegre való hivatkozás Mansfeld kemény szivét éles kés gyanánt járta át. Gyülölte és félt tőle. A zentai csata óta a „kis majom” (a hogy őt dicsőségére irigy ellenségei csufolták), döntő tekintélylyé emelkedett katonai dolgokban. Az uj háboru fővezérének is ő volt kiszemelve. Holott arra Mansfeld maga is vágyódott.

A császár oldalt nézett. Valami hibát fedezett föl a fekete posztóval bevont térdeplőn. Egyik ezüstszeg jobban kiállott a többinél. Az ébenfa-feszület is kimozdult helyéből.

A kiálló szeg és a helyéből kimozdult kereszt a császárt nyugtalanitotta. Első gondolata az volt, csönget a kamarásának. Türtőztette magát mégis. Majd ha vége szakad az unalmas beszél­getésnek, ráér megigazittatni.

Végre fölállott. Félszemével még mindig a térdeplőre ügyelve, lassan, cseppenként hullatta a herczeg égő sebére a vigasztaló szavakat.

- Hát jól van, ha gondolod, a tiz ezredet Olaszországba küldjük. Hanem azt megmondom, Erdély egy percig sem maradhat német katonaság nélkül.

Háromszori meghajlás után Mansfeld kifelé indult.

*

Alig hogy Mansfeld ragyogó arccal elhagyta a császár előszobáját, Salaburg Gottfried gróf, a főkincstárnok járult a császár szine elé. Előbb azonban Lipót a saját legkegyelmesebb kezével beverte a kiálló ezüstszeget, a mely épp ugy szurta a szemét, mintha diszszemlén valamelyik gránátosa a glédában kijebb állana.

Lipót állva fogadta a pirosképü, széles vállu férfiut, jeléül, hogy röviden szeretne végezni vele.

- Nos, Salaburg? Még mindig piros az arcod? Látszik, hogy nem mérgelődsz sokat! Ha mérgelődnél, sárga volnál, mint a legujabb ezredem hajtókája. De nincs is okod zsörtölődni, ugy-e? Egynéhány garasunk maradt még a háborura? Mi?

Salaburg röviden, nyiltan felelt:

- Üres a kincstár, felség!

Lipót, fájdalom, jól tudta ezt. A császár pénzügye szánandó helyzetben volt. De nagy vagyonra tett szert valamennyi pénzügyminisztere.

- Soha nincs pénzünk, - mondá kedvetlenül.

Salaburg sóhajtott.

- Bocsánat, felség, de azért nincs, mert a birodalom pénzügyminiszterei nem az államnak, maguknak gazdálkodtak...

Lipót mérgesen megrázta parókáját.

- Nem azért hivattalak, hogy az elődeidet ócsároljad. Elég jó szolgáim voltak. Meg voltam velük elégedve.

Ez a hang, ez a figyelmeztetés más embert megfélemlitett volna; de Salaburg el volt szánva, hogy megmondja a keserü igazságot.

- Zinzendorfnak például egy fityingje sem volt, mikor felséged kinevezte; és egyik nagy uradalmat a másik után vásárolta meg hivataloskodása idején. Hatvanezer tallért dobott ki egyetlen gyöngysorért, a mit egyik udvari ünnepen a felesége viselt.

Lipót fölháborodott.

- Ne mondj nekem pletykákat, Salaburg. Értékes gyöngysort vett a feleségének?... Hát aztán?... Tartozott vele az állásának. Az én bálomra csak nem hozhatta el az asszonyát ékszer nélkül? Átnézted a vizsgálati iratokat?

Salaburg az irásai között keresgélt.

- Átnéztem, felség. Husz tonna aranynyal csalta meg Zinzendorf az államot.

A császár elképedt.

- Husz tonna aranynyal? Ez sok. S én még Prágában vendége voltam! Meg kell vallani, gyönyörü festményei és szőnyegei voltak. A kertben a bokrok mögött pompás zenekart rejtett el. Huszonnégy hegedüs játszott. Értesz valamit a muzsikához, Salaburg? Zinzendorf értett hozzá! Ha meglopott is, tudott jól és szépen élni a kópé!...

Salaburgot, jelentésének e nem várt hatása zavarba hozta. Nem hogy fölnyitotta volna az uralkodó szemét, hanem még kellemes emlékeket ébresztett benne.

Még inkább elképedt azonban, a mikor a muzsikára vonatkozó kellemes emléke elmulván, a császár élesen, szinte kiabálva beszélt vele.

- Én csak nem nézhettem a körmére? Egyik ősöm sem nézett. Ha mi is adnánk valamit a pénzre, miben különböznénk az udvari zsidainktól?

Látta, hogy Salaburg e nem várt kitörésére elszontyolodik. Nem azért hivatta, hogy ráijesz­szen. Barátságosabban fordult hozzá.

- Elő a terveiddel. Mert takarékosság és becsületesség egymagában még soha sem töltött meg üres pénztárakat. Háboru előtt állunk Salaburg, makacs, hosszu háboru előtt. Honnan veszed rá a pénzt?

- Uj adókat tervezek, felség.

Lipót a kezével intett. Mintha mondta volna: bánja a manó.

Kezdte fejtegetni az adórendszerét. Lipót leült, egy darabig odafigyelt, azután fészkelődön, ásitott, a parókája fürtöcskéit hátravetette. A szemét hol behunyta, hol kinyitotta. Az Isten őrizte, hogy el nem aludt.

Mikor Salaburg után betették az ajtót, Lipót becsöngette főkamarását.

- Van kint még valaki?

A főkamarás látta, hogy a császár kifáradt.

- A nyitrai püspök. Magyar ügyekben hivatta felséged.

A császár a kezével legyintett:

- Magyar ügyekben? Ej, majd máskor!

Félórai pihenő után Bucelinire, a titkos udvari kancellária fejére került a sor.

Ő hozta az aláirni valókat. A sajátkezü levelek fogalmazását. Valamennyi uralkodói köteles­sé­ge közül az aláirástól fázott leginkább Lipót. Bucelinit hát rendszerint rossz kedvvel fogadta. Pedig sokra tartotta a rövidlátó, fürge kis olasz grófot, minden családi és kabinet-titok néma sirboltját.

Bucelini hires volt arról, hogy hivatalos ügyekről a császáron kivül egy lélekkel sem beszélt.

Vagyonos volt s igy megvesztegetni nem lehetett. Nem volt családja, agglegény maradt. Mert, mint mondá, fényes az egyedülvalóság. Társaságba nem járt. Otthon nem fogadott senkit. Nem ivott s igy a legnemesebb rajnai bor sem oldhatta meg a nyelvét. S ha Lipótnak tizen­nyolc éves koráig, Bucelininek egész életében nem kellett asszony, ez az édes gonoszság. Nem volt semmi szenvedélye, a melynek finom, láthatatlan csatornáján hozzáférkőzhettek volna. Még vakbuzgó sem volt, mint Hocher, Ábele s mások, a kik - maguk is titkos jezsuiták - e hatalmas rend szája ize szerint töltötték be hivatalukat.

Nem egyszer megpróbálták a „kis szürke öszvért”, a hogy őt Voccabella hivta, eltenni az utból, de Lipót ez egyben nem tágitott.

- A kapucinusok sirboltjában nem őrzik meg halott őseim jobban a Habsburgok titkát, mint ő, - szokta mondani, ha Bucelini ellen áskálódtak.

A szürke kis emberke jól tudta, hogy Lipót teljes bizalmát birja, s hogy mégis az ő meg­jelenése okoz legtöbb bosszuságot az uralkodónak.

- Mikor lesz már tőled nyugtom, Bucelini? - fakadt ki a császár, mikor fekete irattáskájával dolgozószobájába belépett.

Bucelini sóhajtott.

- Félek, ezentul még többször kell alkalmatlankodnom felségednek. A háboru sok irkafirkával jár.

Talán Bucelini volt az egyetlen ember, a ki előtt Lipót szabadon utat engedett tuláradó keservének. Annyira irtózott minden irástól, hogy mikor kezébe fogta a tollat, sóhajtozott, nyögdécselt, kárvallott cigány módjára panaszkodott.

- Mit iratsz már megint alá velem? Olyan vagy Bucelini, mint a véreb: nem ereszted el szegény áldozatodat.

Kalapját homlokán bosszusan hátratolta. Leült iróasztalához, a ludtollat nyakig beleütötte a jáspis tintatartóba s az elébe tett iratokra - katonai és politikai rendeletekre - akadozva, reszkető kézzel alákanyaritotta a nevét.

Bucelini aranyporzóval hintette be a rettenetes szarkalábu betüket s az iratokat táskájába szépen visszarakta.

Lipót jegyzéket vezetett az aláirásairól, leveleiről és a kihallgatásokról. Abban a reményben, hogy robotját ma bevégezte, elővette marokinkötésü jegyzőkönyvét s beirta az eredményt.

- Tizenhatezernégyszázhatvanöt ügyet irtam alá 44 év alatt. Ezerötszáztizennégy kihallgatást adtam. Hatszáznyolcvanhat sajátkezü levelet irtam. Ugy-e sok?

- Felséged tévedni méltóztatik. Kerekszámban hatszázkilencven darabot, a négyet is bele­számitva, a mit még ma kell megirni felségednek.

Lipót dühösen becsapta a jegyzék-könyvet.

- Négy levelet irjak? Mindjárt négyet! Az eszed ment el Bucelini?

A kis szürke grófot nem hiába hivták makacs öszvérnek az udvar csufolódói; nem tágitott.

- A háborura nem vagyunk fölkészülve, felség. Se hadseregünk, se pénzünk. A tengeri hatal­mak­kal való szövetség huzhat csak ki a hinárból. A savoyai herceg az angol-holland szövetség megkötését ajánlja. Felségednek sajátkezü levelet kell irni az angol királynéhoz s a hollandi főpenzionáriushoz. Azonkivül a brandenburgi és hannoveri fejedelmek is elvárják, hogy gyönyörködhessenek felséged betüiben. Az ő katonai segitségükre égető szükségünk lesz. - Ez összesen három levél, Bucelini. Mert reménylem tudod, hogy másnak, mint ural­kodó fejedelemnek nem irtam soha. A hollandi főpenzionárius? A legfőbb sajtkészitő? Ki az?

Bucelini nyugodtan, de határozottan felelt:

- Hollandia nélkül nincs angol szövetség. S Hollandia rendei szóba sem állanak velünk felséged sajátkezü levele nélkül. A hollandi levélre különben még aludhatunk egyet; de a másik három levélre futárok várakoznak.

Nem volt menekülés. Lipótnak le kellett ülni iróasztalához, a hol keserves sóhajtások közt megirta a kivánt leveleket. Közben szidta Bucelinit, mint a bokrot. Egyes szavakat kihuzott a fogalmazásából s a levelek hangját igyekezett mind feszesebbre és hidegebbre változtatni.

Egy-egy kifejezésen hajbakaptak. Bucelini lényeges dolgokban nem engedett. A császár végre is megunta az ádáz birkózást és megadta magát.

- Jó, de a másolatokat is látni akarom - mondá dühösen, mikor a levelek elkészültek.

Lipótnak átkozott rossz irása volt. Olvashatatlan macskakaparás. Ez okból minden sajátkezü leveléhez hozzácsatolta annak szépen, tisztán irt másolatát. Gyanakodott, hogy a mi melegebb kifejezést ő a fogalmazásból kihagyott, azt a másolatba visszacsempészi Bucelini.

A három levél megirása sok időbe került. Lipót halálra fáradt, mire készen lett velük.

IV. „Tiz éve várom.”

A jezsuita rendház templomajtaja zárva volt. Koldusok és szerencsétlenek, a kik csak az imádságban keresnek vigasztalást, ott térdeltek a följáró kőlépcsőjén. Epedve várták, hogy kinyissák a vassal kivert, nehéz tölgyfaajtót.

Az épület főbejárója szük utcára nyilott. Magas vasrács védte a tolongástól vagy népcső­dülettől. Az ajtó alacsony, hogy a kik rajta belépnek, a kevély fejhordozástól elszokjanak. Kis, kerek kémlőablakon a kapus jól megnézett minden embert, a ki bebocsátásért kopogtatott.

Voccabella, a császár gyóntatója, bár még alig szürkült, ébren volt s az ablakmélyedésben ült. Az ablakmélyedés arra való volt, a mire tengerésznek az árbockosár, messzire ellátott onnan.

A pusztuló kerten nem igen volt mit látni. A fák levele jórészt lehullott. A szőlőtőkét meg­szedték. Mint piros és sárga szöveten a durva öltések, a csupasz venyige mindenhol átütött a szőlőleveleken. Az általános hervadásban néhány lucfenyő zöldelt csak; de az télen is zöldelni fog. Olyan volt a kert, mint a kifosztott élet. A mi pár hét előtt csupa gazdagság és virulás, az most merő szegénység és lemondás.

- Miseria cum aceto (nyomoruság ecettel), - gondolta Voccabella páter, gondterhes homlokát a hideg ablaküveghez szoritva.

Mint cselekvő s nem elmélkedő rend tagja, nyilván nem azért tekintgetett ki fürkészve, mintha a pusztuló kert bús novemberi hangulatában telnék kedve. Mint minden mozdulatának és minden elejtett szavának, a kitekintésének is célja volt. A kőfalba vágott keskeny vasajtót leste, mikor nyilik meg.

A toronyóra hatot ütött, mikor a vasajtót kivülről fölnyitották. Bucelini gróf volt a korai látogató. Először fáradt el hozzájuk, holott oly régen bizalmasa a császárnak.

Bucelini nem sietett. Kurta nádbotocskájával, a melynek elefántcsont fogójára kinai fej volt kifaragva, megpiszkálta a megritkult lugasokat, a melyekbe minden oldalról belátni, nem ugy, mint az ő titoktartó lelkébe. Megpiszkálta az avart, a mely nemsokára föld alá kerül, mint a hogy föld alá jut ezrével a fiatal élet, a küszöbön lévő háboruban.

A széles folyosó márványkockákkal volt kirakva. A fehérre meszelt falon semmi diszités. A sarokban hibátlan, ragyogó fehérségü karrarai márványból Szüz Mária szobra. A szobor lábánál örökmécs égett. Mintha kőbe vágott oduk volnának, a cellák ajtaja sorjában, egymás mellett. Fehérre festett, alacsony ajtók, rajtuk fekete táblán a szerzetes neve. Kereste a Voccabella celláját, de nem volt ideje, hogy kopogtasson. Az ajtó kinyilott s Voccabella mind a két kezénél fogva, vitte befelé ritka vendégét.

- Tiz éve várok önre, - mondá s az ajtót kulcscsal elzárva, megölelte.

Bucelini nem felelt az érzelgős fogadtatásra. Körülnézett. Bizony egyszerü, szegényes hely. Festetlen faágy, keskeny, magas, kemény. Fekete feszület, jeruzsálemi olvasóval. Az éjjeli szek­rényen rézgyertyatartó, imádságoskönyv, ébresztő óra. Az asztalon semmi teritő. A székek is kényelmetlenek. A falbavert fogason három rendbeli papi öltözet. Két ablak között imazsámoly. Ki van kopva a sok térdepléstől. Nem volt e szobában semmi, a mi lakóját a világ hiuságára emlékeztetné. Egyetlen kép sem függött a falon. Még a császáré, még a pápáé sem, sőt szent kép sem, a Megváltó kereszthalálán kivül.

A gróf mosolygott.

- Tul egyszerü a szobája. A kérkedő szegénység az egyetlen fényüzése.

A jezsuita ujra, nyomatékosan mondta:

- Tiz éve várom.

Bucelini letette kalapját s botocskáját, széket vett s leült.

- Elfáradtam. Messziről jövök, főtisztelendő ur, a hollandi követtől. Egy eretnektől a római anyaszentegyház katonájához. Ugy-e furcsa?

Voccabella állva maradt. Egyik kezével a térdeplőre támaszkodott.

- A császár jó barátjától jött a császár jóbarátjához.

Bucelini hunyorgott. Akkor tett igy, ha - mint mikor a nap egyenesen a szemébe süt - a szándékát kitalálták.

- Mily okos ön. Engem bizony az angol-hollandi szövetség ügye hozott ide. Nem árulok zsákban macskát. Féltem e szövetséget, a melyre pedig nagy szükségünk van, az ön rendje befolyásától.

A jezsuita arcán egy vonás sem változott.

- Rosszul teszi, ha félti. Ismerem Eugén herceg tervét: Franciaországot a tengeri hatalmak szö­vetségével akarja elütni Spanyolország birtokától. Protestáns pénzzel és protestáns fegy­verekkel szolgálni az osztrák ház világhatalmát: merész, nagyszabásu terv. Mintha csak jezsuita gondolta volna ki.

Ez a szertelen önérzet egy csöppet sem rontotta el a kis, szürke gróf örömét. Boldog volt, hogy a jezsuiták befolyásától nem kellett félteni a császár külső politikáját. Fölugrott, a páterhez lépett s örömében fehér, nőies kezét szorongatta.

- Bravó, bravissimo! Ráveszi tehát a császárt, hogy levelet irjon a hollandi főpenzionárius­nak? Mert hallani sem akar róla.

Voccabella nyugodt, hideg arcára nem ragadt át a vendége öröme.

- Rávenni, ez erős szó. Leopoldus Magnus nagy és bölcs. Ő maga fogja belátni, hogy a meg­alázkodás keresztényi erényét gyakorolni kell. A hollandi szövetség megér egy husz soros levelet. A savoyai herceg tervének másik része azonban homokra van épitve. Hiába ir ő felsége levelet a brandenburginak és a hannoverainak. Protestáns alattvalóiknak életét ők szép szóért vásárra nem viszik. Olyasmit kell igérni és adni cserébe, a mi kézzelfogható.

- Mi volna az?

- A brandenburgi fejedelem jobban vágyódik a királyi cimre, mint öregedő leány a pártára. A hannoverai meg a választófejedelemségért eped. Nos, meg kell nekik adni.

Bucelini majd leszédült a székről.

- Királyi cimet protestáns fejedelemnek? S ezt ön javasolja? Ön, a ki gyülöli és üldözi az eretnekek minden fajtáját?

Voccabella vékony alakja kiegyenesedett.

- Én javaslom. S annak minden következményét végig gondoltam. Látszik, hogy a gróf csak államférfi. Nincs müvészi érzéke. Máskülönben tudná élvezni az ötlet szépségét, hogy pata­kokban folyjon a protestánsok vére és aranya a katolikus osztrák ház jóvoltáért.

Bucelini ugy megijedt a vakmerő tervtől, hogy fogta a kalapját s a botját; de mielőtt odább állana, szerette volna lehüteni a páter vérmes reménységét.

- A savoyai herceg ellene van e tervnek. Azt irta, föl kellene kötni, a ki a császárnak a királyi cim elismerését ajánlja.

Voccabella hideg képe megrándult.

- Én fogom ajánlani, ha más nem meri. Az Eugén herceg terve jó, de csak egy szárnya van. Én megnövesztem a másik szárnyát is, hadd szálljon a csillagokig... Cserébe, kedves gróf, egy dolgot kérek.

Bucelini tréfálkozva rázta a fejét.

- Csak azt ne kérje, hogy rendjükbe beálljak. Ezt az egyet nem teszem.

A páter megragadta a gróf kezét, hizelkedve veregette és simogatta, mintha a világon a leg­kedvesebb dolgot mondaná neki.

- Ha nem is áll be a rendünkbe, - bár elég jó társaságban lenne ott, - egyet meg kell igérnie. Mint katolikus ugy-e meg fogja gyónni büneit a halálos ágyon s engem hivat el gyóntató­jának?

A gróf hevesen kirántotta kezét.

- Brr! Miket beszél! Ha semmi mástól, a haláltól félek. Ám ha egyszer gyóntatót hivnék, ha bünös lelkemet Istennek ajánlanám s ha nem állana mellettem amaz órában senki, a ki hom­lokomról letörülné a halál veritéket, csak ön: az állam titkaiból akkor sem árulnék el semmit.

A jezsuita átható nézésü, fekete szeme megcsillant.

- Ki tudja? Ki lát a jövőbe Istenen kivül? A hogy elszakadt zsinórról elperegnek a gyöngy­szemek, sok titkot elhullajt az ember - a mely az élet fonalát elszakitja - ama fekete, gyászos, rémitő órában...

Délután Lipót késznek nyilatkozott levelet irni a hollandi „fősajtos”-nak. De kikötötte, hogy a levél hideg, kimért, rövid legyen; s hogy a főpenzionáriust egyszerüen „Myn Herr”-nek irják.

V. A titkos tanácsban.

Mansfeld ösztökélésére a titkos tanácsot ülésre hivták össze.

Maga a császár elnökölt. Föltett kalappal ült egy históriai karosszékben, a mely II. Ferdinánd­ról maradt rá. Lipótnak persze magas volt egy kicsit. Kurta, vékony lábszárai nem érték a földet; zsámolyt kellett alájuk tenni. Selyembársony bugyogója néha lejebb sinkózott a sima, kemény bőrülésen. Bucelini azt hitte, mindjárt asztal alá kerül az allonge-parókás kis ember, a hogy - egyelőre - asztal alá került Madridban a családi politikája.

Consbruch, a titkos tanács jegyzője, oldalvást ült, másik asztalnál. Még arra is ügyelt, hogy a tolla nagyon ne percegjen. Ha forditani kellett, vigyázva cselekedte; selyemszoknya nem suhoghat halkabban, mint ujjai között a papirlap. Ő legalább ingerlő szoknyasuhogásra gondolt ily komoly percben is, nagy akasztófa lévén ő kigyelme.

A tanácskozáson előbb a birodalom helyzetét beszélték meg. A küszöbön lévő francia háborut.

Lipót előljáróban kijelentette, hogy a spanyol királyságot, mely Habsburgoké volt, Bourbon kézre jutni nem engedi. Basta! Ha husz évig kell is folytatni a háborut.

Azután hallgatta, mit mondanak a tanácsosai. Megelégedése jeléül olykor a fejével bólintott. Ezenkivül egy hangot se szólt.

Egy idő óta nehezebben jutottak eszébe a szavak. Erőltetni kellett az emlékezetét. Beszéd­közben meg-megállt, a homlokát ráncolta. Szemét merően egy pontra szegezte. Mint mikor a szövőszéken az egyik fonál összekuszálódik, vagy elszakad s mig rendbe nem jön, meg kell állitani a gépet: az esze szövőszéke is csendesen állott egy darabig, - egy névért, számért, el­felejtett szóért...

A császár fejét kezére támasztva, a háboru eshetőségeit forgatta eszében. A nyomasztó csend­ben tisztán hallatszott egy gyönyörü meisseni óra ketyegése.

A terem gobelin falán csatajelenetek voltak. A zentai ütközet. Akár a kőomlás, ugy temették be a sáncárkot a török holttestek. A savoyai herceg gyalog, kivont karddal, magasszáru lovagló csizmában ágyutalpnál áll. A napsütött sikon futó török és üldöző császári lovasság nyüzsög. Lovas futár, kezében a jelentést lobogtatva, ujongva iramodik Bécs felé. A levélre nagy betükkel az van irva: „A császárnak.” Mások kiirták a teljes cimét, mikor vereségről kellett beszámolniok. Eugén herceg elhagyta valamennyi cimét, mikor a század legnagyobb győzelmét adta hirül. Vajjon fog-e győzni most is a kitünő francia tábornokok ellenében?

- Nos, Mansfeld? - fordult hirtelen a haditanács elnökéhez. - Beszélj! A te kivánságodra hivtam össze az urakat.

Mansfeld fölállott.

- Kegyeskedjék fölolvastatni felséged a Rákóczira vonatkozó följegyzéseket. Azután teszek alázatos előterjesztést.

A váratlan szenzáció légvonata suhant végig a termen. Lichtenstein herceg érezte meg leg­inkább. Minden igaz ok nélkül erősen kitette magát az utóbbi időben Rákócziért. Hünek és németesnek tüntette föl. Ha most valami kisül róla!...

A méregkeverő kérésére Lipót kézmozdulattal felelt. A kézmozdulat Bucelininek szólt, a ki megoldotta a fekete tábla közé zárt iratcsomót. A felső táblára piros betükkel és rossz helyes­irással név volt irva. Drága, magasztos, örök életü, szent név... Fényes hagyományok hordozója, dicsőséges nemzeti harcok hirdetője! „Franz von Ragótzy.”

Bucelini olvasta: „Rákóczi Ferencet atyja, a halálos ágyon Lipót császár különös jóindulatába ajánlotta.”

- Hány éves most? - szólt közbe Lipót.

- Huszonnégy - adta meg Mansfeld a fölvilágositást.

- Akkor még nagyon zöld.

A császár hangjából kicsinylés érzett.

„Mint tanulót sokszor megbüntették. Tanulás helyett kardon, paripán, katonásdin járt az esze.”

Lipót, a ki szunyókálni látszott, fölriadt.

- Jezsuiták nevelték?

Bucelini az olvasást félbeszakitotta:

- Az később volt, felség.

- Hát ki nevelte akkor? - firtatta a császár.

Bucelini zavartan forgatta az irását.

- Nincs benne a jelentésekben.

- Nincs? Gyönyörü dolog. Bizonyára akkor mérgezték meg a lelkét. Harminc botot a jelentés irójára, hogy ily fontos adatot kifelejtett.

Kalapját mélyebben a homlokára huzta s boszusan hunyta le szemét.

„Tizenkétéves korában Kollonics vette át a gyámságot. Bécsbe hivatta gyámfiát és gyám­leányát. Anyjuk, a büszke Zrinyi Ilona is velük jött. Bécs kapujához érve, a csőcselék föl­ismerte őket. Guny, szidalom, fenyegetés, átkozódás záporként zudult rájuk. Bevigyorogtak a kocsiba, megragadták a lovak gyeplőjét, köpdösték őket. A kaput két álló óráig nem nyitották ki előttük. Anya és leánya nagy félelmet állottak ki...”

Jörger jobb érzése föllázadt. Oettingen is csóválta galambősz fejét. A császár homlokát ráncolta.

- Hol volt az őrség?

„A városba beérkezvén, az augusztinusok kolostorában szálltak meg. Juliát még aznap este maga a bibornok vezette el az Orsolya-szüzekhez. Reggel ütött-kopott bérkocsi várta Rákóczit, hogy elvigye a neuhausi jezsuiták intézetébe. Bucsut kellett venni anyjától. Soha sem látta többé... Indulás előtt csöndes mise volt. A bibornok áldását adta gyámfiára. Nota­bene: a templom zsufolásig megtelt a Bécsben időző magyar főuri világ tagjaival Eszterházyak, Nádasdyak, Batthyányiak, Czoborok, Koháryak mind ott voltak. Jó darabig kisérték lóháton, mintha fejedelmük volna.”

A császár fagyosan, feszesen ült helyén. Csak az orrcimpája remegett, mint a ménlóé, ha sarkantyuval csiklandozzák.

- Ez tüntetés volt a Rákóczi-ház mellett. Fogadok, Forgách Simon nem volt köztük. Egész lovasezredet állit a maga költségén a franciák ellen.

Boszusága enyhült, de még ideges volt. Az aranygyapjas-rendjét jobbról-balra rángatta. Később eszébe jutott, hogy császároknak minél kevesebb taglejtést illik csinálni, hogy már életükben a saját márványszobrukhoz legyenek hasonlatosak.

A tanácsosok érezték, vége a tréfálkozásnak. Egyikük sem mert pisszenni sem. Még Jörger is meghuzta magát. Oettingen egy nagy legyet nézett, a mely valahogy beszabadult a terembe, s minduntalan az ablaküveghez ütődött. Légy novemberben! Fölfordult világ. Lichtenstein is érzéketlen és hideg lett, mint megfagyott ember az országuton.

- Fejezd be. Avanti, avanti... Már unom... - rivalt rá Bucelinire a császár. A jelentésnek az a mondata, hogy Rákóczit mint fejedelmüket kisérték a bécsi magyarok, - fölháboritotta.

Bucelini néhány mondatban összeszoritotta a mi még hátra volt.

Mansfeld engedelmet kért, hogy szólhasson.

Belenyult a zubbonyába, s keskeny, finom hajtásu levelet vett elő.

- Rákóczi levele XIV-ik Lajoshoz. November 1-én kelt, tehát a spanyol király halála napján. Apjának és védőjének nevezi benne az osztrák ház halálos ellenségét. Fölajánlja neki szol­gálatát.

Simán, hangsuly és taglejtés nélkül mondta el a mondókáját. A levelet közprédául hanyagul az asztalra ejtette. Azzal fogta magát, leült.

Hárman-négyen nyultak a levélért. Sok arc elsápadt. A becsületes Jörger és a vidám lelkü Lichtenstein homloka elborult. Ismét fegyverrel kell hát meghóditani Magyarországot? Vér­törvényszékkel, bitófával, hóhérok bárdjával kell ujra lecsendesiteni?

A többi tanácsos - Bucelinit és Consbruchot kivéve - valóságosan feldühödött. Buzgalmukban még a császár jelenlétéről is megfeledkeztek.

Lipót elég nyugodtan vizsgálgatta a tanácsosai arcát. Ő egyszer már a magyar ügyet vérbe-lángba fojtotta. Akkor fiatal volt és vállalkozóbb. Kimondta: a fejek repülni fognak. S le is repültek az ördögadták.

De nem szeretett soha egyszerre két lovon lovagolni. Már pedig: magyar kérdés és francia háboru, két különböző dolog.

Ha a spanyol örökösödési háboru nem volna, német módra kormányozná a nyakas országot. Ráülne keményen állandó hadsereggel. Lefülelné az örökös adózási kötelezettséggel. De igy?... Középutat, megalkuvást, elodázást keresett. Azért forditotta el fejét kedvetlenül Mansfeldtől, a ki Rákóczi haladéktalan elfogatását, elitéltetését és lefejezését sürgette szenve­dé­lyesen.

Az ősz Oettingen ki is kelt a véres terv ellen. Nem azért, mert véres, de mert oktalan. Semmit sem jó elsietni, annál kevésbbé ezt a dolgot. Mit toroljunk meg? Eddig semmi sem történt. Egyetlen levél van a kezünkben, a mely egy embert kompromittál. Arra, hogy az egész nemzeten rajtaüssünk, ez nem elég.

A szándékot is lehet büntetni, főleg az idegen hatalommal való cimborálás szándékát. Jó. De - miért ne pillantsunk be XIV. Lajos kártyájába? Mit igér, mit remél, micsoda terve van? Ezt pedig soha sem tudjuk meg, ha a Rákóczi levele el nem jut hozzá és ő arra nem válaszol. A Napkirály válaszának megérkeztéig pihentetni kell a dolgot. Egy falevélnek sem szabad meg­mozdulni, nehogy Rákóczi figyelmessé legyen.

A császár hátratolta a kalapját egész a tarkójáig. Azután megint előrehuzta a szemöldökéig, a mi nála a fejtörés jele volt.

- A hadnagy hadd vigye levelét Versaillesbe és hadd hozzon választ rá. A Rákóczi elfoga­tásából most nagy „raydos” (lárma) kerekednék. Lárma minden haszon nélkül. Ellenben, ha a kedves kuzin levele megjön, látni fogja a világ, mily alávalóan lázitja az alattvalóimat. De arra gondod legyen, Mansfeld, hogy az urficska el ne illanjon. Elég!

Halálosan megunta már a hosszura nyult tanácskozást. Türelmetlenül fölállott. Ide-oda tipe­gett, mert lába elzsibbadt.

Négy lakáj, kettő a baloldali, kettő a jobboldali ajtón, belépett, ezüst karosgyertyatartókat hozva. Ideje volt. Korán sötétedett. Szegény Consbruch Gáspár majd megvakult már, a hogy a jegyzőkönyvet körmölte.

Lipót elmenőben még Jörgerhez fordult.

- A külföldi levelezéstől elveszem a kedvét a fiatal urnak. Meglátjuk, jobban oda van-e varrva feje a nyakához, mint Nádasdynak?

Vastag ajka remegett a fölindulástól. Szemében zöldes láng égett. A becsületes Jörger meg­hökkent. Nem mert ellentmondani a gazdájának.

Köszönés nélkül hagyta el Lipót a tanácstermet. Két lakáj világitott előtte. Az udvarmestere kinyitotta az aranyozott, fehér szárnyas ajtót. Kint a trabant-testőrök alabárdja fénylett.

VI. Anyóka.

Consbruch Gáspár a Burg tövében lakott, takaros kis földszintes házban.

Az állami ügyek rozsdája nem fogott ki vidám, élni szerető természetén. A sok sötét rejtelem, a melyről tudott, csak futólag hagyott nyomot elméjén. Titoktartó volt, de ez nem tette zárkózottá. Soha sem tudott meg tőle senki semmit, a miről hallgatni kellett; de azért nem volt szófukar.

A többi nagyur volt egytől-egyig Lipót titkos tanácsában. Ő nem volt sem herceg, sem gróf, sem báró, még csak lovag sem. Nagy dolog oly udvarban, a hol még a komornyikok közül is nem egy emelkedett grófi rangra.

Az állását azonban szerette. Nem cserélte volna el akármelyik nagykövetséggel. A császár titkos kancelláriájának Bucelini volt a lelke, de ő volt a jobbkeze. Valamennyi titkos irásmód kulcsát ő őrizte. Ő betüzte ki a legbonyolultabb „cifrákat”. A császár sajátkezü leveleit mind ő pecsételte le. Senki sem tudta ugy olvasni, még Bucelini sem, a rettenetes ákumbákum irást.

Oly titkokkal járt jókedvüen, mosolyogva embertársai között, a melyek, ha egyetlen vigyá­zatlan szót ejtene ki, a fejébe kerülnének.

Mindazonáltal Consbruch Gáspár vig fickó volt. Agglegény maradt, mint Bucelini, csakhogy keztyüs női kezek gyakran megfogták az ajtója kilincsét. Takaros asszonyok lába sürün lépte át a küszöbét. Selyemszoknyák suhogása többször üditette föl a szobája levegőjét.

Szoknyabolond volt bizony ő kelme s e szenvedélye még se törte nyakát oly udvarban, a hol a szenteskedés és kolostori szigoruság szelleme uralkodott.

A tegnapi tanácskozás után fáradt volt. Alig evett valamit, korán lefeküdt. Másnap reggel, még hét óra sem volt, mikor benyitott az ebédlőbe.

Ragyogott a szoba a tisztaságtól. A világosra festett falon két kép függött zsinóron. „Halárus Amszterdamban.” A hal ezüst pikkelye élethü. Mesteri az aggódás a vevő arcán, a mérlegre tett darab hallal a ráncosképü kofa nem csalja-e meg? A „Vadvásár.” Nyul, fogoly, fürj, vadréce egy rakáson. A nyul bundáján aludt vér, a hol a lövés érte. A fácán tolla gyönyörü. A leteritett fogoly szinte él.

A pohárszék üvegtábláján poharak, kristály-palack, festett, finom porcelláncsészék villognak át.

Az asztal meg volt teritve, de csak egy személyre.

- Anyóka megint duzzog, - gondolta Gáspár ur és leült. - Kuglóf, - örvendezett, a mint a frissen sült kalács illata az orrát megcsiklandozta. Letört belőle egy jókora darabot. - Mily sok mazsola van benne. Szétolvad az ember szájában... Anyókának nincs párja a kalácssütésben. De mi baja megint?

Sötétkék csészéjébe tejet és kávét töltött, sok cukrot tett bele.

- Hiába, édes száju vagyok. A szép Schellné is ugy tartja. A legujabb szenvedélyem. Hopp! Tegnap bizonyára keresett, a mig én ülésen voltam. S anyóka meglátta...

Megvakarta a fejét.

- Hogy békitem ki? Nehéz lesz. Anyóka féltékeny természetü.

Elgondolkozva kavarta kávéjában a cukrot.

- Fel kell kavarni, mint az asszonyi szivet. Csak akkor lesz igazán édes. A kis Schellné ennivaló portéka. Aranypihék fénylenek a nyakán. S nincs nagyobb melle egy tiroli almánál... A dajkák, nem az én izlésem.

Feltört néhány tojást, s pár szelet füstölt nyelvet megevett. A vajhoz és mézhez hozzá sem nyult.

- Anyóka azt hiszi, valami bajom van, mert nincs étvágyam. Megijed, - s akkor könnyebben kibékül. Butácska az a Schellné. Megmondtam, inkább a Burgban keressen föl.

Jókedve ellenére valami motoszkálhatott a fejében, mert szokása ellenére sebtében megregge­lizett.

Máskor sokáig elüldögélt az asztalnál. A reggeli nap odatüz. Csészék, ezüstnemü, karcsu poharak, (oly karcsuak, mint Schellné), az anyóka homloka, s a hófehér kézelője, csakugy tündökölnek a napfényben.

Igen ám, máskor; most nincs sem napfény, sem anyóka. Köd van, mogorva novemberi köd. Lappangó, nyirkos hideg, mely a csontokba veszi magát. A gondos, drága anyóka is tudja ezt, mert az ebédlőben befüttetett.

Keze ügyében ezüst csengetyü volt. Jól megrázta. Töpörödött, öreg asszony nyitott be. Meleg gyapju kendő volt a fején. Homloka, arca, nyaka, - mint a kordován csizma, - csupa ránc. Beesett, apró kék szeme ijedten, gyámoltalanul tekintett hol ide, hol oda, csak Consbruchra nem.

- Mit csinál, anyóka?

A vén cseléd a hangra összerezzent.

- Kávéját issza, a konyhában!

- A konyhában? Ejnye no. Kimegyek érte.

Nem volt ideje, hogy kimenjen. „Anyóka” éppen bejött.

Tizenhét esztendős, szép leány Consbruch Klára. Kicsiny, kecses termetü. Csupa arányosság, csupa összhang. Pillantása, járása, minden mozdulata csupa báj. Finom kis arcán az élet korai komolysága. Szeme szürke, ártatlan. Az orra cimpája, - két vékony rózsaszirom, - időnkint megmozdul. Mintha félénk, erdei őzecske módjára kedvesen szimatolna.

- Jó reggelt, Gáspár - mondá s a kezét nyujtotta.

Consbruch fürkészve nézte a hugát.

- Komolyak vagyunk? A csunya novemberi ködből a homlokunkra is jutott? Haragszunk talán? A reggeli csók hol maradt?

Meg sem várva, hogy huga e kérdésekre válaszoljon, fölkapta mint a pelyhet, s homlokát megcsókolta. Aztán vigyázva letette, mintha attól félne, hogy gyöngéd kis alakja összetörik. Végül, a hogy csak a császár előtt szokás, háromszoros spanyol reverenciával hajlongott előtte jókedvében.

Consbruch Klára megvárta, mig az öreg cseléd leszedi az asztalt, s maga után behuzza az ajtót. Aztán bátyjához lépett s kissé felágaskodva a homlokát megcsókolta.

- Nem haragszom, Gáspár... De... de miért nem nősülsz meg, ha azt tartod, hogy a vén Katával mi ketten nem tudjuk már kitölteni az itthoni életedet?

Consbruch a tüzhöz ült. Kinyitotta a kályha ajtaját, s a kosárból fát tett a tüzre. A tüzfény a huga kedves kis alakjára esett s az arcán, homlokán ragyogott.

Consbruch nyitva hagyta az ajtót, hogy a megvilágitott arcocskának egyetlen mozdulata se kerülje el figyelmét.

- Rejtvényekben beszélsz, anyóka. Kerülgetés nélkül mondd meg, mi a bajod?

Klára lesütötte a szemét.

- Az a csunya Schellné megint itt járt. Mit akar veled?

- Fölvilágositást kért. Mi másért keresett volna?

- Nagyon nagy sötétségben tévelyeghet, hogy oly sok fölvilágositásra szorul... Ugy visel­kedett, mintha otthon volna. Képzeld, letette a kalapját, meg a köpenyét. A tükröd elé állott. A haját igazgatta. S micsoda kacér teremtés! Vele van a puderes zacskója; zsebkendővel ki­meszelte a képét; a szemöldökét s körmeit festi... Láttam... S a haja, ojjé, csak ugy csillog az aranyportól! Aztán micsoda erős illatszert használ! Szinte émelyegtem tőle. Félóráig szellőztettük ki utána a lakást. Gyönyörü mákvirág lehet... Még nem is a menyasszonyod s máris az iróasztalodhoz ült és levelet irt neked.

- Hol a levél?

- A tüzbe dobtam. S ugy végignéztem, mikor kinyitottam neki az ajtót, de ugy végignéztem! Tudod igy: a szemétől a cipője orráig. Kacagott a sértésemre. Ne haragudj, Gáspár, de nagyon neveletlen volt.

Consbruch már nem egyszer érzett lelkifurdalást azért, hogy szeretőit a házához szoktatta.

A mig a huga gyermek volt, nem kerekedhetett baj belőle. De most már a nyakára nőtt. Tizen­hét éves. A szeme nyitva van s a szive fogékony. Ki tudja, mily gondolata támad, ha Schellné­hez hasonló nőket lát napról-napra?

- Ülj az ölembe, anyóka. Mondok valamit.

Klárának nem sok biztatás kellett. Fölkapaszkodott a bátyja ölébe, fejét a vállára fektette.

- A szép Schellné nem teszi be többé ide a lábát. A levelét jó hogy tüzbe dobtad. Akármit irt, nem érdekel. Az itthoni életemet pedig betöltitek ti ketten: a vén Kata s te, drága kis anyókám. Ti lesztek a családom. Mindig együtt maradunk. Soha sem házasodom meg. Jó lesz?

Anyóka föl sem emelte fejét a bátyja válláról. De a kezével tapsolt: „Jó lesz, jó lesz, nagyon jó lesz...” Azután egy kicsit elgondolkozott. Bátyja nem zavarta gondolatát, csak a szép barna haját simogatta.

Egyszer csak anyóka megszólalt.

- Majd elfelejtettem. Egy ur keresett tegnap délután. Szép, fiatal ember s máris tábornok. Nagyon kedves volt hozzám. Megmondta a nevét. Fölirtam, nehogy elfelejtsem.

Consbruch férfi volt. Azt talán észrevenné, hogy friss, hideg márciusban hirtelen átmelegszik a levegő. Ám, hogy a huga hangjában valami szokatlan melegség van, a mi azelőtt nem volt benne, az nem tünt föl neki.

- Fiatal tábornok? Hogy hivják? - kérdezte közönyösen, mert hozzá volt szokva, hogy politikusok és katonák sürün látogatják.

Anyóka a zsebéből kihuzott egy szelet papirost s elfogódva olvasta róla:

- „Gróf Forgách Simon, altábornok...”

Consbruch arca földerült.

- Forgách gróf volt itt? Tudod anyókám, ki az? Rákóczi után a leggazdagabb magyar főur. Vitéz, nagyeszü katona. Hive a császárnak s bizalmasa a trónörökösnek. Több mint bizal­masa: gyermekkori játszótársa. A férfiak irigykednek rá, az asszonyok halálosan belészeret­nek... A kardja élesebb-e, vagy a gunyolódó nyelve: nehéz volna eldönteni. Szóval, pompás fickó. Nem mondta, mikor jön?

- Mondta. Ma reggel. Azért nem mertem bejönni a reggelihez. S te azt hitted: haragszom. Talán a csunya Schellnéért? Van is eszemben. Féltem, hogy az a szép fiatal ur itt talál. Tegnap is elszégyeltem magam. Könyökig föl volt türve a réklim ujja, fejem menyecskésen volt bekötve, a lángtól égett az arcom, mikor benyitott. Éppen kalácsot sütöttem.

E pillanatban kivülről kalapácscsal megütötték az utcaajtót.

- Jézuskám, ez ő...

Anyóka szelesen fölugrott a bátyja öléből, végigrohant a szobán s mint a tavaszi szél, jól bevágta maga után az ajtót. Még az ablaküveg is megrezzent belé s a vékony, zöld poharak a pohárszékben táncra kerekedtek.

Az előszobában gyors, erélyes férfilépés hallatszott; és sarkantyupengés.

Forgách Simon gróf lépett be.

VII. Forgách uram nem kiváncsi.

Forgách Simon gróf szép, daliás férfi volt. Történetünk kezdetén alig harminc esztendős. S máris császári altábornok.

Szabályos, naptól barnitott, halvány arca szabad katonai életről tanuskodott. Homloka fehér volt, mint a leányé. Villogó kék szeme csupa vidámság, guny, életöröm. Összenőtt szemöldö­ke, kemény vonalu, gödrös álla, erély és erős akarat jele. Szája körül s mosolyában lágy, érzékies vonás. A bajusza puha, selymes. A borotvált arcu németek s a fekete, tömött bajuszu magyarok között méltán keltett feltünést ez az aranyszőke bajusz.

Consbruch Gáspár jól megrázta a barátja kezét.

- Sajnálom, hogy tegnap nem voltam itthon. A titkos tanácsnak ülése volt.

Forgách szeme, a héjjának villámgyors mozdulatával járta körül a szobát.

- Én nem sajnálom. Micsoda bájos kis fruskát rejtegetsz a házadban! Ugy nézem, te csak a hivatalodban vagy penészbogár és aktamoly! Itthon Dávid király módjára élsz. Tizenhat éves, gyönyörü kis leány a hárfa, a melyen eljátszod az Énekek-Énekét.

Consbruch nevetett.

- A hugomat láttad. Azon a kedves hárfán már csak más szerencsés halandó fog játszani. Az Énekek Éneke? Hiszen igaz, még eldudolgatom néha napján (kezéből tölcsért csinált); de soha sem a házamban. Ez tegnaptól fogva szent hely, érted?

Abból, hogy kezéből Consbruch tölcsért csinált, Forgách gyanitotta, hogy a kis leány a közel­ben van s talán hallja beszélgetésüket. Meghalkitotta ő is a szavát.

- Miért tegnap óta?

- Mert Schellné, az édes kis rosszcsont, tegnap távollétemben a szobámban illetlenül visel­kedett. Leült az iróasztalomhoz s képzeld, levelet irt nekem. Pedig olyan kusza betüi vannak, mint mikor a szarka végig ugrál a havon.

Forgách ledobta magát egy székre; megroppant a hatalmas teste alatt. Szeme őszintén csodálkozott.

- Ennyi az egész? Nem értelek.

- Ennyi az egész! Az ilyen erkölcstelen katonának, a ki a táborban dőzsöl: kastélyokat ver föl a fiatal urnőjükért; várakat vesz be, csakhogy hozzájusson (mint Bihácsnál) a basa egész háreméhez: az ilyen vad, istentelen, kicsapongó katonának persze ez semmi. De a kis hugom észrevette. Sirt, mint a harmatos éjszaka, hogy oly korán megismerkedett az élet durva, önző, bűnös oldalával.

Forgách gróf kinyujtotta egyenes lábszárait s a sarkantyuját összeütögette.

- Puderes-zacskó, karminfesték, levél s aranyporral behintett haj, mindez messze van a büntől!

Consbruch a fülét hegyezte:

- Aranyporral behintett haj? - erről egy szót sem szóltam. Honnét tudod? Ismered talán Schellnét?

Forgách az aranyszőke bajuszát pödörgette.

- Ki ne ismerné? S ki ne tudná, hogy minden fájáról lehullott, tulérett cseresznyét, friss, ropogós cseresznye gyanánt tálalnak föl az asztalodra?... A legfrissebb, legcsiklandósabb, legérdekesebb politikai titkok a te öledbe hullnak, titkár uram. A legfrissebb, legelragadóbb asszonykák meg az én ölembe. Mit akarsz? Igy van helyén. Ez a költői igazságszolgáltatás.

Consbruch integetett neki, hogy csendesebben beszéljen; de nem volt rá szükség. Forgách, a ki mint jó katona, megszokta a legrövidebb és legegyenesebb utat, a melyen az ellenséggel szembe kerülhet, rátért látogatásának céljára. S ez száz mérföldre esett, akár a barátja szerelmi ballépésétől, akár a tizenhét éves, szép kis Klárától.

- Egész huszárezredet állitok ki a küszöbön lévő háborura. Ugy apritom vele a francia vasasokat, mint a répát. A császárhoz szeretnék jutni, hogy megtudjam: megengedi-e, hogy az ezredet a leendő spanyol király nevéről nevezzük el?

Consbruch arcáról eltünt a nyájasság. Mintha viasz álarcot tenne föl, hideg, zárkózott, feszes lett egyszerre.

- Kihallgatásra akarsz jelentkezni? A főkamaráshoz kell menned. Ő majd előjegyez. Katonai ügygyel különben sem szokás a felséget fárasztani. Mansfelddel épp olyan jól elvégezheted.

Forgách a homlokát ráncolta.

- Mansfelddel? Nem vagyok spanyol királyné, a kit el kell tenni láb alól; s nem vagyok Eugén herceg, a kit gyülöl s a kinél többnek hiszi magát, igy hát elég jól szivelhetjük egymást. Üsse a kő! ha gondolod, elfáradok hozzá, ha nem lakik a negyedik emeleten. Hanem azt rosszul teszitek, ha a császárt kinai fallal elzárjátok. Ugy is megvan az a hibája, hogy alig beszélt három­ezer alattvalójával negyvennégy évi uralkodása alatt. S e háromezer embernek is a fele pap volt, a másik fele muzsikus, erdőőr és lakáj. Mert csak imádkozott, zenét hallgatott, öltöz­ködött, meg vetköződött világéletében ő felsége.

Consbruch piros arca olyan lett, mint a fal.

- A császárról beszélsz!? El akarsz veszteni mindkettőnket? Te még hagyján: dusgazdag főur vagy, megélhetsz a jég hátán is. De én! Hogy tartanám el az aranyos kis hugomat, ha elcsap­nának, a miért - császári altábornok létedre - a jelenlétemben felségsértő dolgokat beszélsz?

Forgách már megbánta hevességét.

- Szeretlek, Gáspár, Isten őrizzen, hogy bajba keverjelek. Hanem látod, testestől, lelkestől katona vagyok. Fáj, hogy ő felsége, a kinek oly sok háboruja volt életében, kutyába sem vesz bennünket. Fogadok, ötszörnél nem volt többször katonai szemlén, ötven év alatt...

- A császár már öreg.

- Nem volt mindig öreg... Ej, ne szólj szám, nem fáj fejem... Nagy hibám, hogy indulatos vagyok... Ha a császárhoz nem juthatok el, hát lelke rajta a szentséges spanyol etikettnek... Összeszedem az ezredemet, keménykötésü, a megveszekedett sárkányt is megülő vitéz magyar fiakat. S viszem őket a Rajnához, francia uramékkal hadd mérjük össze: a halálnak melyi­künk vág nagyobb rendet?...

Gyors cselekvéshez szokott, erélyes emberek módjára fölpattant, hogy odébb álljon.

Consbruch marasztalta. Megfogta a csuklóját, a melyen ama kor piperkőceinek példájára, arany karperecet viselt.

- Ne menj el, mig be nem mutatlak a hugomnak. Várj, behivom. Sokat beszéltem tegnap rólad s a kis leányok kiváncsiak.

Kiment, de előbb papirjait elzárta az iróasztala fiókjába. Egy oldal irás elvált a többitől s mint valami molypillangó, leszállott a barna medvebőrre, a mely irásközben Consbruch lábát a hidegtől oltalmazta.

Néhány perc telt el. Klárika bejött, de a bátyja nélkül. Ugyanaz az egyszerü ruha volt rajta, a mi a reggelinél. Haja, mint valami apácáé, simára fésülve. Kezében kézimunka.

- A bátyámért udvari futár jött. Át kellett szaladnia a Burgba; egy negyedóra mulva itt lesz. A mig visszajön, én helyettesitem s Vulkán lesz a gardedámom.

Vulkán buldog volt. Dülledt fekete szeme, széles, csontos homloka, pisze orra, hamisitatlan buldog-vérre vallott. Foga, ha nem vicsorog is, kivillan, mintha örökösen nevetne. Széles melle, hosszu törzse, kurta lába, hatalmas testi erő bizonysága. Nem volt háborus szándéka Forgách ellen. Békésen leheveredett a medvebőrre, a leesett papiros mellé; ám a szemét nyitva tartotta.

Sokszor megesett, hogy Consbruch fontos irásokat, főleg tisztázásra váró jegyzőkönyveket hazahozott. Éjjel azután földolgozta. Bár iróasztalához a háziak közül senki sem mert volna nyulni, Vulkán mégis elsősorban arra volt betanitva, hogy egyetlen darab papirost se engedjen fölvenni az asztalról, székről, asztal alól. Consbruchon és Klárán kivül mindenkire rávicso­ritotta a fogát, a ki megpróbálta.

- Tegye le a himzést - kérte Klárikát Forgách, fölállva és a sarkantyuját összeütve. - A himzés elrabolja tőlem a pillantását, mert a munkájára kell ügyelnie.

Klára nem kérette magát. A himzést letette az ablak párkányára. Ő maga szemközt ült Forgách­csal, két kezét az ölében szerényen összefogva. Forgách észrevette, hogy mint a vizililiom szára, oly gyöngéd, szép hajlásu nyaka van. A kedves, szivhez szóló arcocska, gyermekes kiváncsisággal fordult felé.

- Szereti a gróf ur a bátyámat?

- Ki ne szeretné?

- Például Locatelli.

Forgách a kezével legyintett.

- A főkomornyik ur?

Klárának nem tetszett a kicsinylő hang.

- Gáspár mindig attól fél, egyszer vetkőztetés közben csunyán bemártja a felség előtt ez a hatalmas ember.

Bájos keskeny homlokára az aggodalom felhője gyült. Forgách megsajnálta; sietett meg­vigasz­talni.

- Ne féljen, Klárika, nem mártja már be. Gróf lett s igy ezentul csak önmagánál hatalmasabb potentátok ellen fog áskálódni. A tisztelt bátyja neki már sovány falat. De hát Klárika szereti-e nagyon a bátyját?

- Óh!

Nem mondott többet; de homloka, szeme, egész valója ugy megtelt érzéssel, mint a hogy nap­fényes hullámmal tele lesznek a rétek, tavaszi áradáskor.

Forgách gyönyörködve nézte.

- Hallom, még féltékeny is. Nincs inyére, ha a bátyjához hölgyek járnak.

Klárika piros lett, mint a cseppentett vér.

- A csuf Gáspár árulkodott. Az igaz, hogy nem szeretném, ha ő megházasodnék; de higyje el, nem önzésből. Nincs olyan leány egész Bécsben, a ki a bátyámra méltó volna...

Forgách közelebb huzta székét a kis leány székéhez. Vulkán, bár első sorban a papiros őrzését tartotta feladatának, boszusan elmordult.

- Soha sem gondolt rá, hogy egyszer mégis el kell válniok?

Klárika szine elváltozott.

- Arra soha sem gondoltam.

- Látott-e már április végén orgonabokrot? Ha a levelétől eltekintünk, csupa szürkeség. S másnap reggel, ha az ablakot kinyitja, virágzik teljes pompájában. A kis leányok sorsa is ilyen.

„Ma menyasszony,

Holnap asszony,

Holnapután komámasszony”

dudolta jókedvében. Szerencsére magyarul, a miből Klárika egy hangot sem értett.

Klárika szeretett volna forditani a beszélgetésen. A leesett papir után nyult, hogy az asztalra tegye. Vulkán nem tiltakozott, sőt örvendezve a farkát csóválta, mert a kis puha kéz a bundá­ját végigsimogatta.

A kis leány máskor is talált a bátyja asztalán irást, de soha sem olvasta el. Most, ugy látszik, Consbruch mielőtt a Burgba indult, kitanitotta.

- Nini, egy oldal a titkos tanács jegyzőkönyvéből! Hogy került ide? Gáspár ugy vigyáz rá, mint a szeme világára. Ejhaj, magyar név van benne. Franc Ra...gotz...ky, - tagolta nagy kinnal. Vagy nem jól olvastam? Hogy kell? A gróf ur jobban tudja.

Vitte az irást, hogy Forgách szeme elé tartsa. Az feleutjában megállitotta.

- Ne mutassa, kérem. Hivatalos titok van benne. Ha valamennyi betüjéből a legszebb asszonyi szem ragyogna rám - akkor sem néznék bele. A Rákóczi nevét azonban tanulja meg jól kiejteni. Sokat hallja majd a világ e nevet, ha már a császár titkos tanácsában is foglalkoznak vele...

Fölállott, hogy elbucsuzzék.

Klárika megszeppent. Gyámoltalanul fogta az irást, nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Csak azt látta, hogy a szép fiatal ember menni készül.

- Megbántottam? - kérdezte csendes hangon. - Gáspár az oka, ha helytelenül cselekedtem.

Forgách szeme megvillant.

- Ugy-e, Gáspár? Tegye vissza szépen azt a papirost. Ugy látom, Vulkán foga jobban megőrzi a császár titkát, mint a leghüségesebb tanácsosa... Mondja el ezt szóról-szóra a bátyjának. Ez az üzenetem... Nem felejti el?

- Nem.

- S most adja ide Klárika a kezét. Igy ni. Nézzen a szemembe. Lát benne valamit?

- Látok... Visszatükröződik bennük a szoba, az ablak s három cserép muskátli... Na meg a Vulkán... De ily parányi tükörben mindez szebb, mint az életben... Különösen a Vulkán...

Forgáchot meglepte a leány lélekjelenléte.

- Magát nem látja benne?

- Nem!

- Akkor a szemem rossz viszonyban van a szivemmel...

Klárika nem felelt. Kirántotta kezét a Forgáchéból s Vulkánnak fütytyentve, a szomszéd szobába menekült.

Az ajtónál a buldog barátságos érzéssel még egyszer rávicsoritotta fogát az idegenre; a leány pedig bedugta fejecskéjét az ajtónyiláson.

- Ugy-e, meg van botránkozva, mily fiusan tudok füttyenteni? Erdésztől tanultam.

- Ejha, erdésztől?

- Csakhogy vén volt, mint a százesztendős templom fala...

Becsapta az ajtót, csak ugy rengett.

VIII. A letépett falragasz.

Néhány nap mulva Forgách a palotája előtt éppen lóra ült, hogy a katonai gyakorlótérre kiporoszkáljon, mikor valaki nevén szólitotta. Consbruch Gáspár jött felé nagy igyekezettel.

Lovásza még a kapuban ácsorgott. Mézeskalácsos-mester lakott szemközt, annak a leányával barátkozott össze az életrevaló nógrádi fiu! De a lépesméz még üvegharanggal volt letakarva. Eddigelé a szerelmes ifju csak a szemével férkőzhetett hozzá a kékszemü, lenhaju Mici kis­asszony szépségéhez. Ábrándozásából a gazdája riasztotta föl. Rákiáltott, hogy ne bámész­kodjék, fogja a lovat, a mig vendégét bevezeti.

Az érdemes Consbruch csaknem erőszakkal akadályozta meg a grófot, nehogy leszálljon a nyeregből. Délcegebb lovast keveset látott életében, hadd gyönyörködjék kedvére benne. Különben is sietős az utja. Csak örvendezni kiván a nagy kitüntetésnek.

- Micsoda kitüntetésnek?

- A miről ma már egész Bécs beszél, hogy tudniillik burokban született barátja a Burgban ebédel holnap.

Forgách ujabb kisérletet tett, hogy leszálljon a lóról, de Consbruch állhatatosan ellene szegült. A mire lovászát a közelükből elparancsolta, bár ugy sem értett semmit a beszélgetésükből, németül egy hangot sem tudván az istenteremtette.

- A bécsiek sokat beszélnek a meghivatásomról? Hadd egye a méreg őket. Magam is azt tartom, hogy ritka kitüntetés ért. Nem tudom, kinek köszönjem?

Oly kézmozdulatot tett barátja felé, mint mikor a halász egy kosár rák közül kikapja a leg­szebb példányt és diadalmasan fölkiált: ez az!

Consbruch sietett a gyanut magáról elháritani.

- Csak valahogy rám ne gondolj. Rossz uton járnál. Gyönge legény vagyok én ahhoz. Ő felsége maga parancsolta meg, hogy meghivjanak. A titkostanácsban is elismeréssel emlitette a nevedet... Hogy lovasezredet állitasz, jól esett neki... De mások akár három ezredet is föl­állithatnak, még sem hivatalosak az asztalához.

Forgách arca sugárzott az örömtől. Kevély szive majd szétfeszitette a dolmányát.

- Hát mi az oka?... Akárhogy töröm rajta a fejemet, nem tudom elgondolni... A multkor... nem tettem a nyelvem alá zablát... pedig jobb lett volna... Régi, jó cimborám vagy... Ugy-e, a mit vigyázatlanul mondtam, egyik füleden be, a másikon ki?... Sajnálnám, hogy egy vigyázatlan szóért az ág kiütné a szememet...

Consbruch csöpp hijja, hogy meg nem neheztelt.

- Mi vagyok én? Besugó, kém vagy policáj? Kegyetlen, „keményrefőtt” kormányférfi vagyok, a milyen Hocher volt? Vagy talán Karaffa az eszményképem, a ki eperjesi emlékeitől meg­tébolyodott és mizererében halt meg?... Vagy papagály, a ki megtanul és kikotyog mindent, a mit másoktól hallott?

Forgách lehajolt a lova hátáról és minden ékesszólását összeszedte, hogy barátját kibékitse; de a titkos tanács titkára még sokáig zsörtölődött.

- Ha hasznodra nem lehetek, miért kivánnék ártani? Ellenségem vagy? Ki akarsz turni az állá­somból? Neked szivesen átengedem... Tudom Isten, megőszül a dus szöghajad félesztendő mulva. A sárga irigység epeszt, hogy holnap a császárnénál ebédelsz, én meg csak az anyóka pompás főztjéből eszem? Vagy utamban vagy? Én szeretnék helyetted horvát bán lenni?

Az utolsó mondás elevenet ért. Forgách fölfortyant rá.

- Szeretne bán lenni a vörös ördög, vagy Pálffy, a mi egyre megy.

Consbruchot ez a fájdalmas fölsziszszenés nem téritette ki utjából.

- Vagy féltékeny vagyok rád? Féltem tőled, szerencsésebb vetélytársamtól a kis Schellnét? Nahát, csalódol... Ki adtam az utját, kellő udvariassággal. A bucsuzás különben érzékeny volt... Ő sirt, én meg egy sor igazgyöngyöt potyogtattam az ölébe könyek helyett, a minek ő - gondolom - jobban megörült, mintha a zsebkendőmet telesirtam volna... A lovad tüzes dög. Ki nem állom tovább a toporzékolását. Még letapos. Megyek; de előbb megmondom, miért jöttem. Katonák nem sokat törődnek a spanyol etikettel, holott az udvar azzal kel és azzal fekszik. Leirattam neked minden eszeveszett szertartást, a melynek az ebédnél valami hasznát látod. Ha egyetlenegy részecskéjét szigoruan be nem tartod, ebédre ugyan többé meg nem hivnak, arass bár a csatatéren száz győzedelmet s válaszszanak meg bár erdélyi fejedelemnek.

Tenyérnyi papirost tukmált rá, a melyre rizskásaszem nagyságu betükkel minden tudnivaló rá volt irva.

- Bizony jó lesz... - hálálkodott Forgách. - Sok nagyeszü ember vágódott már hanyatt a Burg­ban, mert egy tánclépést elvétett.

- Mozdulat, lépés, még csak hagyján. Arra ügyelj, hogy mint a templomban, szakasztott olyan mély és alázatos legyen a térdhajtásod...

A gróf tekintete egyet villámlott.

- Magyar főur vagyok. Senki sem volt mezitlábas koldulóbarát a nemzetségemből...

Consbruch e büszke szavakat elbocsátotta a füle mellett. Köszönt, kezetfogott barátjával s mint valami fürge denevér, ugy elröpdösött valahová a kerek spanyol köpönyegében.

Forgách megsarkantyuzta a lovát. Nyolc órára a katonai gyakorlótéren volt találkozása. Az pedig messze volt, kivül az erődökön... Meg akarta nézni a Sereni gyalogosokat, mielőtt teljes hadilétszámban a Rajnához utrakelnek.

Mire visszajött, a köd fölszállt. Az éjszaka hideg volt; ellepte a dér reggelre a mezőt. S ez a dér, mintha ezüst szövetet teregettek volna ki, megcsillant a napfényben. Távolabb a bécsi hegyek kék vonala látszott.

Forgách észre sem vette, mikor a sorompót előtte fölnyitották. Szük, girbe-görbe utcákon végig kocogva, elhaladt a halas és gyümölcsös kofák bódéi és sátrainál. Közel járt a bel­városhoz, a mikor kiabáló, szitkozódó, kacagó, üvöltő csődület akasztotta meg utjában. Már megrántotta a kantárszárat, hogy a mellékutcába beforduljon, mikor ismerős hang ütötte meg fülét. Kedves leányhang, a Consbruch Kláráé.

Mit keres itt a lármás, veszekedő, röhögő tömeg kellő közepén?

Térdével megszoritotta lovát s a nélkül, hogy rájuk kiáltana, beletáncolt az utjában állókra, a népbe, a mely káromkodva, sikongva, egymás sarkára hágva tisztult el előtte. Egy elszánt fickó megragadta a lova zabláját, nyomban el is eresztette. Forgách végig vágott a képén a lovaglóvesszőjével.

- A császár kabátját viseli... Fiatal tábornok... Nézzétek az arany csótárját, a drágaköves nyergét; a vagyont érő fekete lovát. Ugy ül rajta, mintha odaszegezték volna. Gyönyörü szép ember; olyan piros a szája, mint az érett cseresznye; kurtára van nyirva a haja, bezzeg a lelkem nem visel ocsmány parókát. Ha sarju volnék és rendekben feküdnék előtte, akkor se forgatna jobban össze-vissza a vasvilla nézésével.

A gróf rá sem hederitett a tömegből röpkedő megjegyzésekre. Fekete lova mind mélyebb ösvényt vágott az eleven emberfalban. Alig néhány sor kiváncsi fej választotta el a jelenet középpontjától.

Consbruch Klára volt a jelenet középpontja. Egyszerü sötét ruhában, a tüzfalhoz szorulva, farkasszemet nézett az utca szemetjével. Nem volt se ijedt, se sápadt. Nemcsak a képe, a nyaka is piros volt az izgatottságtól. A fülecskéje ugy viritott, mint a pipacs. Tiszta, fényes, szürke szemében elszántság villogott. Kezében egy letépett plakátot szorongatott. Látszott, hogy a falról azon frissiben szakitotta le.

Forgách leugrott lováról, a kantárszárat egy bámészkodó hivatalszolgának a kezébe nyomta s könyökével félretaszigálva a ki utjában állott, elérte a leányt.

- Mi történik itt? - kiáltá s fenyegető tekintetét a tömegen végighordozta.

Tizen is válaszoltak egyszerre.

- A kisasszony az oka a zenebonának. Letépte a falragaszt. A falragasz az utcának szóló üzenet... Senkinek nincs joga letépni, a mig minden járókelő el nem olvasta...

- Szép üzenet - fakadt ki Klárika. - Guny és alávaló támadás a császár ellen. Gyönyörüséges, hü mákvirág-alattvalók azok, a kik olvasni szeretnék az ilyesmit.

Kisimitotta az összegyürt, eltépett plakátot, a melyről Forgách bámulva olvasta:

„Leopolde! sis Caesar et non Musicus, sis Caesar, aut non Jesuita!” (Lipót, légy császár és nem muzsikus, légy császár és nem jezsuita.)

- Hisz latinul van. Ki tud közületek latinul? Tartsa föl az ujját... Tehát senki... Ha ugy sem értetek belőle egy kukkot sem, mi értelme van a ribilliónak?

- Az igaz! - hagyták helyben az emberek, zavarukban egymásra pillantva.

- Nem igaz! - sivitotta valaki hátulról - mert a kapucinusok harangozója tud. Ha valame­lyikünk elfut érte, az nekünk azon melegiben leforditja.

- No, hiszen jól jártatok volna vele, - ijesztgette Forgách a tömeget. - Tudjátok-e, mi a fal­ragasz tartalma? Felségsértés! Ki meri vállalni, hogy felségsértő iratot szivesen olvas? Lássuk, ki az a bátor dalia? Ugy lármáztok, mintha nem volna börtön, poroszló, kinzószerszám, meg akasztófa a felségsértők számára. Melyiteknek van szüksége ilyen kényelmes uri szállásra? Kinek kell jó szoros karperec? (Itt a két csuklóját egymáshoz téve mutatta a bilincset.) Hát deresre melyiteknek vásik a foga?... S melyitek kivánkozik olyan magasra, hogy szelek kerekedjenek táncra a halandó porhüvelyével?... A kinek kedve van rá, csak szóljon az eszem-adta... Éppen erre tart az őrjárat... Álljon elő, a ki - mint a likas mogyoróval, - annyit sem törődik a becses életével?

De bizony senki sem állt elő. Forgách furcsa biztatására, s még inkább az őrjárat láttára ugy elszéledt a tiszteletre méltó gyülekezet, mint pelyva a szélben.

Ketten maradtak. Forgách megragadta a Klárika kezét s mosolygott. A leány is önkénytelenül követte példáját. Csakhogy az ő mosolya, mint a hogy a földből kifelé igyekeznek a violák, belülről eredt, a szivből jött, mig a gróf annak örült, hogy nagy csávából szabaditotta ki a jó barátja hugocskáját.

- Csak semmi költői tulzás, semmi meghatottság Klárika! Remélem, nem tünik föl hősi szinben a föllépésem.

A leány a fejét rázta.

- Ne féljen, nem teszem meg életmentőmnek. Köszönöm, hogy pár pillanattal megelőzte az őrjáratot. Igy valamivel hamarább véget ért a szorongattatásom. Igaz, hogy ön nélkül is véget ért volna, mert a fátum és az őrjárat már utban volt. Ám ha nem vetődik erre, s ha az őrjárat másfelé veszi utját, akkor sem lett volna bántódásom... A csőcselék gyáva... A hogy volt bátorságom a falragaszt tiltakozásuk ellenére letépni, lett volna bátorságom azt összegyürni és a szemük közé vágni...

A karcsu, gyönge kis alak szinte magasabbnak tetszett, a hogy igy beszélt.

- Mikor a gróf ur megjött, akkor már a tömegben volt pártom s voltak barátaim... Mert mint az áprilisi időjárás, oly változó a nép kedve... De azért nagyon megörültem, hogy meg­pillan­tottam... Most pedig mondok valamit, ha megigéri, hogy nem nevet ki érte. Sokat kinzott Gáspár a római mitológiával. Marsot, a hadak istenét, soha sem tudtam elképzelni. Mióta a gróf urat lóháton láttam, azóta el tudom.

Forgách arcán a kielégitett hiuság kérkedése futott át, mintha a szája körül s a szeme gödrében pávatollal csiklandoznák. Tekintete végigsiklott a finom törékeny kis babaalakon s szeme - egy pillanatra csak - a római cirkusz azon fölnyitott ajtócskájához hasonlitott, a melyen az éhes, nyugtalan, vérszomjas fenevadakat az aréna homokjára bocsátották.

A kis leány szüzies lelke megrázkódott e különös tekintettől. Megbánta, a mit mondott és nagyon elkomolyodott...

Forgách nem tudta, mi megy végbe a kis leány lelkében. Érezte mégis, hogy más, hüvösebb régiókba kell terelni a beszélgetésüket.

- Jó napom van ma. Alig másfél órája a bátyjával is találkoztam.

Klárika egész valója tartózkodóbb lett.

- Mondta, hogy a gróf urhoz készül.

Hamvas, friss arcocskája ujra mosolygott; de a szeme komoly maradt. Lassankint szükszavu lett, s mire közel jártak a bátyja lakásához, csöndesen, szinte megnémulva lépegetett Forgách oldalán... A gyönyörü szénfekete paripát a városi szolga jó borravaló reményében kantár­száron utánuk vezette.

Klárika hallgatagsága Forgáchra is átragadt. Bármennyire szerette is a szép és fiatal nők társaságát, ezuttal esze másutt járt.

A holnapi ebéden. Hogy fog lefolyni? Kegyes lesz-e hozzá a császár?...

IX. A császárné ebédjén.

A tábori élet fáradalmához szokott Forgách korán kelő volt. Ha reggelig tivornyázott is a barátaival, félhat órakor már télen-nyáron kilovagolt.

Ma azonban a szokottnál is korábban fölserkent. A mit se párbajnál, se szerelmi légyotton, se csaták tüzében nem érzett: izgatott volt, nyugtalan.

Mint a magyar király játszótársa, gyermekkora óta az udvarnál nevelkedett. Az udvari élet levegőjéhez tehát hozzászokhatott. Izgatottsága nem is lámpaláztól eredt. Éppen mert járatos volt a Burg rejtelmeiben, azért tudta fölfogni meghivatása értékét.

Élete, a mely - mint a hegyi utak - eddig is könnyü, sőt merész emelkedéssel fölfelé vitt, a mai nappal fordulóponthoz ért. Ettől fogva már nyilegyenesen visz föl a nagyravágyás és férfi­dicsvágy hó- és jégrégiójába. Oda, a hol megfagy a sziv, a hol a völgyek kedves növény­világa meg nem él; de messzire ellát a szem és sok minden terül el az ember lábánál.

Két szál tövig leégett viaszgyertya füstölt a szobában, annak fényénél nézegette, forgatta a meghivót.

Igen, ő volt az, Forgách Simon gróf, a ki hivatalos a császárné asztalához.

A császárné ebédei kedvesek és fesztelenek. De abban, hogy kit szabad meghivni, a spanyol etikett ez ebédeknél is kérlelhetetlenül megvonta merev korlátait. Még miniszter sem ebé­del­hetett a császárnénál, ha nem volt egyuttal kardinális. Már pedig Forgách a miniszterségtől is távol állott, nem hogy a piros bibornoki kalaptól.

Rejtélylyel volt dolga, megfejthetetlen titokkal. Akárhogy törte a fejét, nem jött a nyitjára.

Az öltözködésnél hasznát vette a Klárika irott utmutatásának. A katonák egyenruhája nem udvarképes, kivéve a huszáruniformist. Hogy annak miért kegyelmeztek meg, élő lélek annak nem tudná a magyarázatát.

Az utmutatás szövegét figyelmesen olvasva, Forgách uram rájött, hogy bár ne kegyelmeztek volna meg annak sem. Mert micsoda maskarát csinált a szertartásmester a festői nyalka honi viseletből! Derékon felül - tehát a süvegét, a sujtással kihányt dolmányát, a panyókára vetett mentéjét - meghagyták udvarképesnek. Ellenben derékon alul térdnadrágot, selyemcipőt parancsoltak rá.

Áldotta is magában még az apja lelkét is az elmés németnek, a ki ezt igy szerencsésen kifundálta. Eszébe jutottak a görög rege centaurjai, a derékig emberforma, a derékon alul lóforma szörnyetegek.

Ő bizony bolondot nem üz magából. Százszor inkább a kamarási ruháját veszi föl.

Ezuttal a császár nem kinozta fájós térdét a puszta kövön; beérte a puha bársonytérdeplővel. Templomi zene sem volt a gyász miatt.

Mikor mise után a menet szép sorjában visszatért, egyikük sem sejtette, hogy ma még (és sokkal ijedtebb arccal) felcihelődnek s a kápolnába mennek mindannyian...

Az ég beborult. Nehéz, fekete felhők szaladoztak rajta. Olyik felhő rőt szinü volt, mintha tüz égne benne; mások sápadtak, ólmosak, szinte fehérek; valóságos jégbattériák. Némelyiknek mintha füst szakadna az oldalából.

A fölzavart, vésztjósló égbolt visszfénye ráesik a földre. Utcák, házak, ablakok, maga a fényes menet, komorabbakká válnak a rembrandti világitásban.

Éles szél sivit. Megbolygatja a kalapok structollát. Fölborzolja a csipkét. Emelgeti a nehéz spanyol köpönyeget. Megcibálja a hölgyek haját. Megtépázza fátyolát. S mint a kinek tanult mestersége, végigsimogatja hideg ujjával a titokban viselt vékony, francia fehér selyem­harisnyákat.

A grandezza nem engedte, hogy Lipót az idővel törődjék; de az udvarhölgyek ruháikat féltve, lopva föl-föltekintgettek.

Egy-két kövér esőcseppen kivül egyéb baj nem történt. A menet, a melyet visszafelé a császár - mint páva a farkát - hosszan maga után huzott, baj nélkül beért a lépcsőházba.

Az enyhe, szinte tavaszias levegő nyomasztólag nehezedett Forgáchra. Nemcsak azért, mert András-napkor teljesen szokatlan; de azért is, mert előtte való nap dércsipte veszekedett hideg idő járta.

Lipóton is meglátszott az erős légköri hatás. Halvány, rosszkedvü, a rendesnél is fáradtabb volt. Allonge-parókáját a szél ugyancsak megtáncoltatta...

Jóval hat óra előtt lépett be a császárné előszobájába.

Az előszobában a császárné udvarmestere fogadta. Az szépen elmagyarázta neki, hogy ki lesz a jobboldali, ki lesz a baloldali szomszédja. A jobboldali: hölgy, Aviron báróné. Fiatal és szép. Csodálatos melódiák rejtőznek benne, mint a flórenci hegedüben. De - természetesen - csak müvészkézbe való.

- Hát ezt mi lelte? - tünődött Forgách. - Reklámot csinál a szomszédnőmnek.

Kiváncsiságát azonban az udvarmesteri óda fölkeltette. Ekként kitanittatván, hogy jobbról, balról kik lesznek a szomszédai, sovány, vereshaju, szeplős lakáj vette gondjai alá.

- Jőjjön, excellenca!

A vörös fickó mindenütt előtte ment, a fogadó szoba ajtajáig. Forgách még egy futó pillantást vetett a tükörbe, teljesen rendben van-e az öltözéke?

A lakáj biztatta:

- Nézegesse csak magát bátran, excellenca. Van időnk. Ráérünk... S ő is mustrálta a gondjára bizott gavallért, a kinek egész mivoltából régen kiolvasta, hogy (mint a legtöbb magyar ember) le engedi a gyapját nyirni, ha tud bánni vele.

Szeme a Forgách tászlijába szurt gyémánttűn akadt meg. Nem is volt csoda. Lizának, a kit a kis déltiroli faluban otthon hagyott s a ki szivszakadva várja, a mig egy kis vagyonra tesz szert a legmagasabb szolgálatban, nincs tüzesebb, tisztább, ragyogóbb szeme, mint ezek a kövek...

- Excellenca, udvari gyász van. Engedje figyelmeztetnem, hogy ékszert viselni nem szabad. Még maga a császár sem visel... Igy ni... Nálam biztos helyen lesz... Megkapja ebéd után...

Mikor ezt mondta „igy ni”, hosszu ujjaival ügyesen és könnyedén kivette a tűt, a hogy suhanc kertészlegény korában kihuzgálta földjéből a fiatal zöld hagymát.

Forgáchot mulattatta ez a szemtelenség.

- Az ám. A gyászról megfeledkeztem. Tartsd meg e csekélységet, gyöngyömadta, ha már ugy is a kezedbe fogtad.

A lakáj csak elhült. Tiltakozni akart, hogy őt egy csiribiri kamarás tegezni merje, de a hanya­gul odadobott fejedelmi ajándék százszorosan lenyomta boszuságát. Csak azt ne mondta volna az ajándék tetejébe az idegen ur, hogy „ha már a kezedbe fogtad...” Ez a megjegyzés átjárta a szivét, mint a kés. A viaszgyertyák fényében villámló gyémántok látása azonban enyhítette fájdalmát s a haragos feleletet, a mely már a száján volt, mélabus szemrehányássá változtatta.

- Excellenciád gavallér. Hanem az udvari lakájok állásáról - ugy látom - téves fogalma van. Grófok és bárók is akadnak közöttünk, tudja meg, excellenca.

Ki akarta nyitni az ajtót, de Forgách nem engedte. Olyan kedvében volt, a mikor az ember szeretne mindenkivel barátságban és békében élni... De meg csipkelődő volt a természete.

- Locatelliről tudom, hogy gróf és a főszakácsról tudom, hogy báró. Igazi báró. Még ön előtt is nyitva van az ut. Nem kétlem, hogy egy kis szerencsével eléri a hét- vagy kilencágu koronát... Nézze, a csuklómon is aranylánc fityeg, tehát ékszer. Igazán boszantó. Az udvari gyászra való tekintettel, ugy-e, megszabadít tőle? Ne tünődjék, gyors elhatározások embere. Sülyeszsze el egy-kettőre. Sohse szerénykedjék... S most, a radnai szüzre, nincs több ékszer rajtam. Egy amulett a nyakamon, pirulva sugom meg, az ingem alatt. Hogy vegyem le onnan? Oh! Jérum, ugy-e nem lehet? De vigasztalódjék, tiz birodalmi tallért sem ér, oly vékonyka a lánca. Ha odaadnám, akkor sem telnék sok öröme benne. Hát inkább csiklandozza föl álmából szunnyadó nagylelküségét... Mondjon le róla... Jó?... És most - nyissa ki az ajtót.

A császárné ebédlőjében száz viaszgyertya égett. Ragyogott is minden zege-zuga. Csupa fehérség benne minden. Fehér a menyezet, kristályüvegből való a csillár, fehér a kandalló, fehérek az ajtók. A nehéz ezüst virágtartók telistele jácinttal, szegfüvel, violával, gardéniával; csupa fehér virággal.

Mint a frissen esett hó, oly fehérek az udvarhölgyek is, a kik a válogatott kis számu vendé­geket maguk szolgálják ki. Gróf-, báró- és hercegkisasszonyok hordják körül a tálakat és töltögetik meg a poharakat. Nem csoda, ha Forgách a hetedik égben képzelte magát, gyö­nyö­rüséges hurik között.

Ebben a fehér teremben, fehér asztal körül, sötét spanyol ruhában öltözött urak és hölgyek ülnek. Az asztal közepén a császár és a császárné egymás mellett; a császártól balra a menye, a császárné balján a trónörökös. A pápai nunciuson, Mansfelden, meg Liechtensteinen és a császárné udvartartásának tagjain kivül csak Salm herceg és Forgách voltak ott. Mind a kettő József bizalmasa és játszótársa.

Udvari cselédnek se hire, se hamva. Lehet, hogy ott sürögtek-forogtak a spanyolfal mögött és sorfalat állottak az ebédlőtől le a konyháig, de látni nem lehetett őket. A mely körülmény végtelenül bizalmassá, meleggé és bájossá tette a lakomát.

Mintha ebben a langyos, virágillattól terhes üvegházi levegőben egy kicsit Lipót is fölengedett volna, a császárnéval s a menyével barátságosan és sokat beszélt. Az ételekhez azonban hozzá sem nyult és a szokottnál is kevesebbet ivott.

Forgách a szomszédnőjét mulattatta, de nagy óvatossággal. Ugyszólván az ajkak mozgásából, az arcjátékból értették meg egymást, ő felségeik jelenlétében oly halkan társaloghattak.

Fácánsültet hordtak körül s a kedves fehér Hébék montferati bort töltöttek hozzá, a császárné kedves italát.

József fölkelt, meghajtotta magát a császár előtt s poharát pár szóval egészségére üritette. Mindenki fölállott, még a hölgyek is, Lipótot, a háziasszonyt és a menyét kivéve. Lipót föltett kalappal hallgatta meg a fiát és mikor szavait bevégezte, a fejével bólintott. Ez volt a válasza s a köszönete.

Hogy ő felsége a helyett, hogy a parókás fejét megbiccentette volna, a fejével barátságosan bólintott, az időjósok ezt kedvező jelnek vették. S mind, a kik ott voltak, verőfényes szép napokat jósoltak a kibékülésből.

A kibékülésből? Forgáchnak nem volt ideje e szó értelmét latolgatni. Aviron báróné odasugta neki:

- Meg van pecsételve a békelakoma.

Forgách egy hajtásra kiitta a poharát. Mindjárt tele is töltötték. Parányi kéz, könyökig meztelen kar villanását látta, veszedelmes közelségben a fejéhez s erős pézsmaillatot érzett... Valódi kinszenvedés, hogy nem volt szabad hátrafordulnia. Minden vére a fejébe szaladt. Bánatában a szomszédnőjéhez fordult:

- Békelakomáról beszél, báróné s megjegyzéseket hallok a békekötésről. Hát volt háboru is? Kik között?

Aviron báróné fürkészte, nem üz-e belőle bolondot ez az ember? Nem tudna semmit, vagy csak tetteti magát?

- Mintha nem tudná! Ezentul egyetlen Habsburg császár sem fogja életében királylyá koronáztatni a fiát. A mi jó öreg császárunk is megbánta már.

Ha nem ülne ily fényes társaságban Forgách uram, ősi magyar szokás szerint megvakarta volna a fejét, ez a felelet olyan zavarba hozta.

Eszébe jutott sok minden: József elhuzódása az atyja környezetétől, egy-egy kiszalasztott éles megjegyzése; elégedetlensége az ügyek vitelével.

Lipót tekintete, mely hidegen és büszkén kóválygott a társaságban, véletlenségből éppen most rá szegeződött. Ez kihozta sodrából. Tüzesen védelmezte Józsefet. Nincs szófogadóbb, engedel­mesebb fiu nála; előre fázik az uralkodás gondjától, nemhogy siettetné.

Aviron báróné gunyosan rápiritott:

- Könnyü védelmezni a leendő császárt... Védelmezze inkább az elhagyottakat és a szegénye­ket. S a mi fő, ne tüzeljen ugy. Sokat elnéznek ugyan ő felségeik a magyar urak... hogy is mondjam csak? vérmérsékletének, de mindent még sem... Menjen egyszer végig juniusban az erdőszélen... A letaposott kakukfü illata érzik mindenfelé. A kakukfütől tanulja el, hogy kell e körben nem elmondani, nem is elsuttogni, hanem észrevétlenül „kilehelni” a szavakat...

Forgách orrát megszurta a leckéztető hang.

- Nehéz tudomány. Félek, hogy soha sem tanulom meg. A kakukfü arra szolgál, hogy a templomok lépcsőjét és az utcákat behintsék vele. Nem nekem való mesterség. Velem ugyan senki utját be nem hintik. Letapostatni pedig magam nem engedem. Még a legtakarosabb női lábacskától sem.

Tüntetőleg a másik szomszédjához fordult és tudomást sem vett a bárónéről.

Hanem az nem hagyott neki békét.

- Sohase titkolódzék. Nálam is jobban tudja, hogy a császár és fia között nem volt rendben minden; sőt komoly viszály kitörésétől tartott az udvar. Emlékezzék csak Rudolf és Mátyás viszályára. Nem első eset volna a Habsburgok történetében... Szóval, Lipót szükségét érezte, hogy kibéküljön az utódjával. A lakoma után eltünik a félreértés, mint a tavalyi hó. S önök ketten Salm herceggel, statiszták voltak a mai kibékülési szindarabnál.

Forgách abbahagyta a balszomszédja mulattatását.

- Statisztát méltóztatott mondani?... Mindig elevenbe talál, - azzal ujólag neki esett a másik szomszédjának, a vipera nyelvü Avironnét hadd egye a méreg.

Bizony nem ette. Kedélyesen alkalmatlankodott Forgáchnak tovább.

- A francia háborunak lesz egy jó oldala. A francia nemesség szinevirágával verekedvén, önökre is ráragad talán valami az ő finom lovagiasságukból.

Forgách egy darab ananászszal bajlódott.

- Bizony ránk férne - mondta hidegen.

A báróné vállat vont.

- Miért vonogatja ugy a vállát, „fehér karu Hére asszony” - idézte Homéroszból. - Olyan haszontalanság, a mit mondok?

A montferati bor izlett; mint hogy a báróné nem felelt, ujra lehajtott egy pohárkával vigasz­talásul. Az udvarhölgy ismét teletöltötte. Ezuttal a karja nem ért hozzá véletlenül. Csak a fiatalsága, szépsége, lehajló, nyulánk alakjának veszedelmes közelsége csapta meg Forgáchot, forró nápolyi szél módjára. A bájos töltögető tudniilik nápolyi volt, szenvedélyes olasz tipus.

A „fehérkaru Hére asszony” ezuttal észrevette a játékot.

- A császárné ide pillantott. Szedje össze magát, kedves jó uram. Ne gondolja, hogy mert a felséges asszony ájtatos, csak azt látja meg, mikor az oltár gyertyáit egyenkint meggyuj­to­gatják... Meglátja ő azt is, ha szép és öntelt férfiak szemében kigyulladnak a sátán gyertyács­kái... Ha valamit észrevesz, a donna haját lenyirják és őt magát bedugják a kolostorba... Ön pedig majd csak a jövendő császárnétól fog kapni meghivókat... Hanem én aligha leszek akkor a szomszédja...

Forgách udvariasan sajnálkozott; kérdezte, mi az, a mi őt esetleg megfoszthatná a bárónő társaságától?

Avironné nyiltan felelt:

- Az uramat József nem szenvedheti... Tudja, az udvar élete ilyenkor érdekes. A régi kegyen­cek érzik, hogy nem sok idő mulva uj kertben más fákra süt a nap. Átvágyakoznak hát oda. Megkisértik áteresztgetni a gyökerüket. Csakhogy az uj kert gazdája nem szivesen látja vállalkozásukat. Azok a fák a kedvencei, a melyeket a maga kezével ültetett.

Forgách szórakozottan hallgatta. A kellemes hangját élvezte, nem a beszédét. S mikor a bárónő azt hitte, hogy fölvitte a szomszédját a hegyre s megmutatta neki az eljövendő hatalom minden tartományát, akkor azon kapta rajta, hogy izzó szemét a fehér nyakáról, a fiatal vállá­ról le nem veszi.

Hiuságának ez a győzelem is hizelgett; de arca fagyos, komoly maradt. Egyetlen kacér pillantás a szigoru császárné jelenlétében alááshatta volna a jóhirét. Vigyázni kellett.

- Azokhoz a fiatal, szőke barbárokhoz hasonló ön, a kiket Róma hatalma teljében vendégül látott... A fórum, a szenátus, a légiók fölvonulása, a hatalom látása hidegen hagyta őket. A szép római asszonyokért sóvárogtak egyedül...

- Bizony én... a császároknál mindig jobban szolgálnám a császárnékat. Hiába, a véremben van... Az a kérdés, mit kapok a bárónétól a mai nap emlékére?

- Az a kérdés, mit ad?

Forgách ujra leküldött egy pohár bort.

- Belzebubra, a mit csak kiván.

- Miért Belzebubra? A toronyszobán kivül, a hová az uj korszakot az ön becses személyében ma beengedték, e lángszinü köpenykében járó uraság a palotából számüzve van. Áldozza föl tehát, a mire a legbüszkébb - az aranyszőke bajuszát.

- Szerelmi zálogul?

- Hogy is ne? Németes érzése zálogául! A császár asztalt bont. Keresztet vet magára. Vessen ön is... mint buzgó katolikus.

- Ezt is tudja?... Jól összeszedte hát az életrajzi adataimat.

- Tudja miért? A grófot szemeltem ki kertésznek...

- A virágoskert kertészének? Állok elébe.

- Csitt... Nem a magaménak; ön fogja Lipót császár egyik kedves fáját - az uramat - átültetni a József császár uj kertjébe... Jó?...

S most már, mert pfalzi Eleonóra kifelé indult és igy nem láthatta, oly tüzes pillantást vetett Forgáchra, hogy a kis kiszolgáló udvarhölgy kiejtette kezéből a vékonynyaku malváziait mérgében és ijedtében. Még utoljára azzal akart kedveskedni a vendégének. Olasz leány, olasz borral.

- A karját - mondá a báróné. - Apropos! Járatos az udvari szokások utvesztőjében? Tudja-e, hogy a mit a mai ebédre készittettem, e ruhának az árát önnek kell kifizetni?

Forgách tudta ezt jól, de nem igy tudta. Klárika megirta az utasitásában, sőt piros tintával alá is huzta, hozzá bigygyesztvén: a maskara-bálokban.

- Szeretném - szólt udvariasan - ha a gyönyörü ruhácskára egyik uradalmam rámenne... Csakhogy ugy tudom, ez a kedves szokás csak az udvari álarcosbálokra szól. Kizárólag a maszköltözetekre.

A kis bárónő nevetett.

- Azt hiszi, mások nélkül is nem mindig maszkban jár itt minden ember?

... Az előszobában a vörös lakáj várta Forgáchot. Gondosan, szinte gyöngéden adta rá a köpönyegét, a miben nem kis része volt, hogy a mig odabent ebédeltek, elszalajtott egy zsidó ékszerészhez, a ki másfélezer forintot adott a gyémántos melltüjeért.

- Jól mulatott excellenca? A kis bárónővel lehet. Helyre egy asszony. Kár, hogy Szepire vetette ki a hálóját...

Arcjátékkal mondta el a többit. Szemöldökét lehuzta, szemével hunyoritva vágott egyet, száját tréfásan összecsucsoritotta.

- Szepi? Ki az? Kiről beszél? - riasztott rá türelmetlenül Forgách, a ki szabadulni akart.

- A mi Szepinkről, természetesen. A kedves, jó Szeperlről. Hát kiről másról? A trónörökös... ő fenségéről... - tette hozzá alázatosan, mikor észrevette, mily tulipánvörös lesz a gróf arca a méregtől.

A zivatar lehütötte a levegőt. A felhők elvonultak. Vékony párafátyol lebegett a háztetőkön. Az utcákon állott a viz. Az ablakokból gyertyafény és mécsesek világa csillogott.

Forgách félig-meddig becsücscsintett.

Nemcsak az erős boroktól csípett be, hanem a szép nők mosolyától, kacérkodásától, a mai nap sikerétől.

Képzelete az eljövendő események nagy területét száguldozta be. - Ragyogó jövő vár rá, ha I. József trónra jut.

Ekként elmélkedvén, ballagott hazafelé, midőn a Burg tövében ismerős házikó állitotta meg: a Klárikáék háza. Minden ablaka sötét. Vajjon alszik-e?

- Mit szólna hozzá, ha egy kis muzsikával megtisztelném? Akár csak otthon, szép Magyar­országban...

De honnan vegyen muzsikust? Eső az volt. Bőven hullott a késői istenáldás, de muzsikus nem potyogott le egy szál sem a felhőkből.

A mig igy tünődnék, öt sötét alak settenkedett a fal mentében.

- Gyanusak a szenteim - monologizált Forgách. - Valamit rejtegetnek a köpönyegük alatt. De mit?

Azok, a mikor meglátták, meglapultak egy kapu aljában. Forgách egyenesen feléjük tartott.

- Mi járatban vagytok? Kik vagytok héj? Kinek az ezüstjét szorongatjátok oly nagy szeretettel a hónatok alatt?

- Nem lopott ezüst az - szepegett egyikük átkozott rossz németséggel - hanem kisbőgő, cselló, meg klarinét. Cseh muzsikusok volnánk. Egy kis korcsmában a méltóságos udvari komornyik urak mulatnak, azok küldtek értünk.

- Nem fujnátok el nekem is egy nótát?

- Miért ne, jó pénzért? De hol?

- Itt.

Megmutatta a Consbruch házikóját. A cseh elképedt.

- Micsoda? Itt? A Burg közelében? Mindjárt bevinne az őrség. Tetszik tudni, udvari gyász van. Máskor egész Bécs zeng-bong a muzsikaszótól s most hallgat, mint a néma kutya.

- Néma kutya? Na, ennél szebb hasonlatot is találhatnál. Tiz aranyért csak megteszitek? Fényes, uj aranyak, ma kaptam a császártól.

A kisértés, valljuk meg, nagy volt. Tiz arany tengersok pénz. Ha jön az őrség, elszelelnek. Lehet, hogy nem is jön. S végtére, ha hurokra kerülnek, ez a bőkezü nagyur, a ki magától a császártól szedi föl a salláriumot, majd csak kiszabaditja valahogy őket.

Forgách észrevette, hogy a kőfal inog, mindjárt bedől. Kivette az aranyait s szeliden meg­csörrentette.

Az aranyak e lágy zenéje a muzsikusokat megvaditotta. Forgách intésére elszántan odaállottak a Consbruchék ablaka alá. S valami érzelgős német dalba fogtak. Hanem a szemük ugy járt jobbra-balra, mint a szövőszékben a motolla. Azt lesték, mikor fordul be a rettegett fegyveres erő, a ki őket beviszi.

Klárika ablaka sötét maradt. A széleskedvü Forgách a német muzsikához magyar dalt dudolt.

„Ki tanyája ez a nyárfás?

Be sem hallik a kurjantás.

Vagy alusznak, vagy nem hallják,

Vagy hallani nem akarják...”

Mintha csak hivták volna, csakugyan jött az őrség. De nem a nyimnyám polgárőrség, annak a Burg tájékán nincs keresni valója, hanem az udvari zsandárok őrjárata. Mindegyiknek lámpás volt akasztva az alabárdjára. A kis fénypontok ide-oda röpködtek, mint Szentjános-bogarak nyáron az erdőben.

A muzsikusok szétzavart tücsökhad módjára szétugráltak, Forgách meg kihuzta a kamarási koszperdjét.

Az őrjárat vezetője rávilágitott Forgáchra. Az aranykulcsát látva, tisztességtudóan figyelmez­tette.

- Az udvari gyász még nem telt le.

- Én idegen vagyok, nem tartozom tudni. Mi közöm hozzá? Hol az eltiltó rendelet? Irásban akarom látni, a ki lelke van... Különben is nótát, meg csókot félbeszakitani istentelenség...

A koszperdjével ott piszkált az őrvezető orra közelében.

Az még csak meg se mozditotta az alabárdját. Nagy hidegvérrel válaszolt.

- Nem szeretném a kamarás urat bekisérni. Látom, ragyogó kedvében van... Kérem a fog­piszkálóját...

- Majd ha fagy...

Bizony megesett volna, hogy Forgách Simon grófot, ő felsége altábornokát, győri parancs­nokot, Borsod vármegye örökös főispánját megrohanják, kardját a kezéből kiverik, sőt - uram bocsáss - csendzavarásért bekisérik Bécsnek városában, ha az egyik vitéz, a ki a svájci udvar följáróját őrizte az este, meg nem rángatja az őrmester kabátja ujját.

- Őrmester uram, bakot ne lőjjünk. Ez az ur ma vendége volt a császárnénak.

A mire a derék őrmester majd hanyattesett ijedtében. Azt sem mondta befellegzett, ugy el­eblábolt a dárdásaival...

X. Egy ballet.

- Anyóka készülj - biztatgatta Consbruch Gáspár a hugát - el ne késsünk valahogy.

Klárika már készen volt. Tetőtől-talpig halvány lilába öltözött. Kalapja, cipője, öve, nap­ernyője, keztyüje és az elmaradhatatlan ridikülje csupa lilaság.

- Hát a rózsáid?

- Nem tüzöm föl.

- Kár értük, nem sajnálod?

- A rózsákat, vagy a ki küldte?

- Azt is, a ki küldte, mert derék, jó fiu; de a rózsákat is. Elhervadnak.

- Sohse sajnáld egyiket sem. A rózsákat friss vizbe tettem, a hőségben, porban a keblemen hamarább elfonnyadnának. Rosenbergnek meg jobb, ha nem bolonditom. Nem szeretem és soha sem fogom szeretni.

A finom, törékeny babaalak olyan határozottan mondta, hogy Consbruch szomoruan le­horgasztotta a fejét.

Anyóka föltámasztotta a bátyja fejét, hogy szemébe nézhessen.

- Kis csunya bátyám, miért akarod minden áron, hogy férjhez menjek?

Consbruch sóhajtott. Az utóbbi időben sokszor meghányták-vetették ezt a kérdést. Klárika, mióta nem láttuk, eladó lány sorba jutott; de hasztalan próbálkoztak meg vele a legények. Mihelyt szerelmi vallomással állottak elő, rögtön kiadta az utjukat. Sok, sürü sóhajtásuk még csak egy elszabadult hajfürtöcskéjét sem ingatta meg, nem hogy őt magát.

Hogy egyre-másra adogatta a kosarat, arról igazán nem tehetett. Senkit sem biztatott, senkit sem bátoritott, inkább kitért az udvarlóknak, sem hogy csalogatta, édesgette volna őket. De hát az akácfa virága sem csalogatja a méheket, mégis eltalálnak hozzá messze földről.

Két év óta kicsit megnyult, megszürődött. Az arca halványabb lett, a szemei nagyobbak, ragyogóbbak. Nyugodtabb, csöndesebb, zárkózottabb lőn egész valója. A régi gondos, figyel­mes kis gazdasszony volt ugyan még most is, de hangos vigsága nem vetette föl már a házat.

Uralkodott magán, tudta, hogy a bátyja ügyel rá. Mindenki elől el akarta rejteni, hogy szerelmi bánata van. Holott, nincs az a szinészi képesség és nincs az a sürü fátyol, a mi azt eltakarhatná.

A találkozás után, mikor Forgách kiszabaditotta a csőcselék kezéből, harmadnapra megtudta, hogy a magyar gróf házas ember. Ez mennykőcsapás volt; de külömb annál, a mely az arany­gyapjasok ebédjekor a Burgba beütött. Az csak a selyemkárpitot perzselte pár helyen össze; ez megégette a szivét, egész életét.

A háboru kitört, Forgách a Rajnához ment, nem találkoztak többé. Bátyja, a ki sokáig nem vett észre semmit, hireket hozott róla. Az ő hőse ott is győzelmeket aratott. Asszonyi hireket is hallott félfüllel Consbruch, párbajról és irgalmatlan dőzsölésekről, hanem azokat szépen magának tartogatta. Miért rontaná a legkedvesebb barátja jó hirét? És miért oktatna ki egy ártatlan, harmatlelkü leányt az élet csufságaira?

Később, mikor Klárika végzetes szerelmének a titkára rájött, keservesen megbánta ebbeli mulasztását. Már akkor minden rosszat elmondott róla, hogy kiverje a huga fejéből. Hanem csak ugy járt vele, mint a kertész a szőlőkaróval. Minél nagyobbakat üt a fejére, annál mélyebben furódik a földbe s annál keményebben áll. Minden gyalázó szava, ártó szándéka hátrafelé sült el. Egyszer Klárika világosan megmondta:

- Hát csak nagy gonosztévő az a Forgách? Lehet! Bár egy kicsit későn jösz rá. Hanem, ha hetvenhét gonosz lakik is a lelkében, nem adnám a kisujját száz erényes Rosenbergért...

Consbruch Gáspár elképedt. Rosenberg gróf a kedvence volt. Ugy nézett a hugára, mintha nem ismerné. Hogy anyóka igy megvaduljon, azt soha sem hitte volna.

Az idő nagy orvos. Begyógyit minden szivsebet. Két év óta nem találkozott már Forgách Klárikával s még évek mulhatnak el, mig hazakerül. A spanyol örökösödési viszály hosszunak igérkezik. Hátha a gróf elesik ily hosszu idő alatt? Ellövik a fél lába szárát s akkor nem ül többé oly délcegen a lovon. Valami jótékony mocsárláz ugy elsárgitja és elhervasztja, hogy a tulajdon édesanyja sem ismer rá. Vagy megszökik valami szenvedélyes spanyol táncosnővel.

Consbruch reménykedése szerint mindez még megtörténhetik.

A Burggal szemközt magas, rengeteg faházat épitettek. Az volt a szinpad. Nézőtér, páholyok: a Burg ablakai.

Az udvar a császárné lakosztályából nézte végig a nagyszerü látványosságot. Hogy még jobban hasonlitsanak a páholyokhoz, bibor- és aranyszövésü szőnyegek függtek az ablakok­ból. A császári pár feje fölé baldakint feszitettek.

Consbruchék kis hijja, hogy el nem késtek. Annyi idejük volt csak, hogy lélekszakadva fölsiettek a számukra kijelölt ablakba.

Rosenberg gróf várta őket. Magas, sovány, fekete férfi. Az arca szép, de ideges s korai barázdák voltak rajta. Sárga rózsákat tartott a kezében.

- Odakinálom magának - suttogta mély meghajlással - a féltékenységemet. Engem már halálra gyötör ez az indulat. Minél hidegebb hozzám, annál féltékenyebb vagyok. Mert bizonyára van valaki, a kinek kedveért eltaszit magától.

Klára tréfával igyekezett elütni a dolgot.

- Kedves gróf, maga önhitt. El sem tudja képzelni, hogy leány, ha csak valakinek le nem kötötte a szivét, ellenállhasson önnek.

Rosenberg a fejét rázta.

- Engem nem vezet tévutra. Hónapok óta a vadászkutya kitartásával keresem a szerencsés vetélytársam nyomát. Ha megtalálom...

Szeme vadul forgott, szép arca eltorzult, keze, a melyet könnyedén a kardja markolatán tartott, reszketett fölindulásában.

Klára bátyja tekintetét kereste, hogy ott találjon menedéket; de Gáspár a szinpadra nézett. Biborpiros hajón, fehér ruhában, ezüst kürtösen jött a Hir. Az evezősök török rabszolgáknak voltak öltözve. A hajónak nemcsak a teste, de a vitorlája is mind piros volt, mintha velencei alkonyat lángolna rajta. A Hir üdvözlőbeszédet tartott a császárnéhoz, miközben a hajó belsejéből halk, olasz muzsika hallatszott. Consbruch egész lelkével odafigyelt. Klára és Rosenberg akár polkát táncolhattak tőle.

A leány leült, ruháját eligazgatta és ő is a szinpadra nézett. Rosenberg felkönyökölt a szék karfájára, ugy suttogott a fülébe kegyetlen dolgokat.

- Ha tudnám, hogy ki a szive királya, fele annyit szenvednék. Az ellenség éles szemével vizsgálnám arca minden vonását. Mi az, a miben tőlem különbözik? Fürkészném a lelkét: a maga leigázására, mily rendkivüli képességei vannak? Mert lelket csak a lélek tulajdonsá­gai­val lehet fogva tartani. Nem nő, csak nőnemü teremtmény, a kinek csinos férfiarc egymagá­ban elég.

Klára intett, hogy már elég volt a beszédből.

- Jaj de szép!

Ez a fölkiáltás a ballet első részének szólott. Négy lovascsapat jött a négy elemet jelképezve.

Elől lovagolt ezüstben és kékben a vizet jelentő csapat.

- Schultzbach! No, ennek a kedvéért aligha hagyta volna otthon a virágaimat - sugta Rosenberg gunyosan, Neptunt jól szemügyre véve. - Takaros kis pupja van.

- Inkább a hátán, mint a lelkén viseljen pupot - jegyezte meg Klárika csipősen.

Azután a föld csapatja jött. Ruhájuk fakó, mint az őszi szántás és zöld, mint a kizsengült vetés. Utánok elefántok huztak egy óriás kordét. A kordé csodaszép kertté volt varázsolva. A Hesperidák aranyalmája mosolygott ki a lombok közül. Madarak énekeltek, források csobogtak s tisztán hallatszott a bogarak zümmögése.

Az egyik elefánt hátán égszinkék toronyban énekes ült. Tüzes spanyol románcot énekelt a római királyné tiszteletére.

- Ah, a lantos! - kötődött Rosenberg. - Elég csinos a lárvája. - A hangja is türhető; de ez az ábrázat és ez a reszkető nyivákolás az én kis Klárám fejét aligha csavarta el...

Klára nem szólt, csak elbujt a kiterjesztett legyezője mögé.

Jöttek a levegő-vitézek, a szivárvány szineiben pompáztak. Maga a levegő szelleme egy sárkánykigyó hátán ügetett. Harminc griffmadár szájában égő fáklyát tartott. A kocsi fölött széditő magasan szivárvány; rajta egy citerás gubbasztott, félve, hogy fölborul és kár esik a becses testi épségében. Olasz dalokat pengetett, énekelt is hozzá.

Rosenberg a kezével legyint.

- Ez sem „ő”. Ha tetszett volna valaha Klárikának, most kiábrándulna belőle, fogadom. Teve hátán nem ülhetne gyámoltalanabbul csimpánz, mint a - beismerem - nyaktörő iven, e gyász­vitéz...

Klári erre sem válaszolt.

- A tüzlovagok! - hangzik mindenfelől s az utcán ácsorgó tömeg szive szerint csodálkozik.

Vörösruhás lovagok poroszkálnak be a szinhelyre. Kezükben ezüstkalapács. Olyanok, mintha égő ház fényében fürödtek volna meg. A szekérről lángnyelvek csapkodnak az égig, de még csak meg sem pörkölve, vigan kuksol a tüzben egy hatalmas salamander. A salamander nyi­tott szájából sistergő rakéták, vonagló tüzkigyók, szétpukkanó görögtüzek és csillaghulláshoz hasonló szikraesők szabadulnak ki. Jött az Etna is. Bár hányta a lávát és a hamut, Vulkán feketesárga köpönyegben hidegvérrel ült a nyilásán. Harminc félszemü óriás zárta be a tüzek csapatját. Másfélfontos ezüstpörölyt pörgettek izmos markukban.

Klárika tapsolt, Rosenberg megint csak odaférkőzött a rózsás fülecskéjéhez.

- Vulkán ugy ül, mintha szepegne, bár a bicegést jól utánozza. Ha lebukik, a valóságban is sánta lesz... Nem, nem ő az, a ki Klárika körül rosszban sántikál. Hát a félszemü kiklopsok? Sajnálni valók, hogy két szem helyett csak egygyel láthatják a kedves képecskéjét...

Klárika hátrafordult. A legyezője gyorsabban mozgott. Látszott rajta, hogy untatja is és boszant­ja is a sok beszéd.

- Hát maga hány szemmel néz rám, Rosenberg? Százzal, ugy-e és mind a száz szemén sárga szemüveget visel?... Féltékenységgel pedig ne gyötörje magát... Oktalanság félteni valakit, a ki nem a mienk és nem is lesz az soha... Értette, Rosenberg? Soha! Soha!... És most nézzük a balletet. Ez engem jobban érdekel a maga beszédénél.

Összecsukta a legyezőjét, közelebb huzódott bátyjához. A ki finom, hamvas arcocskájára pillantott, nem olvasta volna le róla, hogy e percben szenvedélytől elvakult, dühös udvarlója alatt teljesen elvágta a fát.

Felhők lepték el a szinpadot.

- Most már a szinpadon sem látok, felhők vannak ott is - hallatszott Rosenberg megjegyzése, a ki halványan összeráncolt homlokkal, ajkát harapdálva ült a leány háta mögött.

- Hát még hol nem látsz? - szólt közbe Consbruch; de a feleletet meg sem várva, odaadással váltott titkos jeleket egy takaros, feketeszemű alezredesnével, a ki rezedaszinü ruhában volt és rezedaillatot árasztott. Az udvari titkár elhitettette magával, hogy az ő kedveért öltözött igy és ez a szin az epedés szine. Már pedig az epedés olyan, mint a szomjuság, egy ideig türi, de azután eloltja az ember.

- Elég világosan beszéltem, - fordult halkan Klára Rosenberghez s maga mégis felhőket lát. Mit nem lát s nem tud még, ha szabad kérdeznem? Jobb lesz, ha a szinpadra ügyel, a felhő lássa, ott is eloszlott...

Csakugyan eloszlott. Óriás aranygömb gurult lassan a szinpadra, a szinpad közepe táján hirte­len kettévált. Az örökkévalóság temploma látszott. Tizenöt ragyogó öltözetü lovag, tizenöt Habsburg császár alakja lovagolt lassan a templom tündöklő ivei alá. A hadi dicsőség diadal­szekere követte őket, rajta Lipótnak, a tizenhatodik császárnak a szobra. A diadalszekérhez tatár, indus és szerecsen rabszolgák voltak láncolva.

Tapsvihar tört ki lent a tömegben. Kendőlobogtatás és nagy brávózás felelt rá az ablakokból. Éktelen rivalgás zugott alá a háztetőkről, csatornákról, szobrok és kutak párkányáról, kéményekről, a melyek feketéllettek a kiváncsi és vállalkozó emberek sokaságától. Szájról-szájra járt, hogy most jön a ballet csattanója. A császár már régóta nem ült lóra, helyette József mutatja meg magát lóháton a népnek.

Felhő ereszkedett le ismét a szinpadon; ezuttal gyöngéd, tavaszi áttetsző felhő, a milyennek alakjában Jupiter Io-t hóditotta meg. Valami előérzettől hajtva, Klári ugy kihajolt, hogy szinte kiesett az ablakból. Szemét a szinpadról egy pillanatra le nem vette.

Rosenberg keserü volt, mint a vad torma.

- Nincs Bécsnek olyan fiatal gavallérja, a kinek az arcán, mint bogár a gyümölcsön, végig ne mászott volna már a dühös, irigy, gyülölködő, féltékeny pillantásom; de az igazit még soha meg nem találtam. Ha megkapom az urfit, Isten legyen irgalmas a csinos halandó por­hüvelyének.

Klárának minden vére a szivébe szaladt. Onnan az arcára ült ki. Egész valója föllázadt a nyers fenyegetésre. Szürke szép szeme villámlott.

- Ne fenyegetőzzék, jó Rosenberg... Inkább imádkozzék, nehogy valahol találkozzanak...

A felhőből angyalok éneke hallatszott. Hat főur vágtatott ki ezüstcsipkés, gyémántgombos fehér kabátban. Kezükben ezüst ijj. Utánuk József lovagolt nemes apródok rajától körülvéve. Ő is ugyanoly ruhában volt, mint a hat lovag, csak a csipkéje volt értékesebb s a sisakján arany korona fénylett.

Hat hófehér lótól vont diadalszekéren válogatott szép hangu énekesek ültek. A római királyné előtt megállottak és gyönyörü, lágy, epedő dalba kezdtek.

Klára nem látott, nem hallott semmit. A hat hattyulovag közül a legdélcegebben Forgáchra ismert. Szép homlokát még jobban megbarnitotta a hadviselés fáradalma. Soványabb volt az arca; az alakja - valószinüleg a németes ruha tette - karcsubb, magasabb.

- Nini Forgách - kiáltá Consbruch vigyázatlan örömmel s ugyancsak integetett a daliának, megfeledkezve minden ellenséges indulatáról. Ha valaki szemébe mondta volna, hogy még csak egy órával is mily rosszakarója volt, bünbánólag verte volna a mellét.

Klára hátradőlt székében, szive hevesen dobogott, a lélekzete elállott, a szemét lehunyta, remegve, hogy mire kinyitja, nem tünik-e el az álomkép?

Forgách volt testestől-lelkestől. Merész vidám szeme, mint valami aranyos darázs, egyik szép női arcról a másikra szállt. S az igazat megvallva, nem kereste köztük a szegény kis leányét, a kiről a nagy és izgató események sodrában talán el is feledkezett.

Hanem megismerni megismerte. Ezüstsisakját levéve, oly lovagias hódolattal köszönt neki, hogy mindenki odanézett.

- Ah, a zsivány! - nyögte Rosenberg tuláradó keservében, látva, mily hatással van Klárára a magyar főur váratlan megjelenése. Ő hát az, a kit hiába kerestem eddig s a kit a beomlott sirokból is kiástam volna? Ő a szerelmesem titka? Nagyon szép legény; hires és gazdag... párbajhős... A leendő császár bizalmasa. Csak egy hátránya van: házas ember... Az ő szerelme olyan, mint a lopott ékszer: egyetlen leány sem viselheti fényes nappal, mert hirbehozza magát... Átkozott!

Klára mindebből semmit sem tudott. Sóhajtás szakadt föl a szivéből. A szeme tele lett köny­nyel. A szájacskája sirt is, nevetett is egyszerre. Napsütött tavaszi hullámok ragadták tova. S ő lehunyt szemmel, boldogságtól szédülő fejjel rábizta teljesen magát a hullámokra... Csak vigyék... vigyék...

XI. A dolhai győző keservei.

Károlyi Sándor báró szatmári főispán junius végével Bécsbe érkezett. Dolhánál álmában meglepett és szétugrasztott egy maroknyi pórhadat, a mely kuruc-hadnak nevezte magát. Másfélszáz kuruc hagyta fogát a csatatéren. Öt zászló és husz fogoly esett a kezébe.

Károlyinak eszeágában sem volt, hogy fölmenjen Bécsbe kérkedni a csiribiri győzelmével, de Nigrelli, a kassai parancsnok biztatta, menjen föl és nyissa föl az udvar szemét, a mely nem látja, mily veszedelmes felhők jönnek a Beszkidek felől.

Junius 21-én, meleg nyári napon érkezett Károlyi a bécsi kapu elé. Anyagi viszonyai nem voltak a legrózsásabbak. Atyja üres erszényt, sőt tetemes adósságot hagyott rá. Pár esztendei kemény munkával, ugy a hogy, rendbe szedte a birtokait, de jövedelem még véknyan csurrant. Nem igen telt volna fényes bevonulásra.

Lett volna különben bármily vagyonos, Bécsben nem igen fitogtatná. Egyszerü erkölcsü, takarékos főur létére a hiuságos pompát nem szerette; de meg okos, erős koponyáju ember volt. Tudta jól, a németek étvágyát nem kell ingerelni. Nádasdyt s valamennyi társát, a kit felség­sértés büneért lefejeztek, rengeteg vagyonuk adta a hóhér kezére. Hogy roppant birto­kuk a fiskusra szálljon s hogy Magyarországon ne keletkezhessenek hatalmas vagyonok, a melyek erőforrásai és táplálói lehetnének a nemzeti függetlenség érzésének: azért kellett szegény gazdagoknak meghalniok.

Hintója nem volt valami ujmódi, de hat szép török ló volt elébe fogva. Néhány nyalka tiszavidéki hajdu szegődött a kiséretéhez. Várnagya hozta külön szekéren, begöngyölgetve a zászlókat. Az utca népe nem tudta, miféle szerzet. S ha tudta volna is, uj csapásoknak kellett jönni, hogy az elhalványult kuruc név és az elfelejtett kuruc zászló ujra fölrázza őket lomha közönyösségükből.

Egy éjszakát töltött Galgócon, Forgách Simonnál, a kit a Rajnától a Rákóczi-mozgalmak hirére hazahivtak. Hanem mire lóhalálában hazaért, kiesett a fejükből, mi szándékban vannak vele. Nem törődött vele senki, totaliter ott felejtették részben galgóci, részben gácsi kastélyá­ban.

A nagyeszü Károlyi föltette magában, ha már Bécsben jár, nyitva tartja mind a két szemét. Nemcsak azt nézi meg, a mit önként mutogatnak, hanem meglátja azt is, a mit idegenek elől gondosan rejtegetnek. Ha már a végzet ugy akarta, hogy hazája sorsán itt vessék el a kocká­kat, ki akarta tanulni kivül-belül.

Előbb végigjárta a befolyásos magyar urakat.

Kollonics azt hajtogatta: koldussá kell tenni Magyarországot, mert nem birnak a tüzes csikó­val, ha zabbal tartják.

Pálffy Miklós, a koronaőr, a jószágaiért jajgatott.

- Fölperzselik valamennyi birtokomat.

Mattyasovszky, a kancellár, a ki tótos akcentussal beszélt, kicsinyelte a veszélyt.

- No bizony! Rakóczi fog kikötni hatalmas Habsburg-hazzal? Fogja rövidebbet huzni, irasban adom ki, méltósagos baróm, kedves baratom... Mi jut eszibe Francikanak? Kőrisbogarka kis alat, nagy szaga van nekinek, még is... Elhiszem, kurucok is fognak kelemetlenek leni... Leopoldus Magnus befogja az orat - s vige... Akarmicsoda erős szaga van kőrisfabogarkanak, - jönnek hideg iccakak s felfordulnak szeginykik egytül-egyig...

Az ékes magyarság s ez a rövidlátás gyors menekülésre késztette Károlyit a magyar kancellá­ria épületéből.

Koháry István, a bányai végek másodkapitánya még kurtábban felelt.

- Katonaember vagyok, kedves öcsémuram, nem is konyitok a politikához... Azt az egyet látom: sok az adó, keserves a katonabeszállásolás, s protestáns véreinket üldözik. Ebből ménkü nagy bajok lesznek. De én azt már, hála Isten, nem érem meg... Szedem a sátorfámat s elköltözöm az árnyékvilágból. Már meg is rendeltem a koporsómat. Meg is hivom a temetésemre kedves öcsémuramat. Ugy-e, eljön?

A jezsuiták házához is bekopogtatott. A házfőnök, Hevenessi, magyar eredetü, de Voccabella, a császár gyóntatója irányitotta a rend politikáját.

Voccabella szivesen fogadta, de az ajtaját nem zárta be kulcscsal, mint mikor Bucelini meg­látogatta.

Az volt a baj: ő a világpolitika nagy sakktábláján játszott, a melynek hatalmas figurái közt - nézete szerint - Magyarország csak szerény „paraszt”-számba ment. Fölkel-e Rákóczi vagy nyugton marad; csatlakoznak-e hozzá sokan, vagy kevesedmagával fog bele a kalandjába; megverik-e a kurucok a császári tábornokokat, vagy ők futamodnak meg: mindez az esemé­nyek számtani eredményén semmit sem változtat. Apró kellemetlenséget és boszuságot szerezhetnek a császárnak, de felül nem kerekedhetnek. Az osztrák háznak nagyobb a históriai fajsulya. E ház tovább kibirja mindenkinél és mindent kibir. Jobban mondva: mindent és mindenkit kibőjtöl... Hozzá, közmondásos a szerencséje. Azért mondta XIV. Lajos: „Lipóttól nem félek; de félek a buta szerencséjétől...”

E mondásnál azután mindketten nevettek. Voccabella a rend magyarországi házairól tudako­zódott. A nyájakról, gulyákról, ménesekről, szőlőkről, szóval a jövedelmekről, no meg mellesleg az iskolákról is, mintha ő azt nem jobban tudná mindenkinél.

- A magyar ügyeknek nincs kocsisa Bécsben - igy foglalta össze lótása-futása eredményét Károlyi. - Senki sem ül a bakon. A lovak szabadjára vannak hagyva. Menjenek Isten hirével, a mig föl nem boritják a kast. Hát felboritják.

Majd talán német uraméknál több szerencséje lesz! Hanem azokhoz volt csak nehéz bejutni! Kalapos, tászlis, csattos cipős, koszperdes nagy jó uramékhoz.

Mindenekelőtt Mansfeldnél kilincselt. A „méregkeverő” három nap várakoztatta meg egy­másután. Első nap kiüzent, hagyja nála a zászlókat. Uj ezredet kell küldeni a Rajnához, az őt nagyon elfoglalja.

Második nap két óra hosszáig elácsorogtatta, és egy mellékajtón azután elsuttyant a hivata­lából. A császár hivatta... világositotta föl Károlyit a titkár. Mentegetőzni elfelejtett.

Harmadik nap végre magas szine elé engedte a magyar bárót.

Beszélni nem igen hagyta s ha Károlyi mégis szóhoz jutott, szórakozottan másfelé tekint­getett. A legyek sztratégiai vonulását nézte a fehér falon.

Rákóczit leharamiavezérezte, kisütvén, hogy a magyarok különben is a legrosszabb katonák, mert engedetlenek s a legrosszabb tisztek, mert tudatlanok. Végül tréfásan kérdezte, igazán csatában szerezte-e a zászlókat Károlyi? Mert a rossz nyelvek ugy beszélik, hogy a zászlók I. Rákóczi Ferenc zászlói s hogy lomtárból és nem a harc mezejéről valók. Notabene ő nem hiszi.

Károlyi szerette volna a süvegét a képébe vágni; de türtőztette magát. Vasakaratu férfi volt s elhatározta, most végigjárja Bécsben - okulás kedvéért - a magyar emberek kálváriáját. Fárad­hatatlanul kilincselt tovább. Sőt éjszakánkat emlékiratot irt a császárhoz s a miniszterekhez s azt több példányban lemásolta.

Bucelini szivesen látta. Sajnálta, hogy belekeveredett a Rákóczi pörébe, de vele állása paran­csolt.

Különben ő is követett el egy csinos kis baklövést. Az ő tapasztalata szerint - magyarázta hévvel - a magyaroknak két fajtája van. Az egyik, a melyik a lázadásokat csinálja. S megél dicsőségből. A másik, a melyik a lázadókat följelenti, ez megél azok konfiskált vagyonából. Csak olyan magyarokat nem ismer, a kik a Habsburgokhoz igazán és érdek nélkül ragasz­kodnának. Fatális, de való.

Károlyi csöndes humorral kérdezte, hogy őt magát a gróf melyik osztályba sorolja? A lázadókéba-e, vagy a följelentőkébe?

A kis szürke gróf nem jött zavarba.

- Korai volna az itéletmondás. A báró ur életrajza még nincs megirva. Sok meglepő fejezet számára van hely benne...

Mikor Károlyi az emlékiratot előhuzta dolmánya alól, Bucelini megköszönte s belétekintett.

- Igérem, hogy elolvasom. Nagy gyakorlatom van ebben. Néhány ezer ily világboldogitó emlékirat fordult már meg a kezemen. Higyje el, a kabóca ha egyet ugrik, több az, mint száz okos irkafirka. Mert a kabóca ugrása cselekvés. S cselekedetekből épül föl a világ rendje.

Ezt a mondást Károlyi az elméjébe véste. És járta végig türelmesen, de mindjobban össze­gyülő keserüséggel a magyar hazafiak kinszenvedésének kálváriáját.

Elülhetett egymaga a fogadóban; senki meg nem hivta, senki nem mulattatta. A gőgös osztrák katonák és politikusok háza zárva maradt a dolhai győző előtt. Koháry tisztelte meg egy sovány ebéddel. Akkor is a koporsójáról, meg a temetéséről való vig elmélkedéssel szórakoz­tatta szeretett öccseurát.

Tapogatózott, nem juthatna-e el a magyar királyhoz? Fölvilágositották, hogy József még az apjánál is szigorubban ragaszkodik a spanyol etiketthez. Nála az ember a grófnál kezdődik. Még külföldi követ sem juthat be a szobájába, ha lovag vagy báró.

Károlyi nagyot nyelt s gondolt is valamit hozzá; de azt nem kötötte senki orrára. A nyájas fölvilágositást azonban szépen megköszönte.

A Burg rideg épület volt abban az időben. Károlyi inkább kolostornak gondolta, a melyben barátok laknak, mint a leghatalmasabb uralkodócsalád palotájának.

Homlokzata komor, keskeny, - homlokról lévén szó, mondhatjuk ugy is - gondbaborult. Lépcsői szükek, sötétek. Lépcsőházában se világosság, se aranynak, se márványnak enyhe ragyogása. Mintha a müvészet szépségét, bájos és könnyed formáit szántszándékkal szám­üzték volna innen. A szobák alacsonyak, némelyiknek fából van a mestergerendája.

Sokkal később, egy szép, vidámlelkü, napfényhez szokott nőnek kellett jönni (Mária Teréziá­nak), hogy rosszul érezze magát az ősrégi Burg vastag, borongós falai között s fényes fejedelmi palotát ragaszszon a mogorva spanyol zárdához.

Károlyi kihallgatást kért a császártól, hogy a dolhai zászlókat legfelsőbb helyen bemutathassa. Ment, hogy magát előjegyeztesse.

Az előszobában csak elbámészkodott, hogy a császár apródai és testőrei - mint akármelyik kaszárnyában a katonák - festett fapadon ülnek.

Puritán lévén, nem ütközött meg ez egyszerüségen.

Hetekig várta, hogy a sor reája kerüljön, a mi különben a spanyol feszesség fénykorában, nálánál nagyobb urakkal, német választófejedelmekkel is megesett. Ott lopta a napot az elő­szobában, a hol még leülni sem volt szabad. Beszélgetett a szolgálattevő kamarással, nagyokat ásitott, tenyerével még azt is rejtegette.

A harmadik, ha nem a negyedik héten Forgách is fölkerült Gácsról. Magyar érzése föllázadt, mikor Károlyi elmondta neki kilincselése történetét.

Legelőször is ráment a főudvarmesteri hivatalra. Föllépésének meg lett a foganatja. Károlyit értesitették, hogy másnap délután a szokott időben fogadni fogja ő felsége, a mely alkalommal az elvett zászlókat is kegyesen megtekinti.

Délután hat órakor Forgách elkisérte barátját a kihallgatásra. A szatmári főispán fényes magyar diszben volt, marcona hajduk vitték a kibontott kuruc zászlókat előtte.

Előbb egy idegen herceg járult a császár elé. Rövid ideig volt bent. Azután két spanyol szerze­tes következett.

Végre hét óra tájban Károlyira került a sor. Forgách meglepődve látta, hogy egy szikrát sem izgatott. Minthogy hajdu uraimék udvarképessége fölötte kétes vala, testőrök vitték a dolhai zászlókat Lipót elé.

Belépésekor Károlyi háromszor mélyen meghajolt és féltérdére ereszkedett.

Lipót szokása szerint iróasztalához támaszkodott. A gyertyákat még nem gyujtották meg; s bár nyári alkonyat volt, a sötét függönyök félhomályba burkoltak mindent.

Ebben a jótékony félhomályban Károlyi nem vette mindjárt észre, hogy a császár mennyire megöregedett. Az elmult két esztendő nehéz gondja bizony megviselte.

Lipót nem lépett előre s Károlyi nem mozdulhatott helyéből. Minden éberségét és lélek­jelenlétét össze kellett szedni, hogy a császár szavaiból egy hangot se veszitsen el.

- Szép, hogy följöttél - kezdte fáradt, halk hangon a császár. - Ezeket a zászlókat vetted el Rákóczitól?

- Nem Rákóczitól, felség, egyik vezérétől.

Forgách egy dologra elfelejtette kioktatni Károlyit. Helyre ne igazitsa a császár egyetlen szavát sem. Udvari fogalmak szerint ez nagy illetlenség. Hagyjon rá mindent.

De ha barátja nem figyelmeztette is, az emberismerő Károlyi rögtön észrevette szavai kellemetlen hatását.

Lipót hallgatott. A zászlókra rá sem nézett rossz kedvében. Kínos másodpercek teltek el. Károlyi sokszor mondta később: élete leghosszabb pillanatai. Végre Lipót boszusága elmult.

- Sokan voltak abban a csatában az ellenség részéről?

- Néhány százan, felség!

- Hány esett el közülök?

- A felét levágtuk.

- Foglyot is ejtettetek?

- Husz megadta magát.

- Remélem, vallani fognak. Mire való a karó és a kinpad? Jó viszonyban élsz a parancs­nokaimmal?

- Megbecsüljük egymást, felséges uram.

- Jól teszed... Éljetek jól velök, leghübb szolgáimmal ti, a kik hivek maradtatok Házamhoz.

Lipót az ablakra tekintett, azután le a földre, a lábai elé. Keze az iróasztalon megmozdult.

- Rád is volt egy kis panasz...

Károlyi válaszolni akart. A császár kézintéssel elhallgattatta.

- Mindent tudok. Jól tudom, lázadó nem volt még a nemzetségedben.

- Ezután sem lesz, felség!

- Szép... Nigrelli csak jót irt rólad a Bellicumnak... Okos, öreg tábornok... Te is annak tartod?...

- Annak tartom, felség.

- Egy hibája van, hamar „tüzet” kiált. Meg kellett most is mosnom a fejét. Rákóczi beütésekor nagy lármát csapott - semmiért...

Károlyi később megbánta, hogy minden udvari etikettet félretéve, azt nem mondta: „nem semmiért, felség! Csak néhány ház gyuladt meg, de szélviharban... Sok minden leég, ha nem vigyázunk.”

Hiba volt, hogy nem mondta, hogy hallgatott, mikor beszélni kellett volna.

Lipóton meglátszott, hogy eljutott végső határáig a társalkodó müvészetének. Tudta, hogy még mondani kell valamit, de fáradságába került rá visszaemlékezni, hogy mi az. Nagy­nehezen eszébe jutott.

- Az irásodat Bucelininek adtam. Tanácsosaim a javaslataidat tanulmányozni fogják... Nos, szép, hogy eljöttél... Biztositlak kegyelmemről...

A dolhai győző annak rendje és módja szerint el volt bocsátva.

Nehogy valahogy megmutassa a császárnak a háta közepét, vigyázva hátrált kifelé az ajtón. Gyermekkorában sokat rákászott. Akkoriban nevetett hátrafelé menésükön és nem találta a természet bölcs intézkedésének. Most belátta: az volt. A rákok a tökéletes udvaroncok tanitó­mesterei.

...Odakint Forgách örvendett honfitársa sikerének.

- Teljes nyolc percig voltál bent. Gratulálok! Hanem ideje volt, hogy túladtál a zászlóidon. A dolog tudniillik nincs minden humoros szinezet nélkül.

XII. Mikor a némák is megszólalnak.

A reggelinél alig ismert rá Károlyi Forgáchra, oly nagy változáson esett át.

- Mi ütött hozzád? Hová tetted a nyalka bajuszodat?

Forgách restelkedve rejtette el az arcát a „Frankfurti Relációk” mögé.

- A legszebb szőke bajusz volt a földtekén.

- Miért vágattad le, ha siratod?

- Mondhatnám: sima pofával jobban tetszem egy szép asszonynak; és elhinnéd. De ugy mondom el, a hogy igaz: kiáltó bizonyságát akartam adni a németes érzésemnek.

Károlyi meg nem állhatta, hogy meg ne csipdesse a csupasz ábrázatáért.

- Van is neked arra szükséged. Császári tábornoknak? A trónörökös játszótársának? Az udvar neveltjének? Jó bornak nem kell cégér.

Forgách letette az ujságot.

- Az már szent igaz... A bajuszkát finom papirosba göngyölve, elküldtem a feleségemnek... Máskülönben azt hinné, szétosztottam a frajlák között és harminchárom ábrándos bécsi hölgy viseli a medalionjában.

- Bolond vagy! Miért éppen harminchárom?

- Mert annyi éves vagyok. Hát még mit veszel észre rajtam?

Nem kellett nagyitó üveggel keresni Forgáchon a gyökeres átváltozását.

Magyar ruha helyett háromszögletü kalapot, nagy fehér nyakkendőt, elől nyitott, hosszu, gombos kabátot, fehér nadrágot, térdig érő lovaglócsizmát, csillagos rákötött sarkantyut viselt.

- Talán maskarabál készül nyárban? - kérdezte gunyosan Károlyi.

Forgách a fejét rázta.

- Ki tudja, mire lesz jó? - vetette oda könnyedén. - Ez most az uri passzióm... Hanem alkal­matlan időben vedlettem át. Olyan szine van, mintha Rákóczi vereségének hirére tagad­nám meg magyar voltomat. Pedig nem természetem...

Károlyi fölugrott ültéből.

- Megverték Rákóczit?

Forgách kurtán felelgetett.

- Cudarul.

- Hol?

- Munkácsnál! Montecuccoli ment rá a dragonyosaival. Maga is majd hogy kézre nem került. Egérutat vett mégis a szőlők között.

- Hátha csak vakhir?

- Hivatalos jelentés jött, tábori futár hozta... Nagy örömben vannak az udvarnál. Bucelinitől jövök. Azt üzeni, szerencsés ember vagy. Ha ma viszed a császár elé a zászlóidat, mikor már Montecuccoli győzelmi jelentése a kezében van, talán be sem eresztenek.

- Mert mindig kedvesebb, ha német győz, mintha magyar, még ha a saját véreit tiporja is.

Forgách helyeslőleg bólintott.

- Más hireim is vannak. A kurucok száma nőttön nő... Nincs megye, a hol ne volnának leg­alább négyszázan... Nigrelli beteg. Schlicket nevezték ki helyette főparancsnoknak. Sereget gyüjtene Szegeden, ha volna kiből.

- Szóval, áradnak a vizek. Nigrelli megirta. Azt mondták rá, rémlátó. A Bellicum le is hordta, a mibe belebetegedett.

Forgách még nem volt kész a hireivel.

- Az emlékiratod dolgában határoztak. Bucelinitől tudom.

- Ez uj dolog. Tegnap még a felség azt mondta, tanulmányozzák. Apróra mondd el, a mit erről tudsz. Ez a kérdés jobban érdekel, mint sem gondolnád. Mert őszinte vallomással tartozom neked, ez már a második emlékiratom. Az elsőn elverték a port.

- Légy nyugodt, ezen is elverik. Mondd el sorjában, a miket kivántál, én majd - szabadon Bucelini nyomán - közlöm veled a haditanács bölcs határozatát.

- Javasoltam, szállitsák le a közterheket.

- A haditanács azt feleli: erre most nem érnek rá.

- Javasoltam, ne nyomoritsák meg a népet a rengeteg német katonaság beszállásolásával!

- Felelik: szabad ég alatt csak nem hálhat a katona. Fölesznek mindent? Hogyne: fiatalok és jó a gyomruk. Üldözik a leányokat és az asszonyokat? Mi van abban? Nem tettek szüzességi fogadalmat. S ha tennének is, nehéz volna megtartani.

Károlyi cifrát káromkodott.

- Elmés válaszok... A haditanács komolyságához illők. Tanácsoltam: szervezzenek magyar nemzeti haderőt a felkelők ellen.

Forgách sietett megnyugtatni:

- Beleegyeztek. A felsőmegyékben Gombos Istvánt, az alsókban Koháry Istvánt bizták meg a toborzással és szervezéssel.

- Ki az a Gombos István? Azután Koháry? Hiszen a koporsóját gyalultatja.

- Ugy illett volna, hogy az eszméd keresztülvitelét te rád bizzák. De egy nagy baj van, a miért a haditanács téged alkalmatlannak itélt: értesz hozzá, komám!

Ezen azután mind a ketten jóizüt nevettek. Károlyi belepillantott az irásába.

- Kértem, kiméljék a dolhai foglyokat.

- Rendelik: hogy szigoruan meg kell büntetni őket. S mert a te foglyaid: a szatmári német kommendánsnak kell átengedned az ágrólszakadtakat.

A szatmári főispán haragra gyuladt.

- Már csak megtartom őket s fölöttük magam itélkezem. A Bellicum meg parancsolhat a kapufélfának.

Károlyi összehajtogatta az irását és elzárta az utazóládájába. Javaslataira kosarat kapott.

Akár mehet is haza. A magyar gazda felséges egykedvüséggel viselkedett, a kinek akárhogy fáj is a szive, egy vonása sem rándul meg, ha vetését elveri a jég.

- Igy is jól van - mondta hidegen - s a következő percben másról beszélgetett.

A Forgách inasa belépett s az ura füléhez hajolva, pár szót sugott.

- Meg akarsz ismerkedni egy érdekes emberrel? Az udvar egyik házi zsidaja. Eszes, ügyes, és mindenről jól van tájékozva.

- Ide vele! - kiáltotta Károlyi nagy tüzzel. - Ha benfentes, akkor az én emberem.

Bachrach szép szál ember volt. Kopaszodó fején, mint a rabbinusok, kis, kerek bársonysipkát viselt. Fekete körszakál nőtte be a halvány, olajbarna ábrázatát. Hajlott orra a szája felé kiván­kozott. Csak fél szeme volt, a másikat kivették; de abban a félszemben több erő, eszesség és lélek lakott, mint más száz ember szemében.

Forgách bemutatta a két férfit egymásnak. A zsidó bársonybugyogóban és sarkig érő selyem­kaftánban járt, kezében fekete bársonysüvegét szorongatta, a melyet prém szegett körül, mint valami szőrös papmacska hernyó. Figyelmesen nézte a Károlyi nyilt, okos, erélyes arcát.

- Hatalmas Isten! A báró urat nem szeretném versenytársamnak, hanem üzlettársamnak annál inkább. Tudom, hogy vitéz katona; hogyne tudnám? A dolhai csetepatéról is hallottam. Arról is értesültem, hogy otthon főispán és hogy pompásan elkormányozza a megyéjét. De mi az, katonai talentum? Mansfeld is annak tartja magát. A báró ur több, mint politikus és sokkal több, mint hadvezér: született számoló... Sas szeme és horgas orra van.

Forgách lenyomta Bachrachot egy öblös bőrszékbe.

- Ha nekem a szemem közé vágná, hogy beleártom magam a mesterségébe, biz Isten ki­ráznám a hosszu kántusából. A főispán ur büszke rá, ha tiszteletbeli zsidócskának tartja.

Bachrach kiütött szemén fekete kötelék volt, mely félelmessé tette ravasz, tulérett arcát.

- A báró urat én már hazaküldeném. A dolhai győzőkre nagy szükség van otthon. Tudják, mi a legnagyobb ujság, a mit még Mansfeld sem tud?... Kállót a kurucok bevették. A német őrség a tisztekkel együtt hozzájuk szegődött. Egy esztendeje nem kaptak zsoldot. Odamentek, a hol kapnak.

Károlyi gyanakodott, hogy a bankár most bolonddá tartja, de Forgách elhitte egy szóra. Ismerte, kivel van dolga.

- Császári tisztek átszegődtek? Babám, ez nagy eset.

Bachrach simogatta a sapkája prémjét.

- Nem is olyan nagy eset! Jönnek még cifrábbak is. Tudom, mind a ketten hivek a császárhoz s vérükkel is megváltanák bajából ő felségét. Nos, két ilyen lojális ur előtt mondom, csehül állunk... Nincs pénz; de egy megveszekedett fityingünk sincsen és nem tudunk magunkon segiteni e pillanatban. Salaburg uj adói?... Salaburg pénzügyi tervei? Hova is tette ő felsége a szemét? Hogy bizhatta rá a mi nyomoruságos pénzügyeinket egy oly urra, a kinek piros tiroli alma képe van, a kinek a küzdelem nélkül való kényelmes élet ugyancsak megnövesztette a tokácskáját? Nehéz időkben jobban bizom a penészes arcu, nyugtalan lelkü, karvaly termé­szetü pénzügyminiszterekben. Nem a tudomány, nem az elmélet a fő, hanem a pénzszerzés ősi ösztöne. Az, a mi megvan a karvalyokban és megvan bennünk zsidókban. Mindent el­szedünk másoktól, a mit csak elbirunk...

Károlyi erősen figyelt, Bachrach belemelegedett.

- Nincs pénzünk. Ha százezer forinttal valami világraszóló dolgot lehetne müvelni: a föld alól sem tudnók előteremteni. A spanyol örökösödési háboru még hagyján; az angol és a hollandus pénzeszsák, ha látják, hogy több kettőnél, majd csak kisegitenek. Hanem hogy birunk Magyarországgal? Rákóczi ellen nem kapunk egyetlen angol garast sem! Ő meg kap a francia követ utján sokat... Én mondom, Bachrach Jeremiás - tengersokat... Az egy hatalmas ifju ur!

Forgách a fogát szivta.

- Ej, a pénzszüke nem tart örökké. Majd kilábol ebből is a császár.

Bachrach most már visszafelé simogatta a sapkája prémjét, a mitől az még borzasabb lett.

- A pénzszüke nem tart örökké? Az élet sem tart örökké. Semmi sem tart örökké, - bölcsen tudom; de a háboru talán örökké tart? Azt bizony pénz nélkül hamar befejezik. S kinek a hátrányára? Mit? A kinek pénze van, folytathatja, a meddig tetszik.

Károlyi elgondolkozott. Ilyenkor a bajusza szálait tépázta ellenségesen. Egy-két szál rendesen az ujjai közt maradt. Hanem megjegyzést nem tett. Csak szedte magába az udvari zsidó észre­vételeit.

Forgách, a ki a pénzzel - talán mert mindig volt neki bőviben - keveset törődött, tréfás bécsi kuplét dalolt a pénzről:

„Wer Geld hat, der kann Forellen essen,

Wer keines hat, der muss Hering fressen.

Wer Geld hat, der ist Schnepfen-d..ck,

Wer keins hat, der lasst den Schnepfen weg.

Wer Geld hat, der kann sich Mädel halten;

Wer keins hat, der bleibt bei Seinem Alten...”

Bachrach oda volt a gyönyörüségtől, hogy a bécsi söntések gyanus szellemességét ily előkelő ur hozza forgalomba. Károlyi boszus volt érte. Vette a kalapját, hogy bucsuzzék; de Bachrach megfogta a dolmánya gombjánál.

- Azért nem kell megszaladni; egy kis bolondos kuplé nem eszi ám meg az embert... Miért sietne a báró ur? Nincs itt már semmi dolga... Vagy van?...

- Eltalálta: nincs. Mindent a legjobban elvégeztem - felelte Károlyi, nem nyomhatva el egy gunyos mosolyt.

Bachrach félszeme megvillant.

- Vigasztalódjék, báró ur, a bécsi bürókban még soha semmit sem intéztek el. Meghagyják rothadni fáján a legszebb cseresznyét, csakhogy leszedni ne kelljen. A leszedéstől fáznak egyedül... Ha a rigók leeszik: jó; ha letöri ágastól a szél: hát ki tehet róla; ha megrothad vagy összeaszik: hát hiszen az a sorsa. Csak arra az egyre van gondjuk: valahogy le ne szedjék a cseresznyét a maga idejében. Ez az ősi hagyományok megcsufolása volna... S most megyek utamra. Hatalmas Isten, mennyi a dolgom! Négy nap óta futkosok, hogy a fővezérnek, Eugén hercegnek néhány ezer forintocskát hajszoljak föl, mert a mig meg nem szerzem, nem tud a táborba elutazni. Nem kapok sehol... Már Forgách urra is gondoltam...

- Van is nekem pénzem! A mi volt, azt elkártyáztam...

Bachrach félbeszakitotta.

- Kérem, kérem... ne kompromittálja a gróf ur magát ily szigoru ur előtt... hogy a festett dámákat is kedveli, nemcsak a festett képüeket? A fővezér ráér a csatatérre utazni, ő nélküle ugy sem verekednek. Adió! gróf ur, báró urnak legalázatosabb szolgája vagyok...

Félszeme még egyszer fürkészve tekintett hol Forgáchra, hol Károlyira, mintha némán tudakolná: nincs-e szükségük az erszényére? A fekete kötelék szinte félelmessé változtatta halvány, nyugtalan arcát.

Mikor elment, Károlyi sokáig nem szólt. Tünődött és gondolatait rendezte.

Forgách ezüstfoglalatu tükrében nézegette a letarolt bajusza helyét.

- Meglátogatom Aviron bárónét. Elhitettem vele, a kedveért borotváltattam simára az arcom - két évi gondolkozási idő után. Hadd legyen valami édes hasznom ebből a német maskarából.

*

Este, Károlyi és Forgách az utcákon ődöngtek, riadót vertek.

- Mi a szösz! Általános riadó! Nyilván kipróbálják a helyőrséget, mennyi idő alatt tudja összeszedni magát?

Utcasarkon, sörházak előtt, kaszárnyák tájékán és a Burg közelében veszett dobpergés hallatszott. Tisztek és katonák szaladgáltak az utcán; félig felöltözött polgárőrök vonultak ki a kapuk aljából. Némelyik csak ingujjban volt; mások mezitláb futkostak; volt, a ki a magas szőrnyakravalójával kinlódott; olyan is akadt, a ki a puskáját otthon felejtette.

Mint a fölabajgatott hangyazsombék, olyan volt a város. Asszonyok a kezüket tördelték, gyermekek sivalkodtak, békés polgárok rohantak haza, mint a szélvész, hogy házuk kapuját vitézül magukra zárják s hogy eloltsanak minden mécs- és gyertyavilágot, megnehezitvén dolgát a koromsötét városban a netalán betörő ellenségnek.

Forgách megfogott egy fiatal tanulót.

- Mitől ijedeztek oly nagyon, fiam?

Az ránézett a nagyurra, a ki tábornoki ruhában volt s ügyesen kiperdült a markából. Illő távolságban tiszteletlenül rányujtotta a nyelvét.

- Beh! Tőlem kérdezi? Az ur katona s a riadó a katonáknak szól... Honnan tudjam én, ha maguk nem tudják?

El is vitte gyorsan a levelet. Okosan is tette, ha Forgách elcsipi, még kárt csinál a gyönge csont­jaiban.

Megkérdeztek volna mást is, de senki sem állott szivesen kötélnek. Hanyatt-homlok rohantak az emberek, képükből kikelve, mint a kiket a tatár kerget.

Nagysokára elfogott Károlyi egy pocakos kapitányt. Teljes hadi felszerelésben volt. Bivalybőr szijjon lógó kardja csörömpölt a kövezeten. Pisztoly volt az övébe dugva. Csendesen lépe­getett s a keztyüjével bibelődött, mintha látogatóba menne.

Károlyit csunyán végigmérte, a miért megállitotta; de Forgáchot megpillantva, megállott előtte, mint a cövek.

- A kapitány ur látom nem siet.

- Nehezemre esnék, tábornok ur!

- Miért fujnak riadót?

- Kuruc lovasokat láttak ő felsége nyári laka közelében.

- Kuruc lovasokat? Az lehetetlen. A mi kuruc had van, az még ott kergetőzik valahol Tokajnál. Még a Tiszán sem uszott át, nemhogy a Dunán... Vaklárma lesz.

A kapitány nem adta be a derekát.

- Kitelik azoktól, tábornok ur, minden... Ismerem őket a Thököly-harcok idejéből. Valóságos sátán-fajzat.

Eltalálta Forgách, vaklárma volt a nagy fölfordulás oka.

Eszterházy herceg nádor finom tokaji bort hozatott föl néhány hordócskával. Nehogy ez a drága kincs országkerülő szegénylegények kezébe essék, negyven uradalmi huszárt rendelt melléjük a tiszttartója. Azok kisérték be égő fáklya világánál a szekereket Bécsnek városába. Valami rémüldöző atyafi meglátta és azt hitte: nyakukon a kuruc tábor.

Károlyi, a ki szokatlanul hallgatag volt, meg is jegyezte, mikor a rémület elült.

- Hej! Ha ismernék erejüket a kurucok! Ha tudnák, hogy mit érnek, mikor negyvenüktől egész Bécs remeg! Szerencséje a németnek, hogy ezt nem tudják.

Forgách tréfából mondta; egyikük sem sejtette, mily hamar komoly valóság lesz a tréfából:

- Te Sándor, megsughatnánk nekik...

...Másnap hajnalban Károlyi összeszedte a cókmókját: neki bizony elég volt a bécsi tartóz­kodásból...

Borult, hüvös reggel volt. Az utcákon, a melyeken kiséretével áthaladt, alig volt járókelő. Az előtte való este ijedelme, ugy látszik, megártott nekik, azt pihenték ki.

Már közel voltak a vámhoz, mikor fekete rabszállitó kocsi jött velük szemközt. Az ablakain sürü rács, a bakon börtönőr, körülötte félszakasz dragonyos.

Az őrök pipára gyujtottak. Ily korán nem találkoznak senkivel, a ki őket kérdőre vonhatná. Államfoglyot szigoruan őriznek. Pipázás, danolás, lóháton való bóbiskolás, egymás közötti terefere az őrségnek tiltva volt.

Károlyi odanézett. Nem tudta, jól látja-e; de ugy tetszett, a rácson a rab kidugja az ujját s ide-oda mozgatja, mintha jelt adna.

Megállította lovát, odaköszönt az altisztnek.

- Kit visznek, vitéz uram?

A dragonyos kivette szájából a pipáját és átértvén, hogy ménkü nagy urral van dolga, tisztes­ségtudóan felelt.

- Harminchárom éve fogoly ez, uram.

- Miért itélték el?

- Összeesküvésért.

- Szabad vele néhány szót váltanom?

- Tessék.

A katonák, a kik tovább pöfékeltek, összenéztek és jóizüt mosolyogtak. Sőt az egyikük hangosan elvihogta magát.

Az altiszt érezte, hogy magyarázattal tartozik.

- Azt nevetik, uram, hogy a fogolylyal nem szólhat, ha megengedem is. Husz év óta hallgat, mint sült hal a tálban. Vagy megnémult, vagy némának teteti magát. Azóta se szép szóval, se fenyegetéssel, se kinzással nem lehet kivenni belőle egyetlen hangot. Ördöge van, ha meg­szólaltatja.

- Micsoda nemzetbeli?

A rács mögül teljes, zengő férfihang hallatszott:

- Magyar vagyok!

A katonák meghökkentek. Az altiszt savanyu arcot vágott. Meg akarta tréfálni az idegent s ime csávába került. Restelte visszavonni az engedelmet. Megparancsolta hát a börtönőrnek, nyissa ki a szekér ajtaját, mely lakatra járt.

A mig a börtönőr leugrott a bakról s a lakat kinyitásával vesződött, Károlyiék félkörben állva, nehéz szivvel várták, hogy megpillanthassák honfitársukat.

Szenvedéstől megviselt, a börtön levegőjében elfonnyadt arc meredt rájuk. Szine zöldesbe ját­szó, mint a penészes lázsiásé; mély ráncok keresztül-kasul szegdelik nemes vonásait; szakálla gondozatlan, övig érő, hófehér patriárka-szakáll; szeme ugy égett, mint a parázs, de erősen hunyorog; ugy elszokott a látástól és világosságtól. Viseltes fekete magyar ruha van rajta. Kezén és bokáján nehéz bilincs.

- Jőjj közelebb, öcsém, nem látlak jól. Egyiteket sem látom. Mintha szürke fátyollal kötötték volna körül a fejeteket.

Károlyi közelebb lovagolt. Kemény férfi létére meg volt hatva és meg voltak az emberei is.

- Hogy hivnak, bátyám?

- Zrinyi Boldizsárnak.

E nagy név hallatára minden ott lévő magyar fejéről egyszeribe leröpül a föveg.

- S téged, öcsém, hogy tisztelhetlek?

- Károlyi Sándor vagyok.

A galambősz fogoly a bilincsre vert kezét fölemelte a szeméig, a tenyereiből ernyőt csinált, ugy nézte sokáig Károlyit.

- Az apádat ismertem. Él-e még?

- Meghalt egynéhány esztendeje.

- Mi hir van otthon? Az eperjesi vérbiróság hire az én börtönöm falán is áthatolt; hanem azóta mi van? Igába hajtotta-e a nyakát a nemzet?... Szeretném tudni, mielőtt meghalok. Husz év óta némultam meg önként. Látva titeket a rácson keresztül, megállitottalak, hogy még egyszer az életben megszólaljak.

- Nem is tudtad, mily jól tetted.. A Thököly harcáról, ugy-e, bátyám, semmit sem tudsz? A török elárulta. Számkivetésben él. Ám a szabadság elejtett zászlaját ismét a kezébe vette az uj vezér, Zrinyi Ilona fia: Rákóczi Ferenc...

Zrinyi Boldizsár szemében két öreg könycsepp jelent meg; lassan végigfolyt a meghervadt orcáján. A láncbavert öklével letörülte.

- Rákóczi Ferenc! Az Isten áldja meg! Mondd meg neki, husz évig volt néma Zrinyi Boldizsár, s mikor az életben utoljára megszólalt, az ő nevét élteti...

A mennyire megromlott szeme engedte, erősen a Károlyi szemébe nézett.

- Győzünk-e most? Nyiltan felelj.

Károlyi válaszán megérzett mély meghatottsága.

- A teljes igazságot mondom: az alkalom ezuttal kedvező. A spanyol koronáért élet-halál­harcot vív az osztrák ház. Csaknem minden ezredét a másik csatatérre kellett küldeni. Egy lángeszü király, a francia, a világ legfegyelmezettebb seregével, a legelső hadvezérekkel és tele pénztárral tör rá... Fölszabadulásunk ezuttal talán sikerülni fog... Talán. Hanem kérdezz bátyám. Felelek arra is, hogy mit keresünk mi itt? Én, Károlyi Sándor, szatmári főispán, meg­vertem Dolhánál a kuruc hadat, zászlóit elvettem. Siettem velük Bécsbe, hogy kedveskedjem a császárnak. Nem huzódol el tőlem?

Zrinyi lehunyta félig vak szemét. Nehéz sóhajok szakadtak föl szivéből. Sokáig hallgatott. Végül megszólalt.

- Mindig Bécs felé van forditva a magyarok szekere rudja: rég tudom. Nádasdy, Zrinyi is idejött; maguk hozták szegények fejüket a bárd alá... Biztak a németben, mint bizik fajtánkból annyi más. Hát te labanc vagy, öcsém? Lásd, Zrinyi Boldizsár azért még sem haragszik rád. Ha nem vagy labanc, ha Bécs nem Mekkád s ha az elvett zászlókat ide nem hozod: nem találkozom veled és meghalok reménytelenül. Igy tudom, a te szádból tudtam meg, hogy a Messiás eljövend. Ha labanc vagy is, jer közelembe, e hirért hadd csókollak meg, fiam.

Károlyi leugrott a lováról. Mielőtt az őrség fölocsudhatott volna, a szekérhez futott és homlokát odatartotta, hogy Zrinyi megcsókolja.

A hogy vállán érezte a megláncolt kezet, a hogy hallotta az ősz ember nehéz, ziháló lélek­zetét, a hogy látta hullani szeméből záporként a könyeket s a hogy csókját a homlokán tudta, egész lényében megrendült. Az utolsó hetek keserüsége, lehangoltsága, kiábrándulása és keserve most utat tört szivéből. Soha sem látott még világosabban semmit, mint azt, mit kell cselekednie? Lehajolt és megcsókolta a magyar ügy mártirjának a kezét.

- Mit cselekszel, fiam? - riadt föl Zrinyi.

- Azért jöttem föl, hogy kezet csókoljak a császárnak... Nem nyilt alkalom rá, bár szine elé bocsátottak... Megcsókolom hát a te kezedet, a ki szenvedő, elgyötört, szegény és rabságban sinylődő vagy, mint maga a nemzetem. Tudd meg, jó bátyám... Károlyi Sándor még ma hátat fordit e helynek s a hogy kiléptet a kapun, labancságát ugy leveti, mint a condrát, s itt hagyja Bécsnek városában.

Zrinyi felelni akart, de az altiszt, a kit a dolgok ily fordulata nyugtalanitott, megparancsolta a börtönőrnek, lakatolja be az ajtót.

- Elég volt a beszédből, uram. Ha kitudódik, félesztendőt kapok érte. Valami bübájos mester­sége lehet, hogy megszólaltatta a vén hallgatót. A gráci várparancsnok különben - mert oda­szállitjuk ő kelmét - sok fából faragott kemény ember; majd megkeresi ő is a fülemüle hangját...

Károlyi, hogy megvigasztalja, egy aranyat csusztatott a markába és sokáig utána nézett a fekete jármünek, a melyet a dragonyosok ujra közrefogtak...

A vámnál Károlyit megállitotta a vámőr.

- Fizessen vámot, uram.

Károlyi csipőjére tette a kezét.

- Nincs jogod vámot szedni tőlem. Magyar nemes vagyok.

- Bánja a kő a nemességét. Fizetés nélkül egy tapodtat sem megyünk innen, uracskám.

- Nem-e?

Megsarkantyuzta lovát; de az őr hirtelen lebocsátotta előtte a piros-fehér sorompót és az őrséget fegyverbe szólitotta. Sőt egy akkor divatos gunydalt dudorászott, a melynek az volt a csattanója, hogy „csehnadrágot” kell huzni az elbizakodott magyarok testére. A „csehnadrág” képletes kifejezés volt. Azt jelentette, hogy mint II. Ferdinánd alatt a cseheket, tüzzel-vassal ráncba kell szedni a nyugtalan vérü magyarokat.

Károlyi dühe elpárolgott. Észrevette: ugratni szeretnék a mihasznák, hogy megcsufolják... Most már csak azért is hidegvér...

- Mi a vám?

- Egy arany. Jó császári arany - vigyorgott a vámőr - holmi kurucpénzekre fütyülünk...

- Nesze!

Az aranyat odadobta a porba, a kötekedő vámőr lábához s a fölnyitott kapun kiséretével ki­rugtatott. Az őrség kórusban kacagott utána.

Odakint Károlyi mély lélekzetet vett. Hátrafordult és nyergében fölállva, foghegyről odaszólt a vámszedőnek.

- Az aranyamat jól eltedd, plundrás. Visszajövök érte néhány ezer jó kuruc lovassal...

XIII. A kis özvegy küldetése.

A Schlickkel egyesült magyar fölkelő sereg Zólyomnál ütött tábort. Fölkelő sereg alatt vala­hogy kurucokat ne értsen a nyájas olvasó.

Gyönyörü vénasszonyok nyara volt. A nap melegen sütött, ökörnyál uszkált a tiszta, átlátszó levegőben, mikor Forgách nyolc óra tájban végig lovagolt a kiállitott labanc előőrs vonalán. Az erdő zöld falát már ledöntögette az ősz. Száz meg száz nyiláson surrant be minden oldalról a verőfény.

Fehérhéjju nyirfán harkály kopácsolt.

- Mintha valakinek a koporsóját szegeznék; remélhetőleg nem az enyémet... tünődött a babonás Forgách.

A som tulérett bogyóján fekete rigó lakomázott. Vagy azért, mert a ló lépését a fü elfojtotta, vagy azért, mert a madarak között „félelem és gáncs nélkül való lovag” volt ő kelme, vagy talán azért, mert nem volt lelke cserben hagyni finom lakomáját: a rigó nem repült el, az ágon maradt.

Az óvatosság a vérében lévén, félszemével Forgáchra pillantott. Fekete szemecskéje egy szál sárga selyemmel volt beszegve. A csőre is sárga volt; a lába, mintha sárga csizmácskában járna...

Egy helyen a ló meleg hamuba lépett.

- Itt őrtüz volt, reggel felé aludhatott ki - állapitotta meg Forgách.

Attól a helytől alig ötszáz lépésre tüz égett, egy szakasz huszár gubbasztott körülötte. A lovak ki voltak pányvázva, a katonák szalonnát csurditottak.

- Adj Isten jó napot, vitézek - köszöntötte őket Forgách, egyenesen közéjük lovagolva... Hol a strázsamester? Álljon elő.

A strázsamester, Csontos uram, a földön ült, a sarkantyus csizmás lábát maga alá szedve. Jókora karéj fekete kenyeret tartott a csepegő szalonna alá. A sült szalonnának fokhagyma gerezdjével párosult felséges illata még Forgách uram orrát is csiklandozta. A bajuszát kétfelé törülte a két kezefejével az öreg s lassan, tempósan fölállott a Forgách szólitására.

- Tábornok urnak alázatosan jelentem, egész iccaka a kurucot lestük, de nem gyütt.

- Eljön, galambom, mikor nem is várjátok. Ki gyujtotta a tüzet?

A kialudt őrtüzet kérdezte. A strázsamester megszegte a fejét:

- Bizony mink. Hideg volt az iccaka, vékony a gunyánk.

Forgách pattogott:

- Százszor megmondtam, ha fáztok, ha nem: előőrsön sötétben maradjatok. A tüz fénye messzire ellátszik. Elárulja, hol álltok.

- Ha meg eloltunk mindent, azt hiszi az ellenség, gyöngék vagyunk, féltünkben bujkálunk.

Forgách szerette volna megértetni velük az ő nyelvükön, miért tiltja el a tüzrakást?

- Megesett-e rajtatok otthon, a faluban, hogy sötétben, a garád mellől rálestetek valakire, a kit meg akartatok rakni Isten igazában?... Ugy-e nem csiholtatok ki ilyenkor, nehogy észre­vegyen?... No hát a tábori őrség is lesbenállás. Nem szabad ott sem kicsiholni. Értitek?

A katonák egymásra mosolyogtak; de egyikük sem szólalt volna meg egy lóért. Helyettük a strázsamester felelt, de előbb egy szárazat nyelt.

- Tábornok urnak alázatosan jelentem, arra mifelénk nem lesünk rá senki fiára; oláj cselekszi. Mink világos nappal, szemtül-szembe támadunk rá az ellenségünkre, nem a kerités mellül...

Forgách az ajkába harapott. A legényeken látta, hogy Csontos az ő gondolatukat fejezte ki s hogy ha ismét ellovagol, lesz nagy nevetés, vigság a háta megett!

- Nagy baj az, ha az ember gróf - villant át az elméjén. - Bezzeg Bottyán apám tud a nyelvükön, hozzá tud férkőzni az eszükjárásához, mert ő is a népből való.

Mégis, hogy a veszett fejszének legalább a nyelét megmentse, foghegyről odaszólt a strázsa­mesternek:

- A háboru nem parasztvirtuskodás, fiam. Ott bizony lesbe állunk; az oldalába, hátába kerülünk az ellenségnek; akkor ütjük meg, mikor nem is sejti. Lám, igy történt Lévánál is. Ocskay uramnak majd lemaradt lábáról a piros csizma, ugy megszalajtottuk. Zsákmány is csak került szépen... Ugy-e vitézek?

A katonák ühmgettek, hogy bizony az ugy volt. A siker a legjobb tanitómester s a lévai éjszakai támadás siker volt: győzelem és zsákmány. Csontos uram is alábbhagyott egy kicsit:

- Az ám, a vigyázatlan tüzrakással ugy járhatnánk, mint Léva váránál kuruc uraimék. Majd leszokunk róla.

Forgách odább lovagolt. A katonák utána néztek, azután letelepedtek a tüz mellé, a honnét az előbb fölzavarta őket.

- Szeretem a szentemet - magyarázta Csontos uram - de méregbe gyüvök, valahányszor a csupasz képit látom. Elég, ha a németet szolgáljuk; de az már több a soknál, hogy még föl is öltözzünk a kedviért madárijesztőnek...

Csönd volt. Csak a tüz pattogása s a szalonna sercegése hallatszott. A vitézek belebámultak a parázsba és elgondolkoztak.

- Hát igazán a németet szolgáljuk? - szólalt meg kis vártatva egyikük.

A vén katona sót hintett a kenyerére s beleharapott, miért is teleszájjal beszélt.

- Vakapád! Sjikk (Schlick) tán magyar, vagy a Kukklyender (Kuckländer)? A németet szol­gáljuk, de nem azért ám, mert szerelmesek vónánk bele, hanem mert hogy most nem lehessen másformán... Addig szolgáljuk, a mig másképp fordul.

- De fordul-e másképp? - tudakozta a vitéz elszontyolodva.

Csontos uram a bicskája hegyére szurt egy darab porcogóját s mint Bodri a legyet, bekapta. Azután hegyeset pökött a parázsba.

- Fordulni fordul; de hogy jobbra-e vagy rosszabbra, a Jézus tudja... Inkább rosszabbra. Szegény embernek, meg szegény országnak ez a sorsa...

A mely biztatásra a katonák elszomorodtak.

A strázsamester jól lakván, selmeci pipáját a tüzbe meritette s hatalmas füstfellegeket eregetett. Egy darabig hallgatott, azután a legényeihez fordult.

- A teremtésit, nektek ugyan elrontottam a kedveteket...

Forgách még nem jutott el messzire, mikor a huszárlovak fülelni kezdtek; a strázsamester Violája pedig nyeritett.

A fiuk fölugráltak, pár perc alatt nyeregben ültek, neki rugtattak az erdőnek.

Az országut porfelhőjében fegyverek csillogtak s idegen jármü közeledett. Néhány perc alatt ugy körülvették, hogy meg se moccanhatott.

A dragonyosok, a kik a jármüvet kisérték, azt hitték, kuructámadással van dolguk. Mert Ocskay merész lovasai mindenütt fölbukkantak. Kardot rántottak és pisztolyaikhoz kap­kodtak, mire a hintó belsejéből női sikoltozás hallatszott.

- Csak a fejét - rikoltozta Csontos - hogy meg ne sántuljon. - Nem is kellett volna nagy biztatás a magyar huszároknak, hogy néhány dragonyosfejet belékeljenek.

Hanem erre még sem került a sor. Forgách látta a kavarodást, megismerte a német lovasokat, harsány kiabálással véget vetett a „testvérháboru”-nak.

Megeresztette a kantárszárat s abban a pillanatban robbant közéjük, mikor az utazóhintóból két hölgy szállott ki: Aviron bárónő s a társalkodónője.

A bárónő rögtön megismerte a fiatal tábornokot. Lelkendezve sietett hozzá s keztyüs kis kezét felé nyujtotta.

- Az emberei ugyancsak rám ijesztettek...

Forgách leugrott a lóról. A jármü megállott az árnyékban. A lovakat nem fogták ki, csak a zablát vették ki a szájukból és fejükbe akasztottak egy-egy ablakos tarisznyát.

A dragonyosok lekecmeregtek a nyeregből. Egy részük elvezette a lovakat, hogy megitassák; a többi falatozni kezdett. Kulacsaikkal megkinálták a magyar vitézeket, azok visszakinálták a maguk borát; de nem melegedtek össze. Nem is igen értették az egymás beszédét. Egy idő mulva a magyarok el is szállingóztak az elhagyott tüzükhöz.

Forgách ledöntött szálfához vitte a bárónőt. Pompás ülés esett rajta.

Aviron bárónő talpig feketében volt.

- Az uramat gyászolom - mondta a bánatos özvegy. - Szegényke nem győzte kivárni az uj korszakot.

Csillogó szeme azonban azt hirdette: valahára szabad vagyok.

- Fogadja részvétemet... Hogy vetődött ide, bárónő? Nem majálisnak való hely ez. Bercsényi uram lovassága körülcsiripel bennünket. Maholnap verekedni fogunk.

A bárónő nem ijedt meg.

- Maholnap? Sok idő. Hol leszek én már akkor? Pedig szeretném, ha itt rekesztene egy kedves, kis ütközet. Bécs hölgyvilága irigyelné, ha láthatnám megütközni és győzni a mi hősünket.

A mi hősünket! Ez bizony hideg zuhany volt a Forgách nyaka közé. Egy kicsit fintorgatta is az orrát. A bárónő nem vette észre, fáradhatatlanul csevegett tovább.

- A lévai csata csinos volt.

- Csinos?... Akárcsak ugy-e egy bonbonier?

- Ne gunyolódjék. A „csinos” s a „kedves” szójárásom. Persze jobban szeretné, ha azt monda­nám a csatájáról: félelmetes volt. Akármi volt azonban, tout Bécs arról beszél. Az udvar különösen meg volt elégedve a szigoru föllépésével.

Forgách keserüen mosolygott.

- Ah, igen... érdemül tudják be, hogy az őrséget kardélre hányattam. Jobb érzésem ellen történt. Részegek voltak a katonáim.

- Ne szerénykedjék. A haditanács el volt ragadtatva, mert szerinte az a fő, hogy üdvös félelmet kell gerjeszteni.

Forgách restelte ezt a dicséretet. Szinte jól esett a lelkének, hogy köszönet fejében csupa kellemetlenséget mondhat.

- A lévaihoz hasonló csipp-csupp győzelmek nem érnek semmit. Azért a kurucmozgalom nőttön-nő. Hallotta már? Károlyi Sándor is átállott Rákóczihoz.

A bárónőt ez a hir hidegen hagyta. Forgách magyarázta neki, hogy ez szomoru ujság. A középnemesség tömegesen fog elpártolni a császártól az ő példájára. Bécsben tanulhatnának ez esetből. Károlyi hü volt a császárhoz, de Bécsben rosszul bántak vele. Nigrelli azután föltette a bécsi tapintatlanságok koronáját. Mire ugyanis Károlyi Bécsből hazaért, a kurucok beültek ősei kastélyába. Kérte Nigrellit - a császárnak tett szolgálataira hivatkozva - adjon szállást Kassán magának és a családjának. „Nincs hely” - volt a kurta válasz. „No ha nincs, oda megyek, a hol szivesen adnak” - izente vissza Károlyi és tüstént a kuruc tábor felé fordi­totta a lova fejét...

- Hát aztán?...

Aviron bárónő a Stella szép, kis nemes fejét nézte, mintha Károlyi átállásánál sokkal jobban érdekelné.

- Mily kedves fehér csillag van a homlokán.

Forgách vállat vont.

- Ha annyira tetszik, magának adom... Van-e tizenkét fölösleges ezrede ő felségének... ez a kérdés? Ha van, rendet csinálunk. Ha nincs, három hónap mulva két ármádia sem lesz elég.

A bárónő változatosság okáért a fölszálló füstben gyönyörködött.

- Ehhez nem értek... Nézze inkább a füstöt. Oly könnyü, oly átlátszó, oly lenge. Fátyolra emlékeztet. Hogy milyen fátyolra, azt majd később mondom el... Talán ha már a kocsimban ülök. A jó hireket csemegének szoktam tartogatni.

- Nem vagyok kiváncsi természetü. Még azt sem tudakoltam, hogy mi járatban van?

A bárónő Forgách füléhez hajolt; egy elszabadult hajtincse az arcát csiklandozta.

- Diplomáciai küldetésben járok - egy nyilvánosban s egy titkosban.

Forgách bizalmatlanul vizsgálta.

- Azért árulja el nekem?

A bárónő közelebb huzódott hozzá, ugy, hogy a válla a vállához ért.

- Azért kerestem föl, hogy két érdekes ujságot mondjak el magának. Mit érdekeset? Szenzá­ciósat. Eugén herceg levelet irt Bercsényinek... Sajátkezü levelet... Nekem kell átadnom...

- Akkor sokkal nagyobb baj van, mint a hogy sejtettem... - villant meg a Forgách fejében, de nem árulta el a gondolatát. - Azért kár volt oly nagy utat megtenni, bárónő. Szép, fiatal, egyedül utazó asszony, ezer veszedelemnek van kitéve háborus időben.

- Diáble! Kalandokkal akar ijesztgetni? Engem? Haha, milyen naivak a fiatal tábornokok. Azt hiszi, félek az olyan veszedelmektől, a mely egy fiatal asszonyra ily fölfordult országban uton-utfélen leselkednek?

- Mindig tudtam, hogy vállalkozó természetü.

A bárónő, közelről, sokáig a szemébe nézett. Ilyenkor a kacér, szép asszony kicsinyre össze­huzta a szemét, azután hirtelen tágranyitotta. Mintha meghasadna a felhő s rávillanna az ég minden sugarával és kékségével: Forgách olyanformát érzett.

- Nem bizhatom másra a levelet. Miért is tenném, a mikor ugyis be kell lépnem az oroszlán barlangjába?

Forgách nem hitt a fülének.

- Rákóczihoz készül? Neki is levelet visz?

A bárónő a fejét rázta.

- Nem viszek levelet. Csak azt, a mi a két szemembe van irva titkos hieroglifekkel. Hátha elolvassa? Mit néz ugy rám? A herceget még Bécsből ismerem. A császár soha sem beszél másként róla, mint „az a fiatal ember”. Miért ne épitsünk hát terveket a fiatalságára? Vallja meg, Forgách, történelmi kalandba kezdtem... Végre is, Rákóczi szép ember. Gesztenyeszinü Krisztus-fej... Haja fényes csigákban verdesi vállát... Még én szédülök meg, a helyett, hogy el­széditeném.

Forgáchon látszott, hogy tusakodik magában. Szigoru, kemény vonás jelent meg a homlokán és a szája körül.

- Mily kevés okossággal intézik az osztrák ház politikáját. Egy csinos képü asszonykát küldenek Rákóczi ellen, a helyett, hogy legjobb tábornokaikat és legvitézebb ezredeiket külde­nék. Egy nemzet zászlaját vette kezébe s ők azt hiszik, kiejti egy női kötényke kedvé­ért... Fogadok, bárónő, hogy e tervről Eugénió nem tud. Oly kicsinyes, hogy csak Mansfeld fejében születhetett meg. Vagy egy bájos asszonyéban. Mely esetben nincs több jelentősége, mint bármely más pillanatnyi női szeszélynek... Holnapig elmulhat.

A bárónőt ingerelte tervüknek a hideg lenézése. Hogy hatást érjen el, a füzője alól előhuzta a Bercsényihez irt levelet.

- Óh, irigylésreméltó levél! - sóhajtott Forgách, a hogy a levelet kezébe vette. - Mint a kiesett verébfiókon, még érzik rajta a fészek melege...

- Fripon! - mondta a hölgy mosolyogva, a francia szóval akarván elvenni élét a fogalom sértő voltának.

Forgách nézte a levél pecsétjét, a cimirást. Hogy senki ne legyen kétségben, kitől való, leg­felül ott volt az Eugén herceg neve.

- „Eugenio von Savoye” - olvasta hangosan. - Igen, ő az. „Eugenio”, ez olaszul van; „von” németül; „Savoye” franciául. Három nemzet tarthatja - a neve irása nyomán - egyenlő joggal a magáénak.

A bárónő kinyujtotta kezét a levélért; Forgách fölállott s az irást gondosan eltette a kabátja belső zsebébe.

- Mit müvel?

- Ne tartson semmitől. Ő felsége tábornokánál, Forgách grófnál a levele biztos kezekben van. Ha ez sem elég, férfiui szavamat adom, hogy még ma gyors futárral elküldöm Bercsényinek.

A bárónő mosoly alá rejtette az ijedtségét.

- De mikor magam akarom átadni?

- Nagy ur a haditanács; de azt még sem érdemli meg, hogy ily előkelő dáma legyen a postása.

- Hát a Rákóczival való személyes találkozásommal mi lesz?

- Nem sietős. Jó lesz még egyszer megfontolni. A helyemben minden szerelmes férfi meg­követelné, hogy ha már megtisztelt látogatásával, pihenje ki Zólyomban az utja fáradalmát.

- Tábornok ur, én beavattam önt terveinkbe. Ha mindezt tudva, nem bocsát utamra, az állásával játszik.

Minél dühösebb lett Avironné, Forgách annál inkább lehiggadt. Öldöklő udvariasság volt minden szava és mozdulata.

- Nem lesz a dologból ily bus tragédia. Nekem is akad még odafönt egy-két jó emberem. S ha nem akadna, még ellenségeimben is van annyi emberséges érzés, hogy belássák: egyetlen szerelmes férfi sem engedné utjára az igéző asszonyt, a ki bevallja: „más férfihez megyek.”

A bárónét ez a szerelemre való hivatkozás felbőszitette.

- Ne beszéljen szerelemről és féltékenységről. A kis ujját sem nyujtotta ki értem, holott volt idő, mikor fölbátoritottam.

Forgách kezét a szivére tette.

- Nézze meg magát az ezüst tükrében, azután nézzen meg engem. Ki hiszi el, hogy az ön szép arca nem kelt pusztitó szenvedélyt mindenkiben, s igy bennem is? S ki hiszi el Forgáchról, hogy valaha elmulasztott egy édes pásztorórát, a mely kinálkozott?

- Ez hát a maga kibuvója? Nem engem félt, Rákóczit félti tőlem. Belátok a kártyájába. Fél, hogy a fiatal nemzeti hős megszédül s Delilah célt ér: tőből levágja Sámson barna fürteit az arany ollójával.

Forgách még mosolygósabb udvariassággal kérdezte:

- Miért féltsem Rákóczit? Mi érdekem volna abban? Ellensége vagyok; fegyverrel állok vele szemközt. Nem őt féltem, higyje el. Nem szeretném, hogy a császárt kompromittálják. A Mansfeld-féle politikusok szerelmi postán kezdik és mérgezésen végzik. S ebből már éppen elég. A császár kardja tiszteletet parancsoló egész Európában, de a diplomáciájától undorodva fordul el a világ, mert vagy ostoba vagy orgyilkos...

Az udvariasan kezdett beszéd ily sulyos kijelentésekkel végződött.

Avironné okos asszony volt. Tisztán látta, hogy Forgách elhatározását, se sirással, se fenye­ge­téssel, se mérgelődéssel meg nem változtathatja. Itt csak hidegvér és alkalmazkodási képesség segithet, ha ugyan segithet.

Mintha Forgách csupa szeretetreméltó dolgot mondana, szelid, simulékony kacérsággal a karjára tette a kezét.

- A tábornok urat látom, de hol maradt Forgách gróf, a gavallér? Sajnálom, hogy keresztül­huzta a számitásomat. Esztelen voltam, hogy idejöttem és beavattam a titkomba.

- Az ám, most sem értem, hogy miért tette...

- Miért... miért? Hát semmiért. Hanem minden rossznak van jó oldala: ma egy kicsit vigyázat­lan volt. Kiesett a szerepéből... Ugy látszik, Bécs egész katonai és politikai világából az egyet­len modenai követ, Giannini, ismerte magát igazán. Mindenki más tévuton járt a megitélésében.

- Giannini?

Forgách kérdőleg tekintett rá. Avironné nehéz helyzete ellenére kedvesen mosolygott s az ujjacskájával megfenyegette.

- Nonó... Giannini azt mondta: a Vezuv nincs ugy tele tüzes lávával, mint a maga szive a legizzóbb, legszilajabb, legszenvedélyesebb fajszeretettel... Ma bebizonyitotta.

Forgách nem felelt. A távolba nézett. A napfényben uszó völgyzugokra; Zólyom város templom­tornyára s háztetőire; a Garamra, a mely tükör gyanánt illogott-villogott; a kékes párafátyolban elvesző falvakra; a zugó fenyvesekre; a ritkás erdőszélre, a hol beszélgetésük alatt a fénynek és az árnyéknak játékát nézte; az egész gyönyörüséges földre, a melyen ma­gya­rok laknak s a melyet magyar kezek munkálnak...

Homlokát végigsimitotta, mintha álmokat üzne el, azután gyors elhatározással a bárónéhoz fordult.

- A modenai követ bizonyára finom emberismerőnek tartja magát; holott - mint jó magam - inkább borismerő. Sokszor szállitottam tokaji aszut ő nagyságának. A mellett maradunk hát szép bárónécska: Bercsényi uramnak a levelet elküldöm; méltóságos asszonyomat pedig Zólyomban vendégemül szivesen látom...

- S ha nem maradok semmi áron?

- Akkor via Pozsony utazhatik tovább. Nagyobb disz okáért egy század huszárt adok kisérőül a szekere mellé...

Aviron bárónő véresre harapta a száját dühében és szégyenében; összeszedte magát mégis.

- Via Pozsony? Ez azt teszi, hogy visszaküld. Kérem a kocsimat.

Akárcsak Bécsben az augusztinusok temploma előtt kérné meg valamelyik gavallérját, hogy a hintóját szólitsa elő, oly nyugodt volt látszólag.

Forgách intésére a hintó előállott. A bárónő engedte beülni a társalkodónőjét, azután maga szállott be. Lába már a kocsi hágcsóján volt, a mikor az őt udvariasan támogató Forgáchnak kárörömmel a szemébe nézett.

- Majd elfelejtettem. Tudja micsoda fátyolra emlékeztetett engem az őrtüz lebegő füstje?... Nem találja ki? A Consbruch Klára menyasszonyi fátyolára... Rosenberg grófhoz adják szegénykét, pedig egy feleséges embert szeret reménytelenül. A bécsi társaságban mindenütt azt beszélik. Au revoir! A viszontlátásra Bécsben!...

A kocsi már elindult s ő még hányta a csókot. Feketetollas, nagyszélü francia kalapja majd leröpült a fejéről, oly barátságosan hajlongott és integetett.

XIV. A zólyomi bástyákon.

Alig ért haza Forgách, Schlick kopogtatott be hozzá.

Tudatta, hogy hatszáz lovassal átmegy Besztercebányára, a mely egyszer már Rákóczihoz hajolt, de a mely pár napja visszatért a császár hüségére.

- Az út nem biztos. Ocskay és Ebeczky itt rajzanak a közelünkbe, figyelmeztette Forgách.

- Azért megyek hatszázad magammal. Hatszáz vasas akkor is elég, ha a mi kuruchad talpon van, mind rám fenekednék, - kérkedett a német tábornok.

Forgách ráhagyta. Azt kérdezte még meg, mikor várhatják vissza?

Schlick ötölt-hatolt. Azt ő pontosan nem tudja. Dorbézolni mennek, névnapra, az eltarthat két nap, két éjszaka. Közben Körmöcre is benéz s ha ideje engedi, a többi bányavárosba is. Okos tanácsot akar adni a polgároknak: a hol a kuruc tulerővel lép föl, szépen lapuljanak meg. Mentsék meg vagyonukat és életüket - a császár számára. Hogy a kurucok győznek, itt-ott erőre kapnak, ne gondoljanak vele. Eljön az idő, a mikor nem lesznek sehol, holott a császári hatalom ujra teljes fényében ragyog.

A német tábornok fél óra mulva hatszáz lovassal utban volt Besztercebánya felé, a miről a seregben vadabbnál-vadabb hirek terjedtek el.

- Schlick uram sétalovaglását észreveszi a kuruc és rajtunk üt - mondta Forgách Koháry Istvánnak. - Ha legalább holnapig időt adna Bercsényi, fülig besáncolnám a táborunkat.

Csakhogy Bercsényi nem adott időt. Ocskay, Ebeczky és Rétei dandárát a fürészi szoroson és a Gyetván át, ráeresztette Forgáchékra.

Szedett-vedett népeivel Forgách nem mérkőzhetett meg a kurucok tulerejével. Az Ocskay és Bottyán párbaja is rosszul végződött. A „nyirott fülü” kalandor golyója Bottyán gerinc­csontjában állt meg, bár a vén sas is célba talált. Ez még inkább szivét vette a labancoknak. Vad rendetlenségben futottak a város fala alá. A külvárosok azonban égtek. Forgách hada körül volt zárva minden oldalról.

Schlick uram bizonyára megérezte a pecsenye szagát, azért ment névnapot köszönteni.

A zólyomi csata eldöntötte a bányavárosok sorsát. Sietve meghódoltak. A pénzverő Rákóczi kezébe került.

Forgách és Koháry abban reménykedtek, hogy vagy Schlick, vagy Ritschan fölszabaditja őket; de bizony ez a reményük befagyott. Schlick, a bekeritéstől félve, akkor már Bajmócig hátrált.

Egyik este a sebesült Bottyán tábori ágyát kivitette a bástyákra, hogy friss levegőt szivjon. Meg hogy - az igazat megvallva - gyönyörködjék a kurucok tábortüzében.

Forgách, a ki az őröket vizsgálta, körutjában belebotlott sebesült bajtársába. Leült a kőfal szélére, háttal az ellenség hadállásának, hogy egy kicsit elbeszélgessen.

- Most sül ki, hogy az éjjeli támadáskor odaveszett a tábori ládám.

Vak Bottyán felkönyökölt, bár a bekötött sebe sajgott.

- Volt-e sok értékes marha a ládafiában?

Forgách elnevette magát.

- Egypár jó lovam, köntösöm, meg a császári tábornoki kinevezésem tisztára odaveszett. Képzelem, hogy mutogatja Bercsényi uram csufságképpen.

Bottyán boszusan dörmögött.

- Bár az enyémet mutogatná. Nekem küldene a Bellicum tábornoki diplomát, ördög bánná, ha később Ebeczky uram bele is pakolná a szalonnáját.

- Odaát gyorsabb az előléptetés. Károlyit egyszerre vezénylő tábornokká tették.

- Könnyü odaát... Hej, csak már lóra ülhetnék; hanem annak lüttek... Azt mondja a felcser, még tiz napig nyomom az ágyat.

Forgách halkan füttyentett.

- Akkor itt hagyunk, bátyám, mert én valamelyik éjjel keresztülvágom magam. Nem akarnám, hogy az unokabátyám fogságába jussak...

Bottyánnak nem igen tetszett a dolog.

- Az nem baj, ha én esem a kezébe, ugy-e? De nem esem ám. Két, háromszázad magammal ugy megvédem e rongyos vakondakturást, mint Szigetvárát Zrinyi Miklós, hogy nagyobbat ne mondjak. Téged, öcsém, értelek. A háborunak a legelején vagyunk. A kit most elfognak, az olyan, mint a leány, a kit a bálból a legelső táncnál hazaszólitanak... Egyikünk sem menne szivesen. Mert táncolni jó...

- A leányt a bálból az édesanyja szólitja haza; de bennünket?

Bottyán még jobban felkönyökölt. A hangja komoly, szinte bánatos volt.

- Alighanem minket is az édesanyánk...

Forgách elértette. Lassan megfordult s a csillagtalan, felhős novemberi éjszakában a kuruc táborra tekintett le.

Mint mikor halottak napján kivilágitják a temetőt s a mécsek ezrei összefutó vonalakat, sőt utcákat alkotnak, éppen oly egyenes vonalban és a mezőt utcákra osztva, égtek a kurucok őrtüzei.

- Bercsényi uram szereti a rendet - jegyezte meg Forgách, egyet kanyaritva a köpenyegén s a szabályos, egyenes fényvonalakat vizsgálgatva.

A Garam mentében is mindenütt őrtüzek égtek. Sőt - ezt Forgách nagyon kedvetlenül vette észre - az osztrolukai szoros tájékán is. Titokban erre akarta magát keresztülvágni...

Mintha a Bottyán előbbi megjegyzésére felelne, fejét feléje forditva, halkan mondá:

- A hazát szolgálni könnyebb; a császár ő felségét nehezebb...

Bottyán mit sem felelt rá. Bár ugy kellett volna feküdni, mint a darab fának, a két kezére föl­támasz­kodott, ugy nézett le a völgyre.

Csendes, borult éjszaka volt. A tábori élet száz meg száz hangja - ha átszürődve is - föl­hallatszott a bástyára. A két labanc vezér sokáig nem szólt egymáshoz, ugy oda figyeltek.

A fölperzselt külváros tájékáról lódobogás ütötte meg a fülüket. Bizonyosan valamelyik lovas kurucőrjárat közeledett.

- Rendetlen népség, akár a miénk, - dünnyögte Forgách... Énekelnek...

Valóban énekeltek. Forgách fejét a két kezére támasztva, tisztán hallotta:

„Patyolat a kuruc,

Gyöngy a felesége;

Hetes vászon a hajdú -

Köd a felesége...

Szántóvető parasztember,

Szántóvető parasztember -

Szép a felesége,

Szép a felesége...”

Néhány kóbor kutya, a mely a leégett házak fala között bujkált, megugatta a jókedvü lovasokat. Az egyik - idegesebb a többinél - keservesen vonitott.

- Nem csodálom - gunyolódott Forgách, - a nóta megjárja; de a fickók hangja sakálüvöltéshez hasonlatos.

Valahonnét a bástyáról, gyönyörü férfihang énekelte válaszul a második strófát:

„Sárgalábú kis kakas,

Kiugrott a gyepre;

Patyolatos töröknek

Gyöngy a felesége...

Kopasz fejü vén basának,

Kopasz fejü vén basának

Száz a felesége,

Száz a felesége...”

A hogy a zengő, teljes férfihangot Forgách uram meghallotta, fölugrott a kőfalról.

- Utána nézek a dalos madárnak. Még kisül, hogy embereink szive már is oda huz.

Vak Bottyán a hátára feküdt; unta már a könyökére támaszkodni.

- Hát a te szived nem huz hozzájuk? A tiéd, az enyém... édes mindnyájunké?... A vér nem válik vizzé, mindhiába... Elég, ha kötelességünket teljesitjük; katonai eskünket megtartjuk; ... de hogy mi történik itt belül - csontos, erős kezét a mellére szoritotta - a szivünk belső, titkos fájdalmához senkinek semmi köze.

Mintha ez őszinte, egyszerü szavak nehéz követ hengeritettek volna el Forgách lelkéről, üde, tiszta forrásvizek fakadtak föl a kő helyén. Leült ujra a bástyára, de közelebb hajolt a baj­társához.

- Hallottam sokat, hogy az osztrák ház miniszterei egy pokoli ügyességgel kieszelt terv szerint igázzák le Magyarországot. Spanyol tervnek hijják és szigoru államtitokként őrzik. Meg­val­lom, nem hittem benne soha. De nem régen egy előkelő külföldi diplomata barátom, komoly, szavahihető férfi, azt mondotta: a terv megvan, még pedig állami irás alakjában. Saját szemé­vel látta...

Azóta nincs se éjjelem, se nappalom. Lelkem egyensulyát elvesztettem. Nem tudom: az-e az igazi ut, a melyen járok? Ha én egyszer ebbe az irásba betekinthetnék! Ha meggyőződném róla, hogy nemzetünk kiirtása kitüzött cél s hogy e cél elérésének eszközei közt mi is szere­pelünk, mi, a kik nem akarunk összetüzést a hatalmas dinasztiával, de népünket csak oly lángolóan szeretjük, mint Bercsényiék: azon a napon Forgách Simon közéjük áll.

Bottyán kinyujtotta a kezét, hogy a beszélőét megszorithassa.

- Pórfiu vagyok. Egyszerü az érzésem. Nekem nem kellenek állami irások. Van-e spanyol terv, vagy nincs: mit bánom én? Ha üt az óra, a mikor két kötelesség között kell választanom: a nagyobb kötelességet választom. Azt, a melylyel hazánknak tartozom.

Lent a völgyben a kurucok tábortüzei égtek; de mintha álmos szem módjára hunyorognának. A rőzséjük, fájuk itt-ott elégett, a parazsuk összeesett. A százféle zaj is elült. Csak a fölváltott őrök éles kiáltása hallatszott. A vitézek részben már aludtak, részint szemüket az álom környé­kezte. Csipős szél kerekedett a sikon. A ködön és felhőfoszlányon át csillagok fénylettek...

- Elég a beszéd, bátyám! Ha még kint akarsz maradni, itt a köpönyegem, hüvös van, be­takarlak vele. Kétszázharminc válogatott vitézt hagyunk itt őrségben veled. Kevés lesz?

- Sok lesz. Élelem dolgában szüken vagyunk. Hová sietsz?

Forgách a kalapját mélyen a szemébe huzta s kardját kurtábbra fölcsatolta.

- A kiket magammal viszek, a katonáim mind fölkészültek és a kapunál együtt vannak. Posztóval beköttetem a lovak lábát, hogy szép csendesen járjunk. A kardunk jó, a szivünk helyén van, majd csak keresztül vágjuk magunkat. Isten megáldjon.

Bottyán nem tartóztatta többet egy szóval sem.

- Fölmentetek?

- Ha Schlick meg nem teszi, én aligha...

Bottyánnak igy is jó volt.

- Jó éjszakát... Azzal a baloldalára fordult. A meglőtt gerince kegyetlenül fájt a legkisebb mozdulásra.

*

Forgách jól végiggondolt terv szerint járt el. A Garamhoz igyekezett s oda a legrövidebb utat választotta. A lovak patkója be lévén kötve, kevés zajjal érték el az álomba merült kuructábor előőrsét. Néhány lövés esett, egy-két század lovas lóra kapott; de mikor eszükre tértek s az egész tábor megzajdult, Forgáchék már a folyón átusztak, a mivel nagy egérutat nyertek.

A labancok vesztesége jelentéktelen volt. Hatot közülök meglőttek, négynek a lovát elragadta az ár, egy gyönge fejü katona a vizbe szédült. Nem volt idejük kimenteni.

Az osztrolukai szorost hajduság őrizte, de elaludtak. A Garamban biztak. Éjszakának idején csak nem akad bolond, a ki meguszsza?

Mikorra föleszméltek, hogy akad bizony olyan bolond s hogy kilencszázad magával jön rajtuk Forgách generális, akkor már késő volt. Meglövöldöztek és levágtak ugyan vagy harminc elmaradozót, a sereg zöme azonban átnyargalt rajtuk. Szentkeresztnél pedig az oldalába küldött üldöző hadat kemény rohammal visszaszoritotta.

Privigyénél jártak, mikor Schlick segitőcsapatát az országut porfelhőjében megpillantották. Arra akkor már nem volt szükség. Kivágta Forgách magát a maga emberségéből.

Forgách Csontost kereste. Nem látta sehol. Akkor sült ki, hogy a vén strázsamesternek nyoma veszett.

- Sok fából faragott, vén katona létére nem tudott magára vigyázni... - boszankodott Forgách. - Vagy elfogták, vagy levágták. A szakaszából ki tud hirt róla?

Nem jelentkezett senki. A szakasz is ugy eltünt vele együtt, mintha a föld nyelte volna el.

Forgách furcsákat kezdett gondolni. Az öreg tán átszökött minden pereputytyostól? Eszébe jutott az eldalolt kurucvers, a melyre a bástyáról feleltek. Emlékezett is rá, hogy a Csontos szakaszában volt egy jó torku fiu, a kit a többiek a szép hangjáért zsidó kántornak csufoltak. Villámló szeme megakadt egy közvitézen.

- Ezt a pufók arcot már láttam... Ahá, a strázsamester őrtüze körül.

A vitéz szögsárga, nagycsontu lovon ült. Kivont kardja a markában, karabélya a lován keresztül fektetve.

- Hol hagytad a többit, semmiházi? - ripakodott rá Forgách.

A legény kioldalgott a sorból. Lovát ügyesen ugy faroltatta, hogy szabad tér nyilt körülte.

- Strázsamester uram azt mondta a legényeknek, hogy megfordult a szél s a füstöt, pernyét ezentúl a német képibe hordja. Erre a jó hirre valamennyien átállottak.

- Hát te miért nem állottál át, jó madár?

- Nem lett volna szép elmenni hiradás nélkül... Most már a tábornok urunk tudja, hol keressen... Rákóczinál.

Sarkantyuba kapta a lovát, lehuzta fejét a vállai közé s azzal ugy eliramodott a kuruc tábor felé, mint a parancsolat.

Ketten-hárman utána eredtek; de Forgách rájuk szólt:

- Hadd vigye az ördög!

XV. A Kálvária-hegyen.

Bécs azt sem tudta, melyik lábára álljon. A nagy török ostrom óta nem volt ilyen bajban.

Császári kiáltvány elrendelte, hogy minden család egy évi élelemmel lássa el magát. Ez a rendelkezés a piaci árakat rettenetesen felszöktette, a lakosságot halálra ijesztette.

A Dunán lévő bárka-rajból tizennégy hajócska nyomtalanul eltünt. Máskor észre sem vették volna. Szél volt, elvitte az ár. Punktum. Most nagy fejtörést okozott. Alighanem kurucok csenték el; bizonyára gonosz éjjeli támadást terveznek. Vigyázták hát a Duna folyását éjjel-nappal.

A mi helyőrség volt, egy szálig elküldték az olasz csatatérre. Helyébe - pénzen fölfogadott pipogya emberekből - polgári őrséget szerveztek. Fölfegyverezték őket mindenféle ócska puskával és rozsdás fringiával. A hadiraktár minden elnyütt, divatból kiment egyenruháját rájuk aggatták.

Voltak köztük II. Ferdinánd korabeli öltözetek, sőt Rudolf korabeli vasingek is. A zsoldosok kivattázott wamsja, a trabant-testőrök régi fehér köpenyege, a Wallenstein-dragonyosok bőrös kabátja mind képviselve volt. Sisak, süveg, lekonyuló és fölcsapott kalap, tollas barett, csodás változatban. Topánka, kamásli, ágyu-száru csizma, harangcsizma, papucs, szandál, combig érő lovagcsizma, a mi csak lábbeli került. Áldta a szenteket, a kinek nem jutott; legalább járhatott mezitláb a maga költségére.

A kurucok aligha ijedtek volna meg a született madárijesztők tarkabarka gyüjteményétől. Konyhakertektől és vetésektől azonban ugyancsak távol tartották volna a verebeket.

Mikor egyszer a Burghoz vezető uton hadirendbe álltak, a Szent István tornyának galambjai fölrebbentek és megvadulva nekivágtak a kék levegőnek.

Mint válságos időben rendesen, az emberek az utcán laktak. Kereskedő a boltját, iparos a mühelyét, diák a tantermét, barát a celláját, fehérnép a konyháját, kofa a sátorát, ott hagyta. Megfuladtak volna benne a nagy nyugtalanságtól.

Sikátorokban, kapuk aljában, tereken, templomok lépcsőjén laktak a polgárok s ott hányták-vetették meg a dolgok állását.

A fürgék a templom ablakából kémlelték a schwecháti utat. Az élelmesek a Burg kapujánál szedték föl a hirmorzsákat. A vallásosak a jezsuita kolostor kapusától tudtak meg egyet-mást a vasrácson keresztül. Voltak, a kik a haditanácshoz érkező futárok lovát tartották kantár­száron és etették cukorral, hátha a lovaknak hizelegvén, szóra birhatják a gazdájukat? Néme­lyek a miniszterek és tábornokok fogata után futottak, jókedvü vagy rosszkedvü vonásukból olvasván ki az örvendetes vagy balhireket.

Mansfeld megbukott, a haditanács elnöke Eugén herceg lett, a kinek lángeszében és szeren­cséjében vakon biztak az emberek. E vak bizalom ellenére, néhány ezer forintért Ponciustól Pilátusig szaladgált a főhadvezér, a mig nagynehezen, garasonkint összehozta. A tisztjei hátra­lékos zsoldjára kellett, a kik már mind ott akarták hagyni, mert a nélkülözést és sanyar­gást már alig birták ki. Az a hir is zaklatta őket, hogy az olaszországi táborokban a katonák éhenhalnak.

Ebben az időben az osztrák ház sorsa hajszálon függött. Tirol felől a bajorok és Vilars francia marsall nyomultak elő. Passzaunál csatát vivtak és győztek is. Más oldalról Bercsényi és Károlyi kurucai özönlötték el Bécs környékét s a Fehér-hegyeken át Morvaországot. Heister Ebenfurtig visszavonult. Ha a kétféle ellenség kezet fog és Bécset egyesült erővel ostromolja, a világtörténelemnek talán uj fejezete kezdődik.

A bajorok azonban lassan „sétáltak” s Villarst Tirolból kiüzte maga a tiroli nép.

Akármily veszedelem környékezte Bécset, az udvar életére szerencsétlenség és balsors nem voltak befolyással. Ugy folyt le minden - szokás, hagyományok és spanyol etiket szerint - mint a legnyugodtabb időben.

Semmi külső jel nem árulta el, hogy a hatalmas osztrák házra rossz csillagok járnak.

A farsangban egyik mulatság a másikat érte. Bál, operák, tüzijátékok, szánkázás, lakomák, szaka­datlan sorban követték egymást. Azzal az egy különbséggel, hogy a császárt, a ki öreg volt és sokat betegeskedett, olykor a római király képviselte. A császárné azonban ott volt mindenütt.

Zöld csütörtökön Forgách, (a kit a zólyomi csata után Bécsbe visszarendeltek) azzal ébredt föl bécsi szállásán, hogy megnézi a hires-nevezetes szamár-processziót. Tábornoki ruhában lóra ült s Hernalsba, Bécs külvárosába lovagolt. A kálvária-hegy alján lováról leszállott s egy polgárőrségbeli katonával visszaküldte a szállására. Ő maga elvegyült a nézők között.

Hernals egy időben protestáns fészek volt. A bécsiek tizezrenként rándultak ki, hogy meg­hallgassák a protestáns lelkész szent beszédét, a ki a kastély ablakából szónokolt a népnek.

II. Ferdinánd el akarta örökre törülni a protestáns kivonulások emlékét. A Burgból Hernalsig vivő utat stációkra osztotta föl, magában Hernalsban volt a kálvária-hegy, a keresztfára feszitett Üdvözitővel s a kereszten függő két latorral.

Bécs lakossága álarcot tett és szamárháton kiügetett a kálvária-hegyre.

A hosszu ut tele volt bünbánóval. Voltak, a kik testüket véresre korbácsolták; voltak, a kik csörgő láncot vonszoltak maguk után; másoknak nehéz fakereszt törte föl a vállát; sokan fekete táblát viseltek a mellükön és krétával fölirták rá a büneiket. Máskülönben mind ál­ruhában voltak; álhajat, némelyek álszakállt viseltek, nehogy rájuk ismerjenek.

Forgách álarc nélkül volt. Akárki fölismerhette.

Egy sátorban álarcot árultak; a szemük nyilásán keresztül zsinórra füzve, akárcsak egy füzér piros paprikát.

Forgách kiválasztott egy könnyü selyem álarcot. Éppen föl akarta kötni, mikor szamárhátról odaszólt valaki:

- Ha minden szép női arcot, mely valaha tetszett neked, zsinórra füzhetnél (a hogy az árus az álarcait): füzéred Hernalstól elérne a karintiai kapuig. Ugy-e, nem tagadod, délceg lovag?

A ki megszólitotta, nő volt, bár fiusan, átvetett lábszárral lovagolt. Hangját az álarc elváltoz­tatta. Názáreti asszonynak volt öltözve, kendőjét szemébe huzta; fapapucs volt a parányi lábán. Mielőtt Forgách válaszolhatott volna, meztelen sarkával megcsiklandozta a szamara véknyát és elvágtatott. Az ut felporzott utána.

Forgách most már álarcosan, megállott egy utszéli körtefa alatt. Nem azért, mintha árnyék után vágyódnék (a körtefának nem is igen volt még árnyéka), hanem mert nem volt annyira kitéve a tömeg lökdösődésének.

A hogy ott nézdegélt, melléje került egy karcsu, csuklyás alak. Fekete tábla fityegett a mellén. A járókelőket biztatta, olvassák el bünei lajstromát. Volt, a ki megpróbálta; de a bünei között nem volt semmi érdekes. Apró, közönséges vétkecskék, a minőket iskolás leány is meg­gyón­hat. Durván rá is szólt egyik:

- Képmutató vagy. Ojjé, ha neked csak ily apró bünök terhelnék a lelkedet!

A kicsufolt hölgy, mert szemmelláthatólag az volt, leugrott kis fekete szamaráról, megkötötte a mézeskalácsos sátor karójához s Forgáchhoz somfordált.

- Hová való vagy, ha szabad kérdeznem?

- A kiváncsiság vétek. Ird oda táblácskádra a többihez.

- Ha vétek, közös vétke nemünknek... Mit adsz, ha eltalálom, micsoda nemzetbéli vagy?

- Sohase találgasd szép bünbánó, magyar vagyok...

- Ne mondd. A magyarok most mind a falakon kivül nyargalásznak. Égetik a falvainkat s a kastélyainkat.

- Tehát kastélyod van?

- Korántsem olyan kényelmes, mint a gácsi rezidenciád.

- Ugy nézem, tudod ki vagyok. Honnan ismersz?

A hölgy gunyolódott.

- Ki ne ismerne? Nem látszik-e messzire a hegyen épült város?

- A bibliában járatos vagy. Azt hiszem a férfiakkal való kötekedésben is. Fogadok, hogy nem esik meg álarcosbál nélküled; ... de ez a hely talán még sem arra való...

- Oh, ájtatos lélek... Segits föl a szamaram hátára, köszönet fejében mondok valamit.

- Fölsegitlek, de hálából ne mondj semmit.

Az ismeretlen kényelmesen elhelyezkedett a hölgynyeregben. Ruháját kiszámitott kacérsággal eligazitotta, gondja lévén rá, hogy karcsu, finom bokája ne maradjon elrejtve a világ szeme elől...

- Ha mához egy évre élünk, jőjj el ebben az órában. A fekete táblán akkor olvashatod majd a legszenzációsabb és legfrissebb bünömet, azt, hogy a leendő császár forró esdeklését nagyon is meghallgattam.

Forgách gunyos udvariassággal vette le a kalapját.

- Erről ráismerek, bárónő... Ugy látszik, szenvedélye fejedelmi személyekre utazni...

A „fejedelmi” szót megnyomta. Rákóczira célzott vele.

A bárónő nem neheztelt meg. Hogy a római király szemet vetett rá, ez a dicsőség állandóan jókedvüvé tette. Hangosan elnevette magát; az ájtatos közönség rá is támadt.

- Takaros bünbánó! Azt hiszi, farsang van... Vihog, mintha az a szép ur csiklandozná... Fakutya! Fakutya! - hangzott össze-vissza.

Avironné - mert ő volt - okosabbnak találta a tömegben elvegyülni.

Forgáchot egy zokszóval sem illették. A tábornoki ruhának szörnyü nagy tekintélye volt Bécsben; de soha inkább, mint most, mikor a város falai alatt cirkált a kuruc farkas...

Még félóráig ácsorgott, mikor egyszer csak azt vette észre, hogy az emberáradat megfordul. Szerecsen királyok, lánccsörgetők, Heródes, Pilátus, feketetáblások, József, Mária Magdaléna, római poroszlók és városi őrök, ki szamárháton, ki gyalog, nyakra-főre megindulnak a város felé. Sokkal sebesebben, mint a hogy jöttek.

A veszedelem még nem igen lehetett a sarkukban. Nem tiporták, nem gázolták egymást az életföntartás vad ösztönével; nem nyomtak senkit agyon; sem a keritéshez nem lapitottak; sirás, jajgatás, fogcsikorgatás nem volt; hajukat a nők nem tépdesték, sőt a maskarát és az álarcot sem szaggatták le magukról. Közrémület tehát nem volt. A futás azonban, vagy - mint egy azonkorabeli ujság irta - a „hazafelé sétálás” sebes tempóban ment végbe. A boldogtalan mézeskalácsosok, viaszgyertyások, szentképesek, álarc és olvasó árulók eszük nélkül szedték össze a sátorfájukat. Szekerekre rakták a megvasalt portékásládájukat s köd előttem, köd mögöttem, igyekeztek elérni a kaput.

- Kurucok nyüzsgölődnek a környéken - magyarázta egy lassabban szaladó hazafi Forgáchnak - de még messzire járnak.

Forgách gondolta magában: tudom, hogy messze járnak, mert máskülönben még veszettebbül szaladnátok.

Megindult ő is hazafelé gyalog. Kár volt a lovát visszaküldeni. Persze azt hitte, az egész napot itt töltheti; elég, ha estefelé jön lovásza a vezetéklovakkal.

A hogy boszusan bandukolna, egyszer csak hozzászegődik egy szamaras hölgy. Forgách megismerte. Ugyanaz volt, a ki férfimódra ült a nyeregben, fapapucsot hordott s a ki - mikor az álarcot vette - incselkedve rászólt.

- Kedves kis facipős, eressze meg jobban a kantárszárat. Fusson a többivel.

- Elküld?

A selyemálarc egy pillanat alatt lerepült s a Klárika finom, hamvas arcocskája, okos, szép szürke szeme villant a Forgách szemébe.

Ő is leoldotta álarcát.

- Maga az, Klárika? Azt hittem, ezer közül is megismerem a hangját, s akármilyen százráncu bő maskarában is az alakját. S bizony rá nem ismertem.

Klárika hallgatta. Talán nem is hallotta, mit mond; de a hangja bübájos muzsika volt a fülé­ben... Olyan régen nem látta, csak álmaiban! Hogy most a kis szürke filozófus hátán mellette lépdelt, szép csillagos tavaszi este nyugalma és békéje szállott le a szivére...

Puha, barna hajának a gyökeréig elpirult, hamarjában nem is tudta miért. Végre rájött. Szé­gyen­lette, hogy fiusan lovagolt. Férfinyeregben ülvén, nem tudott másképpen a dolgon segiteni, mint hogy leszállott azzal az ürügygyel, hogy feje szédül a napsütésben.

Mintha a nap meg akarná tréfálni, abban a pillanatban felhők mögé bujt; a mi Klárikát még nagyobb zavarba ejtette.

- Mit mondott Aviron báróné?

Forgách mosolygott.

- A mit egyik szép nő nekem mond, soha meg nem tudja a másik... Klárika, de csak tréfálok ám... Jó kedvemben vagyok, hogy látom. Madarat lehetne fogatni velem.

A karintiai kapuig való utjuk azzal telt el, hogy Klárika egyik pirulásból a másikba esett. Forgách egy szava, pillantása; kiváncsi emberek, a kik utánuk fordultak; ismerős, a kinek homlokán az ijedtség ellenére is kiült a kiváncsiság; házaló, a ki az egyiptomi futással nem törődve, szemközt jött az emberáradattal s kinálgatta Forgáchnak az üveggyöngyét: „akaszsza a nyakába a szép menyasszonyának”; fiatal pár látása, a kik sem a világgal, sem háboruval nem törődve, leültek az árok szélére s ott egymás szemébe néztek és egymás kezét fogták: mindez ujabb meg ujabb ok volt rá, hogy szakadatlan sorban hajnali fellegek vonuljanak el Klárika szép orcáján.

Forgách Klárikát csendes, néptelen utcácskába vezette, mely a bástyára nyilott.

A bástyának azon a részén kevesen voltak. Két faágyu ásitozott ott, meg egy rozsdás csata­kigyó. A fal omlatag. A mi rést a nagy török ostrom idején a golyóbisok ütöttek rajta, mind a mai napig be nem tömték. A kertész beültette folyókával, a mely tele lesz kedves virággal néhány hónap mulva.

- Tudja-e, Klárika, hogy a pápa háromszázezer forintot adott, hogy a megrongált erődöket ujjáépitsék? Szépen megépitették!

Bánta is Klárika. Mosolygott, hogy Forgách ily semmiségekről beszél. Mosolya átröppent a Forgách ajkára; ő is furcsának találta a megjegyzését.

Ideje volt, hogy a kálváriahegyi zarándokok mögött becsukódtak a város kapui. A meddig a szemük elért, Forgách és Klárika fölgyujtott falvak lángját és füstjét látták.

Máskor Klárika érzékeny szive megesett a szegény, földönfutó embereken. Most, szerelmese oldalán, ha sajnálkozott is, boldog volt és minden kurucégetés ellenére meg volt elégedve a világ folyásával. A férfi ellenben nem tudott megválni a látott kép politikai vonatkozásától.

- Károlyi uram megtartotta a szavát. Megigérte, hogy a fösvény osztrákok égő házuk fényénél olvasgathatják meg összekuporgatott talléraikat...

A külvárosok feketélletek Károlyi lovasaitól. Egész a Stubenthorig nyargaltak, a kapura és a vámházra lövöldöztek. A vámos, a kire rákiáltotta: „tedd el az aranyat, plundrás, érte jövök néhány ezer jó kuruc lovassal”, - ki sem bujt a házból pokoli félelmében. Azt hitte a jámbor, Károlyi megsütteti, ha kézhez kapja.

Klárikát mindez nem érdekelte. Leült az egyik faágyura, a szürkéjét szabadjára eresztve, menjen, a merre a szeme lát. A kis, barátságos filozófus azonban nem ment. Leheveredett a gyepre, hosszu, legyező fülét még csak meg sem mozditotta a lövésekre.

Forgách is leült a leány mellé. Megfogta a kezét; az engedte.

- Szép kis Klári, kérdeznék magától valamit.

A leány sóhajtott.

- Ne kérdezzen... Ugy sem felelnék... S felelet nélkül is tudja, a mit tudni akar... Inkább igérje meg, hogy vigyázni fog az életére... Háboru van s maga katona; ... de ha mélységes béke volna is: maga büszke és heves és sok az ellensége...

Forgách merész, vidám arca kicsinylést fejezett ki.

- Sok az ellenségem; de becsületesen rászolgáltam.

Klára összerezzent. Fehér lett, mint a csipkés zsebkendője, a melyet idegesen a kezében szo­ron­gatott...

- Menjünk haza... Fölülök Nácira s tiz perc alatt hazaérek.

Akkor eszébe jutott, hogy nem jó lesz Forgáchot egyedül hagyni a másikkal, a kit a fal egy kiugró szögletében pillantott meg. Bizonyára rájuk lesett.

- Mégis... Jobb, ha hazakisér. Sok rossz ember jár az utcákon. Ugy-e, megteszi?... Kérem...

- Ne siessünk, kis Klárika. Oly jó itt. S ki tudja, mikor találkozunk ujra?

A leány elhuzta a kezét, de nem lett sem hidegebb, sem tartózkodóbb, csak nyugtalanabb.

- Szokja meg, hogy minden szavamat ugy vegye, a hogy mondom... Haza kell mennünk... Kell...

Forgách körülnézett. Sejtette, e hirtelen változásnak komoly oka van.

Mielőtt megláthatta volna a falhoz huzódó, leselkedő férfit, az udvariasan köszöntgetve elő­lépett.

- Ni, Rosenberg gróf... Ő a mi árnyékunk...

A gróf sötét arca a szokottnál is komorabb volt.

- Ah, tábornok ur! Bizonyosan az égő falvak lángjában gyönyörködnek Klára kisasszonynyal. Természetesen mind a ketten más-más érzéssel. Egy német hölgy - gondolom - az égő német falukat könyes szemmel nézi.

Klára nem felelt.

- Segitsen fölülni, Forgách.

Forgách fölrángatta a barátságos kis csacsit nyugalmas fektéből, a mire a szürke, tiltakozásul elorditotta magát.

- Eső lesz... - szólt Forgách, csakhogy valamit mondjon.

Rosenberg hozzálépett s halkan odasugta neki:

- Az ám... véreső. Ha önnek is ugy tetszik... Holnap korán reggel... a vámvonalon kivül várom...

Forgách a szürkét Klárához vezette. A leány, könnyedén vállára támaszkodva, fölült. Most már nem restelte, hogy fiusan ül, sokkal nagyobb gond bántotta. Tudta, hogy a két férfi hajba kap.

Forgách sokáig utána nézett, mig csak karcsu, kedves alakja el nem tünt.

Mikor nem látta többé, odafordult Rosenberghez.

- Az előbb sugott valamit; holott mások jelenlétében ez föltünőbb, mintha kedves szándékát kikiabálta volna... Azért nem válaszoltam. Ismételje kérem, hangosan.

Rosenberg fönhangon ismételte, a mit mondott. Forgách összeráncolt homlokkal, gőgösen hallgatta végig.

- Nem ugy, uracskám... Consbruch Klára kisasszonyt egyikünknek sincs joga párbajjal hirbe­hozni. Nekem nincs, mert feleséges ember vagyok és nők dolgában rossz a hirem. Önnek sincs, mert se nem vőlegénye, se nem atyafia... Az ön orra azonban határozottan boszant... Csinos orr, de szeret szaglálódni... Igérem, hogy egy héten belül belékötök... Elfogadja?

- El!

- Al right... és most kapaszkodjék belém, nekünk karonfogva és mosolyogva kell végig róni az utcákat. Hadd lássák, mily jó barátok voltunk, a mig valami kis összekoccanásért az egymás nyakát le nem nyiszáltuk...

Rosenberg gyülölettől szikrázó szemmel rázta a fejét.

- Nem, gróf, én nem mosolygok önre a világ kedvéért. A karjába csak akkor kapaszkodnám, ha a halál engem bizna meg, hogy hóditó alakját sétáltassam ki az életből. Erre szivesen vállalkoznám.

Forgách sajnálkozva nézett rá.

- Gyülöl? A véremet szomjazza? Lássa, az baj! Izgatott lesz. Se a szeme, se a keze nem lesz biztos. Elhibáz...

Köszönt, nem törődve többé ellenfelével. Észre sem vette, mikor ment el.

Föllépett a bástyára, szemét kezével elárnyalta, nézte az égő falvakat...

Ugyanazon időben Lipót dolgozószobájának ablaka is nyitva volt. Ő is a fölgyujtott falvak füstjét nézte.

- A husvétomat akarták elrontani... - mondta boszusan hüséges gyóntatójának, a ki komor tünődésbe merülve állott a háta megett... - És éppen Károlyi cselekszi... Arany láncot kellett volna a nyakába akasztanom... Elfelejtettem; öreg és szórakozott vagyok, Voccabella.

A jezsuita okos arcán mintha nehéz, fekete lepel feküdnék, a minővel nagypénteken letakarják a katolikus templomban a feszületet.

- Nem az aranylánc teszi, felség... Sem a magyar főurak hüsége, vagy hütlensége... Minden politikai müvet az idő birál meg. Ma már látjuk, Caraffa nem végzett alapos munkát...

A császár ideges és türelmetlen lett.

- Még nem elég halálos itéletet hirdettek ki a nevemben? Nem elég magánvagyont konfiskáltak el? Mindenütt vér... A csatatereken és a vérpadon... Tele van vele félszázados kormányzatom. Soha sem lesz már vége? Belefáradtam, Voccabella...

A gyóntató meghökkent a császár lelkiállapotán.

Lipót még mindig az égő falvakat nézte.

- Nagyhéten égetni és fosztogatni istentelen és pogány dolog, Voccabella... Károlyi talán protestáns?

- Római katolikus, felség...

A császár nem szólt többet. Megfeledkezett a gyóntatójáról. Voccabella halkan, észrevétlenül kisurrant. Ugy járt-kelt a Burgban, mint a légvonat.

Egy idő mulva Lipót csöngetett. A flótáját kérte. A zene és a vadászat szenvedélye leg­nehezebb órájában sem hagyta el. Mikor a szeme és lába meggyöngült, a vadászatnak bucsut mondott. A zenének soha.

Széket tétetett az ablakba, leült, vékony lábszárát keresztbe rakta s vastag ajka olvadozó, lágy, busongó hangokat csalt ki a flótájából...

A merre látott, kurucoktól fölperzselt templomok égtek; s a császár komponált...

XVI. Vadászaton.

A tiroli parasztság nagy dolgot müvelt: a bajor választót, a ki a passzaui győzelem után Tirolon át Bécsnek igyekezett, kegyetlenül elpáholta. Ez a paraszt vitézség fényes tervet huzott keresztül. Megakadályozta, hogy Villars s a bajor választó, másrészt Rákóczi hadai egyesüljenek és a rosszul védelmezett Bécset közös erővel megtámadják.

A tiroliakat ugy ünnepelték, mint a birodalom megmentőit. A császár ráüzent a helytartóra, küldjön fel közülök a Burgba néhány diszpéldányt. Különösen a fő-fő parasztvezérre, Házer uramra volt kiváncsi, a ki faágyuival ugyancsak pusztitotta az ellenséget. Bécsben pompásan mulattak a meztelen térdü tiroliak.

Házert ő felsége kihallgatáson fogadta és aranyláncot akasztott a nyakába. Lichtenstein herceg ragyogóan megvendégelte. Hogy a többi főur el ne maradjon a móditól, valamennyi palota lakomán, estén, táncmulatságon látta őket.

Házer uram szives örömest sütögette el a bajorokra a faágyuit; de nem volt fölfegyverkezve az előkelő bécsi asszonyságok észbontó szépsége ellen. Majd kibujt a bőréből, ha nyájasan rápillantottak. Tiroli népszokás szerint tegezte őket, végig cirógatta a festett képüket; a szépségtapaszkáikat leáztatta a csókjával, az illatszerüktől elbódult. Letérdepelt előttük, ugy könyörgött, tiszteljék meg a portréjukkal. A parasztmenyecskéje otthon még csak féltékeny sem lesz, mert hát olybá veszi, mintha az ő hős ura csupa elefántcsontra festett madonnát csókolt volna meg.

A főurak ebédjéről és mulatságairól legtöbbször elázva került haza Házer az „Aranykörté”-be. Hordszéken vitették, mint valami prelátust, nehogy baja essék.

Egyik este Rosenberg gróf megvesztegette a szolgákat. Kiütötték a hordozó-szék fenekét s hires vendégükkel a rosszul kövezett utcákon nekiiramodtak a süket éjszakának. Házer uramnak eszébe sem jutott, hogy méltatlan játékot üznek vele. Maga nevetett legjobban a kis baleseten, bár lábszárai a vad futásban kékre-zöldre verődtek a kilyukadt hordszék oldal­falaiban s egy darabon a bőr is lejött róluk.

Rosenberg gróf azon melegiben eldicsekedett a csinyjével. A divaturacskák nevettek rajta, csak Forgách hallgatta boszus fejcsóválással. Rosenberg észrevette.

- Talán nem tetszik a tréfám?

- Nem nagyon!

- Pedig a tábornok ur hires a szilaj tréfáiról.

- Hiszen, ha szilaj volna a csinytevése; de alávaló.

Rosenberg homlokán és arcán a harag kigyói vonaglottak. Erős akarattal leküzdötte dühét, minden vonása elsimult.

- Sértegetni akar!?

Forgách fölállott, szikrázó szemét végighordozta a nevető urakon. Rosenbergnek nem is felelt.

- Ilyen a bécsiek hálája! Ez a Házer hős; nagy veszedelemtől mentette meg a várost. Ide édesgetik, etetik, itatják. Ha még két hétig itt marad, pókhasu lesz, ellustul és ugy megszokja a fényüzést, drága életet, hogy otthon elégedetlen és boldogtalan lesz egész életében... Hanem az hagyján! De bolondot üznek belőle, ugratják, hergelik, neki viszik a falnak. Ostoba tréfát eszel ki az egyik léhütő s a többi kacag rajta a megszakadásig. A hőst kinevetik, a szabaditón vihognak, pedig ha most francia és bajor hadak lövetnék a bástyákat, a félelem, mint a három­napos hideglelés, ugy kirázná itt mindeniket. Katona vagyok, hát nem türöm, hogy egy vitéz embert, a kit aranylánccal tüntetett ki a császár, piperkőcök és aszpik-emberek meggyaláz­zanak.

Rosenberg gróf a társasághoz fordult.

- Uraim, ő az enyém... Jogot tartok rá. Engem sértett meg a legérzékenyebben.

- Minket is megsértett... - hallatszott itt is, ott is; de Salm herceg, a kinek fülét az aranyláncra való hivatkozás megütötte, a zajt elnémitotta.

- A kik Házert kinevették, azok a leckére rászolgáltak. Jobb lesz, ha hallgatnak. Isten ments, hogy ő felsége megtudja... Kegyvesztés lenne a sorsuk, mondhatom. Rosenberg esete más. Az már erős. Csak vér moshatja le.

Forgách hetykén összeütötte a sarkantyuját.

- Állok elébe, ha már le kell mondanom a szerencséről, hogy az egész tisztelt társasággal meg­verekedjem. Megverekszik a magyar katona a tiroli katonáért, a mig a hálátlan, meg­mentett Bécs a markába nevet...

Másnap reggel a vár árkában megvolt a párbaj. Rosenberg elhibázta Forgáchot, az a bal­csipőjébe lőtt.

Forgách nem sajnálta, sőt elmenőben csufondárosan beszélt róla a barátainak.

- Bicegő embert csináltam belőle. Sánta kutyát, egész életére. Ezentul a puszta földön is nagy kinnal ér valakit utol, ha leskelődik rá; nemhogy a felhőben...

Felhőt mondott s az eget értette alatta. A magas csillagos eget, a hol szerelmesek járnak...

*

A római király palotájából üzenet ment Forgáchhoz. Sólyomvadászatra hivták.

A kurucoktól való féltükben, ezuttal a Práterben tartották meg.

A társaságban hölgyek is voltak, köztük Avironné és Klárika. Mindketten lóháton.

Avironné tüzes, keményszáju lovon ült. Ragyogtatni kivánta a lovagló müvészetét. Szépen és merészen lovagolt. Minden mozdulata kacér és csábitó és teljes összhangban volt a ló mozdulatával. Akárhogy ficánkolt Junó s akár lépésben, akár vágtatva ment, akár hirtelen megugrott, egyenesen és biztosan ült nyergében. Nagy volt a lélekjelenléte. A tüzes, szeszé­lyes paripa minden fogására el volt készülve. Pedig máshol járt az esze. A mig sarkantyuja hegyével a lova véknyát csiklandozta, lovaglóvesszejével gyöngén meglegyintette, szeme a Forgách szemét kereste. Egy sor fényes kirakatba - a szemébe, arcába, mosolyába, hangjába - közszemlére kitette a Forgách iránt legujabban érzett barátságát.

Klárika egykedvü, jól betanitott lovon ült. A mozdulása kedves, természetes, tartózkodó. A szép kis arc, karcsu, gyöngéd alak, a komoly tekintet élesen elütöttek Avironné illogó-villogó kacérságától.

József is, Forgách is ügyes volt a sólymászatban. Látszott rajtuk, hogy nagy gyakorlatuk van e régi lovagi foglalkozásban. Mind a ketten idejében eresztették el vékony ezüstláncán a be­tanitott ragadozót. Egy pillanatra sem vesztették el szemük elől, akármily magasra szállt és bármily villámgyorsan cikázott a kék levegőben. Hol rákiabáltak, buzditva és ösztökélve, hol visszacsalogatták. A vergődő zsákmányt idejében kiszabaditották a karmai közül. A kis sipkát hirtelen a fejére huzták, elnyomva ezáltal fölzaklatott vérszomját... Azután mind a ketten körül­tekintettek, hogy kiválaszszák a hölgyet, a kinek fehér kezére - kiki a maga sólymát - udvariasan ráültesse.

A római király Aviron bárónő kezére telepitette a magáét, Forgách a Klárikáéra. A kis özvegy elpirult büszkeségében, Klárika halvány lett szüzies fölindulásában.

Aviron bárónő simogatta, kényeztette a József király madarát. Klárika nem nyult hozzá; föltünő lett volna. Kimondhatatlan gyöngédséggel hallgatta a lihegését s a sebes repülés és az üldözés gyönyörétől fölzaklatott parányi szivecske verését.

Az ő bátor, erős sólyma is zsákmányra jár. Csatákat nyer és veszit; de visszajön-e hozzá, rászáll-e vállára, ha a markából még egyszer kiereszti?

Aviron bárónő nem hiába volt tapasztalt hölgy. Átérezte, mi megy végbe a barátnője szivé­ben. Az alkalomszerzés tanult mestersége lévén, a pillanatot fölhasználta. A mig Salm herceg és Lichtenstein - a társaság figyelmét lekötve - sólymokat bocsátottak el - gyors elhatározással mellékösvényre terelte lovát, maga után intve Klárikát és Forgáchot is.

Eleonóra császárné a beteges császár mellett töltötte idejét. Nem volt, a ki az udvarhölgyek mulatozó kedvét lehütötte volna. A leendő császár udvara bizonyára nem lesz oly komor s oly szenteskedő, mint a milyen a Lipóté. Ez már most is meglátszott. Más világ lesz itt időnap előtt. Lipót a jezsuitákat szerette, József az asszonyokat. S azt tartja, ugy akar élni és meg­öregedni, mint az a vén, százesztendős római táncmester, a ki hosszu életének titkát fölvésette a sirkövére. „Örök ifju maradtam - anhellitu puellarum - a leányok lehelletétől.”

Avironné befordult egy mellékösvényre, hátra sem nézve, vajjon követik-e, megállott a kutnál. A kővályu tele volt friss vizzel. Megeresztette a lova kantárját, engedte, hogy kedvére igyék.

Klárika és Forgách odasiettek. Avironné keztyüs kezével a lova hátára támaszkodva, rájuk mosolygott.

Lovaglóvesszője gombján óra volt, párisi holmi, alig nagyobb egy szem cseresznyénél. Villars tábornoktól, a volt bécsi francia követtől kapta. Szeme megakadt a finom kis mutató­kon, nem voltak vastagabbak a molylepke csápjánál.

- Tiz perc mulva értük jövök. A grófnak bizonyára sok a mondani valója. Reggel párbaja volt.

Nyelvével csettentett, vissza sem nézve, sebesen elvágtatott. Magukban maradtak, mire észre­vették. Forgách homloka ráncokba huzódott. Bántotta, hogy a rosszhirü kis özvegy fölébük terjeszti a nem igen tündöklő és többször megperzselt cherub szárnyait. Végigtekintett a fasoron, ugy itélte, van vagy ezer lépés s a mi fő, egyenesen a vadászokhoz visz.

- A mig a fasoron lépésben végigmegyünk, elmondok magának mindent, a mi a szivemet nyomja. Avironné ördögmotolla. Ugy-e nem tiszteli meg a bizalmával?

Klárika nem válaszolt. Az arcán nyugodt öröm volt. Hálát érzett Avironné iránt, hogy három szavával: „reggel párbaja volt...” mázsányi gondot emelt le a szivéről. Az árok, a balsejtel­mek­kel telt fekete árok tehát a háta mögött van. A párbaj megvolt, Forgách él, teljesen ép­kéz­láb lovagol az oldalán.

- Mondja el, hogy történt?

- A csipőjébe lőttem Rózenbergnek. Azt hiszem, mint Vulkán, egész életére bicegni fog. Ám ne bizza el magát, Klárika, nem magáért folyt a kakasviadal! A csupasz térdü Házeren vesztünk össze.

A leány, lovát meginditva, oldalt ránézett Forgáchra.

- Egy golyó hát szerencsésen elsivitott a fejénél; de hát a többi száz?

- A kurucpuskák rosszul lőnek...

- Nagyon bizik a szerencséjében. Meddig marad Bécsben?

- Nem tudom. A katona sorsa felhőjárás; szelek hajtják, viharok ráncigálják. Soha sem tudja hová, merre megy s egy helyen meddig maradhat.

Önkéntelenül mind a kettő megállitotta a lovát. A fákon nem volt levél, akárcsak őszkor; de a gallyak most simák, életteljesek. A rügyfakadás boldog közelsége szinte lerítt róluk. A levegő szine is más, a nap is másképp süt. Mintha az árnyék is derültebb volna; a hogy a fiatal leányfej árnyéka is más, mint az érettkoru asszonyé. Az ébredő bogárvilág zümmögése hallatszik. A fü mindenütt kidugja a fejét.

- Vegye ugy, Klárika, mintha az életünk csak addig tartana, a mig a fasor ér. Fogy-fogy lovunk minden lépésére... A lelkére venné-e, hogy egyszer csak a végére érünk, a nélkül, hogy egymással tisztába jönnénk? Én magát szeretem... Talán vesszőütéshez hasonló, ha házasember leánynak ily vallomást tesz, de nem tudom elhallgatni!

Klárika nem nézett rá, (egy, még a télről maradt mély, rücskös keréknyomot követett a tekin­te­tével), mégis látta Forgáchot. A hogy látta mindig, éjjel-nappal, csak a szemét kellett le­hunynia.

- Sok szerelmi vallomás csuszott ki a száján, könnyen, meggondolatlanul; de mint jellemes emberről fölteszem, ez a vallomás nehezebben jött ki a többinél... Én miért tegyek vallomást? Ugy-e nem várja?... A fü, melyet József-nap előtt harapófogóval sem lehetett volna kihuzni a fagyos földből, ime, magától kibujt. Ha külön nem is vallja be, mindenki láthatja, hogy kikivánkozott a földből, mert nagy, titkos erők kihajtották.

Forgách az utjokban álló ágakat verdeste lovaglóostorával. Hangja szokatlanul ellágyult.

- Szeret hát egy kicsit? Lássa, kis Klára, maga más az életemnek, mint valamennyi nő, a kivel eddig találkoztam. Vad katona vagyok, de vallásos, mint a gyermek. Olyan maga nekem, mint a galgóci kápolnában az oltár. Fehér, szüzies, szent, száz gyertyácska fénye ragyog rajta... Ha nézem, szakasztott az a vágy epeszt, a mi az oltár előtt elfog: Szeretnék letérdelni a legalsó márvány lépcsőjére. Megtisztul a lelkem minden földi büntől, ha a makacs, kevély fejemet maga előtt meghajthatom.

Klári sóhajtott. Szép, barna haja kissé megbomlott a lovaglásban, idegesen megigazgatta.

- Hogy tisztulna meg a büntől, Forgách, mikor a szerelmünk maga is bün?... Lelkem egész életre a magáé: nem választhatja el magától földi hatalom. De a miért megváltottuk, a mit egymás iránt titokban érzünk, azért kegyetlenül bünhődnünk kell. Mire a fasor végére érünk, életünknek uj fejezete kezdődik. Szomoru, kinos, keserves fejezete, mert többet egymással nem találkozhatunk...

Forgách most már nem az ágakat verdeste. Ugy ráhuzott a lovára, hogy a dédelgetett kedvenc állat fölnyihogott fájdalmában. Elnyargalt volna vele, mint a bolond, de kemény vaskéz fogta.

- Mily kegyetlenek ezek a kisleányok! Fülig szerelmes embernek azt mondani, nem látjuk többé egymást, csupa lehetetlenség. Tiltsa meg a földnek, hogy ne forogjon a nap körül, a föld nem engedelmeskedik, mert nem engedelmeskedhetik a parancsolatának. Örök, csillagászati törvények szabják meg pályáját...

Klári szerelmesen, gyöngéden pillantott Forgáchra, de a hangja határozott volt.

- A csillagoknak nincs akaratuk. Nekem van... A hasonlata máskülönben is sántit, mert nem azt mondtam, hogy élete ne keringjen az én életem közelében. Csak azt mondtam, ne talál­kozzunk, mert ez katasztrófára vezet. S most a fasor végére értünk... Vágtat már értünk Avironné. A trónörökös szorosan a nyomában... Csókolja meg a kezemet... Hamar... Még meg­látnak... Ah! Ez már sok, elborit vele, mint hullám a partot, pedig csak egyszer engedtem meg...

Forgách soha sem találkozott még nővel, a ki igy beszélt volna hozzá. Honnét veszi ez a kis leány e mélységes komolyságot?

- Miért nem szabad a szemébe néznem? - kérdezte gyöngéden.

- Hogy lelkem restelkedés nélkül a lelke szemébe nézhessen.

- A kezét miért nem szabad megfognom?

- Hogy lelkem a lelke kezét soha el ne bocsássa...

- Miért ellenzi, hogy néhanapján a hangját halljam?

- Minek? Lelkem a lelke hangját hallgatja ugyis szüntelen...

- Nehéz katonafejem van. Nem egészen értem, a mit mond.

Klárika fájdalmasan mosolygott.

- Még nagyon fiatal arra, hogy megértsen. Még nem szenvedett eleget...

Forgách rábámult.

- Maga veti szememre a fiatalságomat? Harmincnégy éves férfinak a tizennyolc éves gyer­mek? Maga beszél szenvedésről?

- Én bizony. Néha száz esztendősnek érzem magam, bár tizennyolc multam. A szenvedések iskoláját végigjártam, higyje el. Mit gondol, Forgách: fiatal leány, a ki más asszony urába szerelmes! Mi más, kegyetlenebb dologra tanithatna még meg az élet?...

Lehajtotta a fejét, de nem látszott boldogtalannak. A szeme szerelmesen csillogott.

Avironné lovagló ruhája, szőke haja, amazon-kalapjának strucctolla a levegőben uszott, a hogy feléjük nyargalt. Már messziről rájuk kiáltott:

- Siessen Forgách, szerencsés halandó. A római király tüvé teszi magáért az egész Prátert.

Vége az első kötetnek.

I. Négyszem között.

József valóban Forgáchot kereste.

A trónörökös, a kinek uralkodása már előre vetette árnyékát, szőke, kékszemü, egészséges. Komor atyjával ellentétben, vidám természetü. Az olympusi gőgöt ő is örökölte, nőktől huzó­dozó erényességét annál kevésbbé. A főherceg szerelmes természetü volt. Helyzeténél fogva könnyü szerrel jutott a szép udvarhölgyek kegyeihez. Mihelyt a bécsi nők észrevették fiatal uruk hajlandóságát, a francia udvari élet illatterhes levegőjéről álmodoztak...

Egyelőre azonban Eleonora császárné rideg, szigoru szelleme uralkodott a Burgban, könyör­telenül üldözve a római király szerelmi kalandjait.

Huszonegy éves volt, mikor a nála hat évvel idősebb hannoveri Amáliát vele elvétették. Mo­de­ná­ban tartották meg az eljegyzést. Ekkor történt, a min az angol királyné és a fiatal spanyol király a windsori kastélyban jóizüet nevettek: a menyasszony mellé csupa szemenszedett csunya udvarhölgyet válogattak össze, nehogy a változékony vőlegény kisértésbe essék.

Minden dolgában a büszkék-büszkéje, szerelmeiben a római király nem volt válogatós. Igy esett meg, hogy Avironné is meghóditotta. Farkasétvágygyal hozzányult egy tányér szép őszi­barackhoz, a melyet nem közvetetlenül a fáról s nem éppen az ő számára szakasztottak; a melynek hamva már hiányzott, mert a szerelem asztalán körülhordozták kissé.

A bárónő magával vitte Klárát, Forgách meg József elé nyargalt.

A fasor, a melyen oly végzetes beszélgetése volt a szive kedvencével, véget ért. A távolban fényes lovascsapat vágtatott a föleresztett sólymok után. Lamberg gróf vezette, a kiben József­nek minden halandó között a legtöbb bizalma volt. Ő bizonyára tudott a szándékáról, mert a beszélgetés helyétől igyekezett minél messzebbre vinni a társaságot.

Forgách leszállott lováról, egy testőr mindjárt pártját fogta. Kalapját levette, hajadonfővel közeledett a trónörököshöz.

József barátságosan mosolygott, mikor meglátta. A lovászmesterét magához intette, a ki két udvari lovászszal segitségére volt a leszállásban.

- A gróffal a kertészlakhoz megyünk. A lovainkat jártassák meg. Magam akarok maradni. Egy lélek se háborgasson.

A lovászmester méltó bámulatára, karonfogta Forgáchot és rátért az ösvényre, a mely a kertész­lakhoz vitt.

- Most még nem császár, most még teheti, hogy karonfogva jár egy grófocskával... - dörmögte a meglepett férfiu, utána tekintve a távozóknak... - Mit akar a kertészszel? Nincs egy becsületes szobája és... szép leánya sincs.

Be sem tették lábukat a kertészlakba. A ház zárva volt, csak az ablakai voltak nyitva. Az egyszerü fehér muszlénfüggényt ide-oda hajtotta a szél.

A kertész elment otthonról a háza népével, együtt... A kutya házikója is üres volt. Leoldott lánca elhagyatva feküdt a szalmában. Magukkal vitték, nehogy a leendő császárt - Uram irgalmazz - megugassa.

- Magasabb parancsra innét mindenkit eltávolitottak... - villant meg Forgách elméjében... - A beszélgetés, ugy látszik, bizalmas természetü...

Az üvegház táblái izzadtak és homályosak voltak, annyira fütötték. Egyik tábla nyitva volt, a nap erősen rátüzött. A hogy elmentek mellette, a forró levegő megcsapta az arcukat.

Bent citrom- és narancsfák állottak szép sorjában. Máshol karcsu pálmák és husos levelü kaktuszok. Az egyik kaktusz viritott. Fehér virága volt, de csak egyetlen egy. Sötétkék porcellán­cserepekben rózsák, nárciszok, fehér violák fénylettek. S hogy költészet mellől a kellemes próza se hiányozzék, salátaágyak is voltak, meg hónapos retek. A kertész ur szerette a salátát.

A ház előtt a verandán egy fecsegő mátyásmadarat ott felejtettek. Az bizony olyan lármát csapott, hogy egy szavukat sem értették. Forgách a kalitkát beteritette a zsebkendőjével. Nini, mily hamar este van, gondolá a madár és elhallgatott.

Százados tölgyfa alatt kényelmes karosszéket pillantottak meg. A figyelmes kertész bizonyára előre odakészitette. A trónörökös beleült. Forgách tiszteletteljesen állva maradt.

Józsefet a Mátyás-madár esete mulattatta.

- Ugy tettél vele, mint atyám miniszterei a magyar országgyüléssel. Ráijesztettél, hogy el­némitsad. Hibás eljárás... Az emberek hadd beszéljék ki magukat szivük szerint... Mi a véle­ményed a Rákócziék fölkeléséről? Hogy lehetne elcsititani?

Forgách szép, nyilt kék szeme elborult.

- Elcsititani nem lehet, királyi fenség. Már késő. Csak legyőzni lehet, vagy vele megalkudni.

József vidám arca elkomorult.

- Soha sem helyeseltem a miniszterek magyar politikáját. Engedelmes uszkárt akartak nevelni a komondorból. Verték, kinozták, éheztették. A pusztai komondor azonban a régi maradt. S most, mikor nagyobb és nemesebb vadakkal kell küzdenünk, keményen a sarkunkban van...

Forgách nem felelt. A játszótársi viszony ellenére óvakodott átlépni a közöttük lévő korlá­tokat. A mig egyenesen nem kérdezte, hallgatni kellett.

A trónörökös keresztbe rakta a lábait, hátát a tölgyfa derekának támasztotta.

- A francia háboru vége nem aggaszt. Nagyon sok érdeket sértett meg XIV. Lajos. Nem az osztrák ház dolga, egész Európáé, hogy szárnyait megnyirbálják. Akármily ügyes és erős, az utolsó garas Anglia zsebében marad, az utolsó katonát meg mi állitjuk. Szóval, a miénk lesz az utolsó szó... A magyar ügyek válsága tehát nem a francia háboru veszedelméért fáj nekem, hanem magukért a magyarokért. Mindig szerettem a nemzetedet. Ugy-e tudjátok? Szomoru volna, ha engem is félreértenétek.

- Mindannyian tudjuk, királyi fenség. Tudja maga Rákóczi is!

József karját végigfektette a széke támláján. A fejét is hátravetette. Ugy ült ott, mint egy drámairó, a ki csattanós jeleneten töri a fejét. Ha hajdani nevelője, mostani udvarmestere, Salm herceg látná ezt a pózt, a kezét tördelné. Nem, ő ilyen polgári nyujtózkodásra ő királyi fenségét nem tanitotta... Ráragadt.

- Rákóczi hajlott hozzám mindig... Persze most egy kicsit elvaditották. Ismered a nézetemet; de az intézkedés joga a császáré. Engem csak a birálat és az elégedetlenség illet meg. Elége­detlen vagyok a dolgok vitelével... Kedvem ellen folynak az állam ügyei... Nem járhatunk ezeken a rossz, régi keréknyomokon tovább...

- Majd megváltozik mindez, királyi fenség.

- Meg. Hogyne... Egyszer másképp lesz... Egyet nem értek: a főurak közül sokan cserben hagynak bennünket. Azt kell következtetnem ebből, hogy Magyarországon gyönge lábon áll a monarkikus elv... Látom, tiltakozni szeretnél... Hiszen ha tiz Forgách Simonom volna!

- Egy is elég, királyi fenség!

Kedves, könnyed modora, szimpatikus hangja, magamagát gunyoló, tréfás hangejtése enyhi­tette kissé a nyilatkozat magahittségét.

József arcára visszatért a vidámság ily hatalmas és leplezetlen önérzet hallatára. Nem vette rossz néven.

- Talán természetes is a hozzám való ragaszkodásod. Együtt nőttünk föl. Együtt játszottunk és tanultunk. Salm ugyancsak magoltatta velünk a politikát és a történelmet. Emlékszel az öreg Wagnerre?... Mint a pirosra festett hólyag, néha ugy fölfuvódott az elnyelt méregtől, ha nem tudtuk a leckét. Pedig megesett egynéhányszor. Hát Rummelre emlékszel? A hittant jobban tudtad nálam. Könyv nélkül elhadartad a létániát. Rummel megsimogatta érte az arcodat - kedves, kerek kis pofácskád volt - és almát adott. Tele volt mindig pompás tiroli almával a zsebe. Azt akarta büntetésül a szemeláttára edd meg; de te nekem nyujtottad. Mindig én haraptam bele először. Neked csak a csutkáját hagytam. Rummel boszusan rád piritott, hogy tökéletes kis udvaronc vagy máris. Egyenes, becsületes lélek ez az öreg Rummel. Megteszem bécsi érseknek, ha császár leszek...

Ez a gyermekkorukra vonatkozó bájos visszaemlékezés fölzavarta Forgách lelkét. Gondolta, Józsefnek valami célja van vele, ha az érzéseknek ily rejtett hurján játszik. Nem bánta, sőt várta, hogy leendő uralkodója rendelkezzék akár a vagyonával, akár az életével. Ha azt mondta volna, ugorjék le a Szent István-templom tornyáról, habozás nélkül megteszi.

Tudta-e József, mi megy végbe Forgách szivében? Érezte-e, micsoda rendkivüli erőket indi­tott meg benne? Mintha száz szövőszék járna egyszerre a Forgách fejében, szőve, szövö­getve képzeletének vásznára a haza és a maga jövőjére vonatkozó szebbnél szebb gondola­tokat...

A trónörökös emberismerete nem tévedt. Forgách mindenre kész volt érte, ugy kikészitette a gyermekkori emlékekkel.

- Tudod mit, menjünk az üvegházba. Szedjünk bokrétát korai virágokból. Sötét, olasz ibolyát Avironnének, jól fog illeni a hamvasszőke hajához; nárciszt, ha van, a kedves kis Consbruch Klárának... Mellesleg egy nagy szolgálatra foglak kérni... Oly nagyra, Forgách, hogy Kéry, a császártól való félelmében, nem mert rá vállalkozni... Igaz, ő nem is volt játszótársam, mint te...

Forgách olyan volt, mint a meggyujtott fáklya. Lobogott, lángolt a lelkesedéstől. A hogy a fáklyának tökéletesen mindegy, koporsó körül viszik-e vagy ünnepelt férfiak ablaka alatt, ő csak ég: Forgách nem gondolt rá, mire kivánja fölhasználni a trónörökös mindenre kész lelke­sedését. Ő csak égett... égett...

- Fenségedé vagyok életemben és halálomban... - mondá fellengősen, a mi a vérében volt.

Jó félóra eltelt, a mire az üvegházból előjöttek. Forgách komoly volt és gondolkozó. Mint az olyan ember, a ki sorsának kockáit elvetette. Keze üres volt, mig József kezében sötétszinü pármai ibolyákat tartott.

József, mint a ki dolgát jól végezte, vidám arccal Forgách vállára tette a kezét.

- Az ibolyát megosztjuk. Nesze, neked adom a felét. Ha átadod a Consbruch kisasszonynak, mondd meg neki, magam szedtem egy emlékezetes órában. S most Forgách, szerencse föl!...

II. Kurucok kezében.

Másnap reggel, József-napján, istentisztelet volt a császári pár és az egész udvar jelenlétében. Forgách is elment a misére.

Hazatérőben Kláráék háza előtt vitt el az utja. Ha már megigérte, hogy kerüli, az ablakban talán megpillanthatja, haj, talán hosszu időre, utoljára...

Az ablak nyitva volt. Ez reményt keltett benne. Csakhogy fájdalom, Klára helyett Consbruchot látta.

A titkostanács titkára nagyon ki volt nyalva. Nem az udvari öltözet volt rajta, hanem a divat­uracsoké. Csupa világos szinben pompázott. Apró, arany mellénygombjai voltak s halvány­lila mellfodra. Csipkés, asszonyos kézelők szolgáltak ki a kabátja ujjából. Spanyol nádbotja rezeda­szinü szalagon a csuklóján fityegett. S a mi a fő, ibolyabokréta feküdt az ablak párkányán. Ugyan kinek szánta?

A hogy meglátta Forgáchot, zavarba jött.

- Ha ez most megáll s beszélgetésbe ered, föltartóztat a döntő pillanatban. Nem tudok elég gyorsan kirohanni a hölgyem elé, a kire egy félórája lesek. Hozzá meglátja a hölgyemet is... Őnagysága is megpillantja a gyönyörü fiut. A szemük összevillan... Önkénytelenül egymásra mosolyognak. S abban a pillanatban megszületik szivükben, ha nem is a vétek, de a vétkes gondolat...

Ilyenforma, vagy ehhez hasonló kínos érzések ostromolták Consbruchot.

Mint régi, jó ismerőshöz illik, Forgách barátságosan köszönt. A tekintete nem volt se gunyos, se büszke, mint máskor. Inkább szomoru. Tovább ment a nélkül, hogy megállott volna egy szóra.

Ez a viselkedés Consbruch Gáspár érzését a másik végletbe sodorta. Soha sem látta a fényes, elkapatott szerencsés nagyurat ilyennek; de talán más emberfia sem igen látta. Bünbánást érzett s mert veszedelem nélkül tehette (Klárika a boltban járt), hangosan utána kiáltott:

- Hova, hova, Forgách? Talán haragszol?

Forgách megfordult, meg is állott, de nem jött közelebb. Az utca közepéről beszélt át.

- Inkább te haragudhatnál rám, Gáspár, hogy tomporába lőttem a kedvencednek.

Consbruch sietett tiltakozni, hogy nevezett Rosenberg gróf neki nem kedvence. A mit keresett, azt megkapta. Végre is, Klárika nem szenvedheti; az egész ember csupa epezacskó; féltékeny Othelló-jellem; képe fekete, mint a kordován csizma.

- Jaj a legyőzöttnek! A régi barátok elfordulnak tőle s uj barátokat nem szerez a szerencsét­lenség. Ugy megtiszteled, mintha sohasem akartad volna a Klárika nyakára kötni, - ingerke­dett Forgách.

E kis kirohanás után ujra visszaesett a kedvetlen hangulatába.

Gáspár ur arcát azonban figyelmesen nézte. A piros, egészséges, simára borotvált pufók arcon a Klárika finom, eszményi vonásait kereste s ha talált itt-ott valami kis hasonlatosságot, képzelete abból megépitette a Klárika arcát, a hogy a müértő fejében az etruszkváza néhány értékes cserepéből kialakul annak egész finom, karcsu mivolta.

Forgách ránézett a Consbruch bokrétájára és csipkés, asszonyos kézelőjére, a nádbotra s a reze­da­­szinü szalagra, az apró aranygombokra, meg a hátul csimbókban összekötött, kipomá­dézott, deresedő fürtjeire és minden beszélgető kedve elpárolgott. Néhány lépéssel közelebb ment.

- Gáspár, Gáspár, még megérem, fehér selyemharisnyákat viselsz, bár a császár szigoruan eltiltotta.

Consbruch ijedtében rákönyökölt az ibolyáira, ugy összenyomta, hogy szegénykék halálra váltak s minden illatukat menten kilehelték. Igy aligha adhatja oda a szive választottjának.

- Bevallom, viselem néha. Főleg, a mikor gyöngéd találkáim vannak. Az átkozott franciák tudják, mivel lehet megbóditani az asszonyokat. Bókokkal és fehér selyemharisnyával. Probatum est.

Forgách vállat vont. Hirtelen elhatározással az ablakhoz lépett és a párkányára könyökölve, szavát komolyra forditotta.

- Na jó... Egye meg a macska a selyemharisnyáidat, a mikor nem vagy benne... Hallgass rám, Gáspár! A kis hugod boldogtalan; az vagyok én is... Ő nekem az oltárom. Tiszta, fényes oltárom, s nagyon magasan van mindnyájunk fölött... Csupa hófehér, hideg márványlépcsők visznek föl hozzá s e fehér lépcsőkön csak térden csuszva, megtisztult elmével és megtisztult szivvel lehet közeliteni hozzá... Soha sem látjuk többé egymást az életben. Tegnap elhatároz­tuk. Most hát nyugodtan alhatsz már a szerelmünktől. Tudom, hogy szereted, de azt mondom, ezentul még inkább szeresd szegényt... Mindent tudsz... Ismered a szomoru titkunkat... Ki tudja, látlak-e még?... Az Isten áldjon.

Szaggatottan beszélt. Sápadt volt. A homlokát összeráncolta. A szeme is, mintha kerités mögött csillogott volna.

Consbruch nyáron is félt a hidegviztől; ha néha a szabad Dunában megfürdött, előbb félóráig elsütkérezett a napon. Azután leült a partra, két ujját beledugta a vizbe; kis vártatva lassan, óvatosan belenyujtotta a lábát, vissza is kapta nyomban: juj, be hideg! A tenyerébe vizet meritett, mellét, hátát, karjait, jól bedörzsölte. Mikor azután teste minden részét hozzászok­tatta a rettenetes gondolathoz, hogy tizenhat fokos hullámban kell megmerülnie, lépcsőről-lépcsőre leszállott a Dunába, megdidergetve és megvacogtatva ő kelmét gyötrődése minden ujabb állomásán. Végül elvetette magát, hátára feküdt s lövelte fölfelé a vizet szökőkut módjára.

Képzeljük el már most, hogy a hidegviztől ily mértékben irtózó embert valaki hátulról hirtelen beletaszitja a Duna kellős közepébe. Persze, hogy kezébe lábába beléáll a görcs; kiabálna rémültében, de annál több vizet iszik. Végül lemegy a folyam fenekére, mint a balta.

Szakasztott ebben a keserves állapotban volt Consbruch a Forgách hirtelen vallomására. Egyszerre belepottyant a leghidegebb, legdermesztőbb vizbe, mikor a legkevésbbé gondolt rája. Szeretett volna mondani valamit, de csak tátogott.

Szerencsére Forgách nem hagyott időt arra, hogy magához térjen. Mind a két kezét hatalmába keritette. Ugy nézett rá közelről, hosszan, kutatva, egy kicsit elérzékenyülve.

- A szemed más, mint az övé. Nemcsak a szine, a vágása is... Hanem a kedves vonás a szád körül és néha - de csak nagyon néha - a mosolyod, rá emlékeztet...

Megszoritotta a barátja kezét. Az hiába kiabált utána: „Megállj, Forgách; ne bolondozz; ne rohanj ugy el, Isten bizony megharagszom!” - hosszu léptekkel odább állott. Még csak vissza sem nézett.

Consbruchnak minden kedve elmult a szerelmi találkozótól. Néhány szóban Forgách egész tragédiát mondott el. Most már nem haragudott rájuk. Sajnálta őket kimondhatatlanul.

Az ibolyabokrétát kidobta az utra. Ha az ő kis huga szenved és hervadozik, pusztuljon el az is az utca porában.

Lassan becsukta az ablakot. A piperkőc-öltözetet levetette. A fehér harisnyát, mint a fehérhéju nyárfa kérgét, vigyázva lehántotta a lábszárairól. Az udvari egyenruhájába bujt s bánatában ugy belétemette magát a száraz hivatalos irásokba, hogy a füle sem látszott ki belőle.

Forgách megebédelt. Megivott egy üveg jó bort és nyergeltetett. A legszélesebb kardját kötöt­te föl s megnézte, a nyeregkápában benne vannak-e s meg vannak-e töltve a tábori pisztolyai?

Előbb a bástyák tájékán lovagolt. A kis csöndes utcákon, a hol zöldcsütörtökön Klárikával végig bandukoltak. Réz-susztákat, később ezüstpénzt szórt az utcabeli kölykök közé a kedves nap emlékére... Ezt a mulatságot azonban hamar megunta, mert visitva, hejehujázva futottak utána, a merre ment.

Később a Stubenthorhoz jutott el. Az őrök tisztelegtek.

- Ki akarok menni, levegőt szivni. A városotok nagyon dohos... Halotti szaga van... Nyissátok ki a kaput - mondá parancsoló hangon.

- Nem fél a kurucoktól, exellenca? - kérdezte az őrség tisztje, a kulcsokért szalasztva egyik katonáját, orrát föltartva és szaglálózva a levegőben; de biz ő a dohosság szagát nem érezte.

- Ki félne tőlük? Még Heister sem fél, pedig fogatlan, vén kutya!

A tiszt nem válaszolt. Csak magában gondolta el, milyen rutul szidják, gyalázzák egymást a vitéz császári tábornokok.

A hogy a kaput kinyitották, Forgách csipőre tett kézzel lépésben kilovagolt. A szabadba érve, megeresztette a kantárszárat. Fölporzott utána az országut.

Mire a porfelhő elül, az őrség katonái már megfeledkeznek róla. Megfeledkezik róla egész Bécs városa. A császár, az udvar, a tábornokok és az udvarhölgyek, azt sem tudják holnap­után, mi fán termett. Elfelejti a sokaság, amely fényüző ruháit és gyönyörü paripáit bámulta. Az utcakölykök, a kik között kiosztogatta a susztákjait, Avironné, ez a kis mü vadgerle, a ki most igen magas ágon turbékol.

A gondbamerült nagy városban mindenki elfelejti emlékét, mert csak muló porfelhők támad­nak a kis és nagy emberek után - alig nagyobbak annál, amit vágtató ló ver fel. - Támadnak, eltünnek. Ez a sorsuk.

Köpcsény tájékán járt már. A lóról szakadt a tajték, finom bőrén mindenütt átütött az izzadtság; de azért röpült, bár gondolatokba elmerült gazdája a sarkantyuval nem is érintette.

Az utszéléhez közel, mogyoróbokrok között tizenhat kuruclovas huzódott meg. Lesben álltak.

Forgách ugy elsuhant mellettük, észre sem vette. Csak akkor nézett hátra, mikor egy hangos füttyentésre kirugaszkodtak az országutra és háta mögé kerülve, elzárták a visszavonulását.

A strázsamester egyenesen felé lovagolt. Ki sem huzta a kardját, a karabélyához hozzá sem nyult. A süvegét ellenben becsülettudóan megemelte.

- Isten hozta nálunk a kegyelmes gróf urat.

Forgách keményen rámordult.

- Hozott ám az ördög. Sokat ittam délben, ugy vetődtem közétek, kótyagos fővel. Elfogtatok, bár védekeztem. Értetted?

A strázsamester hogyne értette volna, mosolygott a bajusza alatt.

- Kinek az emberei vagytok, lélekteremtette?

- Károlyi uramé.

- Hogy ismertetek rám ebben a német maskarában?

- A lovaglásáról, nagy jó uram. Ha sárkánytejet iszik, akkor sem tudja ugy megülni a lovat a német.

- Hát most már mi lesz, ilyenolyan adta, szedte-vette legénykéi?

- Az a parancsunk, vigyük gróf uramat Károlyi Sándorhoz.

- Akkor hát egy nyikkanást se többet. Előre...

A kuruc lovasok közrefogták s mint a szélvész, nekiiramodtak.

III. Az első fullánk.

Károlyi, a ki kurucaival már napok óta riasztgatta Bécset, egy utszéli parasztházban lakott...

Pitvara hemzsegett a kuruc tisztektől, mikor a kiküldött porta bekisérte Forgáchot.

Forgáchnak nagy hire volt a hadak között. Ugy is mint egyik leggazdagabb főurnak, ugy is mint vitéz, képzett tábornoknak. Rivalgással fogadták, mikor leszállott a lóról. Ez az öröm­rivalgás fölnyitotta a szemét; itt egy lélek sem hiszi, hogy véletlenül esett kézbe. Mindenki azt tartja: átállott.

- Ugy hát elég ügyefogyottan csináltam a dolgomat - dohogta. - Kár is volt az alakoskodás. Nyilt kártyával játszottam egész életemben.

A strázsamester benyitott az ajtón és a foglyát maga előtt bebocsátotta. Ő maga legényeivel együtt kint rekedt.

Forgách tréfálkozva lépett be.

- Na te dolhai győző! Reguláris hadnál nem bánnak ily szőrmentében a hadifogolylyal. Még a kardomat se vették el. A strázsamester kint maradt. Be sem jelenti a parancsnokának, micsoda császármadara akadt a kezébe.

Károlyi fölugrott a kecskelábu asztal mellől. Egy elfogott német paraszt állott előtte szepegve, azt nyaggatta.

Megölelte Forgáchot, azután kipenderitette a jámbor parasztot a szobából, ugy sem tud ki­préselni belőle semmi okosat.

- A leveledet kézhez kaptam. Ügyes ember hozta, hogy baj nélkül át tudott siklani a léniákon.

Forgách élesen ránézett, nincs-e a szavában célzatosság?

- A tisztjeid reménylem nem tudnak a levelemről? Ujjongva fogadtak. Nem ugy, mint foglyot szokás - tette hozzá gyanakodva.

Károlyinak még a szem héjja sem rezzent meg a burkolt vádra, hogy ily kényes természetü dologban eljárt a szája az alantasai előtt. Kiszólt a pitvarba, hozzanak bort.

Az ajtó félig nyitva maradt. A bizalmas viszonynál fogva, a mely Károlyi és tisztjei között fönnállott, a régi Thökölyánusok fesztelenül bekukucskáltak. Sőt várták, hogy ily ritka vendég tiszteletére Károlyi egy pohár borra beszólitja őket.

Forgáchnak nem tetszett ez a bizalmaskodás. A hogy a strázsamester a bort s a poharakat letette, boszusan fölszólitotta kimenőben, a kiváncsi tisztek orra előtt tegye be az ajtót.

- Nem vagyok viziló, hogy Thökölyánus uraimék belépti dij nélkül bámuljanak.

Károlyi mosolyogva töltötte meg a poharakat. Ugy tett, mintha nem venné észre a Forgách megütközését.

- Magam termése. Hoztam egy-két átalagocskával. Az asszonyom rámtukmálta, az áldott, gondos lélek. Azt mondja, ne igyak errefelé a németnek sem a borából, sem a vizéből, még megmérgeznek.

Forgách fenékig kiitta a borát, Károlyi csak félig. Szemközt könyököltek, ugy beszélgettek. Odakint a tisztek nagy lármával voltak. Egyszerre csak a lárma megszünt. Összesugtak és nagy kedvetlenül elszállingóztak.

- Kemény, szigoru ember; éreztetné, hogy kicsoda-micsoda, ha volna kivel - zsörtölődtek egymás között.

Akadt, a ki pártját fogta.

- Nagy ur ám ő kelme, a császárral komázott, gyermekkorában az udvarnál nőtt föl. Arany­nyoszolyában hált, gyémánttálban mosdott, hercegkisasszonyok kendőjébe törülközött.

Az egyik vén Thökölyánus mérgesen véget vetett a magasztalásnak.

- Ne, te ne! Talán rubinvályuból itatták, mert hogy az italt mindétig szerette. Hanem azért labancbüzü ő kigyelme.

Odabent az üvegből a bor csakhamar kifogyott. Másikat hoztak.

Forgách a lépése következményeit latolgatta. Mit gondolnak róla, hogy hirtelen sarkon fordult és egyenesen Bécs városából jött át a kurucok közé? A Burg melege még érzik rajta.

Károlyival méltatlanul bántak, de őt dédelgették. Annak még aranyláncot sem akasztott nyakába a császár. Ő kedvelt tábornoka volt. Annak javaiba a kurucok beleültek; hogy kivegye a markukból, hasznos dolog volt átállani. Gácsot császári hadak őrzik. Ráül örökre a német, ha most kuruccá válik a tulajdonosa.

Büszkesége először ágaskodott, hogy ő valamely tettét magyarázza. Kinek mi köze hozzá, hogy mit miért tett? De hamar belátta, magyarázattal tartozik, ha másnak nem, a fejedelem­nek. Jó lesz az utját egyengetni.

Már a harmadik üveget bontotta volna föl a strázsamester, de Forgách nem engedte.

- Ne csinálj parádét, - kivette kezéből az üveget és leütötte a nyakát. Ugy látszik, nagy gyakor­lata volt benne.

Töltött s az éberszemü, mozgékony arcu Károlyival farkasszemet nézett.

- Mondanék neked valamit; de rá ne kösd a nagyharangra. Pálffy uram az oka, hogy átnyer­geltem... Ő lett a horvát bán, pedig számitottam rá magam is. A harag, azt mondják, rossz tanácsadó. No, nekem jó tanácsot adott. Fölfedeztem magamban - habár egy kicsit későn - hogy én is magyar volnék.

Károlyi - mióta pityizáltak, most először - körömpróbáig kiitta a jó kágyi bort.

- Ne rágalmazd magad, Simon, ily mozgalmas időben ugy is mindnyájunkat elegen rágal­maznak. Nem vagy te kivánós leány, hogy a horvát bánság nélkül élni sem tudnál... Ha csak a nagyravágyás bánt, lehettél volna a világon minden, mihelyt József trónra jut. Még várakoz­nod sem kellett volna soká. Közénk hozott a magyar lelked. Ez az igazság. Eldobtál magadtól egy fényes pályát, hogy szolgálhasd szegény, elárult nemzetünket... A ki számitást keres a lépésed mögött, az vagy bolond, vagy gazember, vagy mind a kettő. Dixi!

Hozzáütötte poharát Forgách poharához. Az, az üres pohara üvegfalán át vizsgálta a Károlyi arcát: igazán mondja-e, a mit mond?

- Ez jól esett, Sándor!... A bécsiek ugyancsak szüköltek, mikor a kapuk előtt megjelentél. Szeretnék visszaadni a kölcsönt. A haditanács azt tervezi, hogy Heister Kismarton ellen induljon. Tudod a tervét, keresztülhuzhatod. Kezedbe adtam a módot. Fakadj ki te is ott egész hadastól. Ha Eszterházyt is értesited, közbeszorul.

Károlyi arca hidegebb lett. Fürge, karvaly szeme rávillant Forgáchra.

- Ha ez volt a tervük, elfogatásod hirére bizonyára elálltak tőle; számitanak rá, hogy tőled megtudjuk.

Forgách még egy ellenvetést tett.

- Ha nem akarsz ütközni, rendeld idejébe vissza a Kismartonnál álló csapataidat. Baj lesz, ha rámennek tulerővel.

Károlyi kitérőleg felelt.

- Nem mondom, hogy nem... Majd megbeszélem az öreg, tapasztalt tisztjeimmel.

- Zsinóron megyen a dolgod, ha ex consilii csinálsz mindent. Maga hirivel teszi az ember az ilyesmit. Ha már csak hárman tudják, vége.

Károlyi kiérezte a gunyt.

- Engem nem neveltek katonának, mint téged. Én csak belecsöppentem. A hadi dolgokban való járatlanságomat kitoldom az öreg barátaim gazdag tapasztalatával. Sok ütközetben vettek részt, értenek egy kicsit a mesterségükhöz.

Forgách vállat vont. Látta, hogy hiába magasztalta átállását Károlyi, a tanácsa ellen eleve bizal­matlansággal viseltetik. Talán fölteszi róla, hogy Heister kedveért kelepcébe csalja? Ez volt az első fullánk. Beletört a szivébe.

- A borod jó, de álmosit. Nem iszom többet. Na még ezzel a fél pohárkával az egészségedért.

- Csak félpohárral? - jegyezte meg tréfásan Károlyi - szükmarkuan méred.

Az öreg tisztek tanácsát egy fél óra mulva összehivta.

Forgách nem várta meg, mit határoznak. Egyhuzamban reggelig aludt egy szellős tábori sátorban.

Hajnalban, mikor fölébredt, a had már készen állt az indulásra. A mig sietve felöltözött, meg­kérdezte a szolgálatára rendelt hadnagytól:

- Hová forditjuk a lovunk fejét, fiam?

- Ugy hallatszik, Nezsider felé!

- Nezsider felé?

Többet egy szót sem szólott. Vigan fütyörészve felöltözött, sietve megreggelizett, azután lóra ülve odafordult egy század tiszaháti legényhez, a kik utóvédnek voltak szánva:

- Pálinkás jóreggelt kivánok, fiuk! - a mely népies szólásmóddal félig elmosta a rossz hatást, a mit tegnapi föllépésével keltett.

Károlyit csak dél felé érte utól.

A sereg megpihent és megebédelt egy erdőszélen. Egy órai pihenés után azonban késő estig nyargalt egyhuzamban. Nezsidernél tábort ütöttek.

Mit keresett Károlyi Nezsidernél? Forgách nem kérdezte. Bercsényihez kivánkozott s a tegnapi kosár után nem elegyedhetett bele ennek a serednek a dolgába. Poggyásznak tekintette magát, a kit kénytelenségből magukkal visznek.

Heister Kismartonban csakugyan rácsapott az otthagyott kuruc őrségre, a mely Fekete-városig hátrált. Ott a vasasok tulnyomó erővel szétverték.

Az ütközet hirére Károlyi Óvárnak vette utját. A dunántuli fegyveres nép, a mely a maga földje védelmére fogott fegyvert s melyet Heister győzelme megijesztett, nem szivesen látta az Óvár felé való kanyarodást.

Másnap alig pitymallott, mikor Károlyi fölverette a tábort. Ekkor tünt ki, hogy a dunántuli had egy része éjszaka elszéledt. Falkánkint és foltonkint hazaszaladt, mindenik a maga pátriájába, hogy házanépét és faluját védelmezze.

Károlyi az Ausztriában szerzett gazdag zsákmánynyal, közte két császári ezred összes kész­le­teivel, Győrnek fordult.

Bizony ez visszavonulás volt a javából. Az utóhad Heister előhadát a hátán vitte. A huszárok össze-összetüztek a nekibátorodott üldöző csapatokkal, itt-ott véres fejjel hajtották vissza, de az a tudat, hogy a Rába még előttük van, s az a hir, hogy Abánál a hidat lerontották, elrontotta a kedvüket.

A Rába szerencsére nem volt mély. A lovasság a német előhadak szemeláttára kis veszte­séggel átusztatott rajta. A szekerekről az értékesebb holmit a lovakra rakták, a félig üres kordékat ott hagyták zsákmányul, hogy győzelmi jelentésében a német vezérnek legyen mivel dicsekedni.

Károlyi pihenés nélkül egyfolytában vágtatott Pápáig. Heister Győrött megállott. A kuruc lovak felsőbbsége a futásban és kitartásban fényesen bevált. Üthették bottal a nyomát a kövér, rossz lovú német vasasok.

A pápai piacon Károlyi hadiszemlét rendelt. Mikor a fölállitott sorokon végigtekintett, azt hitte, a szeme káprázik. Egytizedrésze alig volt meg a hadnak. Az összes dunántuli csapa­toknak hült helyét találta.

- A tarisznyádban is elfér, a mi katonád van - gunyolódott Forgách, de látszott az arcán, hogy e guny mögött hazafias bánat rejtőzik. - A kismartoni megrohanásra figyelmeztettelek. Módodban volt kikerülni vagy szembeszállni vele; de te nem biztál bennem. Föltetted rólam, ide-oda repdeső virgonc seregélyem, hogy lépre csallak... Miért tettem volna? Arra nem gondoltál.

Károlyinak nem volt kedve feszegetni a kérdést.

Ebédnél a dunántuli had eltünéséről folyt a szó. A tiszamelléki tisztek igen tüzeltek.

- Odább álltak a német büzére... - kiáltá az egyik.

- Kastélyokat fölverni, zsákmányolni jó volt - rikoltozott a másik... - s most eszük nélkül szétszaladnak. Féltik a városaikat, Heister uram pár rongyos kölyökmozsarától.

- Árulók - erősitgette a harmadik. - Ez a magyar becsület? Ide csalogatnak bennünket messziről, azután cserben hagynak.

Egy öreg Thökölyánus, a kinek Gálosnál átvágták a pofacsontját s a kinek a feje véres, szennyes kendővel volt bekötve, olyasmit motyogott a fél szája szögletéből, hogy legjobb volna magára hagyni ezt a pipogya népet. Hadd pusztitsa el a német tőbül a gazdag pugris városokat.

Károlyi nem szólt bele a vitatkozásba. Arcát a tenyerébe fektette, ugy ült ott szótlanul, sem nem ivott, sem nem evett.

Forgách azonban nem állhatta, hogy véget ne vessen a szájaskodásnak.

- Bennünk van a hiba, atyámfiai. A magyar vagy üz, vagy szalad; helytállani nem tud.

Ily nagyhirü katona szavára, zugolódva bár, elhallgattak, de a vén Thökölyánus nem hagyta a jussát.

- Üzni vagy szaladni, ez az igazi magyar virtus. Lovas nemzet vagyunk és igy a lovunk után igazodunk. A ló pedig vagy valaki előtt fut, vagy valaki után; de fut mindig.

Jól megadta neki, vélték a tisztek titkos kárörömmel. Károlyi még akkor sem szólt.

Forgách kevélyen végigmérte az öreg szitytyát, ugy hogy annak a falat a torkán akadt s mintha nem ülne senki az ebédnél rajta meg Károlyin kivül, a tisztek jelenlétéről többé tudo­mást sem vett. Mintha csupa üres szék volna a tisztek helyén, a melyen nem ül senki, annyiba vette őket.

- Nem mennék át a Dunán a te helyedben. A hogy kiteszed a lábad, valamennyi város lángolni és füstölni fog.

Károlyi csak ugy tenyerébe hajtott fejjel hirtelen Forgáchra tekintett.

- Az szép kivilágitás lenne... Még az éjjel átmegyünk Földvárnál a Dunán. Uraim, fuvassanak felülőt. Azonnal indulunk.

A tisztek felugráltak. A bekötött fejü vén Thökölyánus süvegét megrázva, elrikkantotta magát:

- Vezess haza bennünket az árulók földjéről, szerelmetes öcsénk!

Mikor mind kimentek, Forgách szemrehányólag fordult Károlyihoz:

- Nem tartasz fegyelmet. Az nem jó! Számitásból teszed?... Mert kemény kezed - az volna hozzá.

- Ki-ki játszék a maga kártyájával... - válaszolt Károlyi hidegen és fölkelt az asztaltól.

A kürtösök felülőt fujtak. A leolvadt sereg félóra mulva lóhalálában megindult.

A Duna még aznap este előttük csillogott. Gyönyörü holdvilágos éjszaka volt, mikor az átköltözködésre készülődtek.

Csónakon, fatönkön, nádkévéken uszva, a lovakat fékszáron vezetve keltek át. A folyam csendes volt, alig zajlott, mikor egyik század a másik után halkan a vizbe ereszkedett.

A lovak tüsszögtek, olykor erősebb evezőcsapás hallatszott, egy-egy nádkéve örvénybe került és elmerült azzal együtt, a ki beléfogózott; egyik-másik paripa nyeritett.

Nagyjában azonban az átkelés kevés lármával járt.

Holdfényben fürdött a part és folyó.

A had kétharmada már átköltözött, mikor a hátvéd egy veszettül vágtató lovast tartóztatott föl és cipelt Károlyi elé.

Lova agyon volt csigázva, maga véres és rongyos. Hajadonfővel jött, süvegét valahol lefujta a szél, vagy kiálló galy verte le utközben.

- Mi járatban vagy? - kérdezte Károlyi jóindulattal.

- Forduljanak vissza, nagy jó uram, azért küldtek.

- Ki küldött, hé?

- A pécsi őrség.

- Mi baj van?

- Pécset Herbarstány (Herberstein) vadrácai földulták.

Károlyi fölszisszent.

- Mondd el, a mit tudsz.

A lovas nagyot nyelt, a torka ki volt száradva, hiába köszörülgette.

Forgách odaadta a kulacsát.

- Gyantázd meg fiam, azután beszélj.

Nagyot huzott a kulacsból, vissza sem adta mindjárt. Addig emelgette a szájához, mig egy csöppig ki nem itta. Akkor rákezdte.

- Delet harangoztak, mikor a rácok a városra törtek. A templomokra és a kolostorokra fájt a foguk... Legelőször azokat rabolták ki. A szentségtartókat összetörték, a kereszteket lefesze­get­ték, az oltárokat széthányták, a keresztelő medencét feldöntötték, a képeket meghasogat­ták. Magukra öltötték a karinget és a misemondó ruhát, a Jézus verje meg a fajtájukat. A püspök süvegét egy szerezsán nyomta a füstös képébe. A görbe, ezüst pásztorboton, mint a juhokat, ugy ugratták át a legkövérebb kanonokokat. Később egy cégéres rossz fehérszemély kötőjét kötötték rá.

Károlyi jó katolikus volt. Ez a leirás a szivébe nyilalt. Ingerülten rászólt.

- Röviden.

A küldönc mogorván ránézett.

- Mindenkit megöltek, a ki el nem futott. Minden ház leégett... Pécs volt, nincs többé.

Forgáchnak szomoru elégtétele volt. A mitől félt, máris bekövetkezett. A szép dunántuli városok lángolnak.

- Mi lett a papokkal? - kérdezte részvéttel.

- Szépen haltak meg. A templomokba zárták be őket. Az égő tornyokban harangok zugtak, orgonaszó és szent dalok hangzottak. Később minden elnémult: harangok, orgonaszó, ének s a szegény papok. Nő is sok veszett el velük. Az apácák... A csecsemőket parázson sütötték, mint a gesztenyét.

A kemény katonák hátán végigfutott a hideg. Károlyi sóhajtott.

- Ilyen a háboru... Előre a következő század! Be a vizbe!

Egy csomó ladik a vizbeszállt s egy század a lovakat maga után vezetve, bele ült.

A küldönc csak nézte a készülődést. Nem akart hinni a szemének.

- Hát nem fordulnak vissza?

- Már késő.

- De Isten ugyse, nem késő. Pápát, Fehérvárt, Veszprémet még megmenthetnénk. Különösen Pápát.

Károlyi csak a kezével intett. Forgáchhoz fordult.

- Fél óra mulva egy szálig a tulsó parton leszünk... Mióta háborut viselnek, ennél nem történt nagyobb becstelenség.

A küldönc elhördült. Károlyihoz ugratott és belekapaszkodott a lova kantárszárába. Huzta-cibálta a paripát visszafelé.

- Nem addig van a... Pápa a szülővárosom. Én azt nem hagyom. Zászlótartója vagyok a veszprémi csapatnak, de ha Pápát a rácok kifosztják, ledobom a Rákóczi szentséges zászlaját a piacon a porba s ha a szivem megszakad is, rálépek a patkós csizmámmal. Mert mi az életünket áldozzuk érte s ő nem védi meg a szülővárosunkat...

Hárman is ráemelték a csákányukat, hogy elverjék a vezérük közeléből. Károlyi megvédte.

- Senki se bántsa... A fájdalom és a félelem elvette az eszét... Mit csináljak, fiam? Ilyen a háboru...

Forgáchcsal és néhány huszárral legutolsónak ereszkedett le a vizbe.

Tiszta holdfényes volt az éjszaka. A tulsó parton az átkelt had tábort ütött és tüzeket gyujtott.

A folyam közepén Forgách megszólalt.

- Lásd, a mit mondtam, bekövetkezett... Fényes katonai tehetség szunnyadozik benned, de a vezetésben még ujonc vagy, öcsém... Nincs benne semmi szégyen, ha megszivleled a katonai tanácsaimat... Ime, a rövid hadakozásodnak mi a tanulsága? Volt hadad, megrémitetted és fölverted vele Bécs környékét; fölgyujtott háza lángjánál olvasta pénzét a fukar sváb. A hogy előre igérted. Ám hadad volt, nincs. Elolvadt, nem ugy, mint a tavalyi hó, mert az tartott egy télig; de mint a márciusi, mely egy óra alatt sárrá válik. Akármily vitézek vagyunk, s akár­hány muló sikert érünk el, vagy rendes hadsereget teremtünk a zabolátlan népből, vagy el­pusztulunk.

Károlyi hallgatott. A lélekvesztő orrában ülve, háttal a partnak és háttal a hadnak, a lova fejét nézte, a hogy csöndesen uszott a csónak mögött, a mig fénylő vonal huzódott utánuk a holdfényes vizen.

A pápai legény ott maradt a tulsó parton, magányosan, nagy elhagyatottságban. Egyszerü szegény fejének nehéz volt eligazodni, kinek van hát igaza? Neki-e, a ki vissza szeretné forditani a hadat, vagy Rákóczi fiatal vezérének, a ki baj nélkül és ügyesen átvitte a seregét a tulerő elől, nehogy a kurucok ügyét időnap előtt veszedelem érje?...

A keserüség, s tehetetlenség érzése fojtogatta. Öklével szerette volna megfenyegetni a folya­mon átkelő hadat, de keze lehanyatlott. Hiszen azok bajtársai, vérei. Vele együtt fogtak fegyvert a haza fölszabaditására.

Lova utána nyeritett a többi kuruc lónak. Dühösen megrántotta a zabláját, hogy elhallgattassa.

Az éjszaka világos volt. A tulparton ugyan tüzek égtek, de csak azért, hogy főzzenek, meg hogy az átázott gunyájukat megszáritsák.

Nézte a tüzeket. Hallgatta a csobogást, a hogy a legutolsó lovas a partra kikapaszkodott. Éles füttyszót hallott, százféle zsibongást, lármát, végül éneket. Az egyszerü ének hangja tisztán szállt át a vizen:

Kél a szél, a fákat vigan legyinti

Kurucokat a jó Isten segiti.

Országunkat még egyszer megépiti,

Német ebtül valahára megmenti.

Hallgatta a dalt. Az előbb még sirás fojtogatta, most bizalom és reménység környékezte a megkinzott szivét. Szülővárosát fölgyujtják, de a házakat ujra fölépitik. Az áldozatokat meg­siratják, eltemetik, de van, a ki megboszulja őket.

Ezen az oldalon, a hogy oly egyedül áll, mint a kis ujja, mi van? A szülővárosa, egy magára hagyatott országrész, egy sereg ijedt város és kastély; rácok és németek.

Hát a másik parton, a hova Károlyi átköltözött? Rákóczi hada, tábortüzei, aranyos zászlaja van ott; a visszatérés, a győzelem, a fölszabadulás reménye; az ország, a haza...

Kinek használ, ha itt marad? Pápát egymaga megmenti-e? Ám fölszabadithatja, vagy meg­boszul­hatja sokadmagával, ha a kuruc seregek és a kuruc zászlók ujra átjönnek a Dunán.

Lova még egyszer utána nyihogott a kuruc lovaknak. Most már nem rángatta meg érte a száját, hanem megveregette a nyakát, megsimogatta a fejét és szép szóval nekibiztatta, hogy ereszkedjék be utolsónak a vizbe.

A hold felhő mögé bujt. A kurucok tábortüzei annál inkább hivogatták, csalogatták. Mintha Pápa városa is átsétált volna a Dunán s most a másik partról csillognának feléje a kivilágitott ablakai...

Megindult a tüzek felé. Két köteg nádra rábizta a maga s a lova életét.

Csak éppen hogy át tudott kaptatni a tulsó partra. Heister előőrsei nagy dérrel-durral föl­bukkantak a háta mögött.

IV. Az egri táborban.

Forgách Bercsényihez ment Nagyszombat tájékára.

A nagybátya, a ki Zólyomnál ugyancsak megverte az öccseurát, örömmel fogadta a „megtért juhocskát”, a hogy tréfásan elnevezte; de a német tábornoki ruha láttára (Forgáchnak még nem volt ideje és alkalma átöltözni) hirtelen föllobbant.

- Itt a bolond ni, április elsején.

Ily szavakkal tisztelte meg a tisztjei jelenlétében.

A büszke főur vörös lett, mint a rák, de mosoly alá rejtette mérgét.

- Miért mondasz bolondnak, bátyám? - válaszolá nyugodt iróniával. - A miért azokhoz jöttem át, a kik igy fogadnak?

Bercsényi megbánta az éles szót. A villámló eszü, szenvedélyes vérmérsékletü fővezérnek általában sok baja volt a nyelvével.

Leszállott a lóról, az öccsét megölelte és karonfogva vitte befelé a sátorába.

- Az öcsémasszonyt meglopá (meglepé) a feleségem. Már tudta a jó hirt, ugyancsak vigan volt, mert labanc akad elvétve a férfiak között, de magyar asszony mind kuruc. Még talán lábra is állitja a hugomat az öröm; sokat betegeskedik a lelkemadta.

Ez a szives, atyafiságos beszéd enyhitette a korábbi sértő szavak rossz hatását, de mert a tisztek fülehallatára szégyenitette meg Bercsényi, e jelenet emléke - mint a vasszög az élő fába - beletört az elméjébe.

A sátorban ebédig a haza dolgáról beszélgettek. Bercsényi agyában egymást kergették az ékesszóló, hatalmas gondolatok. Keze kardja markolatát szorongatta; arca megszépült lelke belső tüzétől.

- A fejedelem Egerben vár. Holnap indulhatsz hozzá. Ma pedig, estig meghányunk-vetünk egyetmást. A német maskarádat vesd le. A feleséged ideküldött a számodra két-három gyönyörü magyar öltözetet. A bajuszkád látom kinőtt. Nem lesz semmi látható nyoma a német mivoltodnak. S most asztalhoz. Reménylem éhes vagy?

Forgách fölkelt, restelkedve pillantott végig a német ruháján.

- Éhes vagyok, mint a farkas. Hanem előbb átöltözöm. Inni szeretnék a szabadságért. S cseléd­ruhában nem tehetem.

Bercsényi mély tüzü, szivekben olvasó tekintetét ráfüggesztette.

- Lám, lám, mily hamar füstölög a gyertya, csak meg kell gyujtani.

*

A fejedelem március óta Eger várát ostromolta. Inkább körülzárással és kiéheztetéssel akarta kézrekeriteni, mint rohammal. Ostromágyui nem igen törték a falat, tátongó rések nélkül pedig a legvéresebb roham sem vezetett volna eredményre. Kimélte a drága kurucéletet.

Forgách fölkereste Rákóczit egri táborában s letette kezébe a hüségesküt.

A fejedelem kora gyermeksége óta ismerte a borsodi főispánt. Sokra becsülte vitéz hirét és gazdag tapasztalatait; és hogy másnál jobban belát a bécsi politika szinfalai közé. Megmondta neki mindjárt, sereget biz rá és a Dunántulra küldi.

Forgách meg volt elégedve fogadtatásával. Elbeszélte a fejedelemnek, hogy Bécsben az utóbbi időben gyanuval kisérték minden lépését. Sok jó barátja lévén, megtudta, hogy hazug vádak alapján elfogatási parancsot adnak ki ellene. Az elől szökött meg.

A fejedelemmel is ugy járt, mint Károlyival és Bercsényivel. Természetesnek találta az át­jövetelét.

- Ne magyarázgassa, hogy miért jött át. Mert át kellett jönnie. A hazaszeretet örök törvénye hozta át. Hogy üldözték, elhiszem; de fürösztötték volna tejben-vajban, akkor is ott hagyja őket. Hogy József szerette? Engem is szeretett. Kit tévesztene az meg magasabb kötelességek teljesitésében?

Forgách után Károlyit fogadta a fejedelem. A hadnélkül való vezér attól tartott, szemrehá­nyás­ban lesz része. Rákóczi csupa bizalom volt és biztatás. A Tiszához küldte, Kecskemétre, gyüjtsön ujabb hadat. Egy zokszóval sem illette. Sőt a bölcsek nyugalmával vigasztalta.

Forgách és Károlyi délben - a sátorpalotában - a fejedelem vendégei voltak.

Bizalmas, zártkörü kis ebéd volt. Vay Ádámon, meg a testőrök kapitányán kivül csak egy francia moszjő ebédelt velük, mint később megtudták, Ferriol márkinak, a konstantinápolyi francia követnek a titkára. Fontos üzeneteket hozott.

A fejedelem a legtisztább franciasággal beszélt vele.

Az ebéd rövid volt. Rákóczi a francia moszjővel asztalbontás után visszavonult a dolgozó­szobájába.

Az urak még ittak, ezuttal Károlyi is. A bor a szokottnál zárkózottabbá tette. Nagyokat hallgatott, hasztalan ugratta Forgách. Végre, rossz kedvének és hallgatagságának az okát, sok biztatásra bevallotta.

- Levelet kaptam Károlyból a feleségemtől, azt irja az asszony:

Labancné korában sem bántak vele csufabbul, mint most holmi átvonuló, dib-dáb, rakoncátlan hajdu-népség. Még a fejedelem irását se tartják becsületben. Egyik a fejedelem irását ketté­repesztve a lábához dobta, hogy neki eb parancsol.

Két kézre kapta ám nagy szorongattatásában az asszonykám a seprü nyelét... Siccki te, kiverte őket a házból.

Forgách kapott rajta.

- Ezért kell reguláris had, komám, hogy a hugomasszony ne tördelje össze kuruc hajduk hátán valamennyi seprőnyelét, a kurucvezér háza védelmében.

- Mit csinálhatnak az átkozottak a szegény földnépével, ha az én házam táján is igy garázdálkodnak - mondá Károlyi boszusan.

Vay uram megszólalt.

- Még egy kis egri harmatot, urak! Itt vagyunk a tövében...

Forgách a világosság felé tartotta a poharát. A hires egri vörös ugy villogott a poharában, mint gránát-gyöngysor a Klárika nyakán.

- Mi a neve a német parancsnoknak?

- Zinzendorf.

- Nem egy himlőhelyes, ragyabunkó ember?

- Olyanforma.

- Ismerem. Szép felesége volt.

- Megvan most is.

Forgách az asztalra ütött.

- No, ha ugy igaz, akkor helyben vagyunk. Mienk lesz Eger vára vér nélkül...

Károlyi nyájasan rápillantott.

- Annak való a háboru, a ki szereti a veszedelmet, meg még a nagyobb veszedelmet: az asszonyokat. Az olyannak: mulatság.

Forgách feszengett a székén. Az egri harmat fölvillanyozta.

- Ki csókot, ki kincset gyüjt, Sándor. A szerelmes asszony ajka is jól fizet, nemcsak a tábori kótya-vetye...

Vay uram jónak látta közbelépni. Egy kis sakkozást javasolt a két fölhevült vitéznek. Ott azután püfölhetik egymást. Később körülsétáltak a táborban. A francia moszjő is kiszabadult a fejedelem dolgozószobájából. Őt is körülhordozták. Az udvari karabélyosok éppen gyakor­latot végeztek. A moszjő meglepődött: mily tanult, fegyelmezett katonaság. Mily szabályosak és gyorsak a mozdulataik. Az ezüstkapcsos palotások százada is szemetszurt pompás ruhájában.

- Csupa nemes ember... - magyarázta Forgách. - Ezek a mi gascognejaink...

- Én is gascognei vagyok - repesett az örömtől a moszjő - üres zsebü és teli szivü; de ezek itt...

A fényes öltözetük szemmelláthatólag megtévesztette itéletében.

- Oh, igen - fejezte be a moszjő mondatát a mindig gunyoros Forgách - ezeknek gazdag...

- A papájuk?... - szeleskedett a moszjő.

- Nem... Csak a ruházatuk...

V. Hamza uram módszere.

Egyik reggel az inas a füle tövét vakargatva jelentette: magyar csizma dolgában csehül állunk. Az egyik - az aranypor szinü - hámlik, mintha bárányhimlőn esett volna keresztül. A másik (mert oly vékony, mint valami kisasszony bőre) átszakadt a lábfejnél. A harmadik s a negye­dik meg el van hordva nagyon. Az ötödik szük; kicsiny az ól, nagy a disznó...

Szóval, Gyuri szerint (igy hivták a legényt), mindegyiknek van valami hibája.

Igy esett, hogy Forgách Simon, a kinek odahaza százával van nyalkánál-nyalkább csizmája, azon törte a fejét, hol keritsen becsületes csizmadiamestert, a ki a baján hamarosan segitsen?

A miskolci hires csizmadiák jutottak eszébe. Miskolc Egertől egy jókora ugrás; de Gyuri méltatlankodott.

- No hiszen, volna jó világ. Az egri mesteruramék mind fölzudulnának. Van itt hires csiszlik elég. Hamza Bernát uram köztük a legkülömb. Olyan remekbe készült puha csizmái vannak, hogy az ember a képén is elhordhatja, nem hogy a lábán.

Forgách rászánta magát, hogy Hamzát fölkeresi.

- Vezess hát hozzá.

A legény huzódozott.

- Félős helyen van. A sáncban lakik ő kelme, abban a bogárhátu kis házban.

A sánc nevü külváros félős helyen volt, a belső várfalak alatt huzódott meg; de a Hamza háza épült csak veszedelmes ponton. Mindenestől beleesett az egyik bástya lővonalába.

Forgách fölvidult. A dolog untatta az előbb, most már érdekelte. Hamza uram furcsa isten­teremtése lehet, hogy ott marad a német ágyuk torkában s lelki nyugalommal varrja tovább a hires jóságu rámás csizmát. Érdemes lesz vele megismerkedni.

A „sánc”-ból bizony minden élő lélek elköltözött, az egyik csizmadián kivül. Csak kutyák, macskák jártak vissza kémszemlére, milyen világ van az elhagyott helyen. Egy-egy kóbor lövésre azok is eliramodtak.

A mesteruram háza tárva-nyitva volt. Az ablakai barátságosan fénylettek. Kéménye vigan füstölt. A kutyus az ajtó előtt békességesen szunyókált, az egyik szemét időnként föl-föl nyitotta, nem jön-e valaki? A macska ott melengette görbe hátát a padkán. A tüzhelyen fazekak rotyogtak, fölséges káposzta illatát terjesztve. A nyárson zsivány-pecsenyét forgatott a majsztromné, egy szelet marhahusra, egy szelet sertésborda, közbül szalonna sercegett; mind a két szomszédja az ő olvadó zsirján élősködött.

- Nemzetes Hamza uramat keresem - köszöntött be Forgách, tréfásan odahunyoritva a garádra, a melyen Hamza uramnak, meg a menyecskének a fehérre mosott ingei szikkadtak a napon.

A nemzetes asszony szemérmetesen lekapdosta a keritésről a száradó izéket. A lassu észjárásu kutyust, a ki későn szánta rá magát, hogy az idegennek megkóstolja a lábikráját, a főzőkanál nyelével megtisztelte és csak a legsürgősebb teendők elvégzése után válaszolt a kérdésre.

- Eszem a lelkét, a szőlőben vagyon.

Az „eszem a lelkét” ezuttal nem az urának szólt, hanem a szép fiatal urnak, a ki a kiszegezett ágyuk dacára el mert jönni hozzájuk csizmát szabatni.

- A szőlőben van? Mi a tatárt keres ott ő kigyelme? - fakadt ki Forgách boszusan. - Hát már most én eljöhettem nagy fittyre, ha nincs, a ki mértéket vegyen. Ekkorka legény, mint az ujjam, csak akad?

Belökte a mühely ajtót. Ott bizony nem dolgozott senki. Minden ugy volt, a hogy a kezükből kiesett. Négy háromlábu szék állott üresen. A mester tehát három legénynyel dolgozott. A kiszabott bőrök, a szegezésre váró talpak, a dikics, az ár, a szurkos fonál, a csirizes tál, minden ugy volt, a hogy hagyták.

A kemence vállán, meg a mestergerendán rud volt keresztülfektetve. Husz pár kész csizma lógott rajta az összekötött fülénél fogva.

A mühelynek két ablaka az udvarra nyilott. Tele volt piros, meg rózsaszin muskátlival.

- Hej a ragyogóját, öt pár sárga szattyáncsizmára volna szükségem s nincs a ki megcsinálja.

A nemzetes asszony, a ki csipőre tett kézzel nézdegélte a vendégét, egy széket szépen le­törülgetett a kötényével.

- A szőlőben kapálnak. Az anyám nem kapott munkást, (félnek a mozsaraktól), hát értük jött hajnalban. Most képzelem, izzadnak. Még a bőrkötényüket is a csipőjükön felejtették. Tessék elfáradni értük. Örömest elmennék, lelkem galambom, de nem hagyhatom a rántást.

Forgách nem ült le. Boszus volt.

- A szőlőbe menjek? Hát tudom én, hol van? Hogy találok éppen a Hamza uraméra, mikor az egész határ csupa szőlő? Fagyna meg...

- De bizony ne fagyjon, mert nem lesz borunk... A gazdám pedig szereti, a legények sincsenek meg vasárnap és ünnepnapon a nélkül... Ne busuljon, eszem a lelkét, hiszen a szőlő csak itt van a házunk végiben. Nincs messzebb két kőhajitásnál.

- Miért nem mondta mindjárt? - szólt Forgách megbékülve.

A két telek (Hamza uramé, meg az anyósáé) egymásnak vetette a hátát. A Hamza kertjéből rögtön a szőlőbe lehetett lépni. A szőlővel boritott meredek lejtő egy másik házacskában végződött. Ott lakni az ostrom idején, istenkisértés volt. Az már oly közel esett az erőd falá­hoz, hogy levegővonalban, hosszu lábu német tiz lépéssel megléphette volna.

A szőlőben három legény, meg egy mindenes kapáltak. A tetőről pogány veszekedés lármája hallatszott le.

- Hol a nemzetes ur? - kérdezte Forgách, nála szokatlan nyájassággal.

A három bőrkötős legény tovább kapált, föl sem nézett a kérdezőre. A mindenes föltekintett, de meg sem billentette a kalapját. Szó nélkül a ház felé bökött a hüvelykujjával. S ha már a derekát kiegyenesitette, az izzadt üstökét letörülte az ingeujjával.

Forgách megköszönte a szives utbaigazitást. Fölkapaszkodott a meredek szőlő csupasz kő­bordáján.

Egy mandulafa alatt megállott. A mit látott s még inkább a mit hallott, abból is csak az tünt ki, hogy Hamza uram eredeti ember. Érdemes lesz vele csizmát varratni.

A csizmadia csunyán összepörölt az anyósával. Jobban mondva csak az anyósa nyelvelt, ő állta türelmesen.

Hamza zömök, vállas emberke volt. Fekete sertehaja ég felé meredt. Homlokán sebhely, legénykori duhajkodás emléke. Bajusza száz felé szaladt volna, ha a pomádé minden szálát erőszakosan össze nem fogja. Szemei feketék, valóságos élénk rigószemek. Balfülében ezüst fülbevalót visel, jeléül annak, hogy katona volt s a dalmát parton feküdt helyőrségben, a hol az olaszoktól ezt a módit eltanulta. Azóta hordja hüségesen, szemfájás ellen.

Mikor már több volt kettőnél, hidegvérrel odaszólt a feldühödt anyósának:

- Elhallgasson anyámasszony, mert megbánja.

De bizony a sárkánykigyó rá sem hederitett a szelid fenyegetésre. Most eredt még csak meg a szitokzápor teljes erejében!

Hamza uram egy szót sem szólt. Bement a házba, ott az öklével levert valamit.

- A fali órám, a drágalátos fali órám - jajgatott a némber, fölszedve a földről az összezuzott óra dirib-darabjait.

Az óra már nem járt tizesztendő óta, de azért a kár nem volt kisebb.

Ha Hamza uram arra számitott, hogy ezzel az elszánt cselekedetével elhallgattatja az anyósát, keservesen csalódott számitásában. A szenvedett kártól feldühödve, a hárpia még jobban keresztülment a lelkén.

A csizmadia megint állta egy darabig. Azután angyali türelemmel megszólalt.

- Mondtam már, hogy hagyjon békét. Meglássa, kára lesz benne.

- Károm, te zsivány, te pernahejder, te gyönyörüséges pokolfajzatja, talán nincs elég károm, talán nincs igy is elég károm?... Ha leütötted az órát, ölj meg engem, legalább fölakasztanak, ilyen-olyan gyilkosteremtette.

S vigan folytatta a szitkozódást.

De bizony mesteruram nem ölte meg. Még ujjal sem bántotta. Ellenben fölkapott egy követ és meghajitotta vele az anyósa legkedvesebb tyukját. A szegény tyukocska éppen a padlásról lépegetett le a létrán. Megpihent minden fokon és diadalmasan kotkodácsolt. Mintha fölhivta volna a világ figyelmét: keressétek a friss tojást a széna között.

Tóthné megmeredt a rémülettől. Odarohant a tyukjához, próbálta fölnyitni a lezárt szeme­héját, belefujt a csőrébe, melengette a bögyét, de az bizony a lábát sem rázta többet. Vége volt.

Valamit keresett, hogy a vejének rohanjon; követ, botot vagy guzsalynyelet. Azután eszébe jutott, elég lesz a körme, meg a foga.

Hanem ettől mégis visszariadt. Minden csontja ropogna, ha az istentelen veje megrázná. A helyett azt tette, hogy a kettős veszteségen érzett fájdalmában annál szaporábban pörgött a nyelve. Oly rettenetes átkozódást vitt véghez, ugy elmondta Hamza uramat mindennek, csak becsületes embernek nem, hogy a szőlőcsatornában dolgozó legényeket a visszatartott nevetés fojtogatta. Végre az egyikből kitört a bruhahha. Mint forrásban lévő must a hordót, ugy szétvetette mind a négyük komolyságát a helyzetben rejlő komikum.

A legények kacagása Hamza uramat gondolkodóba ejtette. A tekintélye oda lesz, ha hirtelen nem tud rendet csinálni. Már pedig tekintély nélkül akár becsukhatja a mühelyt.

- Hallgasson édes. Utoljára mondom. Mert nagyot cselekszem, ha el nem hallgat.

A legények röhögése Tóthnét még jobban nekibőszitette. A nevetők az ő részén vannak. A veje kezd kijönni a sodrából. Csuffá teheti, ha még utoljára nekifordul.

Csak ugy rengett a tornác a válogatott, megveszekedett szitkaitól. Nem is zápor volt az már, felhőszakadás.

A kis zömök ember haja még jobban fölborzolódott. Rigószemei odavillantak az ablakra, a hol dagadó puha vánkosok, felsőciha nélkül szellőztek és sütkéreztek. Ludpihével, saját kezüleg megtöltött, királynak való vánkosok. Tóthné asszonyom fő-fő büszkeségei.

A hárpia nem vette észre a veszedelmes szemvillanást. Se látott, se hallott gonosz pörlekedő szenvedélyében.

Ez a munkájába való teljes elmerülés kedvezett a mester tervének. Nyugodtan odasétált az ablakhoz, a legszebb párnát fülönfogta, kivitte az udvarra és görbe késével az oldalát végig­hasitotta.

Mire az anyósa észretért, akkor már mint a hóesés, ugy cikkázott és kavargott a szétereszt­getett fehér pihe az udvarban, a napsütött, tavaszi kék levegőben.

Hamza uram arca hideg és nyugodt volt. Mintha nem is gyönyörködnék pokoli müvében! Lassan, komolyan (mintha ezüstkapcsos, fertálymesteri köpönyegében a templom felé lépe­get­ne), megindult a többi párnához. Bizonyára azért, hogy a halálitéletet rajtuk is végrehajtsa. Félutjában azonban megállott. Megállitotta heves, szenvedélyes asszonyi sirás. Olyan keser­ves, alázatos, megtört zokogás, hogy még a nevetgélő legényeknek is a szivébe nyilallott.

Tóthné asszonyom szólni sem mert. Csak jelekkel tudatta, hogy kényre-kegyelemre megadja magát. És sirt, szakadatlanul sirt, mint az eső. Odajárult a vejéhez, szépen megfogta a fölemelt kezét, a melyben már megvillant a dikics és esengve, lehajtott fővel, reszkető hangon igérte, hogy soha többet nem vesz össze vele.

Hamza uram élvezte a győzelmét. A kését visszatette a csizmaszárába, a többi párnának békét hagyott.

- Na lássa... Tudja, hogy olyan vagyok, mint a harapás kenyér, de nem állom a cakirt (szekirozást).

Közben észrevette Forgáchot s mert nagy volt a gyanuja, hogy tudja, látta mi történt, mente­gette magát.

- Rendet csináltam egy félesztendőre... Másképp nem bir az ember a fehérnéppel. S most, méltóságos gróf ur, mivel szolgálhatok?

Forgách jót nevetett Tóthné asszony rovására.

- Ismer?

Hamza a hátrahajtott hüvelykujjával a homlokára bökött.

- Észnek való a fej, nem festéktartónak. Láttam egy képet a méltóságos gróf urról, mikor Zólyomnál Bercsényi uram meghajszolta. Innen ismertem meg.

- Onnan pedig fel nem ismert az ur, mivelhogy akkor simára volt borotválva az ábrázatom. Ellenben láthatott a fejedelem oldalán a táborban. Fel is biztatta az én málészáju Gyurkámat, a ki ötig sem tud számlálni, hogy egyszerre mindjárt öt pár citromszin sárga csizmát csinál­tasson velem. No, ha felbiztatta, varrja is meg. Vegyen mértéket annak rendje és módja szerint - hütötte le a Hamza évődő kedvét.

A mely beszédre viszont Hamza uron volt az álmélkodás sora. Mert szent igaz, ő biztatta föl a Forgách legényét, de mióta az ostrom tart, rábeszélte már sok más gazdag kuruc főtiszt legényét, hogy nyakra-főre csináltassanak nála finom, nyikorgós csizmát a gazdájuknak.

- Menjünk le a mühelybe. Ott vagyon a mértékem s ott vannak a drága fáintos bőrök. Egytől-egyig szép leányokról huzattam le, azért oly bársonyosak.

Vigan megindult lefelé a lejtőn. Szinte gurult. Forgách alig birta követni.

VI. Egy pár piros csizma.

A mig mester uram a mértéket megvette, Forgách szeme megakadt egy pár takaros piros csizmán. Olyan volt, a milyent módos, nemes kisasszonykák viselnek. Ezüstre patkolva.

Attól az egy pár csizmácskától pajkos gondolatok keletkeztek a Forgách elméjében. Nem nyughatott, a mig meg nem tudta, kié.

Hamza rigószemei nevettek, nevetett arcának minden ránca.

- Az bizony a német kommandáns feleségéé. Ügyes, huncfut egy asszony. Megtetszett neki a piros csizma, hát csináltatott. Ez a csizma jobban oltalmaz engem minden kőfalnál. A mig készen nincs, minden golyóbis elkerüli a házam tájékát. Nyugodtan élhet az anyósom, gond nélkül kapálhatjuk a szőlőket. Még össze is marakodhatunk baj nélkül, a hogy a példa mutatja... Minden tüzérnek ki van adva a parancsolat: ide ne lőjjön, ha az élete kedves. Hát nem is lő.

Forgáchnak mind jobban megtetszett a leendő udvari csizmakészitője.

- Hegyen-völgyön lakodalom. Kár, hogy nem tart sokáig. A melyik percben hazakerül a csizma, rostává lövik a házát.

Hamzának a nevetés most már átszármazott a bajuszára. A bajusza végei szinte rángatóztak a nagy gyönyörüségtől. Megkopogtatta ujra a homlokát. Választékosan akart beszélni.

- Van itt ész. A csizma mindig készül, soha sem lesz készen. Hol a torkában szük, hol sarok­ban szorit. Egy-egy kis hiba mindig akad rajta. Zinzendorfné mérgelődik. Az ura a pártomat fogja. Szegény majszternek - igy békitgeti - reszket a keze félelmében. Hol elszabja, hol elvarrja. Próbálná csak meg lelkem, piros csizmát varrni egy ostromlott vár ágyui torkában.

Forgách ötletes fejében - a mig Hamza ezeket elmondta - elkészült a terv. Mint gyors el­határozásu ember, haladék nélkül hozzálátott a kiviteléhez.

- Hamza uram, nemzetes uram, jól megértsen, kuruc ember szól a másik kuruc emberhez. A piros csizmát estig elkésziti. Holnap reggel személyesen fölviszi a kommandánsnéhoz. Tiz arany üti a markát, ha megteszi. Hát még a dicsőség! A fejedelem elkapja a kezét, a hol legelőször megpillantja, ha lesz valaki mellette, a ki a fülébe sugja: ez az a hires, nevezetes Hamza Bernát, a ki a kerek világon a legjobb csizmákat késziti s a ki egy kipegős-kopogós piros csizmácskával nagy szolgálatot tett az országnak és nagyságodnak.

A csizmadia gyanakodva vizsgálgatta a nagy urat. Talán áprilist járat vele?

- Én tennék szolgálatot Rákóczinak? Én?... Hej! Ha ez lehetne! Szivesen odaadnám a kinnal szerzett vagyonkámat. Nem tréfál az ur?

- Kuruc parolámra, nem... Van tolla, papirosa, pecsétviasza?

- Akad.

- Ide vele.

Forgách leült a háromlábu székre (a gazda hiába hivogatta a parádés szobába) s a papirt térdére fektetve, német levelet irt.

Hamza, a ki nem birt a kedvével, hogy ő most valami nagy dologban részes, meggyujtotta a mécsest. A spanyolviasz véletlenül fekete volt, de azért Forgách gondolkozás nélkül a boriték­ra csöpögtette. Lehuzta az ujjáról a cimeres pecsétgyürüjét, azzal lepecsételte.

- A levelet belerejtjük a piros csizmába. A kommendánsné megtalálja benne.

- A kommendánsné? - kérdezte Hamza uram, szemeit meresztgetve.

- Az hát. Csak nem gondolja, hogy az urával levelezünk?

Aznap este Hamza enni sem tudott örömében. Későn aludt el s már hajnalban fölserkent. A mi kétségei az éjszaka támadtak, azokat elüzte a nappali világosság. Hátha csak asszonyhistória? - aggodalmaskodott. - Forgách nem gyülöli a németet, de elsziveli - ha szép - a német asszonyt... Kuruc parolájára mondta... bátoritotta magát... Ha sikerül, (miért ne sikerülne?) a fejedelem elkapja a kezem... No, ha elkapja, szentséges uccse megaranyoztatom a szutykos ujjaimat. S holtom után a csizmadiacéhnek hagyom, hadd tiszteljék ereklye gyanánt a Rákóczi kézszoritásától megszentelt mancsomat...

Reggel, ünneplő ruháját magára öltve, fölvitte a várba az elkészült piros csizmát.

Nem állott szóba senkivel az inasok és komornák közül. Magának Zinzendorfnénak akarta átadni a féltett holmit.

A kommendánsné öltözőjébe ment, hogy fölpróbálja. Sokáig odamaradt. Hamza talpa alatt égett a föld. Várta, hogy egyszerre csak kivágja az asszony az ajtót nagy mérgesen és orra alá tartja a becsempészett irást. Azután beront a parancsnok és lelövi! Legjobb esetben rárohan egy féltucat német, kezét-lábát nehéz vasba verik s letaszigálják a csuszós lépcsőkön egy földalatti kazamatába. Ott azután áldhatja Istenét, ha éhen nem veszitik vagy patkánymérget nem kevernek a korsó vizébe.

Ezek a gondolatok felette elbusitották. Szivesen megszökött volna már, de egyrészt a becsület nem engedte, másrészt két kivont kardu vasasnémet járt föl s alá az ajtó előtt. Az ablakok meg husz öl magas bástyára nyiltak.

Negyedóra mulva kijött Zinzendorfné a piros csizmában. Jól illett neki, bár hosszu lovagló­ruhához vette föl. A piros, takaros hegye ki-kivillant, a hogy egyet lépett.

Az urhölgy nem volt haragos, sőt elhalmozta a mestert dicséretekkel. Kifizette az árát s a kezét is odanyujtotta, csókolja meg. A mit Hamza ur meg is cselekvék. A strázsák berohantak, azt hitték, pisztolyból lőttek, olyan nagyot szólt a csókja.

Mikor süvegét kimenet a fejére tette, valami megzörrent a bélésében.

Odahaza megtalálta a levelet. Nem a Forgách levelét, az asszonyét, válaszul rá. Finom hajtásu, jázminszagu levélke volt, piros pecsét lángolt rajta.

Szaladt vele Forgáchhoz. Az mohón elolvasta s köszönet fejében megszoritotta a kezét. E barátságos kézszoritást Hamza nem adta volna oda kétszáz pengőért, pedig csak tiz arany pendült a markába kézfogás ürügye alatt.

A levélben Zinzendorfné értesitette Forgáchot, hogy a kedves, régi emlékek fölé még nem nőtt fü; bár szomorusággal látja, hogy most ellenkező táborban vannak.

Jőjjön el holnap este egymagában a Tóthné házába. Az közel van a várhoz; a tábortól sincs messze. Semleges terület. Ott találkozhatnak.

Forgách megírta a választ.

A találkára elmegy. Egy lélek sem lesz vele. Előre jelentheti, hogy - mint Néró fáklyája - már most is tetőtől-talpig ég a találkozásuknak csak a gondolatára...

Ezt a levelet Hamza ugy csempészte be a várba, hogy Zinzendorfné kiüzent, menjen föl délután, hozzon magával kalapácsot meg szöget, mert leesett az egyik ezüst patkója.

- Ugyan hamar van! - mosolygott a nemzetes ur a bajusza alatt s a hogy a parancsnokéval négyszemközt voltak, szó nélkül kivette a levelet a bőrköténye alól. Az ünneplő ezüstgombos gunyát ezuttal otthon hagyta...

Másnap este Forgách megindult kalandos utjára. Hamza uram kérte, vigyen magával egy század hajdut, vagy legalább engedje meg, hogy a közelben, a vizgyüjtő gödörben meghuzód­hassék a három markos legényével.

Forgách megtiltotta. Ellenben tudakozódott, pontosan végrehajtották-e a rendelkezését? Föl van-e teritve háromra? Le van-e takarva virágos abroszszal az asztal? Be vannak-e hütve a borok? A sok finom hideg étel kéznél van-e? A papirosról és irószerekről nem feledkezett-e meg? Hát a viaszgyertyáról?

- Minden rendben vagyon - sóhajtott a csizmadia.

Ha már nem volt szabad a szőlőbe betenni a lábát, ott leselkedett a garád mellett a három legényével. Dikics, meg furkósbot volt mind a négyüknél.

Forgách megnézte az elefántcsontagyu pisztolyait, a serpenyőjük föl van-e porozva? A miről meggyőződvén, nyugodt szivvel és hidegen számitó, józan fővel indult neki a szőlőhegynek.

Holdfogyatkozás volt. A sötétségben alig látott. A mig szeme az utat meg nem szokta, botorkálva ment.

Felhő járt az égen, de csak bárányfelhő. A csillagok között a maga csillagát kereste, a göncöl­szekere közelében. Ott pislogott nagy álmosan. Addig nézte, a mig az áttetsző felhőfátyol el nem huzódott a csillaga elől. Akkor azután tisztán fénylett. Nem eshetik baja.

Óvatosan lépkedett, de abbahagyta. Akárhogy vigyázott, egy-egy kavics kicsuszott a lába alól és ilyenkor zajt ütött a lépése.

Már közel ért a házhoz, mikor valami fehérség libben elébe. Ő az. Fehér ruhában várja... Nemsokára még több kedves fehér alak tünt föl jobbról is, balról is. Jobban megnézte: virágzó cseresznyefák voltak. Nincs az a fehérruhás leányalak, a ki szebb volna náluk... Előbb is eszébe juthatott volna, hogy májustól alig tiz nap választja el. Azért oly langyos, füszeres, édes a levegő...

A küszöbnél volt, mikor egy denevér visongva vált le az ereszről s elcikkázott a feje körül. Ez rosszat jelent. Nem volt ideje tünődni rajta. A pitvarajtó félig nyitva volt. Belülről halk, remegő asszonyi hang szólalt meg:

- Maga az?

- Én vagyok.

- Hajtsa meg a büszke fejét, nehogy beleüsse az ajtófélfába... Alacsonyra szabták.

Kis keztyüs kéz megfogta a kezét s vitte befelé.

- Nem hozott senkit?

- Senkit, a két pisztolyomon kivül.

Zinzendorfné a pitvarban magára hagyta.

- Várjon. Meggyujtom a gyertyát.

- Tudja hol van?

- Sejtem. A tüzhely padkáján.

E pillanatban éles fütty hallatszott. A pitvarajtót becsapták a Forgách háta mögött. Valaki kicsiholt s a tüzes kanócot a gyertyához értette. Világosság támadt.

A gyertyafénynél Forgách elé a következő kép tárult:

Zinzendorfné magasra tartotta a gyertyát. Férje, Forgáchra szegezett pisztolylyal, mellette állott. Valahány ablaka volt a háznak, német katonák kalapja és fegyvere látszott mindenütt.

Forgách még csak a pisztolyaihoz sem kapkodott. Ugy viselkedett, mint a ki el volt készülve rá, hogy kelepcébe csalják.

Levette fövegét, udvariasan köszöntötte a házaspárt. Előbb a nőt, mosolyogva, kecsesen hajlongva, azután a férjét, nyájas leereszkedéssel, a hogy nagyobb urak üdvözlik a maguknál kisebb urat.

Mintha fogoly sem volna, karját nyujtotta Zinzendorfnénak.

- Tiszteljék meg a szerény hideg vacsorámat. Van tokaji harmatom is. Zinzendorf, te, ugy tudom, nagyon szereted... Arról is meggyőződhetik a méltóságos asszony, hogy számitottam erre a kis tréfára. Háromra terittettem. Tehát nem turbékolni jöttem ide.

Zinzendorfné bevilágitott a szobába. Valóban háromra volt teritve. Hideg halak és finom hideg sültek az asztalon. S a pintesüvegből tokaji aszu pillantott ki az aranyszemével.

A három teriték Zinzendorfnét zavarba ejtette. Forgách ugy tett, mintha nem venné észre.

- A ház körül van véve katonával. Nem féltheti tőlem az urát. Szeretnék vele pár percig négy­szemközt beszélni. Megengedi?

Zinzendorf még eddig egy szót sem szólt. Most leeresztette a pisztolya sárkányát. Fejével bólintott, hogy beleegyezik a beszélgetésbe. Felesége, a ki ragyogó férfiszépségében szemtől-szembe látta Forgáchot, már bánni kezdte, hogy férjét is elhozta a találkozóra, letette a kétágu gyertyát és kiment tünődni a sötétbe, a fák alá.

Hogy mit beszélt a két férfi egymással, annak a titkát Zinzendorfné soha sem tudta kicsalni az urából. Nem mondta el, akárhogy faggatta, sem részegségében, sem szerelmes hangulatában.

Alig voltak együtt egy negyedóráig, csoda történt. Zinzendorf elparancsolta az ablaktól s ajtótól a katonáit.

Mikor a szép asszony benyitott hozzájuk, a két férfi az asztalnál ült s mindenik egy-egy iv papirosra irt valamit.

A kapitulácia föltételei voltak. Rákóczi hadvezére és a császár várparancsnoka megegyeztek, hogy négy hónap mulva Zinzendorf föladja a várat, ha ez idő alatt föl nem mentik. Négy hónapig a vár be lesz keritve a kuruc hadaktól, de az ellenségeskedést mind a két részről beszüntetik.

A vár átadása után a helyőrség fegyveresen odamehet, a hova tetszik. Forgách szabad elvonulást biztositott a számukra.

Zinzendorfné elsápadt, mikor a hirt hallotta.

- Főbe lövet a haditanács, szivem uram... - mondta szorongó félelemmel.

A parancsnok kicserélte a maga irását a Forgáchéval. Kézszoritással és ölelkezéssel pecsé­telték meg az alkujokat.

- Ne busulj, Herta... Üljünk nyugodtan vacsorához. Nagyon megéheztem... A gróf urra pedig babonás tisztelettel tekints föl. Az ő utjai kifürkészhetetlenek... Ide azt a hideg malacfejet. Töltsétek tele a poharamat tokajival... Én a jövendőre iszom... A leendő császár éljen! éljen!...

- A leendő? Nem a mostani?

Zinzendorfné törhette rajta a fejét, hogy hát ez mit jelent?...

Hamza a leshelyéből ha nem is láthatta, hamar észrevehette a németeket fegyvereik csörgé­séből.

Föl akarta lármázni a kuructábort, a legényei lebeszélték róla. Mire a legelső portát fölverik, a németség eltünik a várfalak mögött. Azt is végiggondolta, ha nem tud segiteni Forgáchon, jobb lesz, ha meglapul. Kitudódnék, hogy ő vitte a levelet a várba, a választ is ő hozta rá. A mi történt, az a levélváltás következménye. Ha valakinek, neki része van a Forgách elfoga­tásában. Ugyan megköszönné a fejedelem, hogy - bár a legjobb szándékkal - kezére járt a németeknek, hogy egyik legjobb tábornokát tőrbe csalják.

Nem volt mit tenni, elkeseredve hazaloholt. Mikor a legényei lefeküdtek, a kiket mindenféle pogány fenyegetéssel rávett, hogy az esetről mélységesen hallgassanak s maga maradt az életetársával, előkereste a fertály-mesteri köpönyegét.

Hosszu, ujjatlan köpönyeg volt, sötétkék posztóból, fekete bársonygallérral, elől széles ezüst­csattal. Csak a fertály-mestereknek volt szabad hordani, vagy a fertálymester-viselt érdemes egri polgároknak.

Ez volt a tekintély, a komoly és érett férfiasság, a kiforrott bölcseség és gazdag tapasztalatok jelvénye. Nagy tiszteletben állott a népnél és a hatóságnál egyaránt.

Ezt a molyoktól féltve őrzött, nagy ünnepekre tartogatott tiszteletreméltó ruhadarabot Hamza uram előkereste az almáriomból. Leteritette az ágyra és mintha az érzékeny halandó részei benne volnának, kegyetlenül végigverte mogyorófa-pálcával. Egész beleizzadt az exekucióba.

- Mi lelte, lelkem galambom? - hüledezett a felesége, kivéve kezéből a pálcát, nehogy a drága szövet meghasadozzék.

- Buta ember köpönyege ez, anyjuk! Szamár, leégett, csufosan lefőzött emberé! A némettől becsapott gézenguzé! Az enyém!

Többet harapófogóval sem lehetett kivenni belőle. Végigdőlt keserves titkával az udvaron a hársfaágyon, sóhajtozott, a haját tépázta, verte az öklével a homlokát és álmatlanul forgo­ló­dott hajnalig.

Végre a hasára feküdt, arcát a bundája bélésébe temette - ez lévén a vánkosa - s elaludt.

Egyszer csak megverik ám kivülről az utcaajtót. Kellemes, csengő férfihang beszól:

- Hamza uram! Nem evett ám meg a német. Mostanig ittam a parancsnokkal. Négy hónap mulva föladják a várat. Nyugodalmas jóéjszakát!

VII. Voccabella aggodalmai.

Voccabella a kolostorkertben sétált. Mindig koránkelő volt, de az utóbbi időben éppen nem tudott aludni. Akármily későn feküdt le s akárhogy kimeritette hosszu sétákkal a testét, imádkozással a szellemét; s bár lefekvés előtt langyos vizben fürdött: álmatlanul töltötte rendesen az éjszakát. Álmatlanul, sulyos gondokkal viaskodva.

Arca kimerültnek látszott; fekete hajában - ily fiatalon - ősz szálak vegyültek. Homlokán a bánat monogramja: egymást keresztül-kasul szeldelő ráncok. Nyaka is mind jobban vékonyo­dott. Szemei azonban mintha megnőttek volna.

Lesütött szemmel járt-kelt Bécs utcáin, mintha nem akarná, hogy szemén át a lelkébe lássanak. Vagy mintha unná már nézni a világot és az emberek arcát.

Pedig valójában soha sem fürkészte több figyelemmel a világ jelenségeit és az embereket, mint az utóbbi félesztendőben.

Mindent akart tudni, a legkisebb kérdés is érdekelte. A Burgon és a márványpalotákon kivül a szegények vacka, a söpredék érzése, a legalsóbb néprétegek hangulata.

A jezsuita-rend finom kémrendszerét még tökéletesitette. Hadvezérek körül és katonák sátrában, követségeknél és söntésekben, Rákóczi udvarában és Turóc vármegye székházában: mindenütt megfordultak az ügynökei.

Pontos és megbizható megfigyelések szálait eregette szét mindenfelé, a hol a világ sorsára valamely befolyást gyakorolhattak. Tudta XIV. Lajos halk békevágyát, a melyről talán még ő maga sem tudott; ismerte Eugén herceg és Marlborough diszkrét féltékenységét egymás dicsősége iránt; ismerős volt az orosz cárnak századokra szóló, az együgyüség álarca alá rejtett világuralmi terveivel; belátott Stephney kártyájába, a ki segitette a császárt a franciák ellen, Rákóczit meg szivesen segitené a császár ellen; Bercsényiről tudta, hogy az erdélyi fejedelemséget kinálgatják titokban neki; Károlyiról sejtette, hogy - sportnyelven szólva - várásra lovagol; ha senkinek: neki, akárcsak Monknak, lesz majd had a keze alatt a döntő pillanatban. Szóval, mintha beteg volna az emberiség, Voccabella kezét a világ üterén tartotta folytonosan.

A mi rendjében erő, szépség, vak engedelmesség, mind serény munkában forrt. A világot körülfonó láncnak minden szeme érezte, hogy kitartásától és ellenálló képességétől függ az egésznek sorsa; a hogy a láncban is a leggyöngébb szemen a legnagyobb felelősség. Mert az ő megpattanása idézheti elő a láncszakadást.

Nincs senki a rendben, a ki nagyobb mértékben érezné sulyos felelősségét Leopoldus Magnus hires gyóntatójánál.

A világpolitika intézésében neki sokáig része volt. Királyok és hadvezérek egyszerü sakk­figurák voltak a kezében. Mérhetetlen befolyást szerzett rendjének; de e befolyást meg is kell tartani. Ez a föladat nehéz lesz, nagyon nehéz.

Még csak kevesen tudják, ő régen tisztában van vele, hogy változás előtt áll a világ rendje. Ő már tudja, hogy egyik hatalmas fában, a leghatalmasabban, a szú félig-meddig már elkészült a pusztitás munkájával. Maholnap a megőrlött fatörzs okvetetlenül ledől. Jól kimérte, merre fog esni... Pontosan tudja a pusztulásnak és halálnak amaz irányát, a hol a ledőlt tölgy - a mi utjába esik - mindent összezuz.

E vonalba esnek rendjének legdrágább érdekei. Szeretné, ha Sámsoni erővel odábbtaszithatná az érdekeket a pusztulásnak vonalából. Ezen töri a fejét hónapok óta. Ezért vegyülnek ezüstszálak fekete hajába. Ezért nem alszik; ezért ideges.

Szép tavaszi reggel van, csupa verőfény, illat és harmat a kolostor kertje. Magas, szürke kőfalai nem tudták kint rekeszteni a tavaszt. Az orgona nyilik. Vadgesztenyefák bontogatják zöld legyezőiket. Pillangók, szitakötők, fecskék kedvükre röpködnek ki és be a szigoru cellák nyitott ablakán. Még az élet e sirboltjai is bebocsátják a tavaszt.

Voccabella bársony cipőben (a tavaszi lappangó hidegtől legjobban fölfázik az ember), halkan lépked a növendékek ablaka alatt. Betekint a vasrácson, a szerzet reményei reggeli imádsá­gukat végzik. Szeliden beszól.

- Hangosabban fiaim, nem hirdethetjük elég hangosan a világnak Krisztust.

A folyosón keresztül a sekrestyébe is benézett. Onnan az oltárra látott. Sápadt, fiatal, szükmellü fráter az oltárteritőt igazgatja, figyelmesen, sietség nélkül, a jezsuiták véghetetlen türelmével.

Négyszer-ötször ujból kezdi, a mig kedvére el nem simitja minden redőjét. Elmegy az oltártól, onnét vizsgálja munkáját. Valami csekélység nem tetszik rajta. Ujra igazgatja és egyengeti.

Fehérre festett kádakban leánderek, babérfák, páfrányok zöldelnek. Olyankor hozzák föl a pince homályából, ha jómódu leányok esküvőjénél az oltárt földiszitik vele. A fiatal testvér végigmustrálja őket. A babérfa egyik elszáradt ágát levágja. A menyasszony csupa virulást, üde életet lásson.

A hol a kehely áll, oda fölteszi a feszületet. Előbb az Üdvözitő lábait áhitattal megcsókolja. Ujjukat a feszületre téve, mondja majd el az ifju pár a holtomiglan-holtodiglant.

Most az ezüst tálcára kerül a sor. Erre teszi le a pap a jegyesek gyürüjét és ezen áldja meg. A novicius megtörölgeti, oly gyöngéden, mintha selyemkendővel az édesanyja vagy a hajadon huga homlokát törülgetné. A szentkönyvet lefekteti az oltárra. Abból olvassa föl a pap az esküt. Lapozgat benne, kikeresi a házasságkötés formáját, nyitva hagyja, hogy mindjárt rá­akadjon. Az oltár lépcsőit is megnézi, a hova a vőlegény és a menyasszony a szertartás idején térdepelnek. A csengetyü utban van, a menyasszony még leveri hosszu uszályával, hát odább­teszi. Isten ments, hogy a csengetyü ma sirva leguruljon a lépcsőn! A menyasszony félénk, fölzavart szive még megijedne, rossz jelnek venné. A levert csöngetyü hangja sirást-rivást, boldogtalan életet jelent.

Valahányszor - jártában-keltében - az oltárnál kellett elmennie, alázatosan térdet fejet hajtott.

Jézus szent szive, a tőrrel átütött zománcos sziv ott égett, lángolt szeme előtt a taberná­ku­lumon. Nem tudta levenni a szemét róla. Rajongással, hittel, a vértanuság emésztő vágyával függött rajta a lelke.

Voccabella, a hogy észrevétlenül ügyelte, elgondolta magában: a te szived is vérzik, a te szived is át van verve földi fájdalmak tőrével, én szegény testvérem!

A hogy visszaindult a kertbe, gondolatban végigfutott a testvér élettörténetén. Előkelő család sarja, tüzes, szenvedélyes, könnyüvérü gavallér volt. Egy leányt szerettek a legjobb barátjával. Mind a ketten halálosan. A leány a másikat választotta. Ő megverekedett vele és karddal ve­sze­delmesen megsebezte. Azután beállt a rendjükbe. Azért is, hogy a büntetés elől mene­kül­jön, de azért is, mert betelt a világ hiuságával. Alig egy éve van náluk s ime a rend szelleme máris mennyire áthatotta. Vetélytársának ma lesz az esküvője. S éppen itt, az ő templo­mukban. Az atyák akarták igy, hogy e keserves helyzetben próbára tegyék az ifju lelkét.

Neki kellett földisziteni az oltárt. Mennyi gondossággal, türelemmel, szeretettel cselekedte. Nincs ereje rajta az emlékezésnek. A küszöbön lévő nász megőrjitő gondolata hidegen hagyja. Csupa alázat és lemondás. Földi indulatok szennye lefoszlott róla. Csak az Üdvözitő vérző szivéért rajong; az lelkesiti; azt imádja; azért él végtelen szeretettel; annak szolgálatában halna meg szivesen a mártirok halálával.

Annak látása, hogy rendje mit csinál az emberből; hogy öli ki az egyéni önzést s hogy sorozza be egy hatalmas gép holt, akaratnélkül való alkatrészének: Voccabellát egy kicsit megvigasz­talta.

Annál sötétebb gondok gyötörték, mikor a kertbe visszatérve, gyümölcsből, tejből, kétszer­sültből álló egyszerü reggelijéhez leült s ott Mansfeld herceggel, a jezsuiták nagybefolyásu világi konfráterével komoly tanácskozást folytatott.

Mansfeld is megöregedett, mióta nem láttuk. A haditanács elnökségéből kicseppenve, duzzog­va félrevonult. Szövetségesei, a jezsuiták, mindent elkövettek, hogy hatalomra juttassák ujra.

Voccabella, mint mindig, idővesztegetés nélkül egyenesen céljának tartott.

- Két kérdést szeretnék megbeszélni excellenciáddal. Egyik az angol-holland békeközvetités. Mi a véleménye róla?

Mansfeld indulatosan fölpattant.

- A protestántizmust szeretnék Magyarországon a békekötéssel megmenteni. Ezért buzgól­kod­nak.

Voccabella korai őszi barackot hámozott nagy élvezettel.

- Meg is mentik. József lesz az első Habsburg, a ki engedni fog a protestánsoknak.

A herceg kezét ökölbe fogta.

- Meg kell hiusitani a békét. Már csak azért is, mert a béke a rend összes magyarországi javainak visszavételét jelenti.

Voccabella beleharapott a barackba.

- Pompás. Hamar érik, hamar romlik, mint minden, a mi üvegházakban termett... Hogy a jezsuiták jószágait elszedik, arra régen el vagyunk készülve, herceg... A mig Nagy Lipót él, addig ettől nem tarthatunk. Más aggaszt engem: a császár beteg. Ki tudja meddig él?... Utóda le fogja rombolni, a mit az atyjával negyven évig épitettünk. S a miben önnek is dicső része volt...

A herceg megkivánt egy barackot. Nem volt türelme lehántani, mint Voccabella tette. Két harapással lerágta a husát. A java - a mi a magja körül van - rajta maradt. Leve ragyogó mellényére cseppent.

- Sötéten lát - mint mindig - eminentissime. Egyik császár olyan, mint a másik. Jobb vagy rosszabb valamivel; de egészben ugyanaz. Harapjon bele száz őszi barackba: egyik érettebb, másikat jobban megpiritotta a nap; ha sok az eső: nagyobbra nő; ha fölváltva eső és nap éri: levesebb; nagy hőség jobban megaszalja. Azért mind őszi barack. Ugyanegy fa termette; ugyan­egy nap sütötte. Mindeniknek ugyanaz a vegyi alkotása. Ilyenek az osztrák ház császárai is.

Voccabella aszkéta volt. Keveset evett. Tejhez, kétszersülthöz hozzá sem nyult. Egy darab őszi barack volt a reggelije. Megtörölgette az ujja hegyét s mert hasonlatokra keveset adott világéletében, egyszerüen és világosan mondta el a véleményét.

- Józsefben is van sok habsburgi vonás. Sőt a legtöbb ősénél fényesebb tehetsége van. Az a baj, hogy nem mi neveltük.

Negyven év alatt nem követtünk el ennél nagyobb botlást, herceg. Az iskolákat a kezünkben tartottuk. A jövő nemzedéket magunknak, a mi nagy céljaink számára neveltük. A kik a mi iskoláinkból kerültek ki, azoknak szelleme épp ugy egyenruhában jár, mint a hogy egyformán vannak öltözve a császár katonái. A mi világfölfogásunk láthatatlan jelvényét viselik mind­annyian.

Előre megástuk medrét - a fiatal nemzedék érzésében és gondolkozásában - ujabb negyven esztendő történetének. Császárt azonban rém neveltünk magunknak. S most ez a rettenetes mulasztás megboszulja magát.

Az állam a miénk; de a császár, a ki maga az állam, az ellenségeinké. Pedig mily könnyü lett volna rávenni atyját - legnagyobb hivünket - hogy kezünkbe tegye le az ifju József nevelését.

Ne áltassuk magunkat, herceg, Lipóttal jó időre, talán örökre, eltemetjük a jezsuiták döntő befolyását a világ sorsának intézésére. Mert rendelkezzünk bár a befolyásnak, a társadalom vezetésének száz másféle módjával, világraszóló eredményt csak addig érhetünk el, a mig világraszóló nagy eszköz van a kezünkben: egy katolikus világhatalom császárai és királyai.

Késével halkan, ütemesen veregette az asztalt; az őszi barack lehántott héjjából kigyócskát csinált. Ha valaki látta volna, kimért, nyugodt taglejtéséből azt hihette volna: közönyös, kis dolgokról beszél. Holott gondolatában üstökösök zökkentek ki pályájukból és jövőbe látó sejtésében régi világok omlottak össze...

- Nézzen meg jól, herceg: tiz évvel megöregedtem. Látom közeledni óráról-órára a veszedel­met és nem látom a szabadulást. Tragikus a mi sorsunk: nagyra neveltünk egy bálványt; megszereztünk neki minden hatalmat, minden erőt, hogy valamennyi más akarat az ő akaratának rabszolgája legyen. Arra álmunkban sem gondoltunk, hogy jöhet egy császár, a ki mindazt a hatalmat, mindazt az erőt, a mihez mi segitettük, ellenünk használja föl...

Hiszen igaz, megfordithatjuk a dolgok rendjét. A császár szolgálatából átállhatunk a nép szolgálatába. Mi, a kik fanatikus eszközei voltunk a rendnek; épp oly fanatikus hivei lehetünk a szabadságnak... Csakhogy erre nincs megérve a világ. A szenvedésnek hosszu állomásai visznek el még addig. Azt én már meg nem érem... Sőt, ki tudja, rendünk hatalma nem áldozik-e le addig, a mig e nagy fordulat beáll? Vanitatum vanitas...

Kifáradva elhallgatott. Külseje nyugodt volt. Mansfeld szeretett volna a szemébe nézni, de lezárt szemhéjját látta... Gyámoltalanul, megrendülve tekintett rá. Egy percre megvilágo­sodtak előtte a jezsuita politikának, e tengernek rettenetes mélységei...

A fenyegetés, hogy jöhet még idő, a mikor a rend megszünik a császári hatalom támasza lenni; az ijesztő perspektiva, hogy egyszer még jezsuiták tüzelhetik az elégedetlenséget és népszenvedélyt a hatalom ellen: vérét megdermesztette. Mint a megfagyott verebek a fáról, ugy potyogtak le gondolatai. Nem tudott e hideg kitörésre hirtelen mit válaszolni.

Ki tudhatná: Mansfeld e megijesztése benne volt-e a Voccabella programjában? A távoli mennydörgés zajával nem akarta-e figyelmeztetni a vidám majális részeseit, a virgonc kirándulókat, hogy ha hamar vissza nem térnek hozzájuk, istenesen megázhatnak?

Voccabella sima, fehér kezét csillapitólag rátette a herceg kezére.

- Figyeljen, hercegem. Nem azért kérettem, hogy bennem mint szavalóban gyönyörködjék. Célom van. Ismeri Forgáchot?

- A mennyire a magamforma ember ily hencegő, izgága magyar urat ismerhet.

- Tehát ismeri. Nem tünt fel excellenciádnak a hirtelen átállása?

- Nem. Mind egyformák ők: kurucok és labancok. Csak az előkéjük más.

- Nekem feltünt. Forgách a József játszótársa. Március 19-én ment át, holott március 18-án még együtt vadásztak Józseffel. Sőt titkos beszélgetésük volt egy kertészlakban... Ugy-e különös?

Mansfeld makacsan a fejét rázta.

- Miért volna különös? Csak Hamlet ütközött meg azon, hogy a mely cipőben az emberek halottaikat temetőbe kisérik, ugyanabban a cipőben kelnek össze az élővel... Én nem tartom meglepőnek.

Voccabella kését beleszurta egy őszi barack oldalába, a mi kétségtelen bizonyitéka volt a háborus szándékának.

- Hercegséged elfogult... Tegyük föl, hogy Forgách elpártolása titkos állami cél érdekében történt; tegyük föl, hogy a béke ügyét ő elősegitheti, de meg is hiusithatja; tegyük föl, hogy módunkban állana igazán áthajlitani Rákóczihoz, holott - meglehet - csak szinből, valakinek érdekében ment a kurucok közé.

Mansfeldet idegessé tette a sok „tegyük föl”.

- Ki vele, eminentissime. Egyenesen. Mit akar tulajdonképpen?

Voccabella fölnézett.

- Forgách vad magyar. Hallott valamit harangozni a spanyol tervről. Ha ő a spanyol terv szövegét elolvashatná?

- Hogyan? Hiszen tudja eminentissime, hogy azt szigoru államtitok pecsétje őrzi?

Voccabella kihuzta a kést a barack sebéből s az asztalra dobta.

- A terv másolata megvan rendházunk iratai között. Annak idején bennünket is közelről érdekelt. Hátha a kezébe juttatnám?...

Mansfeld fölállott. Most már nem mondta tréfásan „eminentissime”-nek. Komoly és ünnepies arcot öltött.

- Főtisztelendő atyám, veszedelmes játékba fog. Én nem osztozhatom e játék kockázatában... Laudetur Jesus Christus.

Voccabella is fölállott. Összefonta mellén karjait; megint csak a lesütött szemhéjja látszott. A hangja metsző volt.

- Excellenciád óvatos. Nem mindig volt az. Madridban határozottan nem... Ne féljen, nem társat keresek a szerencsétlenségben; azt akartam: hogy ha a leendő császár kedvenc tervét egy láthatatlan kéz keresztülhuzza, legyen, a ki figyelmeztesse: a jezsuiták tették... Azokkal, ha békén akar uralkodni, meg kell alkudnia.

Karcsu alakja kiegyenesedett. Öntudatos, álszerénység nélkül való, férfias önérzet volt arcán és hangjában.

- De más célom is van az indiszkrécióval. Forgách a leggazdagabb főur Rákóczi után. Fejedel­mi birtokai vannak mindenfelé. Ha igazán lázadó lesz, jószágai a kincstárra szállanak. S a mig Lipót él, a kincstár kedves jóbarátunk. Juttat az elkobzott javakból nekünk is. Érti már most herceg?

Mansfeld komor arca fölvidult.

- Tökéletesen. Lássa, eminentissime, ilyenkor szeretem én magukat, ha azon törik a fejüket, miként növeljék a gazdagságukat. Hanem mikor fapapucsban járnak, a népet cirógatják és szabadságról beszélnek, bocsánat, az nem áll jól önöknek s a legkevésbbé áll jól a császár gyóntatójának.

Voccabella arca magasztossá vált.

- A jezsuitáknak minden jól áll... Őket földi tekintetek nem kötik... Ők az égnek munkál­kodnak. Az ő hivatásuk örök... Ad maiorem Dei Gloriam!

VIII. Ég a kunyhó, ropog a nád...

A tábori életnek is van költészete. Nem hiába hasonlit a földre szállott égbolthoz este, a mikor kigyuladnak az őrtüzei.

A hadi életnek zajában Forgách szivét néha megkörnyékezte az unalom. Az unalom sovány földjéből vérpiros, buja virágok nőnek ki: szerelem nélkül való, érzéki gondolatok.

Lukácsháza tájékán Csontos uram, a ki csakugyan összekerült a hajdani urával, egy vizi­malomban gyönyörü molnárnét fedezett föl. A hogy fölfedezte, rögtön be is jelentette Forgáchnak. Kedveskedni akart vele, akárcsak egy kosár szamócával.

Forgách szeme megvillant.

- Éppen kapóra jön. Egy portával fogjátok meg a szép kis madárkát. Késő délutánra a sátramban énekeljen.

Csontosnak nem volt inyére a terv.

- Nem jó lesz rávezetni a portát. Szemrevaló legények vannak köztük. A molnárné még meg­gondolhatja magát utközben. Az ördög nem alszik. Szóval, félek, postán se érne ide baj nélkül, ilyen-amolyan törékeny portékája... A kuruc porta meg éppen rossz posta. A levél is elvész a kezén, nem hogy szép asszony. Ha mindjárt száz pecsét van is a hüségén... feltörik utközben az átkozottak.

Forgách jót nevetett a strázsamestere aggodalmán.

- Jól van, fiam. Hát megelőzzük a portát... A hogy besötétedik, elkisérsz a malomhoz négy kemény, kipróbált embereddel - nyugtatta meg Forgách a vén, tökéletlen strázsamestert.

Sötétszinü „kanca” mentét vett az aranyos dolmánya fölébe s késő este kilovagolt Csontos urammal meg négy legügyesebb legényével.

A táborban föl sem tünt a kis csapat. A vezér gyakran vizsgálta meg az őrszemeket. Hogy ezuttal néhány lovas kisérte utjában, azt a köteles elővigyázatnak tulajdonitották. A német lovasok messzire elkóvályognak. Egy kis óvatosság nem árt.

Elérték a legszélső őrszemet. A fiu karabélyát kezében tartva, arccal az ellenség felé, mozdu­latlanul ült a nyeregben. Feje mellére hajlott, édesdeden aludt, de elég éberen. A lódobogás neszére rögtön kinyitotta a szemét. Kiegyenesedett s eléjük nyargalt.

Forgách megveregette a vállát.

- Aludni szabad, fiam, ha fölérzesz a legkisebb neszre. Lám, a nyul is alszik a barázdában, de fölperdül, ha kopó közelit.

Köszönt és tovább haladt.

Mindenütt a folyó partján mentek. Ujhold volt, a viz alig fénylett; de a hullám halk locs­csanását egész utjukban hallották. Csak egyszer maradt el tőlük a folyó, a mikor az ut széles ivben elkanyarodott mellőle. Két percig mentek igy. Azután a folyó és ut ujra összekerültek, mint neheztelve elszakadó és ismét összesimuló szerelmesek.

A langyos juniusi éjszaka bübája megfogta a Forgách szivét. A réteket már kaszálták. A merre csak lépkedtek, a szikkadó széna illata érzett.

Még Csontos uram is az illatról tudta meg, hogy helyben vannak. Egy nagy hársfa nyiladozott a malom előtt. Ezt a fát jegyezte meg magának. S most a hársvirág édes, csiklandós szaga bóditotta őket.

- Megálljunk, tábornagy uram! Palló visz át a vizen. Éjszaka áthuzzák, a part meg magas. Az én nyakamért ugyan nem kár... de a nagy jó uram nyaka az országé.

Forgách megállitotta a lovát.

A malom csöndes és sötét volt, még csak egy szál gyertya sem égett benne. A kerekei is állottak. Csak a magasról lerohanó viz harsogása hallatszott.

Csontos uram átkiabált.

- Hej, Ágnes, szép Ágnes, alszol-e?

- Ágnesnek hivják, mint a feleségemet - nyilalt a Forgách szivébe. Ebből baj lesz.

A molnárné aligha aludt. Forgách kivette, tárva-nyitva van az ablaka. A kutyái bizonyára virrasztottak, mert éktelen ugatás felelt a Csontos kiáltására. Dévaj asszonyi hang is meg­csendült.

- Alszom, alszom, ördög szánkázzék a hátadon, akárki vagy, ha tudniillik jó sikos a hátad, és nincsen púp rajta.

A katonákat a strázsamester jól kitanitotta, elmaradtak; de csak annyira, hogy füttyszóra, ha kell, kéznél legyenek.

Ugyanaz a hang a kuvaszokat nevén szólitotta, mire az ugatással fölhagytak. Ellenben vinyogva ugráltak az ajtóra, majd szétszedték örömükben, a mig a reteszt valaki belülről félretolta s kilépett az udvarra.

Karcsu, magas alak volt, nem volt rajta semmi, a mi világos szineivel jobban láthatóvá tette volna. Még a fejkendője, csizmája, nyakán való kalárisa is sötét volt. Mégis, a hogy a tulsó parton megállott, szinte átvilágitott a homályon a fiatalságával és szépségével.

- Kik vagytok? Mit akartok? - kérdezte félelem nélkül, megpillantva a lovasokat.

- Fektesd át a padlót, szivem Ágnes, itt hozom a szerencsédet - válaszolta Csontos.

- Tisztességes szerencse nappal jár.

- De bizony szivesen látod most is, ha megtudod, hogy kiféle, miféle. Veszett nagy ur ám.

A molnárné nevetett. Kedves, lágy nevetése volt, ezüst szavu harangjáték.

- Ha nagyur, talán több ölelő karja van kettőnél, meg több csókoló szája van egynél? Mondd, hogy szép, fiatal s a malmocskámat eligazitja, mindjárt átsétálok érte magam. Özvegy vagyok ugy is.

A strázsamester közelebb léptetett a parthoz, onnét sugdosott a menyecskének.

- Fiatal is, szép is. A malmodat ugyan el nem igazgatja, de fogad akár huszonnégy öreg molnárlegényt maga helyett, hogy a mig ő csókol, a malomkerék soha meg ne álljon... Nyujtóztasd csak keresztül a pallót.

- No, hadd látom, szép-e?

A molnárné kicsiholt és hirtelen meggyujtotta a szurokba mártott szövétneket. Magasan föltartotta, hirtelen megvilágitva vele Forgáchot. Azután megcsóválta feje körül az égő fáklyát és belehajitotta a vizbe. Sistergett és elaludt benne tüstént.

A sötétségben elhaló sóhajtás hallatszott. Ugy látszik, Ágnes a daliás, büszke arcu férfit, a ki a szövétnek fényénél, mint az álomkép a szemébe villant, nagyon is szépnek találta.

- Nem fektethetem át a pallót Csontos bátyám... Ez a kend nagyura szörnyen szép ember. Félnék átbocsátani..

- Ne félj kis hugom semmitől - szólalt meg Forgách. - Egy ital friss vizet kérek tőled... Leülök a tulipántos ládádra. Kipihenem magamat, nagy utat tettem. Azután egy kicsit elbeszélgetek veled. A kisujjadat sem fogom ám meg, ha nem akarod.

A menyecske szégyenlősen elnevette magát.

- Pirosképü koldusnak nem hiszik el, hogy éhes.

- Hogy éhes vagyok, azt ugyan elhiheted. A szememből is láthatnád, ha sötét nem volna.

A molnárné kutyáit szólitotta s köszönés nélkül, könnyü léptekkel végigszaladt a gyöpön. A küszöbön megállott, onnét szólt vissza.

- Ne haragudjék, lelkem. Későn van nagyon. Nem vagyok szégyenlős apáca, faszent sem vagyok... Ha faszent volnék, akkor sem magam, de a nagyságos ur felé hajolna mind a két kezem... Tudom ám én, hogy kicsoda-micsoda az ur. Tudom, hogy a hires, nevezetes, asszonyi sziveken lépkedő Forgách generális... Holnap reggel jőjjön el, galambom, magam rakom a pallót. Még be is hintem jószagu fodorméntával... A hamis kutyáimat láncra kötöm... A malomkerekeket megállitom... Az őrlőgyerekeket hazaküldöm... Meglássa, levetem a gyász­ruhámat; selyempruszlikba, száz ráncu rása-szoknyába öltözöm, meg aranycsipkés főkötőbe. Égőszemü piros kalárist füzök a nyakamba. Ripegős, ropogós csizmát huzok a lábamra. Hófehér kendőt szorongatok a kezembe... Minden a kedve szerint lesz, csak nappal jőjjön kiséret nélkül. Ha nem hiszi, zálogba áthajitom a legbelsőbb szobám kulcsát... (A kulcs csillogva esett le a Forgách lova lábához. Csontos uram leugrott a lóról, fölvette, azután ujra fölült); de ma nem lehet, édes lelkem, szégyenleném.

Besurrant, mint az árnyék. A pitvarajtót maga után bereteszelte.

Forgáchon átborzongott a vére szerelmes forrósága. Égett és didergett ugyanegy időben. Közel lovagolt a parthoz, szemközt az ablakkal. Szólitgatta az asszonyt, nem felelt. Gyöngéd, kedveskedő, hizelgő, csábitó szavak ömlöttek szakadatlanul ajkáról, mint pénzverőház gépe alól az ujveretü csillogó arany. A molnárné szive nem lágyult meg. S nehogy meglágyuljon, egy idő mulva becsukta az ablakot is.

Forgách haragra gyuladt.

- Ostromoljuk meg a malmot - fordult boszusan Csontoshoz. - Füttyencsd ide a legényeket.

A strázsamester a fejét rázta.

- Föllármáznánk az egész környéket... Egy éjszaka nem a világ. (Fölnézett, hogy a csillagok állásából megtudja, hány óra lehet.) Éjfél felé jár az idő... Négy óra mulva világosodik... Akár itt is megvárhatjuk, mig a hugom fölkel és kijön az udvarra. Kötve hiszem, hogy csak a szemét is lehunyja az éjszaka. Szerelmetes természetü.

Forgách nem szólt. Megforditotta a lova fejét. Nyomottabb kedvvel léptetett a tábor felé, mint a milyennel onnét elindult.

Van valami igaz a sejtelmekben. Az emberi lélek finom hajladozó, akár a füszál. Ha holttest fekszik a füben, azt megérzi a mező.

Az éjszaka csöndes volt és mozdulatlan. Alvó madárka szárnya sem rebbentette meg a bokrokat. A fák, fejükön a virágzás menyasszonyi koszorujával, álmodoztak és hallgattak. A viz meg-meglocscsant. Kiváncsi rák, vagy unatkozó hal üthette föl a fejét...

Az erdőszélen száz meg száz világitóbogár röpködött. A meleg, tikkasztó nyári éjszakában a nászukat ünnepelték.

Forgách nem tudta miért, lassankint eltelt balsejtelemmel. Sóhajtás szakadt föl a szivéből.

- Holnap! Sok idő az, Csontos... Meglásd, ezt a szegény, szép, hü asszonykát holnapig valami éri!

A strázsamester idegzete erős volt és érzéketlen. Ő nem érezte meg a holttestet a füben... Nevetett.

- Ugyan mi érhetné?... Ugy érzi ő magát, mint az érett császárkörte. Egy kicsit a darazsak kikezdték, de csak annyira, hogy annál kivánatosabb legyen... Az ága már szép, fiatal férfi kezében van. Az ugyan el nem ereszti. Holnap jól megrázza a gallyát; ő meg az eszemadta, lehull... Ha nem a süvegébe, nyilván az ölébe... hahaha...

Elérték a tábort. Itt-ott az őrszemek elaludtak, de egészben véve jó volt az éjjeli szolgálat. Hirtelen megrohanások ellen a Forgách tábora biztositva volt.

A tábora igen, de a szive nem.

*

Az történt, hogy mikor a malom egyik oldalán Forgách ötödmagával odábbállt, a másik oldalon lopva megérkeztek Heister előcsapatai. Két század dragonyos, meg szekerekre ültetett két kompánia sárga német.

Meglepték a falut, tehát a malmot is. A másik oldalon nem volt árok, palló sem kellett. A dombról suttyomban lebillegtek s a házakat csöndben körülfogták. Mikor a lakosság ébredt, akkor már puskatussal betaszitották az ajtókat és elállották az ablakokat.

A bécsi égetésekért, főképp a „Ricsán táncá”-ért Heister boszut lihegett. Dühe, megveszeke­dett haragja a katonáira is átragadt. Azoknak ugy sem sok biztatás kellett. Égetés, rablás, gyilkolás volt a kenyerük.

Még eddig egyetlen puskalövés sem esett. A kuructábor szomszédságában tanácsos volt láb­ujjhegyen járni, mig Heister egész hadával meg nem érkezik.

Legelőször az asszonyokat és leányokat fogdosták össze. Tisztjeik kiválogatták a legszebbjét. A többit odadobták prédául a közkatonáknak. Ez csak az előjáték volt. Kezdete a borzal­maknak. Azután a rablás következett.

A katolikus osztrák ház hadai mindenütt a templomon kezdték. Az oltárt ledöntötték, az orgonát szétrombolták, a szent ostyát szemétre dobták, kelyhekből ugy itták a bort, mint a sivatag homokja.

A házakban mindent összeszedtek, a mit helyéből kimozdithattak. A mit nem vihettek el magukkal, összetörték, hogy más ne vehesse hasznát.

Főleg pénz után kutattak. Fölhányták érte az egész házat. A pincét fölásták, a szoba padlóját fölfeszegették, a mestergerendát összevagdalták, a falakat csákánynyal kibontották.

A birónét s még két előkelő nemes asszonyt egy ingben hajszolták végig az utcán korbács­ütéssel, vallatva, hogy mit tudnak a község kasszájáról?

A jegyző felesége volt a leggyanusabb. Ő biztosan tudja. Csak ki kell belőle venni a titkot. Guzsba kötötték, azután lábánál fogva fölakasztották a mestergerendára. Arcát, talpát meg­tüzesitett puskavesszővel sütögették. Mikor az sem használt, izzó lóbélyegzővel kétfejü sast pörköltek a hátára és a fehér csipőjére.

- Hadd lássák, hogy német kézben volt - elméskedtek a hóhérai.

Majd az istállókra és a pincékre került a sor. A hordók fenekét beütötték. Kalapjukból és vederből itták a nemes magyar bort. Akár meg is fürödhettek benne.

A lovakat a maguk lovához kötözték. A teheneket, borjukat a szekereikhez. A sertéseket főbe kollintották. Kacsának, libának a nyakát kitekerték.

Egy egész élet vesződsége és munkája, a falu népének minden pénzérő vagyonkája a szeke­rük­re került. A jólétet fölrakták, magukkal vitték. A szegénységet, siralmat, nyomort itt hagyták.

Mikor már a házak tetejéről a zsuppot is leszaggatták alomnak, a házakat fölgyujtották. Kilenc helyen égett a falu. A parasztok megpróbálták oltani, de vesztükre. Négyen-öten ragadtak meg egyet-egyet közülök s a saját házuk zsarátnokába hajitották. Irtóztató kinok között vánszorog­tak ki a parázs közül.

A szép molnárné még ébren volt, mikor rátörték az ajtót. Tiz részeg katona szeme meredt felé. E falánk szemgolyókból világosan látta, mi sors vár rá. A meggyaláztatás helyett inkább a halált választotta.

Mielőtt megakadályozhatták volna, az ura késével sziven szurta magát. Ugy roskadt le, egyetlen hang nélkül, mint a hogy a letört virágos ág lezuhan az ut porába. Mindenki szánja, valaki talán föl is veszi.

Fölvette őt is egy jószivü dánus. Karjaiban kivitte a ház elé. Ott letette a puha gyepre, párnát is készitett a feje alá, tegnap kaszált, illatos szénából.

A hogy Forgách lelke az éjszaka megsejtette vagy megálmodta: a holttest a fübe került... Vad­méhek nem irtóztak tőle, leszállottak a sárga homlokára. A folyó vize altató dalt susogott neki. Az összerongált malomkerekek meggyászolták a szomoru mozdulatlanságukkal. Csak a juniusi éjszaka nem fog tudomást venni a haláláról. Csak olyan langyos, szerelemre hivó lesz az éj, mint máskor. A fénybogarak százai - a nyári éjszaka ez apró büvös lámpácskái - csak ugy világitanak majd a feje körül, mint tegnap, mikor még ő is élt.

Reggelre a németség elvégezve pusztitó munkáját, elvonult. Nem ment messzire. Ki is fáradt, részeg is volt, el is bizakodott a Heister közelében. Tábort ütött, a megrakott szekerekkel körülsáncolta magát, őreit ki sem állította. Elaludtak fényes nappal. Horkolásuk messzire hallatszott... Hasukra sütött a nap. Életük utolsó napja...

Reggel a táborban már tudták a hirt. Maga a vezér csak dél felé értesült róla. Addig főbb tisztjeivel haditanácsot tartott. A had fölkeresi Heistert és a hol éri, megverekszik vele - az volt a megállapodás. Rendeletek irása és szétküldése egész délelőttjét igénybe vette.

Délben jelentette Csontos uram:

- A szomszéd falut iccaka a nimet fölverte.

- Mi lett a malommal? - kérdezte Forgách megrezzenve.

A malmot kérdezte s a molnárnét értette.

Csontos könyet morzsolt szét a hüvelykujja bütykével.

- Megölte magát a galambom, nehogy nimet kézre jusson.

Forgách homloka elborult.

- Ugy-e mondtam, hogy nagy szó a „holnap”? A nap is kihülhet eddig, nem egy szegény asszonyi sziv...

A strázsamester elmondta apróra azt a sok iszonyatosságot, a mit Heister katonái elkövettek. Forgách arca mind hidegebb és keményebb lett. Kegyetlen mosoly játszadozott az ajka körül. Mikor jelentésében Csontos odaért, hogy a kiküldött porta szerint a háromszáz német a közelben táborozik, Heister jövetelére várva, rekedt hangon adta ki parancsát.

- Lopd (lepd) meg őket néhány száz kuruccal. Még a sárgacsőrü verébfióknak se kegyelmez­zetek meg. Üsd, vágd a kutyát. Bokáig járjatok a német vérben!

Többet nem szólt egész alkonyatig, csak ődöngött a táborban. Kőkemény arccal, lovakat, puská­kat, a katonák mundérját vizsgálta. Minden kis hibát észrevett, de nem büntetett meg senkit.

A sütőkemencéket is megnézte. Kettétört egy forró kenyeret, jó lisztből sütötték-e? A katonák kulacsát is a szájához vitte; milyen bor kotyog benne?

Mint a gondos apa, ugy törődött a fiai testi jólétével. Hanem homloka nem engedett föl. Sötét és nyirkos maradt, mint a fagyos rög.

A hány kőmüves, ács, asztalos, üveges, lakatos volt a seregben, mind együvé gyüjtötte. A mi épitési anyagot magával hordott, szekerekre egy szálig föltétette. Más szekereket pedig meg­rakatott liszttel, borral és élelmiszerekkel.

- Egy falut kell reggelig fölépitenetek. Adok néktek munkást, a mennyi kell. Fejenkint egy aranyat kaptok jutalmul, ha elkészültök. Ha el nem készültök, megcsapatlak.

Utnak inditotta őket.

Azalatt Csontos alaposan elvégezte a rábizott véres munkát.

Kémei hirül hozták, hogy a madár még nem repült ki, még csak nem is tollázkodik. A némete­ken meglátszott, hogy táborhelyüket kótyagos fővel választották. Sikon telepedtek meg. Se árok, se sánc, se erdő nem oltalmazta őket. Egyik oldalon kerek nádas, beleveszik magukat, ha megtámadják őket. Ez volt - ittas fővel - a reménységük.

A kurucok leszálltak lovukról, kézen fogva vezették, ugy közelitették meg lassan a tábor­helyet.

Mielőtt a németség fölocsudott volna álmából és rémületéből, szekereiket egy pillanat alatt a nyakukba gyujtották. Ötvenet levágtak, a kik a kitörést vitézül megkisérlették. A nagyobb részük - a dragonyosok - lóháton a nádasba vette magát.

Hanem e mozdulatuk benne volt a vén strázsamester számvetésében. Mikor a nádas végén ki akartak kaptatni, ott is kurucok vártak rájuk. Kitüzték a fehér zászlót. Puskatüz volt rá a felelet. Teljesen körül voltak fogva. A kurucok minden oldalról körülállották a nádast, azután több helyen fölgyujtották.

A németek látták, nincs menekülés. Egy részük kirontott, megvakitva a füsttől, de egyetlen egy sem tudta keresztülvágni magát. Hosszabb-rövidebb küzdelem után elhullottak mind. Hiába rázta a zsebkendőjét, hasztalan rakta le a fegyverét - kegyelmet nem kapott senki. Egy másik részük benne égett a nádasban. Az égő nád ropogásába belevegyült a bennrekedtek vérfagyasztó halálorditása.

Volt, a ki égő ruhában igyekezett kifelé. Mintha fáklya volna, borzalmasan világitott. Volt, a ki vizes zsombékba került. Ott a tüz megkimélte, de a füst megfojtotta. Hirmondónak sem maradt közülök. A zászlójuk, dobjuk is odaégett. Soha sem tudta meg Heister, mi lett velük.

A szép molnárné minderről semmit sem tudott. Máskor hogy félt a lövéstől! A rózsás füleit hogy bedugta, hogy ne hallja a dörrenését! Most tombolhatnak körülötte a háboru összes borzalmai. Nincs mit remélni, nincs mit félni többé. Még a Forgách hangja sem ébresztené föl. Pedig ez a hang, bár egyszer hallotta, kedves volt neki.

A kurucok a viz mellé temették el.

IX. Gyanúban.

A kuruc sereg a Veszprémből Győr felé igyekvő Heisternek Koroncónál utját állta. E mozdu­lat célja volt meggátolni, hogy Heister a győri őrséggel egyesüljön.

A német tábornagynak nem volt kedve megütközni. Lovai el voltak csigázva, ő maga tartott Forgách hadvezéri hirétől. Tapasztalt, vele egy iskola szerint nevelt, rendes hadakozáshoz szokott vezérrel volt dolga. Hivatásos katonával, nem „szónokkal” és „földesurral”. Eddigi sikereit nem szerette volna kockáztatni.

Másrészt Forgách, alaposabb megfontolás után, hibának tartotta Heistert elvágni Győrtől. El is határozta, hogy másnap egy házzal tovább megy. Koroncón át a németet Győrhöz bocsátja. Akkor Károlyi hadát magához veszi és a Dunához szorult, Pálffytól és Rabbatától elvágott Heistert döntő tulerővel csatára kényszeriti.

Még Koroncónál nézett farkasszemet Forgách Heisterrel, mikor hirül hozták, hogy az ellenség egyik alvezére, neki régi katonapajtása, Viard, beszélni óhajtana vele.

Hiba volt, hogy Forgách - büszke, arisztokratikus természeténél fogva - keveset adott a tisztjei hangulatára. Ha adott volna rá, csata előtt nem tett volna eleget a Viard kivánságának. S ha már eleget tett, elvitte volna a beszélgetéshez valamelyik főbb tisztjét, a kiben az ezeres kapitányok és hadnagyok vakon megbiznak.

Teszem azt, Andrássy Istvánt. Mert Forgách ez alvezére görbeszemmel nézte a Viarddal való „bizalmas és hosszas” beszélgetést - a hogy Bercsényinek jelentette.

Hej, ha a katonák e beszélgetés tartalmát ismerték volna! Hej, ha ismerte volna maga jó Andrássy István! Hogy a vállukra kapták volna a tábornagyukat! Hogy magasztalták volna az égig, kemény kuruchoz illő önérzetes feleletét!

Az volt a baj, hogy ők e beszélgetésből nem hallottak semmit. Csak azt látták, a német generális, meg a vezérük kiséret nélkül találkozik egy félreeső helyen. A helyett, hogy rá­lőnének egymásra, közel ugratnak egymáshoz, sőt kezet fognak, Rákóczi vezére a császár vezérével.

A sátor alól és a sövények mellől leselkedő száz meg száz szem azt is látta, hogy a két vezér leszáll a lóról. Egymás mellett lépegetnek békességesen. Magyaráznak egymásnak valamit nagy tüzzel. Forgách szembefordul Viarddal, szivére teszi a kezét. Mintha hittel erősitené meg, a mit mondott. De, Uramisten, mit mondhatott? Jó volna tudni.

Még egy darabig lépegetnek egymás oldalán. Forgách karját a német karjába füzi. Ők ugyan nem veszik ki tisztán. Ám Andrássy István olyan, mint a héja, észreveszi. Árulás! - fordul meg a gyanu az elméjében.

Most még magamagának sem vallja meg e gondolatát. Még ő maga is visszaborzad tőle. Rejtegeti, dugdossa fák odvába, kövek alá. A földbe is elásná, nem hogy mással közölné; de a gondolat már megszületett. Andrássy István magában hordozza egész nap. Hordozza, mint a spártai a rókát. Harapdálja a gyanu az oldalát, még sem árulná el; de nem árulja-e el holnap?

Azalatt Viard és Forgách szétmentek. Fölült lovára mind a kettő. Bucsuzásul nem fogtak kezet; ám ez a látszat kedveért is eshetett igy. Hidegen köszöntötték egymást, Viard külö­nösen feszes volt. Alig hogy levette a kalapját. A rut allonge-parokája két oldalt előre tolako­dott a vállára; az állánál csaknem összeért. Sovány, borotvált arca, hajlott keselyü orra, még rutabb volt igy, háromszögletü kalap nélkül, nőies hajerdő kellős közepében.

Forgách vidáman köszönt. Megvárta, mig a másik ellovagolt nehéz, nagycsontu lován. Sőt utána nézett. Azután rövid, táncoló galoppban visszajött a táborba.

Félóra mulva, a nélkül hogy a tisztjeivel tanácskozott volna, kiadta a hadaknak a parancsot, a szemerei mezőkre huzódjanak vissza.

- Föladjuk Koroncót kardcsapás nélkül. Szabaddá teszszük Heister utját, hogy Győrrel kedve szerint közlekedhessék... Ezt a visszavonulást beszélték tehát meg együtt? Forgách a jó hadállást föladja ok nélkül... Mi ez, ha nem árulás?

Most már bátrabban és világosabban formálódtak ki Andrássy fejében e rettenetes gondo­latok. Már nem is vigyáz oly nagyon, hogy ki ne üljenek a szemében s le ne ríjjanak a homlo­káról... Szinte füstölög már a gyanu benne. Mások is meglátják.

Andrássy észreveszi, hogy a tisztek kedvetlenül fogadják az indulási parancsot. Zajonganának is, ha mernének. Csakhogy nem mernek. Forgách nem érti a tréfát. Főleg ha szemközt áll az ellenséggel. Ilyenkor szigoru fegyelmet tart és engedelmességet követel. Akár csak - német tábornok korában.

Összesugni azonban a tisztek összesugtak.

A tisztek elégedetlensége a legénységre még nem ragadt át. Végre is Forgách, ha volt is sok katonai rigolyája, jó volt hozzájuk, gondjukat viselte. Az ő egyszerübb lelkük talán még a Viarddal való találkozáson sem ütközött meg. A parasztlovagiasság szabályai szerint, ők is tréfásan elkötekednek egymással, mielőtt ölre mennek. Hátha ezek is azt tették?

A szemerei mezőkön, a hol a sátorukat fölütötték, csak oly jó táborhelyük van, mint Koroncó­nál. Lovuk a füvet vigan ropogtatja. Friss vizük bőviben van. A fuvalom csak ugy járja a sátrukat. Tüzrevaló gally akad elég. A puszta földön épp oly pompás fekvés esik. Hanyatt­fekve csak ugy látják fényleni a kaszás-csillagot, ugyanaz az égbolt lévén a fejük fölött.

Annál rosszabb hangulat forrt, főtt, párolgott a tisztek sátorában. Iddogálva és kártyázva összesugtak-bugtak a vászonfalak mögött.

Andrássy István sátorról-sátorra járt. Gyanuját, titoktartás pecsétje alatt, közölte meghittebb barátaival. Hogy ő nem mondja, nem is teszi föl, el sem hiszi, hogy ugy van; de Koroncó kedvező hadállás volt. Éket vertünk vele a Heister uram körme alá. Az elvonulásnak mi lesz a következménye? A német magához vonja a nagyszámu győri őrséget és toprongyos, kiéhezett népe hozzájut a fölhalmozott győri eleségkészlethez...

A bécsi angol követ jelentései szerencsére megörökitették a Forgách és Viard között lefolyt beszélgetést. Még pedig - ismerve az angol követek lelkiismeretességét - mérget vehetünk rá, hogy a jelentésnek a beszélgetésre vonatkozó része hiteles. Stephney valószinüleg magától a német tábornoktól hallhatta, a mit a királynéjának megirt.

A társalgás - e leirás szerint - rövid volt. Viard csodálkozását fejezte ki, hogy oly jeles katona, mint Forgách, a ki az udvar kegyeiben oly magasan állott, Rákóczihoz csatlakozott. Forgách büszkén felelte: bizza csak azt az ő lelkiismeretére.

Azután Viard más hurokat pengetett. Bécsben általában azt hiszik, hogy Forgáchnak titkos megbizatása van a római király részéről.

Erre Forgách a németet sarokba szoritotta: vagy van titkos megbizatása vagy nincs. Ha van: miért csalogatja őt vissza? Miért végez fölösleges munkát? Miért akarná áthuzni a római király számitását? Ha pedig nincs, ha Viard maga sem hisz benne s ha azért csalogatja vissza: miért ismétli előtte e pletykákat katona létére?

A beszélgetés végén Viard fölsóhajtott: akár igy, akár ugy, - Forgách megszegte katonai esküjét. Hogy tehette ezt? Ez nekik, volt bajtársainak, fájdalmasan esik.

A mire Forgách emelt hangon, fölhevülten kiáltá:

- Tartsa meg a király is, a mire megesküdött. Ne sanyargassa nemzetemet... Semmi eskü nem köthet engem egy zsarnok királyhoz...

A német ezredes elsápadt. Ily beszédeket még hallani is felségsértés; állásába kerülhet... Meg­ijedve lóra ült és elvágtatott. Akkor este a vacsoránál Heisternek csak annyit mondott:

- Forgách el van veszve...

... Kis hibából lesz a szarvas hiba.

Ha Forgách e beszélgetéséhez magával viszi tanunak fehérmáju Andrássy Istvánt, az képéből kikelve, süvegét örömében fölhajigálva, vivátozva nyargalt volna vissza a táborba, legázolva, a ki utjába kerül. A „zsarnok király”, meg a „tartsa meg esküjét”, futótüzként járta volna be a sátrakat. A kurucok szive kiugrott volna a vörös dolmányból, ha vezérük ez elszánt szavait megtudják. Ez azután a férfi! Ugyan jól megadta neki! - lelkendeztek volna az őrtüzek körül.

Tüzbe-vizbe mentek volna érte a tisztjei, mert a mit a kurucok a császárról gondolnak, ő megmondta nyiltan. Nem titokban, nem kis embernek, magának a császár generálisának. Attól Lipót meg is kérdezheti.

Andrássy István uram azonban minderről nem tudott semmit. Kedvező körülmény. Mert igy mindent ráfoghatott a vezérére, a mi szemének-szájának tetszett...

Öröm és büszke lelkesedés helyett elharapott kedv, bánatos boszuság, rügyező gyanuság virrasztott hát a tisztek sátraiban.

Minderről Forgáchnak sejtelme sem volt...

Mihelyt a kurucok koroncói táborukat hátrább vonták, Heister azonnal megszállta régi helyüket.

- Lám, lám... - lökdöste oldalba tiszttársait Andrássy István - ugy-e megmondtam? Koroncóra a németnek szüksége volt, hát ezüsttányéron adtuk oda neki. Forgách meg Viard régi cimborák... Az egyik a szelence, másik az ir benne. Ugy látszik, értik egymást.

A tiszti sátrakban és az őrtüzeknél ily beszédekre még inkább főltek a fejek... A gyanu kezdett testet ölteni. A koroncói hadálláshoz a német ingyen hozzájutott: ez kézzelfogható valóság.

A mig a tisztek és a legénység egy része között ily gonosz hangulat kapott lábra, maga a vezér ragyogó jó kedvében volt.

Heister teljes legyőzetésének ideje és alkalma - ő ugy látta - elérkezett.

A szemerei mezőkön állva egész hadával, Heistert mostani táborhelyéhez ugyszólván oda­szegezte. Nem szabadulhatott csata nélkül. Károlyi hadával kell csak kezet fogni, hogy egyesült erővel támadják meg és verjék le a veszedelmes vén embert, szabaddá téve az utat Bercsényinek Ausztria szivéhez.

A terv nagyszabásu volt. Forgách meg is jelölte a helyet, - Szentmiklóst - a hol ő, meg Károlyi a Győrhöz szorult német visszavonuló utját elvághatják és őt döntő csatára kénysze­rithetik.

Neki magának is elég hada volt arra, hogy csatát kináljon és elfogadjon. Ám ez az ütközet - ujonc katonákkal és kis számu tüzérséggel - kockáztatott volt, el is veszhetett. Ellenben Károlyi a legjobb lovaszászlóaljakkal jönne segitségére.

Egyik futárt a másik után küldözte Károlyihoz. Választ nem kapott.

Tisztjei ezt a másfélnapi várakozást is félremagyarázták. Elég erősek ők Károlyi nélkül is. Ha most nem támadnak rá a németre, kisiklik a kezük közül. Már is kisiklott az által, hogy a koroncói vonalon keresztül bocsátották.

Forgách számot vetett a helyzettel. Az ütközet megkezdésével keveset kockáztat. Ha nem jött is felelet Károlyitól, ő maga bizonyára utban van, hogy eldöntse a csata sorsát. S ha mégis megkésnék, elveszitett csata esetén majd fedezi lovasságával a visszavonulást. Esetleg az üldözésben Heistert föltartóztatja.

Igy végiggondolva minden eshetőséget, Forgách szükségét látta, hogy - mint Cézár a gallusok arcvonásaihoz - hozzászoktassa ujoncait a németek látásához.

Csata előtt való délután, minden századból négy-öt embert a tábor szélére rendelt; oda, a honnét a németeket a legjobban végigláthatták.

Katonái lehasaltak a füben, ő maga rézdobra ült, onnét mutogatott, magyarázott és beszélt nekik.

Borus, de azért elég világos délután volt. Tisztán ki lehetett venni a német sátrakat; a zászló­kat, a miket kitüztek; a puskákat, a melyeket gulába raktak; az ágyukat, a hogy a csövét tiszto­gatták; a patakot, a honnét vizet hordtak; a kantint, a hol ittak és táncoltak s a hol gyaluforgács volt kitüzve ismertető jelül.

A patak mentén a füzfákat teleaggatták a száradó fehérnemüjökkel...

- Tiszta ruhában akarnak holnap meghalni - mondta Forgách félvállról - rájuk fér...

Nézték a tábort. A németek ingujjban jártak ide-oda, valami kattogás is hallatszott, mintha fatáblát ütögetnének:

- Az abrakolás kezdődik... Kövér a német lova, fiaim, lusta, hamar kidől... Ha egyszer szaladnak, mint a szél, ugy beérjük; ha meg mink kapunk hátat: soha bizony utól nem ér...

A katonák hallgatták a biztatást. Pipáltak, az orrukat piszkálták, egy-egy szárazat nyeltek. Volt, a ki magával hozva a lova zaboláját, a beszédre ügyelve, azt fényesitgette. Az álom­szuszékokat, a kik bármikor leteszik a fejüket, mindjárt lecsukódik a szemük, itt is elnyomta a buzgóság. Füvel megcsiklandozták őket. El-elfintoritották az orrukat, de aludtak tovább, nem lehetett a furcsa arcfintoritásukat nevetés nélkül megállani.

Az elnyomott vihogás Forgáchot nem zavarta. A füszállal megcsiklandozott katonák közül kettő rettenetesen eltüsszentette magát. A nevetés még nagyobb lett. Röhögéssé fajult. Azt sem bánta. Szegények, hadd mulassanak...

Holnap közülök sok ugyis mélyen elalszik és a fübe harap. S nem csiklandozza föl többé senki, a világ semmiféle füszálával...

Alkonyodott. A német tábor körvonala lassankint elmosódott. Az ég borus maradt, csak a hol a nap nyugovóra szállt, ott csillant meg a felhők pereme. Mint mikor a kemencéből kihull egy-két darab parázs.

Forgách a rézdobról fölállott. Szemét a német táborra függesztette. Kézmozdulata erélyes, szenvedélyes volt. A hangja átmelegedett az erős meggyőződéstől.

- Nézzetek fiaim, Heister táborára. Ez az a nemzetség, a mely régen előttünk vagyon, nya­kun­kon ül, hitével, életével, költségével, minden kigondolható mesterségével, a szabadságunkat, jószágunkat és országunkat sanyargatja? Vajjon ez a nemzet miért oly hatalmas ellenünk? Az Istennek különben teremtett állatja-e, mint mi? Több feje, több keze, lába, tagja van-e a hadakozáshoz, mint nekünk?

A katonák nevettek.

- Nincs annak, tán annyi sem.

- Keményebb, erősebb, magasabb-e nálunk? - kérdezte tovább.

Egyik strázsamester közbeszólt:

- Egy szem szilvától németnél is németebb a hasa...

Ez tetszett. Nagyot nevettek rá.

Forgách a magyar nép szája-ize szerint beszélt, a ki nem gyülöli, csak gunyolja és kicsinyiti az ellenséget.

- Hisz, ha a dér megcsipi, hull, mint a légy. Ha meleg zubbonya nincs, elfogy, mint a hold... Termete cingár, mint a cinegének...

A katonák kezdtek fölállni. (Csak egy nyakas, sötét homloku, kunságbeli maradt fekve). Közelebb huzódtak Forgáchhoz. Gömbölyödött arcuk a boldog, dévaj nevetéstől.

- Talán a magatartása vagy lityegő-lotyogó plundrája jobb a mienknél? Talán a fegyvere? Koszperdje? Az csak békanyárs... Még szalonnát sem piritanánk rajta... Vagy a hosszu puská­jától féltek?...

Valaki hátulról félénken megszólalt:

- Az jobb talán a mienknél...

Forgách kereste a közbeszólót, de nem lelte meg.

- Jobb-e?... Vakapád!... Ha kilövi, nagy a dörgése, de talál-e vele? Ördögöt talál. Megtöltené ujra, de sok időbe kerül. Addig százszor levágjuk... Mert a mi kardunk, kópjánk mindig kisül és magának utat csinál...

A sötétképü kunsági felkönyökölt. A többiek kihuzták a jó magyar kardjukat és a német tábort megfenyegették vele.

- Vagy a lova jobb-e? Ha huszonnégy óráig nem eszik, dög, a mienk meg akkor vidámabb. Vagy könnyebben és hamarabb pattan nyeregbe, mint mi?... Az nyugtalanit? Az ám, a tüzes istennyilát! Mászva mász a lóra, mikor mi már lovon ülünk. Hát mivel oly hatalmas ez a nemzet? Miért győzne le? Nincs semmi ok rá... Holnap, mint szél a port, ugy hajtjuk magunk előtt, ugy-e kurucok?

Nagy, lelkes rivalgás volt rá a válasz. A kunsági fiu is fölkelt, lassan, tempósan.

- Kegyelmes tábornagy ur, énekölnék ám valamit a hadnak. Alássan kérném, megengedi?

- Meg-e?... Magam is szivesen meghallgatom...

Ujra leült, de most már nem a dobra, le a földre, a vitézei közé. A katonák tágas karikában körülülték. Más szemmel néztek a vezérükre, mint eddig. Hozzáférkőzött nagyon a szivükhöz.

A kunsági fiu belekezdett:

Daru lábu, szarka orru

Nyomorult németség,

Fut előttünk, retteg tőlünk,

Nyomorult nemzetség.

Görbehátu, mert lenyomta

Füstös muskotéra,

Elfárasztott, elbágyasztott

Dióverő pózna.

Alig nyilik föl a szája,

Berdó kiáltásra:

Korog-morog üres hasa,

Siet jólakásra.

Rendeletlen öltözeti,

Csufos pántlikája,

Nem érne egy aba-dolmányt

Minden portékája.

Lapos guta megütötte

Bornyubőr iszákját,

Kebelében legelteti

Sok ezer marháját.

Kicsirázott eb-agyara

Az magyar cipóra,

De megvásik foga bele -

Lészen még oly óra.

... Nosza most is üzzük, vágjuk,

Mint ellenségünket,

Mutassuk meg nemzetünknek

Jó vitézségünket.

Fut a tokos, tüzes madzag

Kihullt a kezéből,

Őszi keserü gombája

Kidől a fejéből.

Utána kuruc! utána!

Tied a puskája,

Enyim pedig a kancája -

Tied a lódingja.

A labancság takarodjék

Nemes országunkból,

Hogy végtére szallag-szijjat

Ne vágjunk hátából.

A nóta hatása nagy volt. Minden versszakot utána énekeltek a katonák a paraszt dalköltőnek.

Maga Forgách is velük dalolgatott. A németet kicsinylő, gunyoló, gyalázó szöveg a szivükből volt véve. A hetyke, legénykedő, kicsit elbizakodott, áldott jó szivük kellős közepéből.

A katonái Forgáchot diadalmenetben kisérték a sátrába. A tisztek, a kik akkor már tele voltak ellene gyanuval, csodálkozva nézték a menetet; de távol tartották magukat tőle.

- Holnap mindenki a helyén legyen! Minden ember megtegye a kötelességét.

Ezzel vált el Forgách a hiveitől.

A tábor minden sarkában hangzott az uj nóta:

Nosza most is üssük-vágjuk,

Mint ellenségünket,

Mutassuk meg nemzetünknek

Jó vitézségünket.

- Forgách vesztét érzi - mondta Andrássy István, mikor meghallotta a történteket. - Nem hiába vannak tirteüszi mondások az aranykarperecébe vésve! Ő ma Tirteüsz akart lenni.

A mig Forgách a másnapi ütközetre teljesen fölpezsditette a legénység vérét, tisztjeinek nagy része kedvetlenül, gyanakodva, sőt egyenesen árulástól félve nézett a holnapi nap elé. Sőt Andrássy Istvánban brutuszi hajlamok ütötték volna föl a fejüket, ha jobban nem szereti a bort a kelleténél.

Igy azonban elázott. A tiszttársai fektették le. A mig hajnalban fölülésre fujtak, addig meg se moccant.

*

A koroncói ütközet elveszett. Nem hiába julius 13-án vívta meg Forgách. Szerencsétlen nap!

A vezér jelentésében tisztjei tapasztalatlanságának tulajdonitja vereségét. Ő a szárnyakkal be akarta keriteni Heistert. Erre adott parancsolatot.

Nem az ő hibája, ha Andrássy István és mások hosszura és vékonyra kinyujtották a szárnya­kat. Heister észrevette a hibát és egész nehéz lovasságával egy ponton támadott. Áttörte a kurucok hadvonalát. Mire a lovasság egy része kereket oldott.

A talpasok, a kiket előtte való nap Forgách ugy neki tüzelt, a lovasság megszaladása után is vitézül helytállottuk. Elhulltak Weiler ezredes ágyuütegének pusztitó tüzétől, de futni nem látta őket a „daru-lábu”, „szarka-orru” németség.

Forgách nagy gonddal képzett gyalogságának a szine-java a csatatéren maradt. Ám a kuruc-becsület meg volt mentve. Első izben állotta meg helyét a gyalogság. Elestek soronkint, századonkint, de állottak, mint a kőfal, rohamok, szuronytámadás, ágyutüz, nem tudták ki­mozditani helyükből őket.

Ezért mondta Forgách Károlyinak Sárvárott, a hol találkoztak, az önérzet hangján:

- Legalább reguláris bataglia volt...

X. Áruló.

A koroncói csata valóban „reguláris bataglia” volt. A hadak tudniillik vereséget szenvedvén, nem futottak szét, mint a csirkék. Összeverődtek szép számmal Sárvárnál. Forgách oktató kinlódásainak ez volt az eredménye.

Heister sokáig tétlenül állott Gyarmatnál. Jeléül, hogy a kemény koroncói harc őt is ki­meritette.

Egy este a táborban ődöngve észrevette, hogy vén kártyavető cigányasszonyt nyeggetnek a katonái.

- Jövendőmondó vagy? - kérdezte a vénasszonytól, elébe állva.

Ha a külsején nem is látszott volna meg, a katonák arca és magatartása elárulta, hogy főtiszt, a ki közéjük vetődött. A cigányasszony fontolgatta, mit feleljen a kérdésére?

- A jövendőt nem nehéz kitalálni... Mi a devla volna egyéb? Halál, meg koporsó. Mindenki meghal, mindenkit eltemetnek. Ez az egy bizonyosság van az emberek jövőjében.

- Mindenki meghal egyszer, banyácskám; de nem mindenkit temetnek el. Mert teszem azt, ha te kém volnál, fölsegitenénk egy körtefa ágára, hogy magasabbról bámuld a világot; de nem temetne el senki. Az ágon szikkadnál, mint az aszalt szilva.

A cigányasszony nevetni próbált; de nem igen sikerült. Reszketett minden tagja, ugy meg­ijedt.

Csontos uram oltalmába vette.

- Nem kém, nem is boszorkány. Falumbeli cigányasszony. Tud a tenyérből is olvasni, meg kártyavetéshez is ért.

- A tenyeremet nem adom oda. Szurtos kezed van. Ha kártyát akarsz vetni: üsse kő.

A cigányasszony lekuporodott a földre, fekete, összeaszott, piszkos tenyerét nézegette.

- Olyan volt az én kezem, mint a reggeli harmat. Még meg is csókolták volna, ha hagyom, fiatal katonaurak. Most persze szurtos, izzadt... Nem bizsergeti már meg senki vérét a simo­gatása...

Kirakta és figyelmesen nézte a kártyákat.

- Ajándék áll a házhoz...

Forgách elfüttyentette magát.

- Ha nem kap a kuruc ajándékot, elveszi. Ezt nem boszorkányság kitalálni...

A cigányasszony megint letett három kártyát.

- Két nőszemély kerülgeti... Az egyik leány, a szentem...

- Kerülgetnek engem többen is. Minden ujjamra jut kettő... Egy leány, egy asszony. Ezzel sem remekeltél...

- Teremtőm! A főtiszt urnak bánata van... Lesz még nagyobb is... A halál elmegy a küszö­bénél; de csak hogy éppen elmegy... Hanem ez a zöld alsó rosszat jelent... Ez a tömlöctartó... Azért olyan penészszinü a képe... Ki se merem mondani olyan nagyurnak: rabságba jut négy álló esztendeig...

Forgách összerezzent. Elővette az ezüstkupakos pipáját (vadászat volt ráfaragva, meg a cimere), lassan megtömte. Majd meg a pipaszárral vesződött; nem szelelt jól, ugy találta. Csontos uram keresett egy füszálat, azzal kitisztogatta. Mindez időbe került. Végre rágyujtott. Füstkarikákat eregetett az összecsucsoritott száján. Nézte, hogy száll föl és hogy oszlik el a füst. Nagysokára szólalt meg.

- Kinek a foglya leszek szipirtyócskám, az a kérdés? A németé-e vagy az országé?

- Az országé... csókolom a kezit, lábát; persze, hogy az országé, de azért a németé is.

- Vagy az egyiket mondd vagy a másikat, akkor van értelme. A kettő együttvéve: bolondság.

A cigányasszony összecsapta a kártyáját.

- Egyszerü dolog pedig... Az ország foglya lesz a méltóságos főtiszt ur; az ország meg a németé...

Mielőtt Forgách mondhatott volna rá valamit, Csontos vasmarka megfogta a cigányasszony ingvállát s olyant perditett rajta, hogy a levegőben kezével, lábával kalimpálva, két ölet esett s mint a béka, elterült. Hanem még ez sem volt elég. Utána ment, letépte a kendőjét, a deresedő kócos haját a kezefejére keritette, ugy vonszolta maga után. Pofozta, rugdalta, dögönyözte, alig birták kiszabaditani a markából.

A banya föltápászkodott. Nem tudott szólni, csak hápogott, mint az üzött vadkacsa, rémül­tében. Csontos még akkor is a fogait vicsoritotta rá és az öklével fenyegette.

- Megbolondult kend? - förmedt rá Forgách. - Ha ki nem veszik a kezéből, kárt tesz benne. Strázsamester egy vénasszonyban... Szégyelhetné magát...

Csontos - először életében - visszafeleselt. A feje, nyaka céklavörös volt. Ki kellett gombolni a dolmányát. Dühében a guta kerülgette.

- Szégyenli a szégyenlős fene... Azt sajnálom, hogy meg nem öltem... Még azt mondja az átkozott: németé lesz ujra az ország.

A hangja rekedt volt; könyei megeredtek. A kemény, vén katona sirt. Forgách szive el­facsa­rodott. Oly különös érzés volt, erős férfit sirni látni.

*

Forgách Jánosházára rendelte a dunántuli megyék biztosait. A fölkelés katonai szervezését akarta velük meghányni-vetni.

Nem volt senki a fejedelem környezetében, a ki be nem látta volna, hogy a katonai szerve­zésben Forgách elsőrangu tekintély. Nem is volt e téren a főemberek közül hozzáfogható.

Ám a jánosházi gyülés többsége nem osztotta e nézetet, mert oly hangon birálta terveit, a melyek a büszke, érzékeny nagyurnak a fejébe hajtották a vért.

Néhány hónap előtt harangzugással fogadták. Minden szavára esküdtek. Minden lépését lesték. A szabaditót látták benne.

Most hidegen és bizalmatlanul viselkedtek. A fülüket nem zárhatták el előtte, mert a hatalom az ő kezében volt, a szivüket azonban elreteszelték.

Eleinte félvállról vette a megyék huzódozását. Még tréfás célzást is tett rá:

- A menyasszony hopp-haj! A feleség jaj-baj! Ugy-e, tekintetes uramék?

A mire meg is kapta a választ:

- Elveszi az ember a hajadont; akkor jön rá, hogy aligha holtig való hüségre készül.

Forgách elnyelte a gorombaságot. A célt tekintette és Bercsényi régebbi intésére gondolt: szőrmentében a nemes vármegyékkel!

Megtette még egyszer, világosan és határozottan az előterjesztését, hangoztatva, hogy a fejedelem, meg Bercsényi nem találtak kivetni valót benne.

Erre egy feketementés, rezesorru, kancsalnézésü nemes ur, a ki szinehagyott, vásott öltöze­tében olyan volt a többi közt, mint a kopott gyöngy, kifakadt.

- A fejedelem jóváhagyhatta, Bercsényi uram megdicsérhette a tábornagy ur terveit; (hüvelyk­ujja körmével a felső fogát megpattantotta), ennyit sem ér az. A legüresebb fakoporsó többet ér a legdrágább érckoporsónál, a melyben halott van. Már pedig a kegyelmességed cifra kopor­sójában nagy halott fekszik: a vármegyék jogai... Szabadságért harcolunk, nem rab­ságért. (Zajos tetszés.) Birálatot mondunk kegyelmességed tervei fölött, még pedig olyant, a minő nekünk tetszik... Megvitatjuk minden porcikáját. Ha annyi szurós tüskéje van, mint a sündisznónak, akkor is hozzányulunk...

Forgách elnyelte a mérgét. Leült a karosszékbe, lábait egymáson keresztülrakta, a süvegét levágta a zöld asztalra, földöntve vele egy - szerencsére beszáradt - tintatartót, összefonta a karjait, mintha el volna szánva, hogy másnapig is kiüli a fenyegető szóáradatot.

- Tessék.

Délig türelmesen elhallgatta, hogy szólják, szapulják a dolgozatát. Néhány eszes és gyakorlati érzékről tanuskodó megjegyzés mellett, tömérdek sületlen kötekedést elengedett a füle mellett. A humoros ötletek még meg is nevettették. A legnagyobb ostobaságra egy vonása sem rándult meg. A személyének szóló csipkelődésekre vállat vont.

Ez a magatartás zavarba ejtette az ellenségeit. A kiben közülök volt emberismeret, annak nem tetszett ez a nagy mozdulatlanság. Egész délelőtt ugy ült ott, mintha márványból volna és indus pagoda előtt ülne.

- Eh, ha csak kellemetlenkedni akartok - gondolva magában - állok elébe a kedves szándé­kotoknak. Katona volnék vagy mi a szösz. Nem egyszer táboroztam mocsár szélén. A szunyograjok majd kiszivták a véremet, mégis itt vagyok.

Elképzelte, hogy mocsár szélén sétál és szunyogok döngenek a füle körül. El is álmosodott.

Ebéd után, kellőleg megerősitvén szivüket finom somlyaival, táblabiró uraimék folytatták az ostromot. Most már gorombább lövegekkel.

Forgách hallgatta a beszédüket, de már nem oly jeges nyugalommal, mint délelőtt. Ő is ebédelt és a zöldszinü somlyai harmatból ő is felhörpintett.

Most már nem volt pagoda előtt ülő kőbálvány. Nagyon eleven volt. Egypárszor a szónokra ránézett, mintha vítőrrel homlokon szurta volna. A kezével is közbe legyintett. Lári-fári. Sőt egy demosthenesi mondat közepén nagyot ásitott. Azután, hogy meg ne unja magát, az aranysarkantyujával nótákat vert ki az asztal alatt.

Egyszer csak - uzsonna táján - mikor se a szóáradatnak, se a gorombaságnak nem akart végeszakadni, a kardja markolatával megkopogtatta az asztalt. Mind odanéztek. A félénkebbje ijedt képpel.

- Kibeszélték már magukat a tekintetes urak?

A „kopott gyöngy” egyet rántott a nyakláncán.

- Addig beszélünk, mig jól esik.

Forgách szelid arccal hozzá fordult.

- Meddig esik még jól? Mert nekem is volna egypár szavam, tekintetes ur.

A haragosai kaptak rajta. Csak hadd beszéljen. Heves, gőgös, eljár a szája; bolondokat fog mondani, felséges mulatság lesz.

A tábornagy, csak ugy ülve, belekezdett a mondókájába.

- A tekintetes urak egy részének ékesszóló száját szivesen lefoglalnám... A táboromban kevés a kézi malom... Ott legalább nem haszontalanul kelepelnének...

- Kelepel a gólya, nem mi... - süvitett bele a fekete mentés, kancsalszemü megyei biztos.

Forgách nagy komolyan ránézett.

- A gólya hasznos állat. Ha most közénk toppanna, bizonyára tekintetes uraságodat halászná ki oly sokunk közül, kedvenc csemegéje lévén a kecskebéka...

Erre a gorombaságra elhallgattak. A saját fegyverükre ismertek benne. Némelyek a pad alá huzták a fejüket, ugy nevettek.

Forgách megforditotta ujján a smaragdgyürüt, egy ideig annak tüzében és szinében gyönyör­ködött, mintha fontosabb dolga nem volna. Azután folytatta:

- Egyszer már a mienk volt ez a föld; egy kézfordulattal elvesztettük. Miért? Mert nem volt szervezve a katonai ereje. Pápát, Veszprémet, Fehérvárt nem dulták volna föl, ha van, a ki védje, polgárőrsége. Ily katonai szervezkedés nélkül - Károlyi uram példája mutatja - német kézbe esik ujra a Dunántul és ki van téve a rácok boszujának, mihelyt a kuruc hadakat innen máshová parancsolják.

Egyéb sem voltam tizenkilenc éves korom óta, csak katona. Értek egy kicsit a mester­ségem­hez. S a tekintetes urak most mégis fölülbirálnak. A szajkó - célzás nélkül legyen mondva, a szajkó - tanitja verekedni a héjját.

A tekintetes urak tele vannak bizalmatlansággal a személyem iránt. A tekintetes urak dolga. Engem a fejedelem küldött. Az ő bizalmánál fogva vagyok itt. Az urak bizalmánál egy tál friss vizet többre tartok, mert ha abban megmosom az arcom, tisztább lesz, mig az önök bizalmában ha megmosakodhatnám?... Tudja a Jézus, a képem minő lenne...

Tudom én, mi a baj: fülel a tallér a kasszában. Nem szeretik a tekintetes urak a szabadságot, ha pénzbe kerül. A vadkörtefa is könnyebb rázással adja gyümölcsét, mint a vármegyék a pénzsegélyt. Nem én mondom, Bercsényi Miklós mondja...

Egy kolostorban nem fér meg két gvárdián. A mig a háboru tart, vagy én rendelkezem itt, vagy veszem a süvegem és odébb állok; de annak a vizbeesett falevélnek a sorsára, a melyet a tekintetes urak zavaros beszédeinek a hullámai sodornak tova: igazán nem vágyódom...

Fölcsapta helykén a süvegét és kifelé indult. A gyülekezet eleinte megnémult. Igy még nem pipálta le őket szemtől-szembe senki. Még a fejedelem sem. Még Bercsényi sem, pedig az indulatos... Másrészt a higgadtabbak érezték, hogy ők is tulfeszitették a hurt, s hogy ebből még nagy baj is lehet.

Forgách elérte az ajtót, a mikor a feketementés „kecskebéka”, a ki lelke volt az egész össze­esküvésnek, képéből kikelve orditotta utána:

- Az urnak nem hiszünk. Nincs benne bizalmunk. Küldjenek hozzánk akárki mást, megférünk vele. A gróf urral soha... Mert... mert... ha tudni akarja: az ur áruló! Koroncónál odavesztette a serege javát, hogy kedveskedjék vele - a kinek titokban most is hive - a császárjának. Dixi...

Forgách megfordult. Az arca halotthalvány lett a kegyetlen sértésre. Torka összeszorult; szólni sem tudott viharos haragjában.

Ezen fölbátorodva, mások is ismételték a tömegből: áruló, áruló!...

Két század hajdu állott fegyverben a megyeház előtt; legmegbizhatóbb és legválogatottabb csapatai. Tisztjei személyéhez a leghüségesebbek. Föltartott kezével intett nekik. Megmar­kolták a puskájukat és egy pillanat alatt elözönlötték a lépcsőházat.

A hetek óta hajszolt, agyongyötört Forgách parancsot akart adni, hogy törjenek be a gyülés­terembe és kaszaboljanak le mindenkit, mikor egy szilárd, nyugodt kéz megfogta a kezét, ismerős hang a fülébe sugta:

- Éppen jókor jöttem. Ha nem sietek, azóta megvan a vásár... Simon, térj eszedre!... Mit akarsz?... Ez a polgárháboru!

Károlyi Sándor volt. Abban a pillanatban ugrott le lováról, a mikor a dult arcu Forgách a hajduit magához intette.

- Nincs semmi tekintélyem, lelkem Sándorom! - tört ki a panasz a Forgách megkinzott szivéből... S ha tudnám miért? Ez a jutalom, hogy hiven, halálos hüséggel szolgálom a hazát. Hetek óta érzem magam körül a rágalom mocsarának mérges kigőzölgését... Nincs hova lennem tőle. Fojtogat...

Károlyi máskor vig, derült arca busongó volt. Megsoványodott, a haja itt-ott megszürkült.

- Nézz rám, Simon. Esztendő sincs, a mi megvénitett. Megőszül az ember a szabadság szolgá­la­tában...

- Azt kiabálták rám, gróf Forgách Simonra: áruló! S olyanok kiabálták, a kiknek a harcban nincs mit vesziteni...

Károlyi még mindig fogta a barátja kezét.

- Kire nem mondták?... A magyar nemzet vérében van, hogy nehéz időkben, mint Szaturnusz, a saját fiával táplálkozik... Jöhet idő, mikor a fejedelem nemes alakját sem kimélik meg. Az ő tündöklő nevére is árnyak esnek. Megérhetjük még, hogy törvényben nyilvánitják őt a haza ellenségének. A mi a megyei biztosokat illeti, nem rossz emberek azok; titkos kezek ellened fölbujtathatták. Azért ágáltak. Meg azután nem tudsz velük bánni. Büszkeházi vagy és hamar kijösz a sodrodból. Odaadják azok a gyapjukat, csak ne lássák kezedben az ollót... Attól megvadulnak... Te nagyon villogtatod a szemük előtt. Meglásd, egy fél óra alatt végzek velük. Még pedig a te kivánságod szerint.

Nem volt nehéz a dolgot nyélbeütni. A mely pillanatban Forgách intésére a hajduság meg­mozdult, a rossz májuak és rossz lelkiismeretüek, legelől a fekete mentés, kiugráltak az ablakon és - mint a kik dolgukat jól végezték - szépen hazasomfordáltak.

A kik ott maradtak, a gyülekezet jóravaló, komoly része, azokkal Károlyi ügyes keze el­simitotta a kiélesedett ellentéteket. Forgáchot is hivták volna vissza a tanácskozáshoz, küldöttség is ment érte, hogy megengesztelje, de nem állott kötélnek.

- Mi már végeztünk egymással, tekintetes urak. Akkor lássam a Dunántult, mikor a hátam közepét...

Este a vacsoránál Forgách szemérehányta Károlyinak, hogy megelőzte a stájer hadak leve­résében.

- Nem restelled - kérdezte évődve - ellőni a pajtásod pacsirtáját?

Károlyi fáradtan, mélabusan gunnyasztott az asztalfőn.

- Az ördög győz mindent szégyenleni...

XI. A halott vallatása.

Forgách megirta a fejedelemnek, az ő állása a Dunántul tarthatatlan. Kérte, küldené őt másfelé. Addig is, a mig a fejedelem parancsa megérkeznék, hol itt, hol ott bukkant föl a hadaival; de csak „csavargott”, sehol ütközetbe nem bocsátkozott. A sereget lehetőleg épen akarta átadni az utódjának.

Simontornya környékén járt, mikor egy este - nagy térkép-studiomokban volt elmerülve - beállit hozzá Csontos uram.

- Egy barát forma ember sompolyog pár napja a tábor körül. A parasztoktól a kegyelmes gróf ur után tudakozódott. Az őrséghez utasitották. Attól megszeppent. Ma délután a falusi kovács, a kinek a csürében aludt, álmában megkötözte. Behozta az istenadtát.

Forgách föl sem nézett a térképről. Erdélyország katonai mappája volt, azt tanulmányozta.

- Ki kell hallgatni.

- Megtörtént.

- Mit vallott?

Csontosból ma egyenkint, harapófogóval lehetett csak kihuzgálni a szót.

- Édes keveset.

Forgách mutatóujja ide-oda vándorolt. Az erdélyi várakat nézte, Szebent, Medgyest, Dévát, Besztercét. A jól ápolt körmével aláhuzta őket. A barátról Csontos uram oly keveset mondott, hogy nem tartotta érdemesnek tovább tölteni az időt vele.

Hátradőlt szétnyitható, kecskelábu tábori székében és öreg, hü strázsamesterére pillantott.

- Nem sokáig leszünk együtt, Csontos. Itt hagyom a Dunántult. A fejedelemhez utazom, onnét Erdélybe. Azt hallom, Tündérország...

Csontos állott, mint a cövek.

- Ha Tündérország, ha nem, nem megy oda a tábornagy ur én nélkülem...

Forgách arca földerült.

- Nem hagysz el, öreg katonám? Ez jól esik. Oly sok minden elhagyott ugyis az utóbbi időben. Haj! Szép föld a Dunántul! Gyönyörüek a városai! ügyes a népe; de nem hiába, itt van a Bakony. A becsületemet elvették az utonállók...

Forgách ujra elmerült a tanulmányaiban. Gombostü fejére tüzött apró zászlócskával jelölte meg a pontokat, a melyek magyar kézben vannak. Bizony kevés volt. Csontosról meg is feledkezett. Tenyerébe fektette fejét, mint a sakkjátékos, a ki erős játékossal áll szemben, s a ki mástól - egy gyönge játékostól - veszi át az elrontott pártit. A strázsamester birkatürelmü férfiu volt, egy idő mulva még is megsokalta. Megköszörülte a torkát.

- Azt vallotta a barát: Bécsből jött; hogy nem kém; igazándi szerzetes. Hadnagy uram nem hitte el neki. Az utszélen van egy odvas füzfa. Aszondja a hadnagy uram: megtiszteljük vele.

- Bizonyiték nélkül?

Forgách félfüllel hallgatott a strázsamester beszédére.

- Kitudódott, egy árva szót sem ért magyarul; mit keresett hát a magyar tábor körül? Németül vakkantott. Napnál világosabb, hogy rosszban sántikált... Kinjában egy szelet papirra ezt az ákumbákumot irta a gróf urnak.

Odanyujtott egy összerücskölt, piszkos papirdarabot.

Forgách abbahagyta a térképen való buvárkodást. A papirszelet kedveért még föl is kelt. A gyertyához tartotta.

- Az ám, néhány latin szó van rajta.

„Szerzetes vagyok. Fontos közlendőm van.”

- Megtudjuk mindjárt, mi igaz benne. Hozzátok ide azt az embert.

A strázsamester arcán szivből jövő, őszinte csodálkozás látszott.

- Melyik embert?

- Melyiket! Csak nem a római pápát? A kémet.

Csontos uram egy pantomimikával a nyakához kapott.

- Hol van az már! A lelke azóta az angyalok karában muzsikál, ha csakugyan ártatlan a galambom.

Forgách maga sem tudta, miért, dühbe gurult. Hiszen mindennapos volt a kémek fölakasztása. Akár egyik, akár másik hadakozó fél könnyen „megtisztelte” velük az utszéli fákat, a hogy a strázsamester az akasztást virágnyelven körülirta.

- Vágjátok le. Próbáljátok életre kelteni. Fuss, a hogy a rozoga csontjaid birják. Magam is ott leszek mindjárt. Ha nekem irt, miért nem vártatok a fölmagasztalásával? Hátha megkegyel­meztem volna ő kelmének?

Csontos féllábbal már a sátor kijáratánál volt, onnét oszlatta el a vezére kétségeit.

- Hadnagy uram luteránus. Azért sietett, nehogy a tábornagy ur, jó katolikus lévén, megke­gyel­mezzen a barát életének.

A kém vastag, öreg füzfagallyon lógott; oly alacsonyan, hogy lába csaknem a földet érte.

Szekeres - igy hivták a hadnagyot - a füzfa törzséhez támaszkodott, ugy nézett föl összefont karokkal a szerzetesre. A homályban nem vehette ki az arcát, csak a hosszu, vékony alakját s a gyülölt fekete csuhát rajta.

Pillanatig sem hitte, hogy igazán pap az, a kit kihallgatás nélkül, a kémkedésnek puszta gyanujára felköttetett. Az volt a veszte a boldogtalannak, hogy reverendában járt. A papi ruhát gyülölte rajta.

Neki ugyan ez a tisztes ruha soha sem vétett, de Szekeres evangélikus papi család sarja. Nagyapját Lipót császár emberei megkorbácsolták és gályára küldték; ott veszett el, egy rabló­gyilkossal összeláncolva... Valahol Génua tájékán a tengerben nyugszik... A mi kis vagyona a családnak maradt, azt is lefoglalták.

Ez az oka, hogy a máskülönben emberséges kuruc tiszt még beszélgetést is folytat a vén füzfával.

- Gondoltad-e vénségedre, hogy ily drágalátos, finom gyümölcsöt függesztek a galyacskádra? Szoknya van-e csakugyan rajta? Vagy csak a szemem káprázott?

Megtapogatta a halott durva szőrcsuháját. A legpuhább női selyemruha érintése sem szerzett volna ily hátborzongató gyönyörüséget neki.

- Csuha! Hátha még igazi barát kuksolna benne! Ej, sokkal finomabb rókák ők, hogysem a maguk bőrében járnának. Kém volt ő kelme. Veszedelmes kém... Az az egy dolog üt szeget a fejembe, hogy szépen halt meg... Nem ugy, mint a katona a csatatéren, de sokkal nyugod­tabban... A kötél a nyakában volt, de az ajka mosolygott. Hangosan imádkozott latinul... Értettem is egyet-mást belőle. A homloka fénylett, mint a szenteké... Glória volt a feje körül... Most láttam először, mióta élek, örömmel halni meg embert. Örömmel, oly fiatalon... Ugyan jól cselekedtem-e? Lehet-e hitvány kém, a kinek ily könnyü a halál?...

Nem volt ideje a fölvetett kérdésen tépelődni. A strázsamester lihegve, ijedten futott a fához, kezében a nyitott kése. Egy metszésre keresztül vágta a hurkot, a holttest lesiklott a fübe. Utána kapott, de nem tudta megfogni. Feje, háta, könyöke és a két sarka a földhöz koppant.

Szekeres meg akarta ragadni a kezét; elkésett.

- Elment az esze? Mit mivel kend?

- Mit?... Élesszük föl hadnagy uram ezt az emberkét, ha jót akar. Jön ám mindjárt Forgách uram. Mink kerülünk helyette az ágra, ha életre nem dörzsöljük.

Ezt ugyan csak fenyegetésképp mondta, Szekeres el sem hitte, mégis neki láttak mind a ketten, hogy a vezér parancsát teljesitsék.

A hadnagy megijedt. Hátha valóban szerzetes? Akkor nemcsak Forgách, de Bercsényi, sőt a fejedelem is keresztülmennek a lelkén, mert mind a hárman nagy katolikusok.

Föltépték a durva szőrcsuhát, mellén fölszakitották a vastag szurós inget, a gyomor tájékán, a szivgödörnél elkezdték dörzsölni, dögönyözni, a hogy csak birták. Egészen beleizzadtak ebbe a müveletbe. Csontos uram hosszu szalmaszálat keresett, bedugta a halott torkába, le egészen a lélegző csövéig; tele pofával ugyancsak fujta volna bele a szuszt. Hátha megindul a szivnek, utána a tüdőnek a müködése?

Ha máskor látja igy Szekeres a vén strázsamestert, fölfujt pofával, kidüledt szemmel, levegő után kapkodva, a hogy Boreaszt, a szelek istenét ábrázolják, vagy szökőkutak szoborcsoport­jának mellékalakját mintázzák: hahotába tör ki, igy azonban nem volt kedve kacagni. Maga is rázta, rángatta, költögette a vén füzfa „drágalátos gyümölcsét” s ha fölérez, szivesen odaadott volna két évet a maga életéből.

Megérkezett Forgách is a felcserrel és négy katonával. A katonák kezében fáklya égett. Az orvos elvette az egyiktől és a halottra világitott. A halott fiatal, huszonhat éves férfi volt. Sovány, keskeny, szeplős arcu. Homloka értelmes; vékony szőke szemöldje összeér. Szeme le van zárva. Nem oly könnyedén, mint az alvóé, ugy sem, mint a ki rendes, természetes halállal hal meg. Mintha kiálló kemény kövekre sötétkék posztó volna teritve, olyanok a lecsukott szempillái. Az arc szine szederjes; itt-ott már foltos. A nyelve kilóg. Két keze szépen össze van kulcsolva, imádkozott, mikor a hurkot a nyakára tették.

Az orvos a fáklyát a földbe szurta; megvilágosodott a halott környéke. Puha füvön feküdt, körülötte sárga kökörcsin és lila szarkaláb nyilott s néhány szál vadszegfü.

Minden élesztési kisérlet hasztalan volt. Eret is vágtak rajta, az sem segitett. Meg sem eredt a vére. A kis, befagyott patakmedrekben megállott az élet körforgása.

Forgách, mint a legtöbb szép ember, hiu volt. Ezüsthátu kerek tükör került elő a dolmánya zsebéből. Odatartotta a halott ajkához. Várt öt hosszu, kinos percet. Hátha meghomályosodik. A tükör hideg és fényes maradt. Az ajaknak, a melyhez odaértették, elfogyott a lehellete.

- Meghalt... - szólt a felcser, becsapva a müszeres táskáját.

Forgách komoly tekintete a vétkes hadnagyot kereste.

- Oldja le a kardját... Megölt egy embert kihallgatás nélkül... s minden jel arra vall: papot. E tettéért haditörvényszék elé állitom... Két katona vezesse el.

A hadnagy sóhajtott. A fiatal, kiszenvedt arcot nézte. Mikor már megfogták két oldalról a karját és vitték, még utoljára akkor is visszanézett rá.

Forgách megköszönte az orvosnak a szolgálatát. A katonákat mind elküldte Csontoson kivül. A fáklyákat is elvitték. Az az egy maradt ott, a melyet a felcser a földbe tüzött.

Mikor magukra maradtak, Forgách a strázsamester vállára tette a kezét.

- Félsz hozzányulni?

A vén katona megsodorta a bajuszát.

- Mintha egy zsák babot vetnék a vállamra, olyan mindegy. Amaz a földből jön, emez a földbe megy.

Mikor azt mondta „ez”, fejével a halottra mutatott.

- No, ha nem félsz, kivallatjuk, megtudjuk, mi járatban volt, a mig élt.

A strázsamester rábólintotta, hogy jól van. Csak engedelmet kért, hogy a pipára gyujthasson.

- Sok a bogár, elfüstölném.

Akkor már légy, szunyog, apró zománcos hátu bogarak lepték el a halott arcát és kezeit. A természet sirásói megkezdték munkájukat. Másnap, harmadnap, maga a nagy természet folytatja. A napfény és a levegő, a mely élteti az élőt és a mely erős vegyi szer módjára szedi szét elemeire a holtakat.

Forgách háta végigborzongott. A zsebkendőjét ráejtette a szerzetes arcára.

- Forgasd ki a zsebét.

Csontos kiforgatta. Olvasó esett ki belőle, azt a tábornagy ráakasztotta a halott kezére. Néhány darab ezüstpénz, azt a strázsamester becsusztatta a dolmányába.

- Nézd meg a kalapját.

Széleskarimáju, fekete, szerzetes-kalapja volt. Két oldalt selyemzsinórral fölkunkoritva. Igazi meleg, bolyhos hódkalap, szürke béléssel.

A strázsamester kinyitotta a kését, a bélést köröskörül fölhasitotta.

- Semmi...

- Nem varrta-e bele a csuhájába?

A strázsamester türelmesen és müértelemmel tapogatta végig a csuha minden ráncát, varrását, hajtását. Fekete keskeny bőröve volt, azt lecsatolta, végig fölmetszette a bicskája vékony pengéjével.

- Üres... Mily karcsu legényke volt. Az övét leány is elhordhatná.

Forgách figyelmesen vizsgálta, hol találhatna utbaigazitást.

- Nincs-e álhaja? Az alatt sok minden elfér.

A strázsamester a fényes fekete hajába markolt, vigyázva megcibálta.

- Maga haja.

De azért gondosan végigtapogatta. Galambszárnya alatt is elfér egy kis üzenet, nem hogy ily hosszu hajcsigákban. Nem talált semmit.

Forgách kezdte a türelmét elvesziteni. Az ujjával végigtapogatta a kerek, nagy tonzuráját.

- Nincs-e két feneke mint a dobnak?

A strázsamester a pipája csutoráját gondolkodva szopogatta. Nagy füstfelhőt eresztett és a begörbitett hüvelykujjával a homlokát megkocogtatta.

- A hetvenhétezer rézangyalát! A sarujában kell lenni.

Vigan, mint a ki jó nyomra talált, oldta le a nehéz facipőket. A szijját, a talpát, a fáját a leg­ala­posabban átvizsgálta. Kopogtatta, valahol nem üres-e. Semmit sem lelt, megnyult az ábrázata. A pipáját kiverte, a kimult tüzes hamut eltaposta, magát a készséget a csizmája szárába dugta.

- Máskor oly jó tanácsot tud adni a pipám! Most tökkel ütött. Nincs egy becsületes gondolata.

Forgách elővette a cédulát, leforditotta magyarra, a mi reá irva volt.

- Bolonddá tett volna? A halál küszöbén?

Lerántotta a kendőt a halott arcáról, hogy tanulmányozza a vonásait.

- Nyilt, becsületes arc. Mikor élt, akkor is mindig igazat mondott.

A strázsamester halkan, megelégedetten dörmögött.

- Teremtucscse! Hosszu zarándok bot volt a kezében, mikor a katonák a fához huzgálták. Kereszt volt rajta, akkor hult ki a kezéből, mikor a cédulát irta. Itt lesz valahol a füben...

Fölvette a fáklyát és végig világitott vele a közelben minden kis helyet. A bot alig hat lépésnyire tőlük, ott feküdt. A strázsamester a hogy megemelte, érezte, hogy könnyü.

- Üres belül.

Valóban végig üres volt. A keresztje lejárt, mint a kulacs teteje. Vékonyra összegönyölgetett levélke hullt ki belőle. Forgách szétsimitotta a finom hártyapapirost.

- Levél. Világits fiam, hadd olvasom el.

Csontos a fáklyával a háta mögött állott és világitott. Nem a levélre volt kiváncsi. Fél­szemével a szerzetest ügyelte. A zsebkendő megmozdult az arcán. Semmi. A szél volt. A fáklyát is megfujta, csak ugy sziporkázott.

Felül három latin betü volt a levélben: l. J. Cr. (laudétur Jézus Crisztusz) és kereszt. Alatta a jezsuita-rend pecsétje.

Az volt benne irva, hogy a bécsi rendház egyik fiatal pátere arra az életveszedelmes föladatra vállalkozott, hogy egyháza magasabb érdekéből nagyfontosságu állami irat hiteles másolatát juttatja el Rákóczi dicsőséges vezéréhez, Forgách Simon grófhoz.

A hajszálfinom betükkel irt másolat a zarándok-bot keresztjében van elrejtve.

Gondoljon Forgách gróf akármit, hogy mily oka és mily célja lehet a jezsuitáknak, mikor ez iratot a kezéhez juttatják, a rend viseli lépése minden felelősségét, Isten és emberek előtt. Egy dologra kérik, mint katonát, mint gavallért, mint az egyház hü fiát, égesse el e levelet, ha elolvasta. Ad maiorem Dei Gloriam...

Kétszer is végigfutotta a levelet, mintha minden szavát emlékezetébe akarná vésni. Előbb a bot fejét, a keresztet kérte el, a zsebébe rejtette. Azután a levelet a fáklyához odatartotta. Belekapott a láng. Egyik sor irás a másik után hamvadt el.

Akkor Csontoshoz fordult.

- Az a boldogtalan Szekeres csakugyan szerzetest köttetett föl. Ártatlan embert. Nekem akart szolgálatot tenni a jámbor lélek, meg az országnak... Vitesd a holttestet valamelyik gazdátlan sátorba. Holnap eltemetjük teljes katonai pompával. Nem volt kém, hü szerzetes volt, a ki meghalt az egyházáért.

Letérdepelt a földre, lehajtotta fejét, kezeit áhitattal összekulcsolta. A strázsamester követte a példát. Hangosan imádkozták a Miatyánkot. Igy végezték: a megholt hivek lelkei Isten irgal­masságából békességben nyugodjanak. Az örök világosság fényeskedjék nekik! Ámen!

Ámen! Ámen... hallatszott mindenfelől. Száz meg száz kurucot csalt a fűzfához a Miatyánk, azok most mind Forgách körül térdepeltek és imádkoztak mindannyian.

A halott szerzetes, mintha boldogan mosolyogna. A sivatagban ime üditő forrásvizek fakadnak föl. Kemény, szilaj katonák szivében vallásos tiszta érzéseket keltett a halálával...

Forgách a sátorba ment. Lassu lépésekkel, mintha időt akarna adni a balsorsnak, hogy térjen ki utjából.

A sátorban sötét volt. Fogta az acélt és a kovát, kicsiholt. Gyönyörü hétágu ezüst gyertyatartó állott az iróasztalán. Mind a hét ágát meg gyujtotta.

Elővette a zarándokbot keresztjét. Finom kis rézgombot pillantott meg a belső üregében. Nyomkodta, feszegette, nem ért célt vele, valami fortélya van. Nem volt türelme talányokon törni a fejét. Somfanyelü csákányát elővette a szegletből, hogy szétzuzza. Karja félutban megállott. Megüsse a keresztet?

Vésővel próbálgatta, meg sem mozdult. Közelebb tartotta a gyertya lángjához, hogy lássa mitevő legyen. Egyszer csak a szeg meglódult. Köröskörül vékonyan oda volt ólmozva a bothoz; a lángnál megolvadt az ólom. A hogy a szeget kihuzta, a kereszt hosszában ketté vált és az üregéből kihullott a nevezetes irás.

A legfinomabb hártyára volt irva, oly apró betüvel, hogy szabad szemmel nem lehetett el­olvasni.

Hol a nagyitóüvege? Huszárezredes korában Flórencből hozta. Elfogott, szálkás-betüs német leveleket szokott megfejteni a segitségével.

A tábori széket az asztalhoz huzta, hogy kényelmesen ülve olvashasson. Annyit már látott, hogy csakugyan titkos államirat pontos másolata került a kezébe.

Kezében hát a spanyol terv. A kulcs, a mely Lipót császár cselekedeteinek legrejtettebb rekeszeit is fölnyitja. A mely megmagyarázza mindazt a véres üldözést, a miért a magyar nemzetnél hétszer kellett föltámadni az osztrák ház ellen, csakhogy életben maradhasson!

És még sem nyult a papiroshoz. Elzárta a fiókjába. A kulcsot magához vette. Medvebőrrel beteritett törökös diván volt a sátorban, azon végigfeküdt, behunyta a szemét, ugy latolgatta az irat elolvasásának következményeit. Ha elolvassa, ha nem: történelmi felelősséget vesz a vállára.

A jezsuiták küldték el az irat másolatát. Mint a bécsi politika rejtelmeiben jártas ember, hamar kibetüzte, mi vezette az „eminentissiméket”, mikor lehetővé tették, hogy megismerje a spanyol tervet. Rájuk vall, az ő büszke, merész eljárásukra, hogy ezt be is vallották. Jól megjegyezte magának a kisérő levél szavait: „Gondoljon Forgách gróf akármit, hogy mi oka és célja lehet a jezsuitáknak, mikor ez iratot kezébe juttatják: a rend viseli lépése minden felelősségét...” Azaz, nem törődik vele.

Igen, azok férfiak. Nagy, vakmerő céljaik vannak és semmitől sem riadnak vissza e nagy célok szolgálatában. A nemzetet is igy kellene szolgálni a hazafiaknak. Nagy célok felé törve, semmi eszköztől, a mivel a célt megközelithetik, vissza nem riadva.

Jezsuita az ő helyében nem tépelődnék Hamlet módjára. Vékony, szikár, fekete alakja nem hajolnék meg - a hogy ő meghajlik - a belső tusakodás mázsányi terhe alatt. Ha méregbe volna itatva az irat minden betüje s ha tudná, hogy testét, lelkét halálosan megmérgezi vele, ha elolvassa, azt mondaná: jó lesz megtudni rendemnek, mi van benne. Gondolkozás és habozás nélkül nyomban elolvasná.

Határozott. Ő is megcselekszi, még ma. Előbb azonban a szabadba lépett.

Csontos nem hagyta volna urát magára egy félvilágért. Most is ott hevert a gyepen, a sátor előtt, jóizüen pöfékelve.

Forgách halkan füttyentett. Ez volt köztük a megállapitott jel. A strázsamester fölállott, az égő dohányt lenyomta és igy eloltotta.

A sátor bejáratától jobbra alacsony fapad volt. Forgách már rajta ült.

- Ülj mellém, öreg szógám. Beszélgethetnékem van. Nem tudok aludni.

De bizony kinálgathatta neki Forgách a padját, leült szemközt a földre, a sarkantyus csizmáját gondosan maga alá huzván.

- Fiatal a vér, azért nem higgadt le éjszakára... Mikor én akkorási voltam, mint a kegyelmes gróf uram, hajnalig mindig a lányokat hajkurásztam...

- Én is barangolok néha leány után, öregem, de csak gondolatban... Egy leány után... Csak­hogy millió leány szépsége és jósága van benne, mint egy csillagban az egész égbolt fényessége. Hanem most egyéb jár a fejemben...

A strázsamester hagyta, hadd járjon. Nagyokat hallgattak egy ideig.

Csönd és nyugalom volt a táborban. Csak az őrök kiáltozása hallatszott. Ezer meg ezer alvó katonának és lónak a lélekzetvétele; itt-ott horkolás, egy-egy nyerités. Talán sóhajok is. Szerelmes vágytól vagy más földi gondoktól gyötört szivek sóhajtozásai, a melyek az éjszaka csöndjében szakadoznak föl. Nappal katona nem ér rá sem aggódni, sem ábrándozni.

A tüzeket mind eloltották. A hol a halott szerzetes feküdt, ott égett nagy kedvetlenül négy szurokfáklya.

Csontos fölnézett az égre. Vihar közeledett sebes szárnyakkal. Porfelleget hajtott maga előtt. Az alvó fák ágait össze-vissza cibálta. Behorpasztotta a sátrak falát. Egyet-kettőt, a melyik nem volt jól lecövekelve, föl is boritott. A katonák szitkozódva bujtak ki alóla. Forgách sátrát is megrázta a vihar; csak ugy nyikorgott belé.

A halott fáklyái közül egyet ledöntött, kettőt kioltott a szél, negyediket az őrtálló hajdu eltaposta. Félt, ily itéletidőben tüzet fog a sátor ponyvája.

A szélben alig értették egymás szavát. Forgách megszólalt.

- Ugy-e, sok rosszat beszélnek rólam a táborban?... Ne tagadd, no.

A strázsamester nem jött zavarba.

- Jót is, rosszat is, mint a többi emberről.

- A rossznak elhitted-e vagy a felét? Elhitted-e, hogy szándékosan veszitettem oda a gyönyörü gyalogságot Koroncónál? Hogy Rákóczit nem igaz lélekkel szolgálom?

Csontos kinyujtotta az egyik lábaszárát, a sarkantyuját erősen belevágta a földbe. Mintha valami láthatatlan ellenség vékonyát hasogatná föl.

- Sok festett kép van a vezéreink között. Sok bennük az emberi fogyatkozás. Nagy Bercsényi Miklós maga mondja róluk: Antal: rekedő; Károlyi: boszankodó; Bottyán: mérgelődő; Pekri: sopánkodó; Orosz Pál: morgolódó; Gyürki: jövendölő; Dániel: öntögető; Andrássy: töltögető; Csáky: csak kacagó; Petrőczy: csak pihegő; ő maga sem jobb egy ebbel is a Deákné vászná­nál... Igy mondja. Közszájon forog.

Gonoszság is lakozik nem egyben. Lesz idő: lyukat ás magának akárhány és elbujik, mint az ürge, ha nagyobb bajt hiszen... Jószágra, ragadmányra is vásik a foga akárhánynak. Kutyaság is van elvétve bennük. Van, a ki már most is a császár aranyláncára gondol... Három sem tenné meg közülök, a mit nagy jó uram megcselekedett, hogy a mikor a markában tartotta, eldobta magától könnyü szivvel, a mi után mások ugy esengenek, hitüket, hazájukat érte megtagadják - a császár gráciáját...

- A katonáim igy gondolkoznak rólam? - kérdezte Forgách örömteljes fölindulással.

Csontos köpésre csucsoritotta a száját.

- Csak a férgese nem...

A szélvész elhajtotta a felhőket, ő maga elült. Az égbolt egyik fele csillagos volt, másik felén az elvonult viharfelhők táboroztak. A mennydörgés messze járt, hangja el sem hallatszott idáig; de egyik villámlás a másikat érte. A sátrak időnkint megvilágosodtak. A sötét borulás mélységében hol itt, hol ott cikázott föl vörös fény.

- A halott hozta ezt a csuf időt - törte meg Csontos a hallgatást.

- Nem csuf idő ez... Nincs szebb a villámtól hirtelen megvilágitott égboltnál; a mélységes sötétségnél, a mely utána mindent elnyel. Egyik pillanatban mindent látni, a másik percben nem látni semmit: olyan, mintha kettős életet élnénk ugyanegy időben... Ezt te nem érted... Jó éjszakát!

Bement ujra a sátorba. A gyertyák félig már leégtek. Jó lesz sietni, ha olvasni akar. A zivataros felhők mind messzebbre vonultak. Mindig hosszabb időközben látszott a villámlás; de néha azért a sátor ponyváján átütött a hunyorgó fényük...

Forgách elővette a nevezetes irást s a nagyitóüveggel minden sorát elolvasta.

Ha valaki látta volna az arcát olvasás közben! Az emberi lélek minden érzése, indulata át­viharzott rajta.

Némely mondatnál fejéhez kapott, mintha megőrüléstől tartana. Más mondatnál meglepe­té­sében elkiáltotta magát. Fölkacagott gunyosan, keserüen; igy kacaghattak az égből letaszitott arkangyalok. Olykor elfogta a tehetetlen dühösség. Fölugrott, megmarkolta a sátor középső rudját s ugy megrázta, mintha Sámsonként magára akarná dönteni. Megesett, hogy a szája nyitva maradt, a szeme megüvegesedett, minden tagja reszketett. Nem tudta volna egy tagját sem megmozditani; olyan volt, mint a szélütött. Egyszer-egyszer nehéz sóhajtás szakadt föl a szivéből. Lehunyta szemét, álmodozott, könyek folytak le csöndesen az arcán...

Mi lehetett e sorokban - emberi gonoszságnak és emberi elvetemedettségnek mily feneketlen mélysége - hogy puszta olvasására, egy tragikus szinész minden hatásos jelenetét eljátszotta e könnyüvérü katonaember?

Mikorra elvégezte, homlokán kiütött a hideg veriték; haja összecsapzott az izzadtságtól; arca sápadt volt, lázas, piros foltok égtek rajta. A fogai vacogtak. Didergett, azt hitte, hogy a csipős, hajnali levegőtől.

Mert már szürkült. Mikor fölhajtotta sátora vásznát, hogy hü strázsamesterét szólitsa, nyári reggel ködös fátyolában ébredezett a világ...

Ott feküdt fürtös gubáján, keresztben a sátor előtt Csontos, mellette kardja és töltött kara­bélya. A hogy Forgách a vállát megérintette, rögtön talpra ugrott.

- Jőjj ide, fiam, szükségem van rád.

Szó nélkül követte a gazdáját. Csak odabent ráncolta össze homlokát, midőn a tövig leégett gyertyát megpillantotta, s rátekintett a gazdája sárga, földult ábrázatára.

- Van valahol tüd, cérnád?

A strázsamester benyult az iszákjába.

- Van minden.

- Nesze a legkedvesebb dolmányom. Fejtsd föl a bélését. Ezt a kis iráskát itt belevarrod erős selyemfonállal, nehogy valahogy kifeseljen.

Csontos mind e parancsot gyorsan és ügyesen teljesitette.

- S most jól figyelj rám. Nagy, országos titok az, a mit bevarrtál a dolmányomba. Ezt a dolmányt hordani fogom, a mig el nem vásik minden szála. A mai naptól fogva mindenhol mellettem légy. Közelemben lovagolj az ütközetben. Ha elesem vagy másképpen meghalok, ha beteg leszek vagy ittas: erre a dolmányomra ugy vigyázz, mint a két szemed világára. S ha elhánynám a patkót - közös emberi sors - fejtsd ki a dolmányomból e papirost és add át magának a fejedelemnek...

Most pedig elég a locsogásból. Majd szétpattan, ugy fáj a fejem. Nyergeld föl a Szultánt, te meg kisérj el. Megrázatjuk egy kicsit a csontjainkat. Nézd, a nap fölkel. Elpirulnak köze­ledtére a felhők, mint szemérmes leányarcok... Hanem először köszöntsük a halottat... Nagy dolgot müvelt, akarata ellen, szegény... Személyemben egy nemzet szemét nyitotta föl. Most már látok... látok... Eljön az idő: a nemzet is látni fog...

Csontos nem válaszolt. Szentül azt hitte, az álmatlanság megzavarta egy kicsit a gazdája eszét. Nekiindult nagy ühmgetve, hogy a lovakat fölkantározza.

XII. Családi boldogság.

Stephney György, Angolország követe, elkészült a jelentésével.

A mig Stephney a leveleket elkészitette, három fiatal leánya ott sertepertélt körülötte. Anie piros pecsétviaszt szorongatott a kezében, pirosat, mint az ajkai. Edith a pecsétnyomót és az égő gyertyát fogta; száz gyertya fénye csillogván a szemében. Lucie, a legkisebbik, vékony aranyzsineggel keresztben átkötötte a boritékot, hogy nehezebb legyen hozzáférni a tartal­mához. Mintha csak a hosszu, simára fésült hajából volna sodorva az aranyszál.

Kemény kopogtatásra szétrebbent a leánysereg. A követségi futár lépett be, teljes diszben. Mintha nyakig baracklekvárba esett volna, olyan szinü volt az ezüstzsinóros ruházata. Combig érő lakkcsizmájában Lucie a többiek nagy mulatságára, mint valami fali tükörben, ugy néze­gette magát.

- A levelekért jöttem, mylord.

- Ah, csak Williams! Ha tudtuk volna!... - szólt Edith, elővéve a kis acélkulcsot, a melylyel a futár bőrtáskája nyitódott és záródott s a mely kulcs mása az angol külügyminiszter kezében volt.

Maga Stephney tette be a táskába gondosan a leveleket. Edith kétszer ráforditotta a kulcsot, ragyogó szemével az apját ügyelve. Mikor látta, hogy irásai között keresgél, villámgyorsan megcibálta az öreg Williams veres barkóját.

A futárnak a gyönyörüségtől minden arcvonása szétszaladt. Alig tudta rendbe szedni. E kis kópéságra a hangos nevetés vágya ugy erőt vett a leányokon, hogy kilibbentek a szomszéd szobába; onnan is behallatszott a vidám kacagásuk.

A futár elment, de a papa ajtója tovább is zárva marad. Neheztelés jele. A kis hölgyecskék bünük tudatában fölhagytak a nevetéssel. Leültek egymás mellé a selyemdivánra, szemközt az ajtóval. Eleinte félhangosan csicseregtek mindenféle ártatlan kicsiségről, a miről jól nevelt leányok egymás között szoktak. Mikor azonban az ajtó makacsan zárva maradt, elszontyo­lodtak.

- Apus haragszik - állapitotta meg Edith a szomoru valóságot.

Lucie ránézett a fali órára.

- Egy negyed órája, mióta Williams elment, s még sem nyit ajtót. Biztos, hogy ma egész nap kint rekeszt a paradicsomból.

Mint mikor tele van madárdallal a csalitos s egy ostorpattogásra elnémul az egész ijedt berek; a leányok elhallgattak.

Stephney György, dolgozó-szobájába elzárkózva, a szomszéd szoba minden kis neszére fülelt. Boldogult hitvesének, a királynénak, meg Marlboroughnak képein kívül, egyetlen tenyérnyi festmény volt az iróasztalán: a három leányának pompásan megfestett feje. A három kedves leányfej, egyik a másikhoz támaszkodott. A kép cime ez volt: „A macskák.”

A szepegő leányok odakint azt hitték, apjuk sötét homlokkal, haragosan mered ki az ablakon. Pedig mosolygott, az arcképüket nézte, a csevegésükre ügyelt.

Mikor a megriasztott csalitos annyira elnémult, hogy se hangjukat, se mozdulásukat nem hallotta, nyugtalankodott.

- Nagyon rájuk ijesztettem.

A csönd odakint tovább tartott.

- Pedig, mintha ezüst fuvola volna a torkukban, olyan kedves a nevetésük. Hogy lehet ezért mérgelődni?

Stephney képzelete erősen dolgozott.

- Csupa siralom és gazság az élet. S ráadásul beléjük fojtom az ártatlan vidámságukat.

Lelkifurdalása fokozódott, mikor lábujjhegyen az ajtóhoz lépett és a temetői csönd - már „temetői” - csak nem akart véget érni.

- Mintha nem hallgatnánk eleget a koporsóban... Szégyeld magad, Stephney! Mi ütött hozzád, hogy elveszed a mások jókedvét? A másokét? Dehogy! A tulajdon édes leányaidét. Mintha csak három gyönyörü hangu olasz hegedüt csaptam volna a falhoz.

Nem állta ki tovább.

Kinyitotta az ajtót; de még gyönge kisérletet tett, hogy a méltóság és komolyság látszatát megőrizze.

- Már nem nagyon haragszom, kisasszonykák. Edith megfeledkezett róla, hogy az angol követ­ség hivatalos szobájában van. Angol hivatalos személylyel, - a tükörből láttam, - illet­le­nül viselkedett. Williams, mikor fontos államiratokat hordoz a táskájában, az angol királyság hatalmát és tekintélyét képviseli. Akárcsak az angol flotta. Megcibálni ilyenkor a barkóját, egész Anglia sérelme.

Lucie oltalmába vette a nővérét.

- Ugyan apuskám, hisz Williamsnak a cirógatás igen jól esett. Hát az nem sérelme Albionnak, mikor észreveszed rajta, hogy tulságosan sok porter-sört ivott és megrázod a gallérjánál fogva?

Stephney egy kicsit megingatott meggyőződéssel felelte rá:

- Nem gondolnám, hogy a két eset ugyanaz volna. Az én cibálásom annyi, mintha maga Albion éreztetné egyik fiával, hogy az erény keskeny ösvényéről letévedt. A cirógatás, akár­hogy veszszük - már tudniillik a ti cirógatástok, kisasszonykáim - jutalom. S Williams hivata­los minőségében tündökölvén itt hosszuszáru lakkcsizmáiban: őt csak maga Anglia büntetheti és jutalmazhatja meg. Tehát: csak én. Most pedig csókoljatok meg. Nagylelkü leszek. Meg­enge­dem.

A három bájos leánynak nem kellett sok biztatás. Stephney csak nehezen és sokára tudott kibontakozni az ölelésükből.

- Igaz a, majd elfelejtettem... Klárika hozzánk igérkezett ebédre.

Consbruch Klára volt a leányok legjobb barátnője. Főleg a Lucie-é, bár korra nézve a másik kettő jobban hozzáillett volna.

Ez igazán kedves hir volt. Szét is szaladt a leányhad, ki a konyhába, ki az ebédlőbe, ki a kertbe. A konyhában az öreg szakácsnénak a lelkére kötötték, hogy csokoládéval nyakon öntött, tejbefőtt hideg rizs a Klári legkedvesebb étele. Az ebédlőben a legszebb abrosz került elő, fehér bourbon-liliomok voltak beleszőve.

A bizalmas családi ebédek kedves szenzációját is elővették, a wedgwodi-porcellánt. Mezei lak, méla tájkép, regényes várrom, csöndes tengeröböl s füstölgő Vezuv volt a sötétkék tányérokra festve. Mindegyik tányéron más-más kép. A vékony, könnyü tányérok e hangu­la­tos képei, a rajtuk elköltött beafstekek, ürübordák és plumpudingok egészséges prózáját némi költészettel vették körül.

Karcsu kristálypoharak, nehéz, szinezüst evőszerszámok, pohos aranykupa, mindezeket a gyönyörüségeket csak ugy ontotta a nehézkes, ódon tölgyfaszekrény a Consbruch Klára tiszteletére.

Lucie a kertbe ment. Néhány pompás, érett körtét, nyári barackot, korán érő francia almát szedett össze. Egy csomó virágot is szakitott, leginkább fehér rózsát, hogy odacsempéssze a Klárika asztalkendőjébe.

Az ő dolga ért a leghamarabb véget. Csipkés, fehér kötőt kötött föl és halkan beperdült az atyja dolgozó-szobájába.

Stephney akkor már maga volt a megtestesült megelégedés. Aranygombos bársonymellényt vett föl. Gyémántgomb sziporkázott a puha, fehér inge elejében.

Lucie ugy lépett be, hogy észre sem vette. Csak mikor a nyakához értette hizelkedve a hideg arcocskáját.

- De szép vagy ma, apuskám. Nagyon kicsipted magad. Valamire kérnélek.

- Mindjárt gondoltam. Hizelkedő macska vagy. Mivel szolgálhatok?

- Klári bánatos.

- Megvigasztaljam?

- Dehogy. Te nem tudnád. Szerelmi bánata van.

Stephney kicsinyben mult, hogy föl nem ugrott a székéről.

- Szerelmi bánat? Te ugyan finom osztályozó vagy... Szerencsére - remélem - nem tudod e szó értelmét. Korán volna... Hát hadd halljam, mi van a Klári bánatával?

Lucie csak nem akarta fölemelni a fejét az apja válláról.

- Egy magyar főurba szerelmes: Forgách Simonba... Nehogy valami rosszat mondj róla, mert a császárt faképnél hagyta. Senki sem tudja a titkát. Edith sem, Anie sem. Egyedül én...

- Ha szabad tudnom, engem miért avattál be?

- Nehogy akaratodon kivül elszóld magad... Forgáchot a bécsi társaságokban sokan szidják. Azt beszélik róla: megszegte esküjét... Hálátlanságot lobbantanak a szemére, mert az udvar­ban nevelték és a leendő császárnak a legkedvesebb embere volt. S most mégis Rákóczival tart. Ha sejtenéd apuskám, mit szenved szegény Klári... Még csak nem is védelmezheti a hősét, a császárja ellenségét...

Stephney megsimogatta a Lucie aranyos haját.

- Máskor, ha a jelentéseimet irom, kirekesztelek innen mind a hármatokat. Most jut eszembe, későn (Williams már elnyargalt) hogy egy fontos hirt kicsókoltatok és kihizelegtetek a fejemből. Nem irtam bele a jelentésembe, hogy Forgách elfoglalta Kassát, meg Eperjest...

Az ebéd vidám és zajos volt. Egy szikrát nem volt feszes, angolos. Consbruch Klára föltüzte a Lucie rózsáit. Mindenből evett, mindent megdicsért. A leányok fölváltva vittek hozzá egy-egy tál ételt, hol egyik, hol a másik szőke fej tünt fel, a szép barna feje közelében. A mig Stephney az étellel vesződött, vagy bort töltött, lopva könnyü, kedves csókocskákat leheltek a nyakára, hajára, a hamvas, friss arcára.

Lucie által figyelmeztetve, Stephney száz mértföldre elkerülte az olyan beszélgetést, a mely Rákóczi harcával a legkisebb összeköttetésben állott. Nem volt könnyü föladat, mert ez időben egész Bécs arról beszélt.

A hogy megebédeltek, Stephney igyekezett kifelé.

- Egészségükre hölgyeim... Ha megengedik, bevonulok a barlangomba. Szeretnék rágyujtani és maguknak is jól fog esni, ha zavartalanul beszélgethetnek.

Fölkelt az asztaltól, a leányait homlokon csókolta, Klárikának gavallérosan kezet csókolt.

- Van valami a maga finom, karcsu kis alakjában, a mi hódolatra késztet. Hej, ha fiatalabb volnék husz esztendővel!... Vagy már - ugyis későn volna?

Lucie szeme nehezteléssel rápillantott az apjára. Stephney sietve a szobájába ment. Még az ajtót is behúzta maga után...

Ebéd után való megelégedett hangulatában igen furcsa kérdés foglalkoztatta.

Az osztrák ház császárjai senkinek az uralkodók közül nem adják meg a „majestas” cimet. Ez őt, mint a hatalmas angol királyok képviselőjét, régóta bántja. El is követett már mindent, hogy a szövetséges viszonyt fölhasználva, kivasalja a cimet a császártól és a kancelláriájától. Mindezideig nem ért célt. Mint szívós angolhoz illik, most ujra megkisérti. Egyrészt hivatalos nyomással, másrészt vigjátéki cselszövéssel. A jó ebéd és a felséges magyar bor hatása alatt, képzelete merészen csillogva bontotta ki szárnyát. Az édes leánynevetés, a kedves, fiatal hangok zürzavara, a hogy mind a négyen egyszerre beszéltek, gondolatait még inkább a finom, franciamódi cselszövés ösvényére terelte.

A leányok ezalatt Klárit faggatták. Száz kérdezni valójuk akadt, de a kérdésre ők maguk rögtön megfeleltek.

Egyszer csak Lucie pajzánul fölnyujtotta az ujját.

- Silencium! Klárinak titka van.

Nosza rajtaestek Anie, meg Edith, hogy nekik is mondja el. Klári a fejét rázta.

- Lucieban nem marad meg semmi. Hát még ha ti is tudnátok?

Lucie védekezett.

- Furdal a lelkiismeret, hogy Anie és Edith ne tudjanak mindent, a mit én tudok. Mióta nekem elmondtad, a mit előttük elhallgattál, furcsán érzem magamat a testvéreim között. Mindent megosztunk egymással gyermekkorunk óta. A legkisebb falatot; papa jókedvét és rossz­kedvét; utazást, ajándékot, a nevelőnőnk vénleányos szeszélyét. Mindig egyforma ruhában járunk; ugyanoly ékszert viselünk, ugyanazt a virágot tüzzük a hajunkba. A te titkodon is meg kell osztoznunk, egyetlen kis Klárikám. Kell, ha a testvéri egyetértést közöttünk helyre akarod állitani. Ők is csak ugy szeretnek, mint én; ők sem árulják el egy léleknek sem.

Klárika zavartan nézett egyik bájos arcról a másikra. Az ártatlan, nyilt szürke szemekből biztatás és részvét sugárzott felé. Szájuk nyitva volt a várakozásban. Fejük előre hajolt; kezüket mintegy esdekelve összekulcsolták. Repkedő, rózsaszinü szalag volt a derekukon. Magas, zárt muszlin-ruhájuk oly szüzies, oly illatos. A feje mind a háromnak szőke glóriában. Ruhájuk alól hat takaros, keskeny, egyforma lábhegy pillantott ki.

A hogy ezek egymást szerették és az apjukat: a családi boldogság melege át meg átjárta szivét.

Bár egykoru volt velük, őt már kemény iskolába fogta az élet. E fehérruhás, rózsaszín szalagos kedves babák, az életnek még csak a napsütött oldalát ismerik.

- Üljetek közelébb. Lucie ugy érzi, falat épitettem titkommal az ő és a ti szivetek közé. A falat hát lebontom: ide hallgassatok.

Mind a három leány közelebb huzta székét. A fejük csaknem összeért. A kedves, nyilt tekin­tetü szemek, az üde, rózsás arcok, a kivillanó fehér fogak, az aranyszőke fürtök, a repkedő szalagok és az izgó-mozgó lábacskák: szóval három szép, fiatal leány bübája szorosan körülfogták Klárát.

Halkan elmondta szerelme történetét. Soha sem volt ily vallomásnak hálásabb hallgatósága. Hol mosolyogtak, hol csodálkoztak, hol könyeztek. Sok dolog nem fért a fejükbe; egyet-mást ők angol leányok, másként csináltak volna; de Forgáchba mindnyájan belészerettek... Klárika, bár okos volt és náluk tapasztaltabb, szinte féltékenyen hallgatta, mily eszményképet alkotott szerelmeséből e meghatott, tiszta leánylelkek felhevült képzelete.

Mikor története véget ért, Lucie, a ki már másodszor hallotta és valószinüleg sokat gondol­kozott róla, határozott kijelentéssel lepte meg.

- Egyet nem értek. Miért mondod szerelmedet reménytelennek?

- Miért? Mert soha sem lehetünk egymáséi.

Lucie a fejét rázta.

- Soha regényt vagy szinmüvet ily ostobán be nem fejeznek. Az élet - céltudatos és akarni képes emberek élete - annál kevésbbé fejezheti igy be.

Klári sóhajtott.

- És mégis, a mi szerelmünk reménytelen.

Lucie közelebb huzódott hozzá.

- Ilyet ne mondj... A szerelem - ugy képzelem - mindig remél. A legemberibb érzés, tehát a leginkább alkalmazkodik az ember természetéhez. S van-e ember, a ki egész sirjáig valamit nem vár a sorstól? Tehát: nem remél? Ha mást nem: a meghalást...

Klári egyszerre csak magához szoritotta mind a három aranyos fejecskét.

- Lucie ugy szeret, hogy a lelkembe lát... Van egy merész, kalandos tervem... Homályosan kóvályog a fejemben... Magam sem látom tisztán... A nehézségeit és a kivihetőségét sem mérlegeltem... Nem tudom, nyilik-e rá mód és alkalom. Van Erdélyben egy nagynéném, a medgyesi parancsnok neje... Mit szólnátok, ha elutaznám hozzá? Régóta nem láttam, pedig én leszek az örököse. A medgyesi várba benszorulnék... Forgách jönne hadakkal és ostromolná... Vitézül védenők magunkat... de elfogyna a puskaporunk és az élelmünk. A vár kezébe jutna... s a többi rabbal: én is.

Száz meg száz mérföldnyire Bécstől, egy ostromolt vár omladékai között, a mikor nem is álmodhatná, hogy ott vagyok, a bevonuláskor virágot szórnék az ablakból a diadalmas vezér lova elé... Ő felpillantana és rám ismerne! A szemét, a homlokát dörzsölné; nem álmodik-e? Leszállna a lováról, rohanna föl a lépcsőkön. De ha ugy rohanna is, mint a szélvész, engem fél utban találna!... El tudjátok-e képzelni, milyen találkozás volna ez? Át tudjátok-e érezni minden üdvösségét?...

Anienek és Edithnek roppant tetszett a terv. Regényesnek és kivánatosnak mondták. Már előre folytak könyeik a megható, drámai találkozás tiszteletére.

Lucie hallgatott. Klári gyöngéden megsimitotta az arcát.

- Neked nem tetszik tervem, ugy-e? Féltesz. Erdély messze van, millió veszedelem leselkedik rám, mig odaérek. A te kis gondolkodó angol fejecskéd azt sem látja tisztán: Forgách lesz-e az ostromló vezér? Mert más is lehet, szent igaz. Hogy sikerül-e az ostrom: az is fölötte bizony­talan. Hátha elverik hadastól a vár alól? Sőt azt sem tudhatom: ellovagol-e az ablak alatt, a hol dobogó szivvel várom? Vagy elvágtat másfelé? Más várost, más várat ostromol: s oly hosszu idő után meg sem láthatom? Te egyszerü, kevésbbé regényes találkozást kivánnál, nemde kis Luciem?

Lucie megfogta a Klári balkezét, kikereste a gyürüs ujját s könyein keresztül mosolyogva, megcsókolta.

- Én csak karikagyürüt kivánok, hogy előbb vagy utóbb, de a regényetek igy végződjék...

Klári halálsápadt lett.

- Az nem lesz soha... soha... Egy dolgot neked nem mondtam el, Lucie. Nem mintha szégyelni való volna a végzetemben, de nem akartam, hogy lásd, milyen nagyon, nagyon boldogtalan vagyok. Forgáchnak neje van.

Annie és Edith elrémülve, kővé válva bámultak Klárira. Először önkéntelenül elhuzódtak, azután annál gyöngédebben, ijedt részvéttel hajoltak hozzá.

Lucie fölemelte erélyes kis fejét, haja szikrázott a rásütő napfényben, keze a barátnője kezét erősen szoritotta.

- Azért ti mégis egymáséi lesztek...

XIII. Vivat Princeps!...

A szörnyü politikai titok, a melynek Forgách Voccabella jóvoltából részesévé vált, mintha megacélozta volna erőit a nemzet szolgálatában: minden rábizott katonai föladatot sikerrel oldott meg.

Kassát, a felső vidék kulcsát, Eperjest, a vérbiróság gyászos szinhelyét, Szatmárt, Erdély kapuját, egymásután hatalmába keritette.

Bécsben a haditanács fogcsikorgatva vette hirét a volt császári tábornok haditetteinek. A várak és a városok voltak legsebezhetőbb pontjai a német hadseregnek.

A bécsi társaságban elkeseredéssel és gyülölettel emlegették nevét. Csak a trónörökös környe­zetében hallgattak róla. Maga József egyetlen egyszer ejtett rövid megjegyzést:

- Tulságosan jól csinálja a dolgát.

A Stephney leányok szivesen védelmezték volna, de őket még nem hordták társaságba. Apjuk azzal a jókedvü megjegyzéssel felejtette otthon a három szőke gráciát, hogy a bécsi férfiak szivének ez egy esztendei kiméleti időre szüksége van. Mi vár rájuk ugyis, ha Annie, Edith és Lucie megkezdik hóditó hadjáratukat?

Rákóczi ily sikerek után rábirta, hogy csikarja ki Erdélyt, - melynek fejedelméül választották, - a vén Rabutin vasmarkából.

Az Erdélybe való betörés pontját Forgách szerencsésen választotta meg. Mig Rabutin, a ki hol itt, hol ott kapdosott az erdélyi hadakhoz vén fogaival, valahol a virágosvölgy tájékán várta, Forgách a rómaiak hires katonai és kereskedelmi utján végigmenve, váratlanul Abrudbányán és Verespataknál fakadt ki.

Márciusban járt a kuruc sereg a légiók évezredes nyomdokain. A völgyekben már nem volt hó. Annál fenségesebben ragyogott messziről a havasok fehér homloka.

Messziről a Detonáta látszik, a legszebb bazalt-kő Európában. Hatalmas orgonasipok, a milyenek nincsenek a világ egyetlen dómjában sem. Merészen égbetörő nyulánk oszlopok. Néhol meg, mintha fölcsapott volna a tenger és kővé váltak volna hullámai.

Kedves apródját, Bandit, meg egy oláh vezetőt magához véve, Forgách kilovagolt a Csetátyé­hez. A maga lova helyett bozontos szőrü, nagyfejü, apró havasi lóra ült. Hosszu lába csaknem a földet érte, a hogy nyereg és kengyel nélkül ült rajta.

Vigyázva léptettek a kőtörmeléken, a hepehupás, omlatag talajon. Mintha ezer meg ezer egérlyuk volna a föld vékony, kiégett kérge alatt: évezredek bányászata ugy aláásta mindenütt a vidéket.

A hó alig egy hete olvadt el, veszedelmesen föl volt hát ázva sok helyen a föld. Ám az apró, havasi lovacskára rábizhatták a testük épségét. Minden ösvényt, csapást, vizmosást ismertek, a meredélyek szélén biztosan jártak s a hol veszedelmet sejtettek, óvatosan, a talajt előbb kikémlelve, nyujtogatták előre patájukat.

Alkonyodott, mikor szük sziklakapun belépve, Forgách maga előtt látta a Csetátye mare-t, a római bányászatnak, a rómaiak nagyságának gigászi emlékét.

Gondoljunk el egy nagy hegyet, égbenyuló sziklaóriást, a melynek közepét fenékig kivájták. Első tekintetre olyan, mint egy körbefutó római cirkusz; a legfelső ülései szédítő magasban vesznek el.

A római hatalomnak és kitartó munkának aligha van érdekesebb emléke ennél. A mikor robbantószereknek, mindent szétvető lőpornak hire-hamva sem volt; a mikor ecettel öntöz­gették és tették porhanyóvá az izzó követ: nemzedékeken keresztül hány emberkéz halálos munkássága kellett hozzá, hogy a legtetején kezdve és mindig alább jutva, ugy kiássanak egy roppant sziklatömeget, hogy csak a külső kőbordái maradjanak meg?

A nyüzsgő rabszolgák tizezreinek római módon szervezett, rendszeres munkája vihette csak végbe ezt a csodát. Csak az arany fényének káprázata, a meggazdagodás féktelen vágya, vad, lángoló sóvárgás a pénz, mint a hatalom eszköze után, ösztökélhette, hajthatta ily rettenetes erőfeszitésre az embereket.

Az oláh vezető fölvitte Forgáchot megmaradt folyosókon és lépcsőkön vagy három emeletnyi magasságig.

A kőben világosan meglátszott a római vésők nyoma. Sziklába furt lyukak, a melyeken át a követ megtüzesitették. Bányamécset is találtak égetett cserépből. Forgách a kezébe vette. Egy évezrede elmult, hogy az olaj kifogyott belőle.

Római fölirásra akadtak lépten-nyomon.

Sőt Bandi, az apród, viasztáblácskát is lelt egy elhagyatott zugolyban. Szavak, számok, a miket ezer év előtt rákarcoltak, még épségben voltak rajta.

Mire leértek, besötétedett. Forgách leült egy kőre, elgondolkozva merengett a széditő szikla­falakon. A nagy és kitartó, akadályokat nem ismerő emberi munka látása szokatlanul fel­bizgatta.

A sziklakapun át Verespatak kivilágitott ablakai fénylettek. Fent, a ködbe vesző falak fölött lebegve, az esti csillag gyult ki magányosan.

A hegyi lovacskák vigan ropogtatták a szénát. Az oláh vezető hasra feküdt s egyhangu, szomoru dalt énekelt.

- Tudod-e, mi a baja a magyar nemzetnek? - kérdezte Forgách, gondolataiból fölriadva, az apródját.

- Tudom. Nyakán ül a német, az a baja - felelte Bandi. Kedves, szinte leányos hangja félénk madár módjára repdesett a romok között.

- Ha csak egyetlen ilyen gigászi rom maradna utánunk, mint a Csetátye, nem élnénk hiába. De nem marad... Mi csak ürgelyukat ásunk az agyagos partoldalba, abban huzódunk meg.

- A sas is lyukban él.

- Kitartó, rendszeres, céltudatos munka; szeretném, ha a nemzet megtanulná a rómaiaktól. De kitartás csak a lovainkban van; rendszeresség, csak a hibáinkban; céltudatos cselekvés, csak az ősi ellenségünkben. A mennyi rabszolgaerővel a rómaiak ez aranyhegyet kivájták: önzetlen és elszánt, szabad emberek ugyanakkora erőfeszitésével lerázhatnánk nyakunkról a német jármot. Mindaz a tömérdek arany, a mit e kövekből kifejtettek s a pompás kőuton, a melyen jöttünk, Itáliába vittek, nem ér föl egy lat szabadsággal, a mit a kemény német sziklából ki­kényszerithetnének csákányaink... Ha csak félannyi önkéntes rabszolgája volna a nemzet ügyének a hány rabszolga e bányában dolgozott: urai lennénk idegen népeknek... Induljunk, fiu... Rázd föl ezt a málé-embert, elaludt a maga nótáján.

Öreg Csetátye, Isten veled... Tiéd lesz az érdem egy része, ha Dévától Szebenig a várakat mind gyöngysorra füzöm s a Rákóczi nyakába akasztom... Felülhetünk...

Néhány pillanat mulva az apró, bozontos hegyi lovak visszafelé poroszkáltak a verespataki uton...

A római bányára ujra ráborult a csend...

*

Forgách szervező és katonai képességének tág tere nyilt Erdélyben.

A hogy betette lábát „Tündérország”-ba, a hogy egyszer Erdélyt nevezte, szétosztott hadaival egytől-egyig körültáborolta a németek kezében lévő erős várakat. Elvágta összeköttetésüket a külső világgal; kirohanásaikat visszaverte, élelemszállitmányaikat elfogta, falaikat ágyukból lövette, valódi és szinlelt rohamokkal nyugtalanitotta őket éjjel-nappal.

A német parancsnokok nem voltak a kuruc hadak részéről ily szigoru és rendszeres ostromhoz hozzászokva. Mindjárt megérezték, hogy kemény, céltudatos katonával van ezuttal dolguk, a ki, eddig biztosnak tartott váraikból kifüstöli őket.

Sorjában esett el Hunyad, Déva, Szamosujvár, Medgyes. A császáriak hatalma mind szükebb körre szorult. E várak elestének hire hamar eljutott Bécsbe, nagy ijedelmet és boszuságot okozva a haditanácsban.

E mellett Forgách erős kézzel szervezte a katonai igazgatást. Lőpormalmot állitott, puska­csöve­ket készittetett. Seregét, drága külföldi posztó helyett, brassóvidéki, honi szövettel ruházta föl.

Nagy feltünést keltett - Teleki Mihály naplóiból maradt ránk - a mikor, hogy nagyur létére az egyszerüségből és a magyar, házi szövet megbecsüléséből leckét adjon, apró ezüstgombos, fehér aba-dolmányban és nadrágban járt. Mentéje is fehér aba volt, fekete báránybőrrel bélelve. Veres karmazsin selyem öv a derekán, sárga csizma a lábán. Öltözete, tetőtől-talpig, erdélyi házi szövetből került ki.

A daliás, szép férfi igy adott példát a büszkeházi, erejükön tul fényüző erdélyi uraknak, hogy miként becsüljük meg mindazt, a mi a miénk s mi módon üldözzük - anyagi érdekeiben is - az idegent.

Medgyes ostromlásakor Rabutin egész hadi erejével a vár fölszabaditására indult; de elkésett. A parancsnokot ágyugolyóbis érte, utóda, Salcz kapitány, belátva, hogy a várat ugy sem tarthatja, föladta azt.

Az elfogott őrség között sok szökevény német volt, a kik azelőtt a kurucokhoz állottak, de apránkint visszaszökdöstek. Ezeket Forgách mind kardélre hányatta.

Rabutint magát, hadastul, Szebenbe szoritotta s ott ostrom alá fogta.

Egy délelőtt apródja, Tóth Bandi, trombitás kiséretében megjelent a város előtt. A trombitás jelt adott és fehér kendőt lobogtatott.

A várban sokára vették észre. Mire kinyitották a kaput és egy szakasz német kijött elébük, a trombitás sarkantyuba kapta lovát és elfüstölt a kuruc tábor felé. Az apród bevárta a vár­belieket. Kérdezték, mi járatban van?

- Levelet hoztam a kommendánsnak.

- Ide vele - rivallt rá az őrvezető durván.

Az apród megrázta barnafürtös fejét.

- Hogy is ne. Csak magának Rabutinnak adom át.

Az őrvezető végigmérte.

- Nem utszéli füzfa Rabutin, hogy minden kis csavargó rá akaszsza a tarisznyáját.

- Kis csavargó? válogasd meg a szavaidat, hórihorgas németje! Szerencséd, hogy békekövet­ségben jöttem, máskülönben megkeserültetném veled a mai napot.

A katonák kinevették.

- Ha legalább kosperded volna.

- Apród vagyok, még nincs kardom; de pecsenyesütő nyárssal is elbánnék veletek.

- Te, a lányképeddel? Velünk? - tóditotta az őrvezető. - Még a szemedet sem kötjük be, annyi­ra gyereknek tartunk. Előre...

Beterelték maguk előtt a várkapun.

Rabutin a nevenapját ünnepelte. Neje és tisztjei társaságában lakománál ült, mikor Forgách apródját elébe vezették.

A szebeni vékony borokról a szakértő Forgách azt mondta, hogy hordóöblitésre sem valók; jobbnak hiányában Rabutin és tisztjei felséges italnak találták, ugyancsak benyakaltak tőle.

A vén Rabutin jó kedvében volt. Ritka eset e kegyetlen, mogorva katona életében. Tekintet nélkül a felesége jelenlétére, kabátja ki volt gombolva, nyaka, arca lilaszinben játszott, fogat­lan, vénasszonyos szája mosolyra huzódott. Arról nem tehetett, hogy még a mosolya is inkább harapásszámba ment.

Bandi, kezében Forgách levelével, félelem nélkül lépett a német tisztek közé. A nagy pipa­füstben és borgőzben legelőször Rabutinnét pillantotta meg. Akárcsak XIV-ik Lajos udvará­nak selymes, illatos apródja, oly kifogástalan kedvességgel hajbókolt. Csak azután fordult főhajtással Rabutinhoz.

- Be mertél jönni Szebenbe? - kérdezte tőle Rabutin, hogy egy kicsit ráijeszszen.

- Miért ne jöttem volna? Szeben szép város s a mint látom (itt ujra hajbókolt Rabutinnénak) a hölgyei is szépek.

- Bravó! - szólt közbe egy fiatal kapitány, tüzes pillantást vetve a valóban takaros főparancs­noknéra.

Rabutinné még nagyobb szelet csapott a strucctollas legyezőjével.

- Csinos, bátor kölyök, nekem tetszik... - sugta férjének.

A főparancsnok papucshős volt.

- Igazán tetszik? - dörmögte halkan. - Megszerzem magának. A piros begyü papagálya ugyis kimult az árnyékvilágból s a kutyuskáját a gaz kurucok felnyársalták. Ez a kis fickó jó lesz helyettük játékszernek...

Bandi átnyújtotta a levelet. Igy közelről Rabutinné még üdébbnek, csinosabbnak találta. Előre örült neki, hogy fog játszani a barna, puha fürteivel, mint az Istenben boldogult uszkárja hosszu szőrével.

Rabutin fölszakitotta a levelet, elolvasta, azután gőgösen odadobta a titkárának.

- Válaszolj rá, majd aláirom. Csak tábornoknak cimezd a grófot. A lázadóknál szerzett katonai rangját nem ismerem el... A mi udvariasság levelében van, arra hasonló udvariassággal felelj. A mi a rabok kicserélését illeti, ird meg: nekem nincs rabom. Mielőtt Erdélybe behozta az ördög, Kolozsvárott ejtettem ugyan egy falka rabot, de karóba is huzattam, mert kisült, hogy szökevények voltak. A rosszmáju erdélyi urakat, a kiket lakat alá tettem, elfogott német tisztekért szivesen kicserélem. Hanem előbb ő ereszsze szélnek az enyéimet, csak azután küldöm el én az ő embereit, mert az én uram a római császár, a kinek méltósága nem engedi, hogy börtönei egy rangban legyenek lázadó alattvalók tömlöcével.

A titkár elvitte a levelet, hogy a választ sietve megfogalmazza rá. Rabutin az apródhoz fordul­hatott ujra.

- Hogy hivnak?

- Tóth Bandinak.

- Nem fáradtál el?

- A kapuig lovon jöttem.

- Egy pohár bort mégis csak meginnál?

- Az én egészségemre... - szólt közbe Rabutinné, gyöngéd pillantást vetve rá.

Az apród átvette a bilikomot. Körülnézett az asztaltársaságon. Nyilt, bátor gyermekszeme összevillant a Rabutin sötét, bujkáló, kegyetlen tekintetével. Magasra emelte a bilikomot, arca kigyuladt, hangja csengett.

- Vivat serenissimus princeps Rákóczi!

Ivott egy keveset a borból.

Halotti csönd támadt a teremben.

A tisztek egy része fölugrált, a többiek kővé válva ültek helyükön. Elszörnyedtek a fiu vakmerőségén. Maga Rabutinné is elsápadt. Ismerte az ura vad, hirtelen természetét. Féltette a barna fürtü, szép fiut. Szerelmesen simult a kemény katonához, hogy megengesztelje.

Rabutin, csodálatosképpen, mosolygott. Játékszerül igérte a fiut fiatal feleségének, hát csak nem hasittatja ketté, mert eljárt a szája?

- Ilyen lázadó vagy te? - kérdezte enyelegve, bár szemhéjai idegesen reszkettek.

- Ha a császárja egészségére iszik, lázadó-e azért?... Rákóczi az én császárom. Akkor volnék rebellis, ha nem az ő egészségére innám.

A fiu mindjobban megtetszett a főparancsnoknak. Kemény, durva, vérszomjas szive mélyében rejtett, meleg forrás fakadt föl.

- A levelet trombitással küldöm el az uradnak, jó lesz? Téged meg itt tartalak.

- Abból nem eszik.

Rabutin elnevette magát.

- Miből?

- Abból, hogy itt tartson... Hadijog ellen volna... Forgách uram száz németet spékeltetne föl értem...

- Nem nyul a német, tanuld meg fiam. Szaladni jobban tud a kuruc.

Bandi nagyot nyelt.

- Mert... mert jobb a lova, azért fut néha...

- Hát nem maradnál velünk semmiért? Jó dolgod lenne nálam... A feleségem ugy szeretne, mint a maga fiát... A széltől is óvna... Ha meg megemberkedel s kedved lesz a katona pályához: a császár kenyere biztosabb, mint a Rákóczié... Mire te fölcseperedel: hol lesz már Rákóczi? Hol lesz Bercsényi, Károlyi? Vak Bottyán, nem lát akkor már egyik szemével sem... Forgách ujra levágatja az aranyszőke bajuszát és német köntösbe bujik... Gondold meg, fiam.

- Gondold meg... - biztatta a szép asszony, végigsimogatva az apród lányos arcát a bársonyos pillantásával.

Bandi érezte, hogy a vén, emberevő Rabutin jó szivvel van hozzá. Óvatosan megválogatta a szavait, nehogy megbántsa.

- Nem tehetem.

- Hogyne tehetnéd? - szólt közbe a főparancsnokné.

A tisztek is körülfogták, ugy marasztalták.

- Ugyan miért ne tennéd? Mi okod volna rá, hogy elmenj könnyelmüen a szerencséd mellett?... Ragad meg az üstökét, a mig nem késő...

- Nem tehetem... Magyar fiu vagyok... Ott a helyem Rákóczinál... Vivat princeps, vivat princeps!...

Rabutin kiszámithatatlan természetét ismerve, a felesége attól félt, hogy a fiu makacs vona­kodása fölbillenti lelke egyensulyát. Hogy nagyobb bajnak elejét vegye, megfogta a Bandi csuklóját és kivezette az ajtón. A katonák és szolgák utat nyitottak neki.

A folyosón megállitotta.

- Szereted Forgáchot?

- Mint az apámat.

- Sokat hallottam róla. Veszedelmes hire van nők között a szépségének... Mondd meg neki: Rabutinné tisztelteti...

- Megmondom.

- Itt van pár arany... Elfogadod?

- El. Szegény özvegy asszony az anyám. A házacskáját fölégették. Nincs a hová fejét lehajtsa. Elküldöm neki. Aranynak mi szinét se látjuk ám. A mi pénzünk a kongó...

Rabutinné kapott az alkalmon. Simogatta a fejét.

- Látod, látod... Mégis csak nagyobb ur a császár. Az ő képe aranypénzre van verve, a Rákóczié semmilyenre.

- Már hogyne volna? Libertas, - ez a szó van a mi pénzünkön. Libertas azt jelenti: szabadság... S a szabadság és Rákóczi: egy.

- Javithatatlan vagy... Hozzák már a leveled... Menj Bandi, Istenhirével...

Nem nyugodott, a mig az őrség négy közkatonája közre nem fogta és ki nem kisérte a fiut a kapun. Ő maga vissza se ment többet a tisztek közé, hadd engedjenek szabad folyást dőzsölő kedvüknek.

Odabent Rabutin szótlanul, elgondolkozva ült tisztjei között. Végre elkáromkodta magát és öklével az asztalra csapott. A poharak és kupák táncra kerekedtek az ütéstől.

- Corpo di bacco! Hogy boldoguljunk e büszke, nyakas néppel, ha ily rebellisek már gyermekkorukban?[1]

Forgách megörült az apródjának.

- Nos, Bandi, láttál-e mindent? - ez volt az első kérdése.

- Láttam az ágyukat, az őrség elosztását, a falak és bástyák állapotát. Azt is láttam, hogy bőviben lehetnek az élelemnek. Görnyedt a tálak alatt az asztal s mint a patak, ugy folyt a bor Rabutin lakomáján...

- A legénység azért éhen halhat... Derék fiu vagy, Bandi. Azért küldtelek téged, mert számi­tottam rá, a te szemedet nem kötik be... Most pedig mondj el apróra fiam mindent, a mit észre­vettél, én majd lejegyzem...

Papirt, tollat vett s a nyitott szemü apród megfigyeléseit leirta. Még aznap este haditanácsot hivott össze, hogy a vár további ostromának tervét megvitassák.

Mielőtt Szeben elesett volna, megnyilott a szécsényi országgyülés. A fejedelem egyenes hivására Forgách Pekrire bizta a hadai vezérletét és gyors postával, váltott lovakon sietett vissza Magyarországba.

XIV. Verőfény az agglegény odujában.

Buccelinit keserves meglepetés érte: régi gazdasszonya, ötven éves korában férjhez ment egy fiatal ingyenélőhöz, a ki a megtakaritott pénzecskéjére áhitozott. A nők azonban vakok; Terézia szentül hitte, bájaival csalta tőrbe az alamuszi legényt.

Akármi volt is az oka, hogy Buccelini egy napon hidegnek érezte tüzhelyét és megszokott, kényelmes életmódjának alapja összedőlt: semmiféle szellemes okfejtés és találgatás azon nem segithetett. Öreg, megszokott cseléddel is ügyes-bajos az élet, hát még a nélkül?

A rá várakozó mindenféle sanyaruságon kivül, még egy fontos, mondhatnánk politikai jelen­tő­ségü okból gyászolta Buccelini Terézia hütelen távozását. A függetlenségét féltette a dolgok uj fordulatától.

A vendéglőbenélés szomoru következményeit Buccelini előre látta. Ha odaszokik egy helyre, teszem az „Arany bárányba”, minél figyelmesebben kiszolgálják, minél puhább és izesebb lesz a sültje, minél tisztább a bora, minél ragyogóbb az abrosza: annál inkább lekötelezettje lesz a vendéglősnek.

Hát még a külön figyelmességek! Kedves tésztái ellesése, remek befőttekkel való kedves­kedés, felöltője zsebében felejtett jókora darab hideg kolbász, házába csempészett birsalma­sajtok, poharába ünnepnapokon ügyesen belopott rüdersheimi, - mindezért meg kell fizetni. Ha meghül, szomoru szobafogságra lesz kárhoztatva: hozzák a gyönge citromos becsináltakat, a finom töltött csibét. A leánysóhajtáshoz hasonlatos, könnyü tálbafőtteket. A pincér meg­sugja: maga az asszony készitette. Hogy lehet mind ennek ellentállani?

A jólétnek és kényelemnek kilátása, a mely más agglegényt az egekbe ragadna, Buccelinit gondok martalékául dobta. A vendéglősök még talán a mesterségüknél is jobban szeretik a politikát. Ha ők maguk nem szeretnék, szeretik a vendégeik. A vendéglősön és vendéglősnén keresztül - már előre érezte - száz meg száz kiváncsiság és kisebb-nagyobb érdek igyekszik majd szivéhez férkőzni. Sőt akadnak majd idegen követek, a kiktől a pincérek fényes tiszte­letdijat fognak huzni, hogy minden elejtett szavát, élces megjegyzését, jó vagy rossz kedvét besugják. Nyájas és előzékeny kiszolgálás örve alatt bepillantanak, ha nem is a titkaiba, de a kedélyvilágába.

A társaságtól is fázott. Észre sem veszi, a mikor urak, a kiket nem dobhat ki, odatelepednek az asztalához. Társalognak, vitatkoznak vele. Holott a beszélgető ember, akármily okos és akár­mennyire igyekszik elrejteni az igazi gondolatát, mint szélfuvott erdő, tele van réssel. A meg­bolygatott ágak és levelek között oly helyekre is besurran a világosság, a melyek máskor homályban és árnyékban vannak. Egyedül kell étkezni, a kinek féltett titka van!

Föltette magában, uj gazdasszonyt keres.

Buccelini a szokottnál boszusabban indult a hivatalába. Ott is csak mérget kellett nyelnie egy idő óta. Anglia és Hollandia mind erősebben szoritották a császárt: kössön békét Magyar­országgal. Buccelini nem bánta volna, de Lipót ideges lett, a szokottnál többet mérgelődött. Állandó rossz kedvének Buccelini itta meg a levét. Lipót látni sem akarja, ha az angol királyné leveleivel jön. József alig fogadja a köszönését, Stephney pedig, az angol követ, oly állhatatosan alkalmatlankodik, hogy ha lehetne, egy egérlyukba is elbujna már előle.

Ráadásul, morvaországi birtokát, hosszu hivataloskodása egyetlen szerzeményét, a kurucok fölprédálták. A kastélyt, a gazdasági épületeket fölgyujtották, lovát, ökrét elhajtották, csürét feltörték. Ezt a kedves hirt is éppen ma tudta megirni a hülye tisztje. A mikor ugyis csőstül szakadt nyakába a baj.

Mikor hazafelé menve a házához ért, a küszöbről akkor kelt föl egy szőke parasztleány. Kosara tele volt almával.

- Nem venne almát?

Buccelini boszusan rázta a fejét.

- Ej, de haragos kedvében van. Talán itt lakik ebben a szép házban? Azt hittem, nem lakik benne senki. A kapuajtó rézkilincse, ihol ni, bánkódik, hogy kifényesitsék. Az ablakszemeken rajta a tegnapelőtti zápor. A táblája nincs becsukva; olyan lesz a szobája, mint a sütőkemence. Aludni sem tud majd benne.

A kancellár mégis megállott.

- Inkább mind megveszem az almádat, csak ne szóld meg a házam táját. Nincs, a ki rendben tartsa, azért olyan - tette hozzá restelkedve.

- Nincs gazdasszonya? Hászen akkor jó helyen járok. Az anyámasszony hires takaritóné. Most éppen hely nélkül van.

- Küld el még ma hozzám az anyádat. Hátha megtetszünk egymásnak?

A leány, kosarát fülönfogva, gyors, kopogó léptekkel utnak indult.

Az udvaron körülnézve, be kellett ismerni, hogy Teréza az utolsó időben (nem hiába szerelmes,) hanyag és rest volt.

A takaritónő fél óra mulva beállitott.

Csattogó papucsban egész estig járt-kelt a szobákban és a konyhában. Három napba telt, a mig nagyjából mindent rendbe hozott. Buccelini háztartása - igaz örömére - a régi kerék­vágásba került.

A negyedik nap felkötött ábrázattal állitott be. Fájt a foga, ki akarta huzatni az utcájabeli kovácscsal, az megsértette az inyjét. Se lát, se hall a pokoli fájdalomtól. Beletart egy hétbe, a mig meggyógyul, addig a leányát küldi maga helyett. Hanem két dolgot kiköt: Katót este hét órakor a kegyelmes gróf hazabocsássa. Mert csupa veszedelem az utca. Fiatal leány későn nem kószálhat. A másik kikötése: nehéz munkát ne végeztessen vele, mert ura, a tenorista, kisasszonynak neveltette.

Buccelini mindent megigért és elment hivatalába.

Mikor hazajött, ragyogott ám a kapu rézkilincse, az ablakok messziről fénylettek. A táblák be voltak téve, nehogy beszürődjék a rekkenő meleg.

A vadszőlő s a leánder levelei üdék, frissek; a mi egész nyáron rájuk ülepedett, eltünt róluk a por. Verbéna- és muskátli-ágyak sokkal több vizet kaptak, mint máskor. Meg is látszott rajtuk az életöröm. Egyiknek a szárát eltörte a szél. Össze volt illesztve, körül volt pólyázva, kötözve gyöngéden.

- Ezért magam is szivesen eltörném a kis ujjamat - mosolygott Buccelini.

Tudniillik aranyhajszállal volt bekötve a muskátli sebe.

A hársfa alatt emberemlékezet óta márványpad volt. Buccelini szeretett ráülni; hivatalából jőve, ott szellőztette ki egy kicsit a fejét ebéd előtt. Por, eső, hullongó falevél a Teréza idejé­ben ugy elvették a márvány fehérségét, hogy nem volt kedve a himzett, diplomata frakkjában és kényes selyem bugyogójában rátelepedni.

Most fehéren, hívogatólag csillogott a márványpad. Mint mikor maszatos arcot jól meg­mosnak s bőre visszanyeri előbbi szépségét és tejfehérségét.

A pad magas volt. Mikor ráült, a kis szürke gróf kurta lábai nem érték a földet. Zöldre festett, alacsony zsámoly volt odakészitve. E zsámoly az oka, hogy még soha sem esett igy az ülés rajta.

Nem maradt ideje tünődni, Kató elébe perdült, kalapját és botját kivette kezéből. Ellenben letette mellé a „Diárium” legujabb számát. A friss nyomdafesték szaga még érzett rajta.

Husz percig olvasott háboritatlanul, kitekintve olykor ujságjából a napsütött, derült udvarra, az eresz alatt fészket épitő fecskékre, a mikor Kató kijött, tüztől kipirult arccal, feltürt kék ujjasban, pillangós cipőben. Feje nem volt bekötve. Buccelininek igy jobban szemébe tűnt hajának gazdagsága halántékának aranyos csilláma, egy kicsit elsült, de nemes szabásu homloka. Ebédelni hivta a gazdáját.

- A tenorista határozottan csinos fiu volt, állapitotta meg a tényállást és fürgén betipegett az ebédlőbe.

Félhomály és szokatlan hüvösség csapta meg. Csak éppen annyi világosság a szobában, a mennyi a fatábla résén beosonhatott, de e néhány fénysáv az asztalra esett.

Hogy hol kutatta föl, régi almáriumok micsoda rejtekében Kató mindazt a szép holmit, a mivel a teritett asztalt oly kedvessé varázsolta, Buccelini nem kereste. Jóizlésü ur lévén, végtelenül jól érezte magát. A finnyás tisztaság, a kellemes fényüzés lehellete érintette.

Az asztalra mind a legkedvesebb ételei kerültek. Ivóvize ugy be volt hütve, hogy az üvegen kiütött a veriték. Bora langyos volt. Zamatjának és izének a nagy hidegség ártalmára volna. Szájvizet is készitett. Tejszinü pohárban nehány csöpp fodormentát.

Hogy legjobban a kék szilvát szereti: honnét tudja ez a kis boszorkány? Az édes karlszbadi ostya sem hiányzott. Négy darab volt, sem több, sem kevesebb, a hogy ő szerette. Egy pohár tokaji is kéznél volt, hogy abba mártogassa.

A császártól egyszer jókedvében aranycsészét kapott. Ámor volt rajta kiverve, a hogy fáradtan az ijjára támaszkodik. Vagy harminc darab feketekávés csészéje közül ezt kedvelte leginkább. Hogy találta ki? Hacsak nem valami ezermesterséggel?

Hát még a hogy kiszolgálta? Gyorsan, zajtalanul tett-vett mindent idejében. Tányér, villa meg nem csörrent a kezében. Nem volt egy fölösleges mozdulata. Semmi sem maradt egy percig sem tovább az asztalon, csak a meddig szükség volt rá. Szives volt alkalmatlanság nélkül. Kedves, kacérság nélkül. Figyelmes, föltünés nélkül.

Néha a ruhája halk suhogását hallotta a széke mögött. Mikor elszedte a tányért vagy valamit az asztalra tett: látta megvillanni fiatal karját. Ha kérdéssel fordult hozzá, kedves hangja a fülét csiklandozta. Szemét soha sem látta. Mindenütt ott volt a szeme, a hol kellett, de soha sem nézett a gazdája arcára.

Buccelini nem törte rajta a fejét, micsoda tökéletes lény az, a kit a végzet széles jókedvében a házába hozott? Miféle titok lappang a kedves, ügyes, minden gondolatát elleső teremtésben? Álom-e mindez? Tündérek játszanak-e vele? Nem fürkészte.

Átengedte magát a teljes megelégedés érzésének. Minden bölcselkedés nélkül megállapitotta, hogy husz év óta nem volt jobb napja a mainál. Az lesz-e holnap is: mint Homérosz mondaná, az „az istenek térdén nyugszik”.

Az öblös karosszéke epedve várt rá, hogy ebéd után egy félórát szunditson benne. Teréza idejében félesztendeig is ugyanaz a fejvánkos volt a szék hátára kötve. Most üde, jószagu kis párnája volt. Mint gyermekkorában, ha szombat este friss huzatot és friss lepedőt kapott, jobban esett elaludni rajta.

Háromnegyed óra mulva fölérzett, a szemét csak félig nyitotta ki. Leste a leányt, hogy mit mivel?

Kató a márványpadon ült. A gazdája harisnyáit stoppolgatta. A nap a szemébe sütött, még csak nem is hunyorgott. De az ülése módja föltünt Buccelininek. Az előkelő urilány minden elegánciája megvolt a tartásában.

- Hja, a tenorista... - mosolygott megelégedetten. - Teréza valóban siralmas állapotban hagyta a harisnyáimat. Nem illik, hogy ő felsége belső titkos tanácsosa ily lyukas harisnyában járjon, de az sem illik talán, hogy ilyen szép, fiatal hölgy vesződjék vele.

Az uzsonnáját Buccelini, mint mondani szokták, a gallérja mögé hajigálta. Ilyenkor már izgatott volt; a császárnak kellett bemutatni a délután érkezett jelentéseket. El is vágtatott hazulról, a hogy csak a kurta lábszárai birták.

- Ez a kis fruska még a hivatalomat is majd elfelejteti velem...

Az utcaszegletről visszanézett, ugy rémlett, a legutolsó ablak függönye megmozdult. Talán még ablak is nyilik utána, mint fiatal attasé korában?

Este alig várta, hogy hazaérjen. A kocsisa nyitotta ki az ajtót.

- Hol van az uj leány?

- Hazament; de előbb mindent rendbe hozott. Felséges hideg vacsorát készitett, egy palack Chablit tett mellé. A virágokat megöntözte, az ezüstnemüt kifényesitette. Az érett paradicso­mot mind leszedte. Nagyon kezére áll minden. Ügyesebb leányt még nem láttam. Az igazat megvallva, szebbet sem.

Buccelini furcsán végigmérte a kocsisát.

- Jobb, ha a lovaidat gondozod. Nagyon lefogytak. Pedig annyi zabbal egy egész káptalant eltarthatnék.

A kocsis vigyorgott.

- Igy se tudnak lépni a kövérségtől. Minek nekünk ló, mikor gyalog járunk? Igaz a... Az ágyat nem bontotta föl a leányzó... Kereken megmondta, ahhoz sem egyszer, sem másszor hozzá nem nyul. Engem kért föl, hogy vettessem föl és bontassam le a feleségemmel. Megfizet érte. Alig tudtam megértetni a kincsemmel, hogy legény volnék, vagy mi...

Buccelini eltünődve csapkodta kurta, ébenfa botjával a georginákat. Egynek szerencsésen le is ütötte a fejét. Máskor az volt a mulatsága, hogy leütött hármat-négyet. Fejük még másnap reggel is ott hevert a porban és a napon. Ma, a kocsis nem kis álmélkodására, fölvette a le­szakitott virágfejet és nagy ügyetlenül illesztgette, kötözgette volna a szárához.

A kocsis a nyakához kapott. Eszébe jutott, a gazdája milyen nagy ur. Nemcsak virágfejeket ültethet el. Ha ugy tetszik, még labdázhat is a kobakjával. Jobbnak látta odébbállni, hogy megvesse az ágyat.

Az ágyat ugyan rosszul vetette meg. Buccelini hánykolódott is benne, hanem azért pompásan aludt. Azt álmodta: egy szép urilányt - az arca Katóéhoz hasonlitott - hintáztatott. Akármilyen magasan szállott a hinta, akármily kacéran röpködtek a szoknyája, meg a szalagjai, a szemét soha sem tudta megfogni a tekintetével. A hintán ülő hölgy állhatatosan a földre nézett. Egy leütött, szegény virágfejre.

A leütött virágfej lassankint emberi arccá formálódott. Kialakult a homloka, orra, két szeme, szája. A közepén kettéválasztott, csigákban leomló barna haja... Rákóczi feje... Borzadozott is Buccelini álmában.

Annak idején őt küldte ki Lipót vizsgálóbirónak Rákóczi felségsértési ügyében. Ha idején meg nem szökik, bizonyára a „gyászos theatrumon” végezte volna nemes életét, a hogy katonáihoz intézett beszédében a vérpadot nevezte.

A Kató lábainál heverő fej azonban nem volt levágott, véres fő. Fiatal, élő férfifej volt. Mohó, szinte illetlen tekintettel követte a hinta mozgását és a hintán ülő Katót. Hátha még a karcsu bokáját is megpillanthatná a szemtelen? Buccelini dühbe gurult, el akarta görgetni botjával, mint a labdát, az alkalmatlan fejet; de nem hagyta magát. A leányra mosolygott állhatatosan és szerelmesen...

XV. Melyik a három közül?

A nagy erőlködésben, hogy elguritsa a csábitó dandy-fejet, a Kató élete utjából, Buccelini fölébredt.

- Tudom már, az álmom mit jelent - tépelődött félálmosan. A mosolygó, szép fej az ifjuság. A helyett, hogy a hintázó Kató odábbrugná a cipőcskéje hegyével, a szemét le sem veszi róla, mert ő is fiatal. Oh, az ifjuság! A fiatalság vidámsága, kedvtelései, szépsége, bübája, az ragadja el őt tőlem!

Egyelőre - megelégedéssel látta - Kató hajnal óta itt van a komor agglegényi odujában.

Mint a verőfény, beragyog mindent. Észrevétlenül, gyorsan csillanva járt egyik szobából a másikba, napsugár-kisasszony.

Mire Buccelini felöltözött, a kávéja már az asztalán párolgott. Két főtt tojás belebujt az asz­talkendőbe, nehogy meghüljön. Piritott kalácsra kent vajasszeletek és lépesméz csábitották. Télen-nyáron a reggeli komedenciája. Kinyitja a torkát, rekedtes hangját kiengeszteli. A sok beszédet a császár szine előtt igy jobban győzi. A pohár hidegviz sem hiányzott. Egy szál virág is oda volt készitve a tányérja mellé; föltüzte jókedvében.

A mig reggelizett, Kató eltünt. Kereste mindenfelé, hova lett. Nemsokára előkerült. Leszedte hamar az asztalt. Beszámolt vele, hogy miért ment el.

- Az étlapért futottam át. A burgbeli kis vendéglőből élünk... Mindig olyan finom ebédet ad egy tallérért, a milyen a tegnapi volt... Tessék a mait összeállitani.

Buccelini elővette a lorgnettjét. Kató a kötényét huzgálva, mögötte állott.

- Nincs piritott gomba? Pedig nagyon szeretem.

Kató ezüsthangja megcsendült.

- Oda van irva a szélére.

Az ujját rátette, hogy mutassa. Karcsu alakja előrehajolt. Akárhogy vigyázott, válla, meg az arca mégis közel járt a kis szürke grófhoz. Buccelini oldalt ránézett, de ha nem tekintett rá, akkor is látta. A kristálypoharában, a sima ezüst tálcán, a himzett kabátja gombjaiban, finom, éles rajzban mindenütt ici-pici Katókat látott.

Kató megrezzent. Éles hallása volt. Valaki csöngetett.

Kifutott, hogy ajtót nyisson. Buccelini utána pillantott.

- Olyan mozdulata van, mikor fut, mint krikettező angol leányoknak...

Stephney György volt a korai látogató.

Buccelini elébe sietett, kezénél fogva vezette be, nyájaskodott vele minden módon, de magában azt kivánta: hordjon el a forgószél.

Az angol követ azon kezdte, hogy megfenyegette tréfásan Buccelinit.

- Ej, ej excellenciád kincset rejteget a házában. Müértő vagyok nők dolgában, habár nem nézné ki senki belőlem. A szőke hölgyecske pompás kis falat.

Buccelini ingerülten közbeszólt:

- Kérem, kérem, semmiféle falat. Az angol gentlemanok rendszerint levett kalappal beszélnek a nőkről, még a pesztonkájukról is. Gyönyörü nemzeti vonás. Nem tudom, miért feledkezik meg erről mylord éppen az én házamban?... Különben mivel lehetek szolgálatára?

Stephney lassan lehuzta vékony, nyári selyemkeztyüjét. Az ujjaiba belefujt ugy, hogy föl­duzzadtak, majd kiegyenesitette, kinyujtóztatta, egy legyet a térdén agyoncsapott velük, csak azután válaszolt a kancellár kérdésére.

- Megint csak a „majestas” végett jöttem. Még pedig nagyon komoly hivatalos kijelentéssel. Az angol királynét ez a cim illeti meg, nem a „serenitas”. A császáron kivül a világ minden fejedelme megadja azt. Megkivánja tehát a császártól is. Van hozzá ereje, hogy az őt meg­illető cimnek érvényt szerezzen... Láthatja, ez komoly nyilatkozat. Ha a hivatalában adtam volna át önnek, papirosról olvasva: az háborut, de legalább is a szövetség fölbomlását jelen­tené... Azért jöttem ide a házához. S nem is hivatalosan adom tudtul a helyzet ily kiélesedését; hanem mint barát a barátnak... Vegye hasznát.

Buccelini első gondolata az volt, hogy becsukja az ajtót. Isten ments, hogy e beszélgetést valaki meghallja. Kató tapintatosan megelőzte e gondolatát. Elhuzódott az udvar legtávolabb eső szegletébe.

Stephney folytatta az ostromot:

- Excellenciád okos ember; sőt több annál: fölvilágosodott. Nagy dolog ebben az udvarban... A spanyol etiket csontkamarájára, éppen ugy tudja, mint én, rossz idők járnak. Szorultságában az udvar elismerte királyságnak a protestáns Brandenburgot, pedig a Bourbon-házzal való élet-halálharcában ez inci-finci államnak nem sok hasznát veszi.

Anglia szövetsége nélkül a császár még csak nem is gondolhatott volna rá, hogy Spanyol­országért háborut viseljen. Angol vér folyik az osztrák ház érdekeiért a csatatereken; angol sterlingek nélkül az állam csődje régen bekövetkezett volna; ha Anglia befolyása őrt nem áll, a francia diplomácia már régóta a nyakára hozta volna a törököt is. Hogy mit jelentene a mai helyzetben a kuruc hadakkal erősbült török sereg háttámadása: excellenciád bölcsen elkép­zelheti.

„Serenitas” helyett „majestas”: viszontszolgálat fejében csak ennyit kérünk. Hát lehet itt habozni?

Mellesleg - ezt már hivatalosan tudatom - a királyné a császár pénzkérő levelét nem intézi el addig, a mig a leveleken „serenitas”-nak cimezik „majestas” helyett.

Buccelini nagyon a szőlőkarók közé szorult. Nem tudta védelmezni a császár hajthatatlan makacsságát. Csak általános emberi okot hozott föl a mentségére: öreg, beteg, rosszkedvü. József fiatal, az inkább megteszi. Stephney hidegen, kételkedve mosolygott.

- Az? Az osztrák ház gőgje benne hajtja legteljesebb virágát. Azután még egyet: rájöttem, XIV. Lajoshoz irt leveleiben, a mikor még jóban voltak, Lipót a „majestas” cimet használta.

Buccelini végleg sarokba volt szoritva.

- Azokat a leveleket nem mint császár, mint osztrák főherceg irta. Tudom, hogy mylord kinevet, de ő felsége ezzel az okoskodással nyugtatta meg a lelkiismeretét. Hanem hát Isten neki, talán teszek még egy félénk kisérletet. Talán...

Stephney azt is megköszönte. Fogta a botját, kalapját és eltávozott.

Buccelini az udvar közepéig kikisérte. Ott eszébe jutott a császárja méltósága, a melyet tulságos szivélyességgel nem volt szabad kompromittálni. Az udvar közepéről visszafordult.

Jó, hogy az ajtóból még egyszer visszanézett. Stephney megállott és Katóval, a ki nyitotta volna neki az utcaajtót, pár szives szót váltott. Sőt vén bünös ujjával meg is csipte az arcocs­káját.

Buccelini azt szerette volna, hogy Kató igazi parasztleány módjára huzzon egy jót a Stephney kezére. Ám Kató ezt nem tette.

Ebéd után - az ebéd igen kedélyesen folyt le - a szokott szunyókálás elmaradt. Buccelininek fontos külügyi jegyzék tervét kellett elkésziteni.

Hogy nincs felesége, leánya vagy huga, egész életében ezért az egyért sajnálta leginkább. Könyveket kikeresni, a polcról levenni, szellemes idézeteket kijegyezni, ha valaki e terhet levenné válláról: hej, de megkönnyitette volna az életét!

Alig gondolta rá magát, hogy munkába fog, Kató belibbent.

- Hátha segithetnék?

Buccelini ráhagyta, hogy bizony jó lesz. Egy-két könyv fönn van a legfelsőbb polcon, létrán kell fölmászni érte, neki már nehezére esik.

Gondolta magában, ebből nagy vidámság kerekedhetik. Hogy fogja megtalálni Kató a francia és angol fölirásu könyveket?

Kató behozta a könyvtári létrát és a tetőig fölérő könyvespolcnak nekitámasztotta.

Legelőször angol könyvet kellett levenni. Az angol parlament egyik évkönyvét. Buccelini megmondta a cimet és hogy melyik porlepte polcon szunnyad esztendők óta.

Kató fölmászott a létrán. Rövid ideig keresgélt, találomra kihuzott a sok közül egy vastag, bekötött könyvet. A legtisztább kiejtéssel, hangosan elolvasta a cimet. Buccelini erre eltelt gyanuval.

Kató kedves volt, a hogy a létrán járt-kelt. Nem ugy mozgott, mint mikor parasztlányok friss tojásért fölmásznak a szénapadlásra, ugy sem, mint mikor cseresznyeszüretkor kapaszkodnak a fára. A mi finom, kedvesség csak lényében volt, most napfényre került.

A hogy lábát emelte, a hogy suhogó szoknyáját szemérmesen lefogta, a hogy ügyesen el­kerülte, hogy egyenes, keskeny hátát soha se forditsa Buccelini felé; a hogy ujjai hegyével a könyvet helyéből kihuzta, fejét, a szenvedélyes könyvolvasó odaadásával a könyv lapjai közé temette; a hogy lejött, a mint királynők szoktak csak lelépni a trón lépcsőjéről és homloka, szeme, egész arca a visszafojtott nevetés verőfényében csillogott: mindez elragadta a figyelő Buccelinit. Megragadta kezét és udvariasan megcsókolta.

- Kiesett a szerepéből, kisasszony. Akárki ön és akármi céllal jött a házamba, kézcsókkal kell üdvözölnöm, habár tisztelem az inkognitóját.

Azt várta, ily váratlan támadásra Kató sirva fakad és bevall mindent; de hát csalódott.

Katónak a szájacskája is nyitva maradt, oly szivbeli csodálkozással bámult a gazdájára. Nézte a kezét, azután a csókot letörölte róla a kötőjével. Még hogy neki ilyen nagy ur kezet csókoljon?

Elkezdett nevetni a bolond állapoton.

- Az apám tenorista volt. Egy darabig kisasszonynak neveltetett. Angolul, franciául meg­tanultam, el tudom járni minden nemzet táncát. Még a zongorához is konyitok. Főleg a hangomat müvelte; de fütyülni mindig jobban tudtam, mint énekelni... Lehet, valamikor mind e sok tudományomnak hasznát veszem. Hanem azért parasztlány vagyok ám én. Hamisitatlan, igazi parasztlány. Az anyám leánya. Apám meghalt, szegények vagyunk, mint a templom egere; ugy keressük meg a kenyerünket, a hogy tudjuk. Nem is segitek én az urnak többet. A könyves létráján nem mászkálok. Megyek a konyhába, ott a helyem.

Se szó, se beszéd, kilebbent az ajtón. Riszálta, ringatta a csipőjét, a hogy parasztlányok szokták.

Buccelini most már igazán nem tudta, hányadán van? Elverte az alkalmatlan gondolatokat és nyakig belemerült a munkájába. Öt óra felé járt az idő, mikorra elkészült.

Megitta hideg teáját, hóna alá csapta irattáskáját. Kató a botot és kalapot kezébe adta. Stephney példáján fölbátorodva, ő is üde arcocskájához ért „vén bünös” ujjaival.

A leány elpirult szégyenében és boszuságában.

- Ne illetlenkedjék, öreg ur!

Öreg ur!

- Stephney ugy-e nem volt öreg? Annak megengedted?

Kató, mintha megbánta volna hevességét, szeliden, kedveskedve nézett Buccelinire; még a kezét is megfogta, hogy erőnek erejével megcsókolja. A kis szürke gróf fölháborodva rántotta ki.

- Mintha bizony nagyapád volnék!

Kató ugy nézett rá ragyogó, megvesztegető szürke szemével, hogy Buccelinivel forogni kezdett a világ.

- A császárhoz megy?

A kis szürke gróf némán intett, hogy oda.

- A mire az angol ur kérte, azt is előhozza?

- Hát mire kért engem az angol ur?

Kató a vállát rángatta.

- Tudja a szösz... Akármire kérte, tiz aranyat igért, ha szépen megkérem én is a gróf urat arra, a mire ő.

Buccelini elkomolyodott.

- Vesztegetés a házamnál? Népség, katonaság megvásárolva, idegen érdekek szolgálatára? Katóka! Ilyesmibe soha többé belé ne üsd az orrocskádat. Mert akkor megválunk.

Katónak nem kellett több, befordult a konyhába. Egy pillanat alatt összeszedte és babos kendőbe belégyömöszölte a holmiját. Pillangós cipői sebesen végigkipegtek-kopogtak a folyosó márványkockáján. Buccelini az udvar közepén fogta el.

- Katóka, ne járd a bolondját. Még bizony elnyargalna! Nem engedlek.

A leány tiszta, hideg nézése rajta pihent.

Buccelini látta, hogy ennek fele sem tréfa. Megfogta a leány motyóját és elzárta a saját szekrényébe.

- Itt maradsz, Katóka. Beszélek a császárral. Meglátom, mire megyek vele. Na, ne pityeregj...

Hét óra elmult, mire hazajött. Rosszkedvüen nyitott be a szobájába. Kató az ablakban ült és horgolt. Ugy látszik, várta.

Buccelini még le sem tette a botját, máris előhozakodott a rábizott dologgal.

- Rossz napja van a császárnak. Láza volt reggel. Orvosa, de Pogis lefektette. Először rá­kiabált, hogy ostobaságokat beszél; hogy nem marad ágyban a szenteknek sem; de az orvos is makacs, keményfejü vén ember, még ugy sem engedett. Csuful összeperlekedtek. Nem mertem bemenni hozzá... Később hivatott; rövid ideig voltam nála.

Kató arcáról eltünt a piros szin. Erélyes hangon kérdezte:

- Széna vagy szalma?

Ez a népies kifejezés Buccelinit jobb kedvre hangolta.

- Sok eső kell a fünek, mig ugy megnő, hogy széna lesz belőle.

Kató nem felelt. Kiment dolgát végezni. Szomoruan tett-vett, még sóhajtozott is. Mikor fél­nyolc óra után elköszönt és holmiját elkérte, Buccelini különös jóindulata jeléül megfogta a kezét. A leány keze hideg volt. A kis szürke gróf balsejtelmektől gyötörve feküdt le aznap este.

Éjszaka szél fujt, égzengés rázta meg az ablakot, szakadt az eső.

Másnap későn ébredt föl. Felöltözött és kinyitotta az ajtót, hogy lássa, mit csinál Katóka?

A konyha felől papucscsoszogás hallatszott, katonás lépésekkel Trudi állitott be.

Buccelini először semmi rosszat sem gondolt. Meggyógyult a Kató anyja, hát ujra beállott. Jó lesz kisegitőnek a leánya mellé. Ő végzi a durva munkát, Kató lesz a házikisasszony. A szürke, bus agglegényi odu verőfénye. Jóakaratulag kérdezte.

- Nem fáj már a fogad?

Az asszony nagyot nézett.

- Soha sem is fájt.

Buccelini ugy vélekedett, hogy a fájdalom megbénitotta a jó asszony emlékezetét. Kiméle­tesen nyomra akarta vezetni.

- A képed meg volt dagadva. Látom, most már leapadt. Visszanyerted az emberi formádat.

- Az én képem? Ujjé, még ha az uram részegen pofon vert, akkor sem dagadt meg soha... A fogam?... Megvan mind a harminckettő! Hamm! Olyan nyápic legénykét, mint a kegyelmes ur, össze is roppantok vele.

Fogait csattogtatta. Valóban fehérek és egészségesek, csak görbén nőttek.

Buccelini szelidebb tájakra tért beszédében.

- Nos, hát Katóka?... Jól aludt a nagy szomoruság után?

- Micsoda Katóka?

- A leányod.

- Az én leányom? Nem volt nekem soha, még akkorka sem, mint az ujjam, de fiam sem volt. Egy feketeszőrü kandurom van, azt is Jakabnak és nem Katónak hivják. Villogó, zöld szemü, nagybajuszu szörnyeteg. A boszorkányok szombatjáról kerülhetett hozzám.

A kis szürke gróf türtőztette magát. Köntöse zsebéből kihalászott egy vadonatuj huszast, Trudi markába csusztatta. Hátha ettől megoldódik a nyelve?

A némber, mintha a gazdáját még nem győzte volna meg eléggé, hogy mind megvan a harminckét foga, széleset mosolygott és jól megköpködte a pénzt.

- Phü, phü... szerencsét hozzon.

Buccelini tovább feszegette a kérdést.

- Csupa illat és tisztaság volt a házam, a mig Kató nálam volt. Pompás gyermek. Minden gondolatomat kitalálta és mindenhez értett. Boszorkányság, a mit itt müvelt.

Trudi asszony fejkendőjét igazgatta. Hol előre cibálta, hol hátra; végre a kendő megunta a türelmetlen rángatást, föloldódzott és földre esett.

- A gróf ur sokat dolgozik. Olvas, irkál, egész nap. Az ész is kifárad, mint a ló. Fáradt eszü embernek látományai vannak.

Buccelini még türtőztette magát, bár forrott a vére.

- Szerencsére itt hagyta a kezenyomát mindenen. Kilincsen, ablakon, márványpadon, verbénákon: mindenen meglátszik, hogy Katóka itt járt.

Trudi kacagott, a hogy a torkán kifért.

- Látomány, képzelődés... viziló (viziót akart mondani). Mondom, hogy nyolc igáslónál többet huz az esze. Az a baja. Pihentetni kell, lelkem gróf uram. Ki kell csapni az eszét a vig, gondtalan élet legelőjére. Ujjé, milyen malőr...

Buccelini az utcaajtónál kezdte a meggyőződést; a kilincsre rárakodott a rézrosda, az ablakok homályosak, majdnem szivárványosak voltak; a márványpad olyan, a milyen a Teréza idejében volt: szép, maszatos arc; a verbénákat elcsigázta az éjjeli záporeső. Hogy Kató itt volt, valóban semmi nyoma.

Bement a szobájába. Fejét kezére támasztva, sokáig eltépelődött. Mi okuk van rá, hogy bete­ges képzelődésnek tüntessék föl, a mi valóság? A kristálypohárban, kabátja aranygombjában, virágágyak üveggömbjében nem visszatükröződött-e mindenhol a kedves leányalak picinyke rajza? Nem ott állott-e a létrán? Még talán el sem törlődött a lába nyoma.

Fölállott, hogy megkeresse. A hogy öntözéskor a nedves füben járt, nyirkos lett a cipője talpa. A keskeny, könnyü lábnyom most is meglátszott a könyvtári létra lépcsőfokán.

- Ime a bizonyság!

Ez visszaadta a hidegvérét. Behivta Trudit, odavitte a létrához.

- Hát ez mi?

A takaritónő kiváncsi pillantást vetett a könnyü, takaros lábnyomra, azután szemtelen vigyorgással megmutatta a rettenetes talpát.

- Az én lépésem.

Ezzel a pohár kicsordult. Buccelini majd bekapta, ugy nekitámadt.

- A tiéd?... Nesze egy arany. Itt az apai-anyai jussod. Ki vagy fizetve. El vagy bocsátva. A szemem elé ne kerülj többet. Menj haza a zöldszemü kandurodhoz. Boszorkányok szom­batjáról került, magad mondtad. Bizonyára maga Belzebub bujt bele és te a szeretője vagy, a vasorru bába. Elköltözz, azt mondom, mielőbb Bécsnek városából. Mert akárhogy meg­fi­zettek, hogy bolonddá tégy, én, Buccelini Gyula gróf, ő felsége titkos tanácsosa, boszorkány­pert akasztok a nyakadba és tüzhalállal mulsz ki...

Trudi megijedt. Érezte, sok van a rováson. A kik fölbiztatták, jól megkenték a markát, de megszabadithatják-e, ha bajba jut, a rendőrség körmei közül? Örült, hogy elmenekülhetett esze nélkül.

A mit sem az angol királyné levele, sem Stephney erélyes beavatkozása, sem cselszövény kicsikarni a „majestas”-kérdésben nem tudott, azt megérlelte az angol fegyverek fényes győzelme Höchstädnél. A kancelláriát Lipót utasitotta, hogy ezentul „majestas” szóval éljen az angol királynénak szánt iratokban. Ő maga azonban, öregségére és keze reszketésére való hivatkozással, halála napjáig nem irt több levelet a szövetségesének. Nehogy majestasnak kelljen szólitania.

A „majestas” dolgában részben elért eredmény megünneplésére, Stephney György Buccelinit meghivta ebédre. Világosan megirta neki, hogy senki sem lesz ott rajta kivül. S hogy egyszerü, polgári ebédben lesz része.

Mylord házában nagyuras egyszerüség uralkodott. Legfőbb fényüzése, három gyönyörü leánya volt. Buccelini még soha sem találkozott a leányokkal. Stephney azt tartotta, még korán volna társaságba cipelni őket.

Buccelini korán jött, A fényezett faburkolatu előszobában hallgatag inas vette át botját, kalap­ját, meg a spádéját.

A házigazdát egyik leányával találta. Karcsu, keskenyvállu, aranyoskontyu leány volt. Bár háttal ült az ajtónak, Bucceliniben különös sejtelmeket ébresztett.

- A legidősebb leányom, Annie - sietett Stephney a hölgyet megismertetni.

Annie megfordult. Buccelini sejtelme nem csalt. Katóra ismert benne. Csakhogy az előkelő angol leányok fehér, röpködő szalaggal diszitett ruhája egy kicsit megváltoztatta.

Igy már világos a cselszövény... Stephney főzte ki a „majestas” érdekében.

Alig mondott néhány közhelyet, mikor a másik leány rontott be.

- Nincs bennök angol vér. Szelesek, - birálgatta a belépését Stephney boldogan. - Jőjj, Edith, Buccelini gróf már kiváncsi rád.

Edith hajbókot csinált. Mikor jobban megnézte, Buccelini megesküdött volna, hogy ez a Katóka, nem Annie.

- Lucie, a legkisebb, virágot szed. Már itt is van.

Belépett a harmadik Stephney-leány nyugodtan, bájosan, kezében virág.

- Ez az igazi Katóka - villant át a Buccelini fején. S most már igazán nem tudta, hányadán van.

Ebéd alatt figyelte a három gráciát. Összehasonlitotta a mozdulatukat, hangjukat, nézésüket; de oly egyformák voltak, hogy kisebb korukban az apjuk is csak a hajukba kötött más-más szinü szalagról ismerte meg őket. Katóka szerepére nézve pedig - Stephney nagy mulatságára - ugy össze voltak tanulva, mint három egyforma hangu hegedü.

A hasztalan találgatásba belefáradva, átengedte magát a három fiatal leány varázsának. Adomákat mondott, ártatlan, vidám történeteket, érdekes udvari pletykát, jellemző intimitá­sokat. Fölélénkitette a leánysereget és pajkos kedvüktől ő maga is megélénkült. A leányokra hatást tett a kellemes, érdekes, gunyoros társalgása. Edith lábacskáival az asztal alatt meg­kereste az Annie lábát.

- Kellemes ember. Egy csöppet sem öreg. Nem valami szép, de elegáns.

Bár sugva mondta, a kis szürke gróf meghallotta.

Hazamenet, gondolatokba merült.

Edith kedvező véleményt mondott róla; de van-e valami értelme?

Az életet nem ismerő, fiatal leány e hizelgő szavaiba nem szabad belemagyarázni semmit.

Már tiz év előtt is „kis szürke gróf”-nak hivták és azóta tengersok idő szállott el fölötte.

Adomái, tréfái, pompás elbeszélő müvészete, a leánykák szemében egy pillanatra jótékonyan elfedte korát; mint mikor a régi ház homloka tavaszi verőfényben fénylik. Ám ez csak a napsütés káprázata. A valóságban a ház sok vihart átélt, mély repedések vannak a boltozatán. Az első szélrohamra összedől.

Elbusulva ért haza komor agglegényi odujába.

Egész életét, annak minden örömét föláldozta a császárjáért. Egyedül őt szolgálta, az ő kedvét kereste, még a leendő uralkodót is elidegenitette magától, nehogy Lipótnak a Buccelini hüségében másokkal kelljen osztozkodni.

S Lipót maholnap megtér őseihez.

Vége a második kötetnek.

I. A császár megtér őseihez.

Lipót császár a mult év vége óta betegeskedett.

Decemberben három napig fekvő beteg volt, láz gyötörte. A mely nap Landau bevételének örömére Tedeumot tartottak, oly rosszul lett, hogy a táborba József után futárt küldtek, jönne sietve vissza.

A római király és a királyné lóhalálában meg is érkeztek. A sietség ezuttal kárba veszett: a császár egészsége szemlátomást javult. Naponkint egy-két órát fönt járhatott a szobájában.

December végén a magyar ügyben miniszteri tanácskozásra gyültek össze. Bár gyöngélkedett, Lipót maga elnökölt. E tanácskozáson szóba került a pletyka is, hogy Bercsényi nádor szeretne lenni.

Lipót kapott rajta.

- Miért ne lehetne nádor? Személyüknek megadok mindent, a mit csak szemük-szájuk kiván: vagyont, cimet, hivatalt, befolyást. Mint nemzetnek: nem adok semmit.

Lichtenstein herceg végét szakitotta a fölcsillanó reménykedésnek.

- Bercsényit nem lehet Rákóczitól elválasztani. Száz nádorságért sem teszi le a fegyvert. Ha szabad őszinte véleményt mondani: fogadjon el ő felsége bármely méltányos békét. A mire megesküdött mint magyar király, tartsa meg. Béke lesz mindjárt.

A titkos tanács elképedt. Ily becsületes és bátor nyilatkozat - a magyar kérdésben - még nem esett a császár fülehallatára.

Seilern sietett is tiltakozni az „öngyilkos” politika ellen. Döntsön a fegyver.

Lipót hallgatott, csak az ajkai remegtek. Este kirázta a hideg.

Néhány nap mulva megjött a nagyszombati harc hire. Heister fiát küldte a császárhoz harminc kuruc zászlóval és Fiervillel, a francia király követével, a kit az udvari gránátosok élén, tehát fegyveres kézzel fogtak el. A császár szine elé nem engedték be a hirnököt és a zászlókat. Jeléül, hogy állapota rosszabbodott.

Január hetedikén, a császárné ötvenedik születésenapján, udvari ünnepséget rendeztek. Bár imádta nejét, a császár nem jelent meg nyilvánosan. Az ünnep nélküle folyt le. Eleonóra kedve nyomott volt. Férje betegsége rendkivül nyugtalanitotta.

Kaunitz, a ki a gyöngélkedő császár helyett január végén egy miniszteri tanácskozáson elnökölt, másnap szélütésben meghalt. E hirtelen haláleset Lipótot lesujtotta. Halálsejtelme támadt.

- A derék, hü Kaunitz elment szálláskészitőnek... - mondta és aznap többé egyetlen szót sem szólott.

Néhány nap mulva elvánszorgott a templomba. Akkor történt, hogy megszédült s ha a fiatal Harrach karjaiban föl nem fogja, összeesik.

Ezekben a napokban Lipót nagyon megharagudott Heisterre. A haditanács megirta neki a császár üzenetét, hogy ok nélkül fárasztja katonáit. Ne barangoljon hol ide, hol oda, terv nélkül.

A tábornok ingerülten válaszolt: jobb, ha fizetik a zsoldot és küldik az eleséget, mert katonái az éhségtől rakásra hullnak.

- Érzik a halálomat. Máskülönben hogy mernének feleselni velem? - panaszkodott Lipót Buccelininek.

Április végén a császár ismét ágynak dőlt. Az angol követ jelentette Londonba, hogy halálhirére készüljenek el, már végrendeletet is irt.

Szivós életereje még egyszer győzedelmeskedett a betegségen. Váratlanul jobban lett. Egy velencei orvost hivtak a beteg ágyához. Az, „aurum fulminans”-nak elnevezett erős szert adott be neki. Használt. Este jókedvü volt, még nevetett is a Lichtenstein rovására. A magyarbarát hercegnek ugyanis a kurucok a kastélyát felgyujtották, hires, drága ménesét elhajtották.

- Soha sem kapod vissza a drága lovaidat, Lichtenstein - évődött vele a császár. - Azóta a „fiatalember” karabélyos testőrei nyargalásznak rajtuk. Mert testőrei vannak és udvara, akár nekem... S te még sem látod be, hogy a legfőbb hatalomra vágyik?

Május harmadikán reggel Lipót a könyvtárnokért küldött. Lambécius mester nagy kegyben állott nála. Több száz kurta levélkét őriznek most is, a miket hozzá irt, hitvány konyha­latinsággal és igen gyatra helyesirással. E levelekben könyveket kért tőle, „Chare Lambéci”-nek szólitotta és szokatlan nyájassággal tudakozódott az egészségi állapotáról. Akárhova ment, utazásaiban is mindenhová magával vitte.

Ezt a Lambéciust hivatta most. A könyvtárnok megállott az ajtóban. Nem volt udvaronc, mint a többi; nem rejtette mosolygás álarca alá a megilletődését. Hogy leromlott a császár, mióta nem látta! A halál rá van irva a ráncos, viaszsárga homlokára.

Lipót fönt ült. Járni nem tudott a dagadt lábával. Csak derekán fölül látszott ki a meleg gyapju­takarókból, a mikbe begöngyölgették.

Vékony, fehér függönyön szürődött be a ragyogó májusi világosság. Az egyik ablak félig nyitva volt. A szobában erős orvosságszag érzett. Egyik kamarás ezüstlapáton égő szenet hozott, illatos füstölőszert hintett rá. Áttetsző, kékes füst gomolygott, szétterült a szobában.

A császár közelebb intette Lambéciust.

- Az idén aligha költözhetünk ki a Favoritába. Messzebb költözöm Lambécius, sokkal messzebb. - Elgondolkozott, majd hozzátette: - Unom magam. Olvasni szeretnék.

Lambécius kissé megnyugodott. Olyan a könyvolvasás, mint a pipázás: nem lehet nagy baj, ha jól esik. Örvendezve kérdezte:

- Melyik könyvet parancsolja felséged?

Gondolta Lipót, majd megromlik mindjárt a kedved, ha megtudod, milyen könyvek járnak az eszemben.

- Keresd meg V. Károly életrajzát. Élete - ugy mondják - sokban hasonlit az én életemhez. Az aranygyapjas-rendem is ugyanaz, a mit ő hordott. Szeretném olvasni, hogy itélték meg őt, a kik utána éltek?... Az utókor itélete ugyan nem háborgatja a halottakat. Isten szine előtt állva, ki törődnék emberek véleményével? Mégis szeretném, Lambécius, ha megirnád a Leopoldus Magnus történetét.

De Pogis, az orvosa közbelépett.

- A sok beszéd megárt, felség.

Lipót valóban kifáradt. Pihent, közben a könyvtárnoka arcát vizsgálgatta. Mintha csak tükörbe nézne, a becsületes arcról leolvasta, hogy a betegség csuful elbánhatott vele. Összeszedte magát.

- Egy másik könyvre is szükségem van. Keresd ki II. Ferdinánd temetési szertartását. Illusztrált könyv legyen. Lelki szemem előtt hadd vonuljon el a saját halottas-pompám. Azt akarom, ugy temessenek el, a hogy őt. Szőrcsuklyás, mezitlábas szerzetesek járjanak előttem, égő viaszgyertyával... Egyszerü, komor legyen a temetésem; a milyen az életem volt.

A könyvtárnok sirni kezdett. A szolgálattévő kamarásnak kellett kituszkolni.

A császár utána pillantott.

- Azt hiszi, a könyv minden. Pedig az a fő, a mit az ember cselekszik. Ezer könyvet fognak irni az én tetteimről. Száz meg száz év mulva is foglalkozni fognak velem... Ha akarná, akkor sem felejthet el a világ, mert vért ontottam, fejeket üttettem el... A ki fájdalmat nem szerez a népeknek: az olyan tutyi-mutyi császárt hamar elfelejtik...

De Pogis mosolyogni próbált.

- Szerencsére mindez még messze van... Meghalni ráérünk, felség.

Az előszobában Lambécius hangosan elsirta magát.

Lipót komor arccal, lesütött szemmel hallgatta.

- Te udvaronc vagy, De Pogis; de ő szegény, egyszerü tudós, a ki nem tudja leplezni az érzelmeit... Hallod a sirását? Ő már temet...

Tiz órakor a császárné egy csésze levest hozott betegének. Lipót mohón megitta.

- Jó jel - örvendezett De Pogis.

Ez a kis kedvező tünet környezetét fölviditotta. Csak Eleonóra maradt sötét és nyugodt; hanem ő mindig olyan. Olvasó volt állandóan a kezén, azt pergette. A derekán szeges, vas övet hordott.

Tizenegykor az uj orvos járult elé, a ki az „aurum fulminans”-sal sikert ért el. Az öreg udvari orvos féltékenység nélkül látta belépni. Neki az volt a fő, hogy a császár életben maradjon.

A fiatal orvos aranycsészében elkészitette életadó folyadékát; több hókusz-pókuszszal, hogy sem Lipótot föl ne izgatta volna.

Mikor megitatta a császárral - ujonc lévén a császári udvar etiket szabályaiban - közelebb hajolt hozzá, mint sem szabad lett volna. Annyira, hogy könyökével a karját érintette. A halálosan beteg Lipót császári gőgje föllobbant. Reszkető kezével kivette kezéből a csészét s rákiáltott:

- Ne érints... E test betegen is a római császár ő szent felsége teste...

A fiatal orvos velencei nemes volt, köztársaságban nőtt föl, föl sem tudta fogni, mi rosszat követett el. Elhagyta a szobát. Odakint kifizették. Értésére adták, hogy többször ne fáradjon el. Nem bocsáthatják Lipót elé a történtek után.

De Pogis utána osont, a svájci lépcsőn elfogta és berángatta egy ablakmélyedésbe.

- Az orvossága jó; de az Isten szerelmére, hogy lehetett oly szeles, fiatal barátom? Ha meg­gyógyitja ő felségét, még udvari orvos is lehetett volna. Most már vége.

A fiatal orvos keserü, gunyos mosolylyal hallgatta idősebb kartársát.

- Ha embernél több a császár, gyógyitsa meg magát. Ám, ha nem több, ha csak ugy alá van vetve a mulandóság törvényének, mint én vagy ön: Isten gyanánt ne viselkedjék.

De Pogis ijedten ráncolta össze a homlokát. Körülnézett, nem hallja-e valaki a vakmerő beszédet?

Célia, a fiatal velencei orvos még vakmerőbben folytatta:

- Igaz, hozzá értem a római császár ő szent felsége élő testéhez. Három nap mulva aligha tehetném, mert annyi idő mulva Lipót a történelemé. A mécsesből az olaj kiégett. Ma már az én csodaszerem sem segit, sem az ön odaadása. Ma még én értem hozzá a könyökömmel; holnapután a férgek cirógatják, akárcsak a legszegényebb velencei halász holttestét. Megyek, kedves de Pogis ur, mert itt a falaknak is fülük van és még bajba hozom a beszédemmel.

A jó öreg orvos a fekete lebernyege után kapott, mintha föl akarná tartóztatni a szeles ifjut nyaktörő utjában; de az kisiklott a keze közül és elsietett a Burgból. A kellemetlen követ­kez­ményektől félve, még aznap este odahagyta a császárvárost.

Ha el is rohant a megsértett tudós, szere még egyszer fölkorbácsolta a császár kialvó élet­erejét. Délután türhetően érezte magát, sőt estefelé Eleonórával kártyázott is.

Másnap, május negyedikén, a délelőttje rossz volt. Éles fájdalmak kinozták, a lélekzete nehéz lett, mellén nyomást érzett. Sovány felsőteste, a melyen azelőtt kitetszett minden borda, föl­puffadt, mintha meghizott volna. Arcában időnkint idegrángások futották át.

Buccelinit hivatta. A kis szürke gróf, hogy leplezze császárja előtt a komolyra fordult hely­zetet, irásokat szorongatott a hóna alatt, mintha alá akarná iratni vele.

Ez már világfi volt, nem ugy, mint Lambécius. Egy vonása sem változott meg, bár látta, hogy a föloszlás megkezdte munkáját. Szivét kegyetlen fájdalom szorongatta, de azért mosolyogva rendezte irásait.

Lipót szomoruan ránézett.

- Én már nem irok alá semmit. Negyvenkilenc évig uralkodtam... Most már a fiam következik.

Buccelini torka kiszáradt.

- Hiszen felséged jó szinben van.

- Jó szinben - igen. Ez a főpróba, hogy milyen lesz az arcom, ha már bebalzsamoztak. Sokat pörlekedtem veled. Mindig méregbe jöttem, ha az irattáskából előszedted az aláirni valókat.

Csak aláirtam a nevem és jó vagy rossz sor következett belőle. Nevem és pecsétem olyan volt, mint a végzet: befolyt országok és családok sorsára... Ezentul a nevem aláirása nem jelent sem jót, sem rosszat. Nem félnek tőle és nem örülnek neki. Senkinek nem ajándékozok vele vagyont, rangot, hatalmat és nem irom alá senkinek a halálos itéletét.

Szegény Nádasdyét aláirtam, pedig hogy könyörgött az életéért. Talán megkegyelmeztem volna neki, de Voccabella azt mondta: dusgazdag, sok hive és barátja van, veszedelmesen okos, - meg kell halnia. Szegény ördögöknek és butáknak lehet csak megkegyelmezni, mert azok ugy sem sokat árthatnak nekünk az életükkel...

Kifáradt, elhallgatott. Világéletében szükszavu lévén, bőbeszédüségén maga is elálmélkodott. Magyarázatul hozzátette:

- A mi beszédet megtakaritottam, az most elmémből mind kikivánkozik... Buccelini, van elég vagyonod?

A kérdés váratlanul jött. A kis szürke gróf nagyon magához szoritotta az irattáskáját.

- Mindig rendezett viszonyok között éltem, felség. Kicsinyek az igényeim. Meg azután, senkim sincs.

Lipót félig lehunyt szeme megélénkült.

- Tudom. Se Istent, se embert nem ismertél a császárodon kivül... Mindenki meggazdagodott a szolgálatomban; még a becsületes, márványarcu ökör, Salaburg is megszedte magát... Csak te nem. Te voltál a legbecsületesebb udvaromban. Megengedem, hogy megcsókold a kezem, Buccelini... Megengedem, hogy fölemeljed; én már nem birom... Olyan, mintha kőből volna.

Buccelini letérdelt és Lipót kezét ajkához szoritotta. Az irattáskája kiesett a hóna alól... Lehajolt, hogy fölvegye; a könyeit alig tudta visszatartani.

Háttal menve ki az ajtón, szeme a császáron függött. Az már nem törődött vele. Már más emberek sorsa fordult meg elméjében.

Délután a trónörököst bocsátották be hozzá. Akkor már ágyban feküdt; a hideg rázta; forró téglát raktak a lábára, gyomrára, hogy fölmelegedjék.

József a szokottnál sápadtabb volt. Eddig könnyen és szépen élt. Ezentul nehezebb lesz az élete s talán rutabb is. Ki látná előre, mily cselekedetek tapadnak majd az uralkodásához, bár tele van jószándékkal?

- A császárné legyen ezentul is az első asszony birodalmadban... Nőd okos és kedves, ő tudja, mivel tartoztok mindnyájan a hitvesemnek. Te - az anyádnak. Fivéredet, a spanyol királyt el ne hagyd. Ő, szegény, áldozata családi politikánknak... Politikai tanácsot nem adok. Végren­deletemben nincs szó politikáról... Te vetsz, te aratsz... Ölelj, csókolj meg, fiam. Holnap még látjuk egymást.

József megölelte, megcsókolta az apját; hidegen, ellágyulás nélkül. Mielőtt kiment volna, a szomszéd teremben az orvosokkal váltott pár szót. Onnét egyenesen a nejéhez sietett.

Éjjel De Pogis virrasztott a császár mellett és Eleonóra, a kiről nyolc nap óta nem volt lent a ruha.

A betegnek erős láza volt. Néha fuldoklott, sőt csuklott is. De Pogis kiváncsian leste, nem lesznek-e lázálmai?

Éjfél után kis ideig félrebeszélt. Családi ügyekkel foglalkozott. Claudiának, a meghalt nejének tett szemrehányást, hogy csupa főhercegnőket ajándékoz a világnak. Pedig fiuörökös hiányá­ban az osztrák ház kihal. Látományok nem gyötörték. Zrinyi, Nádasdy, Frangepán véres árnya az utolsó óráit nem háborgatta; holott Karaffa annak idején beleőrült az eperjesi vizióiba.

Erősebb volt az idegzete, mint más emberé?... Jobban volna vértezve a lelkiismeret furdalása ellen? Vagy kurtább az emlékezete?

Az orvos, a ki foglalkozásánál fogva a lélek rejtélyeit is vizsgálta, nem tudott más magya­rázatot, mint azt, hogy az uralkodók el vannak telve hivatásuk és hatalmuk tudatától. A mit uralmuk biztositására meg kell tenniök, akár rettenetes háborukat idéznek elő, akár vérpadot állitanak föl: azt ők mind szükséges cselekedetnek tartják. Meg kell tenniök Istentől kapott hatalmuk föntartására, tehát Isten rendeléséből. Körülbelül igy gondolkoznak.

Az orvos elnézte a lázban vergődő, törékeny gnóm alakot.

Talán nem is kivánt hires lenni, világháborukat viselni; a nemes magyar nemzet homlokán tiporni. Ő maga családias volt, egyszerü, magánélete tiszta. Ám uralkodása tele van undok és véres büneivel a zsarnokok legveszedelmesebb fajtájának; ama fajtájának, a mely mások esz­kö­ze. Eszköze vakmerő, hatalomravágyó, világmozgató erőknek; és egész életében fanati­kusan hiszi magáról mégis, hogy eszköze Istennek...

Május ötödikén Lipót könnyünek érezte magát.

- Repülni tudnék - mondá az orvosának.

Az orvos aggodalmasan tapogatta az ütőerét, a lélekzési nehézségei kisebbek voltak, de a sziv verése sokkal gyöngébb.

A halálnak e szinlelt visszavonulása, kezdete az utolsó órának. Jelentést tett erről a császár­nénak, a ki azonnal a gyóntatóért küldött.

Mikor Voccabella karingben, nyakán a stólával, kezében kehelylyel belépett, Lipót sovány arca átszellemült a vallásos érzés bensőségétől.

A jezsuita is érezte, a császár lelke ledob már magáról minden földi gondot és igy az ural­kodásét is. Földi tanács nem kell már neki, egyedül a lelkiatya vigasztalására vágyik.

- Ma meghalok, Voccabella.

- Nem, felség. Ma kezdődik a halhatatlansága... Mily kár, hogy másik Lipót nem következik, nagy Lipót után! Hivassa ide fiát, felség. Egész udvara jelenlétében adja tudtul utolsó kivánságát, hogy felséged kormányzatának nyomdokaitól soha el ne térjen.

Lipót türelmetlenül megmozdult veritékben fürdő párnáján.

- Minden császár a maga utján jár. Tudom, József más lesz, mint én voltam. Fáj, hogy nem lesz oly hive a szentegyháznak. Életem müvét - lehet - megrongálja... Mindezt előre látom. Ámde egyik Habsburg sem kötheti meg az utódja kezét. Az abszolut császári hatalom hirdetője voltam; hogy szoritsam hát meg a fiam császári hatalmát?... A mi volt, azért én fele­lek. A mi jönni fog, az a leendő császár dolga. Gyóntass meg, Voccabella... Nehezemre esik a beszéd...

Voccabella sóhajtott. Nincs már ereje föltartóztatni, a mi rendjére következni fog. Közelebb lépett és stólája keresztjét odanyujtotta. A császár áhitatosan megcsókolta.

- Gyóntass meg... Hanem előbb mondani akarok valamit. A mit mint császár tettem - azért bünbánat nélkül megyek Isten szine elé...

A jezsuita nem felelt. Szép, komoly arcán átvillant az öröm; ajkai imát mormoltak...

Lipót meggyónt és megáldozott. Föladták rá az utolsó kenet szentségét.

Bécs minden tornyában delet harangoztak, a mikor a császár kifejezte kivánságát, hogy egyedül akar maradni a hitvesével. Mindenki kiment a betegszobából. Még az ápoló apácák is.

A császárné a beteg lábánál ült, folyton a kezét simogatta és csókolta. Szeme száraz volt, sirni nem volt szabad előtte.

- Eleonóra - suttogta Lipót, szavait már alig lehetett érteni - három nőm közül te voltál a legkedvesebb... Az első csak császárné volt; a második csak asszony... Te feleségem voltál, lelkem lelke. Te szülted a fiaimat...

Magához huzta Eleonóra kezét s jéghideg homlokát ráfektette. Egy ideig igy nyugodott, azután megszólalt.

- Mondjuk el utolsó imámat együtt...

Együtt imádkoztak. Eleonóra hangosan, a császár ajkai alig mozogtak.

- És most... hadd jőjjön a zenekar...

A haldokló arcán hirtelen mosoly villant át.

A császárné szerette volna tudni, férje komor kedélyét mi deritette föl utoljára? Gyöngéden tudakolta.

- A karmester... - mondá ismét és ujra mosolygott.

Eleonóra tudta már, a császár mire céloz.

Egy izben csinos dalt komponált. A karmestere naivul fölkiáltott: „Mily kár, hogy felséged nem lett muzsikus!”

- „Nem baj - válaszolta Lipót, mint császár is elég jól élek.”

Ez jutott eszébe a haldoklás pillanatában.

A betegszoba ajtaját megnyitották. Beengedték az egész udvart... Az előkelő urak és asszony­ságok le akartak térdelni, hogy imádkozzanak, de a császárné intésére állva maradtak.

A muzsikusok, a kiket hangversenyek alkalmával a császár nem egyszer maga dirigált, lábujj­hegyen léptek be a szomszéd szobába. Rengeteg pénzébe kerültek a császárnak. Kegyesen elnézte minden szeszélyükét, nem csoda, ha összeszedték minden müvészetüket, mikor utoljára kellett játszani neki. Finom, bájos, leheletszerü volt a muzsikájuk.

Leopoldus magnus a fal felé fordult és délután négy órakor egész udvara jelenlétében örökre elaludt a zene hangjainál.

Egy óra mulva a miniszterek már a gyászünnepségek fölött tanácskoztak. Futárok vitték szét a halálhirt az udvarokhoz, a követségekhez, a táborokhoz.

A holttestet fölboncolták, három napig a ravatalra kitették.

Május kilencedikén temették el. Harrach a kettős koporsóba zárt halott császárt átadta a kapucinosok főnökének, a ki - szokás szerint - irást adott róla.

II. Klárika naplója.

Szeptember 9.

A császári sereg, a melynek - ha Forgách tudná - a podgyászához tartozom, s a melynek az a föladata, hogy Rabutint megsegitse, még mindig Budán vesztegel. Élelem és fuvar hiányában lassan mozog.

Pest jelentéktelen fészek. Budát a hire miatt apróra megnéztem. Azt mondják, Mátyás király korában a márvány-paloták városa volt.

Most? A hajdani szép paloták omladoznak, sárral, téglával, szalmával vannak berakva. A márványfalakon penész, rozsda, moszat. Az utcák közepén szemétdomb. Templomok düle­dező félben; sehol sem fénylik egyetlen uj háztető. Hullák az utcán, senki nem temeti el. A mi eltörik, ott marad, a cserepeket nem szedi föl senki. A maguk keleti lustaságát a törökök be­oltották a keresztény lakosokba.

A vidéke gyönyörü. A hegyei ugy kéklenek a napfényes, őszi levegőben, mint életünk leg­szebb emlékei. A Duna elbüvölő, nem tudok betelni a szépségével.

Beckersnével, a főhadbiztosnéval és az urával sétálni indultunk. Holdfényes este volt. Mintha ezüstpikkelyes fátyolt teregettek volna rá, ugy csillogott a folyam. Hajókon élelmiszer érkezett, a katonák azt rakták ki pokoli lármával. Nincs falánkabb állat a hadseregnél. Száz meg száz nyikorgó talyigára tették föl a zsákokat. Altisztek fáklyával világitottak, mert a parancsnok rendelte; nem jutott eszébe, hogy holdtölte van...

Bizony holdtölte... Hol a folyamot nézem, hol a holdat... Fénye a szokottnál bágyadtabb; udvara van... Esőt jelent-e vagy az én szemem gyöngült meg a sok sirástól?... Mert egy idő óta sokat sirok.

A katonák kiabálnak, káromkodnak, izzadnak, szuszognak. Egyik-másik gabonászsák ki­fakad, a hogy durván hányják-vetik. A drága életet beletapossák a sárba.

Sok mindenféle drága és nemes életen átgázol a katona csizmája... Csak az ő életén át ne gázoljon...

Holnap irok Lucienek.

Szeptember 14.

Határtalan sikság! Mikor elértük, akkor kelt föl a nap. A tengeren van csak ehhez hasonló napfölkelés.

Keleten elpirulnak a felhők; az ember azt hinné, hogy - mint a fiatal leányok - minden ok nélkül, mert a nap még a látóhatár alatt van. Később néhány narancsszínű folt látszik.

A sikság még alszik; szürke és hideg, köd, pára fekszi meg. A föld nagy reálista, hamis érzések tévedésbe nem ejtik. Hogy az égen néhány felhő elpirul, az nem változtatja meg az arcát. Csak maga a királyi nap kelt benne mélyebb érzéseket.

Előbb a fele látszik, mint valami álomváros templomának piros kupolája. Azután kibukkan a lángoló gömb!

Az egykedvü sikság hogy megváltozik! Ködök, párák elhuzódnak róla. Minden hantja, minden füszála fénylik. Világosság ömlik el mindenütt rajta. Még a porfelhő is más, a mit fölver a vonuló sereg. Csillog, kavarodik.

Fa alig van. Erdőnek hire sincs. Árnyékot, vizet hol kap a sereg?

Herbeville és vezérkara meg vannak szeppenve. A végtelen pusztaság látása gondolkodóba ejti őket. Egy tarsoly éléssel jöttek: alig tiz napra elég. Ötszáz szekér, mi az annyi falánk embernek? Kut sem igen van, a hol szomjuságukat oltsák. Falut, várost mutatóba ha látnak. Fehérfalú tanya sincs, pedig sokat olvastam róluk utleirásokban.

Gulyáról, ménesről, meg sertéskondáról is hallottunk. Vásott is rá a katona foga. Tejjel-mézzel folyó föld ez; arról ábrándozott. És most egyik ezred a másik után kedvetlenül baktat az aszu legelőn.

Még egyről nevezetes a nagy magyar sikság: akár a mongol sivatagon, nincsenek rajta utak... Az ezredek irány nélkül tévelyegnek. A bizonytalanság érzése a lelkükre nehezedik. Az utnak valahol vége szakad. Akármily rossz, addig mennek rajta, a mig valahová - akárhová - elviszi őket; ám rettenetes az utnélkül való puszta. Megy a csámpás gyalogos és nem tudja, merre, meddig, hova?

A nap mind erősebben a fejünkre tűzött. Egyszerre csak a katonák örömkiáltásban törtek ki.

A szemük előtt ezüst tavak reszkettek. Hömpölygő folyó, karcsu templomtornyok, gyönyörü tündérváros tünt fel a láthatáron... Lombos, árnyékot adó fák bólogattak nyájasan.

A tisztek hirét sem hallották a városnak... Nem volt a térképükön...

Az ezredek vigan megindultak az óhajtott cél felé. Egyik-másik bágyadt ló elnyeritette magát örömében. A nagy sikságon elvész a szem itélőképessége. Ugy hittük, fél óra alatt elérjük, oly közel látszott. Másfél órája megyünk, nem, lihegve futunk utána s még mindig ugyanazon távolságban lebeg.

A lovasok, mintha megbomlottak volna, vágtatva mennek, megeresztett kantárszárral; a gyalog­ezredek futólépésben; a rend fölbomlik, a századok összekeverednek; sokan kidőlnek, azokat, mint a zsákot, földobálják a szekerekre, a többi fut tovább.

Sóvárgó szemmel, kiszáradt torokkal, a fáradságtól fujva és lihegve törtetnek, ám a város elszalad előlük. Nem tudják beérni, akárhogy igyekeznek.

Dühös szitkok hallatszanak; átkozzák a csalóka sikságot; fenyegetőznek, hogy érjék csak el a várost, kegyetlenül megsarcolják. A türelmesebbek csititják a dühöngőket; nem sok haszon­nal.

Bekkersnével az ura bőrfedeles kocsijában ülve, észreveszem, hogy a várostól jobbra is, balra is tavak fénylenek, hatalmas vizesések tünedeznek föl. Az előbb ezeket nem láttuk.

A katonák is észrevették. Ujabb remény szállta meg őket. Vén legények, a kik már a félvilá­got bejárták, égre-földre esküdöztek, hogy ennél csodásabb fekvésü várost ők soha sem láttak. A tiszteket gondolkodóba ejtette, hogy a tájék szemük láttára megváltozott. Egy öreg kapitány, a ki sokáig volt magyar helyőrségen, de mindig felsővidéki várakban, félfüllel hallott valamit, hogy a puszta jókedvében megtréfálja ám a hiszékeny utast.

A dragonyosok elcsiptek valahol egy öreg parasztot.

Tisztek és altisztek rárohannak. Kérdezik, faggatják. Közönyösen, csak a vállát vonogatja. Nem érti a beszédüket. Milyen jó, hogy mióta ismerek valakit a magyarok közül, ugy a hogy megtanultam a nyelvükön. Most hasznát látom a kevés tudományomnak. Leszállok a szekérről - Bekkersné mindenütt a nyomomban - s a tündérvárosra mutatva, kérdezem a paraszttól:

- Micsoda város az ott?

A magyar szóra, bár rossz lehet a kiejtésem, elmosolyodott.

- Nem város az... Délibáb... A mi fát látnak, nincs levele; a mi tavat, nincs vize; a mi tornyot, nincs harangja; a mi erdőt, nincs árnyéka. Abban a városban ugyan nem devernyálnak katona uraimék. Jádzik a nap a levegővel, oszt annyi!

Némi kárörömmel mondotta.

Ha én most elmondom a katonáknak, a mit a paraszttól hallottam, első dühükben megölik. Halkan, suttogva elmondtam Bekkersnének. Ő elmondta az urának, az ura szaladt a fő­kommen­dánshoz.

Egyszer csak a tisztek kivont karddal utjába állanak a csapatoknak, a kürtösök megállót fujnak. A katonák nekidühödve a vágytól, hogy valahára elérjék a tájékot, a mely ugy csalo­gatja őket, nem engedelmeskedtek a parancsnak. Menni akartak tovább.

Hiába magyarázták a tisztek, hogy ez csak a levegő játéka, nem hitték. Előbb morogtak, zugolódtak, később dühösködtek, orditottak, fenyegetőleg hadonásztak a puskájukkal. Ki voltak kelve a képükből, a lábukon már alig álltak; de a mig csak össze nem esnek, futni akartak tovább-tovább.

Szerencsére szél támadt.

Egy pillanat alatt összedöntögette a tündérvárost. A tornyok leomlottak, az ezüsttavak el­apadtak, a fénylő vizesések eltüntek, az erdőt kivágták láthatatlan kezek. Néhány ködfolt maradt csak utána. Rettenetes kiábrándulás!

A sereg megállott. Herbeville kiadta a parancsot, hogy itt tábort ütünk, egy tapodtat sem megyünk tovább.

Okosnak és emberségesnek találtam a rendelkezését. Hiába is mondta volna, hogy induljunk tovább. Mintha épülő fal mellől elszedjük az állványt, ugy összedőlt a sereg testi és lelki ereje. Most tapasztaltam, hogy a hasztalan reménykedés legjobban elcsigázza az embert. Nem jó beleélni magunkat egyetlen gondolatba. Még abba sem, hogy ő viszontszeret...

Az ételhez hozzá sem nyultak a katonák. Tüzet nem raktak. Őröket nem állitottak. Ledültek álló helyükben; de aludni nem tudtak. Nyitott szemmel, életuntan leheveredtek. Ha valaki elkiáltja: Jön az ellenség, talán meg sem mozdultak volna.

Sötét, mozdulatlan foltokban feküdt a had a sikságon. Mint a csata elesettei, ugy hevertek. Még a hollókat és varjukat is tévedésbe ejtették a mozdulatlanságukkal. A tisztek puska­lövésekkel üzték el a károgó madarakat, nehogy az erkölcsi holttestekre leszálljanak...

A délibáb, a puszta álmodozása csak ugy hiteget és csak ugy kifáraszt, mint bennünket a leányálmaink.

Szeptember 20.

Sok bajjal, lassan jutunk előre. Az ellenség, bár láthatatlan, hol előttünk jár, hol az oldalunkat csiklandozza, hol hátulról csap ránk. Hirlik, Károlyival és Vak Bottyánnal gyült meg a bajunk.

Bár őröket állitunk mindenfelé, onnét jön a veszedelem, a honnét a legkevésbbé várjuk. A dragonyosok nem mernek a tábortól messze kalandozni. Kiküldött kisebb csapatok sorsa mindig ugyanaz: hirmondó sem kerül haza belőlük.

Az éjjeli tábor helyét mindenkor aggódó gonddal választjuk meg. Ha lehet, vizenyős, árkos helyre telepszünk, nehogy a fürge kuruclovasok éjjel a nyakunkba szakadjanak.

Az éjszakák hidegek, de tüzet rakni napszállta után nem szabad. Ha itt-ott pislog is egynéhány tábortüz, eloltják az első puskalövésre.

A katonák dideregnek, szidják az öreg Herbevillét, hogy melegedni sem hagyja őket.

Ma, változatosság okáért, egész nap esett. Fölázott a sikság, nehezebben járt rajta ember, ló. Hát még a szekerek!

Csöndes, hideg őszi eső esett, lassan, unalmasan, szakadatlanul.

A rétek alkonyat felé vizben állottak. Annyi száraz hely nem volt, a hová a fővezér sátorát fölüthették volna.

A kézi malmokat elővették, őröltek szakadó esőben; fölállitották a kenyérsütő kemencéket, égették benne a vizes, siró-rivó nádat. Füstje a szemünket marta.

Éjjel is dőlt az eső. Reggelre tengerhez hasonlitott a sikság.

A gyalogosokat fölültették a lovasok háta mögé. Három harisnyás is összekapaszkodott, megfogódzva a dragonyosok derékszijjába.

Az ágyuk elé ökröket fogtak, azonkivül tiz-husz katona támasztotta a lafettáinak a vállát, ugy vontatta.

Bottal kellett hajtani a lovakat, ugy el voltak csigázva s most két, három, sőt négy ember ül rajtuk.

Egyszer csak itt is, ott is, lovasok vékony silhoutje bukkan föl a szürke, fénynélkül való láthatáron.

- A kurucok! Rajtunk a kurucok! - orditja ijedten száz meg száz torok.

A sereg megáll. A gyalogosok, szegények, nem sokáig kényeskedhettek. Leugrálnak a szeke­rekről és a dragonyosok nyergéből. A tisztek ide-oda szaladnak; hol ezt, hol azt parancsolják. Csaknem egy órába telik, mig a had zöme csatarendbe áll.

De hol az ellenség? Az a néhány szál lovas? Eltünnek, majd ujra fölbukkannak; a fecskének könnyü, villámgyors repülésével keringenek körülöttünk, de még a karabélyukat sem sütik el.

A sereg órákig csatarendben áll. A bizonytalanság nyomasztó érzése nehezedik a lelkére. Sehol domb, a hol a lábát megvethesse; sehol folyó, a hol az oldalát vagy hátát fedezhesse; a végtelen, viz alatt álló sikságon sehol sincs ellenség és mégis mindenütt lehet. Fölkeresné és megverné, de ha mozdul, elhuzódik előle, mint a köd. És még sem marad el mögötte. A sarkában van mindig.

Gyámoltalanul és ügyefogyottan kinlódunk igy késő délutánig. Végre a kuruclovasok meg­unják a mulatságot és a láthatárról végleg eltünik a körvonaluk.

Puszta megjelenésük megállitotta utjában a félelmetes ármádiát és csaknem egész erejének a kibontására kényszeritette.

Látszik mindenből: befelé csalják Herbevillét a kuruc vezérek. Minden lépéssel jobban elnyeli őt a végzetes róna, a hol nincs határa a földnek és nincs határa az égnek...

Estére, ugy hirlik, városba érünk.

III. A napló folytatása.

Szeptember végén.

Herbeville busul. Mint az olvadó hó, ugy megy össze napról-napra a hada. Szegedben és Nagy­váradban bizik, hogy ott kipihenheti magát.

A vigasztalás a katonákra nagyon ráfér. Károlyi sivataggá tette körülöttünk az országot. A falukat és városokat fölgyujtotta, vagy elnéptelenitette.

A lakosság fölkerekedett, magával vitte értékes holmiját, elhajtotta lábas jószágát. A honnét nem költözött el önként és bennünket bevárt, az olyan faluból a birót és néhány tekintélyes parasztot Károlyi felköttetett. Magam is láttam ily akasztott embert... A szél ide-oda lóbálta testét. A tüzhelyhez való ragaszkodása által, ellentétbe jutott a hazájához való hüséggel... Irtóztató!

Sok a beteg katona. Szökdösnek is lovastól, fegyverestől. A végtelen sikságon, a hol kurucok ólálkodnak, ki üldözné őket?

Vesz, fogy, elrugja a patkót a dragonyosok lova is. Nincs miből pótolni. Az Alföld tele van szabadon legelésző ménessel s nekünk még egyetlen csikó sem került a kezünk közé.

A viz is áll még sokfelé. Hébe-korba egy-egy szélmalomra akadtunk, de nem sok köszönet volt benne. Félig a vizben állanak; a kerekeik nem forognak. A hol mélyebben fekszik a talaj, csak a fák teteje látszik ki a vizből. A sereg buzája ázik a szekereken; ki is csirázik. Ma-holnap nem lesz mit ennünk.

A tréfásabb kedélyü tisztek házfödeleken, gólyafészkekben töltik az éjszakát. Onnét legalább messzire ellátnak. Észreveszik, ha éjjeli támadásban sántikál a kuruc.

Pedig mind sürübben és merészebben rontanak ránk.

Éjjel sövénynyel és árokkal veszszük körül a tábort, meg egy sor földsánccal. A szekerek közé ugy behuzódunk, mint kemény, fel nem törhető héjába a teknősbéka.

A halálra fáradt legénység, a mely egész nap kutyagol, éhezik, fázik és váratlan megroha­nástól retteg, ha valahol megpihen, ásót, kapát kell hogy a kezébe vegyen.

Este tizenegy óra előtt nem készitheti el a sáncokat. Akkor eszik valamit és elveti magát a nyirkos szalmán. Alszik, mint a kit agyonütöttek.

Alig hogy elaludt, hallatszik a vágtató kuruc lovak robaja, puskalövés esik, mint a zivatar, zug a hajrá. A szekérvárat legtöbbször a nyakunk közé gyujtják. A tábor gyöngébb pontján be­te­metik az árkot, ledöntik a keritést, néhány száz magyar lovas beront, levág, letapos mindenkit, a ki utjába kerül.

Mikorra a lomha, nehézkes, elcsigázott óriás talpra áll, a kuructámadás szélvésze akkorra elül. Azt sem tudjuk, merre tűnt el a sikon, a mely mindenütt egyforma s a mely az örökkévalóság jelképének látszik, mert talán kezdete nincs és vége nem lesz.

Ez igy megy napról-napra. A gyönyörü huszonegy császári ezred teljesen demoralizálva van.

Bekkersné azt állitja, hogy a hajnali rohamoknál, a táborba vakmerően bezuduló ellenség élén többször az én nevemet kiáltják. Mintha engem keresnének. Szegény, éhes, fáradt katonáink, azt hiszem, hallucinálnak.

Ma különben furcsa dolog történt velem. Nem szóltam róla senkinek. Szélmalom alatt vonul­tunk el. Szél nem fujt, szárnyai mozdulatlanok voltak. Az egyik szárnyára krétával, jó nagy betükkel, franciául ez volt irva: „Azt hiszed, csak az égbolt és a levegő fog körül? A szerelem is kisér és körülölel a mi nagy sikságunkon!”

A mi nagy sikságunkon: a ki e sorokat irta, magyar. Ő volna? Ő kiabálná a nevemet, a mikor a halálnak rendjét vágja a táborunkban? Lehet: de miért szövegezte meg akkor ily homályosan az üzenetét? Miért nem irt egyetlen szót, a miből tudnám, hogy az üzenet engem illet?

Szerelmes leányok feje csak ékszerdoboznak való. Egy sor igaz gyöngy még belefér; de józan gondolatnak még a szilánkja sem.

Hisz ő Erdélyben van. Az előttünk és a sarkunkban járó kuruchadnak Károlyi és Bottyán a vezére, nem ő. Mit keresne ő ezek seregében? Hogy bizhatna üzenetet számomra a szélmalom szárnyára? - Hátha - mikor alatta elmentünk - a szélmalom sebesen forgott volna? Lucie azt mondaná rá: bolond az eset.

Október 10.

Kurtábbak a napok, rövidebbek a naplók. A borzalmakkal torkig vagyok. Nem vagyok én a Bellicum küldöttje, hogy haditudósitásokat irjak.

Az ezredek vadonatuj ruhában indultak meg. Ők hordozzák meg legelőször Magyarországon az uj császár zászlóit, illő, hogy ez ünnepies alkalommal takarosak legyenek. Most látná csinos hadi népét a császár! Rongyosak, ágrólszakadtak, majd elrepülnek; a testük is kilátszik. A szakáluk torzonborz, mezitláb lábolják a sarat, sőt a dragonyosok közül is sokan nyomják mezitláb a kengyelt. Legyek, szúnyogok légiója fölmarta őket. A szemük bedagadt. Alig van emberi formájuk.

Egypár hegyet megszüreteltünk. A sereg ellepte a szőlőket. Két óra alatt ugy megszedte: a rigóknak egy árva csilling sem jutott.

Bekkers hibáztatta a Herbeville eljárását.

- Ez a szüret fölér egy elveszített ütközettel. Annyi betege és halottja lesz.

A felesége ellentmondott.

- Ugyan, uracskám! Hisz minden fürt szőlő tökéletesen meg van érve. A beteg is meggyó­gyul­na tőle.

Mi is fölmentünk a hegyre. Az őszi délután melegén sütkéreztünk. A katonák rőzséből máglyát raktak, napszálltakor meggyujtották.

Az édes must, ugy látszik, fölforrt bennük. Nekiestek a gödörben összegyült esőviznek, oly mohón itták, mintha a megváltásuk volna.

Másnap kétezer beteget hagytunk el az uton.

A jó öreg Herbeville a haját tépte. Nem tudták kiverni a fejéből, hogy a kurucok a szőlő­fürtöket megmérgezték.

Október 15.

Átkeltünk Szeged alatt a Tiszán. A Tisza kedves, szép folyó. Néhol szőke, mint Stephney Lucie. Füzesek és rekettyebokrok között folydogál. Holt ága is van, a mely el van vágva a folyó eleven sodrától, a hol rothad és romlik minden; átható szaga messzire érzik. A Herbeville-féle hadsereg képe. Az is el van vágva a váraktól és segitőforrásoktól, a császár katonai erejének friss hullámaitól. Rothad, romlik szemlátomást. Büze már az egekig ér.

A Tisza - sok nehézség után - a hátunk mögött volt. A hidat fölszedték, a hidfőt fölgyujtották. Nagy teher esett le a katonák szivéről. Most már nem jöhet át rajta senki. Hosszu idő óta ma lesz az első nyugodt éjszakánk.

Magam is édesdeden aludtam; de virradatkor ijedten szöktem föl az ágyamból.

Az történt, hogy három kuruc ezred csöndben átusztatott a Tiszán. Még erősebb locscsanás sem hallatszott. Átérve, a lovuk lábát bekötötték, zaj és egyetlen lövés nélkül jöttek rá az alvó táborra.

Rettenetes zürzavar támadt. A katonák fegyverüket a kezükbe kapva, hajadonfővel bujtak ki a sátrukból. Herbevillét az ágyából ugrasztották ki.

Mire fölocsudtunk, a kuruc lovasok nádkévékbe, levágott fatönkekbe, apró halászcsolnakokba kapaszkodva, a folyó közepén usztak nagy vigan.

A fővezér e naptól fogva, mint a vakondok, ugy beásta magát a földbe, a hol tábort ütött. Kitelik minden e sátán fajzatoktól - szokta mondani - ha hidverés nélkül átjöttek a Tiszán.

A Tiszának, bár szőke, mint Lucie, én is bucsut mondok. Pedig a sikság, a városok és a folyó sokat megmagyaráztak nekem a magyarok életéből. Minél közelebb jutunk Erdélyhez, annál boldogtalanabbul boldog vagyok. Egy országban leszek - vele...

Október 25.

Szenvedésünk még nem ért véget.

A gazdag hajduvárosok felé közeledünk, hogy kedvünkre megsarcoljuk. Csakhogy Károlyi kiparancsolta a népet belőlük. A katonáink szivesen fölgyujtanák a pusztán maradt házakat; ám Herbeville a jövőre gondol. A hogy megtettük e keserves utat, ugyanezen az uton vissza is kell jönnünk. Mi lesz akkor, ha magunk pusztitjuk el a száraz födelet, a hol visszajövet megpihenhetnénk?

Debrecen parasztváros. Vagyonosságának nagy hire van. Annál boszantóbb, hogy egy macskát sem találtunk benne. Se gabona, se szarvasmarha, se pihenés!

A kurucok őrszemei a város kapujáig száguldoznak. Nem tudjuk, melyik pillanatban gyujtják nyakunkra a szalma-várost? Egy szikra kell csak és lángolunk.

A kutakat az elmenekült polgárok betömték. Állatot, embert gyötör a szomjuság. Ez talán mégis szivtelenség.

Heuréka! A pincékben sok bort találtak. A tisztek gyanakodnak: miért hagyták itt? Ha mindent elvittek, miért nem rakták szekerekre a boroshordókat? E mögött valami lappang.

Megtiltották a katonáknak, hogy igyanak a borból. Ki venné rossz néven, ha egy ital vizük sem lévén, a parancsnak fittyet hánytak? Beütötték a hordók fenekét és dühödten nekiestek a búfelejtőnek.

A bor a fejükbe ment. Előbb danoltak, vigan voltak. Majd fölvetette a piacot vig nótázásuk. Minél többet ittak, annál szomorubbak lettek. A mámor második stádiumában eszükbe jutott a nyomoruságuk. Sokan zokogva sirtak, mások bután, önkivületben meredtek maguk elé; néme­lyek a kardjukat keresték, hogy önként véget vetnek a kiállott szenvedésüknek. A legtöbb elvetette magát és horkolt. Az utcán, kapuk alatt, pincegádorban, beütött hordók mellett részeg katonák feküdtek. Mintha meg volnának halva.

Herbeville megriadt. Átvillant a fején: a ravasz debreceni civisek talán azért hagyták itt a borukat, hogy a katonák megrészegedjenek? A kurucok azután - egy éjjeli támadással - elvégzik a többit.

Riadót fuvatott. Katonái csak nyujtóztak. A végső itélet trombitája sem tudná fölrázni halálos alvásukból.

Volt lótás-futás, rémüldözés, eszeveszett kapkodás. A kaput tizenöt józan dán gyalogos őrizte. A többi aludt.

Herbeville és a tisztek félelem között virrasztottak. Ha most támad Károlyi egész hadával: Debrecen lesz a császári sereg koporsója.

De nem támadt...

Én is átvirrasztottam az éjszakát. Az egymást nyomon követő események folytán, nem élhettem belső életet.

Most az éjszaka csöndjében, a mikor képzeletem a fü növését is hallja, azt gondolom: a mig az Alföldön áthaladtunk, hol előttem járt, hol a nyomomat követte az én lelkem angyalom... Az éjjeli támadók élén, a kik rendszerint a táborunk közepéig hatoltak, bizonyára ő lovagolt. Engem keresett, bár halál és veszedelem leselkedett rá.

Mióta a hajduvárosokat járjuk: érzem, ő már nincs a közelemben. (A debreceni éjjeli megrohanás talán azért maradt el?)

Elesett volna? Nem. Oh, ha baj érné, a szivem azt megtudná. Egy cserép viola illata már oly távolról megcsap, a honnét más egy egész kert illatát sem érzi. És akármily mélyen alszom és bezárom is ablakom fatábláit, megsejtem, mikor kel, mikor fogy el a holdvilág.

Hát arra hogyne rendülnék meg egész valómban, ha ő, a drága, az egyetlen, örökre lehunyná a szemét?

Október 31.

Nagyvárad!

Már látszanak az erdélyi havasok. Alul sötétkékek, vállukon ragyogó hópalást.

Bekkers hirt vett Erdélyből, hogy Forgách bevette Fogarast. Most már csak két vár van a császár kezén. A többi a Rákóczié. Forgách érdeme... A sejtelmem megcsalt volna? Várakat ostromolt, a mig én a közelemben hittem?

Ha a nénémet hazahozom, nem jövök a haddal. Magunkban utazunk a bányavárosok felé. Vagy Temesváron át, nekivágunk a Dunántulnak.

A seregtől irtózom. Mennyi elhullott lova, beteg katonája, halottja, piszka, pora, férge, szaga van! Megfertőzteti a levegőt, a merre jár.

Velük vonulni át a nagy magyar sikságon, osztozni éhségükben, reszkető félelmükben, állan­dó veszedelmükben, minden keserves megpróbáltatásukban: erre többé nem vállalkozom.

Ám vele utazni, lóháton vagy hintóban; együtt kelni át a Tiszán; menni-mendegélni napokig a napsütött sikságon, a mig messziről ezüst tavak reszketnek, fényes vizesések morajlanak, tündérpaloták épülnek el délibáb jóvoltából, - oh, mily gyönyörü álom ez!

Utazni este a holdfénytől elöntött sikságon; hol a csillagokat nézni, hol az ő szemét; pásztor­tüzek égését látni; ménesek mellett elhaladni; furulyaszót hallani; vállára hajtott fővel várni a napfölkeltét, a melytől e szürke, egykedvü tájék oly szép lesz, oly boldog és lángoló, a milyen én volnék, ha egyetlenegyszer megcsókolna: hej, ha mindezt valaha megélhetném!...

Este van. Takarodót fujnak. A takarodó mélabus dallama egyetlen poétikus része a mi tábori életünknek.

A kurucok tárogatóját szeretném már hallani. Azt mondják: kétszáz esztendős bánat sir benne. Nemzedékről-nemzedékre szálló örökös szomoruság. Forgáchtól nem egyszer hallottam: ez a magyarok történelme.

November 1.

Rákóczi megelőzött bennünket. A mig mi átvergődtünk a sikságon, ő hadát Erdély határán csatarendbe állitotta.

Nem jutunk hát be Erdélybe döntő csata nélkül. Ha elveszitjük, visszafelé a sivataggá tett Alföld megesz... Mint a római légióké a teutoburgi erdőben, a császár válogatott ezredének csontjai ugy fognak fehérleni mindenütt a végtelen pusztákon.

November 2.

Herbeville bizik. A mi csapást a kurucok hadviselése rá mérhetett, azt ő már elszenvedte. A mi a kétségbeesett, reménytelen vállalkozásból még hátra van, egy rendes ütközet: az javunk­ra fog eldőlni. Eddig egyetlen rendes csatát sem nyertek meg a kurucok. Lovas nemzet lévén, a guerilla-harc az elemük...

Herbeville bizik, de a serege nem osztozik a bizalmában. Elfogott oláh parasztok rémhireket terjesztenek a kuruc sereg számáról és erejéről.

Az idő kiderült.

November 9.

Szilágy-Somlyónál már összekoccantunk Rákóczi előcsapatával... A kurucok a karikai szorosnál várnak ránk, mi Zsibónál szeretnénk - ha lehet csata nélkül - átosonni.

Mert Károlyi lovasezredei a nyakunkon vannak. Ha, mikor mi a szorost vivjuk s Rákóczi egész erőnket leköti, Károlyi a hátunkba esik: Bekkers szerint, a sorsunk meg van pecsételve.

A sátrakban szomoru élet folyik. A katonák bucsuleveleket irnak. Még végrendeletet is készitenek. A ki fiatal s otthon kedvese van, sir. Rontja a többiek kedvét. Temetési hangulat!

November 10.

Utunk erdőségen visz át. Erdő, mindenütt csak erdő! A madarakat elijeszti a lármás vonu­lásunk. Szegénykék elnémulnak. Rigó nem fuvolázik, szarka nem csacsog, vadgalamb nem búg, harkály nem kopog az erdőben.

A helyett csattog a fejsze. Ledöntögetjük a fákat magunk mögött, nehogy Károlyi lovassága üldözhessen és beérhessen. Beszökünk mi bizony Erdélybe, a helyett, hogy diadalmasan bevonulnánk. Az alföldi sikság elvette szivét a hadnak. Nem verekedni és győzni akar ez már, szeretné bevenni magát népes, jómódu, biztos városokba. Ott is a bubos mellé.

Ám, ha el is állott az erdő szava; ha az izzadó sereg el is vette a fenyők illatát és a fejszével le is döntjük a legszebb szálfákat, az erdő mégis csodás. Fénynek és árnyéknak a játéka a gallyakon. Az erdő megvilágitása tele van sejtelemmel és költészettel. A hogy minden szél­fuvás ezer ajtócskát nyit a verőfénynek és a másik széllebbenés ezer ajtócskát zár be előtte: napestig elnézném.

Reggel felül világitja meg a fákat a nap, délután alulról, nem tudnám megmondani, melyik kedvesebb?

Az ellenkező oldalon, hadakat vezetve, ő is erdőben jár. Hol megvilágosodik az arca, hol árnyék esik rá, a hogy lova a fák alatt lépeget.

November 10. Este.

Zsibóhoz érkeztünk. Ugy látszik, Herbevilletől nem mulhat el a keserü pohár.

Rákóczi rövidebb uton elénkbe jött és huszonkétezer főből álló hadseregét csatarendbe állitotta.

Herbeville, mit volt mit tenni, követte példáját. Baloldalát a Szamos fedezi. Serege derekát eltakarják a magaslatok.

Most már az öreg, tapasztalt vezér is tele van aggodalommal. Károlyitól tart.

Végre hallom a tárogatót. Tisztán áthangzik a Rákóczi táborából. Kesergés, reménytelen szo­moruság sir benne. Szemem könybe lábbad, a hogy hallgatom. Ily tengerszenvedésnek egyszer csak véget kell vetni! Ezért fogott Rákóczi fegyvert. Ezért dobta el magától a császár kegyét és az udvari élet minden előnyét Forgách. Ezért kel föl hetedszer az ország. Értek mindent... A tárogató sokat megmagyarázott. Hogy lehetne igaza a császárnak, mikor ilyen halálosan szomoruak a magyar dalok?...

November 11.

Zsibónál Rákóczi csatát vesztett. Herbeville a vejét, Draskovics Ádámot küldte Bécsbe a győzelmi jelentéssel. A kurucok sok ágyut és zászlót elhagytak.

Mi történhetett? Bekkers ebédnél azt ujságolta: a kurucok bal szárnya, a melyet Forgách vezényelt, két tüz közé került. Teljes rendben visszahuzódott. Ezt látva a jobb szárny, hebe­hurgyán, minden parancsszó nélkül, önmagától megszaladt. Mire Rákóczi lóra ült és Zsibóhoz vágtatott, gyors visszavonulásban volt egész hadi népe.

Károlyi, a ki a siker kulcsát kezében tartotta, elkésett. Egyik lovasdandára Szamos-Ujvár tájé­kán a fejedelemhez csatlakozott ugyan, hogy visszavonulását fedezze; de, bár neki voltak a legjobb lovasezredei, nem vett részt az ütközetben. Pedig Rákóczi megrendelte, hogy mihelyt ágyuszót hall, üsse meg az ellenséget minden erejével...

Nyitva van előttünk Erdély. Nyitva van, a véletlennek szeszélyéből. Kicsiségeken fordul hát meg az ütközetek sorsa, épp ugy, mint az embereké!

A tábor győzelmi mámorban van. Tegnap még vesztüktől féltek, ma felhőkig ér a vitézségük.

Miért vagyok oly kedvetlen? Miért nem tudok örülni a győzelmünknek? A tárogató még most is a fülemben sir-rí. Hej, ha jönne Forgách, Károlyi, ha jönne Rákóczi és szétvernék ezt az ujongó hadat, a mely tegnap sirt, végrendelkezett, az egérlyukba is elbujt volna, egy szikrát sem szánnám a nemzetségemet.

Kis leány koromban is a szegényekhez és a szomoruakhoz huzott a szivem. Az eltört babámat jobban szerettem a piros képünél, a szépnél, a melyiknek jól volt dolga, ezért neveztek el anyókának.

Ha van nép, a mely végigjárta a szenvedések iskoláját, ugy a Forgách nemzete az. Ez okból szeretem.

November 20.

Az erdélyiek Károlyinak tulajdonitják a fejedelem vereségét. Hála Isten, tehát nem Forgách­nak.

Árulónak mondják, a min nem kell tulságosan megütközni. Kis leány koromban fekete fő­kötőt kellett egy napig viselnünk, ha rossz fát tettünk a tüzre. Senki sem vette valami tragi­ku­san a fekete főkötőt, sem a ki adta, sem a ki kapta, mert fejről-fejre járt. Igy vannak a kurucok is az „áruló” cimmel. Hol ennek adják, hol annak adják, a legtöbbször komoly ok nélkül.

Bementünk kincses Kolozsvárra. Nem bennünket vártak. Diadalivek alatt vonultunk be; Rákóczinak emelték. A kolozsvári jezsuiták főnöke magasztaló föliratokat készitett rájuk.

Herbeville dühbe is gurult érte. A diadaliveket ledöntette, a dicsőitő fölirásokat megégette. S mert megtudta, hogy a jezsuiták főnöke készittette, két század katonát szállásolt be büntetésül a rendházukba. Még pedig, hogy az atyákat annál jobban megboszantsa, dánusokat.

Azok egy szálig luteránusok.

November 22.

Rákóczi kivonult Erdélyből. A legelőkelőbb főuri nemzettség férfi és női tagjai, nagy állásu egyházi és világi férfiak, a nemesek szine-java vele ment. Több mint tizenkétezer ember. Nem azé az ország, a ki a várakat, azé, a ki a sziveket birja. Hivségben maradt szivek vissza­foglalják a veszendőbe ment várakat.

Forgách is a fejedelem kiséretében van. Gyönyörü szép Erdélyország azóta közönyös előttem.

Egy ember itthagyta, és most már unom.

November 24.

Lucie irt. Mikor Herbevillel utnak indultam, tudatta Forgáchcsal. Fölbiztatta, vegye hasznát az üzenetének. Ha férfi volna - Lucie, férfi! - ő bizony hasznát venné.

Igy már értem... Forgách látni akart, beszélni szeretett volna velem. Lucie leveléből azt is hihette, én akartam tudatni vele a hollétemet. Szörnyü elgondolni, micsoda vakmerő táma­dásokat kisérlett meg, hogy célhoz érjen.

Lucie kotnyeles, mit ártja magát az én dolgomba? Mit irkál - neki? Mintha a levele minden betüjéből a szürke szeme nézne az én drágámra. A bámuló, kutató, kiváncsi, szép, kacér szeme.

A Lucie szemei, az enyéim helyett... Ej, csacsiság: féltékeny volnék?...

November vége.

Viszem a nénémet haza...

Mi minden pletykát tud szegény!

Tőle hallottam, hogy a Forgách nejét Eszterházy Ágnesnek hivják. Valamikor szép volt, most már beteges.

Nem tudom, Gáspárral mi lesz. Buccelinit s az elhunyt császár más bizalmas embereit már régóta fölmentették. Ha Buccelini csak tiz évvel fiatalabb volna, Luciet eltenném láb alól.

IV. A haragos Achilles Tavarnakon.

A zsibói csata után Forgách Kassa alá szállott. A fejedelem parancsából friss hadat gyüjtött és néhány hét alatt begyakorolta. Onnét a fejedelem hadastól magához rendelte. Rákóczi udvaránál töltött néhány napot s ott Vay Ádámmal összeütötte a tengelyt.

Sem a fejedelemnek, sem Bercsényinek nem volt az esetről tudomása. Ők csak az összeveszés következményét látták: Forgách nekikeseredve, elhagyta az udvart.

Hogy három napig hol barangolt, busulásnak adva fejét, ő maga sem tudta volna megmon­dani. Negyedik nap déltájban, lóháton, az öreg Csontos kiséretében előkerült.

A hogy a nyeregből Csontos lekecmereghetett, sietett a konyhába, kezet csókolni a grófnénak.

- Megjöttünk. Gyilkos rossz kedvünk van. Ne faggasson ma bennünket a Herkó páter sem. A méltóságos grófné is jobban teszi, ha - mint a dinnyét - vederben kutba bocsátja le a kiván­csiságát.

A grófné elmosolyodott. A vén hüséges katonának sokat elnéztek a háznál. A főzőkanállal tréfásan ráhuzott.

Forgáchné leoldotta a kötényét, megigazgatta a haját, azzal benyitott az ura szobájába.

A tavarnoki lakóház egyszerü udvarház volt. A szobák alacsonyak, gerendásak, sürü rostély az ablakon. A butora egyszerü és csak a legszükségesebb. A felesége itt vonult meg a háboru zivatarában. Egyszerüen és takarékosan élt, az egyetlen fiát nevelte.

Mióta Forgách elfoglalta Kassát, az urfit beadta a barátok konviktusába. A felesége ugy maradt, mint a megszedett szőlőtőke.

Forgách szobája szegletszoba volt, három felé nyilott az ablaka. Végig látott innét a gazda­ságán.

A ház körül száz éves öreg nyárfák; a kert végében peckes jegenyék; a szalmatetős istállók ablakán dől ki a pára; a hosszu juhakol tájékán, a melyet máskor majd fölvet a nyájas bégetés, néma csönd. Csak a gémeskut nyikorog, a hogy a vájuba vizet huznak. Ez az egyetlen hang, oly béke van a tanyán.

A mig a konyhából az ura szobájáig ért, a grófné kifőzte haditervét. Megfogadja a strázsa­mester tanácsát.

Egy árva szót sem kérdez a férjétől, hanem ő hozakodik elő a maga ezer házi bajával. Hátha sikerül más irányba terelni a komor gondolatát?

Forgách nagy bőrszékben ült a tüznél. Március eleje volt, de azért a kályhában vigan égett a bükkfa.

Nem melegedni ült a tüzhöz, hiszen nem fázott. Inkább lángolt a tüzes harag benne. Olyan piros volt a nyaka és az arca a fölindulástól, hogy a felesége szeretett volna két-három piócát rakni rá.

Eszterházy Ágnes az olyan asszonyok szomoru életét élte, a kiknek daliás, nagyon is fiatal uruk van. Fiatalabb korában féltékeny volt egy kicsit, ha ura szerelmi kalandjaiból egy és más a füléhez jutott. Később megszokta; azután sorsába beletörődött.

Ha házaséletükön elgondolkozott, magamagát okolta. A hüvös, tartózkodó, közönyös termé­szete nem illett össze a Forgách képzelődő, tüzes, lelkesedő természetével. Az ura hol nem birt az egeket csapkodó kedvével, hol elcsüggedt. Az ő kedélye mindig egyforma volt. Egye­nes, szürke, változatosság nélkül való, mint az alföldi róna. Mit tegyen? Elfoglalta magát a ház körül való dolgokkal. Templomokat épitett, oltárteritőt himzett, vagy esténkint font a cseléd­jei társaságában.

Egyetlen egyszer lázadt föl, akkor is a családi büszkeség késztette rá. Hire járt, hogy Forgách Nigrelli Anna grófnő után jár, az Eszterházy Dániel hires, szép felesége után.

- Hagyjon békét az Eszterházyaknak - fakadt ki erélyesen. - Kivülök van még elég család, a melyeknek nő tagjaira árnyékot borithat a közeledésével.

Most, hogy elkeseredett harag az urát haza üldözte, részvéttel fogta meg a kezét és a homlokát odatartotta, hogy megcsókolja.

- Isten hozta, édes uram... Jó is, hogy egyszer már hazavetődött. Kegyelmednek fia van s há­boruból meg nem élünk. Ebédig körülvezetem a gazdaságban. Széthull minden; az én gyönge, asszonyi kezem nem birja összetartani. Kegyelmed kell ide... Nézzen szét, lelkem - mit müveltek velünk a tüz kinjára valók?

Forgách azért jött, hogy jól kipanaszolja magát s ime, panaszszal fogadják. A gazda nélkül sinlődő gazdaság ezernyi apró kellemetlenségének hirével. Ily fogadásra nem volt elkészülve.

Kiment a felesége után. Az előszoba fogasán ütött-kopott fekete dókája lógott, a miben gaz­dálkodni szokott. Magára kanyaritotta. A szegletben unatkozik tengersok idő óta a fokosa; a kezébe vette. A vékonytalpu szattyán-csizmája aligha el nem merül a feneketlen sárban. A mig nézegette és tépelődött, mitévő legyen, előkerül Csontos a varrott talpu, bagaria botossal. Abban ugyan el nem merül, sem át nem ázik.

Leült a külső ajtó küszöbére, Csontos lehuzgálta lábáról a szattyán csizmát. Közben ilyen­formán ijesztgette a gazdáját:

- Nagy méreggel jöttünk, igaz, de a mi epe itt menten elönti, ha körülnéz a gazdaságában, ahhoz képest a mostani haragja kisfüstü dolog.

Forgách most hát már igazán kiváncsi volt, mi minden keserves meglepetés vár rá itthon?

Az udvar sártenger volt. A ház végéhez faláb volt támasztva. Két hosszu lécből faragták oly­képpen, hogy félöl magasságban a kasza fogójához hasonló bütyke volt a lábnak. A lécet végig simára gyalulták, hogy jó fogás essék rajta.

Csontos segitett a grófnénak. Az ő fogata volt a falhoz támasztott készülék. Nem telt bele egy perc s Forgáchné hosszu gólyalábakon lépdelt az ura előtt a sártengerben.

Forgách nevetett is, boszankodott is.

- Soha sem volt itt ilyen degesz sár.

- Március itt érte a téli havat. Nem volt, a ki elhordja - fordult vissza a felesége, nagyokat lépve az istállók felé.

A lóistálló ajtajára rá volt forditva a kulcs. Csontos kinyitotta és betaszitotta a gazdája előtt. Máskor tizenöt-husz kényes ló ropogtatta az abrakot. Most gazdátlan volt a jászol.

- Mi lett a lovaimból?

Forgáchné nem szállt le a magas falábakról, pihent egy kicsit; hátát a falnak támasztotta.

- Ocskay uram legényei vitték el. Azt mondták, jó lesz rajtuk...

- A németet hajszolni? - vágott közbe Forgách, megnyugodva a lovai rendeltetésében.

- Ujvárban parádézni... - egészitette ki a grófné a mondatot.

Mikor látta, hogy felhők gyülnek az ura homlokára, hozzátette szelid csufolódással:

- Hanem irást, azt adtak róla.

- Menjünk tovább egy házzal - javasolta Csontos. - Az irásból majd megtudjuk, micsoda malaclopó, vereslajbis népség járt erre.

Mert nem lehet az kuruc, a ki a tábornagy lovait elhajtja, a mig mi Erdélyországban drago­nyosokra nyulásztunk.

A tehénistállóból meleg pára gomolygott. Nyitva volt az ajtó. Ebben hát laknak.

- Nézzen be, lelkem uram.

Forgách meghajolt, nehogy az alacsony ajtófélfába beüsse a fejét. Négy tehénke rágódott az aszu töreken. Soványak voltak, mint az egyiptomi hét szük esztendő.

- Száz pompás tehenemből ennyi maradt?

Forgáchné ott tipegett az ajtó előtt. A falábaknak az az egy hibájuk megvolt, hogy egy helyben megállni nem tudott vele. Fölbillent volna rögtön.

- A teheneket Andrássy uram portája hajtotta el. Ugy találták, felséges pörkölt lesz belőlük. Irást sem adtak.

Forgách érezte, nem szabad engedni, hogy a felesége rideg gazdasági szempontjai fölül­kerekedjenek.

- Hadd éljenek hussal az angyalkáim, több erejük lesz ütni-vágni a németet. Szép, hogy ránk is volt gondjuk, négy fejős tehenet meghagytak. Egy füst alatt azokat is elhajthatták volna. De törektől aligha duzzad a tőgyük.

- Egy szál takarmányunk sincs, mind elhordta a kuruc élelmezési biztos.

- De megfizetett érte?

- Meg. Kongóval fizette a felét; a másik felét igérettel. Az igéret még mindig többet érő, mint a kongó!

- Ne bántsd a kongót. Az a szegény magyar nemzet pénze. A juhaklot meg sem nézem. Gondolom, azt is elhajtották. A sertéseimre nem vagyok kiváncsi. Ha volt eszük, az erdőben széltében lövöldözték. A gabonásomat miért lássam? Ugy hiszem, feltörték. A zsirosbödö­nöket nemde, szekerekre rakták? A boroshordóimat fölhengergették? A liszteshombárt min­denestől fölpakolták? Hát a tengerivel mi lett? Persze, persze, a katona szereti az édes málét.

Jaj, kis szivem, nem gyertyástánc a háboru, egy szél is mennyi kárt tesz a kertedben; az elmaradt esőt megsinyli az ország. Egy szikrától - a mit száz évig épitettek és gyarapitottak - egész város leég. Csak a mi háborunk ne rójjon áldozatot ránk?

Hány Forgáchnak és hány Eszterházynak - egész nemzedékeknek - folyt itt jól a dolga! Ha most egynek-kettőnek a sorsa rosszabbul megy: az csak nem igazságtalanság? Lám a szegény embert az ág is huzza, mindig rossz volt a dolga és mindig rossz marad, a háborunk terhe mégis rajta.

Tudom, hogy mig mi fegyvert fogunk: itthon üti-veri, nyuzza a hajdu még a kuruc úr jobbá­gyait is. Az asszonyok bársonyvállát, rásakötőjét, ezüstkapcsos övét is elszedik az alávalók. A falvakban alig van korcsmáros, mert megölik, ha bort ingyen nem ad. Ha ad: akkor meg tönkremegy szegény. Beáll a jobbágy kurucnak, maga helyett zsoldost fogad, ő meg otthon - katonaruhában fosztogatja a földesurát. Mindezt jól tudom és borzadok, ha rágondolok, micsoda istentelenséget követhetnek el más emberrel, mikor a vezérük házában is igy mernek garázdálkodni.

Oly időket élünk, feleség, a melyek sulyos áldozatot kivánnak mindnyájunktól. Szivem kész minden áldozatra... És mégis - hogy bánnak velem!...

Ott állott a sártenger közepén, kifosztott gazdaságán jártatva szemét. Haragja elszállott. Csak bánatot érzett. Bánatot, hogy nem akarják megérteni?

Még Eszterházy Ágnes egykedvü szivét is meghatotta a szomorusága. Egy percig megvillant a fejében: lekivánkozik a falábakról; nyakába kapaszkodik az urának és fejét vállára hajtva, az ölében viteti magát vissza, mint három hónapos asszony korában.

Érezte: megváltozott férfi mondja neki mindezt. Nagy és tiszta szenvedélyek vihették csak végbe lelkén, gondolkozásán, egész valóján e hatalmas változást. A faját, a hazáját is más­képpen szereti, mint azelőtt. Talán nem jobban, de tisztultabb érzésekkel. Ki mérné meg - mily magasztos erők mozdultak meg benne!

Neki nincs része az ura lelki és szivbeli átalakulásában. Hiszen most is kitünt, a szenvedett anyagi károk megitélésénél, más-más világban élnek mind a ketten.

Más Forgách Simon ez, a ki minden áldozatra kész. Más. Nem az, a kit ő ismert és szeretett. Ha vulkánikus erők teljesen megváltoztatnák egy jól ismert táj képét, nem csodálkozott volna el rajta jobban, mint azon, hogy a férje mily nagyon megváltozott.

Sóhajtva megindult előtte, hosszu, gólyalépésekkel lábolva a sarat. Vissza sem tekintett, a mig el nem érték a ház végét. Itt ügyesen leugrott a magas falábairól, mielőtt Csontos segithetett volna. Sietett be a konyhába. Ebéd ideje elmult.

Az ebédnél mindenféléről beszélgetve, lopva ügyelte az urát. Még a szokásaiban is változást vett észre. Jobban magába mélyedt. Egy-egy váratlan kérdésre mintha álomból ébredne. Keve­set ivott. A szeme mégis ragyogott, mint a kit bor helyett gondolatok és emlékek mele­gitenek. Máskor dicsekvő volt, most megbirálta a tetteit. Kedvelte a sikamlós beszédeket, a léha anekdottát, most nem beszélt oly szabadon. Mintha felnőtt leánya volna, az ülne velük az asztalnál, annak a hófehér ártatlanságát kimélné, Forgáchné ugy képzelte.

A külseje is más volt. A tábori élet fáradalmai ellenére, fiatalabbnak tünt föl, oly karcsu volt. A könnyelmü, dőzsölő életmód, a hervasztó szenvedélyek nyoma eltünt az arcáról.

Ebéd után félénk kisérletet tett, hogy hirtelen hazajövetele okáról szólásra birja.

- Bercsényi tudta, hogy haza készül kigyelmed?

Forgách szófukar volt.

- Nem tudta.

- Akkor mire véljem a dolgot? Kétszer is kérdeztette, megjött-e?

- Pihenni jöttem haza. Máris háborgatnak?

Boszusan hátravetette magát székében.

Délután elborult az idő. A szél ugyancsak cibálta a nyárfákat. Még a jegenyék egyenes derekát is meghajlongatta. Nemsokára esett, kavargott a márciusi hó.

Forgách egyedül volt a szobában. A felesége lepihent. Az ablakból nézte a gyönyörü fehér időt. A fákon, háztetőkön, kémények ormán, keritésen megmaradt a hó, az udvar sarában azonban, a hogy lehullott, mindjárt vége lett.

A szél mind erősebben fujt. Fütyült, sikongott a kürtőkben, az ablakot rázta, leverte a kémény füstjét.

Az egyik béres az udvar közepén ődöngött. Egyszer csak megállott, a fülét hegyezte, valami zajra ügyelt. Lassan cammogva, mint a kinek nem sietős a dolga, megindult a kapu irányában.

Csontosnak is jó füle volt. Lónyeritést hallott. Futott, a hogy csak öreg inai birták. Nem állta meg, hogy szaladtában jól hátba ne üsse a bérest.

- Halálnak jó volnál, oly lassu vagy... Nem látod te hájfejü, hogy urak jönnek?

Akkor már elérte a kaput. Kitárta mind a két szárnyát és keményen kihuzta magát, ugy köszöntötte katonásan a vendégeket.

Lovas vágtatott be negyedmagával. A kisérői illő távolságban elmaradoztak tőle; de ő csak jött a hófergetegben, pejlovon, fekete, kurta suba a vállán, kalpagja a szemébe huzva, hogy föl ne ismerjék.

Forgách, a hogy kipillantott az ablakon, meglátta a délcegen vágtató lovast. Egyszerü, fekete ruhájában a kavargó hófellegek dacára rögtön ráismert.

Ugy, a hogy volt, hajadonfővel, kisietett az udvarra. Mire a lovas megállott a tornác lépcső­jénél s valami lovász után nézett, Forgách már ott állott, hogy segitsen a leszállásnál.

A vendégnek jól esett a figyelem. A hogy lába a földet érte, Forgách szőke hajáról leverte a havat, izmos karjaival magához ölelte.

- No, te haragos Akhillesz. Nem üres kézzel jövök ám a sátorodba... Jövök a fejedelem szives üzenetével...

A hófergetegben lóháton érkező férfi Bercsényi Miklós volt.

Forgáchné, hirét véve, mily ritka, kedves vendég érkezett, átöltözött. Ezüstzsinórral kihányt, halvány rózsaszinü pruszlikot és suhogó selyemszoknyát vett föl; gyöngyös pártát illesztett a fejére, magassarku piros csizmát huzott; karján, nyakán drága családi ékszer.

Bercsényi kezet csókolt a ház asszonyának, azután, mint kedves hugának, a halvány arcát megcsippentette.

- Megpirosodik a menyecske, mihelyt az ura itthon van. Még nyikogó baj éri a házat... - mondá évődve.

Bercsényi oly titokban jött, hogy három inasán kivül nem hozott magával senkit. Azok, Csontos urammal, ugyancsak kivigadták magukat.

Forgáchék hármasban, korán megvacsoráltak. Ha föl is hengergették a tábornagy hordóit a pincéből a kurucok, maradt dugaszban akárhány palack, finom, pókhálós öreg bora.

A vacsoránál Bercsényi ragyogó kedvében volt. Egyik szines ötlete a másikat kergette. Közdolgokban kifáradt lelkének pihenés volt ez a kis bizalmas beszélgetés az atyafiaival. A hatalmas elméből oly játszi, kedves, bübájos gondolatok gomolyogtak elő, hogy a grófné enni sem tudott elragadtatásában. Fejét könnyedén a könyökére támasztotta és fénylő, ámuló szemét le nem vette a nagy Bercsényiről.

Különös látvány is volt. Mintha komor, tüzhányó nyilásából száz meg száz zománcos szárnyu, csillogó pillangó szállna ki, rettenetes erővel kilövelt kődarabok és izzó, perzselő láva helyett.

Akármennyire csüngött is Forgáchné a Bercsényi ajkán, vacsora végeztével - a hogy illett - a férfiakat magukra hagyta.

Mig azok beszélgettek, utána nézett a vendégszobának.

Maga huzta föl a vánkosokat. Előkereste a legszebb selymes paplanát, egy rezedazöld szinüt. Becsukta gondosan az ablak fatábláit. A Flórencben készült, nehéz karosgyertyatartóba egész szál viaszgyertyát tett. Arany koppantót készitett mellé. Kristálypalackba friss vizet töltött. Még a csizmahuzót is megnézte, helyén van-e? Pedig - a maga három inasán kivül - még akár másik három inas rángathatja le hires vendége lábáról a csizmát.

Bercsényi, mikor magukra maradtak, átnyult az asztalon az öcscse keze után.

- Nem mindenki mondhatja el, hogy Bercsényi Miklós a levélvivője; s hogy a Rákóczi Ferenc levelét hozzák Medgyes hősének, ha nem is medgyesi cseréptányéron... - szólt, szokott enyelgő modorában... - Őszintén vallj: mi lelt?

Forgách lassan kihuzta kezét a Bercsényi kezéből. Fölállott, mély lélekzetet vett. A sérelem emléke, a mely ostorcsapásként érte, még most is föllázitotta. Nem tudott ülve maradni.

- Megmondhatom. Vay Ádám sértett meg. Szemembe vágta: a fejedelem részegnek, állhatat­lannak tart... Ha mint a maga gondolatát mondta volna, elveszitettem volna előbb őt, azután magamat. Hogy részegesnek mondott, holott csak szerettem a bort, most meg már alig iszom; tanulatlannak engem, a ki nyelveket tudok és egy időben valódi könyvmoly voltam: még hagyján. De megbizhatatlannak! Megbizhatatlannak engem, a ki - Isten látja lelkemet - kész vagyok hazámért minden áldozatra - ezt én sem Rákóczitól, sem senkitől meg nem érdemel­tem.

Bercsényi erős, fekete szemöldje megrándult.

- Vay uram emberséges ember; de nyilván félrebeszélt. Talán láza volt. Sokat bizgatja szegényt a száraz fájdalom.

Az már igaz: ördögadóba tartozott a locscsa-fecscse beszédével. De hogy is hihetted öcsém, hogy a fejedelemnek ez rólad a véleménye, mikor száz jelből tapasztaltad az ellenkezőjét? Hol a Dunántult bizta rád, hol Erdélyt, hol hada szervezését. Rábizunk-e ily nehéz és kényes föladatot másra, mint a kit sokra becsülünk akár mint katonát, akár mint embert?

Forgách haragja alább hagyott.

- Szuszmata embernek ismerem Vayt, azért lepett meg a föllépése. Tábornagya vagyok Rákóczinak, ezért esett nehezemre ily sértést dugni zsebre a belső inasától.

Bercsényi mosolygott.

- Belső inasa! Olyan éles, csipős lekicsinylése a Vay udvari méltóságának, mintha csak magam mondtam volna rossz kedvemben. Itt a fejedelem levele, édes öcsém. Nemes hangu, szép levél, még a szived halálos sebét is begyógyitaná, nemhogy az ilyen bagoly-karmolást.

Forgách átvette a levelet. Vigyázva körülvágta a piros pecsétjét, fölbontotta az aranyszélü papirost, az egyik viaszgyertyát közelebb huzta, ugy olvasta nagy áhitattal.

Fénylett az örömtől, mikor végigolvasta. A hirtelen indulatok embere lévén, a Rákóczi pecsétjét és aláirását többször megcsókolta.

- Mily kár, hogy csak egyszer halhatunk meg Rákócziért!

Bercsényi, mintha jós lélekkel a jövőbe látott volna, borusan válaszolt.

- Mi csak egyszer... De ki tudja, hány nemzedék fog még küzdeni és meghalni érte?...

Ülj le mellém, öcsém... Most már nyugodtabb vagy, add ide a kezedet... Mikor a ház lángol, félre kell tenni a perpatvarokat. Jó németvesztő idő jár. Ha csak tüzet nem rak az ebanyja a szekerébe s be nem füti maga alatt a lovát s ugy nem ül rá: bizony megfázik. Szükségünk lesz rád. Élj a vánkos tanácsával. Reggel indulok a táborba. Ha akarod, ha nem, magammal viszlek. Egynéhányszor ráütünk még a németre, azután vagy két hónapig farsangolunk böjtben, folytatjuk a béketraktát. Én leszek az egyik békebiztos. Majd fölbizgatom én a tengeri csudákat, hollandus uramat, meg az ángliust.

Forgách jókedve elmult.

- Sokszor megbékültünk német urammal, mikor körmére égett a gyertya, azért marad mindig fölül... Haragosom Vay Ádám, de ezért a verséért megcsókolnám:

„Ne higyj magyar a németnek,

Akármivel hitegetnek.

Mert ha ád is nagy levelet,

Mint a kerek köpönyeged;

S pecsétet üt olyant rája,

Mint a holdnak karimája;

Nincsen abban semmi virtus -

Verje meg a Jézus Krisztus.”

Bercsényi egyenesen a kályha nyitott ajtajára látott. Mielőtt felelne, hosszu ideig a lángba nézett.

- Versben is nagy igazság, hát még prózában. Ne félj a mi békénktől, Simon. A külföldi hatalmak jótállása nélkül nem egyezkedünk.

Forgách belepillantott a fejedelem levelébe.

- A hogy az udvart ismerem, soha, mig a világ, ebbe beleegyezni nem fog.

Bercsényi fölállott az asztaltól.

- Ha nem kell jótállás, fölkelünk ám szépen a béke-trakta teritett asztalától, karddal kivánjuk majd német uramnak, hogy kedves egészségére váljék.

Bár késő volt, a grófné még nem feküdt le. Világitott Bercsényinek a szobája küszöbénél.

Bercsényi a hugomasszonyt megcsókolta és elvette kezéből a gyertyát.

- Jó éjszakát, kis hugom. Viszem ám az urát!

Forgáchné hajbókot csinált.

- Nagy tisztesség rá nézve.

Mikor Bercsényi lenyugodott, Forgáchnak az fordult meg a fejében: ha valami német porta rácsapna a tavarnoki udvarházra és Bercsényit kézrekeritené!

Csontossal közölte az aggodalmát. A vén strázsamester zsörtölődött.

- A ki fővezér, járjon sok katonával. Az ország bánja, ha ily fényestollu madár lépre kerül.

A cselédséget csöndben, kit puskával, kit kópjával, fölfegyverezték. A török időkből fön­ma­radt szokás szerint néhány mozsarat tartogattak az udvarház védelmére. Azokat megtöltötték, a kapunak szögezték.

Maga Forgách kitétetett egy hárságyat a tornácra. A karabélyát és a kardját magához vette. A hogy volt, végigdőlt rajta.

Az idő kitisztult. A szél megfagyasztotta a sarat. Vékony jégpille képződött rajta. A hó sem csepegett a házereszről.

Forgách hanyatt feküdt a hárságyon, arcát a csillagok felé forditotta. A hogy megmozdult, megzörrent valami a dolmánya bélésében: a veszedelmes bécsi irás volt, a melynek titkát oly szivszorongva őrizte.

Az ablakok elsötétedtek. A konyhában eloltották a tüzet. A járás-kelés elcsendesült a házban és az udvaron. Az öreg béres eleresztette láncukról a komondorokat. Két, fél-farkasvérü, rette­netes állat jött elő vinnyogva, lihegve, hosszu ugrásokban, mintha a sátán kutyái volnának.

Csontos közel feküdt le a gazdájához. A komondorok körülszaglázták, de nem bántották. Azt a szürt vette magára, a melyikben éjszaka a soros béres a tornácon alszik. Annak a szagát a kutyák már jól ismerték. Keresztül-kasul száguldoztak az udvarban. A gazdasági udvart és a kertet is körülfutkározták. Egyszer-kétszer ugattak. Az egyiknek rettenetes, szinte bömbölő volt az ugatása. Forgách halkan füttyentett, nehogy Bercsényit fölverjék álmából. Nyomban elhallgattak, de egymást lökdösve, tüskön-bokron rohantak a gazdájukhoz. Régen nem látták. A kezét nyalták. Az örömtől megvadulva, ráugráltak, hársfaágyát majd földöntötték.

- Vitéz, Szultán! - szólitgatta őket Forgách. Végigsimogatta a hátukat, megveregette a pofájukat - hagyjatok békén. Álmos vagyok... - küldte el magától őket.

Elszomorodva elkullogtak, mintha értenék a beszédet. Leheveredtek a lucskos gyöpre, izzó parázsszemüket le nem vették a gazdájukról.

Forgách szemét kerülte az álom. A fejedelem levele, Bercsényi látogatása, kihuzták a tövist a szivéből. A levél, a Rákóczi kezeirása, a zsebében volt. Ha nem fél, hogy a hirtelen fény föl­zavarja az udvart, felkölti Csontost, fáklyát hozat és fáklyavilágnál még egyszer elolvassa. Ugy örült neki.

Azután eszébe jutott a bécsi irat. A tanitás, a miben a koroncói csata előtt az ujoncait része­sitette. Ma is világosan emlékezett rá: azt magyarázta, miért erősebb a magyarnál a német nemzetség? A maga és a Vay esetére célozva, elmondhatta: azért is, mert a magyar a magyar­nak legnagyobb ellensége.

Verseng, egyenetlenkedik, irigykedik egymásra; egymást fogyasztja. Nincs összetartás. Tor­zsal­kodás és pártviszály buktatja el legtöbbször a nemzet ügyét.

A mig nem szeretjük egymást, mint testvérek; a mig egymás emberi gyöngéit el nem nézzük; a mig irigykedünk, hogy mások többre vitték nálunk az ország szolgálatában; a mig a honfi­társunk szerencséjén szomorkodunk, dicsősége bánt, anyagi előnyei, előmenetele az álmunkat rontja; a mig - mint kutya a csonton - szivesen rágódunk a felebarátunk becsületén, nem gondolva meg, hogy minden magyar ember becsülete része a nemzet egyetemes becsületének: addig, akárhogy gyülöljük, zablát tesz szánkra a német.

Kevély, haragtartó szive ellágyult. Valamennyi ellenségének megbocsátott e pillanatban. Nemcsak a hazát kell szeretni, egymást is. Divide et impera - ez a császárok politikája. Szeretet és összetartás: ez legyen a mienk.

Föltette, hogy mihelyt Vayval találkozik, összeölelkezik vele testvériesen, akármily képet vág is a meglepett „bagoly” hozzá.

Nagysokára aludt el. Arcát még akkor is a csillagok felé forditotta.

Csontos csak azt várta, hogy elaludjék. Hozzá sompolygott lábujjhegyen és kitéve magát a veszedelemnek, hogy a komondorok lehuzzák, a meleg szürt könnyedén öltözött gazdájára teritette...

Vitéz és Szultán körülszaglászták ugyan az öreg strázsamestert, de nem volt semmi ellenséges szándékuk. Sőt a farkukat csóválták, hogy barátságos indulatuk felől megnyugtassák. Hiába vetette le magáról az oltalmazó szürt, a komondorok ráismertek benne a maguk fajtájára. Az a kutyahüség, halálig való ragaszkodás lakozott benne is, a mi bennük.

Mikor hajnalban kitörölte szemeiből az álmot, Forgách már nem volt a hárságyon, de a meleg szürt a vén strázsamesteren felejtette...

Bercsényi Forgáchcsal kora reggel a táborba indult.

Mikor kiléptettek a kapun és nekiiramodtak a mezőnek, két zászlóalj kuruc bontakozik ki előttük. Portáikat most vonták be; egész éjszaka Tavarnok körül „cékáztak”.

- Micsoda vásár készül? - kérdezte Bercsényi a farkaskacagányos ezeres kapitánytól, a ki kényes, táncoló lépésben jött jelentkezni szögsárga lován.

- A fejedelem különös parancsából vagyunk itt - válaszolta az ezeres kapitány - hogy el­kisérjük excellenciádat.

- Köszönöm - mondta Bercsényi kurtán, végigjáratva szemét a délceg lovasokon.

Arca nem árult el semmit az érzéséből. Odafordult csöndesen Forgáchhoz.

- Jól mondtad, öcsém, az este. Bizony kár, hogy csak egyszer halhatunk meg Rákócziért...

V. Bárányfelhők.

Stephney kedves társaságban jött Érsekujvárra, magával hozta a leányait. A három leányt meg Consbruch Klárát! Lucie, a helyzethez illő komoly arccal jelentette ki, hogy Klári gardedámja ő lesz.

Hogy tisztének jól megfeleljen, csupa sötétszinü ruhát akart magával vinni, előkereste édes­anyja feketeselyem, csipkés gallérját, sőt egyik kalapjáról a fiatal leányok jelvényét, a nyiló rózsabimbókat - leszedte és érett buzakalászt varrt rá, tekintettel ama komoly, érettséget igénylő szerepre, a mire vállalkozott.

Klári a világért nem nevette volna ki Luciet buzgalmáért. Annie és Edith azonban boszan­tották a hugukat.

- Azt hiszi Lucie, az anyus fekete gallérja kész gardedámmá teszi. Pedig a nagyanyó fő­kötőjében is százszor nagyobb gyerek nálunk.

Lucie a tükör előtt állott. Valami öregesebb hajviseletet próbált. A lázadó aranyhajfürtöket leszoritotta. Akkor meg éppen bájos volt. Csak az arany félhold hiányzott, hogy olyan klasszi­kus feje legyen, mint Dianának.

Boszusan szétbontotta a haját. Igazi fénylő zuhatag folyt le a vállán.

Más módon próbált szerencsét: az öreg missz hajviseletét utánozta. A huncutkák megadták a missz Mary arcának a tisztes kor jellegét. S most mégis, e hiven utánozott tincsek, a melyek, ha az indulat hevében szerte röpködtek, másokra az ellenállhatatlan komikum hatásával vol­tak: Lucie arcát még kedvesebbé s oh, fátum, még fiatalabbá tették. A mi őt a szó teljes értel­mé­ben lesujtotta.

Elkedvetlenedve forditott hátat a tükörnek, hogy oly vonzó, fiatal képet mutatott. Nővérei mellé ült, két kezével átkulcsolta a térdét, oly magasra fölhuzta, hogy a missz - a ki szabad­ságon volt - schocking! heves főfájást kapott volna mérgében, ha látja.

- Igazi babaarcom van. A kirakatok minden kékszemü, szőke babája rám hasonlit. De végre is, a lélek teszi, nem az arc és nem az évek. Ha nem tudok is átalakulni madárijesztőnek, azért elhessegetek én husz Forgáchot is Klárika mellől.

Edith meglökte Anniet, a ki ez által a himzésen hibás öltést ejtett.

- Hát Forgách ellen van a nagy készülődés?

A négy gyönyörü leány föltünést keltett Érsekujvár utcáin. A Bercsényi kiséretében lévő kuruc tisztek meg is próbálták a közeledést, de hasztalan. A három Stephney leány rendel­tetése az volt, hogy ködös Albionban menjenek férjhez és hervadjanak el.

Nyájasságukat egy öreges urnak tartogatták, a ki az árnyékuk volt. Hogy a piros arcu, szürke haju, alacsony termetü bácsika nagybácsi-e, gyám-e, elkésett udvarló-e? a kuruc tisztek irigy­kedve találgatták.

Buccelini gróf nem törődött az embertársai kiváncsiságával és irigységével. Boldog volt, ha a Stephney lányok köpenyét vitte. Ha bokrétával vagy nyalánksággal kedveskedhetett nekik; jegyeket szerzett valamely mulatságra; kirándulásokat rendezett; régi, érdekes épületeket vagy képeket nézett meg velük; vásárokra csalta el, hogy szinről-szinre lássák a magyar népéletet.

A kis szürke gróf mindig a kezük ügyében volt és mind a hármuknak egyformán. Ügyelt rá, hogy egyiket se tüntesse ki jobban a másik kettőnél.

Stephney nem egyszer évődött a leányaival:

- Visszaadja a kölcsönt. Nem tudta hármótok közül megtalálni Katót és most minden ügyes­ségtek ellenére sem tudjátok meg tőle, melyitek a kedveltje.

Mihelyt a fegyverszünet megkezdődött, Forgách is megérkezett. Stiriában és Bécs körül járt. Megvette ostrommal Óvárt és nyolcvan falut fölgyujtatott a Pálffy dulásaiért.

A Stephney leányok megörültek, hogy végre szinről-szinre láthatják. Klárika szive olyan volt, mint a viharos égbolt; sötét, gomolygó felhők közül égető napsugár villant ki.

A mi a szivüket nyomta, azon az első találkozáson átestek.

- Hallom, veszedelmes utat tett meg: Herbeville hadával átment a nagy sikságunkon.

- Igen, az Alföldjükön jártam. Barátságtalan volt hozzánk. Pedig müvelt föld. Képzelje, még a szélmalmok is tudnak franciául. Francia szó a sivatagban: mondhatom, felfrissültem tőle.

Forgách elmosolyodott.

- Magam is biztam hajdanában a szélmalom szárnyára üzenetet.

Klárika a fényes, szürke szemét Forgáchra emelte. Olyan volt a szeme, mint a napsütött tenger: derült és mégis kifürkészhetetlen mélységü.

- Megéreztem a közellétét... A Tiszán tul már megszünt az a sejtelmem, hogy körülöttem jár.

- Igaz. Ott másik, rövidebb utra tértem. Kötelesség szólitott el: Fogarast kellett egy kicsit be­vennem. Megpróbáltam mindent, hogy magát meglássam. Nem egyszer bevágtam a táboruk közepébe. Hasztalan, már azt hittem: soha sem látjuk többet egymást.

Klárika lelke a szemében volt. Sem beszélni, sem gondolkozni nem tudott, csak nézte...

Sokára szólalt meg.

- Maga nagyon elbizakodott, Forgách. Azt hiszi, soha sem érheti veszedelem és szerencsét­lenség? Előre meghatározhatom a találkozásunk napját - látni fog, a szerencsétlenség legelső órájában...

- Akkor ugy várom a veszedelmet, mint a megváltást.

Klári elkomolyodott. A Stephney-leányok nyugtalankodtak a szomszéd szobában. Lucie be is dugta a fejét az ajtón valami ürügy alatt.

- Nem kell hivni a szerencsétlenséget, jön az magától... Az udvarban magát a legjobban gyülölik, mert senkiben sem csalódtak annyira. Az elhalt császárhoz semmi sem kötötte. Az ujnak, ugy tartják, bizalmas barátja volt. Kétféle hüséget sértett meg - igy mondják ellenségei - az alattvaló hüségét a császárjához; a barát hüségét a barátjához.

- Senki sincs, a ki védelmezne? Egyszerü az én sorom nagyon. Régebben voltam magyar, mint a József játszótársa. S előbb voltam József bizalmasa, mint a hogy a nemzetemet nyiltan megtámadták.

Klára sóhajtott.

- Hiszen, ha védelmezhetném! Ha a huga volnék, vagy az unokahuga. Legalább a nemzet­beli­je. Igy hallgatnom kell... Még egyet mondok, mielőtt bemennék: a barátnőim mindent tudnak. Azelőtt magamba zártam a gondolataimat és tudtam hallgatni a magam és a mások ügyéről. Most szükségét érzem, hogy kinyissak a szivemen egy ablakot... Odahaza is sokszor meg­tettem. Arra gondoltam: mily jó azoknak, a kik sötétben a mezőn tévelyegnek, ha kivilágitott ablakot látnak.

Lucie biztositotta Aniet és Edithet, hogy semmi különös dolgot nem látott. A szerelmesek tisztes távolban ültek egymástól. Nyugodtan beszélgettek. Forgách háttal ült, nem látta, milyen arcot vágott; Klárika sokkal csendesebb volt, mint mikor titkát nekik megvallotta.

- A nézése milyen volt? - fürkészte Anie.

- A szeme? feketének látszott. Minden szürke szem annak látszik messziről. Az enyém is.

Anie nevetett.

- A nézését kérdeztem, nem a szemét. E kettő nem ugyanaz. A szemed akár Buccelinire, akár Forgáchra tekintesz, nem lesz sem kisebb, sem nagyobb, sem a szinét meg nem változtatja. De a nézésed más. Tudod-e, Lucie, nagyon kacéran nézesz Forgáchra? Mi már észrevettük... Vigyázz! Gyermekkorodban is meg volt az a természeted: a mi almánkat pirosabbnak és kivánatosabbnak tartottad a magadénál. Maradj csak a kis szürke gróf mellett. Ha egyforma bokrétával tisztel is meg mindnyájunkat, a lelkét csak a te rózsáidba leheli... - mondá gunyo­lódva.

Lucienek nem volt ideje, hogy válaszoljon a támadásra. Klári és Forgách beléptek.

A Stephney-leányok azt gondolták, hogy Klári jól választott. Szép és érdekes ember a szive hőse.

A bájos, szőke leányok fiatalsága, kedves nézése, rózsás arcuk, karcsu, hajlékony növésük, idegen kiejtésük, az ártatlan, tartózkodó kacérság, mely belőlük áradt, ruhájuk és repkedő szalagjaik: mindez Forgáchot fölvillanyozta. A beszédük, főleg a nevetésük olyan volt, mint mikor ragyogó téli délután szánkázni indul. A fiatal, ficánkoló lovak minden mozdulatánál hallja a finom hangu, kis, ezüstcsengetyük csillingelését. Fák elmaradoznak; gallyakról a havat a szél a prémes gallérjára fujja; arca nekipirosodik; szeme ég a sebes hajtás izgalmától. Most megijednek valamitől a lovak! félreugranak! A csengetyücskék annál jobban szólnak...

Főleg Lucie vitte a szót. Klári mellett ült, hol a kezét fogta a barátnőjének, hol a barna haját simogatta, hol gyöngéden ránézett.

Semmiségekről beszélt, minduntalan nevetett, fehér foga ki-kifénylett. Hiába oktatta a missz nyugodtságra: szelesen, idegesen mozgott egész alakja, mint mikor tavaszkor ágat hajlongat a szél. Mozdulatlanok és nyugodtak a gallyak szélcsendes időben; de szélfuváskor a legjobban nevelt gally is kijön a sodrából.

Lucie kedve Aniere és Edithre is átragadt; sőt Forgáchra is.

A katonaélet, a táborozás, a háboru durva kedvtelései után ugy esett neki a szőke gráciák társasága, mintha egy hétig vadászva a rengetegben, elszokva a civilizált életmód minden kényelmétől, szénégető kunyhóban hálva, embert sem látva a hajtókon kivül: egyszer csak három üveg fehér burgundi bort talált volna az iszákjában.

Egy ideig zavartalanul folyt a játék. A három Stephney-leány oly készségesen gardirozta Klárikát, hogy alig volt alkalma négyszemközt lenni Forgáchcsal.

Lucie viselkedését - mint gyanusat - Klári előbb vidáman, később növekedő kedvetlenséggel - figyelte.

Lucie többször nézett a tükörbe, mint sem gardedámi mivoltához illett volna. Most már nem haragudott, a miért oly fiatal és üde arcocska nevetett rá belőle. A missz hajviseletét sem utá­noz­ta. A mama fekete selyem galléra a láda fenekére került. A sötét ruhák a fogason unat­koztak. Szines szalagok viritottak a hajában. Buccelini rózsáit az öve mellé tüzte. Sőt Klári azon kapta, hogy a buzakalászt, az „érett kor” jelvényét, siet lefejteni a kalapjáról és lángoló pipacsokat varr föl helyettük, nagy buzgalommal.

- Tetszeni akarsz valakinek.

Lucie elpirult, az ajkát biggyesztette.

- Ugyan kinek? A ki jó falat volna, az már le van foglalva. Buccelini bokrétáját meg már unom.

Klára összecsapta a kezét.

- Jó falat! Ha a missz hallaná! Kár volt szabadságra engedni a nevelőnődet; a kis leányok nagyon elhuncutodnak. A fekete köpenykének ugyancsak hamar befellegzett! A sötét ruhák divatja elmult. Egy cseppet sem akarsz már a misszre hasonlitani. Pipacsok a kalapon, mind­untalan pipacsok az arcocskán, mindig lakkcipő a lábadon; mint a vőfélypálcán, oly sok rajtad a repkedő szalag... Kis Luciem, még sokra viszed...

A szemrehányás, a mely e szelid kötekedésen átütött, Lucienek néhány rossz órát szerzett.

Délután a leányok az apjukkal látogatóba mentek. Forgách átlovagolt Eszterházy Dánielhez. Klárika maga maradt otthon. Levelet irt a bátyjának.

A levélirás ezuttal nehezen ment. Pedig ugyancsak rágta a tollat, a füle mellé dugta, hogy közelebb legyen a gondolatok mühelyéhez.

Leirt egy-egy mondatot, olykor középen félbeszakitva, nem jutott eszébe a megfelelő ki­fejezés. Ilyenkor türelmetlenül eldobta a tollat... Messzire elszállt a gondolata.

Egyszer csak fölriadt álmodozásából, az ajtón csöndesen kopogtattak. Előbb jókora bokréta sétált be, annak a végén Buccelini.

A kis gróf helyet keresett a kalapjának és az elefántcsontfejü botocskájának. Kinyujtott karral közelebb lenditette Klárika arcához a bokrétáját.

- Nekem hozta? - kérdezte Klára meglepetve és abbanhagyta a levélirást.

Buccelini széket keresett a szemével. Mire érte nyulhatott volna, Klárika már hozott egyet.

- Lucieék elmentek.

Buccelini még nem adta át a bokrétát. Nem tudta, mit kezdjen vele. A térdére tette, onnét legurult a szőnyegre.

Klárika megszánta a szegény virágokat. Lefejtette róluk a kemény manzsettát, a másik szobá­ból kihozott egy korsó friss vizet, beleállitotta. Buccelininek elég ideje maradt meghányni-vetni, mit feleljen.

- Miért mondja, hogy: Lucieék? Miért nem mondja: Edithék vagy Anieék? vagy egyszerüen Stephneyék?

- Lucieéket mondtam? Nem is tudom. Rájár a szám. Hármuk közül nekem ő a legkedvesebb. Ezért jött a neve a nyelvemre.

Buccelini a pecsétgyürüjét lefelé forditotta és ütögetni kezdte vele a szék karját.

- Igazán? Magának Lucie a legkedvesebb? Megvallom, Klára kisasszony, nekem is. Ne neves­sen ki érte. Ismerem az életet, eszemben sincs tultenni magamat a természet törvényén. Öreg vagyok és ő fiatal, ne gondoljon hát rólam semmi rosszat. Ugy szeretem őt, mintha apja, nagy­apja vagy nagybátja volnék, de szeretem. Hogy ugy mondta: Lucieék, azt hittem, évődni akar velem, életem e második nagy gyöngéjéért.

Klári azt gondolta, jobb lesz a társalgásba vidámabb hangot vegyiteni.

- Volt első gyöngéje is, hogy másodikról beszél? Lám, lám...

Buccelini komoly maradt.

- Az első gyöngém harminc esztendővel ezelőtt kezdődött s csak egyikünk halálával szünt meg. Ne gratuláljon a hüségemért: nem nő az, a kit ily állhatatosan szerettem, - az elhunyt császár.

S most Lucie a második gyöngém. Neki élek, a hogy harminc évig csak a császáromnak éltem. A végzet egy kissé elvétette e két szenvedélyem sorrendjét. Ha ez a második kezdődik harminc évvel előbb, a mikor fiatal voltam, ki tudja? - most boldogságban töltött életre tekint­hetnék vissza. Igy bizony életem legszebb éveit a császárra pazaroltam. Lucienek a szomoru évek jutottak. A lehajló, szelid napsugarak; a sötétséggel küzködő világosság; a nappal vége, az éjszaka kezdete: az alkonyat...

Klári elcsodálkozott a zárkózott ember vallomásán. Szerette volna vigasztalni.

- Alkonyatról nem szoktak beszélni, Buccelini ur, az ön korában!

Buccelini fájdalmasan mosolygott.

- Két külön malomban őrlünk, Klára kisasszony. Életem két nagy gyöngeségének a sorrendjét, igaz, fölpanaszoltam; de az nem jelenti, hogy ne volnék megelégedett igy is a dolgok folyá­sával.

Nézze, kis Klári: minden nyugdijazott, öreg politikusnak támad egy második szenvedélye, mikor az első szenvedélye - a pályája - véget ér. Madarakat tanit fütyülni az egyik. Hálátlan fog­lalkozás. A leghitványabb rigó szebben fütyül nála... A másik földjét müveli; a hogy vet és tavaszszal a mag kikel - a föltámadás reményével kecsegteti magát. Van, a ki horgászik. A halak is csak oly ostobák, mint az emberek: torkukon akad a horog, csak csalétek legyen rajta. Ki a képtárakat bujja: beleőrül a Tizián vöröshaju, festett asszonyaiba. Ki könyvet olvas; mint vén betyárhoz illik, Boccaciót és Cassanovát! (Hogy tudná mi az? Komoly, épületes olvas­má­nyok.) Ki nagyokat sétál. Ki elveszi a - Terézáját. Egyik-másik vallási tébolyba esik. Versenyt imádkozza az olvasót a vénasszonyokkal. Meggyónja a bünét, magánál nagyobb bünösöknek.

Én Lipót helyett Luciet tettem meg császáromnak. Most ő uralkodik rajtam korlátlanul. E hosszu bevezetés után bevallom, miért jöttem.

Klári figyelmesen hajolt előre. Fényes, barna haját a homlokáról hátra simitotta.

- Hát miért?

Buccelini rövid, gyors lélegzetet vett és vergődött, mint a hal, mikor szárazra dobják.

- Lucie valakit szeret... Vagy legyünk óvatosabbak: a legjobb uton van rá, hogy valakibe bele­bolonduljon.

Buccelini nem vette észre, hogy a Klári finom, érzékeny kis arca mennyire elhalványodik.

- Tudom, kire gondol. Képtelenség.

- Tudja...? Magának is föltünt?

Klári erélyesen rázta a fejét.

- Buccelini gróf, vigyázzon, ön képzelődik... Apró jelekből nagy dolgokat következtet. Lucie egy parányit, de csakis egy parányit kacér. A férfit, a kire gondol, érdekes kalandok varázsa fogja körül. Szép arca van, látni jól esik. A hangja kellemes, szivesen hallgatjuk mindannyian. Ne magyarázzon bele többet. Keservesen megbánhatná...

A szürke grófnak már ismerjük azt a tulajdonságát, a melyért Voccabella öszvérnek nevezte el. Nem egykönnyen adta föl álláspontját.

- Forgách szivesen van a Lucie társaságában.

- Hogyne, Lucie bájos leány.

- Sokat beszélgetnek együtt.

- Biztositom, közönyös dolgokról.

- Lucie egy idő óta szenvedélyesen szereti a magyarokat.

- Anie is, Edith is, sőt én is. Stephney oltja belénk...

- A multkor, a mikor a hangversenyről hazajöttünk, egymás mellett mentek... Figyeltem. Harmónia van a járásukban...

- Lucie alkalmazkodó természetü. Ha a gróf urral megy, akkor meg ugy tipeg, mint a fürj. Ez is harmónia.

- Tipegek, az igaz; ő is tipeg? Csufságból teszi a kis tüzrevaló... Kár, hogy Klári kisasszony oly ellensége a tervemnek.

- A tervének? Azt sem tudom, miféle terve van.

Buccelini közelebb huzta a széket, hangja suttogóvá vált.

- Forgách fényes párti is, meg nem is. Heute roth, morgen todt... Ma nagyur, gazdag, irigyelt. Holnap? Én mondom magának, a ki meg tudom itélni mindazt az erőt, a melylyel a Habsburgok rendelkeznek: mindenkire rászakad a szerencsétlenség a ki Rákóczit szolgálja. Rászakad a szép Forgáchra is, nagy bajba kerül a személye, vagyona, állása, élete... Akkor Buccelini meg­törli Lucie könyes szemét a vigasztalás selyemkendőjével... Nászajándékul kibékiti Forgáchot a császárral. Vagyon, befolyás, magas állás megjön ujra. Az ifju házasok pedig hálával tartoznak majd nekem és megengedik, hogy - senkim nem lévén - Luciera hagyjam szerény vagyonomat. Megvallom, Klárika, ebben sántikálok.

Klára megijedt. A kotnyeles Buccelini még nagy galibát csinálhat puszta jóakaratból.

- Veszedelmes terve van, gróf ur. Forgách házas ember.

Buccelini mosolygott.

- Tudom. Mindenre gondoltam... Elválasztjuk a feleségétől. Áttér a protestáns vallásra; Lucie ugyis az. Annyi.

Klára érezte, mint szorul körülötte szükebbre a hurok.

- Nem hiszem, hogy Forgách szeretné.

- Luciet?!

Oly hódolat volt e fölkiáltásában, Lucie ellenállhatatlanságának oly diadalmas hirdetése, hogy más körülmények között Klára elnevette volna magát. Szorultságában a legerősebb kártyáját játszotta ki.

- Ha Forgách szabad volna, a mint nem az; ha szeretné Luciet, a hogy nem szereti; ha Lucie­nek nem tetszenék más férfi rajta kivül, pedig sok fog még tetszeni, a mig ráakad az igazira, az egyetlenre: akkor is magába kellene fojtania szenvedélyét; le kellene mondania róla.

- Nem értem. Hogyan? Miért mondjon le?

- Miért... miért... Mert Lucie jellemes. Tudja, hogy Forgách mást szeret. S mert, a ki Forgáchot az életénél jobban szereti, az a leány rábizta titkát... Lucie jó, ha kicsit szeles is. Nem tudná elárulni a barátnéját.

Buccelininek csak most tünt föl Klárika izgatottsága. Remegő hangja, elfojtott, sirástól vonag­ló szájacskája megijesztette. Észrevette, hogy nagy bakot lőtt. Kedvenc tervéről a legrosszabb helyen szólt. Erőszakos föllépésével napfényre hozta egy ártatlan leánysziv legféltettebb titkát.

Legokosabbnak tartotta szedni a sátorfáját és elillanni kotnyeleskedésének dicsőséges szinhelyéről...

Mikor a három Stephney leány hazatért, Klárát könyek között találták. Faggatták, mi történt, miért sir. Ölelték, csókolták, kényeztették. Lucie volt a leggyöngédebb hozzá, mintha a lelki­ismeret furdalná.

Klárika jól kisirta magát. A szemét megtörölte. Még mosolyogni is próbált.

- Mi lelt, édes, drága, egyetlen szivecském? - hizelkedett Lucie, összevegyitve aranyfényü haját a Klárika szép, barna hajával.

- Csuf Buccelini azt állitja rólad: szemet vetettél Forgáchra.

Mind a három leány meg volt illetődve; de leginkább Lucie.

- Buccelini egy... egy... ócska ház - mondá haragosan, mert nem jutott eszébe erősebb szó. - Pedig mint kancellár okos, tapintatos, megbizható volt.

- S most milyen - csacsi! - szólt közbe Anie rendithetetlen meggyőződéssel, fölháborodva azon, hogy a kis szürke gróf Klárikát megríkatja.

Lucie egy ideig tünődött, azután kiváncsian tudakolta.

- Féltékeny vagy rám, Klárika?... Mondd: milyen az a féltékenység? Ha nézem Forgáchot s ő visszanéz: az már a szivedbe nyilallik?... Ha mosolyunk összevillan: az már kétségbeejt? Ha jól érzem magam a társaságában: sirni szeretnél bánatodban?

Nincs semmi baj, Klárikám, te szebb is, okosabb is, nemesebb is vagy nálam... Én csak szőke, babaarcu leány vagyok, a kinek az a sorsa, hogy Buccelini küld neki virágbokrétát; a ködös London előkelő házaiban végigtáncol néhány vig farsangot; utazik Nápolyban és Sziciliában, bolyong a sósvizü tengeren, ha már a kelleténél jobban unja magát; végül feleségül veszi egy veresbarkóju, kifogástalanul öltözködő angol gentleman, a ki elviszi ősei ódon kastélyába... Itt a te kis Lucied, a ki érzi, hogy csupa láng, örökké dideregni fog a vastagfalu, mogorva termek­ben és a lelke megfagy az előkelő, közönyös angol élet tiszta, hideg levegőjében... De ebből még nem következik, hogy kiüssem kezedből a boldogság kristálypoharát... Te boldog­talan lennél és én szomjan halhatnék, ha ezer darabra törne... Nem, kis Klárám, ilyent nem szabad rólam föltenned.

Szenvedélyesen odavetette magát a Klárika nyakába. Sirtak mind a ketten, a könyük össze­folyt. Ezt látva, Anie és Edith is rágyujtottak a sirásra. Mikor Stephney hazajött, ki volt sirva mind a négy leány szeme. - De ilyen az ifjuság - annál jobban megjön az étvágyuk.

Lucienek használt a lecke. Mikor Forgách faluról hazaérkezett, a Stephney leányok valódi angol kisasszonyok módjára viselkedtek.

Buccelinivel Lucie kegyetlenül bánt: egy álló hétig minden nap visszaküldte a bokrétáját... Hallani sem akart róla. Buccelini Klárika nyakára járt, hogy engesztelje meg a „császár”-ját.

A napok, az együttlét kedves, verőfényes napjai, multak... A békekomédia vége felé járt. Klárika borzadva gondolt rá, hogy a háboru fergetege ujra elszakitja őket egymástól.

VI. A megszegett parancs.

Bécsben kihirdették a fegyverszünet lejártát. Az ellenségeskedés megkezdődött.

József császár, a kinek sólyomvadászatát a lefolyt télen, a Bécsig száguldozó kurucok meg­rontották, ugy, hogy Laxenburgba sem mert elmenni, Starhemberget, az uj fővezért igy biztatta neki Rákóczinak:

- Kövessen el mindent, hogy vadászataimat el ne rontsák a zsiványok.

Mert, hogy patakokban folyt a vér; hogy falvak, kastélyok, templomok, városok lángoltak Morvában és Stiriában; hogy a háboru iszonyata nemzedékek munkáját pusztitotta el s hogy a kétfelé folytatott háboru örökös tartománya népeit koldusbotra juttatta: azt valahogy még elviselte ő felsége. De, hogy a vadászatait elrontották, azzal a kurucok mértéke betelt.

Hiven azon mesterkedéshez, hogy a szabadságharc vezéreit titokban külön-külön nyerjék meg, Forgáchcsal is kétszer megpróbálkoztak, hogy eltántoritsák.

Először, még Lipót császár életében környékezték meg. Akkor a palota-gróf irt neki két izben, eget-földet igérve.

Most, másodszor, Rosenberg gróf kereste föl Nyitrán, mikor a közbenjárók Rákócziné termei­ben a fejedelemmel találkoztak és tárgyalásokat folytattak.

A gróf, a ki egész életére sántitott a Forgách golyójától s a ki engesztelhetetlenül gyülölte, Salm megbizásából jött.

- A herceg abban a véleményben él, hogy ha valaki, ő hivatva van eloszlatni a félreértést a császár és ön között. Önök hárman gyermekkori játszótársak voltak.

Forgách arcán jókedvü guny villant át.

- Köszönöm szives fáradozását, kedves gróf. Az ön helyében figyelmeztettem volna a herceget: hogy a béke olajágát galambbal és ne hollóval küldje... Azokkal a gyülölködő érzé­sekkel, a melyekkel a gróf megtisztel, békeangyal szerepére talán még sem vállalkoz­hatik?

Rosenberg az ajkába harapott.

- Nem gyülölöm már, Forgách gróf. De ha gyülölném is, a legmagasabb szolgálatban nincs szeretet és nincs gyülölet, csak vak engedelmesség. Mikor elvállaltam e kényes küldetést, nem gondoltam a dolog személyi részére. Mint hüséges szolgája a császáromnak, akármily ellensége legyek Forgáchnak, magának az ügynek, - hogy neve, tekintélye, fényes katonai képességei elvonassanak Rákóczitól, - hive vagyok, elhiheti.

- Elhiszem, de azért, ha egy szál kötélen függünk a mélységek fölött, kényelmetlen érzés tudni, hogy a kötél vége a halálos ellenségünk kezében van... Mert ne gondolja, kedves gróf, hogy ön már megbocsátott. Ha megölöm, talán inkább, mint igy, hogy sántává tettem... A bicegés nagy szépséghiba... Még a versláb is komikus, ha biceg, hát még a diplomaták!

Rosenberg sötét arca hideg maradt, vigyázva, nehogy a gunyolódásért kiessék a szerepéből.

- Belátok a kártyájába. Szeretné meghiusitani a küldetésemet. Kompromittálni akar Salm herceg előtt. Homlokomra igyekszik irni láthatatlan betükkel: „ügyesebb embert küldjetek”.

Mert csak az emberen, a ki önhöz jön s az időn és alkalmon mulik a dolog... Engem el­utasithat. Azért, ha megbizatásom meghiusul, senki sem fogja hinni, hogy ne volna hajlandó kibékülni ő felségével. Csak azt hiszik majd, hogy ügyetlenül fogtam hozzá a megbizatá­somhoz.

Forgách leküzdötte ágaskodó indulatát.

- Ugy! Hát önök, bécsiek, mérget mernének rá venni, hogy Forgách Simon cserbenhagyja a nemzetét előbb-utóbb? Az önök dolga, mit hisznek rólam, mit nem. Az én dolgom bebizo­nyitani, hogy ezuttal rosszul számitottak.

Rosenberg a fejét rázta. E mogorva, unatkozó, reményét veszitett, sötétarcu, sánta fiatal férfinak olyan volt a lelke, mint az őszi tarló. Olykor elszállt fölötte egy-egy fényestollu madár­csapat, egy-egy nemesebb gondolat.

- Félreértett. Nem a jelleme, de a kivételes helyzete miatt tartjuk lehetetlennek, hogy királyá­val ki ne béküljön. Más az, ha a gyermekkori játszótársunk ül a trónon s más, ha csak egy uralkodó.

Mindenki tudja, csak ön ne tudná, hogy ő felsége szive tele van jószándékkal a magyarok iránt? Hogy mihelyt trónra lépett, teljesen elfogadható föltételeket terjesztett a nádor utján az ország elé?... El tudom képzelni, hogy azokat a gyöngéd emlékeket, a mik gyermekkorukban a császár és az ön szive között szövődtek, van elég ereje kiirtani. Egy dologra nincs ereje, Forgách gróf, sőt nyiltan kimondom, nincs és nem is lehet bátorsága: a nemzetét nem foszt­hatja meg mindattól a szerencsétől, áldástól, hogy mint egyik első tanácsosának, (mert Salm herceg nevében a kancellárságot ezennel fölajánlom), ő felsége a magyar ügyeket az ön szemével lássa, s a bajokat az ön szivén keresztül orvosolja...

Forgách fölemelte a fejét. Oly erős elhatározás látszott homlokán s szemében, hogy Rosenberg, mielőtt egy szót szólt volna, már tisztában volt küldetése teljes kudarcával.

- Lám, lám, Rosenberg, ha akarja, mily szép áriákat tud énekelni... Röviden és érthetően válaszolok: hüséget esküdtem Rákóczinak, meg is tartom.

Rosenberg meghajtotta magát.

- Nem bolygatom a kérdést tovább, még sértésnek venné. Van egy más megbizatásom is: mérsékelje a vezértársait, ne viseljenek háborut tatár módra. A császárt különösen fölingerlik a morvaországi és stiriai égetések.

Forgách tiszteletlenül vállat vont.

- Elhiszem, fáj az udvarnak, ha Ausztriát vagy Morvát bántjuk. De bezzeg nem érzi szegény országunk pusztulását és romlását.

Ha a kastélyokba szorult németség hadaimnak ellentáll, a kastélyokat bizony összerontom. Ha a német paraszt fegyvert fog ellenem a falukban, nemcsak vele bánok el kegyetlenül, de az egész háza népével... Mert akár falu, akár város, akár vár ellenem fegyvert fog és nem hódol, s vérrel kell megvennem: senkinek sem lesz ott irgalom.

Szünetet tartott a beszédben. Azután emelt hangon indulatosan tette hozzá:

- Szégyen, gyalázat, a mit a császári ármádia müvel. Nem is tatár, hanem vandálok módjára visel háborut. Népünk kiirtása folyik itt, háboru cime alatt. Az Ocskay-féle hadviselésnek eddig ellene voltam, most már azt mondom: szemet szemért, fogat fogért. A mi földünket ugyan sivataggá tehetik a császár fegyverei; de ő felsége osztrák tartományai is egytől-egyig elpusztulnak...

Rosenberg fölállott. Mint a hogy Mefisztót rajzolják, szakasztott olyan volt kurta, spanyol selyemköpenyben, piros harisnyában és piros cipőben, magasra felkötött vékony spádéval s a bicegő járásával.

- Szomoruan számolok be Bécsben küldetésem eredményéről. Az ut, a melyen megindult, attól félek: a vérpadhoz vezet.

Forgách az ajtóig elkisérte vendégét.

- Sok lépcső van még a vérpadig. Még sok történhetik, a mig fölérek rá. Ha ő felsége a politika alkimistáira, a hizelgőkre és a gonosz tanácsosaira hallgat, még megérjük: teljesen elvesziti országunkat.

Rosenberg gróf az ajtó kilincse után nyult.

- Emlékszik Prinzensteinre?

- A kit a jezsuiták kedveért birtokaira számüztek?

- Arra. Hogy a Voccabelláékat boszantsa, ő felsége visszahivta az udvarhoz és visszahelyezte minden méltóságába. Képzelje, a pompás kis tréfa hajótörést szenvedett. Az eminentissimék nagy ellensége, hosszu számkivetése unalmában arra a gyászos elhatározásra jutott, hogy maga is beáll a sokat ócsárolt rendbe. Az ügyes jezsuita, a ki dragonyoskapitány képében a legfélreesőbb kastélyába kisérte, megtéritette az eltévelyedett báránykát. Egész Bécs ez eseten mulat.

- Elég sovány mulatság. Majd szerzünk mi - ha már az ellenségeskedés megkezdődött - a kedves Bécsnek sokkal külömb mulatságot...

Rosenberg fanyaran mosolygott.

- Egy kis kuruckivilágitást? Azzal már torkig vagyunk.

Kezet fogtak.

Rosenberg, miközben lebicegett a lépcsőn, eltöprenkedett. Örülnie kellett volna, hogy küldetése meghiusult és az ellensége minden hidat elégetett maga mögött és mégis busult. A férfi ily nagy elhatározásának fénye, hogy elkápráztatja majd Consbruch Klárát! Erre gondolt.

*

... Rákóczi elfoglalta Esztergomot. Meg akarta próbálni Pozsony megrohanását is, vagy legalább a város alatt lévő tárházak elpusztitását.

A terv kivitelével - irásbeli parancsban - Forgáchot bizta meg a fejedelem. Szinre induljon Morva felé. Bazinnál hirtelen álljon meg, forduljon Pozsonynak és kisértse meg Stahremberg tárházának elpusztitását. Azután törjön be német földre.

Forgách, a fejedelem parancsához hiven, Pozsonynak tartott, hogy bombáztassa. A pozsonyi polgárok küldöttsége azonban elébe ment, esedezve, kimélje meg városukat a háboru borzal­mától. Váltságdijat ajánlottak föl, hogy békén leszüretelhessenek.

Forgách - ugy gondolván - hogy az élelemraktárakat visszajövet is felpörkölheti, Ocskayval átkelt a Morva vizén. A vett parancsnak tehát a második részét teljesitette előbb.

Hirét véve, hogy Stahremberg a karvai sáncokat bevette és Esztergomot vívja, egy diadalmas beütéssel akarta helyreállitani a katonai egyensulyt, ugy vélekedvén, hogy az osztrák tarto­mányok égetése kimozditja jelenlegi állásából a német hadat. Rosenberg grófnak tett igérete is sarkalta, hogy majd szerez ő a kedves Bécsnek parázs mulatságot.

Zissersdorf városkában a Bayreuth dragonyosezredet körülzárta. Ágyuval és bombavető mozsarakkal rést tört a falakon. A német katonaság, közöttük a fegyvert ragadott polgárság, makacsul védelmezte a várost. Forgách rohamot parancsolt. Meghagyta, az ősi ellenségnek kegyelmet osztani vagy azt tőle elfogadni, nem szabad.

Az egész Bayreuth-ezred az elfoglalt város falai közt lelte sirját. A polgárok közül senkinek sem irgalmaztak. Magát Zissersdorfot földulták és fölpörkölték. Kő-kövön benne nem maradt.

Forgách lelkét elfogta az öldöklés és pusztitás démona. Ocskay lovasságát ráküldte a morva falvakra. A „tüz fejedelme” mindent fölgyujtott és mindent lekaszabolt, a mi utjába került.

Forgách meg volt elégedve a beütések eredményével. Vagy negyven falu füstté lett; egy várost eltörölt a föld szinéről; a császár egyik leghiresebb lovasezrede: volt, nincs; zászlók, ágyuk, fegyverek, foglyok kerültek kezébe; zsákmánynyal megrakott szekerek hosszu sora követte utjában. Ausztria megrémült; Bécs elvesztette a fejét; az udvar feldühödött. Stahrenberg győzelmeinek kelyhébe keserü ürömcsöpp vegyült.

A mi gyülölet és boszuvágy a „kalapos ellenség” ellen lelkében összegyült, s a mi már szinte fojtogatta: vérrel és vassal egy kicsit lehütötte.

A németek már téli szállásukra huzódtak. Forgách itt sem hagyott nyugtot nekik. Ocskayt átküldte a Morva vizén, hogy fészkükből ugraszsza ki.

Ekkor, váratlanul, rendeletet vett Rákóczitól, adja át a Vág mellett fekvő hadak vezérletét Eszterházy Antalnak, ő maga jőjjön az udvarhoz.

Reménységgel és bizalommal kelt utra; egy tisztjét, a Bayreuth dragonyosoktól elvett zászlók­kal, előre küldte. Ő maga, Rozsnyóhoz közel, egy kis faluban töltötte az éjszakát, hogy reggel jókora kisérettel bevonulhasson.

A fejedelem szivesen fogadta Forgách diadalának jelvényeit s a tisztet fáradságáért megjutal­mazta.

Ködös, nyirkos, novemberi reggelen elővezették Forgách legkedvesebb lovát, azt, a melyik­nek a koroncói csata alkalmával az életét köszönhette s a melynek, a tuláradó fölhevülés pillanatában, az ezüstpatkóit megcsókolta.

A paripa, mikor Forgách nyeregbe akart ülni, ágaskodott, hátra rugott, sörényét fölborzolta. Forgách megsimogatta a száraz, finom fejét, kedveskedő nevén szólitotta, hogy megnyug­tassa. A ló csak annál idegesebb lett. Egész teste remegett, kétszer-háromszor visszafordult, nagy, fényes szemével ugy nézett a gazdájára.

Forgách megsajnálta.

- Valami lelte. Vigyétek az istállóba. Legyen gondotok rá, a mig visszajövök - hagyta meg a lovászának.

Másik lovat vezettek fékszáron elébe. Fölült minden baj nélkül. Sebes nyargalvást megindult a kiséretével.

Már közel jártak Rozsnyóhoz, mikor a köd fölszállt. A mezőkön csillogott a dér. Ugyancsak erős harmatban fürdött a lovak lába. Néhol ereket, árkot, sövényt kellett átugorniok, a hogy Forgách szokása szerint, toronyirányba mentek.

Csipkebokor mellett lovagoltak el. Piros bogyóval volt megrakva minden ága. Csak ugy viritott messziről.

- Szeretem a piros szint. Látni is jól esik. Váratlan örömet jelent. De az ott ni, bodzafa, mind­járt a szomszédságában. Ki nem állhatom a fekete gyümölcsét. Mintha csupa patkányszem meredne rám...

Hátra tekintett. Most vette csak észre, hogy Csontos nincs a kiséretében.

- Mi lelte a vén árkangyalt? Kézcsókra akartam vinni a fejedelemhez.

Elmondták, hogy Csontos tegnap óta sorvadozik. Nincs jártányi ereje. Hogy lóhátra ülni nem birt, szekéren akarta agyonrázatni magát; hogy nem marad el semmiért a kedves gazdájától. Ugy kellett erőszakkal lefektetni. Most izzad a sok kegyetlen herbateától.

Forgách elkomolyodott a rossz hirre.

- Ebéden bizonyosan ott tart ő felsége, ám estére hazavágtatunk a vén csonthoz. Hiába, ócska nyereg elvásik. Csak valami nagy baja ne essék. Lám, a bodzafa megjelentette.

A nap kisütött. Rozsnyó templomtornyai, cserepes háztetői előttük fénylettek. A komor gondolatokat elüzte Forgách arcáról.

A járókelők megbámulták a daliás, fiatal kuruc tábornokot és a kiséretét. Az ablakok kinyiltak utánuk.

Máskor Forgách fényes, ragadozó szeme ugyancsak alátekintett a csinos fiatal polgár­asszo­nyok fejkendőjének. Most a kinyitott ablakok sem érdekelték, pedig kedves, borzas asszonyi fejecskék jelentek meg a nyilásában.

Korai lévén az idő, előbb a szállására ment. A tisztje, a ki az udvaron ácsorgott, lelkendezve jelentette a nagy kitüntetést. Vay Ádám udvari marsallus már negyedórája várja a szobájában.

- Nagy kitüntetés a fejedelemtől - mondá a környezetének, - hogy elémbe küldte. Sietek föl az udvarlására.

Két-három lépcsőfokot átugrálva, ment föl az emeletre. Arca sugárzott a büszke örömtől, mikor benyitott.

Vay Ádám a szoba közepén állott. Kardosan, föltett kucsmában. Hideg, szertartásos arca meg­állitotta Forgáchot az ajtóban s a szivből jövő üdvözlés szavát az ajkán fagyasztotta.

- Kérem a kardját, tábornagy ur - ezzel fogadta.

Forgách elhalványodott. Mindenre el volt készülve, csak erre nem.

- Hogyan? - felelte föllobbanó önérzettel - talán nem elég jól forgattam Rákócziért?

Vay Ádám becsületes, jó arca tüzelt az izgatottságtól.

- A tábornagy ur foglyom... A fejedelem parancsából...

Forgách leoldotta kardját. Ha lázongó indulatját el nem fojtja, oda vágja a kardot a Vay uram lábához; de élete e nehéz pillanatában megemberelte magát.

- Jogom volna ugyan számon kérni: hogy hol a fejedelem irott parancsa, pecsétje, aláirása? Kérdezhetném: engem, a ki főispán, tábornagy és a szövetségi tanács tagja vagyok: micsoda okért fogatnak el idézés és meghallgatás nélkül? Személyes szabadságom ily sulyos meg­sér­tése nem az ország ősi szokása ellen van-e? Nem lesz-e ily lépés rossz hatással, mikor jogai és szabadságáért van a magyar nemzet most is fegyverben? De mind e kérdést magamba fojtom. Az udvari marsallus uram Rákóczi nevében jött. A név előtt meghajlok. Ime, a kardom.

Levette a fövegét és kardját lovagias, nemes mozdulattal átnyujtotta.

VII. Rab Simon.

A krasznahorkai vár kapusát kürtszó riasztotta föl álmából.

A mennyire ködben, hajnali szürkületben kivehette, hintó döcögött föl a meredek kaptatón. Vagy száz lovas környékezte.

A kulcsot leakasztotta a falról, kényelmesen lecammogott a lépcsőn, fölrángatva öt-hat őrségi hajdut, a kik a boltozott kapu aljában ugy aludtak, mint a bunda.

- Hej, lovasok állanak odakinn.

- Csak nem németek?

- Ha németek - régen beléjük lövök az ágyuval; ennyit könyv nélkül is tudhatnátok, öcsém... Tyüh, de pokoli lármával vannak.

Egy harsány hang átkiáltott a széles várárkon.

- A fejedelem nevében.

A hajduk kópjájukhoz kapkodtak, a kapus a vassal kivert nehéz tölgyfakapu ablakán kisan­ditott.

- Jézus Máriám! Palotások. Még pedig ezüstkapcsosok. A hintóban nyilván maga ő felsége ül.

Esze nélkül eresztette le a fölvonó-hidat.

A hintó begördült, a lovak patkójától visszhangzott a kapuboltozat.

Ekkor már talpon volt a várban apraja-nagyja.

A várnagy felkötötte ezüstös, görbe fringiáját és hirtelen valami latin üdvözlő beszédet kere­kitett, csiszolt ki elméje esztergapadján. Az őrség, vagy ötven ember, szép sorjában fölállott az udvar közepén.

A hintóból Forgách Simon gróf, tábornagy szállott ki. Ez is elég nagy ur, hogy üdvözlő beszéddel és sorlövéssel fogadják Krasznahorkán.

A várnagy levette süvegét, illő testállásba vágta magát és belekezdett a mondókájába. Forgách keze intésével az érdemes férfiunak torkára forrasztotta a szót.

- Ne cifrázza, barátocskám. Rabnak jöttem...

Azzal se szó, se beszéd, nagy sarkantyupengéssel nekiindult az épület főlépcsőjének.

A palotások hadnagya előmutatta a fejedelem irásbeli rendeletét, meg az Andrássyak bele­egyezését, hogy egy század palotás, további parancsig a várban maradhasson.

- Talán áruláson kapták ő méltóságát?... - kérdezte elhülve a hadnagytól.

- Dehogy kapták! Csak olyan jó kuruc ő kegyelme, mint mi ketten.

- Hát csatát veszitett?

- Nem veszitett az. Fölverte a németet Morvában. Egész dragonyos ezredet megsemmisitett. Zászló, hadiszer, zsákmány esett a kezébe.

- Mi a szösznek fogták hát el?

A hadnagy vállat vont. Kurtán véget vetett a kérdezősködésnek.

- Tudja a fene...

Forgách ezalatt a följárat kőbe vésett cimerét nézegette.

- Andrássy-cimer. Krasznahorkán vagyok... - dünnyögte és fütyörészve nekiindult a lépcső­nek.

Délelőtt ki akarta tapasztalni, szigoru utasitásokat adtak-e ki az őrzésére?

A tisztán tartott várudvaron egy lélek sem járt.

Az ablakok köröskörül nyitva voltak. Komor vasrostélyok mögül kedves muskátlifejek lesel­kedtek. A magas rézcsatornán galambok tollázkodtak. Mikor megunták magukat odafönn, párosával lerepültek a homokos udvarra. A napon csikos hátu, vörös kandur sütkérezett. A galambok föl sem vették. Szép, kis fejüket minden lépésüknél kacéran jobbra-balra illegetve, ott tipegtek a Forgách közelében. A macska megmozdult; vége szakadt egykedvüségüknek. Lágy, lebegő szárnycsapással felültek az ablak kiálló vasrácsára. A kandur boszusan pillantott utánuk, mintha unalmas volna az élet finom galambpecsenye nélkül. Ujra végighevert a napon, mint hiu világfi, talpával a pofácskáját mosogatta.

Az udvar hát békét lehelt. Forgách lement a várkertbe, mely egy kis erdőben végződött. Bele­vette magát. Addig ténfergett benne, a mig forráshoz nem ért. A mellé letelepedett.

Az erdő nagyon megritkult. A sárga avar vastagon boritotta a földet.

Hanyatt feküdt, két kezét a feje alá téve, a kopasz fák között a kék eget nézte.

E pillanatban semmire sem gondolt. Érzés és gondolatok nélkül szeretett volna feküdni a csupasz földön, mint széltől ledöntött fa. A világ, az élet, a hivatása, családja, birtokai, a szerencsétlensége, sőt Klárika: minden idegen volt a lelkétől.

Mintha a lelkét és az agyát elküldte volna messzire, idegen csillagokba és csak a teteme feküdnék itt, de az élő teteme: olyasmit érzett a forrásnál.

Az avar megzörrent, óvatos lépésektől. Leánynak vagy őznek lehet ily könnyü lépése.

Fiatal őz jött valóban. Megszomjazhatott, hogy a fekvő alak el nem ijesztette. Előbb, mikor megállott, meghökkent tőle; de látta, mozdulatlanul fekszik. Nincs mit félni tőle.

- Ime, az őz is ledöntött fának vagy halottnak néz... - kezdte Forgách idegen csillagokból vissza­szólitani az elméjét. - Kedves, finom feje van! Fényesek és nagyok a szemei! Kecsesen hajlik meg a nyaka, a hogy iszik!.. - Klárikát juttatja eszembe.

Érzés, gondolat, lélek, mozgás, a mit lenyügözött, hogy heverő fatörzshöz legyen hasonlatos, egyszerre fölszabadult benne. Az őz felütötte fejét. Ijedt szeme összetalálkozott a föleszmélt ember tekintetével. Remegés fogta el testét. Hátraszegezte nyakát és villámgyorsan beperdült a sürübe. Eliramodott a lehullott faleveleken.

Forgách a könyökére támaszkodott. Most igazán emberi lépések zaja ütötte meg a fülét. A bokor szétvált. Magas, borotvált arcu, veres barkóju férfi jött elő a bozótból. Ezüstzsinóros, baracklekvár szinü egyenruha volt rajta, magasszáru lakkcsizma, rákötött, nehéz sarkantyuval. Három lépésre Forgáchtól megállott; fövegét megemelte.

- Talán zavarom kellemes vagy kellemetlen gondolatában, mylord, de hivatalos kötelesség kényszerit rá. Nevem Williams. Ő felsége, az angol királyné futárja vagyok. Stephney lord levelét hoztam.

Forgách fölült, ugy nézett Williamsra. Majd fölállott, a fövegét megemelte.

- Azt hittem angol tábornok, sir, oly szépek a vállrojtjai.

Williams szigoru, borotvált arca mosolyra huzódott.

- Az angol tábornokok nálam is pompásabban festenek, mylord.

- Hogy talált rám? Aligha történhetett a sátán munkája nélkül.

- Tudták, hogy a gróf ur ide rejtőzött. Ugy látszik, minden lépését szemmel kisérik. Habár, ugy nézem, nincs valami kegyetlen fogságban. Rózsaágyon fekszik mylord, ez érdekes, kis várban. Ha megengedi, a fiatal Stephney hölgyeket meg is nyugtatom e felől.

- Lekötelez vele, sir.

Forgách feltörte a Stephney levelét. S hogy megmutassa a rőt barkójunak, hogy kuruc főtiszt is tud udvarias lenni, engedelmet kért, hogy a levelet elolvashassa.

Stephney sajnálkozott, hogy Forgáchot a fejedelem kihallgatás és itélet nélkül fogatta el.

Ha valamiben segitségére lehet, szivesen megtesz mindent, a mi hatalmában áll, hogy fogsá­gá­nak véget vessen.

Tudatja, titoktartás pecsétje alatt, hogy őt rövid idő mulva Angliába hazaszólitják. A béke­tárgyalások kudarca kedvét szegte. Megunta a bécsi politika kétszinüségét. A magyarokról is meg kell őszintén mondania: sem döntő sikerrel háborut viselni, sem kellő időben békét kötni nem tudnak.

Mondani sem kell, hogy leányai kalandosabbnál-kalandosabb terveket szövögetnek a meg­mentésére. Az angol köd, a hideg, józan angol éghajlat jót fog már tenni nekik...

Még egy igen kedves kötelességet teljesit: egy bájos, kedves leány fölkérte, tudassa vele, hogy sokat gondol rá és kiszabaditásán fáradozik.

Forgách arcán öröm és szomoruság váltakozott, a mig a levelet olvasta. Williams illetlennek és a levéltitok megsértésének itélte, hogy a mig Forgách a levelet olvasta, az arca kifejezé­séből következtessen a levél tartalmára. Nagyokat ivott addig a friss erdei forrásból. Később a fákat nézegette. Mint mikor az érett gyümölcs, estében, a lombok között egy pillanatra meg­akad, olyan zajt hallott: Mátyás-madár surrant ki az ágak közül.

Williams sóhajtott. Forgách figyelmes lett rá.

- Mi baja, sir?

- Nem lesz ma szerencsém, mylord. Mikor jöttem, elzavartam a forrástól egy őzikét; most meg Mátyás-madár ijed meg a balsorsomtól.

- Nem a balsorsától, sir, csak a vállrojtjaitól.

- Yes. Angliában a madarak nem ijednek ugy meg tőle, mint az önök madarai. Ha otthon szellőzni kiakasztom a királyné kabátját a keritésre, öt-hat gerle rátelepszik. Mind jól nevelt madarak, mylord. Akármeddig ülnek rajta, egy sem feledkezik meg, mivel tartozik a váll­rojtok hivatalos tekintélyének.

- Menjünk, sir... - fordult Forgách Williamshoz... - Talán kapunk valami kis ebédet.

Williams becsületes, bádog szemével Forgáchra bámult.

- Hej, a fiatal Stephney urhölgyek hogy megcirógatnák a barkómat, ha azzal a hirrel állitanék be, hogy mylord szives volt hátat forditani a krasznahorkai várkastélynak. Még talán Klára kisasszony is leereszkednék rőtszinü barkómhoz, pedig soha sem láttam komolyabb és kedve­sebb teremtést nála. De talán sokat is fecsegek, mylord.

- Szivesen hallgatom, sir.

- Érzem, mint ő felsége az angol királyné futárja, hivatalos tekintélyemnek tartoznám azzal, hogy e fiatal hölgyekről szólva, gitárt ne pengessek, de már, engedelmet kérek, megtörtént...

- Nem tesz semmit, sir - vigasztalta Forgách a fényes lakkcsizmás Williamsot. - A fiatal leányokról vagy hallgatunk vagy csupa szépet és jót mondunk. A hallgatás néha azt is jelent­heti, sir, hogy szivünkben az énekek éneke zeng-bong egyik-másik fiatal hölgy tiszteletére. Talán én is többet mondtam, mint a mennyit - helyes mértéktartással - mondanom kellett volna. De, haj, sir, fogoly vagyok és önök Angliába hajókáznak. Mi ketten - megeshetik, - soha többé nem látjuk egymást. Ön angol, megsérteném, ha másképp mondanék köszönetet a barátságos viselkedéséért, mint egy szives kézszoritással.

- Yes, mylord... mi értjük egymást... - mondá a futár és Forgách nyujtott jobbját keményen, férfiasan megszoritotta.

Ebéd után Williams, a ki a magyar borokból jól felhörpintett, bucsut vett Forgáchtól.

Forgách oly hihetetlennek tartotta, hogy hosszabb ideig fogságban penészedjék és oly ártatlannak érezte magát, hogy minden pillanatban várta a félreértés kiderülését.

Az első három nap csak eltelt.

Negyedik nap rossz kedvvel ébredt föl. Türelmetlenül kérdezte, nem jött-e levele?

A várnagy szerette volna vigasztalni.

- Délig itt lehet a futár.

Forgách összeráncolta homlokát.

- Jó. Délig várok. Negyedik napja, hogy itt vagyok. Négy nap alatt várakat foglaltam el Rákóczinak. Hogy valakivel méltatlanul bántunk, kisebb fáradság rájönni, mint várakba ülni bele ennyi idő alatt.

Délig a szobáiban járt föl-alá. Olykor kitekintett, a várkaput nézte. A kapun napóra volt. Forgách türelmetlenül rá-rápillantott.

- Hej, de sok jó emberem volt, a mig jól ment dolgom. Most egy sincs; olyan a barátságuk, mint a napóra, csak napsütéskor mutatja az időt.

Ebéd után Forgách beüzent a palotások hadnagyának, hogy szeretne vele ostáblázni. Készsé­gesen sietett föl hozzá.

Forgách háttal ült az ablaknak. Buzgón elmerült a játékba, mintha estig mindenáron agyon akarná ütni az időt. Alig követett el hibát, annyira figyelt minden lépésére.

Kovács szórakozottan játszott. Lopva kitekintgetett az ablakon. Ő is a futárt várta. Fogoly-e a kuruc tábornagy vagy vendég: el kell dőlni hamarosan. Ily sulyos felelősséget nem hordoz­hatnak, minden kicsiségre kiterjeszkedő felsőbb utasitás nélkül.

Négy órakor besötétedett.

- Hagyjuk abba a játékot. Még nem akarnék világot gyujtani. Jó igy, a homályban elgondol­kozni. Főleg az ön korában, mikor az embernek sötétben támadnak a legfényesebb gondolatai. Hány esztendős?

- Csak öt évvel vagyok fiatalabb a gróf urnál és még csak hadnagy vagyok.

- Nekem a grófi cim volt a szárnyam. Meg a mostani császárral való gyermekkori barátsá­gom... Az udvarnál neveltek, édes Kovács.

- Talán ezért gyanakszanak a tábornagy urra.

- Ezért? A mi érdemem? Mikor a Habsburg-ház és Rákóczi között volt választásom, hogy Rákóczit választottam: ennél mi bizonyithatná jobban a hüségemet? Nem, fiam, az okosko­dása rossz uton jár.

A hadnagy fülelt. Hallotta a leeresztett fölvonó-hid láncának csikorgását, a vágtató ló patkója zaját.

- Megjött a futár - szólalt meg a sötétben s nagy kő esett le a szivéről.

Forgách hangján átérzett az öröm.

- Küldje egyenesen hozzám.

A régi, parancsoláshoz szokott, biztos hang volt ez. Neki is lódult tőle Kovács, valahol az udvar közepén állott meg.

A futár lovát bekötötték az istállóba.

Ő maga a várnagynál és a hadnagynál jelentkezett.

- Ő méltósága vár rád... Körmöci sárga csikók ütik a markod, ha jó hirt hoztál - nógatta a hadnagy, hogy véget vessen a Forgách gyötrelmes várakozásának.

A futár izzadt homlokát törülgette.

- Tessék egy levél.

- A grófnak semmit sem hoztál?

- Semmit.

Nyomasztó csönd támadt. A várnagy maga akarta fölvinni Forgáchnak a fejedelem levelét. Az ezüsttálcát e célra már ki is készitette. Ott szorongatta a hóna alatt. Most kámforrá vált tálcástól a rossz hir hallatára.

A hadnagy föltépte a levelet. Utasitások voltak benne a fogolyra vonatkozólag.

A kapuboltozat sötét volt és az udvar is. Az istállólámpa esett hozzá a legközelebb. Az alá állott, kétszer-háromszor végigolvasta az elég szigoru utasitást, hogy minden pontját eszébe vésse.

Azalatt a katonák körülfogták a hirnököt. Friss hirekért nyaggatták.

- Hát a gróf elfogatásáról mit beszélnek a táborban? - kérdezte a káplán, a ki a szájtátó kiváncsiak közé vegyült.

A hirnök nem szivesen felelt.

- Ki ezt beszéli, ki azt, a hogy ilyenkor szokás.

- De mégis... Sajnálják?

- Mindnyájan hamar megvigasztalódunk más ember szerencsétlenségén.

- Nem bánta-e meg ő nagysága, a mit tett?

- Bánta-e, nem-e: nem kötötte az orromra.

- Mintha galambház volnál, hireid, a miket rejtegetsz, galambok, én meg vérengző macska, a ki a dúcot kerülgetem: ugy felelgetsz. Egyenesebben is válaszolhatnál.

- A pisai templom tornya görbe, még sem félnek a papok, hogy összedől. Misét mondanak benne... Az én görbe válaszomban is van mag, csak keresse meg tisztelendőséged.

A katonák nevettek. A káplán boszusan megfenyegette a hirnököt.

- Kálomista varju vagy, azért károgsz a papra. S azért nem sajnálod Forgách grófot, mert minden ivadéka hü katolikus.

A hirnök elkomolyodott.

- Ha katolikus, ha nem, megveszekedve gyülölte a németet, mint jó magunk. Sajnálom bizony őt szivemből; de több hasznát venné egy jó kötélhágcsónak, a mivel a várfalon leereszked­hetnék, mint a kuruc sereg sajnálatának.

A káplán kezét dörzsölte megelégedésében.

- Ecce. Tehát mindannyian sajnáljátok. Mégis kivettem belőled a sereg hangulatát.

- Hangulat! Hangulat! (A hirnök megvetően legyintett a bal kezével.) A sereg hangulata sovány táplálék. S ha Forgách uram meghizik tőle, az csak rosszabb ránézve; annál kevésbbé fér ki a tömlöce ajtaján.

A várnagy hiába bujt el a pincébe, mintha borokkal volna sürü dolga, a palotások hadnagya ott is rátalált.

Háromszáz akós hordót ütögetett éppen agyba-főbe a kalapácscsal: tele van-e vagy felöntse?

A hordó gyanusan kongott.

- Canis mater, erre rájártak.

Kovács hadnagy leült az ászokgerendára, szomoruan lógatta a fejét, kezében a fölbontott levelet szorongatta.

- Holnaptól kezdve vigyáznunk kell a gróf minden lépésére.

A várnagy kifakadt.

- Vigyázzon kelmed, azért rendelték ide századmagával. Már én ilyen áldott, kedves, jó nagy ur porkolábja nem leszek vénségemre.

A hadnagy még busabban lógatta a fejét.

- Itt nem hallja egy lélek sem a hordókon kivül: rossz emberek vannak a fejedelem körül... Igy csuffá tenni semmiért egy országnagyot. Süssünk ki valami okosat, várnagy uram.

A várnagy kezében a fakalapács táncra perdült. Oly dühösen döngette vele a hordót, hogy alig lehetett érteni egy-egy szavát.

- A fejem nem kemence, hogy sütni lehetne benne. A fejedelem dolga. Hadnagy uram azért van itt, hogy az ő nevében intézkedjék; de Zrinyit és Nádasdyt is kihallgatás és itélet nélkül fogta meg a német és akkor micsoda éktelen lármát csaptunk!

A hadnagy összehajtotta az irást, a térdét verdeste vele.

- A fejedelem igazságos; nem tesz semmit ok nélkül. Forgách se ingem, se gallérom, de azt tartom, a sorsát meg nem érdemelte. Hanem már azon tul vagyunk. Itt a fejedelmi parancs. Nincs ellene appelláta...

- Nincs? Hátha kiméletesen hajtaná végre? Ha pogányul bánnak vele, inkább elhagyom a szolgálatot. Forgách uram gazdag, a fél ingeujjából is kirázza az Andrássy vagyont. Kiszaba­dulása után majd ad kenyeret akár Gácson, akár Tavarnokon.

Megelégelte a hordó döngetését, lecsapta a kalapácsot. Nézte az árnyékukat, a hogy a mécses fogyatékos világánál szertelenül megnövekedve, ott imbolygott a pinceboltozaton.

... Mihelyt, a futár érkezésekor, Kovács kiment a szobából, Forgách csöngetett.

- Gyujtsatok gyertyát... - mondá a belépő huszárnak. - Sok gyertyát, hogy nappali világosság legyen.

A mig a huszár behozott három kétágu gyertyatartót, Forgách behajtotta az ablaktáblákat és várta a fejedelem levelét. Biztos volt benne, hogy a lovashirnök a szabadulását hozza.

Csaknem félóra telt el, mióta a fejedelem küldöttje megérkezett. Még sem kopogtatott az ajtaján. Mi történt vele?

A gyertyatartók közül hármon elfujta az égő gyertyát és félre tette őket. Egy kis ideig még ott füstölögtek. Ő is évődött, füstölgött magában.

A negyedik gyertyatartót közelebb huzta, elővette Zrinyi hires katonai munkáját, „Ne bántsd a magyart”, a mit mindenütt magával hordott és olvasta.

Eleinte nehezen ment az olvasás. Mint gyertyája körül az éjjeli pillék, a fejében gyult fájdal­mas világosság körül, hogy igazán rab - megperzselt szárnyakkal vergődtek a gondolatai.

Lassanként azonban a könyv szépsége, eszméinek tüze, a nemzetét féltő férfilélek szenve­dé­lyes hazafisága hatalmába keritette az elméjét.

Félórai olvasás után, a hogy fölállott, érezte, bátran szembe fog szállani sorsával.

Az jutott eszébe: ha a hadnagy és a várnagy szigoru utasitásokat kaptak rá vonatkozólag, mily nehéz és kényes helyzetbe jutottak szegények!

Föltette, hogy föladatukat megkönnyiti.

Fél nyolckor, vacsora idején, Kelemen benézett hozzá. Forgáchot derült, nyugodt hangulatban találta. Ettől a szive még inkább elfacsarodott.

- Bőjtölök várnagy ur, ne is kinálgasson vacsorával... Egy kérésem volna... - szólitotta meg Forgách a nyugtalankodó férfiut.

- Kérése? Parancsoljon velem méltóságod.

- Zárassa el a szomszéd szobába vivő ajtót. Sok nekem két szoba.

- Száz szoba sem sok... - buzgólkodott a várnagy.

- Van egy jó gondolatom. Költöztesse oda a palotások hadnagyát. Ha unom magam és egy kis ostáblát szeretnék játszani, legalább kéznél lesz. Csak átkopogtatok hozzá.

A várnagy sóhajtott.

- Ha méltóságodnak kedve telik az egy szobában! De én inkább száz fényes szobában lakatnám, mint egyben.

- Egérlyuk sincs száz Horkán, nem szoba... Honnan vennének száz katonát száz ajtó elé? Mert mától kezdve őrt állitsanak a küszöbömre.

- Mi a csodának? - hüledezett a várnagy.

- Mert az a rendje. Huszonnyolc éves korom óta mindig diszőrség állott az ablakom alatt. Ebben a korban már császári altábornagy voltam. Tempi passati... A mi az étkezést illeti, a tekintetben is volna kivánságom. Szükebbre kell szabni a kosztomat.

- Szükebbre? De Jézus ucscse nem lehet. Ha mindjárt füstre tétet is méltóságod, ebben nem tágitok. A hires magyar vendégszeretetet megcsufolni nem engedem...

A gróf ur azt kivánja tőlem, hogy éheztessem? Én, a kinek még a vizslái is oly kövérek, mint a rozsnyói prépost, ugy, hogy a határban valamennyi nyul fittyet hány nekik: éheztessek egy eleven grófot, Rákóczi tábornagyát, főispánt, a szenátus tagját, magyar embert, a vendége­met? Olyan nincs a sifonérban.

Alig tudta lecsillapitani a fölhevült férfiut, oly ádáz dühbe gurult. Pedig a hadnagy is segitett neki, a ki a nagy lármára bevetődött.

Forgách ahhoz fordult.

- Kovács ur katona, jobban megért. A mai napon megszünt a reményem, hogy simán kisza­badulok innen. Ugy látszik, ügyem a haditörvényszék vagy a szenátus elé kerül. Hetek, hónapok eltelnek, a mig itélethozatalra kerül a dolog. Addig foglyuk vagyok.

Megkövetelem, hogy e perctől kezdve önök velem mint az ország rabjával, ugy bánjanak. Őrt állitsanak az ajtóm elé; fegyveres kiséret nélkül ne engedjenek tul a várkapun; a leveleimet felsőbb engedelem nélkül ne továbbitsák; látogatókat be ne bocsássanak; ne rendezzenek lakomát a tiszteletemre; legdrágább boraitól ne foszszák ki a kedvemért az Andrássy-pincét, nehogy György ur, a korcsmagenerális, szomjan haljon, ha hazanéz... Mert nem vagyok sem gróf, sem főispán, sem tábornagy, sem a szövetségtanács tagja. Rab Simon vagyok... Meg­értettek?

A várnagy tiltakozni szeretett volna, de a hadnagy megrántotta a dolmánya ujját.

- Hallgasson!... - sugta neki. - Megértettük...

VIII. Férfiak elméje.

Rozsnyón, Bercsényi fővezéri szállásán nagy sürgés-forgás volt, mikor kijött a titkár és egy-két szóval békésen eloszlatta a csődületet.

- A fejedelem ő nagysága van bent. Országos dolgokról tanácskoznak.

A kijelentésnek varázshatása volt. Szép csendben, tolongás, zaj nélkül szétment a társaság, mintha templom boltivei alatt, oltárok közelében járna.

Két ember nem mozdult. Az egyik hevesmegyei hajdu, a másik szürös atyafi. Külsejére nézve mind a kettő öreg, törődött, mintha nem volna jártányi erejük. Igazában pedig szivós, ügyes vén legények, a kiknek a lelkét sok fübe harapott német katona emléke terheli.

A titkár tett-vett, mintha nem venné őket észre. Leveleket pecsételt és jelentéseket irt be a tábori leveles könyvbe. Azok csak álltak, mint a faszent.

Hosszu hallgatás után a hajdu megszólalt:

- Beszélni szeretnénk nagy jó urunkkal.

- Délután jobban ráér.

A hajdu megvakarta a fejét.

- Igy decemberben hamar ránk sötétedik. Hosszu utunk van a táborig s csak a magunk hirével jöttünk el. Csak egy szavunk lett volna nagy jó urunkhoz. Hátha az urfinak is elmondhatnánk? Látom, a leveleit is fölbontja.

Ez az egyszerü megoldás tetszett a titkárnak. Csak azon tünődött még, hogy negyven éves létére a vén hevesi hajdu, miért hivja urfinak?

- Hány éves kigyelmed, hogy ugy kicsinyli az éveimet?

- Hangyát sem kicsinylek, nem hogy az urfi harmincöt-negyven esztendejét. Magam bizony a hetvenkettedik évemet taposom s egy fogam hijja sincsen. Mind a harminckettőnek a nyoma meglátszik a dragonyoson, ha kettétörik a kópjám és a fogammal kell lerángatni a lováról.

- Lehuzza a fogával? Mi a neve? Hadd mondjam el Bercsényi uramnak, - lelkendezett a titkár.

- Csutorásnak hivnak. Panaszom van, nagyon nagy panaszom. Orvosolják meg, mert baj lészen belőle. A megyei hadak, ha nem mondják is, mind ugy éreznek, a hogy én. Hát csak ugy akarnám mondani: a reguláris hadakat előnkbe teszik. Hus, bor, fehérpénz előbb nekik jut. Most született az ebanyja s már is jobb legyen nálunknál? Fizetése, tartása, becsülete jobb, mint a miénk? Vagy elnyeli a németet szőröstől-bőröstől, ha rajta megyünk; vagy ha ugy szalad, mint mink, levágjuk.

- Nincs igaza, bátyám. Rendes had, megyei had, egyformán kedves a fejedelemnek.

- Az volna a rendje. Hát elmondja?

- El én.

- Éltesse az Isten. Most még a komám volna hátra, a vén Szappanos.

Az öreg paraszt nagyot rántott a szürén.

- Vén az ángyod térde. Még nem multam hetvenkilenc sem. A mi ügyem van, majd elmondja a komám.

Visszasülyedt előbbi hallgatagságába; de a szeme fiatalosan csillogott, a hogy a komája beszéd­jét figyelte. Mit mond? Hogy mondja? Nem hagy-e ki valamit? Nem jár-e el a szája? Arra vigyázott.

- A hol a bátyám szolgál, félesztendeje nem kap a katona sem fehérpénzt, sem posztót. Ők hát, mikor téli szállásra telepszik a kuruc, harmincan, negyvenen szürt öltenek, beállanak a némethez, sáncásónak. Ha aztán valami kis fehérpénzt keresnek dohányra, mire, leakasztják vállukról a szürt és ismét seregre gyünnek. Ütik a németet pihent erővel; hozzá kilesik a sáncok fekvését is. Szeretné tudni, nem lesz-e baj belőle?

A szürös atyafi a fejével intett, mintha mondaná, eddig jól van!

A titkár álmélkodva hallgatta az egyszerü történetet. Megható bizonyságát a nép hazaszere­te­tének.

- Baj nem lesz belőle egyéb, felköti kendteket a német, ha rajta vesztenek. Ki alatt szolgál, öreg? Ki az ezeres-kapitánya?

- Rétei György.

- Fölirom a nevét. Lesz rá gond ja Bercsényi uramnak, hogy ezredjük ezentul el legyen látva bőven fehérpénzzel. Ne menjenek többet sáncot ásni.

- Labanc-büze van hát, a mi pénzecskét ott kerestünk? Csak ezt akartam tudni. Éhen vesszek inkább, hogysem németé legyen egyetlen kapavágásom. Kivévén, ha takaros sirt kell nekik késziteni. Azt ingyen is megásom. Isten megáldja.

Ugy kibillegtek a fővezér előszobájából, hogy a titkár nem is hallotta a lépésüket. Bocskorban voltak az eszemadták.

Odabent a fejedelem és Bercsényi meghányták-vetették az ország dolgát.

Rákóczi keskeny, kényelmetlen bőrdiványon ült. Bercsényi, fejét kissé meghajtva és kezét hátra téve, előtte állott.

Ha két férfi között, a kik történelmi föladatra vállalkoztak, volt valaha tökéletes összhang, az ő lelkük egy huron pendült teljesen és tökéletesen.

Rákóczi a Bercsényi egészségéről kérdezősködött.

- Köszönöm nagyságod kegyes érdeklődését, jó órában legyen mondva, máris jó munkáját érzem a pöstyéni fürdőnek. Térdem és a kezem feje fölmondták a köszvénynek a szállást.

- Áldom érte a pöstyéni forrást. Ez évben, nagy események előestéjén, különösen szükségünk van a méltóságod egészségére.

- Nem mondhatok egyebet, mint a mit mindig mondtam: Nagyságod semmi egyébben reménységét ne vesse, egyedül a fegyverben. Ad arma! Ad arma!

Rákóczi háttal ült az ablaknak. Csak a feje, válla és a mentéje aranycsatja volt megvilágitva. Szeme, arca árnyékban volt.

- Fegyverre biztam szerencsémet. Most már a hadaink bele is melegednek a harcba. Több tanult tisztünk van. A hogy egyszer kegyelmed irá: folyton nől a kuruc had, bokrosodik, mint eső után a saláta. Tájékoztasson főgenerális uram a sereg állapotáról. Éles megfigyelései min­dig beválnak. A hogy még az államtanácsban sem szólhatnánk, mi ketten nyiltan, tartózkodás nélkül közölhetjük egymással a legfájdalmasabb tapasztalatokat is. Mert szigoru önbirálat nélkül nem lehet sereget harcra nevelni.

Bercsényi hódolattal hajtotta meg kevély, dacos fejét, a mely Rákóczin kivül nem hajolt meg soha halandó embernek.

- Nincs sok jelenteni valóm. Csáky Mihály uram igen kéredzik. Másképp szorgalmatos kis lélek, de elbetegeskedett, lovagolni nem tud; elesett keze-lába, sokszor nem birja. Bár atyám­fia, azt hiszem, iskolabetegsége van.

- Irok neki, hadd édesedjék.

- Nagyon jól teszi nagyságod. Ezeket az urakat jobb megölni, mint disgusztálni. Antal ur is irt. Ezuttal sem panaszkodás, sem ajánlás nincs a levelében. Berthótynak, a ki fizetésemelésért nyaggatott, megirtam: levelét nagyságod elé terjesztettem. A lecke használt a nyavalyásnak. Majd meghalt - azt felelte - szégyenében és bujában. Ime, nagyságod személyisége ily varázs­zsal van az emberekre.

A mi a hadat illeti, bár fegyvereinkre nem egyszer rámosolyog a szerencse, sokat bánkódom miatta. Talán szigoru mértékkel mérem. Mert győzhetetlennek szeretném, csupa szenvedélyes szeretetből talán nagyitom is a hibáit. Ám én ostorral is rávághatok, mert az nekem jobban fáj, mint nekik.

Károlyi harcmodorát hibáztatom. Megirtam neki: ha egyik csapata az ellenség előtt jár, a másik utána, a harmadik oldalt, hát akkor melyik lesz a „rajta”?

A tüzrakással is baj van. Éjszaka a német nem tüzel; de tüzel a kuruc lesben is. Vigyázat­lanság jele.

A hajduság szökik. Huszonnégy órán tul nem lehet birni velük. Sok eladja a mundérját, mint cigány a házát tavaszszal, s odébb áll.

Ha egy-két portánk rosszul jár, félénken és kedvetlenül megy a portázás; pedig a villámgyors éber cikázás az, a miben mindig fölülmultuk a németet.

Katonáink a kürtjelet nem ismerik. Egymást ölik, egymást rontják sötétben, azért kezdtek le­szok­ni az éjszakai támadásról. Meghagytam: szedjék össze az erdőn a revesfa forgácsát, tüzzék a süvegükhöz, hadd világitson a kuruc, mint az éjjeli bogár.

Az ellenség közelében is falvakba szeretnek szállani az emberkék. Ötven-száz ember jut egy falura. A sereg szétszakadozik, mint a fonál. Itt is, ott is egy-egy darabka belőle. Ha rajta­ütnek, nincs együtt, nehezebben védheti magát. A parancsnokok mentik az eljárást; fázik a rongyos katona. Rájuk irtam: azt gondolják, melegebb a tüz a faluban, mint az erdőben? Megértettek.

Tanitom a tiszteket arra is, ne csak szemmel, szivvel nézzék az ellenséget. Ha csak a szemükkel nézik, megijednek a számától. Szivükkel nézve a sok németet is kevésnek látják.

Ebeczky dandárában nagy a rendetlenség. Rabutin üldözésekor magam is majd megöltem bennök... Mig kiválogattuk közülök a rendes katonaságot, szétment a többi zsákmányra; a szőlőket bujták. A hogy kergettük, ugy szaladt, mint az ellenség előtt. Kevés zászló volt, a melyik alatt husz legény maradt. Éjszaka csoportban járt és megzudult az átkozott egy puska­lövéstől.

Hanem ezzel kiszedtem a tarisznyámból, a mi rossz volt benne. Olyan a természetem, hogy először a rosszabbal állok elő, a jó és szép hirt utoljára hagyom - a hogy háta mögé rejti a kérő a bokrétáját.

A nép kedve mellettünk van. Özönlik zászlónk alá a kuruc, pedig szalmánál egyébbel nem tudjuk a lovát megvendégelni. A nemesség szivvel-lélekkel a miénk. A trónváltozás és békekomédia nem növesztette nagyobbra a békepárt taréját. A ki békepárti, az is titkolja, ködmöne alá rejti az érzelmét. A vezérek mind hivek; az alvezérek közül egyikről-másikról hamis szellő fujdogál, de nincs bizonyiték. Soha még a nemzet ily egységes nem volt. Soha még vezérben ugy nem bizott, mint nagyságodban. Ha külső hatalmakkal is jól szőjjük-fonjuk a barátság szálát; ha a dalmáciai fekete-erdőkben zöldelni fog a partra szálló francia had­osztály; ha Augusztot megnyerhetjük terveinknek s főleg ha XIV. Lajos szövetséget köt velünk, mint ország az országgal s ha a livre ezüstpatakja, a mely malmunkat hajtja, pillanatra sem apad el: a nemzet jogát és szabadságát örök időre biztositjuk. Ha! Ha! Ha! Látom nagyságod arcáról, sokalja e számos föltételhez kötött csillagászati politikát. A sok „lám mondám”-ot.

Rákóczi, szokás szerint, a legfeszültebb figyelemmel hallgatta Bercsényit. Bár a fejedelem szel­leme a tárgyilagos itélet legmagasabb és legtisztább légkörébe tudott emelkedni, Bercsényi ragyogó, ötletes, a dolgok mélyére ható beszéde módja mindenkor hatással volt rá. Most is, bár sötét képet festett a hadról és bizalmas körben máskor még sötétebbet szokott festeni, érezte, hogy a kuruc fővezér lánglelke el nem csügged, sem meg nem alkuszik.

- A mi a hadat illeti, arról később szólok - válaszolta Rákóczi, vállig érő, fényes, hullámos haját hátrább vetve. - Kökényesdy irt Brüsszelből.

- Sokáig készül a páva az énekléshez. Várakozással lesi a világ. Egyet kurjant s vége van - jegyezte meg Bercsényi gunyosan. - Egy hónapja várjuk Kökényesdy levelét. Elég sokáig készült hozzá. Mit ir?

- Vigyázatra int. Szerinte a francia udvar pénzt és jó szót szivesen ad, de nem kötelezi le magát semmire. Meggyőződése, hogy szövetségi szerződésre francia uram nem lép velünk. Béküljünk meg a bécsi udvarral, azt javasolja.

Bercsényi, a ki szenvedélyes hive volt a francia szövetségnek, ugy érezte magát, mint a ki békát lát a füben.

- Wratizlaw is ezt mondta nagyságodnak. Furcsa, hogy Kökényesdyvel egy a kottájuk. Vissza kellene hivni, mig nem késő.

- Nem tudja, hogy Desalleurs meg van bizva, mint Erdély fejedelmével szövetségre lépni velem. Nem avattuk be; az az oka bizalmatlanságának - mondta Rákóczi csillapitólag.

- Kökényesdy hihet, a mit akar. Francia uramat nagyobb csapás nem érheti, mint ha kibékül­nénk Józseffel. Föl kell használni e vis-majort. A szövetséget mihamarább meg kell kötni, nehogy a fürdés idejét elmulaszszuk.

Rákóczi nemes, férfias vonása megélénkült.

- Rajtam nem mulik. Legutóbb is megirtam a királynak, ha hadait a császár öregbiti, kény­telenek leszünk mindig és mindig az égetés, a mindent fölperzselés eszközéhez nyulni. Ez végre nagy pusztasággá fogja tenni az országot, melyben majd magunk is benne veszünk.

Bercsényi szemöldöke megrándult; hangja átmelegedett.

- Nagyságod ezzel ugy-e, csak ijesztgetni akarta francia uramat? A valóságban ily sorstól távol állunk. Sőt sok külső és belső körülmény kedvez a táncunknak. A magyar szabadság ez egyszer nem alszik ugy el, mint a magára hagyott gyertya. A pendelyes nemzetséget Isten a markunkba szakasztja.

A fejedelem fölkelt, Bercsényihez lépett, kinyujtott karral megfogta a két vállát, közelről nyájasan és hosszasan a szemébe nézett.

- Nem vagyok kishitü. Bizom a végső diadalban, bár ügyünk nehézségeit nem kicsinylem. Az országos tanács elé nagy dolgot kell vinnünk. A miről méltóságod az előbb szólott, erős próbára teszszük a nemzet összetartását. Kibirja-e a próbát válság és pártszakadás nélkül? Ez a kérdés.

- Miről van szó? - kérdezte Bercsényi nyugodt elszántsággal, mig egyik karját gyöngéden a fejedelem karjára tette.

- Desalleurs ajánlatát, hogy velem, mint erdélyi fejedelemmel szövetségre lépnek, Versailles­ben visszavonták.

A fejedelem érezte, hogy Bercsényi karja megrándul.

- Sőt titokban béketárgyalást folytattak az osztrák házzal.

Bercsényi egy pillanatra elsápadt.

- Jó forrásból tudja nagyságod?

- Desalleurstól magától tudom; de azt is, hogy a tárgyalás tréfa volt s máris meghiusult.

Bercsényi arca lángban égett.

- Gyönyörü tréfa! Bekötött szemmel pályát futni nem az én szivemhez való. Tisztán szeretnék látni francia uram dolgában. Nem az ejt kétségbe, hogy a trakta sikerülhetett volna, hanem az, hogy Versailles Bécscsel lugasba vonult. Ha találkára megy a feleségem, ha visszatér is félutról, hogy higyjek neki többet? Ki tudja, miért jött vissza? Félt-e? Vagy nem volt alkalmas a hely? Vagy a gavallérja nem volt pontos? Vagy valamijét otthon felejtette? Az a fő, hogy a bukáshoz vivő uton elindult.

Rákóczi maga is átérezte a csalódás keserüségét. Miért nem tudatták vele előre, hogy pásztorórán jár az esze a franczia diplomáciának?

De bármily keserü érzések gyötörték, mint politikus, a kinek kezére a nemzet rábizta a sorsát, nem engedhette át magát a csalódás fájdalmának.

- A francia király kész velünk szövetségre lépni egy föltétel alatt: ha kimondja a nemzet, hogy az osztrák ház megszünt fölötte uralkodni...

Bercsényi mélyen eltünődött. Rákóczi elengedte a vállát, mintha föl akarná szabaditani a barátja elhatározását a maga vonzó, imádva szeretett személyiségének erkölcsi és fizikai nyomása alól.

A téli napfény ködök és párák mögé bujt. Fény nélkül való világosság támadt a szobában, mint a folyam fenekén. A fali óra kettyentett, azután tizenkettőt ütött. Szép hangu, a fülnek kellemes ütése volt. Odakint, Rozsnyó szük utcáin a palotások dobja pergett. Bercsényi kara­bélyosainak kürtöse harsányan belefujt a tárogatójába, csak ugy zengett tőle a kapuboltozat. A templomok tornyában delet harangoztak.

Bercsényi fölemelte a fejét. A mit pár hónappal később az ónodi országgyülésen fölkaptak, itt hangzott el ajkáról legelőször a nevezetes történelmi mondás:

- Eb ura a fakó! Hát detronizálunk. A francia szövetség megéri. A mig háborut folytat francia uram, érdeke, hogy pénzzel, tiszttel, esetleg partraszállással támogassa a mi háborunkat. Diplo­máciája - már csak a saját hasznáért is - a portán, a lengyel királynál, a bajor választónál, mindent megmozgat, hogy minél nagyobb zavarok támadjanak.

Ha meg lugasba vágyik, ha békére kényszeritik az események, az általános békekötésbe bennünket is be kell foglalnia. A mire eleitől fogva törekedtünk, elérjük a szövetség által: Magyarország ügye Európa itélőszéke elé kerül. Javasolja nagyságod a szenátusnak. Egyhan­gulag elfogadják.

Rákóczit érzése elragadta; megölelte Bercsényit, hü osztályosát dicsőségben és balsorsban, lelke jobb felét, a ki egy fejjel mindenkinél kimagaslott és a ki kevélyen elnézett valamennyi kortársa válla fölött - a kinek erős szive egyetlen embert szeretett, bálványozott, imádott, őt, Rákóczit, a kivel átölelve tartották egymást.

Olyan idők jártak, hogy a mit ők ketten elhatároztak, az a nemzet végzése volt.

Midőn kibontakoztak a testvéri ölelkezésből, a fejedelem az ablakhoz ment és kitekintett az utcára. Homlokát sokáig a hideg ablaküveghez szoritotta. A mire az ország érdekében vállal­koztak, azt egyetlen magyar szabadságharc sem tüzte ki célul. Ők tulmentek valamennyin, mert valahára el akarták intézni a több százados pört. Hogy most hetedszer kellett a nemzetet fegyverre szólitani, az az ő fölfogásuk helyessége mellett bizonyit. Mind a hat - békekötésben kimult - nemzeti mozgalom félmunka volt csak. Egyik sem biztositotta az ország szabadságát.

Egy idő mulva visszafordult.

- Még egy másik bejelentésem is lesz a szenátus ülésén: tavaszszal az erdélyi fejedelemséget birtokomba veszem.

Bercsényi, a ki annak idején a tervet ellenezte, de később belátta, hogy e nélkül a tengeri hatalmak az udvarra is, de az országra is ráerőszakolnának valami rothadt békét, lelkéből helyeselte a fejedelem szándékát.

- Jobb is lesz idejében tető alá vinni a deli kis asztagocskákat, ne hogy beázzék a vén Rabutin esőjétől.

A fejedelem a fejével bólintott.

- Mind a két terv fegyvereink szerencséjére van épitve, a nélkül összeomlik. Azért különös figyelemmel hallgatom minden szavát a főgenerális urnak, a mit a hadakról ejtett. Ha a világitó bogár, a helyett hogy nyári éjszakákon sugározná ki minden fényét, novemberre tarto­gatná, megjárná vele. Akkor már ideje letelt. Vége életének, igy hát fényének is. A nemzet is igy járna, ha a mi vitézség, ügyesség, katonai erény a természetében van, azt most magából mind ki nem adná.

Nézetem a hadról, a hadviselésünkről, egyezik méltóságod nézetével. Hogy azonban itéletem és óhajom a seregem minél szélesebb köreiben elterjedjen, szükségesnek láttam a sereghez irt levelemben nyiltan föltárni minden e tárgyra vonatkozó gondolatomat. Még nem küldöttem el. Fölolvassam?

Bercsényit büszke öröm töltötte el, hogy a fejedelem egyetlen lépést sem tesz az ő tudta nélkül. Széket vitt az ablakhoz, de kérte Rákóczit, ne fáraszsza magát az olvasással. Felelet helyett a fejedelem a levele fogalmazványát elolvasta.

Rákóczinak kedves hangja volt. E hang varázsának, akár halkan szólott, akár szónokolt, emberi sziv nem tudott elentállani.

Bercsényi tenyerébe hajtott fejjel hallgatta. Néhol behunyta szemét, hogy csak a hang zenéjét élvezze; másutt ránézett, hogy lássa homlokát, a melyen, mint köd az ormon, mindig ott borongott a jövendő végzete.

Az erős lelkü és erős akaratu férfiu szinte megdöbbent, valahányszor Rákóczi arcának és hangjának rá gyakorolt leigázó hatását észrevette.

Mintha attól félne - a mi az ónodi gyülésen pár hónap mulva tényleg bekövetkezett - hogy e rajongással szeretett arc látása és büvös hang hallása önkivületbe ejti, visszavonhatatlan, gyászos tettekre ragadja...

Az Okolicsányira mért halálos csapás komor előérzete a levegőben volt. Rákóczi hangja, a mely előidézte, Bercsényi kardja, a mely elkövette, egyik sem tudott még róla...

A fővezér tenyerébe fektetett arccal hallgatta végig a csodaszép levelet. Ha ily hatással volt rá, milyen hatással lesz a hadra? Azon töprenkedett.

Rákóczi bevégezte az olvasást; föltekintett. Bercsényi még mindig szótlanul ült a helyén, meghatva, legyőzve, elbüvölve.

IX. Asszonyok szive.

A fejedelem ebédre magával vitte Bercsényit. Gyalog mentek. A jó rozsnyói polgárok az ablakból, kapualjából tekintettek utánuk. A hideg, nedves levegőben sokáig szellőztették a fejüket. Mert a süveg, kucsma nem került előbb vissza a régi helyére, a mig a két férfiu leg­alább harminc lépésre nem járt tőlük.

Az apró, emeletes házak födele tele volt hóval. A kéményekből vigan és könnyen szállott föl a füst.

Rákóczi karját a Bercsényi karjába füzte.

- Majd elfelejtettem a kisebb gondot a sok nagy gond között: Forgách dolgában is előterjesz­tést kell tennem. Hogy fogadta a had elfogatása hirét?

- Sok a szánója - válaszolta Bercsényi, elgondolkozva. - A világ nekem tulajdonitja. Csak Antal ur tüzel ellene, hogy igy-ugy, hadakat vezetni képtelen: káplár is többet tud nála. Bolondság az ilyen beszéd... Az öcsém megmutatta, hogy jobban ért a hadhoz, mint akár­melyik tábornokunk. A szép Nigrelli Annáért haragszik ugy rá Antal ur.

Rákóczi mosolygott.

- Az asszonyoknál mindig szerencséje volt. Mit beszélnek, miért fogattam el?

- Mindenfélét, a hogy ilyenkor szokás. Mondják, hogy titkárát Stahremberghez küldötte. Beszélik: parolára elbocsátott fogoly tisztekkel küldözött Bécsbe nyájas üzeneteket. Suttog­ják, hogy a megyéket kezdte föllovalni nagyságod ellen: kérjenek gyülést, kérjenek számot a fehérpénzről; lássanak maguk a békekötéshez; ne szenvedjék, hogy nagyságod uralkodói jogokat gyakoroljon. És hogy a hadaknak is ez az akarata... E vádban talán van egy szemernyi igazság. Árulónak is kiáltják. Csak a hadsegéde jár helyes nyomon: gyanitja Pozsonyt.

- Azért adtam irásban a pozsonyi megbizatást, mert föltettem magamban, hogy másoknak is példájára, megbüntetem, ha nem engedelmeskedik... Mi ketten képviseljük, az egész nemzet fölfogásával szemben, a rendes hadsereg gondolatát. Volt császári tábornok létére tudhatná: a katona első kötelessége az engedelmesség... Hát a vizsgálat?

- Mindenütt nyomokon halad; de eddig semmi az öcsémre ki nem sült. Uj panaszszal senki sem állott elő. Vay uram buzgalma is kárba vész... Egyik-másik tábornokunk meghőköl majd; félni kezd. A maga sorsát látja a Forgách végzetében... Az asszony, szegény, minden tábor­noknak irt. Nem tudhatni előre, a seregben és a rendek között micsoda pártfogói lesznek... Elbocsátani nem lehet már most egyhamar. Nem jó lenne belőle...

Rákóczi homloka elkomorult.

- Nem fogom őt perbefogni. Határozott irásbeli parancsomat szegte meg. A haditanács el­itélhetné s ez szégyent hozna nemzetségére.

Bercsényi sóhajtott. Nem látott kivezető utat a dilemmából.

- Ha meg pörbefogás nélkül hüvösön ül, azt fogják mondani, szabadságot hirdetünk és német uram módjára, megtöltjük a tömlöcöket. Hogy nagyságod gyülölné, vagy a hatalmát féltené tőle, nem akad oly vakmerő, a ki ezt állitaná. Azt fogják mondani: a kedvemért tétette el nagy­ságod láb alól.

- Mindegy. El vagyok szánva türni e hitvány beszédeket, mintsem elitéltessem.

A fejedelem szállásához értek. A palotások diszszázada háromszor dobot ütött. A szenátus tagjai levett föveggel vártak rá a ház ajtajában. Csengős szánok kanyarodtak be az udvarra, tigrisbőr kacagányos, délceg lovasok vágtattak a szánok mellett. Megjöttek az ebédre hivott katonai és polgári előkelőségek. Rozsnyó város polgármesterét hat füzött sárga topánkás, pirosba és kékbe öltözött darabont kisérte. A jó ur elkésett. Taszigálta maga előtt a kiváncsi, szájtátó közönséget jobbra-balra.

*

Délután Bercsényi a Bottyán levelét olvasta, mikor a titkára belépett.

- Juliánka ugyancsak megnyergelte az öreget - mondta neki, hátra sem fordulva - az öcsém érdekében ir. Tegnap még ellene volt, ma, mint a szálló daru, mellette kurrog... Hej, azok az asszonyok, mire rá nem veszik az embert.

A titkár mosolygott.

- Sokra bizony, kegyelmes uram... Rendes, feketefátyolos, kurtamentés menyecske áll kint. Kér, hogy bocsássam be.

Bercsényi letette a Bottyán ákum-bákum irását.

- Szép-e?

- A fátyol irigyen eltakarja.

- Fiatal?

- A járásáról, hangjáról itélve: az!

- Mit akar?

- Nem mondja meg, csak méltóságodnak.

- Ország dolgát igazitom, nem érek rá. Ha még este volna, hogy a két szeme lámpácskájánál szerelmes leveleket irogathatnék? - de fényes nappal van. Mi hasznát venném a látogatá­sának? - mondá Bercsényi tréfálkozva.

- Azt mondja: régi jó ismerőse méltóságod. Sok bizalmas órát töltöttek el együtt...

- Bizalmas órát?... Csitt! Füle van a falaknak is. Ha az atyámfia meghallaná... Kiváncsivá tesz, bár minden igaz ok nélkül dicsekszik a barátságommal. Bocsássa be.

Középen elválasztott, hosszu fekete haját a két tenyerével végigsimitotta. Komoly, gondba borult arcán pajkos verőfény csillant meg.

A titkár még az ajtóhoz sem ért, mikor a menyecske benyitott magától.

- Nagyon tudja nálam a járást... - feddé meg szeliden Bercsényi, a miért engedelem nélkül belépett.

A kurtamentés kis menyecske nem szólt semmit, de mind közelebb jött.

- Talán nagycsütörtök van, hugom - évődött vele Bercsényi - hogy a harangok elnémultak?

Az ezüstharangocskák nem némultak el. Jókedvü nevetés csendült meg a fátyol alatt. Édes, halk, szivet csiklandó kacagás; ezer közül is rögtön ráismert volna Bercsényi Miklós.

- Krisztinám - kiáltá boldogan és megölelte a kis menyecskét. Elvonta arcáról az irigy fátyolt.

A felesége volt.

- A titkárod tutyi-mutyi ember. Nem ismert meg. Te sem ismertél rám, a mig a hangom nem hallottad. Valami kalandra gondoltál, ugy-e, édes uram? Fővezér létedre - ez egyszer bizonyos - olyan hölgyecskéket is elfogadsz, a kiknek a nevét sem ismered és a kikről azt sem tudod, mi járatban vannak?

Bercsényi csókkal némitotta el a többi vádat. Lehuzta a felesége mentéjét, a hideg kezét a két tenyerében melengette.

- Kifogassak a szánból?

- Gyalog jöttünk.

- Jöttünk? Ki jött még?

Bercsényiné észrevette, hogy korán elszólta magát. Tréfával akarta elütni a dolgot.

- Egy-két fiatal ur kisért ide. Nekem is van testőrségem, nemcsak kegyelmednek.

- Akkor hát meg is fázott a csizmácska, mig az ifju leventék lánggal égve tovább álltak.

Széket tett a kályhához, kinyitotta az ajtaját. A parázs csak ugy ontotta a meleget. A magas sarku kis piros csizmáról hamar leolvasztotta a havat.

Bercsényi a termetes selmeci kályhához támaszkodva, gyönyörködött a feleségében.

Tudta: a gyalog jövés csak azt teszi, hogy valamelyik közeli háztól, a hol látogatóban volt, átsétált az asszony.

Csengetett. A titkár nem tudott hová lenni csodálkozásában, mikor a „rendes” kis menyecs­kében a főgenerálisné asszonyt ismerte meg.

- Fogasson ki a grófné szánjából. Senkinek sem vagyok itthon.

Bercsényiné gyorsan fölkelt, az ablakhoz lépett és valakinek, a ki az utcán állott, jelt adott a csipkés kendőjével.

- De bizony Ágnesnek itthon vagy. Itt lesz egyszeribe.

- Hát itt van a hugom?... - szólt Bercsényi megilletődve... - Semmi no. Akármily kinos a találkozásunk, előbb-utóbb át kell esni rajta.

Bercsényiné megragadta az ura kezét.

- Ne légy hozzá szigoru, Miklós.

- Szigoru, én, nőhöz?

- Ne mondj semmi rosszat az uráról - ugy értettem.

- Nagyon bánkódik?

- Bánkódik? Ez nem jó szó. Elhervad, elszárad, elhull, mint a vadrózsabokor, ha elhordják alóla a földet. Minden nap elvisznek a tövéről egy ásóval; nap-nap után látja, hogy mindig kevesebb oka van reménykedni.

- Pedig én nem vigasztalhatom meg.

Bercsényiné ránézett az urára.

- Ha te nem, akkor senki.

- Hát senki.

- Édes, jó uram, ne engedje, hogy kordélyban[2] menjen el Ágnes. Ne engedje meghülni benne a reménységet. Hiszen ország-világ tudja, a merre kegyelmed akarja, a fejedelem arra tartja a ló száját.

Hol tegezte, hol magázta, a hogy jól esett, szerető hitvestárs szokása szerint.

Mielőtt Bercsényi Miklós felelhetett volna, Forgáchné bejött a fiával.

Feketében volt, mintha gyászolna, csak mentéje csattjában égtek rózsaszinü, hibátlan rubintok s a karcsu derekához simult pikkelyekből készült, vékony aranykigyó; velencei ékszerész munkája.

Bercsényi kezetcsókolt a hugának, a tizenegyéves kis Zsigmondnak az arcát csipte meg. A korához képest fejlett, nagy fiu, ellenséges arccal elhuzódott az enyelgés elől. A sarokból figyelt minden szóra, a mit kiejtettek.

Bercsényi Forgáchnét a kényelmetlen, keskeny bőrdivánra ültette, a hol előtte való nap a fejedelem ült. Bercsényiné a tüznél maradt, de a székét oldalt igazgatta, hogy egyenesen az ura arcába láthasson. A kis Zsigmondra senki sem figyelt. Az ő korában levő gyermeket levegő­nek tekintették, a kinek a felnőttek társalgásába nincs beleszólása.

- A kis hugom ugyancsak izgat az öcsém érdekében. Antalt is, Bottyánt is ugy fölabajgatta, hogy nem birok velük.

Forgáchné érzékenyebb volt, mint máskor. A szeme az ártatlan kötekedésre könybe lábbadt.

- Eszterházy Antalra csak lehet egy kis befolyása Eszterházy Ágnesnek? S Forgách javára nem csoda, ha Bottyán uramat megmozgatja - Forgách Julianna? Láthatja kegyelmed, az én izgatásom szük családi körben folyt le.

Bercsényi jóindulatuan mosolygott.

- Nem azért mondom. A hugocskámnak ez kötelessége. Akkor szólnám meg, ha másként cselekednék. Persze hugomasszony is hallotta a pletykát: én ástam vermet Simonnak?

Forgáchné a fiára nézett. Zsigmond jókora földgömböt forgatott a tengelye körül. Erősen meglökte és szemmel láthatólag örült, hogy egymás sarkában rohantak és egymást utól nem érték a világrészek. Ugy tetszett, mintha a föld forgásán kivül egyéb nem érdekelné.

- Hallottam róla. Bátyám bölcs és nagy ember, jobban tudja, mint én: ma neked, holnap nekem. A világ szerencséje ugy szokott járni.

Bercsényi részvéttel fogta meg a kezét.

- Egy kicsit hát a hugom is elhiszi rólam?

A fiu olyat taszitott a földgömbön, hogy csakugy zugott. Az anyja megint ránézett. A fejletlen gyermekhomlokon dacnak és föllobbanó haragnak ugyanaz a mély ránca látszott, a mi az ura arcán oly gyakran megijesztette. Sietett elejét venni a viharnak.

- Menj le, fiacskám, az udvarra. A szép ezüstkapcsos palotások odalent örömet lőnek.

Zsigmond urfi a lábával toppantott.

- Örömet lőnek? Ugyan minek... Leshetik, a mig egy sovány győzelmet aratnak, ha bezárták nyolc vár bevevőjét, az én apámat! Nem megyek.

- Mi az, te csöppség? Nem fogadsz szót az anyádnak? Nem vagy kiváncsi a nyalka katonákra? Nem szeretnél te is kardot? Lóg itt a falon egynéhány. Köss fel közülök egyet.

- Nem kell a bácsi kardja... Csak parádézni tud vele ugy is. Mint a cigány a szántástól, ugy irtózik az ütközettől. Bezzeg: szép szóval birja. Ha malom volna a szája: elgyőzné Ujvárt prófunttal.

Forgáchné arca lángba borult a szégyentől és rettegéstől. A fiu, mint a szajkó, azt mondja el csak, a mit az apjától hallott. Annak kicsinylő, csufondáros beszédéből, a mivel otthon Bercsényit illette, még csinos bokrétát szed össze, ha végét nem szakitja.

Bercsényiné segitségére sietett a barátnőjének. Magához intette a fiut, valamit sugott a fülébe, a szőke, aranyos haját simogatta. A kis Forgáchot lecsendesitette a kedves női hang, a puha asszonyi kéz simogatása. A ránc eltünt homlokáról. Édesdeden nevetett, hizelegve ült le a szőnyegre, a szép néni lábához.

A fővezér még mindig a huga kezét fogta.

- Kis Zsigmond teljesen az apjára ütött. Csalánszavu már most is. Ellenségévé tesz minden férfit és barátjává minden asszonyt. Engem - a kis zsivány - majd megölt a nézésével, s Krisztina mellett majd elolvad, ugy nyájaskodik.

A kis Zsigmond föllépésének éle ezzel el volt véve.

Forgáchné félénk és óvatos kérdéseket intézett a bátyjához.

- Mi büne van az uramnak, hogy igy járt el vele Rákóczi?

- Nem engedelmeskedett a parancsának.

Bercsényiné megszólalt a tüz mellől:

- Nem ujság a kuruc hadseregben. Károlyi, Ocskay, Bezerédy, maga Antal is, nem egyszer megtették. Egyiket sem fogták el érte. Miért éppen az egyetlen Forgáchot? Ez szemet szur.

A kis Zsigmondnak tetszett a beszéd. Szeme fénylett, hálából kétszer megcsókolta Ber­csé­nyiné kezét, de meg se mukkant. Érezte, védik az apját itt nála ügyesebben és hatalmasabban.

Bercsényi a feleségéhez fordult, a honnét a váratlan támadás érte.

- Károlyinak, igaz, elnéztünk egyet-mást. Ő nem volt katona kölyökkora óta, mint az öcsém. Nem tudhatta oly jól, mint ő, mi a katonai regula. Az öcsém engedetlenségeért veszett el Esztergom. Ő nagysága legalább igy tartja.

Most Forgáchnén volt a sor, hogy Bercsényiné hibáját jóvátegye.

- Életét adná Simon Rákócziért. Nem tudom, mi ütött hozzá, hogy engedetlenség hibájába esett. Hogy történt mégis, hogy meg sem idézték, ugy fogták el? Jószága, családja az ország­ban van. Szökevény nem volt a lelkem uram.

- Pekrivel is igy történt Erdélyben.

Bercsényiné gyöngének találta a védekezést; de nehogy a férjét ingerelje, hallgatott.

- Hadifogoly az uram?... Akkor ugy-e, haditörvényszék elé kerül?

- Nem tudom. Ő nagysága határoz. Nem hiszem, hogy odakerüljön. Az öcsém az ország rabja.

Bercsényi mind rövidebb és óvatosabb feleleteket adott. Nem szerette, ha sarokba szoritják. Attól tartott, a két asszony valami meggondolatlan nyilatkozatot sajtol ki belőle. Érezte, mint a törköly, sutu alá kerülnek a titkai. Boszuságában eleresztette a huga kezét.

- Az országé? Akkor az ország itél hát fölötte. Nem bánom, akárki itél, csak itéljen. Olyan tiszta az uram mindenben, a mit rá fognak, mint a reggeli harmat. Még a Karaffa vér­törvényszéke előtt is kiderülne az ártatlansága. Ugy-e, főgenerális uram, a birái elé állitják minél előbb? Ezt az egyet igérje meg.

Bercsényi kitérőleg válaszolt.

- Bizzék hugom a fejedelem kegyelmességében. Azt üzeni, mondjam meg: nem akarja az öcsém vesztét. A javát óhajtja.

Bercsényiné egyik kezével Zsigmondot cirógatta, másik kezét viharosan dobogó szivére szoritotta. A nyitott kályha tüze ugy fénylett haján, kedves szép arcán, mint valami glória.

- A fejedelem kegyelmes; soha önzetlenebb, szebb lelkü, tisztább szivü magyar nem élt. De nem az ő kegyelmességéről van szó: az ország törvényéről. A kik a nemzet szabadságáért küzdenek, azok nem vehetik el itélet és birák nélkül más ember szabadságát. Senki, még a fejedelem sem teheti. Sőt ő a legkevésbbé. Mit mondana a világ? Mit mondanának ellensé­geink? Mit mondana az utókor, a mely kegyelmetek tettei fölött itélni fog? Nem, ennek nem szabad megtörténni, édes uram...

Bercsényi vállat vont. A felesége szavának átható igazsága a szivébe furódott.

- És ha elitélik?

Bercsényiné egyenesen állott. A tüz fénye még mindig a fején ragyogott.

- Itéljék el! Ha bünös, megérdemli. Ha vétkezett a haza ellen, ám essék áldozatul. Akkor csak e szegény gyermekre marad beszennyezett név s csak egy boldogtalan asszony szive szakad meg. Ellenben, ha nem akarják, vagy nem merik birái elé állitani: beszennyezik vele a kuruc zászlót. Akkor a „libertás” csak a zászlón van meg, de hiányzik a kegyelmetek életéből és cselekedetéből.

A fővezér lehajtotta a fejét. A miket hitvese mondott, mindazt ő maga is hitte és vallotta. Előre látta, hogy ily mázsás igazságokat vagdos fejükhöz a közvélemény. Megkisértette el­terel­ni a törvényesség kérdéséről a beszélgetést.

- Sok panasz és vád merült föl az öcsém ellen. Azt hiszem, merő hazugság; de azért meg kell vizsgálni mind. Ehhez idő kell. Sok idő. Ne türelmetlenkedjék hát, édes Ágnes. Egyelőre elégedjék meg, hogy Simonnak a hajaszála sem fog meggörbülni.

Bercsényiné hosszu, fájdalmas tekintetet vetett az urára. Mintha e pillanatban veszitene előtte a nagyságából. Többet nem szólt. Élesen, határozottan fölállitotta a kérdést; Bercsényi el­mellőzte. Visszaült a tüzhöz, a Zsigmond szőke fejét az ölébe hajtotta. Annak suttogott meg­ható, érdekes történeteket, hogy figyelmét elvonja.

Azalatt Forgáchné összekulcsolt kezekkel esdekelt az uráért. Ő a felesége volt; gyermeke anyja. Ha egymáshoz való szerelmük - mint a fenyőfák gyantaillata napsütésben, esőben - el is párolgott, azért ő még sem kivánta, hogy ha bünös, bünhődjék irgalmatlanul. Ő nem volt római jellem, csak szegény, félénk asszony, a ki megalkuszik a körülményekkel.

- Ismerem az uram türhetetlen, nyugtalan természetét. Kárt tesz magában vagy másban, ha le nem csillapitom... Ha nem is szabadulhat meg hirtelen, legalább hadd mehessek hozzá én. Hadd vigasztaljam, intsem türelemre. Mondjam meg neki én szómmal: nincs elhagyatva. A fejedelem kegyes hozzá; barátai sajnálják; az igazsága uton van...

- Jó asszony vagy, Ágnes - mondta Bercsényi, hogy a bizalmas, rokoni tegezéssel is megér­tesse, mennyire átérzi és méltányolja fájdalmát... - Ő nagyságának elmondom a kérésedet. Támogatom is szivvel-lélekkel... Remélem, a fejedelem meghallgatja... Most pedig - tette hozzá, hasztalan fáradozva, hogy elfogja a felesége szemét - békitsen ki hugomasszony Krisz­tinával, mert alaposan rámharagitotta. Mióta házasok vagyunk, ma ereszkedett először köd a szivünk közé.

Odament a feleségéhez, a ki abbahagyta a halk mesemondást és fölébe hajolt.

- Nézz rám, atyámfia... Bercsényi életének az vagy, a mi égbenyuló, zord hegyeknek a tenger­szem: egyedüli szépsége és költészete... Nézz rám, Krisztina; ne oly sötéten... Nyujtsd ide a kezed... Oly hideg, mint az összefagyott gyümölcs... Tövére kell küldeni a sok rossz hirnek, a mi az öcsémről lengedez. Hitemre: csak a fejedelem leveléből értesültem, hogy igy esett a dolga... Inkább akartam nem tudni, mint tudni.

Bercsényiné fejét az ura keblére hajtotta.

- Köszönöm, Miklós, hogy legalább abban az egyben megnyugtattál: nincs részed az elfoga­tásában...

- Hitted, hogy részem van? - kérdezte Bercsényi fájdalmasan.

- Hittem. Azt tartja mindenki, még Ágnes is, ha szegény, félénk galamb nem is vallja be. Kegyelmed indulatos és az öcscse meggondolatlan. Csufondáros beszédü, akár kegyelmed... Össze is zördültek egynéhányszor... A fejedelem semmit sem tesz a megkérdezése nélkül. Hogyne hihette volna hát a világ?... S akárhogy szeretem, imádom: a világnak én is része vagyok...

Szegény Ágnes a habhoz is kapkod, azért elégszik be annyival, hogy az urát meglátogathassa. Beelégszik a gyertya hamvával... Nekem a lényeg kell. Az, hogy hozzák ki megint a szép szál gyertyát, hadd világitson idekint... Nincs még a hazában oly vakitó világosság, hogy el ne kelne az ő fénye is... S az okos, előrelátó gazda, a milyen kegyelmed, számitásba kell hogy vegye: lehet még sötétség is... Vak, siket éjszaka borulhat még a hazára...

Asszonyi sziv volt az övé is. Erősebb talán a többinél, de sejtelmek és előérzetek iránt fogékony... A kuruc fegyvereket vereség nem érte. Sőt győzelmesen haladtak mindenütt előre. Tavaszra összejön az országgyülés. Valószinüleg egyhangu határozatokat hoz. A francia szövetség reménye teljesülőben. Erdély kétharmada ujra elfoglalva. Sehol fenyegető vész, akárhova tekint.

Nem történt egyéb, becsapódott egy börtönajtó és nem nyilik ki egykönnyen... Nem történt ennél több. Bercsényiné szive mégis eltelt szomoru sejtelemmel... Szerelmes volt az urába, halálosan szerelmes a nemzeti ügybe, a mely Rákóczi és Bercsényi nevével lesz időtlen-időkig összeforrva; e kettős nagy szerelmében ma csalódás érte.

Azt tette, a mit általában az asszonyok, a mikor a kiábrándulás első fuvallata megborzongatja a szivüket: sirt. Könyei végigfolytak arcán és kezére hullottak...

Nagy Bercsényi Miklós megrendülve csókolta, itta föl a szomoruság harmatját.

A németnek, mindenféle veszedelemnek, a balsorsnak igen; de felesége könyének nem tudott ellentállni.

Letérdelt a felesége előtt, a kezét, homlokát, pityergő kis száját elboritotta csókjával.

- Mi lelt, édes, jó atyámfia?

Bercsényiné nem lett volna igazi nő, ha azt nem feleli az ura szerelmetes kedveskedésére, a mit ilyenkor minden asszony mondani szokott.

- Már semmi...

- Nincs több félreértés köztünk, lelkem lelke?

Bercsényiné a kérdésre kérdéssel felelt.

- Ugy-e, szivem uram, nem engedi, hogy Ágnes sokáig özvegye legyen az élő urának?

A fővezér gondolta: hisz özvegye ugyis; nincs köztük más kapocs a fiuknál, - de magába zárta a gondolatát.

A kis Zsigmond idegenkedve nézte az érzékeny jelenetet. Hogy a szép néni nem cirógatta többé, a történetet a legérdekesebb ponton abbahagyta s csak a bácsira néz, kezét, homlokát, arcát annak engedi át: fölszabaditotta lelkében az elaltatott dacot. Az édesanyjához ment, megrángatta a szoknyáját, villogó szemmel, összeráncolt homlokkal, nyersen rászólt:

- Ne pityogjon. Külömb ember az apám mindenkinél. Gróf Forgách Simon ő. Féltik tőle a fejedelmi süveget, azért csukatták el.

Forgáchné megijedt. Belesápadt a fia illetlen beszédébe.

- Soha se hallott ilyen bolondokat az apjától. Ha mást megmar is, jó katolikus létére az oltár előtt sem imádkozik oly áhitattal, mint mikor Rákócziról beszél.

- Szent igaz - erősitette Bercsényi mély meggyőződéssel. - Akárhogy hánykódik a tenger, akármily haragosan támadják, ostromolják, taszigálják egymást hullámai: a fölöttük fénylő csillagot tajtékjuk el nem éri...

A két asszony félig-meddig megnyugtatva bucsut vett Bercsényitől. A titkár, a ki nyitogatta nekik az ajtót, észrevette, hogy a szemük ki van sirva. Nem volt nehéz kiokoskodni belőle, mi járatban voltak.

- Hiba volt vértanut csinálni Forgáchból - gondolta magában, a mig a hölgyeket fölsegitette a csengős szánkóba és a lábacskájukat farkasbőrrel betakargatta. - Eddig csak szerették az asszonyok, ezentul sajnálják is.

X. A vén strázsamester.

Nem is oly véncsont Csontos uram, de azért öregapánknak hivják a seregben. Mióta él, nem volt beteg, kivévén egy-egy hideglelést, a mely a Tisza vizével vagy a levegő utján jutott a testébe s a mely néha kegyetlenül elbánt vele. Legutoljára akkor, a mikor Forgách, hivás folytán, a fejedelem udvarába lovagolt, nem sejtve, mi sors vár ott rá.

Teljes tiz napig tartott, a mig erős, csalánrostból szövött természete leküzdte a betegséget. Mikor a tükörbe nézett, megijedt magától. Mint valami hosszukás sárga tök, a mibe a gyere­kek négy lyukat vágnak: két szemét, orrát, száját s a mibe este gyertyát dugnak, hogy minél kisértetiesebb legyen, - szakasztott olyan volt az ábrázata. Erőtlen is volt; alig állt a lábán. A délceg ruhája csak ugy lötyögött rajta.

- Igy, a hogy vagyok - dohogta - a tályai szőlőkbe bátran elmehetnék madárijesztőnek.

Napos helyet keresett, de hát hol találjon verőfényt télviz idején? A gyógyulása hát lassan haladt. A seregtől elmaradva, egy szegény szürszabó nyakán élve, nehezen tudta összeszedni elillant erejét.

Egyszer kétkerekü talyiga állott meg a szürszabó háza előtt. Virgonc lovacska volt elébe fog­va. A talyigán deszka volt keresztülfektetve, az volt az ülés. A lovat egri menyecske hajtotta, utána is kiabáltak csufolkodva a falu suhancai:

- Pendelyes kocsis.

Az egri mesterné - mert a talyigán lévő vaspántos láda tele volt hetivásárra küldött csizmával - nem maradt adósuk.

Pergett a nyelve, mint az ördög motollája és olyan cifrákat mondott, hogy a suhancok restel­kedve elszállingóztak a csatatérről. Fülük égett, mint az érett paprika szégyenletükben. Azt kivánták, vajha a talyigán ülő ászpiskigyóból a rettenetesen rossz ut kirázná, a mi méreg benne van, mert élő lélek azt ki nem birja.

Egyik kamasz, nem győzve szóval, hathatósabb eszközhöz folyamodott: megdobálta a pende­lyes kocsist fagyos röggel. Az egri menyecske megállitotta a lovát, leugrott a talyigáról és üzőbe vette a suhancot, a ki vitézül kereket oldott. Meg is menekül szerencsésen, ha szemközt nem jön rá a kisbiró, a kinek mesterné asszonyom gondolkozás nélkül odakiáltotta:

- Egy ital jó borért vessen kend gáncsot neki.

A kisbiró önérzetét megszurta a kend szó, de az egri bor ize nagyon a szájában volt. Hirtelen kinyujtotta a lábát, a kamasz keresztül bukfencezett rajta. Térdéről meg a kezefejéről lehám­lott a bőr és mire föltápászkodott, az asszony utolérte, jó sort vert rajta az ostora nyelével. Jajgatva menekült odább.

A kisbiró fölismerte a harcias hölgyet. Sokat járt ezen a vidéken, terjesztvén a nemzeti müvelt­séget, Hamza uram hires egri csizmái által.

A mi barátunk, a kinek anyósszeliditő módszerét volt alkalmunk megismerni, ebbeli müvé­szetét oly magas fokra fejlesztette, hogy az utóbbi időben kisebb hetivásárokra az anyósát küldötte el maga helyett. Különösen oly helyekre, a hol nagyon ügyes, élelmes csizmadiák versenyével kellett megküzdenie, ily helyeken az anyós csodákat müvelt.

Husz-huszonöt pár takaros csizmát fülükön keresztüldugott rudon kivitetett a szürszabó két legényével a piacra, fejenkint egy-egy váltógarast, meg egy meszely törkölyt fizetve a szives­sé­gükért.

Sátra nem volt. Meleg, fekete báránybőrrel béllelt bundáját a vállára keritette, az egri kofák piaci fütőszerét, a parázszsal megtöltött csuprot maga alá tette, azzal letelepedett a vaspántos ládájára. Igy kibirta délig.

Ez idő alatt a csizmákat elkapkodták egy szálig. Ő meg, hogy el ne unja magát, csipkedő megjegyzésekkel belekötött a közelében áruló csizmadiákba s ha a boldogtalanok lépre mentek és visszaadták a kölcsönt, megeredt a nyelve. Rettenetes szitkoknak, soha sem hallott cifra gorombaságoknak elviselhetetlen, szurdaló megjegyzéseknek özönét zuditotta a nyakuk közé.

Néhanapján olyan patália kerekedett a szóharcból, hogy a piac összefutott a csodájára. Biró, kisbiró szépen füleltek. Tájékára sem mentek a veszedelemnek, vagy ha mentek, a nemzetes asszonynak fogták a pártját, mert egy-egy átalagocska egri bikavér, meg egy-egy lopva adott ezüstforintos levette őket a lábukról.

Most is, lihegve a futástól, talyigája mellé édesgette a kisbirót, leakasztotta a lőcsről a kulacsot.

- Azután az öregapját kimélje ám kisbiró uram, ne a boromat. Isten engem, képen teremtem, ha elveszi a szájától, a mig egy csöpp lötyög benne.

E sokatigérő biztatásnak kisbiró uram emberségesen megfelelt. A kulacsot üresen adta vissza, fölsegitette a jóravaló asszonyságot a talyigájába, a ki az ostorával egyet-kettőt csattintott. A lovacska vigan nekiindult, meg sem állott a szürszabó kapujáig.

A hogy kezében az ostorral a nemzetes asszony az udvarba benyitott, szemébe ötlött a vén, hosszu bajuszu katona, a hogy ott gunnyasztott a keritésnél a napon, soványan, sárgán, le­romolva; még a pipa sem eshetett jól neki. Meg sem gyujtotta, csak a csutoráját szopogatta megszokásból vagy unalomból.

- Maga az, Csontos uram, vagy csak az árnyéka? Ejnye, ejnye, rá sem ismerek.

A strázsamester fölállott. Sietett gavallérosan kezetcsókolni a nemzetes asszonynak.

- Dögösködöm. Megsárgultam, mint őszkor az erdő... Ha még sebbe estem volna; de hideg­lelés csufolt igy meg. Veszett adta teremtette!

- Semmi a. Majd meggyógyitom. Nem engedem, hogy olyan patikárius képü legyen. Más­külön­ben is jó, hogy itt találom. Dolgom lesz kegyelmeddel.

- Dolga? Nem veszi már nekem hasznomat, de senki a világon... - válaszolta a strázsamester rosszkedvüen és kinyitotta a nemzetes asszony előtt a pitvarajtót.

A mig a szürszabó, a felesége és két legénye, inasa, leszedték a talyigáról a ládát, egy kis átalagot, meg egyet-mást, a mi még rajta volt; s a mig a lovacskát bekötötték a félszerbe, a hol vásárra elkészült virágos szürök lógtak, a talyigát meg betolták az udvarra; azalatt a nemzetes asszony a meggémberedett ujjait melengetve, idővesztegetés nélkül nekihajtatott Csontosnak.

- Egy pár remekbe készült sárga szattyánbőr csizmát küldött a vőm Forgáchnak.

Csontos lelógatta a fejét.

- Fekete csizmát visel az most, szegény feje. Fogvatartják Krasznahorkán.

- Tudom... Azért tisztelné meg a vőm. Hadd lássa a jó ur, van a ki el nem hagyja a szeren­csét­lenségében.

A strázsamester elpirult.

- Én sem hagytam el azért, hogy itt lát. Nem tudom magam összeszedni... Igy csak nem mehetek hozzá? Mi hasznomat venné?

- Lárifári. Huszonnégy óra alatt talpra állitom, de ugy-e, akkor elviszi hozzá a csizmácskát?

- El. Lehet, hogy nehéz lesz bejutni, de bejutok, ha másképp nem, a kulcslyukon vagy a kéményen keresztül.

- Egy átalag vörös borocskám van, az Eged tövében termett. Az Egedről tudja, hogy kialudt tüzhányó. A mi tüze, lávája a köveknek még van, mind a szőlő venyigéjébe veszi magát. Igyék csak belőle, meglátja, harminc esztendőt leemel a vállairól... Még engem is fiatal menyecskének néz, ha egy kicsit becsodálkozik tőle.

Ugy is lőn. Csontos uram, meg a szürszabó elidogáltak. Az egri harmat jól izlett. Sima, ked­ves, jámbor viselkedésü borocska volt, mintha csak tejet innának. De odabent garázdálkodni kezdett. Megszállotta a fejet, elnehezitette a végtagokat, megbénitotta a nyelvet; mintha parazsat nyeldestek volna, oly veszett tüzeket gyujtogatott a vérükben. Végül, mint kugli­golyó a bábukat, leütötte őket egyenkint a lábukról. Egyik sem tudta, mikor az asszonyok ruhástól az ágyba döntögették. Ugy aludtak reggelig, hogy azt sem tudták, hány hét a világ. Mikor fölébredtek, frissek, jókedvüek voltak, a fejök sem fájdult meg a nagy devernyától.

Az egri bikavér egy hét alatt ujra embert csinált a strázsamesterből. Mihelyt összeszedte magát, belovagolt Rozsnyóra, Bercsényinél kijárta, hadd menjen Krasznahorkára az ura mellé. Tavarnokra is betekintett, mielőtt utra kelne...

*

Forgách hetek óta ült már fogságban. Hiába erőltette magára az előkelő nyugalmat, türelmét napról-napra jobban elveszitette.

Kovács mondta is a várnagynak:

- Nem jó kecskét legeltetni a tüzhányóhegy oldalán. Mi most azt teszszük. Egyszer csak a vulkán kitör, a kecskék elszaladnak és bennünket eltemet a kőomlás.

A nagyindulatu fogoly egy darabig türtőztette magát. Leveleket irogatott hol Bercsényinek, hol Bottyánnak, hol a feleségének. Azokat persze a palotás-hadnagy mind elsinkófálta. Az utasitás értelmében nem volt szabad a lepecsételt leveleit továbbitani.

Hogy egyikre sem jött válasz, egy reggel megkérdezte a várnagyot:

- Mit csinálnak a leveleimmel? Talán szellőztetik, hogy a tömlöc szaga elmuljék róluk? Ugy látom, maguk engem alamuszi képpel a jégre visznek. Lehetetlen, hogy legalább a feleségem ne válaszolt volna. Vagy el sem küldték a leveleimet, vagy a választ elsikkasztották. Mond­hatom, Rákóczival emberségesebben bántak a németujhelyi börtönben... Ej, régen volt, mikor ármány és árulás őt is odajuttatta! Oly régen volt, hogy ő nagyságának kiment az ize a szájá­ból... Küldje hozzám a hadnagyot. Az katona. Azzal áperte beszélek.

Kelemen örült, hogy megszabadulhatott. A hadnagyot ugyancsak rémitgette, hogy a foglyuk emberevő kedvében van.

Kovács nem ijedt meg. Ha már jönni kell a zivatarnak, essünk át rajta, gondolta. Feszesen, katonásan beállitott.

Forgách az asztal tetején ült, lábait lelógatva, fövege a fején félrecsapva. Fütyürészett. A megtestesült hetykeség képe.

- Egy levelemet sem küldték el?

- Tábornagy ur maga rendelte igy.

- Hát most az ellenkezőjét rendelem. Fog engedelmeskedni?

- Nem.

- Őszinte beszéd... Ha irok a fejedelemnek, továbbitja?

- Tiltja az utasitásom.

- A kis hamis utasitás!... A hadnagy ur tehet irásbeli jelentést az ittvaló állapotokról?

- Méltóságod minden kivánságát bejelenthetem.

- Jelentse tehát be, hogy vérlázitó az, a mit velem csinálnak. Az ország törvényeit lábbal tapossák. Azt üzenem Bercsényinek: jusson eszébe, még a német is kihallgatta Rákóczit a németujhelyi tömlöcben. Az asztalára letették az idézést. Fölsorolták a vádpontokat. Buccelini titkos tanácsos jegyzőkönyvet vett föl ő nagysága válaszairól. Még ők is megtartották a formákat, holott mindenáron a vesztére törtek... A magyar módi még ennél is rosszabb. A velencei köztársaság álarcos emberei járnak csak el ugy az ország foglyával, a hogy én velem... Azt akarják, hogy a bizonytalanság kinja elvegye az eszemet?... Miért vennék el e vékonyka elmét? Hisz Bercsényi uram nem irigyelheti. Neki több esze van, mint mindnyá­junknak összevéve. Az én dolgom nem esett meg az ő nagy esze beavatkozása nélkül. Megirja, a mit mondtam?

- Kivánságait szivesen, tábornagy ur, de ez birálat és kifakadás. Egyik fülemen be, a másikon ki. Én ugyan abból felsőbb helyre egy betüt meg nem irok... A falak tudnak hallgatni; én meg, a hogy innét kilépek, elfelejtem.

Forgách dühösen fütyörészett.

- Még csak ez kellett. Becsületes szivü, jóindulatu katonát tesznek mellém, a ki még epés kifakadásaimat sem irja meg. A kitől gunyolhatom, gvalázhatom, mindennek elmondhatom az ellenségeimet - tőle ugyan meg nem tudják... Igy hát borsot sem törhetek az orruk alá... Mintha sirboltba tettek volna: nem hallatszik el hozzájuk sem a káromkodásom, sem a sóhaj­tásom.

- A sóhajtása igen, tábornagy ur. Csak azok a beszédei nem, a mikkel árthatna magának.

Forgách kevélyen fölemelte a fejét.

- A sóhajtásom, igen? Csakhogy azt meg én tiltom meg, domine fráter...

- Ha megtiltja, az más...

És eltávozott.

Forgách leugrott az asztalról, a hova fumigálási szándékból telepedett le és tehetetlen haragjában süvegét az ágya alá vágta.

Éjszaka hó esett. Megtelt vele a várárok, a bástyák, tornyok minden kiálló szeglete, cifrája. Puha, süppedő, fehér takaró boritotta az udvart. A kut tetején álló közvitéz, mintha hermelin palástba öltözött volna. Fedeleken, kéményen, lépcsőkön kétujjnyi rétegben feküdt a hó. És még folyton esett. Fénylő, kavargó, szakadatlanul hulló hópelyhek fehér áradatába fuladt a világ.

Forgách ajtónyikorgásra ébredt föl. Az ajtóban szürkebajuszu, öreg katonát látott. Egyik kezében egy pár sarkantyus csizma. (A Hamza uramé), másik karján Forgách kitisztitott ruhái, friss fehérnemüje. A nyikorgás dohogásra késztette.

- Olaj után sir az ajtó sarka...

Ha meg nem ismerte volna a külsejéről, hangjára, jellemző dohogására szivébe nyilalt volna Forgáchnak a bizonyosság, hogy Csontos uram esett le a kavargó hófelhőkből.

A hogy Bercsényi szokta mondani, Simkó nem lett volna Simkó, ha ki nem ugrik az ágyból, el nem rikoltja magát szertelen örömében és össze-vissza nem ölelgeti a vén strázsamestert. Még meg is csókolta volna a balképét, ha Csontos uram nagy lélekjelenléttel félre nem kapja a fejét s igy ki nem tér a megtiszteltetésnek.

- A ragyogóját a nyikorgó ajtójának, fölébresztettem vele, pedig nem akartam!

- Régen várlak már, vén antikrisztus. Ezer esztendeje nem láttalak.

Csontos gondosan letette a csizmákat az ágy lábához, elmondván Hamza uram szives üze­ne­tét. Azután a ruhát lerakta a székre, a mi kis ránc volt rajta, eligazitotta; fülön kapott egy korsót, a mosdótálat teletöltötte vizzel; fölemelte a szappantartó fedelét; a nadrágszijjat neki­akasztotta a szögnek, a borotvát négyszer-ötször végighuzta rajta; megpróbálta az ujján, finom-e az éle; a fogason fölfedezett egy kifeslett könyökü dolmányt, azt gondviselésébe vette, tüt, cérnát, ollót szedett elő a dolmánya zsebéből, leült az ágy szélére, egy-két gyors öltést tett rajta. Csak mikor mindezt ellátta, akkor jutott megint szóhoz.

- Bizony, majd elrugtam a patkót.

- Szegény fejed! Levelet nem hoztál? - kérdezte Forgách türelmetlenül.

- Az is kerül; de előbb öltözzünk föl és reggelizzünk meg - erősködött a strázsamester. - Van ám otthonról származott, felséges, fagyos szalonna, madárlátta cipó, meg ötven esztendős seprőpálinka.

Forgáchné levele tele volt reménykedéssel és jó tanácscsal; de benn volt az is, hogy elitélte­tésétől tartva, Forgáchot nem állitják haditörvényszék elé. Idézés, kihallgatás és itélet nélkül egy ideig lakat alatt tartják.

Ez igen rossz hir volt. A levelet haragos indulattal összegyürve, sokáig maga elé meredt. Idő kellett hozzá, a mig a szavak értelmét teljesen fölfogta.

Hogy nem merik haditörvényszék elé állitani, annak az a jele, hogy nem tudnak rá semmi terhelőt. Ha a fejedelem kiméletből nem viszi birák elé a dolgát, miért irja a felesége, hogy a fölmerült vádakra és rágalmakra nézve nyomozást rendeltek el? Minek a nyomozás? Miért gyüjtik össze az ellene szóló bizonyitékokat, ha azoknak nem akarják hasznát venni? Ebben nagy ellenmondás van. A fejedelem, a ki egy országnak - Erdélynek - meghóditását és kor­mány­zását bizta rá egy sor irásbeli rendelet nélkül: most sokkal kisebb jelentőségü dologban (hogy néhány raktárt fölgyujtson) irásban adja ki parancsait. Nem a háló kifeszitése-e ez?

Politikai okokból tették el láb alól, kétségtelen. Nem az a cél, hogy birái elitéljék vagy föl­mentsék. Csak az, hogy bizonyos ideig fogva tartsák.

Mikor elméjében ez a fölfogás kiforrott, éktelen, soha sem tapasztalt düh fogta el. A tehetet­lenné tett erős férfi rettenetes dühe. Tört, zuzott, kiabált. Hallani is rossz volt, miket mondott Bercsényiről, Károlyiról, Vay Ádámról s a többi tábornokról, a kiket azzal gyanusitott, hogy a fejedelmet ellene bőszitették.

Ugy érezte, dühében meg kell fuladnia. Beütötte öklével az ablakot, hogy levegőhöz jusson. Az üvegszilánkok fölhasogatták a kezét. Csurgott a vére, az ingét tépte szét, annak rongyaival kötözte be sebét, mikor Csontos a pokoli lármára belépett.

- Megmondtam: ne siessünk a levélolvasással. Mutassa a kezét.

Forgách nyersen rászólt:

- Tisztulj!

A strázsamester meg sem mozdult.

- Eltisztulok, de előbb lássam a kezét.

- Ebcsont beforr... - mondta kicsinyelve sérülését.

A strázsamester nem erőltette a dolgot. Az összetört holmik cserepeit fölszedte, a bezuzott tükröt eltette az utból.

- Ebben sem nézegetik magukat többet szép Andrássy kisasszonykák.

Egyik szék megsántult, másiknak kitört a karja. Az almáriom ajtaja behorpadt. Bercsényinek a falon függő képe lezuhant. Óvatosan fölállott a bicegő székre, hogy ujból fölakaszsza.

- Nem vinnéd ki a szemem elől?... - kérdezte Forgách. Még mindig lihegett a melle föl­indulásában. Csontos a fejét rázta.

- Andrássy uramék szegezték föl a maguk falára. Csak nekik van joguk kitiltani.

A fali órához is odaröpült valami; elállott. A dohánydöböz is fölfordult.

- Üres. Hoztam az iszákban pompás verpelétit. Egyszeriben vágok.

A törött ablakon nem sokáig busult. Lisztből pépet csinált s jókora darab papirral beragasz­totta.

A romokat eltakaritotta s hogy a dulakodásban fölvert por elüljön, föllocsolta a pádimen­tumot. Azzal csöndesen behuzta maga után az ajtót, egyedül hagyva a gazdáját a keserves, kétségbeejtő gondolataival...

E naptól fogva a strázsamester minden idejét Forgáchnak szentelte. Reggeltől késő estig csak ő rá volt gondja. Figyelemmel, gyöngédséggel szolgálta. Éjszaka ott aludt a küszöbén. A kiállitott őr szeretett volna unalmában szóba állni vele; de a strázsamester hátat forditott.

- Hallgass, bihaly, még gyanuba keversz.

A hadnagyot Forgách már nem hivta ostáblázni. A várnagy is hiába igyekezett szine elé jutni a legkülönbözőbb ürügyek alatt. Csontos cerberus féltékenyen őrizte ajtaját. Senkit sem bocsátott be.

Kovácsot ez bizalmatlansággal töltötte el.

- Valamiben fő a fejük... - mondogatta a várnagynak. - Szökésre készülnek - és éberségét megkettőztette.

Az őröket sürübben váltogatta; a folyosó vasajtaját minden este maga zárta be, a kulcsot a feje alá tette. Éjszaka fölriadt, minden kis zajra ügyelt. Egy törött lámpással nem egyszer megjárta a vár udvarát, a kapu alját, felköltötte a kapust, leeresztette a felvonó hidat és végigmotozott a várárok szélén. Félóráig is ácsorgott a Forgách ablakai alatt. Néha halkan füttyentett, hogy lássa, ily jelekre kinyilik-e? Bizony nem nyilt ki. E körülmény, a helyett, hogy megnyugtatta volna, gyanuját még növelte.

- Politikai okból tartanak fogva - állapitotta meg Forgách a vigasztalan tényt. - A mig a politikai ok fönnáll, ki nem bocsátanak. Tehát ki kell szabadulnom mindenáron. Csak igy lesz módomban bebizonyitani ártatlanságomat.

A hogy a szökés gondolata eszébe ötlött, kereste az utat, módot, az alkalmas eszközöket.

Csontos azon kapta a gazdáját, hogy szemével a várfalon méréseket végez. Az ablak vasrácsát is próbálgatta. Erős, acélmarokkal megrázta, de az nem engedett.

- Át kell fürészelni - mondta félhangosan. Csontos ugy tett, mintha nem hallaná.

Hogy a hadnagy néha éjjel körüljárja a várat és hogy ablakaira leskelődik, boszantotta és nyugtalanitotta.

- Várnunk kell, mig hózivatar nem tombol a vár körül. Az bekergeti Kovácsot a vackába. Szeretném tudni, az éjszakai őgyelgés is benne van-e az utasitásába, vagy csak érdemeket akar szerezni a kapitányságra?

A strázsamester nem felelt. Elővette a porolópálcát, kivitte a folyosóra a Forgách gyöngy­szürke nadrágját és jó sort vert rajta.

Mikorra behozza - azt remélte - más irányba tér a gróf gondolkozása. Időt akart neki adni erre s igy a porolás soká tartott.

Föltevésében csalódott.

- Mi a véleményed Kelemenről? - kérdezte tőle a gróf.

- Nem szeret sanyarogni szegényes parókián... Kiókumlált már magának egy jó kanonoki stallumot: a gácsi várnagyságot.

- Azt-e?

Forgáchon látszott, hogy megörül a hirnek. Csontost ez az öröm észretéritette. Belátta, hogy bakot lőtt a megjegyzésével.

- Ügyes, kedvemre való ember. Gácsot rendbe hozná. Nem bánom hát, - igérd meg neki.

- Ha én igérem, az semmi. Igérje meg méltóságod.

- Megigérem, akár mindjárt. Hivd föl.

- Nem sietős - válaszolta Csontos és nagy hidegséggel tett-vett a szobában. - Jobb volna rá aludni egyet. Nagy sor ez.

Forgách rábámult.

- Miért?

- Mert vesztegetés.

- Micsoda? Elment az eszed?

- Rut ábrázatu dolog, kis gazdám... Olyan szine van, mintha igéretekkel kötelességmulasztásra akarná az Andrássyak várnagyát rácsábitani.

- Hát aztán? Nekik minden szabad, nekem semmi? Ők lábbal tapodhatják az ország törvé­nyeit; mint valami lókötőt kihallgatás és itélet nélkül fogva merik tartani Forgách Simont? S nekem nem szabad magamat védelmezni? Tudod-e, öreg legény, hogy bolondokat beszélsz?...

- Egy zsák bolond beszéd kisebb baj, mint egyetlen bolond cselekedet. Hozzak vacsorát?

- Nem kell...

- Akkor hát megvetem az ágyat.

Olyan jó ágyat csinált, a milyenben a grófja aligha aludt gyermekkora óta. De ezen az estén egy szót sem szóltak többet egymáshoz.

Öt napig Forgách nem célozgatott a szökésére; de a szokottnál is barátságosabb volt a vén strázsamesterhez. Mintha csak föltette volna, hogy az egyszerü, ragaszkodó szivü katona fejét elforgatja.

Ha volt is becsületes szivében gyanu, hogy gazdájának célja van a kedveskedéssel, Forgách egyéniségének varázsa eloszlatta azt.

Egy este, mikor gyertyát gyujtani bejött, Forgáchot a nyitott ablaknál találta. Kint hóvihar dühöngött, a szél bevagdosta az ablakon a havat egész a szoba közepéig. A gróf arca, haja, ruhája tele volt hóval.

- Nem tudok szabadság nélkül élni! Nem tudok! Azt hiszed, hóvihar az, a mi odakint dühöng? Nem fiam: az a szabadság! A farkasok és kurucok szabadsága... A süvöltő szél: a természet, tehát a szabad élet hangja. Nem hallod? Hivogat...

Megfogta a rácsot két kézzel és megrázta kegyetlenül.

- E hitvány rács nem enged... Igérd meg Kelemennek a várnagyságot, fiam. De még ma este megigérd. Irást adok róla; de cserébe adjon ráspolyt és kötélhágcsót, hogy innen megszök­hessem... Hol vagy?

- Itt. A gyertyatartóért jöttem.

- Jer közelebb. Nem állom ki a börtönt tovább. Megfulladok a rabságomban... Isten küldött hozzám, öreg Mihályom... Nélküled nyomorultan itt vesztem volna.

Keze lázasan kereste és megragadta a strázsamester kezét.

- Ha innét szabadulok, fölkeresem Rákóczit. Ellökdösöm utamból a palotásokat, ha utamat állják. Megfordul a szive, ha nyiltan szólhatok vele. Ha volt valaha kétsége bennem, elosz­latom. Te varrtad be dolmányom bélésébe az irást, a mitől elsápad, ha elolvassa... Veled vettük el a halottól. Emlékszel-e?

- Emlékszem.

- Te rád biztam az irást; a te halálos hüségedre. Ha tudni fogja a fejedelem, a mit az irásból én tudok, tündöklő ártatlanságomért tüzbe teszi a kezét. Mert nem én, de a legalávalóbb magyar, a legelvetemültebb labanc sem tudna hazája ellen egyetlen lépést tenni, ha tudná, a mit az irásból én tudok... Nos, szólasz Kelemennel a szökésem érdekében?... Miért nem felelsz?

A strázsamester csöndes, szomoru hangon válaszolt.

- Én rám ne számitson.

Forgách eleresztette a kezét, betette az ablakot, leült a diványra, lüktető halántékát a két tenyerébe szoritotta. Sokáig nem szólt, ugy elvette szavát a meglepetés.

- Nem segited elő a szökésemet?

- Nem lehessen.

- Hát nem azért jutottál be Kraszna-Horkára?

- Azért, hogy gondját viseljem.

- Hogy gondomat viseljed? Mondhatom, gyönyörüen viseled... Látod, hogy emészt, pusztit a fogság: étvágyam, kedvem, álmom, piros szinem, lelkem egyensulya, mindenem odaveszett; megfulladok a haragtól és a mozdulatlanság kínjától. Te vagy az egyetlen, a ki segithetnél rajtam. Nem ringattál-e a térdeden?

- Szivesen ringattam... Szép, eleven fiucska volt. Olyan szemü, mint a csillag...

- Még az ükapád is nem a Forgáchék kenyerét ette-e?

- Azt ették mind a Csontosok... Jókora karéj kenyér volt és jóizü. Megéltünk belőle tisztes­séggel...

- Táborozáskor nem megosztottam-e veled a sátramat?

- A széltől is óvott, ugy megbecsült, mintha embertársa volnék.

- Mikor Páduában kapatos fővel leszurtál egy féltékeny bolondot: nem mentettelek-e meg három esztendei nehéz sáncfogságtól?

- De bizony megmentett. Kijárta a haditanácsnál a nagy befolyásával.

- Idegen, bérért megtenné. S te idejösz a szeretet örve alatt és utjába állasz, hogy ha te nem, legalább mások, idegenek, a kikért nem tettem semmit, kiszabaditsanak a pokolnak e tornácából...

- Más megteheti. Ő lássa... Én nem tudom elvégezni a lelkiismeretemmel.

- Ez a hála?

- Meghalnék érte, kis gazdám; csak ugy tudja, mint én.

- Ez a hüség? Ez a becsület?

- Nem tudom, hogy ez-e? Annyit tudok, Rákóczi strázsamestere nem szabadithatja ki Rákóczi foglyát.

A vén strázsamester a sötétben odabotorkált Forgáchhoz. Karját, vállát, ruháját, kezét, a hol érte, megcsókolta. Melle zihált, de hangja nyugodt volt.

- Nem lehessen másképp...

- Ez az utolsó szavad?

A vén strázsamester hallgatott. Nem volt több mondanivalója. Forgách haragosan ellökte magától.

- Gyujts világot.

Mikor világos lett, egymásra pillantottak. Sápadt volt mind a kettő.

Forgách nem szánta az öreg, hü embert, pedig látszott rajta, hogy a sötétben folytatott rövid párbeszéd évekkel megvénitette. Szinte megrokkant. Hosszu bajusza lekonyult, szeme réve­dezett, térdei reszkettek, az állába görcs állott.

Forgách komoran végigmérte.

- Fizetett ellenségem kend... Menjen vissza a táborba... Látni sem kivánom többé...

A vén strázsamester hallotta a kemény szót, a szive elfacsarodott tőle. Szemöldöke megrán­dult, szemét, orrát csavarta valami keserü érzés, a mit sirásnak csak azért nem nevezünk, mert az nem illenék ily öreg katonához. Szegény, egyszerü feje nem talált mentőgondolatot szoron­gatott helyzetében. Két malomkő közé került, megőrlik, agyonlapitják... ezzel tisztában volt. Egy ideig még helyén állott.

De Forgách nem törődött már vele. Rá sem nézett. Sőt tüntetőleg az ablakhoz lépett s mig kitekintett a szilajan kavargó hófergetegbe, indulót dobolt az ablaküvegen.

A vén strázsamester elértette, de még remélt. Egy nyájas szót; egy kis marasztást, valami biztatást. Ki tudná, mire várt szivének jámbor együgyüségében?

Forgách e helyett energikusan hátraszólt:

- Indulás!

Csontos uram katona volt, engedelmeskedett. Peckesen, gangosan lépdelt kifelé. Az ajtóban habozott egy kicsit: hátha visszaszólitják?

Nem hivta senki.

Vége a harmadik kötetnek.

I. Halál árnyékában.

Abban az időben, főleg várakban, nem igen voltak tökéletes kutak. Az is igaz, inkább jó borral, mint rossz vizzel élt a vitézi rend.

Négy nap mulva azután, hogy a vén strázsamestert elüldözte, Forgách éjszaka arra ébredt, hogy teste csupa tüz.

Korsó viz állott éjszakánkint az ágya lábánál. Érte nyult, a sötétben nyakon fogta, kiitta az utolsó csöppig.

Még nem virradt, mikor fölébredt. Feje nehéz volt, keze-lába jéghideg. Ha éjszaka lánggal égett, most didergett. Jobban magára huzta a pokrócot. Többször nyujtózott és ásitozott.

Reggel a várnagyot hivatta. Ekkor már fogai vacogtak és görcs állott a lábába.

- Nem étettek meg? - kérdezte tréfálkozva Kelementől, a ki sietve jött föl a lépcsőkön, igy hát levegő után kapkodott, mire fölért.

- Ne mondjon ilyet, édes méltóságom uram. A fejedelem kerékbe töretne! Valóban méreg­keverőknek néz bennünket? Engem, a ki minden reményemet, képzeletem minden légvárát méltóságod nagybecsü életére épitem?

A jó ur szeme könybelábadt.

Forgách a pokrócot fölhuzta az álláig. A várnagy alig értette, mit mond.

- Csak villámlás volt... Az a bajom, eddig minden embernek hittem. Megjártam vele... Most már nem hiszek senkinek... Gyanakszom mindenkire. Talán többre megyek. Van-e a közelben orvos?

- Van ám a közelben javasasszony. Meggyógyit az minden nyavalyát. Érte küldök.

Forgách babonás volt. Rámondta: jó lesz.

Délután megjött a javasasszony. Két hajdu hozta be a másfélórányira fekvő cigánytanyáról. A cigányok azt hitték, égetni viszik, a minek nagyon megörültek.

Azt tartották róla, hogy boszorkány. Holdvilágnál, keresztutakon szedett füvel, pénteki napon hollófészekben talált kővel, gyikok meg békák epéjével, égetett csont porával, koporsókból letördelt szilánkkal gyógyitotta a betegeit. Ráolvasással rontotta meg az ellenségeit.

A kapus szenvedő képpel eresztette le a dobogót. A vén cigányasszony rásanditott.

- Tán a foga fáj, galambom? Mert az dulja ugy föl az ábrázatot, mint a tatárjárás. Ujhold péntekén álljon az ajtó közepébe, tekintsen föl a holdra és mondja el háromszor: „Isten jó napot uj hold, uj péntek! Akkor fájjon az én fogam, mikor háromféle hust eszem: gyikhust, kigyóhust, békahust.” Meglássa, kiáll a fogából a fájás s vissza sem jön többet. „Akkor fájjon...” ebben van a huncutság. Mert, mikor eszik kapus uram gyikpecsenyét, meg béka­becsináltat, meg kigyópörköltet? Ugy-e, soha?...

A kapus hátbavágta.

- Mikor lesz még ujhold péntekje? Ha addig fájna, elpusztulnék.

A hogy a várnagyhoz vitték, utközben meglátott egy golyvás hajdut.

- Meg akar-e szabadulni vitéz uram a golyvájától?

- De meg ám... Gondolom, a rózsám jobban szeretne, ha vékonyabb nyakam volna. A mundér-mester sem bánná, sok posztó kell igy a galléromra.

- Van-e fekete macska a várban?

- Van. Két napja kölykezett meg.

- Éppen jó: még nem nyilott ki a szemök. Egyiknek szemén huzzon át piros cérnaszálat, kösse a nyakára. Elvesz tőle a golyvája.

- Ördög szánkázzék a hátadon: piros cérnát nem kötnék föl a lelkiüdvösségedért sem. Csiklandós nyakam van s a vékony, piros vonal a hóhérpallost juttatja eszembe. Brr!

A cigányasszony sötét szeme tele volt kárörömmel.

- Jó pedig, ha a hóhérpallosra a kurucok mindnyájan rágondolnak...

A vitéznek eszébe jutott, hogy a várnagy fiatal cselédje mennyire megörülne a nyaka véko­nyodásának. Kért tőle egy szál piros cérnát. Nem volt. Végre Rozinak mentőgondolata támadt. Kifejtett egy szál fonalat az ingválla piros kivarrásából.

Együtt mentek a félszerbe, a hol a fekete macska - egy fahordó kosárban - megfiadzott.

A fiatal anya féloldalt feküdt. Hogy a kölykei hozzáférjenek, mind a négy lábát kinyujtóztatta. A kétnapos macskák igazán aprók voltak. Alakjuk, csíkos farkuk, a fejük formája olyan, mint a liliputi tigrisé. Az éltető emlőt keresték, de nem találták meg. Hol az oldalába, hol a véknyába döfködtek az anyjuknak.

Rozi gyönyörködve nézte a családi jelenetet. A macska, mintha sejtené, hogy a kosár fölé hajló fiatal emberpártól nincs mit tartani, zöldfényü szemével félelem nélkül tekintett rájuk. Fejét kissé fölemelte, máskülönben zavartalanul átadta magát anyai örömeinek. Menekülésre nem gondolt.

- Nincs köztük fekete - tört ki a katonából a megkönnyebbülés. - Mind csíkosak, meg sárgák, hálistennek.

- Ez az egy fekete... - lohasztotta le reménykedését Rozi és vigyázva érte nyult.

A macskaszem más, mint a kutya szeme. Nem tud örömmel hálálkodni, hüségesen, kedvesen nézni. Valódi ragadozó nézése van: hideg, sunyi, gyülölködő.

A hogy a kicsinyét mellőle elvették, szeme bizonytalanul hunyorgott, szembogara az ijedt­ségtől kitágult. Nyávogott is, de csak halkan.

Rozi vissza is tette rögtön. A macska bizalmát azonban eljátszotta. Gyanakodva követte azontul minden mozdulatát.

- Szeretnéd-e, ha megapadna a nyakam? - kérdezte a hajdu, megfogva a kezét.

- Miért kérdezi?

- A javasasszony azt mondta, elmulasztja. Fekete macskakölyök világtalan szemén vörös­fonalat kell áthuzni... Azt kössem rá.

Rozi a macskacsaládot nézte; az apróságok gyámoltalan nyüzsgését, világtalan szemüket, reszkető, kicsiny, kedves mivoltukat. Megesett a szive rajtuk.

- Igy már megszoktam, amugy szokni kellene a látásához.

A hajdu érezte, a leányból a szánalom beszél.

- Most még vak ugyis. Nem tudja, mi a látás. Nem sokat veszit vele, ha kifakasztom a szemét. Ha nem bántom is, mi lesz vele? Ugyis elássák...

Beszélhetett Rozinak. Azt már hatalmába keritette a boldog anyaság látványa. Makacsul megmaradt a mellett, hogy neki galambban is kedvesebb a golyvás galamb.

Rá kellett hagyni.

A cigányasszony azalatt a várnagy szine elé került. A mig Kelemen javában magyarázta, micsoda nagy urhoz hivatta, egyszer csak megszólalt:

- A tekintetes várnagy urnak szemölcse van.

Kelemen odakapott a homlokához, a hol jókora szemölcs éktelenkedett.

- Van annak, a ki meg nem iszsza.

- Elmulasztom, csókolom a kezét-lábát... A legelőről hazatérő marha szájából szedje ki a füvet. Napkelte előtt menjen vele a mezőre, hajnali harmatban fürdesse meg. Ujhold vasár­napján háromszor érintse meg vele a szemölcsöt. Meglássa: használ.

- Majd megérintem ám az érzékenyebb részedet mogyorófapálcával, adta vasorru bábája, ha tavaszi kurát irsz elő, télen.

A cigányasszony ráncos, fogatlan szája nevetésre huzódott.

- Bezzeg másképp beszélt volna várnagy uram is ezelőtt husz esztendővel. Simogató keze lett volna a nádpálcám. Nem vetette volna ugy meg az érzékenyebb részeimet... Másképp is elmulik ám a szemölcse.

Küldje ki a legelőkelőbb foglyát az erdőbe. Senki se kisérje. Kerestessen vele fenyőmagot termő fenyőfát. Ha talál, vágja ki, gondoljon várnagy uramra és mormogja: „Ihol te fa, én téged ugy váglak, hogy soká friss ne lehess; hogy kiszáradj és valamint te kiszáradsz: azon emberen is elszáradjon a szemölcs.” Ez csak téli kura?

- Hogyisne, hogy fakeresgélés ürügye alatt az előkelő foglyom elillanjon. Ezért az orvosi tanácsért letaszitanálak a bástyáról, ha éppen az előkelő foglyomra való tekintettel nem volna rád nagy szükségem.

- Előre! Hozzá vezetlek. Aranynyal fizet, ha meggyógyitod; Krasznahorka legnyirkosabb tömlöcébe vetlek, ott rothadsz meg, ha nem segitesz a baján.

Mikor a javasasszonyt Forgáchhoz bevezették, már alkonyodott. A sötétben egyik sem lát­hatta a másikat. De bár láza volt és érzékeire fátyol ereszkedett, e fátyolon keresztül is fülébe nyilalt a javasasszony hangja, a hogy hajlongó alázatossággal jó estét kivánt.

- Ez a szipirtyó jósolta meg, hogy négy esztendeig rab leszek.

A várnagy meggyujtotta a gyertyát, rávilágitott a javasasszonyra.

- Ha ennyire ért a jövendőmondáshoz, talán meg is gyógyitja méltóságodat.

A cigányasszony közelebb lépett az ágyhoz.

- Csak ránézek, már tudom: hideglelése van a szép embernek. A várnagy ur irástudó. El­mondok egy abrakadabrát. Éhgyomorra visszafelé kell leirni egy darab papirosra. Az a fő: egy szót se szóljon, a mig irja, be ne porozza s a holdvilágnál száritsa meg. A gróf ur meg kösse a jobb hóna alá, ott viselje. Sok száz embert szabaditottam meg igy a hidegleléstől...

Forgách könyökére támaszkodott.

- Megpróbáljuk. A mint lesz, ugy lesz... ha tudsz a csillagokban olvasni, azt az egyet mondd meg: kitöltöm-e itt a négy esztendőt?

A cigányasszony kerülte a kérdés lényegét.

- Jobb, ha kitölti... Legalább nem lesz a nagy gallyak között, a miket a vihar végképp letör... Eljön az idő, a mikor az ürgét is irigyelik sokan. A gróf urnak legalább nem kell lyuk után nézni, mikor a sok fényes, hires vitéz magának mind lyukat keres.

Forgách boszusan intett.

- Adjanak neki egypár forintot. Azután dobják ki. Bolondokat beszél... Most nincs itt Csontos, hogy moresre tanitaná.

- A strázsamester?... Annak, verje meg a devla, kemény marka van...

Kituszkolták.

A hogy leértek az udvarra, Kovács megmotoztatta. Nem találtak nála semmi gyanusat. El kellett bocsátani...

- Hej, de kevélykedik ez a csinos palotás vitéz ur... Pedig eljön az idő, az ezüstkapcsot ugy lehullatja a köntöséről, mint páva a tollát. Börtönben és zálogos zsidónál végződik a kuruc dicsőség! - rikolta csufondárosan, de a katonák kiröpitették a fölvonó hidon, hogy lába sem érte a földet.

Forgách betegsége nem mult el, hiába kötötték a javasasszony abrakadabráját a hóna alá. Negyedik nap már oly láza volt, hogy félrebeszélt.

Csontos, a hogy megtudta az ura betegségét, irt Bercsényi titkárának és irt Tavarnokra is.

Bercsényi a maga tábori orvosát küldte el Krasznahorkára. Az orvos kimeritette az akkori idők minden orvoslásmódját: a friss levegőtől való teljes elzárást, a dunnákkal, bundákkal és erős szerekkel való rettenetes izzasztást, az érvágást, a köpülyözést.

Mindez keveset használt. Az örökös láz és teljes étvágytalanság kimeritették a beteg erejét.

Vagy önkivületben volt, vagy mint a darab fa, lehunyt szemmel, testileg-lelkileg kifáradva, mozdulatlanul feküdt.

Ilyenkor folyton változó szineket látott. Veres, kék, sárga, rózsaszin szikrák gyuladtak ki a homályban és táncra kerekedtek. Majd szürke, egyhangu szinek végtelen sivataga következett. Fehér hómezők ragyogtak. Azután elsötétült minden. A feketeséget tüzes, szines vonalak szelték keresztül-kasul. Csodálatos, az életben soha sem látott, merész szinvegyületek kápráz­tatták el.

Fülében melódiák zengtek. Különösen egy dal, a melyet valamikor utszéli olasz osztériában hallott. Maga is folyton e dalt dudolta. Ő legalább ugy hitte, holott ajka meg sem mozdult, csak fejében képződött az ének, mint a hogy a gondolat.

Csontos nem esett kétségbe: kivüle a várban mindenki.

Kelemen elátkozott lélek módjára járt-kelt az üres, hidegtől hangos szobákban. A gácsi várnagyságról nem is szólva, szivből jövő sajnálkozás fogta el.

Képzeletében már elvonult a temetési menet. Hat fehér lótól vont gyászszekér; fáklyák, katona­küldöttségek, rozsdás mozsarak vakkantása. Mert e derék mozsarak nagy része mikor szólt, bátran alföldi tanyán gondolhatta magát az ember. Késő este van. A hold fölkel és fehér, nyugodt fényével elönti a vidéket. Idegen szekér zörgése hallatszik a dülőuton. A komondo­rok rárohannak és megugatják. Hangjuk olyan, mint a krasznahorkai mozsaraké...

A hat fehér lóhoz különösen ragaszkodott Kelemen uram. S ahhoz, hogy talpig fehérben legyenek a fáklyavivők. A koporsó ezüst legyen, fehérruhás leányok tartsák a szalagját. Ugy temessék Forgáchot, mint a hajadonokat és ifju legényeket szokás, mert a miért elzárták, ártatlan ő abban.

Kovács buskomor lett. Sürgette, hivják vissza. Viz, levegő itt ártalmára van. Megrozsdásodik a tétlenségben. Vágyódik az udvari élet után. Nem állja ki sokáig a fejedelem imádott szemé­lyének látása és szolgálata nélkül.

Palotások és hajduk is részvéttel hallgatták a betegszoba nyugtalanitó hireit.

A vén strázsamester önfeláldozásáról, ápolásban való ügyességéről legendákat szőttek.

Ő maga nem ért rá szóbaállani a fiukkal, de abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy a gróf fiatal életereje legyőzi a sulyos betegséget.

A válság napján délután igen rosszul lett Forgách. Láza és kegyetlen hidegrázása volt ugyanegy időben. Hol, ha tüzes lávát bocsátottak volna rá, az sem lett volna elég meleg neki, ugy fázott; hol lehajigált magáról minden takarót, ugy lángolt a vére.

Este félhatkor a hidegrázás oly erős volt, hogy Csontos fakanál nyelével sem tudta az össze­harapott fogait szétfesziteni, mikor orvosságot kellett beadni. A vad, erőszakos rángások félölnyire fölhajigálták ágyából, mintha nekivadult hullámok emelgetnék.

A strázsamester nem engedett be senkit. Kelemen az ajtónál leselkedett. Ott várta a halálhirt. A fekete zászlót már előszedte a padlásról.

Bent Csontos nézte a fiatal életerők tusáját a halállal. A heves hidegrázás nem ijesztette meg.

- Nagy paraszt az uram nyavalyája. Nem tud becsülettel távozni. Csapkodja az ajtókat, döngeti a padlót, lármát üt, a helyett, hogy lábujjhegyen osonna el. Mert vége van... Most takarodik ki az ebszülte.

A roham félóráig tartott. Utána a beteg mély, csendes álomba merült.

A strázsamester fölszította a tüzet, elállitotta a kakukos órát, nehogy fölkeltse az alvót hangos ütésével, a fatáblákat bezárta, a sarkantyus csizmát lerántotta a lábáról. Mezitláb kiment a folyosóra, hogy aludni küldje a didergő várnagyot.

- Megusztuk a bajt... Menjünk aludni. Jó éjszakát. Azzal befordult, pedig a várnagy szerette volna még kifaggatni egyről-másról.

Leült az ágy szélére. Az ura lesoványodott, fehér keze a takarón feküdt, lehajolt és meg­csó­kolta. Kemény katona létére nem szokta meg a hizelkedést. Még a szeretete és ragaszkodása is inkább bivalybőrpáncélhoz hasonló, mely ha oltalmazza is, mereven eláll a testtől, mintsem selyemköntös, a mely puhán és lágyan rásimul arra, a ki viseli.

Hanem ez ellágyulásának nem volt tanuja senki és Forgách sem fogja soha megtudni.

A sok virrasztás kimeritette őt is, feje előre biccent, ültében elnyomta a buzgóság.

Forgáchnak kínos álma volt. Mintha szemben lett volna a fejedelemmel, bejárói, hadsegédei és udvari emberei jelenlétében.

Forgách a szabadulásáért esengett nagy sirással és sok szép, istenes mondásokkal. A szolgák is mind kérték az urukat, bocsátaná el, látván ártatlanságát.

A fejedelem megparancsolja Perényinek, hogy hóhért hozzon, papot pedig ne, mert elütteti a Forgách fejét.

Perényi hozza a hóhért, de a helyett hogy Forgáchot bántaná, a fejedelemnek megfogja a balkarját és azt mondja: térdepelj le, ma elütik a fejedet.

Mondja a fejedelem: Nem én vagyok Forgách.

Forgách is azt mondja: Itt vagyok én.

De Perényi csak letérdepelteti a fejedelmet.

- Az Isten megparancsolta, hogy ölesselek meg, a ki annyi magyart rávettél és elvesztettél.

A hóhér megcsapta pallosával a Rákóczi nyakát.

- Sokakat kinoztál... én is megkinozlak - mondá s a fejét kettéhasitotta.

Forgách eliszonyodott.

A hóhér német ruhában volt.

Ebben a küzködésben fölébredt. Csurom viz volt. Oly erős izzadás lepte meg, hogy inge, lepedője, párnája, takarója, mindene facsaró viz lett. Didergett a hideg veritékben. Mint fa a mézgát, kiizzadta a betegségét.

Érezte, hogy él és a gyógyulás utjára lépett. Előbb az eszmélete tért vissza. Feje megtisztult, mint otthon a tavarnoki kert, ha fölszáll róla a köd. Tekintete lassan végigjárt a szobán. Meg­ismerte a tömlöcét. Az éjjeli mécs fényét - nehogy szemébe süssön - valaki gondosan elfödte a Zrinyi könyvével.

Bágyadtan mosolygott. Mint a napban, a szellemnek oly vakitó fénye világit e könyvben. Nagyobb fényt állitani a kisebb fény elé: kitől eredt e furcsa gondolat?

Nem kellett sokáig keresnie. A vén strázsamester ott aludt édesdeden az ágya végében. El­állitotta a kakukos órát, holott szegény öreg, ő maga ugy hortyogott, jobban sem kell. E meg­figyelésen Forgách ujra mosolygott.

Világosan emlékezett rá, hogy elzavarta, most megnyugtató volt, hogy maga mellett érezte a leghüségesebb emberét.

- Nagy beteg lehettem; de már elmult. Meddig tartott vajjon? Semmire sem emlékezem... Sok vadat összebeszélhettem... - tünődött nedves, hideg vánkosán. Furcsa, hogy ez a vén anti­krisztus ápolt a feleségem helyett...

Hirtelen megborzongott. Megtapogatta az ágyát, takaróját.

- Akár a Tisza vizében feküdném... Ez igy nem jó lesz. Felköltöm Mihályt.

Szólitani próbálta; a hangja gyönge volt. Alig hallatszott.

- Talán diszkant-énekest akartak belőlem csinálni, a mig beteg voltam, férjem uraimék?

A visszatérő élet bizonyságául bohókás humora is megcsillant. Hogy erőtlen volt a hangja, mindjárt a kappanhangu háremőrök szomoru sorsára gondolt.

A nyirkos hidegség ismét megborzongatta. Bár kissé nehezére esett, fölült és Csontos hosszu bajuszát megcibálta.

Az öreg álmában azt hitte, leánykéz nyúl hozzá.

- Ne legyeskedj, hugom - dünnyögte, de fölébredt rá.

Szeme a Forgách tekintetével találkozott. Nem a haragossal, gőgössel, megvetővel, a mivel elüzte, hanem a régi, nyájas, kedves szemeivel.

- Kis gazdám, egyetlen, drága, jó kis gazdám!

Nem tudott egyebet mondani. A szeméből szakadt a könyü; boldogságában, hogy Forgách jobban lett és örömében, hogy nem haragszik már rá.

A nedves ágy hamar észretéritette. Az urát ügyesen, gyors kézzel szárazba tette. Más derék­aljat, lepedőt, friss párnákat csempészett alá és két meleg, gyapjutakaróval állig betakarta. Ez idő alatt egy szót sem váltottak.

Mikor fölmelegedett, Forgách visszaemlékezett az álmára.

- Nagyon rossz álmom volt, Mihály... Gyötrelmes, gonosz álom. A fejedelmet helyettem lefejezték. Az izzasztott igy le... Adja Isten, a rossz álom jót jelentsen mind a felséges feje­de­lemnek, mind a hazának... Én nekem is, szegény rabnak...

- Álom: esős idő - felelte a vén strázsamester kezével legyintve... - Nem aludnánk még egy sort? Okosabb volna.

- Megpróbáljuk - mondta Forgách.

Egy ideig a szoba padmalyát nézte, azután a fal felé fordult. Később összegubbaszkodott, mint a sün. Igy is megunta. Kinyujtózkodott, két kezét a feje alá tette.

A mécs fénye megvilágitotta a szoba tetejét. A butorok árnyéka a falra vetődött.

- Nem tudok aludni... - panaszkodott Forgách, de most már nyugodtabban feküdt.

Egy ideig gondolkozott.

- Tudod, mit szeretnék? Képeket.

- Képeket?

Csontos fülelt. Azt hitte, megint félrebeszél.

- Szent képeket... szeretném velük teleaggatni a börtönöm falát... Imazsámolyt ad a káplán, ha megkérjük... Feszület, az van... Most már megélek, Mihály... Kár... A halál szabadulás minden földi rabságból... Még a Rákóczi rabságából is.

Mihály szerette volna kiragadni e sötét gondolatkörből.

- Hát nagyasszonyom? Kisirta volna a szemét.

- Annak a könyforrását már ugyis elapasztottam.

- Azután meg... azután meg... Hát a barnahaju német kisasszony? - lökte ki keserves elszánt­sággal.

Forgách szemében, bent, mélyen, mintha meleg fény csillant volna meg... Hirtelen egész valója megváltozott. De meggondolta magát. Merően a strázsamesterre nézett, megfenyegette a fölemelt ujjával és a szemével.

- Megtiltom, hogy emlitsd...

- Nono... nem azért mondom - védekezett Mihály gazda. - Mint a suttyó kakas, mindjárt berzenkedünk... Pedig egyszer a táborban beszéltünk már róla...

A mécses sercegett, egyet lobbant, kialudt. Más belet kellett bele tenni.

A mig Mihály a sötétben csöndben motozott, a mig mindent megtalált, a mire szüksége volt, hogy a mécsest ujra meggyujthassa, a mig a szobában ujra világos lett: a kimerült Forgách pilláit az álom környékezte.

Üditő, édes álom, a melyre oly eltökéléssel hunyta le szemét, hogy tündérországról álmodik.

Tündérországról: a Klárika szürke, szép szeméről.

II. Vanitatum vanitas.

Forgáchot, mihelyt ágyából fölvánszoroghatott, első utja a térdeplőhöz vitte. Térdreomolva, kezét összekulcsolva, arcát az imazsámoly piros posztójára fektetve, buzgón imádkozott. Szép, halvány, beesett arca, a hogy igy szemét behunyta, alig különbözött a halottétól. Az imádság, a helyett hogy fölfrissitette volna lelkét, mint kiégett, aszu mezőket a harmathullás, - csak elégedetlenebbé tette.

- Még nem tudok imádkozni. Nehezen jutnak a szavak eszembe. A fejem átalaghoz hasonlit, a melyből kiitták a bort.

Csak a dongákba vette be magát az elfogyasztott gondolatok utóize. Máskülönben üres... Minden üres, öreg barátom, a világ, az élet... Főképp az élet.

- Ha üres, majd tele telik, mint a templom bucsukor. Emberséges ember a várnagy: kotlót süttetett nyárson... Nem ennék belőle?

Forgách leült az asztal mellé. Ez a rövid ut is kifárasztotta.

- Kotlót? A csudába... Hisz fiatal, gyönge csirke.

Csontos jókedvüen teritette meg az asztalt.

- De még milyen gyönge! Bort Tavarnokról küldtek hozzá. Van vagy száz esztendős.

- Felét a káplánnak adjuk. Jó lesz misebornak.

- Ha éhgyomorral iszik a tisztelendő ur csak két kortyot belőle: tudom Istenem, rózsás kedve támad az oltárnál. A Kirie eleyson helyett a „tehénhus nótát” kántálja.

Forgách összeráncolta a homlokát.

- Ne gunyold a szertartásunkat, bagolyhitü - mondá boszusan, a pirosra sült csirke szárnyán rágódva... - Hogy ne sajnáld a paptól, egy pohárral téged is megkinállak...

A strázsamester élvezettel szürcsölte a bort.

- Mintha lángot nyelnék... Annak az egészségére iszom, a ki küldte.

- Az én felköszöntőim elfogytak... - válaszolta Forgách, felkönyökölve az asztalra. Ki érde­mes rá, hogy az első poharat ráköszöntsem? Egyedül te, kedves, jó öreg antikrisztus... Tulaj­don­képpen pedig te sem érdemled meg... Nem hagytál meghalni... Tulságosan jól ápoltál...

A strázsamester nyitva tartotta a szemét. A lábbadozó Forgách lelki állapotában feltünt neki egy és más.

A babonákban való hite megnövekedett.

Egyik reggel azt beszélte a hüledező várnagynak, hogy szobája falán a szent képek könyeztek.

- Miért könyeztek volna? - kiváncsiskodott Kelemen. - Talán méltóságodat siratták?

Forgách gőgje föllobbant.

- Engem? Az ugyan kár volna. Nem tartok számot senki sajnálatára, még a szentekére sem. Nekem inkább hegedüljenek... Valami nagy csapás éri országunkat, azért sirnak.

Csontos uram kitartóan és ügyesen világi dolgokra terelte az ura gondolatát.

- Meg kellene már vigasztalni a lelkem nagyasszonyomat. Irni kellene neki.

- Elégszer irok. Meg is unhatná.

- Csakhogy nem unja... Hát az a gyönyörüséges urfi milyen lehet?

- Rossz posztóból szabták... Kedves fiu, nem mondom, eszes, de állhatatlan. S a mi fő: a páterek panaszolkodnak rá, nem szeret imádkozni.

- Hogy szeretne? A tüzes szónoklatnál a tüzes lovat többre tartja. Inkább erdőben van, mint templomban... Pap helyett maholnap a fehérnép fülébe sugdos. A kehelynél, a miből a pap iszik, többre becsüli - a miből ő maga ihat - a billikomot...

Fiatal még, ha most sem tudna gyönyörködni a világban s ha csak azzal gondolna, a ki a világot teremtette; - nem olyan volna-e, mintha az emberekkel törődnék csak és nem munkájukkal?

Mi katonák voltunk először, szeleburdi, csókolni való urfiak. A férfiakat kardunkkal sebeztük meg, a fehérnépet a szemünkkel. Kártyáztunk, adósságot csináltunk, devernyáztunk. Éltük világunkat... Háboruban is voltunk. Fokról-fokra fölvitte Isten a dolgunkat a tábornagyságig. Egy kicsit félreértettek bennünket, egy kicsit megrágalmaztak, egy kicsit becsuktak, ám egészben véve jól folyt a dolgunk. A szenvedés Istenhez téritett, de azért Zsiguska miért kezdje ott, a hol mi csak végezzük: az istenes életen - a lemondáson?...

Forgách elnevette magát.

- Az elevenemre tapintottál...

Bár ereje megjött, Forgách mindjobban belemerült a vallásos elmélkedésbe. A káplán társa­sága után vágyódott. Csontosnak meg esténkint, lefekvéskor, mindig furcsábbakat beszélt.

- Tudod-e, öreg - mondá neki ágya szélén ülve, hogy pályát tévesztettem?... Pap veszett el bennem...

- Prímásnak lenni nem is utolsó dolog - válaszolta Csontos évődve.

Forgách a fejét rázta.

- Egyszerü, falusi pap szerettem volna lenni. A reverendája foltos, de szive fénylik a jóságtól és emberszeretettől. Bogárhátu házacskában lakik. Feszület van a magányos ágya fölött... Nincs más irnivalója, mint egy nagy könyvbe bejegyezni azokat, a kik születnek és a kik meghalnak... Meg a kik férjhez mennek... Az udvarán egyetlen diófa. Árnyékában üldögél, a breviáriumot olvassa. Ezenkivül nem vetődik más árnyék a nyugodt, gondtalan életére.

A templom szép, tiszta hely. Fehér és hüvös a fala, mint maga az ártatlanság... Az oltár csupa illatos virág. Égő gyertyák csillognak rajta. A nap besüt a szines ablakon. A tömjén füstje könnyedén száll föl. Hosszu, fehér ing van rajta, mindig friss, mint a most esett hó. Puha zsineggel van a dereka átkötve. Zizegő selyem misemondó ruháján szebb kivarrás van, mint a Bercsényi uram legdrágább köntösén... Vastag szőnyegen jár, a lépése sem hallatszik.

A misekönyvében selyemzsinórok utbaigazitják, ha valami imádságot keres. A mise latin szö­ve­ge oly hangzatos, oly gyönyörü! Mikor az Ur testét fölmutatja, megszólal az ezüstcsönge­tyünek halk, kedves hangja s minden fej meghajlik előtte. Ha a templomból kijön, várják az asszonyok. Csókolják a kezét s a hol érik a reverendáját. Csupa ünnep, szin, béke az élete... S ha megöregszik és meghal: a legcsöndesebb fák, szomoru füzek bólintgatnak a sirján... Az utóda minden esztendőben engesztelő misét mond a halála napján... Vanitatum vanitas... Dicsőség, rang, vagyon, magas állás, harcok és szerelmek, mindez hiuságok hiusága... A lélek békéje és a test nyugalma: mindenekfölött való...

Csontos csak hallgatta. Egy szóval, egy mozdulattal sem szakitotta félbe. A tüzet piszkálta, nehogy elaludjék.

Bár a hó már elment és tavasz kezdődött a naptár szerint, hideg, szeles, zimankós volt az idő­járás.

De azért magában gondolt valamit. Azt gondolta: nagybeteg voltál, most fáradt vagy, békére vágyol. A pap hivatásában is a békét szereted, az árnyékot, a fehér, hüvös templomfalat, a virágot, gyertyát, a misemondó ruha selymét, a neszfogó szőnyeget, a széphangu csöngetyüt, a hivek csöndes alázatát, az asszonyok kézcsókját. És még a halál gondolatában is a szomoru füzfát, melynek ágai halkan inganak...

A falusi lelkész életének csak a napos oldala fordul meg eszedben. A szegénysége és a kopottsága, a hiveivel való ezerféle buja-baja; hideg, szeles éjszakában a halkodlókhoz vivő keserves utja; a szenny, nyomoruság, földhözragadt szegénység, bün és butaság, a mivel az életen át vesződik: mindez nem jutott eszedbe...

A hogy ez, vagy ehhez hasonló gondolat átvillant a strázsamester fejében, szerényen és szót­lanul piszkálta a tüzet. Az egyik darab fa nedves volt, kesergett, sirt, sinlődött a parázson. Később, a hogy a tüz nekividult, mintha pisztolyból lőnének vagy ostorpattogás között terelnék a gácsi réten a gulyát: a kályhából oly hangok hallatszottak.

Az öreg katona sóhajtott. Akár a falujára gondolt, akár - a pisztolylövésről - a tábori életre, a szive összeszorult. Itt sinlik, kesereg, füstölög, sir-rí ő is, mint tüzön a nedves fa. Lábbadozó betegnél, a kinek nincs már szüksége rá; a ki, mintha kicserélték volna, kámzsás barát mód­jára viselkedik s csak békére, nyugalomra, fojtó csöndre vágyik. Nem való a kemény, kuruc strázsamesternek e tömjénfüstös levegő...

Ujra eltelt néhány unalmas nap. Csipős bőjti szelek dudorásztak a kéményben. Forgách nem kivánkozott ki a szobájából. Egész nap irt. Hogy mit irt, az is kitudódott.

Egy délután a várnagy bizalmas beszélgetésre hivta meg Csontost. Bizalmas beszélgetés nem eshetik meg pipaszó és kancsók forgatása nélkül.

- Baj van, strázsamester uram. A gróf teljesen a káplán hálójába került. Tegnap este nagy titokban bepillantottam az irásaiba. Elhültem bele...

- Talán valami csiklandós történetet firkant a gazdám?

- Csiklandósat? Meglehet, de csak angyalkák, meg a szentek nevetnek boldogan rajta. Imád­ságokat ir és elmélkedéseket. Hosszu cime van az egyiknek, leirtam: „Győzhetetlen és minden testi és lelki ellenséget meggyőző fegyver, mely a haza szabadsága mellett vitézkedő, bujdosó magyarok számára készittetett.”

Csontosnak megvillant a szeme.

- Azt irta?... Akkor szüret.

- Már hogy volna szüret?... Kuruc vezér, a ki kard helyett olvasót perget: gvárdián lesz az ilyen csudabogárból.

- Én meg azt mondom: az esze ott jár már a kuruc táborokon... A zászlón, a tárogatón, az ezredeken, a haza szabadságán, a melyért harcba mennek... Nem vetek két hetet neki: rátalál Forgách magamagára... Csak hadd pirosodjék, teljék az arca...

Ha ő kegyelmének bitringesen és fogságban, hát nekem egészségesen és szabadon, hogyne járna az eszem a táboron?... Belébetegszem, ha nem mehetek mielőbb seregre... Hej! micsoda rivallást tennék rajtuk. Mint a kullancs, belékapaszkodnék a német gyapjába! Csak a bőrével kerülnék le róla...

Este Csontost, a hogy az ura ajtaja előtt széken virrasztott, hangos imádkozás riasztotta föl.

Belesett a kulcslyukon. A szobában sötét volt, csak az örökmécs derengett a Mária-szobor alatt.

Forgách térdre hullva, hangosan imádkozott. Fejét nem hajtotta le, mint máskor, egyenesen föltartotta.

Oly megható, minden szavában érthető volt az imádsága, hogy a hallgatódzó vén kuruc egyszerü szive fölengedett hallatára.

- Rákóczi is irt imádságot a hadaknak - tünődött magában - mégis ő a mi diadalmas had­vezérünk...

Fehér köpenyegben végigment a folyosón és kinyitotta - a folyosó végén - a bástyára nyiló ablakot.

Lent a bástyák alján fekete lepelben szunnyadt a világ. Sehol egy világos ablak, égés vagy pász­tortüz. Fölnézett az égre: lát-e csillagot? Szeles, felhős idő volt, csillagtalan, koromsötét éjszaka.

Mégis látta a tábort, látta a hadakat és zászlókat. Kiállitott lovasőrök rákiáltottak. Kipány­vá­zott lovak csendesen legeltek. Letaposott fodorménta és kakukfü illata az orrát csiklandozta.

III. Egy szál kötél.

Forgáchot Szepesvárra vitték. Szepesvár a Csákyaké volt. Éppen ugy, mint Krasznahorkán az Andrássyak, beleegyeztek ők is, hogy Forgách kedvéért várukban a fejedelem őrséget tartson.

A fogoly egészsége teljesen helyreállott.

A szenvedés és megtisztulás utjának egyik állomása volt csak a vallásos érzés tulhajtása. Mint minden áradás, visszahuzódott ez is medrébe; de az elöntött és megtermékenyitett réten ezer uj virág nyilott.

A palotások hadnagya visszakerült fejedelméhez. Kelemen, a kit nemcsak a gácsi várnagyság rögeszméje, de Forgách kedves, elbüvölő személyisége is halálra meghóditott, - várta a kedvező alkalmat, hogy a Forgách-család szolgálatába szegődhessék.

Szepesvárott Rab Simon más kezekbe került. Az uj várnagy gyanakvó, mogorva, epés ember; az őrség tisztje zárkózott, szigoru katona. Ezek ketten szerették volna megkeseriteni az életét.

Forgách keresztülhuzta számitásukat. Nem kivánt semmi könnyitést. Apró tüszurásaikra mérhetetlen lenézéssel válaszolt. Hátat forditott nekik, ha nála jelentkeztek. Sőt a várnagynak egy izben a szemébe mondta:

- Tömlöctartó uram, nyitva tartsa ám a két szemét. Cinkostársának, a varangyosképü had­nagy­nak is mondja meg: a kapukra jól vigyáztasson. Mert, ha egyébért nem is, csak hogy magukat ne lássam többé, kirepülök ebből a toprongyos csókafészekből...

A várnagy a szeme szögletéből rásanditott.

- Méltóságod nyugodtan alhatik: résen leszünk.

Forgáchné engedelmet kapott, hogy urát meglátogathassa.

A mig az ónodi gyülés le nem zajlott, még Bercsényi közbenjárása sem tudta ezt kivinni. Pedig Ágnes asszony szüntelenül kéréssel ostromolta szivét és elméjét.

Hol azt kérte, hogy az urát szabadon bocsássák, mert ártatlan; hol azt: hogy ügye tárgyalásáig kezes ellenében engedjék szárnyaira; olykor azt: hogy fiával ő is ott lakhassák a várban. Néha csak könnyitésért folyamodott: a maga konyháján, a maga költségén, a maga borán élhessen Forgách, a saját inasai szolgálják ki.

Mindez és sok más kérés, a mit női sziv gyöngédsége sugall álmatlan éjszakákon, Bercsényiné kezén keresztül jutott a főgenerálishoz. Ajánlhatta is hol egyiket, hol másikat nyomatékosan és melegen a fejedelemnek.

Férje betegségéről Ágnes asszony Csontos uram szarkaláb betüiből értesült. A vén strázsa­mester kiméletesen tudatta vele, el is hallgatta a betegség veszedelmes voltát; de a hitves lelke megérezte.

Mikorra - sok huzavona után - Szepesvárra eljutott, az ura már összeszedte magát. Soványabb lett, de szine jó volt.

A kancsal várnagynak kedve szottyant megboszantani a házastársakat; de Ágnes asszony Bercsényi levelét hozta. E levél egy időre megjuhászitotta. Mukkanni sem mert, a mig Forgáchné a várban volt.

A házastársak három napon át zavartalanul kibeszélgethették magukat. Forgách oly esemé­nyekről hallott hirt, a miket a várnagy és az őrség tisztje előtte gondosan eltitkoltak.

Az ónodi gyülés eseményei Rab Simont mód felett fölizgatták.

Még a külső körülmények is: teszem az az árvíz, mely oly hirtelen jött és oly nagyra nőtt, hogy Bercsényi tizennyolcezer forintos diszhintóját kénytelen volt Léván hagyni. Maga és kisérete lóháton indult Ónodra.

A nagy viz még igy is Hanván rekesztette. Dőlt az eső, mintha dézsából öntenék; minden hidat elsodort az áradat. Rimaszombat felé kellett visszafordulniok. A gyalogpadlók mellett uszva vergődtek át, pedig Bercsényi uram, mint tréfásan bevallotta, nem volt jobb uszó „az fejsze fokánál”.

Az ónodi gyülés fényét, lefolyását, a fejedelem által kifejtett királyi pompát Ágnes asszony részletesen és elevenen elmondotta.

A körömi mezőn ütötték föl sátrukat a rendek. Középen az ország sátora fénylett. Tizezer fegyveres őrizte.

Előbb azonban a fejedelem birtokába vette Erdélyt. Rákóczinak a „felség” cimet szavazta meg az országgyülés és a haza atyja cimet. Bercsényi érdemeit törvénybe iktatták.

Forgách homlokára felhő ült.

- Hát az enyémet? Rólam, a ki kiragadtam legerősebb váraikat a német kezéből, természetesen megfeledkeztek? Ilyen a világ hálája... Menjünk tovább.

Ágnes csittitotta.

A fejedelem bevonulását Sajó-Körömre Ágnes asszony lelkendezve beszélte el. Még most is tüzelt és lelkesedett, ha a ragyogó menet képzeletben szeme előtt elvonult.

Rákóczi török ménen ült. Királyvörös bársonyköntös volt rajta, fekete kócsagtoll rezgett a kalpagján. Mentekötő nyaklánca, öve, a dolmánya gombjai, vagyont érő londoni munka.

- Képzelem, Bercsényi hogy páváskodott. S Károlyi hogy magára aggatta a tábori kótya­vetyén potom áron megszerzett labanc ékszereket.

Forgáchné szemrehányón nézett az urára; de nem szólt semmit. Ha, mint a büröklé, keserü volt a Forgách lelke, ki vehetné zokon?

A turóci követek véres drámáját is elmondta.

- Jól tették, hogy levágták a gazokat. Ha ott vagyok, az én kardom repül ki elsőnek hüvelyé­ből.

A szeme tele lett könynyel, mikor a fejedelem szavait - a véres dráma közvetetlen okát - Ágnes asszony hiven előadta.

Hogy az osztrák házat a tróntól megfosztották, e hirt vigyázva adta elő, attól tartott, az ura vakmerő kalandnak, hazárd politikai játéknak fogja tekinteni és méregbe jön.

Csalódott. Forgách arca nyugodt maradt. Sőt a szeme elégedetten csillogott.

- A fejedelem férfias lépést tett! Az volt a hibánk, eddig mindig menuett-lépésben haladtunk a célunk felé. Hej, hogy én nem lehettem ott a leszámolás pillanatában!

Hirtelen világosság támadt elméjében.

- Teremtőm, most már tisztán látok! Tudom már mi volt az a titkos politikai ok, a miért engem eltettek láb alól. Soha sem fogják bevallani, csak az Isten itélőszéke előtt: azt hitték, Forgách Simon az ónodi gyülésen megakadályozza a trónfosztás kimondását. Velem nem bánhattak volna ugy el, mint a turóci követekkel. Ha egyik oszlopos emberük ellenük fordul - s ha a határozat egyhanguságán csorba esik, mit szólt volna hozzá, a kinek kedveért a dolgot nyélbeütötték - a napkirály?

Végigment a szobán, keserüen nevetett, majd összefont karral közel lépett a feleségéhez.

- A helyükben én is igy cselekedtem volna. Végre is az udvarban neveltek, játszótársa voltam a mostani királynak, a kit trónjától megfosztottak; rám esett a magasabb kegyek sugara; Kéryné grófné utján ugy értesültek, titkos megbizatással lettem kuruccá. Nevem, családunk hagyománya, személyes hajlamom: joggal hihették, mindez ragaszkodást jelent az osztrák házhoz...

Hogy mi van a lelkemben: egyikük sem tudja. Ha tudnák: nem féltek volna tőlem, hanem velem tétették volna meg az inditványt... A hajdani játszótársa szájával jelentették volna ki Józsefet földönfutónak. Micsoda szinpadi hatása lett volna ennek! Bercsényi uram nagy szinházi diszitő, de hatásos rendezéshez nem ért.

Különben, aranyom, hagyjunk békét a politikának... Ónodon történt, a mi történt. Nélkülem történt. Ugy látom, a tánc még csak most kezdődik. Ropják, a kik ropják. Én nem ropom... Pedig szivesen tenném. De hát rab vagyok.

Ágnes asszony hozzásimult az urához.

- Egy dologra nagyon kérem, édes uram. Ne veszitse el a türelmét. Látom, hogy véknyan van vele... Meglássa, lelkem, galambom, minden jóra fordul.

Forgách mosolygott a biztatáson.

- Szent Tamás már az én apostolom...

Három napi ottmulatás után Forgáchné hazautazott. Az ura szeretett volna bánkódni, de nem tudott. E három nap alatt még jobban meggyőződött, hogy megszokáson, multjuk emlékén, meg a gyermekeken kivül, életükben nincs semmi közösség. Az aranykapcsok, a mik a férfi lelkét a nő lelkéhez füzik, elpattogtak és leolvadtak, egy másik nagy, titkos érzés lángjában.

Nyár volt. Őreitől kisérve, sokat sétált az udvaron s a bástyákon. Magába mélyedve, el­gon­dolkozva ődöngött. Nem beszélt senkivel. A maga hangját is elfelejtette volna már, ha esténkint fönhangon nem imádkozott volna.

Este sokáig ébren volt. Ablaka a bástyára nyilott, mint Krasznahorkán.

Kiült az ablak párkányára, lábait lelógatta, szédülés nélkül pillantott le a feketén ásitó mély­ségbe.

*

Lengyel bucsusok vonultak el a vár alatt. Fiatal szerzetes vezette őket. Éjjeli szállást kértek a várnagytól.

- Azt nem adok - jelentette ki a várnagy kurtán. - Meleg van, szabad ég alatt, a váron kivül is eltanyázhatnak a jámborok. Szivesen küldök le enni-innivalót, tüzet is rakhatnak, megenge­dem; de a hadi szabályok szigoruan tiltják, hogy napszálltakor a várba idegen betegye a lábát. A tisztelendő ur, állásánál fogva, kivétel. Vacsorára, éjjeli szállásra szivesen látom.

A szerzetes huzódozott.

- Köszönöm a meghivást, de az én helyem a hiveim között van. Lubomirszky emberei vagyunk. (Ez bizony füllentés.)

A várnagy lekapta süvegét.

- A Lubomirszkyé?... Nagy ur ő kegyelme. A tizenhárom szepesi város neki izzadja az adót. S bőven izzadja... Tisztelendő ur a gyóntatója talán? Akkor fiatal létére bünös lélek van a gondjaira bizva.

- Mindnyájan bünösök vagyunk - felelt a lelkész alázattal. - Én a jó urnak különben nem vagyok gyóntatója. Még nem szenteltek föl. Nem végezhetek semmiféle egyházi szertartást a keresztelésen kivül.

- Kár. Mi itt már félesztendeje nem hallgattunk misét... Se nem gyónunk, se nem áldozunk... A kápolna küszöbén ujjnyi vastag a por. Nem lépi át senki. Ugyancsak fölverhette már lelkünk üdvösségét a dudva. Nincs, a ki gyomlálja. Nincs papunk.

- Hogy esik, hogy nincs?

- Ne gondolja, szent atyám, hogy nem telnék a Csákyaknak; de velem egy sem állja ki félesz­tendőnél tovább. Ha türelmes, mint az arkangyalok, akkor is ugy megkeseritem az életét, hogy odább áll esze nélkül.

Kancsal szeme gonoszul villogott.

A szerzetes fövidult.

- Ha ilyen veszedelemnek teszem ki magam, akkor elfogadom a meghivást.

A kancsal várnagy karonfogta és vitte befelé a fölvonó hid dobogóján.

- Ajánlja lelkét Istennek, testét majd beajánlom a gazdasszonyomnak. Királyok megtörül­hetnék utána a szájukat, olyan jóizü a főztje.

- Én ma bőjtölök.

- Bőjtöl ám a kutykuruty. A hajduk töltött karabélylyal diktálják bele a jóféle ételeket. Különben is bőjtös vacsoránk lesz: csuka sóba főve, csuka éles lével, csuka rántva, vajjal; viza borssal; aszu szilva; almakása vajjal; halcsik káposztalében; császármadár zellersalátával; süllő lengyel lével. Gyümölcs. Hát a Krisztus vérét szereti-e, tisztelendő uramöcsém?

- Csak éppen megmártom az ajkamat benne.

- Az nem mulatság. Nálam másképp lesz.

Vacsoránál a kis tisztelendő keveset ivott és keveset beszélt. Szelid megadással hallgatta a várnagy borsos anekdottáit, a mivel füszerszámozni akarta a pompásan elkészitett vacsorát.

Bőjtös ételnek a szinét sem látták. Csuka helyett bárányhust hoztak ecettel és zsályával; viza helyett kappant törött lével; csík helyett bárányt „lemoniá”-val; süllő helyett paréjt disznó­orrával.

Hiába kinálgatta a szerzetest, hozzá sem nyult. Végre kénytelen-kelletlen, nyers savanyu­káposztát hozatott be faolajjal. Az csak bőjtös étel. A tisztelendő megkóstolta. Avas olajjal csinálták, hogy megtréfálják. A tálat eltolta magától. A csuhája mélységes zsebéből előkoto­rászott egy marék aszalt meggyet; az volt a vacsorája.

A várnagy nevetett, mint a fakutya. A hadnagynak nem tetszett a dolog. Ismerte és tisztelet­ben tartotta a fejedelem vallásos érzéseit. Vacsora után szedte a sátorfát és kiment. Nem akart tanuja és részese lenni a várnagy hergelésének.

A várnagy becsipett. Ilyenkor a kancsal szeme kiegyenesedett. Arról lehetett az ittas voltát megismerni.

- Papocskám, mondok valamit. Az olajos káposztát, a mi neked nem izlett, beküldtem egy ménkü nagy urnak: egye meg... Kényes, finnyás nagy urnak, a kinek abroszt sem tétetek az asztalára, a ki pedig otthon, azonkivül, a hol ő maga ebédelt, tizenkét szobában terittetett a házanépének.

A fiatal szerzetes összerezzent.

- A császárnak sem terittetnek oly sok szobában.

A várnagyra rájött a nevetőgörcs. Majd megfuladt.

- Üsd a hátam, papocska. A császár nem teszi, de Forgách gróf a császárnál is előbbvalónak tartja magát. Akár hiszed, akár nem, Gácson tizenkét szobában tizenkét asztalt teritettek az urén kivül jobb időben.

Most látnád, papocska, mióta a körmöm közé került: milyen csiribiri kis ur lett. Itt járt látoga­tóban a grófné... Fenyegetett, följelent a nagyságos fejedelemnek. Azt mondtam a méltóságos asszonynak, ez nem a versaillesi királyi palota, sem Laxenburg, a hol Forgách uram arany­fácánra vadászott.

Ez, hihihi, börtön... Itt cibereleves járja. Jágerre, pecérre, muzsikusra, fellejtárra nincs szük­ség. Legföljebb a német kovácsra volna, ha volna... Mert, ha szökni próbál, teremtucscse vasra veretem ő méltóságát.

A szerzetes nemesszabásu, szép arca meghajnallott.

- A grófné itt volt?... - kérdezte halk, elfogódott hangon.

- Három napig.

- Szép asszony?

A várnagy két bujkáló szeme százfelé szaladt.

- No... Takaros lehetett virágjában.

- Mondja csak, várnagy uram: mi a büne Forgách grófnak? Mivel vádolják?

A várnagy arca oly ráncos lett a visszafojtott pokoli vidámságtól, hogy a szerzetes szerette volna kivasalni. S a vasalóból - a hogy végigszalad vele a ráncain - szivesen kihullajtott volna egy-két égő parazsat a képére.

- Asszonyi história, papocskám... Nem magának való... Mert nagy kujon ám Rab Simon, elhiheti. Szoknyahős. Fehérnép-generális. Zászlója minden női kötény.

A szerzetes homloka elborult.

- Sok rosszat beszélnek az emberek egymásról... Hát még a magyarok.

- Adta polyákja! Tudja-e, hogy ráadásul a gróf szörnyen papos? A krasznahorkaiak beszélik: betegsége után csuhába akart bujni minden áron...

Hej, mint legyek a mézre, ugy tódultak volna hozzá gyónni az asszonyok...

- Hát beteg volt? Szegény!... Ki ápolta?

- Öreg strázsamestere. Az is több lovat ápolt életében, mint embert... Szeretném megtréfálni a grófot... Ha ideadná kölcsönbe a csuháját...

- Nem adhatom oda. Nem is menne rá...

A várnagy rásanditott a vékony, finom, kis abbé-alakra.

- Nem venném föl. Csak a karomon vinném be neki. Vagy beküldeném valakivel, hogy Bercsényi uram tisztelteti.

A szerzetes a földre pillantott.

- Nem láthatnám meg?

A várnagy borgőzös feje ez ajánlatra rögtön kitisztult.

- Nem, papocskám - szólt erélyesen.

Élesen nézegette. A szerzetes nagy, szürke szeme kiállotta a kaján, gyanakvó szemvillanást.

- Várnagy ur is bejönne velem.

- Igaz. Ha bemegyek, nem történhetik semmi, a mit ne tudnék. Latinul vagy lengyelül gagyog­hatnának, megérteném; de hátha olaszul?

- Magyarul váltanék pár szót vele.

- Jó. Messziről jött embernek miért ne mutatnám meg a hasábfa közé szorult medvét? Egyetlen kikötésem van.

- Mi az? Ha lehet, teljesitem.

- Mondja neki: rendje generálisa küldte. Az a megbizatása: csalogassa kapucinusnak. Ő lesz Bécsben a halott császárok sirőrzője... Mert az élő császárokkal neki volt a legbizalmasabb összeköttetése...

- Ez hazugság volna. Ilyesmit nem mondhatok.

- Ugy-e hazugság? Hát az mi volna, ha idegen embert éjszakának idején beeresztenék az ország foglyához? Egy kis árulás, ugy-e?

A szerzetes sóhajtott.

- Inkább lemondok a szegény ur látásáról... Rendem öltözetét azonban, ha valakit elküld velem a bucsusokig, szivesen átengedem. A fogoly gróf talán hasznát veheti. A batyuban ugyis van még egy elnyütt, hétköznapi papiruhám.

- Azt küldje el. Minél viseltesebb, annál jobb. Kiméljük az ünneplőt. De majd csak reggel induljon. Aludjék a várban... Van itt üres szoba elég... Késő lesz hazabaktatni.

A szerzetes fölállott.

- Köszönöm, de a hiveim várnak. Világos, nyári éjszaka van. Majd csak eltalálok.

- A Szent János áldását sem iszszuk meg?

- Azt megihatjuk. De ha már benne vagyunk az őszinteségben, várnagy uram bátor ember: hogy ugy meri gyülölni Forgáchot.

- Merem-e? Miért ne merném? Azután, ki mondja, hogy gyülölöm? A lassu tüz sem gyülöli a pecsenyét, a mit fölötte forgatnak, csak egy kicsit megsüti. Ki hibáztatná a tüzet? Az a hibás, a ki a hust a láng fölé tartja... Attól tessék a szenvedett sérelmet számon kérni...

A szerzetes előkereste a kampós botját és a nagyszélü kalapját.

- Okos madár a harkály, hogy a legnagyobb fák kérge alatt keresi a táplálékát. De ha egy szép nap azt gondolná, hogy az ő kopácsoló csőre elég erős arra, hogy az erdőben kidöntse a legszebb szálfát, ugy-e, kinevetnék a fejszések?

- Nem akarnék én szálfát döntögetni - hunyoritott ravaszul a kancsal várnagy - a kéreg alatt én csak az élelmet keresem... Jó éjszakát, papocskám. Egy bagolyhitü hajdu majd elkiséri.

- Az bizony jó lesz. Ott fogjuk bucsujárónak.

- Fogják, fogják... Harangozó volt ugyis a lelkemteremtette... Beleillik a diszes társaságba... Óbégatni és gyalogolni ő is tud ugy, mint a többi.

... Forgách, este ablakából kihajolva, mozgást, lótást-futást, éneket, világosságot vett észre a vár alatt.

Rájött, hogy bucsusok. Megértette a nyelvöket, a hogy lengyelül énekeltek. A Szüz Máriát rudon, fehérbe öltözött leányok a vállukon emelgették. A Boldogasszony szobra száz meg száz gyertya fényével volt megvilágitva. A hosszu menet lassan huzódott el lent a mély­ségben. Párosával lépkedtek. Minden bucsus égő gyertyát tartott a kezében. Üvegboriték alatt, nehogy elfujja a szél.

Az erdő szélén tábort ütöttek. Egy ideig még énekeltek és hangosan imádkoztak, azután el­csön­desedtek. Gyertyáikat egyenkint kioltották. Sorjában ledőltek a puha pázsitra s a langyos, illatos nyári éjszakában nemsokára az igazak álmát aludták.

De az égszinkék selyembe öltöztetett szent szobor feje körül örökmécsek égtek. Előtte imádkozva sokan virrasztottak. Térdükön csuszva, forró, epedő imával ostromolták kegyes szivét a Szüznek, hogy járjon közbe érettük szent Fiánál.

Forgách hallotta, a hogy az őrség beszélgetve, nevetgélve, körutját végezte. Őrszemet ezuttal nem hagytak a bástya alján. Féltek, meghajszolja a lengyel asszonyokat és meggyülik a baja a bucsusokkal.

Ablakával szemközt sárral tapasztott, kukoricagóréval befödött őrház volt. Hasonló a dinnye­csőszök kunyhójához. A hajdu, a ki a várárok partján strázsálta a semmit, zimankós időben abba huzódott be.

Éjfél felé - Forgách már el is álmosodott az ablakban s már feküdni készült - karcsu árny bocsátkozott le a várárok fenekére s kedves, szivhezszóló hang zendült meg a homályban.

- Forgách gróf!

- Ki szólit?

- Jó barát.

- A barátaim mind elhagytak.

- A testvére szólitja.

- Testvérem Bécsben él. Labanc. Azzal nem beszélek.

- Ne kérdje: ki vagyok? Azt kérdezze: mit hozok önnek?

- Nos, mit hoz?

- A szabadulását. Reggel a várnagy, hogy megtréfálja, barátöltözetet visz vagy küld be, mint Bercsényi ajándékát.

- Ki is dobom vele.

- A világért sem. Fogadja el. Ügyeljen a zsinegre, a mivel a szerzetesek a derekukat átkötik. Finom, vékony kötélhágcsó képében, abban van a szabadulás.

- Nem hiszek neked. Bolonditasz.

- Oh, nem. Három nap mulva ujhold lesz. Szökésre alkalmas. Én barátaimmal a közelben ólálkodom.

- Ki az az én?

- Nagyon megváltozhatott a hangom, hogy nem ismer rám... De mindegy... A Lubomirszky embere vagyok... Pszt... Jönnek. Jó éjszakát.

Bizonyára az árok fenekére lapitott, mert egyetlen lépése sem hallatszott. Egy göröngy meg nem mozdult a lába alatt.

Másik őrség jött. Maga a hadnagy vezette. A szedett-vedett lengyel bucsusok közelléte, ugy látszik, nyugtalanitotta. Lámpájuk is volt, törött üvegü istállólámpás. Ugy remegett a lángja, mint a rossz lelkiismeret.

Elhaladtak az ároknál, a hol a fiatal szerzetes négykézláb kuporgott. Isten őrzötte, hogy rá nem világitottak.

Másnap reggel a várnagy beküldte az ütött-kopott szerzetesi öltönyt a tömlöctartóval. Viselje a gróf ur egészséggel - üzente gunyosan.

Forgách előre kieszelt terv szerint lármát csapott és a tömlöctartót a pecsétes, gyürött csuhával valóban kirepitette.

A kötelet azonban, a mivel a barátok a derekukat átkötik, magánál felejtette. Észre sem vették.

Figyelmes vizsgálódás után Forgách rájött, hogy vékony, de igen erős és hosszu selyem­zsineg­ből van a vastag barátöv összesodorva.

A szál kötél tehát megvolt. Forgách kockára tehette az életét bármely pillanatban.

IV. Sziréndalok.

- A karcsu árnyék, mely éjszaka megjelent ablakom alatt, elváltoztatta a hangját. Mégis meg­lepődött, hogy a hangjáról rá nem ismertem. Ez következetlenség. Sőt ellentmondás. Az árnyék tehát nő volt.

Miért változtatta el a hangját, ha azt akarta, hogy ráismerjek? Ha pedig ismeretlen kivánt maradni, miért veszi rossz néven, hogy szándéka oly jól sikerült?

A bársony álarc alatt képzeletem mindig ki tudta épiteni az igazi arcot. Az éjszakai árnyék hangjáról is tudom, érzem, hogy Klára volt. Klára! Klára!

A kancsal várnagy szamár, hogy rossz tréfa kedveért ő maga szolgáltatja kezembe a szaba­dulás eszközét. A fejedelem helyében megpálcáztatnám.

Vagy talán a kötél föltünt neki is? Tetten akar érni mindkettőnket? Nem volna rossz fogás. A császár udvari tisztviselőjének huga, mint Forgách szöktetője! Ime, a kétségtelen bizonyiték: a bécsi udvarnak érdekében áll kiszabaditásom. Másrészt: egy leány volna az ügybe bele­keverve. Szépséges német leány. Ujabb adat, hogy Forgách Simon hitvány szoknyahős! Ergo: legjobb, ha lakat alatt tartjuk.

A börtön pompás iskola. Megtanitott, ne reméljem a jót. Mindig a rosszabbat várjam. Föl­teszem hát: lent a kötél végén a varangyos képü hadnagy les rám a hajduival s mint szöke­vényt guzsba köt. Ugyis etyepetyéje van rám.

De, ha maga a sátán ólálkodnék lent a pokol valamennyi vörös ördögével: akkor is meg­próbálnám a szabadulást.

Igy füstölgött magában Forgách másnap délelőtt.

A zsidók „hosszu napját” nem egyszer megfigyelte gyermekkorában. Az estétől-estéig tartó szigoru böjtölést. A Kol Nidré busongó, ódon dallamát; mozgékony, higganytermészetü, éjjel-nappal üzlet után futkosó zsidóságnak égő türelmetlenségét, a mivel az esteli csillag fel­jövetelét várja.

Három ily hosszu napja volt neki is, a mig a szökés kitüzött órája elérkezett.

Az első nap lassu csigaléptekkel elmászott valahogy. Második nap délután utazó hintót pillantott meg, a hogy fölkapaszkodott a vároldalon.

Hat lótól vont, pirosra és feketére festett üveges határ volt. Bakján, mely olyan magas volt, mint egy emeletes ház, lengyel ruhába öltözött kocsis fogta a gyeplőt.

Elől-hátul lengyel dzsidások dongták körül. Mint a kikirics, messziről viritott kénsárga öltözetük.

Nem sokáig kellett törnie a fejét, hogy kik lehetnek.

Alkonyatkor bejött hozzá a várnagy. Szeme a szokottnál is jobban keresztben állott. Ezuttal alázatos és hajlongó volt. Az udvariassága még sértőbb a durva föllépésénél.

- Laudetur Jesus Christus! - luteránus létére e pápista köszöntéssel nyitott be.

Bár Forgách azt hitte, ez üdvözlés csak folytatása a csuhaküldés tréfájának, komolyan rá­mondta:

- In aeternum, Amen!

A várnagy az ajtóban maradt. Forgách ellenséges pillantása megállitotta.

- Lubomirszky ő nagysága van itt.

- Bánom is én.

- Jókedvü, pompás fiu. Ménkü nagy ur. Tizenhárom gazdag szepesi város van a kezén.

- Mi járatban van a fő-főzálogos ur?

- Szeretné üdvözölni méltóságodat. Lőcsén járt. Az ide egy ugrás. Gondolta, benéz.

Forgách nem felelt. Csak vállat vont.

- Megigérte, nálam marad vacsorára. Ha szerény lakománkat a gróf ur megtisztelné...

- Nem tisztelem meg.

- Gyönyörü fehérnép van pedig vele. Hires, nagyszépségü dáma. Unokahugának adja ki; de, ugy hiszem, hehe, méltóságodnak előbb volt hozzá szerencséje, mint Lubomirszkynak. Ugy mondja legalább, hogy jól ismeri méltóságodat.

- Hallja! Ne komázzék velem.

A várnagy közelebb jött. Papirszeletet nyujtott át Forgáchnak. Finom, szálkás betükkel ez volt ráirva németül:

„Szeretném látni önt, Egmont gróf, a kit nem Alba herceg, a császári helytartó, hanem maguk a németalföldi rendek vetettek tömlöcbe. Avironné.”

Forgách összegyürte az irást, azután megint kisimitotta.

- Tudja-e, ki ez az Aviron báróné?

- Becsülettel legyen mondva: tudja a kánya. Vendégem. Punktum. Lengyel főur hozta a hintójában, még pedig jobbkéz felől; a fejedelem barátnőjének a bátyája. Ez csak elég biztositék?...

- Avironné Bécsből jött. Az udvar küldte. S kend befogadja a várba, sőt összehozna vele. Tudja, hogy ez árulás? Eddig szigoru tömlöctartóm volt. Mi ütött hozzá, hogy oly hirtelen meglágyult?... A ki sebesen akar járni, megkeni a tengelyt...

A várnagy nem jött zavarba.

- A tengelyt - mi türés-tagadás - megkenték... Csinos, fiatal asszony, beszélni szeretne szép, fiatal emberrel. Az öreg, jószivü várnagyot meghatja kölcsönös epekedésük. Hajlandó ugyanegy padlásra rekeszteni őket. Hadd turbékoljanak. Magam is voltam fiatal... Ez az oka engedékenységemnek. Bécs? Udvar? Titkos politikai küldetés? Szófia beszéd.

Forgách megvető tekintettel mérte végig.

- Ez lesz a védekezése, ha rajta csipik? Természetesen inkább magának hisznek, mint nekem. Főleg, ha Lubomirszky és az unokahuga a maga javára fognak vallani...

A turbékoláshoz semmi kedvem. Ez ország tömlöce, nem galambduc. Vegye tudomásul.

A várnagy szeme gunyosan hunyorgott.

- Ecce. A régi, kedves emlékein is tul ad tehát már méltóságod... A legédesebb irást is letörli emlé­kezete táblájáról... Nem fogadja el a meghivásomat? Sajnálom nagyon, de rendén való dolog. A régi, bizalmas asszony ismerőse azonban mindenképpen látni óhajtaná. Az ország egyik legelső gavallérja nem követheti el nővel szemben azt a sértést, hogyha be akar jönni, el ne fogadja...

- Mindenki bejöhet, a kinek Cerberus uram utját nem állja. A báróné bájos, szellemes asszony. Nem is az ő társasága ellen van kifogásom, hanem az ön meghivása ellen. Az ön asztalához Forgách Simon le nem ülhet.

A sok zaklatásért és boszantásért - ugy gondolta - tartozik ez ostorcsapással. A várnagy föl sem szisszent; sőt mosolygott. Való igaz, a mosolygása és a harapása között nehéz lett volna különbséget tenni.

Nemsokára, hogy a várnagy elment, megnyilt az ajtó. Selyemruha suhogása hallatszott. Halk asszonyi lépés. Erős pézsmaillat érzett.

A nyári este bizonytalan világitásában Aviron báróné egész közel jött Forgáchhoz.

Még mindig szép volt; de nem szép-e az erdő szeptemberben is? Hanem, a ki májusban látta, az nagy változásokat vesz észre rajta.

Levendula szinü, testhezálló, szük lengyel szoknya volt rajta. Hat rend vékony ezüst­paszo­mánt huzódott körül az alján. (Engedmény a lengyel herceg nemzeti hiuságának.)

Ám a szoknyától eltekintve, teljesen francia módi szerint volt öltözve. Nagyszélü, tollas kalap, puderezett haj, szépségtapaszkák, mélyen kivágott, hátul kapcsolódó derék, fehér selyem­harisnyák, aranyos sarku, takaros lábbeli. Sima, ezüst láncövön fityegett a pézsma­tartója.

- Ah, Egmont gróf, mily viszontlátás!

Forgách könnyedén meghajolt.

- Ájuldozni nem szabad. Ámbár - ugy látom - rendben van a pézsmaüvegcséje.

Avironné körülnézett.

- Tömlöcnek elég barátságos. Hova üljek?

A választ meg sem várva, felszökött az ablak párkányára.

- Kár a szép lengyel szoknyáért... - szólt Forgách csupa gonoszságból, ugy igazgatva a gyertyát, hogy fénye egyenesen a szép kalandornő arcába világitson.

- Harminc éves elmultam, kedves Egmont. A plain aire már nem jó barátom... Távol élve az udvartól, nem oly tökéletes világfi, a milyen volt. Máskülönben nem kellene ily elemi dologra figyelmeztetnem.

- Száz gyertya fényének a birálatát is elbirja a bárónő szépsége. Nekem pedig jobb, ha a szemei meg vannak világitva. A várnagy már elkészitett rá, hogy a bárónő és Lubomirszky között...

Avironné közbevágott.

- Csitt! Mi asszonyok, ha elkezdjük, mindig lejebb szállunk a szerelem márványlépcsőjén. De nem... Lubomirszkyig még nem vitt le a lábam...

- Mindjárt gondoltam. Hogy e polyák herceg oltalma alatt jött ide, csak azt bizonyitja, hogy ez ur ideje és szolgálatkészsége rendelkezésére áll Becsnek. Mert, ugy-e, onnét fuj a szél?

Avironné a kalapjával addig ügyeskedett, a mig szemei árnyékba kerültek.

- Még mindig világos a látása s jó emberismerő. A polyák uraság csakugyan nem számit. Bár - itt sóhajtott - a császár nem eped már ugy, mint trónörökös korában, Lubomirszkyig még nem jutottunk... Ő egyike a legutolsó lépcsőfokoknak... Nincs sok időm beszélni... Hallgasson rám, Forgách: megszabaditom.

- Nem hagyom ám magam.

- Ej, balgaság. Ha valaha meg tudott ingani József iránt táplált hüségében, hogy e nemes ural­kodót trónjától megfosztották, ez a barbárság fölnyithatta a szemét... Nem mondom, egy ideig kételkedtek a grófban. Maga a császár is. De, mikor elfogatása hirét megtudták: egy csapással visszahóditotta az elveszett sziveket. Azóta az udvarnál önt megforditott Egmontnak hivják...

- A bécsiek szive hát ujra felém hajlik? - mondá gunyosan.

- Talán azért tartják fogva a szövetséges rendek, mert biznak önben? Csatákat nyert, várakat vett be, országrészeket hóditott meg: miért kuksol mégis? Azért, mert lelke mélyében ma is a mienk. S ezt Rákócziék tudják.

Forgách hidegen mosolygott.

- Rákóczi dolga, hogy miért csukatott el s hogy miért nem bizik bennem... Ám én bizom benne és bizom a nemzet igaz ügyében. Tudhatja tapasztalásból - a reménytelen szerelem a legvakabb szenvedély. Tegyük föl, hogy viszonzás nélkül, reménytelenül szeretem Rákóczit és a szabadságot: annál kevésbbé gyógyulhatok ki belőle...

Nehogy hosszura nyuljék a látogatása s nehogy Lubomirszky még rosszat gondoljon, mondja meg: a kik hozzám küldték, mit kivánnak tőlem?

- A szabadulását kivánják. Az ónodi határozat után ebben a táborban nincs többé maradása. A magyarok józanabb része ezt a vakmerő lépést nem helyesli; ama gyüléstől tüntetőleg távol maradt. Elégedetlenségük napról-napra nő. Szervezkednek is titokban. Csak vezér kellene az élükre. Nagy hazafi, gazdag, tekintélyes mágnás, vitéz és képzett katona. Szóval, egy uj Monk tábornok.

- Ott van Pálffy János. Hazafi, mert az udvar csak félig bizik benne. Vitéz magyar katona: azért nem merik itthon rábizni a fővezérséget, bár Eugén herceg évek óta sürgeti. Elég jó Monk lesz az, ne keressenek másikat... Jobbat ugy sem kapnak.

- Eugén herceg nem is magára gondolt. Sőt Lambergnek is más a szive választottja. De csodálja-e, ha a császár titkolt reménye a történtek után is ön felé repes?

Forgách sokáig hallgatott. Avironné azt hitte, megmozdult benne a visszaemlékezés. Végre komor arccal megszólalt:

- Az a Forgách, a kit a császár ismert, meghalt. S a ki él: az oly megrögzött kuruc gonosztevő, hogy megtéritésére kár az időt vesztegetni. Ha férfi volna, a kit ily ajánlattal hozzám küldtek: puszta kézzel megragadnám és az ablakból a vár árkába lehajitanám. Önnel, bárónő - mit tegyek?

Avironné lepördült az ablak deszkájáról. Oly közel ment Forgáchhoz, hogy a viruló, szép női test forrósága szinte megperzselte. Két karját vállára tette, egyik térdét könnyedén székéhez támasztotta. A hajából, ruhájából kiáradó illat minden férfinak a fejébe ütött volna. Szemében édes kárhozat lobogott. Szép, érzékies szája nyitva. Fogai vakitóan ragyogtak.

- Mit tegyen velem? Itt vagyok... Az elmult harminc esztendő még eleget meghagyott a szép­ségemből.

Feje a Forgách vállára roskadt. Az gyöngéden, de határozottan eltolta magától. Egy kis ideig gondolkozott, mit mondjon?

- Azt éppen megtehetném. Soha sem kellett nagyon biztatni rá. S a bárónő oly kivánatos! De mit érnénk el vele?... Mert azt, mint okos, a világ törvényeiben járatos hölgy csak nem hiszi, hogy egy pásztoróra kedveért eladjam a meggyőződésemet? Páris megér egy misét; ám a legszebb orgonás-mise sem éri meg, hogy kockára tegyük érte Párist.

Avironné elhalványodott. A pézsmatartójának lecsavarta az aranyozott fejét, azt szagolgatta. Eszébe jutott, hogy a zólyomi táborban Forgách meghiusitotta egyik merész diplomáciai kül­detését. Most azon az uton van, hogy meghiusitsa a másikat, a még merészebbet, az udvarra még hasznosabbat.

A császár gyermekkori játszótársát és későbbi barátját kiragadni a Rákóczi büvös köréből, nevével, befolyásával, egyéni sulyával két táborba osztani a magyarság erejét; ügyes, elkese­redett vezért állitani a megszeppent, habozó, a háboru kimenetelében többé nem bizó, a rang, vagyon, hivatalok után sóvárgó elégületlenek élére: ha ez sikerül, grata persona lesz ujra Bécs­ben. Szolgálatkészségéről és fényes alkudozó képességéről legendák keringenek a császár környezetében. Szárnyára veszi a hir, s a mi ennél többet ér: az udvari pletyka.

Haragudott Forgáchra, hogy makacsságával keresztülhuzta ujra a számitását. Másrészt gyülölte, hogy odakinált szerelme hidegen hagyta.

Fejét azonban nem vesztette el. Hidegvér!... - biztatta magát, bár a fogait szerette volna csi­kor­gatni. Lubomirszky még egy napig marad a várban. S egy nap alatt sok minden történhetik.

Két lépést hátrált. Bár lángolt benne a harag, hangja nyugodt volt, mikor szóhoz jutott.

- Csalódtam magában, Forgách. Azt hittem, több férfias önérzete van. Bölcshöz illik türni a balsors csapásait. Ám megboszulni az ártatlanul szenvedett igazságtalanságot, akárkin, még a saját népén is: kemény, férfias vonás.

- A Coriolán férfiassága! Erre a dicsőségre nem vágyódom. Lássa, bárónő, azok, a kik küldték, elég jó emberismerők. Tudták, hogy heves a természetem, hogy sok bennem a hiuság és a gőg. Egyben tévedtek csak: a rabságnak rám gyakorolt hatásában. A tömlöc - Bécsben ugy hitték - keserüség forrása, hazafias érzések elsorvasztója, boszuálló gondolatok meleg­ágya. Holott a tömlöc: magábaszállás, bünbánat, nemes és nagy elhatározások bölcsője. Szóval: megujhodás...

Avironné csodálkozással nézte a fölhevült, sovány, szép arcot. A hogy egy kedves gondolat megváltoztatja a szem kifejezését, e férfi egész valóját átalakitotta az eszme.

- Nem ismerek magára... Aludttej-ember lett belőle. És én még sem adom föl a reményt, hogy holnapig más meggyőződésre jut. Jó éjszakát!

Forgách az ajtóig kisérte vendégét, ott elbucsuzott tőle.

Másnap este, a szökésre kitüzött időben, Forgách Avironnét várta, a ki bejelentette, hogy elutazása előtt még egyszer meglátogatja.

A bárónő jelenléte a szökés pillanatában bonyodalomnak és zürzavarnak válhatott forrásává. Tervét meg is hiusithatta.

Ám Forgách agyában merész játék gondolata fogamzott meg. Sokat kockáztatott, hogy mindent megnyerhessen. Börtönben elfonnyadt erélye fölébredt ujra.

Tiz óra elmult, mikor a bárónő, bőséges vacsora után, benyitott. Szeme fénylett; arcán - mint a hibás alma héján - a várnagy boraitól kis, vörös, rozsdás foltok égtek. A szoba közepén megállott.

- Pfü, a ragyogóját!

- Már káromkodik is?

- A maguk bora minden rosszra megtanitja az embert. Nos, uracskám? A hirnevemet ugyan­csak nem kimélem. Egyedül jövök, holott a várnagy szivesen elkisért volna. Ajánlkozott is rá kaján mosolylyal. Sötét este jövök. S becsodálkozva jövök. Olyan, mintha három kaput nyitnék menekülő erényességemnek.

- Egy köcsög aludttejhez jött, innen van a nagy bátorsága.

- Az ám; tegnap azt mondtam mérgemben; de ünnepiesen visszavonom. Meggondolta magát?

- Meg. De mint rabmadár, nem adhatok választ az ajánlatára.

- Hacsak az a baja, megszabaditom.

- Uj rabság kezdete, ha elfogadom a szabadulást az önök kezéből. Mint szabad ember szabad emberrel, ugy egyezkedhetem csak akárkivel.

- Ha a maga emberségéből akar szabadulni e jól őrzött helyről, attól tartok, nehéz próbára teszi a türelmünket. Ezüstszinü lesz a Consbruch Klára hullámos, barna haja, mikorra - mint valami nagy eleven bokréta - ily magasból a lábaihoz röpül. Apropos. Még abban is hasonlit Egmonthoz: annak is volt Klárája.

- Ne bolygassuk szegény Klárát. Ki tudja, e vad időkben, a szelek mérge merre sodorta?... Hamarabb szabadulok meg, mint sem álmodják.

- Ne reménykedjék. A kancsal várnagy ugy őrzi, mint sárkány a kincsét.

- Holnap kiegyenesedik a szeme rémületében, ha észreveszi, hogy eltüntem.

A bárónő tekintete megcsillant.

- Holnap? Szegény barátom, félrebeszél.

- Nem. Annyi segitséget elfogadok magától, hogy most ereszkedem le a harminc öles mély­ség­be, mikor nálam van s az őrség azt hiszi, szép szemei vigyáznak rám. Igérje meg: leeresz­kedésem után fél óráig itt marad. A mig ismét ki nem lép, nem gyanakszanak és nem ütnek lármát.

- Van költélhágcsója? És hogy került ide?

- A hova egy eleven szép asszony besurranhatott, oda csak beférkőzhetett egy szál kötél!

Dolmánya egyik rubintgombja nyitva volt. Előszedte - mint parasztfiu kebeléből a csupasz madárfiókot - a vékony, ezüst selyemzsineget.

Avironné szeme kerekre nyilt.

- Komolyabb az ügy, mint sem gondoltam. Ha segitek a szökésében, - nem szed rá?

- Ha meg volnék elégedve a sorsommal, nem szökném meg. S önök az elégedetlen Forgách Simonra vadásznak.

- Igaz. Fogjam a kötél végét?

- Az ablak keresztfájában jobban bizom.

- Hát miben segitsem?

- Semmiben. Üljön le nyugodtan s olvasgasson egy fél óráig. Addig egér utat veszek.

- Rám persze nem gondol? Félóra mulva mivel lépjek a várnagy elé? Azzal, hogy megszök­tettem?

- Hát azután? A bárónő Lubomirszky oltalma alatt áll. A várnagy maga alatt vágja a fát, ha az esetből kázust csinál. Mert: ki fogadta be önöket a várba? Ki vendégeskedett magukkal két álló napig? Ki tuszkolta be két izben is hozzám, hogy tanuk nélkül beszélgessünk?

Avironné elnevette magát.

- Nagyon jó. Ugyis gyülölöm ezt a kancsal majmot. Két dolgot nem tudok megbocsátani: nőnek a szépségét, férfinak a rutságát... Forgách, maga ennivaló, aranyos ember. Ily merész ötletei csak magának vannak. Tegnap megsért a közönyével halálosan, s ma gondolkozás nélkül rám bizza az életét. Csak egyet kiáltok és az őrség befut.

Forgách nem felelt. A nyitott ablakhoz lépett. A zsineget háromszorosan ráhurkolta a keresztfára. Erősen meghuzta: elbirja-e?

- Sok fölösleges hajpor van a fején. Szórjon egy keveset a két tenyeremre.

- Miért?

- Nem csuszik ugy.

Avironné nevetett és megrázta a fejét. Fehér hajporfelleg szállott ki belőle. Mint iskolásfiu korában a hópihét, Forgách fölfogta a két markában.

- Igy ni.

- Nincs semmi fegyvere? Hátha lent utjába vetődik az őr?

- Puszta kézzel kiszoritom belőle a lelket.

- S ha az egész őrjárat jönnek

- Elbánnak velük a barátaim.

Avironné figyelni kezdett.

- A barátai? Ez hát régen előkészitett összeesküvés? S kik a barátai? Nono... Maga rászedett...

Forgách már fönt ült az ablakon.

- Apróra elmondok mindent, mihelyt találkozunk.

- De hol?

- Valamelyik szepesi városban. Azokban Lubomirszky az ur, az unokabátyja vagy micsodája.

A bárónő megsértődött.

- Vagy micsodája? Oh, be goromba. Meg sem csókolja bucsuzásul... a homlokomat? Hátha baj éri? Ha a kötél félutban elszakad?

Forgách már hallotta is, nem is. Egész figyelme az alatta tátongó, fekete mélység felé fordult. Mi vár ott rá?

Lent semmi sem mozdult. Elhagyott és hangtalan volt a várárok. Vigasztalanul sötét.

- Vagy nem jöttek még meg, vagy csendben vannak - tünődött Forgách. - Tisztába kell jönnöm, várnak-e rám?

Lehuzta ujjáról a gyürüjét s a mélységbe hajitotta. Nemsokára hallotta a kemény koppanását. Bagolyhuhogás felelt rá az éjszaka méhéből.

- Várnak. Szép bárónő, adieu!

Még egyszer rámosolygott. A kötelet biztos kézzel megragadta és lassan, óvatosan ereszkedett le rajta, mint a pók.

Avironné nem lett volna igazi asszony, ha e kaland regényessége, izgalma és rettegett vesze­delmei édesen meg nem borzongatják a hátát.

Egy ideig mozdulatlanul egy helyben állott. Élénk képzelete kiszinezte a szökés várható követ­kezményét. A kancsal várnagy ostoba elképedését előre élvezte.

Elgondolta a kiváncsi kérdéseket, a mikkel ostromolni fogják. A kinos föltünésnek is örvendett, a mit a szökés a kurucok főhadiszállásán okozni fog. Az udvarban emlegetik majd, mint a ki nő létére kiváló szolgálatot tett a birodalomnak.

Maga a császár is visszaemlékezik ama kedves órákra, a mikor - mint hullám a parthoz - fiatal életük egymáshoz ért...

Hirtelen eszébe jutott: elképedés, kiváncsi kérdezősködés, kuruc vezérek boszusága, udvar öröme, a császár fején átvonuló hajnali felhők - mindez attól függ, leér-e a vár árkába Forgách bántatlanul?

Ha utközben baja esnék! - Ez a föltevés megijesztette. Az ablakhoz rohant s a hétágu gyertya­tartóval a mélységbe világitott.

Forgách már jó darabon leereszkedett, mikor ablakában megjelent az éles világosság.

A kik odalent szivszorongva várták, azok azt hihették, hogy fölfedezték a szökést, azért gyult ki oly sok gyertya az üresen talált kalitka ablakában.

Az első ijedtség hatása alatt a mélységben hangok hallatszottak.

Avironné figyelmét nem kerülte el a zaj és mozgás.

Akárhogy forgatta a gyertyatartót (az égő viasz végigcsöpögött a gyönyörü selyem ingvállán), csak rezgő árnyakat és imbolygó alakokat látott.

Az arca azonban a legteljesebb világitásban volt. A ki lent állt, minden vonását tisztán ki­vehette.

- Aviron bárónő!

Alulról ijedt, félig elnyomott kiáltás hallatszott.

Akármily halk volt, a bárónő ezer közül is megismerte. Szive e kedves, félénk hangtól csordultig megtelt vad gyülölettel. Első dühében azt gondolta, a szép leány is a bécsi politika céljait szolgálja és megelőzte őt. Övé lesz a megszöktetés dicsősége, a hogy övé a Forgách szerelme.

- Klára, Consbruch Klára! - kiáltotta le képéből kikelve. - Maga van a kötél másik végén?... Akárhogy szeretném, nem tudom megvilágitani a szende, piruló ábrázatát. Vagy nem is tud már pirulni, hogy nem magát szöktetik, hanem ön szökteti meg - oh, égi ártatlanság! - a férfiakat?

Ott áll, ugy-e, csipkés, fehér kötőjét tartva, a fa alatt? Várja, hogy az érett meggy az ölébe hulljon. Az is igyekszik már le magához, galambom; de még a szárán függ. Legyen az öné egészen a drágalátos gyümölcs. Elvágom a szárát, hogy hamarabb a tied legyen. Nesze! Nesze!...

Azt sem tudta, mit cselekszik szenvedélyes haragjában. Előbb lehajitotta a hétágu gyertya­tartót. Mint a hullócsillag, szikrázva, fényes vonalban osont át a sötétségen. Kialudt, mire leért.

Azután övén lógó, finom pengéjü velencei tőrével nekiesett a kötélnek és addig nyiszálta, a mig keresztül nem vágta a „meggy szárát”.

Forgách kemény, villámgyors rándulást, majd hirtelen elernyedést érzett a megfeszült kötélen. A következő pillanatban bukfencet vetett a levegőben. Mint leeső kő, megállás nélkül, növe­kedő sulylyal és sebességgel zuhant lefelé...

V. Megujhodás.

A katasztrófa, a mit előidézett, Avironnét eszére téritette. Megölt vagy nyomorékká tett egy embert élete virágában. Ha még csak emberről volna szó; de szép férfival bánt el ily orvul. Az élet kedves, müvészi, értékes cserepét törte össze; nem a közönséges cserepek közül valót.

A bárónő az a természet volt, a kit, ha férfinak születik, szoknyavadásznak hivnak. A szép, fiatal vonzó arcok bolondja volt. Mindenre rá tudta volna venni villámló szempár, puha fürtöktől övezett homlok, egyenes, finom vonalu orr, szép, parancsoló száj. Meghódolt ellen­állás nélkül a férfiszépség előtt. Kereste is őket az emberáradatban. S ha kedvére valót talált, szemérmetlenül utána vetette magát.

Ő maga, szerényen, müvészi hajlamnak tulajdonitotta szenvedélyét. Azzal hasonlitotta magát össze, mikor valaki régi festmények vagy ékszerek után kutatva, városról-városra jár; minden ócska boltba bekukkant, minden gyanus padlást összekotorász.

Egy pillanatig bódultan állott. Szemét behunyva, maga előtt látta Forgách véres tetemét.

Férfiakat imádó, romlott szive megrezzent a gondolatra, hogy Forgáchban Istennek mily remek­müvét pusztitotta el.

A szobában sötét volt. Tapogatózva ment az ajtóig. Megtalálta a kilincset. Kitekintett a folyo­sóra. Az őrök vagy aludtak vagy az ablakmélyedésbe huzódtak.

Szabad volt az ut. A mily sebesen lábai birták, az őrszobába futott.

A varangyosképü hadnagy készülődött, hogy négy katonával átfürkészi a várárok bozótját, mikor a bárónő berontott.

- A gróf megszökött... Kötélhágcsón ereszkedett le.

A hadnagy elkáromkodta magát. A katona, a ki a lámpás meggyujtásával bajlódott, kiejtette kezéből. Nem aludt el, csak az üvege tört össze.

- Akkor a kötelet öntől kapta, asszonyom.

- Tőlem?... Én hiusitottam meg a tervét. A zsineget, a melyen elmenekült, elvágtam. Most ott fekszik a vár árkában.

A hadnagy szeme tágra nyilt az ijedtségtől.

- Ahhoz nem volt joga. Országraszóló botrány kerekedik ebből, ha a tábornagy életét veszi­tette. Ha nem tekinteném, hogy vendégünk: szobájába küldeném, asszonyom, és ajtaja elé katonákat állitanék. Utánam fiuk. Hátha még van benne élet?

Lélekszakadva futott végig az udvaron. Égő türelmetlenséggel várta, hogy a kaput fölnyissák. Az őrségnek dobszóval riadót veretett. Negyedóra mulva talpon volt a várban minden ép­kézláb ember. A várnagy is kibujt a vackából. Csak Lubomirszky aludt. Az inasa nem tudta fölrázni, a somlyai harmattól ugy elázott.

Mikor Avironné a kötelet elvágta, Forgách még jó messze volt a földtől. Elterült az árok fenekén, mintha halott volna.

A fiatal szerzetes félszakasz szedett-vedett lengyel lovassal várt rá. Eleinte megdermedt a rémülettől. Kiáltani akart, de hang nem jött a torkára. Forgáchhoz futott volna, de lába földbe gyökerezett.

Egy pillanat alatt átszáguldott fején - vihartól hajtott sötét felhőrongyok módjára - a baleset minden várható következménye.

Érezte, nincs vesziteni való idő. Határozni és cselekedni kell. Finom, karcsu alakja kiegye­nesedett. Mint a kinek joga van velük rendelkezni, mert jó pénzért fizette meg szolgálatukat, a kalandorokhoz fordult:

- Magunkkal visszük.

A fegyveres emberek vezetője tanakodott, mitévők legyenek?

- Nehéz sor. Ha saraglyánk volna, két lóra felköthetnénk. Igy bajos dolog. Nye mozsem.

A szerzetes belé szerette volna a lelkükbe önteni a maga határozottságát.

- Megfogjuk puszta kézzel, ugy viszszük el.

- Igen, de hová? A legközelebbi erdőség félóra járás. A mig oda beveszszük magunkat, az őrség a nyakunkon terem. Zatraceni! A várban riadót vernek. Lóra legények!

A fiatal pap szikrázó szemmel utjokat állta.

- Gyávák! Oly ember életéről van szó, a ki kétszáz aranyat sem sajnál, ha megmentitek.

A vezető levette a prémes kucsmáját s megvakarta a fejét.

- Hej, bozse, bozse! Sok pénz kétszáz arany. S mi szegény ördögök vagyunk. Szivesen vásárra vinnénk érte a bőrünket, de mi haszna? Száz lépésre sem jutunk el vele. Az is lehet, hogy meghalt, vagy utközben adja ki a lelkét s akkor se pénz, se posztó. Üljön lóra, szent atyám.

A szerzetes kirántotta pisztolyát s a vezetőre szegezte; de az öreg martalócnak a szeme sem hunyorgott.

- Bánom is én. Ugy sem ér az életem egy barabolyt... Nyikorog a várkapu. Fáklyafény szipor­kázik. Jönnek. Oldjunk kereket, mig nem késő.

A szerzetes eldobta a pisztolyt. Megvetéssel hátat forditott a ringy-rongy népségnek. Hagyta, hogy apró, bozontos sörényü ukrainai lovaikon elporoszkáljanak. Ő maga vigyázva leeresz­kedett az árokba.

Odalent kicsiholt. Meglelte az Avironné által lehajitott hétágu gyertya egy darabját. Meg­gyujtotta. Reszkető kézzel rávilágitott a Forgách arcára. Az élet minden jele nélkül, mozdu­latlanul feküdt.

Mellé térdelt, fejét a karjába fogta, hallgatta a szivverését, a lélekzését ügyelte.

Fényes, barna haja kibugygyant durva szőrkámzsája alól. Keze fehér, puha, asszonyos; alakja finom, törékeny; arca csupa báj és csupa halálos kétségbeesés; az őszi barack hamva rajta. Tarkójának és halántékának csillogó arany pelyhe világosan nőre vallott.

Consbruch Klára - mert a fiatal szerzetes ő volt - Forgách elfogatásának hirére eltünt Bécsnek városából. Sok veszedelmen, megpróbáltatáson átvergődve, elkövetett mindent, hogy hozzá­fér­kőzzék és kiszabaditsa. Hasztalan. Csak a szepesvári börtönben sikerült a bucsusok vezetője képében a kancsal várnagyhoz jutni és a kötelet Forgáchhoz belopni.

Most, hogy a szöktetési kisérlet ily balul végződött s hogy a lengyel lovasok cserben hagyták, abba a lelkiállapotba jutott, a mikor az ember megfeledkezik a világról, nem tudja, körülötte mi történik; se lát, se hall, csak szabadfolyást enged a bánatának.

A mi szüzies, leányos tartózkodás erős kis lelkében élt - mint a fölszabadult folyó jege - eltünt a nagy szerencsétlenség áradatában. A szivében évek óta elfojtott szerelem kiömlött.

- Meg akartalak menteni s talán halálodat okoztam... Jaj nekem, hogy ily drága és nemes életet rá mertem bizni egy szál kötélre. Egy kosár gohér szőlőt sem biztam volna rá s téged, egyetlenem, rábiztalak...

Igen, egyetlenem vagy. Első és utolsó szerelmem. Most már nem kell titkolóznunk. Maga­mé­nak vallhatlak, mert az élő ember a családjáé, de a halott ember az emlékezeté, tehát minden­kié...

Szürke, mélységes szeme nézte a mozdulatlan, márvány-vonásokat.

- Akármily szép az arcod, én rám nem az volt hatással. A lelkedet szerettem. A halhatatlan lelkedet... S az most kiszállt belőled. A halandó porhüvelyed itt marad. Száz asszony volt belé szerelmes s mégis nekem jutott, a ki mindig csak a lelkedre áhitoztam...

Hallgatódzott. Futó lépések zaja közeledett az árokhoz. Lárma; fegyvercsörgés; fáklyafény.

Mi lesz, ha itt kapják? Ha fogságba vetik s Forgách halott: titkuk a világ szájára kerül. Ha nem halt meg, csak elájult, még mindig van rá remény, hogy kiszabaditja, ha ő maga szabadon jár. Mi volna jó Forgách érdekében? Az, ha ő menekül. Lehajolt, az imádott fejet szivéhez szo­ritotta és lehunyt szemét gyöngéden megcsókolta. Egy pillanatig még hallgatódzott. Azután a gyertyát elfujta és elfutott az árok mentében. Karcsu, kis alakját elnyelte a sötétség...

Forgáchot a hajduk fölszedték a fal tövéből. Mikorra a saraglyára tették, föleszmélt.

A hadnagy, a ki a felcserséghez is értett keveset, minden porcikáját végigtapogatta.

- Ugy eltört a lábszárcsontja, mintha üvegből volna... Egész életére bicegni fog. Rögtön megirom a jelentést. Valamelyitek lóhalálában elviszi Bercsényi uramhoz... Várnagy uram pedig ezentul ne nyittassa ki a kaput mindenféle népségnek...

- Dehogy nyittatom, dehogy nyittatom! - erősködött a megszeppent várnagy. - A bárónő megkörnyékezett, de becsületesen ellentállottam.

- A szépségének?

- Fityfenét. Az aranyainak...

A hadnagy arca maga volt a megtestesült kételkedés.

- Bolond, rejtélyes eset. Ha a bárónő ki akarta szabaditani, miért vágta el a kötelet? Ha meg nem volt cinkostársa, miért ereszkedett le a gróf az ő jelenlétében?... Honnét került a kötél? A bárónő tagadja, hogy tőle való.

A várnagy kereste a leszakadt kötél darabját, mikor meglelte, sokáig forgatta, nézegette.

- Hü, a Poncius Pilátusát! A kötelet magam szállitottam Simon urnak. Átkozott tejképü szer­zetes járt itt négy napja a lengyel bucsusokkal. Egy rend kopott barátcsuhát vasaltam ki rajta, hogy Simon urat, nagy, forgósteremtette pápistaságáért megcsufoljam. Annak az övébe volt belefonva ez a zsineg.

Uj bonyodalom. Megáll az esze az embernek. Melyik volt hát a szabaditó? A szerzetes-e vagy az asszony? Egyik sem? Vagy mind a kettő?...

A várnagyban a jobb érzés egy pillanatra felülkerekedett.

- Simon ur azt nyerte vele, hogy a lábaiért, ki tudja meddig, az ágy fenekét nyomja... De szó, a mi szó, ebben a dologban többet tudok kettőnél. Nincs jó bora a németnek, azért fáj a hasa; hanem akármennyire fáj, Forgách uram a nyavalyást meg nem gyógyitja. Hallgatóztam a multkor, mikor a szemrevaló bárónő nála volt. Kápráztató ajánlatokkal szerette volna meg­ejteni a császár nevében. Mintha falra borsót hányna... Nagyot mondok: Bercsényiben sincs kevesebb németeskedés, mint benne. Pedig azzal vádoltuk mindannyian.

- Jelentse meg a fejedelemnek. Istentelenség ártatlanul fogva tartani.

- Megjelenteni megjelenteném, csak ne tett volna már most rossz fát a tüzre a szökésével... Alábbvaló voltam a tüskés disznónál. Az csak akkor szurkál, ha hozzányulnak. Én derüre-borura, minden ok nélkül boszantottam. Még ma elhivatom hozzá a lőcsei doktort...

Mihelyt Forgách állapota annyira javult, hogy szekérre föltehették - igy is beletelt hat hétbe - a fejedelem parancsára Munkácsra szállitották.

Forgách szökési kisérlete, szabad beszédei Rákóczit föllázitották. Hogy a fogoly a menekü­lés­nek még a gondolatáról is letegyen, Munkácson a legfelső várba, az ugynevezett fellegvárba vitette.

Három magas fal, három mély árok, hármas őrség: ennyi akadály még a merészlelkü, vállal­kozó természetü Forgáchot is visszariasztja. S ha valami csoda által mind e nehézségeket legyőzné, alul a vár tövében, palánkok között kuruc lovasság tanyázik. Ember legyen, a ki közöttük átsurran. Ha meg valahogy átlopná magát, az első jelre száz meg száz szélvészjárásu lovas eredne utána és mérföldekig hajszolja, a mig utól nem éri.

Az első percben tisztában volt Rab Simon, hogy ezuttal sirboltba tették. A szökés szándékát föl is adta végképp. A mig kilátás volt rá, férfias cselekedet volt, hogy megpróbálta. Most, hogy lehetetlenné vált, gyermekes dolog lett volna erőszakolni.

Azonkivül a lába is megzajdult. Csak motozva járt, botra támaszkodva. Rabutin jutott az eszé­be és a bicegő Rozenberg. A végzet kiegyenlit minden számadást. Klárának van hát módja választani a sánták között.

Mikor mint pók a hálója szálán, - a kötélen lefelé ereszkedett, a bástya tövében emberi alakot pillantott meg. Klára halk kiáltása is fölszállott hozzá, azután a zuhanás következett.

Mi történt Klárával? Elmenekült-e és hová? Kik voltak a barátai? Nem tudta. A szepesvári várnagy csak annyit vallott be, hogy nagyon szeretné a fiatal szerzetest - a Forgách börtönébe csempészett zsinegért - a körmei közé kaparintani.

Multkori szökési kisérlete megtorlásául - szigoru őrizet alá vették Forgáchot. Néhány hétig, éjszaka, még a szobájában is strázsa állott. Akármerre ment, lépten-nyomon kisérték. Ha ebé­delt vagy vacsorált, akkor is kivont kardu hajdu állott a háta megett. Éles kést, vasszerszámot elszedtek tőle. Még a dolmányára, a vadgalambszin nadrágjára is gyanakodtak: lefejtettek róla minden paszományt és aranyzsinórt.

Azelőtt ez a szigoruság haragra lobbantotta volna. Most megadta magát sorsának. A fokozódó bizalmatlanságot - beismerte - kiérdemelte.

A munkácsi várban lelke átalakulásának és megtisztulásának munkája tovább haladt.

Kezdte magában keresni szomoru fogsága okát. Ártatlansága büszke tudatában sokáig nem vizsgálta: tetteiben, viselkedésében és főleg beszédében nem volt-e vigyázatlan? Nem idézte-e föl ő maga a vétkességnek látszatát?

A keresztény igazság hegyláncának csak az alacsonyabb ormait nehéz és fárasztó megmászni. Minél feljebb hág a küszködő lélek a legmagasabb igazságok tündöklő csucsai felé, annál könnyebb és kellemesebb az utja. Ereje folyton gyarapszik. Ama tiszta légkörben nem ismer fáradságot és csüggedést. Lent még lábakkal vesződött, feljebb már szárnyai nőnek...

Egy ily decemberi estén, a mikor szokása szerint késő éjszakáig olvasott, csodálatos termé­szeti tüneménynek volt tanuja. Hideg, fergeteges idő rázta meg az ablakot és fujt, sikoltozott kürtőben és kéményben. A nehéz, komor, szinte gyászos felhők havazásra állottak.

Egyszer csak a tömlöc ablaka megvilágosodott. Fölkelt, hogy megnézze, mi történt? Mintha a felhőkben nagy tüzvész támadt volna: oly világos lett tőle az éjszaka és az egész vár, hogy a pénzt is megolvashatták volna fényénél.

Az égi csuda nem sokáig tartott. A hófelhőket pirosra festve, a vár és a majorok között el­vonult.

E ritka természeti tünemény rémülettel töltötte el a katonákat. Valami nagy szerencsétlenség hirnöke - igy sopánkodtak. Forgách is végzetes események előre vetett árnyékának tartotta.

Annál inkább magába szállott. Bár nem viselt szeges övét, mint a szerzetesek s testét durva szőringgel nem maratta föl, a lelki önkinzás minden gyötrelmének alávetette magát, hogy megtisztuljon.

Élete egyik fele hazugság volt; a másik felében, a melyben eljutott az igazság megismeré­séhez, e hazugságokért kellett megszenvednie.

Hazugság volt, hogy magyar létére az udvarnál nevelkedett. Ebből a hazugságok egész szöve­vénye keletkezett. Német szalonokban, német táborokban, német érzésü társadalom körében, németül gajdolva és fitogtatva németes érzéseit: mi egyéb volt ez, mint hazugságok láncolata?

Azok között élt, a kik gyülölték fajtáját s a kiket ő gyülölt. Beszélte nyelvüket, fölhuzta ruhá­jukat, eltanulta szokásukat, pedig magyar volt minden ízében.

Bemocskolta életét és pályáját egy gyáva hazugsággal. Mikor azután testestől-lelkestől kuruccá lett, hiába volt hü, hasztalan tette ki lelkét, a gyanu és bizalmatlanság sarkához szegődött.

Ugy járt, mint az asszony, a ki leánykorában élte világát s a ki tisztességben, hüségben és erényes tisztaságban eltöltött egész élettel sem tudja elfeledtetni fiatal kora botlásait.

A kurucok kételkedtek benne s a labancok reménykedtek. Aviron bárónő titkos küldetése is bizonyitja, a Burgban az ő hárompróbás kurucvolta csak vidám kétségeket ébresztett. Sőt várakozásokat füztek magatartásához.

Mernék-e tenni, ha mostani szikrázó németgyülölete előtt nem lett volna egy más korszak életében? A mikor szerette vagy ugy mutatta, mintha szeretné őket.

Ha a kurucok elismerték érdemét, buzgalmát a szervezésben, sikerét a csatatéren: csoda-e, ha néha eszükbe jutott, mint járt tüntetőleg plundrában, mint borotváltatta le simára az arcát, mint érezte jól magát az udvari élet levegőjében?...

Az erkölcsi megujulás utján előbbre jutott, mikor élete válságának igazi okát élete tévedései­ben kereste, mikor szigorubban itélte meg önmagát és enyhébben másokat.

A külső világ eseményeiből kevés hir szivárgott be hozzá. A mi hirnek mégis neszét vette, abból megtudta rajzolni a nemzeti ügy állapotát. Az ónodi gyülés elszánt határozatát nem követték a csatatéren döntő erejü győzelmek. Holott, a végső szót a nemzet kimondván, kardjával kellett volna nyomatékot adni annak. A villámlást és dörgést, ha mennykőcsapás nem követi, csak szinpadi a hatás.

Nyugtalan, tettrekész férfilelke sóvárgott a csatatér babérai után. Ám a vastag falak, a csukott ajtó tétlenségre kényszeritette. Befagyott ember volt. A mozdulatlanság poklának minden kinját végigszenvedte.

Csontos füléhez is eljutott Forgách szökési kisérletének hire. Magát okozta a vén katona. Nem kellett volna elhagyni a gazdáját.

Ha már rá a kuructáborban szükség volt s ha a szabad katonai életet nem volt képes elcserélni a munkácsi várban való tétlen gubbasztással, Bercsényinél kijárta: engedjék Tóth Andrist, a kedves apródját Simon urhoz. A fiu kiszolgálja emberül s lesz valaki a közelében, a ki a kedvéért a lelkét is kiöntené.

Igy esett, hogy Tóth Andris nemsokára körülötte sertepertélt.

Avironné leveléből a trencséni csatavesztés hirét megtudta magányában. A hir még tóditotta a szerencsétlenséget. A fejedelem sebbe esett, a had szétrebbent, a fél ország megbódult.

Aznap Forgách se nem evett, se nem ivott bánatában. Egy szót sem szólt senkihez. Székét az ablakhoz huzta, órákig mozdulatlanul nézte a Beszkideket. Innét indult ki a dicsőséges mozgalom. Nem szorul-e nemsokára ide vissza?...

Állát öklére támasztotta, az alkonyodó eget nézte, de nem látott belőle semmit. Mintha szürke, durva ecsetvonás elfedte volna előle a világ és az élet minden szépségét.

A nap lassan leszállott. A piros felhők szelet jelentettek, mégis eső lett belőle. A hogy besöté­tedett, ólomszinü, egyenletes borulás vonta be az eget. Csendesen, de állhatatosan esett. Azelőtt az ilyen nyári eső fölvillanyozó hatással volt Forgáchra, mintha körülötte a levegőben selyemszoknyák suhognának... Most az eső is végtelenül szomoru gondolatokat keltett benne...

Besötétedett. A bástyákon takarodót fujtak. Dobpergés hallatszott. Tompa dobpergés, mint a Nádasdyék kivégzésénél...

A szoba egyik zugából halk pityogás hallatszott.

- Andris, ne sirj. Hisz férfi vagy. Nyer még csatákat a kuruc.

- Férfi vagyok; de azért sirok. Nem ám az ütközetért. Azért, hogy sebbe esett a fejedelem. Szörnyü elgondolni: meg is ölhették volna.

- Bohó fiu. Nem tudod, hogy nincs fölötte hatalma sebnek és halálnak? Nem a németek pus­ká­ja, a századok sem tudnak ártani Rákóczinak... Örökké él, a ki a nemzet szivébe temetke­zik...

Még sokáig ültek igy a sötétben. Az apród fiatal volt, korán kelt, egész álló nap sokat lótott-futott: a feje félrebillent, elaludt. Forgách hallgatta a nyugodt, könnyü lélekzését. Sajnálta fel­költeni.

Az apród egyszer mégis fölijedt szendergéséből. Sietve gyertyát gyujtott. Mint bagoly, ha a világosságra hozzák az odujából, ugy pislogott a gyertyafénybe.

- Bocsánatot kérek, hogy elaludtam.

- Ej! Okosabb lesz, ha tollat, meg aranyszélü papirost készitesz. Levelet irok még ma Bercsényi uramnak. Azt gondoltam ki, hogy Zsigát elküldöm a fejedelem szolgálatára. Hadd lássa belőle ország-világ: egy csöppet sem haragszom. Azt adom oda, a mi legdrágábbal birok: az egyetlen fiamat...

Andrisnál ma könnyen állott a sirás. A gazdájához ment, a kezét megcsókolta.

- Mily rosszul bántak nagy jó urammal. S az egyetlen fiát mégis az ország szolgálatába küldi...

VI. Esteledik.

Egy idő óta mind kevesebb tennivalója akadt Forgách körül az apródjának.

Az apród busult. Eleinte azt gondolta, valamivel magára haragitotta gazdáját; de Forgách nyájas volt hozzá. A mi figyelem és kedveskedés büszke lényétől kitelt, mindabban Bandinak része volt.

Egy este a vacsoránál nem engedte, hogy Bandi fölkeljen az asztaltól s friss vizet töltsön a poharába.

- Magad uram, ha szolgád nincs, - szólt vidáman mustrálgatva a korán fejlett, erős, ügyes fiut... Minek Rab Simonnak apród?

Bandi arca olyan lett, mint a berzseny-festék. Keményen összeharapta az ajkát, nehogy a mécses eltörjön.

- Ne vágj oly szomoru képet. Légy vig, mint a lakodalmadon. Nem a kuckóba, háboruba küldlek.

Föl is ragyogott erre az apród szeme. Önérzetesen feszitette ki a mellét.

- Igaz. Tizenhetedik évemben járok. A fejedelem ő felsége alig tiz évvel idősebb nálam...

Forgách gyönyörködve nézte az ifju lelkes arcát.

- Tizennyolc éves koromban én már hadnagy voltam a Pálffy-huszároknál, huszonkét éves koromban alezredes. Négy év mulva vicegenerális. Szép karier, mi? Dehát a nagyapám nádor­ispán volt, az apám országbiró. S a mostani császárral nevelkedtem...

Te szegény fiu vagy, de azért fölviszi Isten a dolgod, ne félj. Bottyán apánk ő Vaksága jezsuita portás volt s ma tábornok; a legvitézebb és a legszerencsésebb. Kard nem fogja, golyó nem járja...

Bandi elgondolkodva nézett az urára.

- Az a kérdés, hol lesz rám nagyobb szükség?

- A táborban van most szükség minden emberre. Mert vérszemet kapott az ellenség, s mert a trencséni csatavesztés után sok ijedt legény kiált a táncból...

- Ijedt legény? Van olyan is?

Forgách elkomolyodott.

- Hát, - akad... Válaszsz ki két jó paripát Tavarnokon. A kardjaim közül a legélesebbet. Az atyámfia kiöltöztet és pénzzel is ellát. Azonkivül irok a dolgodban Bercsényinek... A nyápic fiamra ne legyen gondod. A vén Csontos majd szárnyai alá veszi... Ám egyre megesketlek... Ütközetben a fejedelem körül légy mindig. Fogj fel a testeddel minden neki szánt lövést. Halj meg, ha kell, fiatalon a lábainál...

Az apród két ujját föltartotta.

- Esküszöm! De miért kell ily magától értetődő dologért megesküdnöm?

- Holnap hajnalban utra kelsz. Aztán csak semmi érzékeny bucsuzás. A nagyobb kötelesség megeszi a kisebbet... Néha irj egy-egy sort. Ha tudniillik a német, meg az asszonyok erre időt adnak...

- Az asszonyok? - kérdezte Bandi megszeppenve...

Egész éjszaka szedte-vette a cókmókját. Kevés holmija volt, kis batyuba elfért. A fellengző reményeit, a hitét, bizalmát, fiatalkori lelkesedését azonban tizenkét társzekér sem tudta volna utána vinni.

Levelet Bandi ritkán irt. Minden hüsége mellett sem igen ért rá az uj élet változatos, testet-lelket kifárasztó eseményei között.

Annál több értesitést küldött Avironné. A szép bárónő, a ki valamikor a trónörökös kegyével dicsekedhetett, előbb leért a szerelemben ahhoz az „utolsó lépcsőfokhoz”, a minek Lubo­mirszkyt nevezte, mintsem gondolta.

A szeles, könnyelmü lengyel herceggel, a kiről azt mondta Rákóczi, hogy „még a sárga sala­vá­rija is tele van hazugsággal”, s a ki Bécsnek politikai zsoldjában állott, hamar összeszürte a levet. Beleugratta kalandosnál-kalandosabb vállalkozásba, csakhogy a bécsi udvar javára valamit tegyen.

Hol a Felsővidéken, hol Lengyelországban kószált. A herceg fivére lévén a korona-marsalné­nak, Rákóczi legbizalmasabb és leghüségesebb barátnéjának, a ravasz Avironné ez uton igye­kezett bepillantani a kurucok lengyelországi terveibe.

A takaros kis vizsla jó nyomon járt. A lengyel koronáért titkos tárgyalások folytak... Sőt több történt: orosz-magyar szövetségnek rakták le alapjait.

Bercsényi a francia szövetségben nem látta már azt a panaceát, a mit annak előtte... „A franciának - irja a fejedelemnek - már kiment fejemből mind félelme, mind reménysége. Mert ha akarja is, a mig akarja: addig vége lesz a mi históriánknak.”

Ő már csak a cárban bizott.

A kis özvegy küldetése kettős volt. Az elkeseredett Forgáchot kellett megnyerni és kiszaba­ditani, hogy a békepárt élére álljon. Másrészt - Lubomirszky és huga, a korona-marsallné utján meg kellett lopni a tárgyaló felek titkát.

Mindkét terv kivitelénél szüksége volt a lengyel hercegre. Ez az oka, hogy a kényes bécsi dáma rászánta magát rálépni a „legutolsó lépcsőfokra”. Azzal a rejtett utógondolattal, hogyha ott megveti lábát, ujra följuthat a szerelem és politika sokkal magasabb lépcsőfokaira.

Megbizatása első része - Forgách kiszabaditása - kutbaesett. Föltette, megboszulja a kudarcot. A mennyiben hatalmában áll, megkeseriti Rab Simon életét. Hozzá férkőzik a lelkéhez, minden rossz hirt tóditva eljuttat hozzá. A hogy egyik csapás a másik után éri a kuruc-ügyet, csöp­penkint hadd vérezzék el reménye, s kövüljön meg a szive a tehetetlen, hazafias fájda­lomtól.

Gonosz tervét nagy leleményességgel hajtotta végre. A finom irásu francia levélkék mindig pontosan beköszöntöttek Forgáchhoz, valahányszor a nemzeti ügyet csalódás, veszteség, kár, veszedelem érte.

Forgách megtehette volna, hogy nem nyitja föl e sátáni levélkéket, de a bizonyosság után való vágy oly erős volt benne, hogy az Avironné hirthozó viperáit inkább rászabaditotta a szivére.

Mintha csak Klára, a női sziv finom ösztönével, megérezte volna Avironné szándékát, olykor ő is irt. Rövid, aláirás nélküli tudósitásokban tájékoztatta Forgáchot az ügyek állásáról. Nem hallgatta el a rosszat sem, de szivesebben irta meg a jót.

A mig Avironné minden szava arra volt számitva, hogy Forgáchot kétségbeejtse, Klára a vigasztaló, kedves, megható epizódokat adta értésére. Igy viaskodtak egymással a férfi lelkén, mint verőfény és árnyék a tisztáson.

Az első gonosz hir, Ocskay brigadéros árulása volt. Átment ezredestől a császár hüségére.

Bezerédy követte volna példáját; de tisztjei megkötözték és Munkácsra vitték. A haditörvény­szék halálra itélte.

Avironné kárörvendve irta le, mily nagy a megdöbbenés a kuruc táborban. Mindenki gyanus lett egyszerre. Egyik sem bizik a másikban a vezérek közül.

Eszterházyról, Bottyánról, Somogyi Ferencről és Ebecky Istvánról rossz szél fujdogál. Ha eszükben sincs az elpártolás, akkor is előbb-utóbb labanccá teszi őket, hogy ok nélkül gyanu alatt állanak.

Bottyánnak negyven dragonyost küldenek a nyomába, hogy szemmel tartsák. Még Bercsényi bizalma is meginog benne. Azt hiszi, csak uj birtok igérgetésével tarthatja meg őt hüségben a fejedelem.

Antal ur (Eszterházy) levelet irt Heisternek, bizonysággal mondják. Szájról-szájra jár Bercsényi kétségbeesett fölkiáltása: „Nem tudom, kinek higyjek!... Azt sem tudom, a ki elmegy mellőlem, hova marad? Nem lesz-e labanccá?...”

Bercsényi oldaláról kétszer leesett a szablya. Rossz jel! Bottyán beteg és bódult. Minden reményét elvesztette. Ősznél tovább nem huzhatjuk ki a harcot, az a véleménye.

Szép a gyöngysor, a hogy egyik szemet a másik mellett a zsinór összefüzi. Kedves ékszer. Ő - Avironné - maga is szivesen viseli. Ám szakadjon el csak egy helyen a zsinór, a gyöngy (akár igaz, akár hamis) mind lepereg róla. Ez a sorsa a kuruc főtiszteknek. Nem nyilal-e Forgách szivébe a késő bánat: miért nem ő volt az első, a ki visszatért a császár hüségére?...

E balhirek Forgáchot fölzaklatták. Ám megjött Klárika irása s megmutatta az érem másik oldalát.

Ocskay vitézei csapatostól visszaszállingóznak. Bottyán, a mikor a rettenetes hirt meghallotta, betegágyában föltérdepelt és kezét az égnek tartva, ujra felesküdött a Rákóczi hüségére.

Ocskayn és Bezerédyn kivül nem akadt más áruló. „A mit a forgószél fölkapott, csak az van oda” - hirdeti fölvidulva Bercsényi.

Ujvárban egy raj méhecske telepedett le a piacon az ágyukra. Kasba fogta őket Berthóty uram. Jó jel! Ujra leszáll a szerencse a kuruc fegyverekre.

Avironné és Klára leveleiből (a fekete és fehér irásokból), a bennük foglalt adatok, képek, pletykák, hangulatok szilánkjaiból, abból, a mit a felesége üzent, Csontos firkantott, a várnagy beszédközben elejtett, s a mit ő maga - kiegészitésül - hozzá gondolt: Forgách éles, átható esze hiven megrajzolta a háboru képét. Mintha köztük volna, osztozna felelősségükben s mintha olvasná Bercsényi valamennyi hires hadi jelentését: börtöne falai között oly tisztán látta, mi történik.

A trencséni csata után a kurucok védelmi állásba szorultak; támadó harcuk szárnya eltört. Hogy mit jelent ez a háboru folytatására nézve, azt ő, a ki oly jól ismerte a nemzet jellemét, igenis jól tudta.

A mi ragyogó katonai erénye van a magyarnak, egytől-egyig a szilaj támadásban érvényesül. Védelmi harcra kényszeritve, - minden katonai hibája rögtön kidugja fejét.

A védelmi harc ellenkezett a nemzet jellemével. Tehát el kellett vesziteni.

Az első, a mit börtöne magányában Forgách mély fájdalommal megállapitott, az volt, hogy a nemzet erőforrásai kiapadtak. Vagy közel álltak hozzá, hogy kiapadjanak.

A háboru sivataggá tette az országot. A vármegyék nagyobb része vetetlen maradt. S a kik vetnek, gaznál egyebet nem aratnak.

A fejedelem pedig nemes nyiltsággal vallja be: „Nagyobb az iga a szegényen, nemhogy több volna a szabadság. A vitézlő rend mindeneket összegázol. Az élelmező biztosok széltében harácsolnak. Ha panaszra megy valaki, meghazudtolják, csufolják, szidják. Az urak ládájában marad a pénz.”

Rettenetes itélet. Tacitushoz méltó...

A másik nagy baj, a mit Forgách, mintha most is a táborokban élne, oly tisztán látott: a sere­get átalakitani nem volt már idő, mostani szervezete mellett pedig a had, mint a tavalyi hó, elolvadt.

„Ki labanccá lesz, ki a cselédjét (feleségét) takarja, ki meg falvakba megy kárlátóba. Fele sem jön be a katonának a portyázásból” - irja keserüen Bercsényi.

Bottyán apánkat is kihozza sodrából a hadak rémülése és a tiszántuliak pusztitásai. Kemény igazságokat mond nekik.

„A mi a sáskától megmaradt (Károlyi hadától), megette a hernyó (a német).”

„Én búval, gonddal ölöm magamat, mások vendégeskednek és nótát fujnak kedvükre.”

„Az Istenért, Károlyi Sándor uram hada többé erre ne fordittassék, mert, ha még egyszer jön, - semmivé leszen ezen föld.”

A vezérek ily rosszkedvü megjegyzése, siró szemü gunyja, szigoru itélete, ismeretlen csöve­ken és csatornákon eljutott Avironnéhoz, a ki sietett velük Forgách álmát megzavarni.

Rab Simon pedig, a mig a kedvezőtlen hirek egyre jöttek, képzeletben és papiron megalkotta a jövendő Magyarország győzhetetlen hadi szervezetét. Lázasan irta emlékiratának a honvé­de­lemre vonatkozó részét.

A katonai szervezet, a melynek képe Forgách szeme előtt lebegett, hatalmas volt. Az ő had­sere­ge maga lett volna a fölfegyverkezett nemzet. Az ősi ellenség legyőzésére egyetlen hadi­táborrá vált volna az ország. Oly nagy gondolat, hogy csak száz évvel később valósitotta meg a forradalmi Franciaországban a világ legnagyobb katonai lángelméje, Napoleon.

Nemsokára ujra sutba dobta a tollat. Kisóvárgott a csataterekre, hogy kivegye részét a hanyat­ló nemzeti harc veszélyeiből.

Szomoru tépelődésben eltöltött nappalok után, álmatlan éjszakák következtek. Mind izgatot­tabb lett, kedélye elborult, látományok gyötörték; oly ködös, felhős, szürke volt a látóhatár, hogy gondolatainak oda nem volt kedvük fölemelkedni.

A tél korán beköszöntött, szakadatlan havazással és kemény hideggel. Az égi madarak, a melyek nem költöznek melegebb éghajlat alá, megszokták a mi zord telünket, itt élnek-halnak velünk, csapatostól megfagytak.

Forgách láthatta az ablakából, hogy a vár udvara és a házak födele tele van verebek, csizek, büdös bankák, barázdabillegetők hullájával. A galambok megfagytak a dúcban, varjak a mezőn. A legöregebb emberek sem emlékeztek ily dermesztő hidegre.

A csonttá fagyott tél eleinte kevés gondot okozott Forgáchnak.

- Finom, németvesztő idő - mondogatta a várnagynak. - A didergő nemzetségnek, mint az afri­kai majomnak, vékony bőre van. Ki sem dugja az orrát a kemencék mellől. Holott a mi farkas­kacagányunk, décbundánk, fekete subánk, meg a keményebb természetünk oda sem néz a télnek.

Ezuttal Klára volt az, a ki levelével a nyugalmát megbolygatta.

Hogy a hadak a fagyos földön háltak, a partoldalba ásott lyukakban teleltek s toprongyosok voltak az istenadták: az csak katonamulatság.

De a fejedelem is egész télen szalmás kunyhóban lakik; két-három szekérkével jár, megosztjai katonái minden szenvedését és nyomoruságát.

Ez a hir Forgáchnak a szivébe nyilallott. Nem a kényelmetlenségért és nélkülözésért, a mely Rákóczit személyében érte, hanem magasabb szempontból. Az még hagyján, hogy a minden ízében magyar udvartartás tündöklése, - a melyre pedig szükség volt - egy időre legalább áldozatul esett a sanyaru viszonyoknak. Ám, hogy a fejedelemnek a példaadás és buzditás ily eszközéhez kellett nyulni, abból megmérhette, hogy a sulyosan beteg nemzeti ügy életét már csak a legerősebb izgatószerekkel lehet nyujtani.

Még a természet erői is a németnek fogták pártját. A pestis, a mely már a mult évben beszivárgott Törökországból, rohamosan elterjedt.

A „gugahalál” rettenetesen megtizedelte a táborokat. Ész nélkül menekült előle mindenki. A hajduság elszéledt, a katona sem gyült, hasztalan irt rájuk a fővezér. Fizetésre csak megjött, de pénzét fölvette és elszökött másnap.

„Ködös, dögös idők járnak, - irta Bercsényi a fejedelemnek. - Ki hal, ki éhezik, ki fut, szalad az országban.”

Egerben és környékén is fölütötte fejét a járvány. Főleg a rácok városnegyedében, a kik kereskedők voltak és Törökországban sokat jártak. Ki is üzték őket irgalmatlanul.

Az Eger környékén föllépő pestist drágán fizette meg a nemzeti ügy. Rákóczi egyik leg­dicsőségesebb és legnépszerübb hadvezére, Vak Bottyán elkapta. A fővezér - egy elmés sirirat szükszavuságával - igy jelentette be a fejedelemnek az ország nagy veszteségét: „Vak Bottyán behunyta a másik szemét is.”

Serkén a Károlyi hadába is belekapott a kórság; de „kipálinkázták” belőle, tette hozzá tréfásan Bercsényi.

A mi had fegyverben állott, az szétszaladt a pestis elől; gyüjteni meg a pestis félelme miatt nem lehetett. Máriássi ezredének főstrázsamestere a zászlókat mind behozza. Egy szál katoná­ja sincs. Szétszaladt az ezred.

Nincs pásztora a marhának. Szabadon gázol a vetésben. Tele van a határ gyönyörü terméssel, nincs, a ki learassa. Még a rutén nép is fél lejönni a hegyekből, hogy meghaljon.

Bercsényi maga irtózik legjobban a dögvésztől. Fegyverben hál éjszaka, mert szentül hiszi, nem hal meg benne a fegyverviselő.

Egyik helyről a másikra vonul. Októberben Kassánál van, de nem mer bemenni a városba. Tábort üt a mezőn. Füstölik a házakat, szellőztetik a leveleket, a halottakat szemétdombba ássák el.

Nyeli szorgalmasan a tinkturát, a mit Lang doktor két kis palackban ad neki. „Vörösitő” borszeszszel dörzsölteti be a testét.

Mint az őszi légy, ugy hull a hajdu a kassai várban. A kapuk őrzésére is alig telik már ember. A prófuntházból kihalnak a sütők.

Bár a fővezér tábora légmentesen elzárkózik, közvetetlen környezetét kezdi ki a fekete halál. A palotás tisztje meghal, másnap tiz karabélyosát nyujtóztatják ki. Az énekes inasa, a ki előtte való nap titokban egy órát (valószinüleg pásztorórát) a városban töltött és a ki délben még a háta mögött „bőgött”, meghal másnap. Palkó, a pipagyujtója is hirtelen betestál. A halál azok után nyujtja ki csontujjait, kik vele egy födél alatt élnek.

Bercsényi uram is csak „vezetéken hordozza már a lelkét”. Meg is huzódik az ungvári Krajnákon. Ott akar házacskát épiteni a feleségének. Onnan indul kerengve, mint a héja, a Tisza felé és a hadak közé.

A Bécset rémitgető hires kuruclovasság lova is éhen vesz. A kapitányok, harminc-negyven katonácskával hevernek a réteken. Nyögnek a pestistől.

Ecsed, Kővár, Husztból kihal az őrség. Csak a fekete halál őrzi a nyitott kapukat és elhagyott bástyákat. Erős őrizet! A német nem meri tőle a várba betenni a lábát.

Nem akad már paraszt sem, a ki az ellenségről a táborba hireket hozzon. Hogy felköti a német, ha rajta csipi a hirszerzésen, az csak hadgyán: de a pestistől megszaladt esze nélkül.

Csupa halvány, kétségbeesett, „lefüggesztett orru” kuruc ődöng, mint az árnyék, az elpusz­titott országban.

Mindezeket a Jób-hireket Forgách pontosan megtudta a boszuvágyó hölgy francia levélkéiből.

Háromszázezer ember halt meg pestisben két év alatt. Egész országrészek váltak néptelenné. Az életben maradottak éhhalállal vívódtak. A sivataggá tett országban már csak szivét veszitett, szétzilált had küzdött a szabadságért.

Ez volt az ügyek állása bent. Kint Magyarország főoltalmazója, XIV. Lajos, miután a szeren­cse elfordult zászlóitól s Franciaország anyagi erői kimerültek, békére vágyott. Nemcsak szövetséget nem kötött Rákóczival, de a segélypénzeket sem tudta pontosan fizetni. Az orosz és svéd szövetség pedig még vajudott. A császári diplomácia minden követ megmozgatott, hogy meghiusitsa.

A nemzetet elhagyták barátai és kezdte elhagyni önmagát. Bécsben jól látták ezt. A meggyön­gült nemzeti harcot le akarták verni fegyverrel mindenáron.

Az olasz csatatéren fölszabadult haderőt mind Rákóczi ellen inditották. S e sereg élén ujra a vérengző, kegyetlen Heistert szabaditották rá az országra.

Avironné levelei, a szerencsétlenség és káröröm verőfényében fürdő, csillogó lepkeraj gyanánt röpködtek be Forgách bus cellájába.

Romhánynál nem érte el célját a szilaj kuruc támadás. A fejedelem hasztalan kisérlette meg, hogy széttörje a mindenfelől előnyomuló német seregek vasgyürüjét. Károlyi seregéhez huzódik. E férfiu befolyása növekedőben.

Lőcsét Andrássy föladta Löffelholznak. Ime, a ki Forgáchot árulónak kiáltotta ki Koroncó után, maga lett árulóvá.

Ebeczky Ádám egész ezredével labanccá lesz.

Egert a barátok elárulják.

Szolnok alól már elvonult az ostromló ellenség. A parancsnok visszahivja, hogy legyen kinek kezébe adni a várat.

Bártfa, Eperjes - már a németé!

A gömöri várak Viard ölébe esnek. Az Andrássyak rázzák a fát.

Erdélyben ugyancsak vigan szüretel Krichbaum. A várak, mint az eladó lányok, meg sem várják, hogy fölkérje őket. Könnyen és simán megyen a némettel a gyürüváltás.

Elesik, haj, Érsekujvár is! Kassát szorosan körültáborozzák.

Károlyi hasztalan parancsolja meg fejük és jószáguk elvesztése mellett a falusi biráknak és városi polgároknak, hogy az ellenséget be ne várják, előle a Tisza mellékére takarodjanak. Egy lélek sem engedelmeskedik.

Lyukat keresnek már maguknak sokan, a hová elbujjanak. Mentik a vagyont és mentik a rongyos életet. A kifáradt nemzet békét kötne már bármi áron.

VII. A megszabadulás.

Negyedik éve raboskodik már Forgách Simon. S még ily tenger idő mulva sem tudja, miért?

Fiatal férfi létére hajába szürke szálak vegyülnek. Talán aranyos szakállát is megcsipné a dér, ha viselne. Homlokát a gondolat fölszántotta. Ajka körül - a mi azelőtt nem volt ott - keserü vonás képződött.

De a régi délceg, szép férfi még. Büszke tartásu, karcsu növésü, széles vállu. A szenvedés csak az arcán hagyott nyomokat. A meg nem érdemelt, nemes szenvedés e nyomai, mint vékony jégréteg a gyümölcshöz, odafagytak a lényéhez. Arca talán már nem oly könnyen hevülő, kedvesen változó, mint annakelőtte. Egy kicsit hidegebb, tartózkodóbb. Ám szeme a régi. Tele van napsütéssel, pajzán villanással, olykor nehéz borulással.

A palotáshadnagy most mondja el neki az éjszakai élményét.

Forgáchnak föltünt, hogy ruhájáról eltüntek a hires ezüstkapcsok. Kérdezte, hová lettek?

- Beszedték mindnyájunktól a fejedelem parancsára. Gondolom, fehérpénzt vernek belőle.

Forgách a szájába harapott.

- A fejedelem testőreinek a kapcsaiból? Hát már ennyire jutottunk?... Hány szinarany gomb van a főurak mentéjén. A kardunkon, forgónkon, mentekötő láncunkon mily drágalátos karbun­kulos kövek! Igaza volt a vén tengeri csudának, Hammeln Bruynixnak: a mig mi ólomgombot nem viselünk s minden fényüző marhánkat oda nem adjuk a katonák zsoldjába, - addig nem születik meg a mi szabadságunk.

A hadnagy a homlokára ütött.

- Majd elfelejtettem. Ma idejön valaki a fejedelem udvarából.

- Talán Bandi? Képzelje, Romhánynál sebet kapott a kölyök.

- Igazán nem tudom, ki jön. Nem irták meg. A jelekből azt sejtem, a nagyfejüek közül való.

- Ne törjük a fejünket nagyon rajta. Nem érdemes. Én már elfásultam. „Ha jöttök: ott lesztek; ha hoztok: esztek...” Ez az én közönyös álláspontom...

De Rab Simon ezt csak ugy mondta. Kit küld a fejedelem és miért? mégis érdekelte.

Most, hogy rosszul folynak a dolgok, ime róla is megemlékeznek.

Ebéd után a folyosón sétált. Az ablakok mind nyitva voltak, a déliverő elözönlötte a vastag, komor falakat. Őszutója volt. November eleje szeptemberi melegséggel. Se köd, se pára a levegőben. Az ég kéken nevetett. Fény, illat, derü, világosság mindenfelé.

Az őrök tiszteletteljes távolságban elmaradtak tőle. Az udvarban egy fegyverét tisztogató hajdu énekelt. Mint gyászos levélen a fekete pecsét, a nótán rajta volt a hanyatló szabadság szomorusága. Forgách elérzékenyülve hallgatta a jó torku fiut.

Mikor virrad megint hej! olyan szép idő,

Hires Bottyán hirét,

A Bezerédyét

Egekig emelő? egekig emelő?

Balogh Ádám nevét,

Vitéz kurucokét

Feltündököltető, feltündököltető?

- Milyen az emberi sziv - tünődött elborulva Forgách. - Még csak most alkonyodik igazában s ez a szegény dunántuli fickó azt kérdezi: mikor virrad megint? Mikor? Haj, magam is szeretném tudni.

Egyszer csak trombitaszó harsant föl az alsó várban. Dobpergés hallatszott. Bizonyosan fegyver alá szólitották az őrséget. Kisvártatva a középső várban is doboltak. A fellegvár még csöndes volt; de a hajdu az éneklést abbahagyta.

- Megtudjuk mindjárt - csittitotta növekedő nyugtalanságát. - Bujjunk vissza, mint gyertya­szentelőkor a medve, a barlangunkba... Csalóka napfény szikrázik idekint. Az igazi tél még csak most kezdődik...

Olvasni akart, de nem tudott. Föl s alá lépkedett a szobájában.

- Ha maga a fejedelem jönne s kézen fogva vezetne ki a tömlöcömből? Ez szép volna.

E gondolatot hamar elvetette.

- Vagy Bercsényi bátyám. Ugyis számadásunk volna egymással. De ő a pestistől szalad. Nem ér rá megállni.

Ezen is tuladott.

- Ha Vay Ádám uram jönne: ez volna rendén. Ő vette el a kardomat, ő adja vissza. A kardomat! Most már visszaadhatják. Késő... Ezüstfoglalatu kézi tükör lógott a szegen, levette, belepillantott.

- Nem szeretném, ha gond és szomoruság kikönyökölnének a szememen s ha sajnálkozna rajtam. Egy kis börtönpenész van az orcámon; de másképp elég jól festünk...

Negyedóra telt el a lélekölő várakozásban. Egyszer csak Vay Ádám lépett be diszben, a várparancsnok és az őrség tisztjei kisérték.

Gránát szinü, angliai posztóból készült a mentéje, hófehér prémmel beszegve. Szederjes bár­sony a dolmánya, ugyanolyan szinü selyem a nadrágja. Citromsárga csizma a lábán. Vastag derekán vont ezüstből való öv. Több ékszer nem is volt rajta, csak egyszerü apró, zománcos gombok a dolmányán. Szép fehér haja a közepén kettéválasztva. Fehér a bajusza is. A magas­ivü, erős szemöldje fekete. Borotvált, piros arcán, nyiltpillantásu szemében jóság és becsüle­tesség.

A várparancsnok bársony párnán a Forgách kardját hozza. A szoba megtelik kuruc tiszttel. A keménykötésü, daliás vitézek meghatottak és kiváncsiak.

- Isten jó nap, gróf uram, tábornagy uram.

- Hozta Isten kegyelmedet.

Vay Ádám köszörülte a torkát. Nagyon röviden át szeretett volna esni a megbizatásán.

- A felséges fejedelem nevében jöttem. Visszahoztam az öcsémuram kardját. Kösse föl, viselje hazánk, fejedelmünk javára jó egészséggel.

Két öreg könycsepp pergett végig az arcán.

Forgách átvette a kardot, lassan, elgondolkozva kötötte föl a derekára. Százféle érzés, százféle gondolat ostromolta a szivét. Valami szépet akart mondani s nem tudta, mit válaszoljon?

Halvány és szomoru volt e pillanatban. Mit kezdjen a szabadságával, mit csináljon a kardjával, mikor elveszőben van már a szabadság? Fényes délben csukták be és öreg este lett, mire kieresztik.

Megölelte Vayt, a régi haragosát. A tisztek vivátot kiáltottak rá. Azután csöndesen, lábujj­hegyen, egyenként kisompolyogtak.

Csak a várnagy maradt a szoba közepén. Nem tudta, mit csináljon a bársony párnácskával. Végre, mikor látta, hogy a két érdemes férfiu még mindig szorongatja egymást s hogy egyikük sem tud egy szót is szólni a meghatottságtól, párnástul együtt elkotródott ő is.

Odakint elkergette az őröket.

- Nem kell többé ő excellenciáját őriznetek, ti fakutyák!

Akkor eszébe jutott, hogy de bizony kell. Mától fogva diszőrség dukál a kurucok tábor­nagyának. Félutból hát csak visszaszólitotta őket.

Odabent Forgách leültette a fejedelem udvari marsallját.

- Hogy áll a dolgunk?

- Bizony rosszul. Oda szorultunk vissza a Tisza és a Beszkid szögletébe, a honnét megin­dul­tunk.

Forgách nagyot sóhajtott.

- Az volt a bölcsőnk, s az lesz a koporsónk. Hogy jutottunk ennyire?

Vay Ádám lelógatta a fejét.

- Ki tudná azt? Tele vagyunk emberi gyarlósággal. Hadat, hadviselést, vezéreket, a franciát, a pestist, magát a nemzetet kellene okolnunk. Mi haszna? Hibásak vagyunk benne mind­annyian... Még te is az vagy, öcsém.

- Én? Négy szép esztendőt vettetek ki bátyám az életemből; a mi e négy év alatt történt, a felelősséget hogy hordozzam azért?

- Viselted volna magad ugy, hogy ne értettek volna félre az emberek... De hagyjuk ezt. A fejedelemről akarok beszélni. Ő az egyedüli, a kit hiba nem terhel a nemzet harcának intézésében. Az ő alakja ragyogó tisztán marad az utókorra. A késő utódok legszigorubb itélete sem tehet egyebet, mint hogy lábaihoz ejti az elismerés és hódolat koszoruját.

Forgách egész valójában lángolt, ragyogott a lelkesedés.

- Rákóczi! Ne magasztalja őt senki előttem... Mert még Bercsényi uram himnusza is csak elszakadt hurok zavaros hangja ahhoz a gyönyörü muzsikához képest, a mely szivemben zeng-bong, ha csak a fejedelem nevét hallom.

Vay csodálkozva nézett rá.

- Mi eddig másképp tudtuk...

- Elhiszem, hogy másképp... Lelkiismeretem tiszta. Nem volt soha rossz szándékom. Nincs egyetlen cselekedetem, a mely a fejedelem és az ország ellen irányult volna. De töredelmes szivvel megvallom egy nagy hibámat: eljár a szám. Szabadszáju voltam világéletemben. Illetlen, szenvedélyes kifakadásaimmal a mi rosszat előidézni nem akartam, előidéztem; a mi jót akartam, véghez nem vittem.

Négy esztendei rabságomért hálával tartozom a fejedelemnek. Volt időm megvizsgálni és megtisztitani a lelkemet. Erkölcsi javakban gazdagabban hagyom el e helyet, mint a hogy idejöttem. S nemes illuziókban sem lettem szegényebb, elhiheted.

Az udvari marsall szeme kerekre nyilt.

- Más oldaláról látom a fát és ez az oldala kedvesebb annál, a mit azelőtt ismertem... Hogy keserüség és boszuvágy nincs benned, derekas dolog. De ha volna is, ha ugy jönnél ki e szük ketrecből, mint a tigris, akkor is megszelidülnél, ha látnád a sivataggá tett országot s a koldussá tett, reményét veszitett népet benne.

- Minden elveszett? - kiáltott föl Forgách kétségbeeséssel.

- Nem. De a mi munkánk oda van. A remény és Rákóczi megmaradt. Ónodon üresnek nyilvánitottuk a trónt; de eddig nem akadt vállalkozó, a ki beleüljön.

Oh, az én drága, jó uram, fejedelmem! Már két évvel ezelőtt megkinálta a cár a lengyel koro­ná­val. Tudod öcsém, mit felelt neki? Nye bozsem... Hogy éljen, mint lengyel király, jó viszonyban a császárral, mikor magyar hazafi létére küzdeni kell ellene utolsó csöpp véréig?

XIV. Lajos aggastyán; a hadi szerencse elpártolt tőle; pénze kifogyott; utolsó reménysége, ezüsttel megrakott tizenhét hajója Kartagénánál angolok kezébe esett. Csodálod-e, hogy titokban békülni szeretne s hogy cserben hagyott?

- Nem csodálom. Wratiszlaw cseh pimasz, de haj, mily igazat mondott, mikor a rászedett fejedelmek szegényekházának nevezte Franciaországot... Miben reménykedünk még, bátyám?

Vay Ádám becsületes képe sugárzott a bizalomtól.

- A cárban reménykedem. Ő most a mi uralkodó csillagunk. Bizom a törökben, tatárban; vastag­nyaku kálomista létemre, ha kell a pápában, sőt még magunkban is. Külső bonyo­dalmak, valami véletlen, döghalál, földrengés, tüzvész, égszakadás, tőr, méreg, gyilok: mit tudom én, melyik szabadit meg ősi ellenségünktől? De egyik csak megszabadit.

E csüggedést nem ismerő optimizmus Forgáchot irigységgel töltötte el. Pedig épp ugy benne volt az ő természetében. Csakhogy őt a tömlöc tartózkodóvá tette.

- Mi hát a tervetek?

- A Szepességben orosz sereg áll. Mi Lengyelországba megyünk szálláskészitőnek. A fejede­lem Munkácson marad, a mig legkésőbb a tavaszszal, megjövünk segitségére az orosz haddal. Akkor azután ujra kezdjük a lakzit.

Forgách fájdalmasan sóhajtott.

- Ez már bujdosás. Vessen számot vele mindenki, számkivetésbe indul, a ki kimegy az ország­ból. Félek, sok tavasz elmulik, a mig visszajöttök... Ki megy ki veled, bátyám?

- Bercsényi, Antal ur, a két Csáky, Petróczy, Ráday, Galambos Ferenc, Soós István. Sokan.

- Csak egy marékkal maradt hü embere Rákóczinak!...

Vay uram ötölt-hatolt. A nagy, rezes kardját zörgette a csipőjén. Forgách halk, elfogódott hangon kérdezte.

- Engem nem számitottak a hivek közé?

- Bolond kérdés, öcsém. Hogyan számitottunk volna?... De hogy négy évig foglyunk voltál, megkönnyiti a dolgodat. Senki sem mondhat rád semmit, ha innen kiszabadulva, csöndesen meghuzódol Tavarnokon. A ki a miben részt nem vett, minek osztozkodjék a felelősségében?

- Ugy?... Te is ezt tetted volna? Jobb véleménynyel vagyok rólad, mint te rólam. Nem hiszem.

- Hihetnéd pedig. Ónódban neked semmi részed. Pedig Ónod a szálka a császár szemében. Semmi a többi. Rákóczié után te teszed a legnagyobb vagyont kockára, ha velünk jösz. Fiad van, miért tennéd? A hová mi lépünk, arról az utról nincs többé visszatérés. Idegen hadakat akarunk behozni az országba. Nagy sor. Ha mi teszszük, van értelme, mert előbb üresnek nyilvánitottuk a trónt. De miért tennéd te, a kiről napnál világosabb, hogy nincs részed az ónodi végzésben? Hisz - részben - azért voltál fogoly, nehogy a gyülésen az egyhangu határo­zathozatalt meghiusitsd.

Forgáchcsal forgott a világ. Az asztalba fogózkodott, nehogy a lába megtántorodjék.

- Istenem! Tőlem féltették az ónodi gyülés sikerét? Tőlem! Ocskaytól, Bezerédytől, Ebeczky­től bezzeg nem féltettétek! Sem az Andrássyaktól, sem Károlyi Sándortól. Pedig ez utolsón kivül, a többi már mind áruló.

- Emberek vagyunk, Simon öcsém. A császár végre is játszótársad volt. Kitüntetett mindig a bizalmával...

- A császár bizalma és barátsága, ezért a legendáért a kurucok közt ugyancsak megszen­vedtem. A mi elmult, azzal nem szállok pörbe. Ugy sem adhatja vissza senki rabságban el­vesztegetett négy drága esztendőmet. Ezentul csak oly bünökért kivánok lakolni, a miket elkövettem... Mikor indultok a lengyelországi utra?

- Miért kérded?

- Veletek megyek én is a bujdosásba.

Vaynak köny szökött a szemébe. Meg volt hatva. Össze-vissza csókolta Forgáchot, a hol érte. Nem is akarta kiereszteni a karjaiból.

- Velünk jösz? Igazán velünk jösz? Gyönyörü elhatározás. Senki sem tenné a te helyedben, az egy Rákóczin kivül.

- Hadd el bátyám. Nekem egy fél életért kell megvezekelnem. Azokért az átkozott eszten­dőkért, a melyekben - ha szivből, ha szinből - németes voltam...

VIII. Placet.

Bachrach, dolgozószobájába bezárkózva, olvasott. Nem a „Wienerische Diarium”-ot, sem a talmudot, sem valamelyik klasszikus iró munkáját. Pénzt.

Egy zacskó aranyat öntött maga elébe. Csupa idegen országbeli, főleg francia és angol eredetü pénz volt. Császári arany kevés akadt közte, a hosszu háboru idején mind kigurult az országból.

Még korán volt. A nap ugyan odatüzött az ébenfa-asztalra, a melyen a sárga csikókat végig­öntötte, de csak a Bachrach feje magasságáig. A félszemü, sápadt, éles vágásu arc verő­fényben fürdött. A félelmetes, fekete szemkötőjének is jutott a sugárkévéből. Az aranyak azon­ban árnyékban feküdtek. Ujveretüek lévén, a nélkül is fénylettek, de Bachrach azt akarta, hogy lángoljanak. Pénzsóvár lelkének jól esett volna, ha aranyai élnek, csillognak s a gazdá­juk félszemét megkápráztatják.

Fölmarkolt belőlük a mennyit birt, s gyönyörködve az épen maradt szeméhez, a napsuga­rakhoz tartotta, hadd villogjanak.

A belső szobák felől könnyü neszt hallott.

- Ráchel! - mormogta hosszu, deresedő szakálába s a pénzt sietett visszahengergetni a vászon­zsákocskába. - Nem szereti, ha pénzt olvasok... Az anyja álmodozó, képzelődő vérét örökölte. A vagyonszerzés ősi ösztönéből nincs benne semmi. Bah! Minek is volna? A mit én neki hozományul összegyüjtöttem, három utánam jövő nemzedék sem kapar annyit össze.

A ki bejött és legnagyobb gyönyörüségében, a pénzolvasásban megzavarta, nem a leánya volt. A Ráchel komornája.

A hogy megpillantotta a leánya nélkül, szederjes lett a szája, jéghideg lett a keze ijedtében.

- Hol van Ráchel? Beteg talán?... Az este fáradtnak látszott. Mintha meleg vizben sokáig fürdött volna.

A komorna hollandi zsidóleány volt. Hófehér főkötő árnyékából kedves, vidám, egészséges arcocska tünt elő.

- Ráchel még nem kelt föl. Valami érdekes könyvet olvas. Nem tudja abban hagyni... A szakácsné a piacra ment. Az inas lent csavarog. Nincs, a ki az ajtót kinyissa. Pedig katonatiszt áll kint a folyosón.

- Csak hadd álljon - fakadt ki Bachrach - a mig sóbálványnyá nem válik, mint a Lóth felesége. A ménkü csapjon belé.

A komorna elnevette magát.

- Én tőlem belecsaphat. Nem valami csinos legény s nem is fiatal. Nagyon viseltes a köpö­nyege.

- Viseltes? Hogy legyen még viseltesebb. Olyan kopott és rongyos legyen, mint valami madárijesztő. Az a kérdés, lyukas-e a könyöke?

- Lehet, hogy lyukas. Az is lehet, hogy - mint a tenyerem - olyan folt van rajta. De tudni nem tudhatom. Eltakarja a kerek köpönyege.

Bachrach nem volt megnyugtatva. Nagyon féltette az egyetlen leányát valami szemrevaló katonától. Nem is engedte, hogy küszöbét átlépjék, ha csak nem toprongyosan, letörve, pénzt kunyerálva. Az ilyen kölcsönben utazó tiszteket azután nagy gyönyörüséggel koppasztotta meg, nehogy máskor eszükbe jusson hozzá bekopogtatni s nehogy másokat is ide édes­ges­senek.

Mielőtt megengedte volna, hogy az ajtót a kis hollandi kinyissa, töviről-hegyire kifaggatta.

- Tudni akarom: milyen? De genere menüfel ponem? (torz arcu).

- Több annál. De genere assez ponem; (bamba arcu) - válaszolt a leány, hogy megnyugtassa.

- Ravasznak néz ki? Attól óvakodjunk. Vagy, de genere Behéme? (ökör).

- De genere Messüge et Metoref, (bolondok bolondja) - erősitgette komolyan a vidám képü kis hollandi.

- Tehát: Nebich? (boldogtalan.)

- Parich, (rühes) - mondta nyomatékosan a leányasszony; de óvatosságból hozzátette: - a mennyire a köpönyegben s egy futó tekintetre megitélhetem.

Ezzel elrontott mindent. Bachrach majd átszurta a villogó félszemével.

- A köpönyegben?... Igaz, a bő köpönyeg sok mindent eltakart. Ha cigány vállán van: el­takarja a malacot, a mit ellopott, vagy a nagybőgőjét. Ha gavalléron: elfödi a kardját vagy a himzett, szép lovagi öltönyét. Olykor - gyanakodva tekintett az ajtó felé - a nyulánk, magas, délceg termetét... S ez a legveszedelmesebb. Álmodozó, bohó kis lányok legalább igy tartják. A kinek pupja van, kinőtt a válla, ferde a csipője, kurta, vastag a dereka; a ki csámpás, ragyás, csónaklábu; a kinek ormótlan a feje, sertés a haja, kancsal a szeme; a ki vigyorgó majom és nem Adonisz: annak nyitva a házam és az erszényem. De a szép, koldus katonával hagyjatok békét. Mint a kénköves forrás: forr, sistereg, föllázad a vérem ilyennek csak a gondolatára.

Félszeme oly baljóslatu fényben égett, oly sápadt és szomoru volt, hogy a komorna meg­sajnálta.

- Megyek, elutasitom.

Már az ajtónál volt, mikor Bachrach elfojtott nyögéssel visszahivta.

- Hátha üzletet szalasztok el?... Pompás, finom üzletet... Hátha szerencsét hoz?... Mert olyan a szerencse, mint a bojtorján, birkák és kutyák bundájába akad bele akárhányszor... Soha sem tudja az ember... Magam nyitom ki az ajtót. Ha nem elég Sliefrl (ágtólszakadt) a kinézése, röviden végzek vele. Be sem eresztem.

A zacskó aranyat elzárta az iróasztala fiókjába s kicsoszogott az előszobába. A kis hollandi meg sietett be a kisasszonyához.

Az előszoba ajtaján heves csöngetés hallatszott. Bachrach, három ujjnyira kinyitotta, de mikor meglátta a borotválatlan, torzonborz arcot, a lekonyuló, bubánatos rőt bajuszt, az ütött-kopott tiszti kalapot, a magasszáru lyukas csizmákat s a rajtuk ékeskedő rozsdás, berekedt sarkan­tyut, ugy kitárta előtte az ajtót, mintha valami nagy urat bocsátana be.

- Distl kapitány! Isten hozta, Isten hozta... De milyen vadonatuj köpönyege van. Ne vegyen föl máskor ily ragyogó holmit. Még a jó barátai sem ismernek rá benne.

A kapitány nevetett. Elől négy foga volt kiütve s a vidámsága rendesen csuklásban végződött. Kellemetlen fickó. Olyan, a kinek Bachrachhoz minden időben szabad bejárata volt. Látásától a Ráchel álmodozó szive - ez a hajladozó, virágos ágacska - ugyan meg nem mozdul.

Bachrach mindenáron le akarta keriteni a kapitányról a köpenyegét, de az csak annál szoro­sabban összehuzta magán.

- Hideg, erőszakos szél hasztalan cibálja rólam. Ha rám sütne melegen a nap, bezzeg inkább levetném...

Mikor azt mondta: „nap”, fejével a Ráchel szobája felé bólintott.

- Az ugyan nem süt melegen senkire - dicsekedett Bachrach, a leányát imádó apa kárörvendő önzésével. - Katonaköpönyeget levettetni, ez meg éppen nem kedvtelése. Erre parancsoljon. Én majd elől megyek.

Néhány pillanat mulva szemközt ültek a napsütött szobában. Distl kapitány derék hadfi lehetett; de kopott, lerongyolt állapota, tulipán módjára, egész siralmas pompájában kifeslett a tiszta, teljes világosságban.

- Szorultságban vagyok, Bachrach ur. Ötven aranyra volna szükségem. Azért jöttem.

- Azért?... Azt hittem, a félszememet kivánta látni, hogy nem ütötte-e ki az ág azt is? Nem minden zsidóét üti ám ki. Lám, az Oppenheimerrel is kibékült az udvar... Megint szabad neki a vásár. Öt aranyat mondott kapitány uram? Sok pénz.

- Ötvenet. Az még több pénz.

- Ötvenet? Miért nem mindjárt ezret. Hatalmas Jehovah! Ilyen lyukas csizmákra, ágtul szakadt ruházatra, rozsdaette kardra, ki a manó adna ötven aranyat, kapitányleben?

- Semmi, hogy olyan vagyok, mint a kopott gyöngy. Majd fényes leszek megint, mint a Salamon temploma. Üzletről van szó, Bachrach mester. Fényes üzletről. Az ötven arany egy hétre kell. Akkor megadom kamatostul - biztatta a kapitány.

- Megadja? Honnan? Miből?

- Ha megmondanám, mindent tudna. Államtitkot rejtegetek, mester, a dókámban. Világra­szóló államtitkot!

A zsidó kutató szürke félszemében csöndes guny sziporkázott.

- Ha én volnék az állam, félve biznék titkot olyan egyenruhára, a melyiken sok a lyuk. Még kihullatja valamelyiken, signor capitánó... Adok huszonöt aranyat - ötvenet semmi szin alatt - ha megmondja, mire kell a pénz?

- Meg akarom sürgetni egy fölterjesztés elintézését.

- A signor capitánó fölterjesztését? Arra, a mi hivatalos eljárásunk mellett, évek mulva kerül rá a sor. Ha ugyan valaha rákerül. A mig egy folyamodványt az udvari hivatalokban el­intéznek, nyolcvan ember kezén megy át. A mi azt teszi, hogy nyolcvanszor megakasztják, ha ugyanannyiszor meg nem keni a kereket.

A kapitány elbizakodva mosolygott.

- Nem az én előterjesztésemről van szó. Egy nagy uréról. Pálffy Jánoséról. Azt elintézik eszük nélkül.

Bachrach érdeklődése föl volt csigázva. Nem is titkolta.

- Tudja mit, signor capitánó? Megkapja az ötven aranyat. De mit akar Pálffy voltaképpen?

- Ismeri Hartlt?

- Nagy ganef. Előbb császárpárti volt, később kuruc lett. Most nem tudom, miféle. Kanállal eszi a pénzt. És soha sincs neki. Hol rontja most a levegőt?

- Lengyelországban. Nagy dolog véghezvitelére ajánlkozott. Olyan szolgálatot teszünk ő felségének, hogy... hogy... - no.

- Szolgálatot? Maguk? A császárnak? Mennyiért, ha meg nem sértem?

- Rongyos hatezer forintért. Pálffy Jánosnak tetszik a tervünk. Felküldte ide Bécsbe. Azt jöttem megtudni: Keresztül ment-e a császár tanácsában?

- Hogy keresztül ment-e? Nehéz dolog megtudni, signor capitánó. Én megtudnám. Ismerem a dörgést. Bachrach a titkos kancelláriában otthon van, mióta a becsületes Buccelininek kitették a szürét... De hogy meg is tudjam, meg ötven aranyomba is kerüljön a mulatság, a helyett, hogy jutalmul a signor capitánó fizessen nekem ugyanannyit: az rossz üzlet volna. Keserves, száraz korty. Én ugyan le nem nyelem...

Distl megijedt.

- Ne bolondozzék, mester. Kell a pénz. Okvetetlen kell.

- Kell... kell... Mióta eszem tudom, mindig ezt hallom mindenkitől. A signor capitánótól is sokat hallottam... Jól van hát, földönfutó koldussá teszem magamat a kedvéért. Itt az ötven arany.

Kiolvasta a pénzt. A kapitány sóvár szemmel nézte.

- Ez csak negyven.

- Negyven? Öregszem, signor capitánó. Már a számolási tudományom is cserben hagy. Még tizet visszaveszek.

- Harmincat ad ötven helyett? Botrány.

- Tiszta sor. Tiz arany a félesztendei kamat. A másik tiz aranyat ott kell felejtenem az udvari kancellária egyik asztalán.

- De három nap alatt a császár szine elé kerüljön a Pálffy előterjesztése? Felelősséget vállal érte?

- Bizza rám.

Distl sietett összemarkolni az aranyait, attól tartott, ha nem siet, kámforrá válik a zsidó asztalán.

Ajánlotta magát s elégedett arccal billegett le a lépcsőn.

Bachrach elgondolkozva nézett utána.

- Milyen jó, hogy az Althan néha megszorul s kéz alatt igénybe veszi az apró szivességeimet. Legalább szabad bejárásom van hozzá.

Benézett a leányához, a ki még mindig regényt olvasott az ágyban.

- Huh, micsoda csunya kapitány járt itt.

Ráchel letette a regényt a sárga selyempaplanra.

- Van szép kapitány is, papa?

- Van a manót!... Pénzt kért... Mindnyájan pénzt kérnek... Kártyás, feslett erkölcsü, csélcsap az egész ármádia. Semmiemberek, Ráchel. Hidd el, ha öreg apád mondja: semmiemberek.

- Talán nem mindnyájan. Akad köztük másféle is. Különben én nem törődöm velük, papa. Nekem elég, hogy irtózol tőlük. Tőlem pengethetik az ablak alatt a sarkantyujokat. Lehetnek csinosak, tiszták, kedvesek - mindaz nekik nem használ és nekem nem árt...

- Okos leány vagy... Megyek dolgomra. A mig oda leszek, senkinek ki ne nyissátok az ajtót.

Ráchel szentül megigérte. Bachrach VI. Károly császár kitüntetett barátnőjéhez, a csodaszép, szenvedélyes Althán grófné palotájához vette az utját.

Károly Spanyolországban ismerkedett meg vele, házassága mézes heteiben. S bár nejébe - braunschweigi Erzsébetbe, a kit ártatlan szépségéért csak „fehér Lizi”-nek hivott - fülig szerelmes volt, ez nem gátolta abban, hogy a legbizalmasabb viszony ne szövődjék közte és Pignatelli-Belriguardo Marianna között.

Althán Mihály gróf tábornok és kamarás, elválhatatlan bizalmasa volt a leendő császárnak. Elvetette vele a hercegnőt, hogy a kezeügyében legyen mindenkor.

A grófné a toalett-asztalnál ült, mikor a házi zsidaját bejelentették. Három nyilásu tükörben három oldalról látta a szabályos, finom arcot. Bár kékesfekete volt a haja, s szeme mint az andaluziai forró éjszakák, a bőre tündöklő fehér volt.

Haját a frizirnő már megfésülte, liliomtejbe mártott szivacscsal az arcát megmosta, kölni vizzel a halántékát megdörzsölte, körmét kifényesitette, hogy rózsaszinü, gyöngyházfényü legyen.

A grófné meg sem fordult. A tükörből látta, mikor a zsidó belépett s villogó, zöldes félszeme odatapadt a havas, fiatal vállakra, a melyek egy hatalmas birodalom császárját olykor meg­őrjitik.

- Mi jót hoz, barátom?

- Semmi jót.

A grófnő mindenkit kiküldött, magukban maradtak.

- Véletlenül rájöttem: valaki ajánlkozott az udvarnak, hogy Rákóczit és Bercsényit elteszi láb alól.

- Nem ismerem ez urakat. Nem érdekel sem az életük, sem a haláluk.

Bachrach okos ember volt. Tudta a módját, hogy keltse föl a szép asszony érdeklődését. A selyemkaftánja zsebéből elefántcsontra festett miniatür-képet vett elő. A grófné szeme elé tartotta.

A szép, nemes férfiarc, a magas homlok, az egyenes orr, a bátor, nyilt nézésü szemek, a lágy, omlatag fürtök megnyerték a kegyencnő tetszését.

- Szép ember. Kár volna érte. Mit tehetnék az érdekében?

- Vegye rá ő felségét, utasitsa el e gyalázatos tervet.

- Politikába nem avatkozom Bachrach, - mosolygott a grófné. - Még nem ülök oly biztosan a nyeregben...

Ujra megnézte a képet.

- Szája is szép van. S nini, aranygyapjas-rend fityeg a nyakában. Rebellis alatt rendesen zsiványkapitányt gondol az ember. Ez itt Egmont-féle alak. Ha azt akarja, hogy valahogy segitsek rajta, eszelje is ki mindjárt a módját. Lusta vagyok, meg nem is érek rá gondolkozni.

Bachrach mély lélekzetet vett.

- Eugén herceghez kell fordulni.

A grófné, szép, fiatal, hajlékony párduc módjára nyujtózkodott egy kicsit.

- A herceg holnap Hollandiába utazik... már nem találkozom vele az elutazása előtt.

Bachrach nem sokáig gondolkozott.

- Egy bilet doux is megteszi. Egy-két sor irás.

Althán a képre pillantott.

- Másnak képzeltem Rákóczit. Ez egy charmant lovag képe... Jól van hát, még ma irok.

Bachrach megvakarta a fejét.

- Még ma? Tenger sok idő. Minden perc drága.

Althán bosszus lett.

- Hogy tudja hajtani az embert! Jó volna lovaglóostornak. Megálljon. Megirom a levelet mindjárt. Meg van elégedve?

- Megelégedve? Ugy érzem magam, mintha felhőparipán ülnék.

- Hallja, Bachrach, mit érdekli magát ennek a szép embernek a sorsa?

A zsidó éles, keselyü szeme a grófné meztelen vállára villant.

- Titok, üzleti titok... Szánalomból csak a nők mentik meg a csinos férfiak életét. Én semmit sem teszek érdek nélkül.

Hálálkodott és kioldalgott a derült, illatos fészekből. A toalett-asztal ezüstfedelü üvegcséi, jókedvü, kacér szemek módjára utána illogtak-villogtak. Mintha nevetnének.

Althán grófné kurta levélkét irt a szavojai hercegnek. Nem kérte benne semmire, csak szárazon, világosan megirta, a mit Bachrachtól hallott. A többit „bölcs belátására” bizta...

A titkos tanács együtt ült. Csupa cseh és német ur, egy tiroli és egy magyar (a nevét hall­gas­suk el) voltak a tanácsban. Maga a császár elnökölt. Eugén herceg nem volt ott. Sok elintézni való dolga akadt még elutazása előtt.

Több fontos kérdésen kivül Pálffy János jelentése keltett figyelmet. Hartl nevü katonaviselt kalandor, a ki a kurucoknál is szolgált, arra ajánlkozott, hogy száz, általa toborzott elszánt fickóval, a Lengyelországban tartózkodó Bercsényit - esetleg Rákóczit is - mikor vadászatra mennek, lesből megrohanja s élve vagy halva a bécsi udvar kezére adja. A vérdij, bagatell hatezer forint. A terv kivihető. A két ur kézrekeritése haszonnal járna a birodalomra. Sok bonyodalomnak és nyugtalanságnak venné elejét. Ő - Pálffy - a tervet pártolólag terjeszti föl.

A titkos tanácsosok összenéztek.

- Ha Pálffy ajánlja!... - szólt Starhemberg Guidó, lemondást jelentő kézmozdulattal s a gyémántos tubákos-szelencéje után nyult - mi miért ellenkezzünk?

Ujra nyomasztó csend támadt. Zinsendorf törte meg a hallgatást.

- Ki az a Hartl? Bizhatunk-e a fickóban? Hátha elárul?

- A Pálffy dolga - jegyezte meg nyers hangon Bartenstein.

A magyar ur nem vallott szint. Mozdulatlanul, kissé meggörnyedve ült helyén. Aranyhim­zéssel gazdagon kivarrott, kecsegeorru csizmáját nézegette. Néha köhécselt.

A császár ránézett, de csak egy pillanatra. Kék szeme végigjárt a tanácsosai arcán.

- Egyértelmü határozat - állapitotta meg némi vonakodással. Motyogott még valamit, de senki sem értette meg, mit.

Seilern megemberelte magát.

- Szerintem fontos ügy. Sulyos és kellemetlen következményekkel járhat. Mélyen sajnálom, hogy Eugén herceg nem jött el. Hallgassa meg felséged az ő véleményét is.

Eugén nevének hallatára Starhemberg elhalványodott, Saragossa győzője dühösen becsapta a tubákosszelencéje födelét. Mansfelden kivül ő volt legnagyobb irigye és haragosa a kis kapucinusnak.

- A herceget egész Európa tiszteli - mondá epésen. - Meghajlom én is érdeme előtt. De a mit excellenciája javasol, annyi volna, mint megtenni őt oly titkos tanácsülés fölebbezési fóru­mának, a melyen maga a császár elnököl.

Ez a nyil talált. A határtalan spanyol gőgöt, a melyben a császárokat nevelték, érzékenyen megsebezte Seilern javaslata, - a Starhemberg világitásában.

Károly összehuzta a homlokát.

Kék ceruzát fogott s határozott, erőteljes betükkel rákanyaritotta a Pálffy-féle jelentés hátára: „placet”. A mi a legfelsőbb beleegyezést jelentette.

Áttértek más tárgyra. Az előadó egyhangu, unalmas mormolása hallatszott. A teremben nyo­masztó meleg volt. Starhemberg székében elszunnyadt, mint a kinek nyugodt a lelkiismerete. A császár oda sem figyelt. Behunyta a szemét s a „spanyol asszony” gyönyörü vállaira gondolt... A legszebb, legvakitóbb, legédesebb vállakra, a melyeket valaha látott...

Bartenstein csak darálta egyre a birodalom fontos ügyeit. Csak Seilern volt egyedül éber. Élesen odafigyelt. A többi tudta is, nem is, miről van szó.

- Az Eugén helytartója - sugta boszusan Saragossa győzője a szomszédja fülébe. - A császár ugyancsak megadta az inditványának. Nem lehet valami halálosan kiváncsi a kis abbé véle­ményére, ha a „placet”-et megadta, mielőtt meghallgatná.

A szomszédja a fejét rázta.

- Azért mégis hivatni fogja a herceget.

- Mikor?

- Még ma. Ha elszéledtünk.

- De mikor már ráirta a beleegyezését.

- Ugyan. Ha a herceg mást tanácsol, „n” betüt fog irni a placet elé. Akkor „non placet” válik belőle... S Hartl urat, nehogy titkát valahogy kifecsegje, Pálffy felkötteti...

Starhembergnek kékes-vörös lett a feje s arca az elfojtott méregtől.

*

Délután, a császár dolgozószobájában, Eugén herceg szemközt állott uralkodójával.

Kistermetü, rut férfiu volt. Arca sovány, keskeny, barna, orra tul hosszu, bőre finom, asszo­nyos. Akkor még nem hordott parókát. Fekete haja elütött a többiek lisztes varkocsától.

Szeme szép volt. Élet, szellem, tüz szikrázott bennük.

Szokása szerint fölfelé, a szoba menyezetére nézett. Mellényzsebében tubákot tartott. Onnét sürüen szippantott, mikor valamin törte a fejét. Ezért mondta róla Pope angol iró: „A szavojai herceg csaknem annyi várost vesz (be), a mennyi tubákot.”

A császár, tekintettel arra, hogy a nagy hadvezér a béketárgyalásokra volt elutazóban, a hol diplomáciai téren kellett győzelmet aratnia, érdeklődött a dolgok állása iránt.

- Van reménye, hogy Mailandot megkapjuk? - kérdezte a szükszavu, zárkózott emberkétől.

- Remény, ezt a fogalmat, felség, nem ismerem. Én soha sem reméltem semmit. A remény csak arra való, hogy háboruban és politikában egyaránt megbénitsa a buzgalmunkat... Igye­kez­ni fogok, hogy megszerezzem.

- Sok cselszövénynyel lesz dolga. A francia diplomácia ravasz, igen ravasz.

Eugén mosolygott.

- Az igaz. De nincs nagyobb ravaszság a becsületességnél.

- Egyet nem értek, herceg. Tudomásomra esett, hogy néhány évvel ezelőtt, mikor még Spanyol­országban voltam, titokban megkinálták a lengyel koronával. Miért titkolta el e nagy megtiszteltetést? S miért nem fogadta el?

- Nem fogadtam el, mert lelkem nyugalmát soha sem tudnám fölcserélni koronával. Kértem a küldöttséget, hogy még a fölajánlást is titokban tartsák, nehogy ezzel is fölkeltsem az emberek legcsunyább érzését, az irigységet.

- Igazat mond. Mindig igazat mond. Mielőtt elbucsuznám öntől, herceg, szeretnék köztünk tisztázni egy dolgot. Két elődömet szolgálta kardjával és tanácsával. Az atyámat, a ki önt fia gyanánt szerette. A fivéremet, a ki önnek testvére és barátja volt. Köztünk - fájdalom - hüvösebb a viszony. E körülményt az ellenségei nagyon kihasználják. Ne utazzék el azzal a gondolattal, hogy e hüvös tartózkodás oka: személyéhez való bizalmatlanság vagy hálát­lanság. Az ön győzelmei nélkül ma más volna Európa képe. A francia terv, a mely elragadta volna házunktól a császári koronát; fölszabaditotta volna Magyarországot; semleges államot csinált volna Felső-Olaszországból, Svájcból és Tirolból; s a huszonkét spanyol királyságot magához ragadta volna: ön nélkül végre volna hajtva... Mindezt tudom, érzem, méltányolom.

A herceg bátran, egyenesen a császár szemébe nézett.

- Tábornokok és politikusok sorsa közös a citroméval. Kifacsarják és eldobják. Miért legyek én kivétel, felség?

Károly kalapját idegesen a szemébe huzta. Üde, fiatal arcán kemény, makacs vonás látszott.

- Wallenstein óta az osztrák ház soha sem adja egy kézbe a kardot és az erszényt. Elvből nem bizik egyetlen győzelmes hadvezérében sem... Most már tudja.

A herceg mozgékony, szellemes arca elborult.

- Ha ez a Habsburgok kormányzati szabálya: meg kell előtte hajolnom, felség. Felséged két elődje nem éreztette velem.

- Az a baj, herceg, hogy én vagyok a harmadik. Micsoda hatalom és tekintély fut össze annak kezében, a ki egymásután három császár teljes bizalmát birja!... S most még egy csiribiri ügy! Olvassa el a Pálffy jelentését.

A herceg végigfutotta a Hartl-féle ügy iratait.

- Nos? - kérdezte Károly türelmetlenül.

- Nincs véleményem. A terv már, a mint látom, megnyerte felséged tetszését.

- Paperlapap! Az nem akadálya semminek. A két ember, a kiről szó van, nekem nagy alkal­matlanság. E percben a cárnál mesterkednek. Még beleviszik valami meggondolatlanságba. Pedig békében akarok élni vele...

- Pálffytól ügyetlenség, hogy ilyen természetü ügyekkel jön felséged szine elé. A mit Hartl ajánl, közönséges orgyilkosság. Felségednek abba nem szabad beleelegyedni... Az állam kormányzásának gondja a nélkül is irtóztató... Az a szomoru hivatásunk, hogy égetéssel és vérontással, szigorral és nyomoruság előidézésével fokozzuk az emberiség szenvedését... A dicsőség, hirnév és hatalom rabszolgái vagyunk, felség... Ha másra nem is, jó hirünkre - mint az asszonynak - adni kell.

Károly e becsületes, nyilt véleményre, a melyet maga sajtolt ki a hercegből, elvörösödött. Alapjában véve jó szive volt és zsarnok hajlamai nem igen voltak.

Eugén herceg észrevette a császár zavarát. Enyhitett egy keveset itélete ridegségén.

- Mindentől eltekintve, a dolog nagy lármát csapna. Európai botránynyá fujnák föl felséged ellenségei. A cár szereti Rákóczit és Bercsényit. Tervei vannak velük. Ha politikája e jövendő eszközeit ily módon elveszitené, ázsiai dühe nem ismerne határokat. Talán háborut inditana. De ha nem tenné is: telekiabálná a világot, hogy brávókkal cimborál a római császár. Felséged tartozik vele állása méltóságának, de saját nemes, emberséges érzésének is, hogy tagadja meg beleegyezését e hitvány tervtől.

A császár szó nélkül megfogta az irást és kettérepesztette...

IX. Nábobok koldusbotja.

A kurucok már csak a cárban biztak. Minden követ megmozgattak, hogy fegyveres beavatko­zásra birják. Igazi csoda, hogy a tokaji borban támadt e tervnek veszedelmes ellensége. Nagy Péter nap-nap után fölhörpintett annak égi harmatából, hogy mire a két ország kiküldött férfiai tanácskozásra összejöttek, nem tudott a lábára állani. Ágyba kellett fektetni ő felségét.

Megeshetik, hogy a ravasz cár nem akart szint vallani. Sok fából faragott politikus létére, a kinek az ivás a nélkül is kedves időtöltése volt, a magyar bort játszotta ki a magyar szövetség ellen.

Nehéz dolog lesni, a hatalmas ur, a kitől a nemzet szabadulását reményli, mikor józanodik ki. Másrészt, nemzeti hiuság kérdése, hogy a tokaji aszuból kiáradó aranyos párák és ködök ne tisztuljanak el egyhamar a vudkiivó cár agyvelejéről...

A cárral való barátkozást egyedül Vetés ellenezte, a fejedelem párisi ügyvivője. Óvta Rákóczit, ne bizza a muszka udvarra életét és szabadságát. Maga a cár jó ember, de részegségében minden gazságra rávehetik miniszterei. Azokat pedig bármely pillanatban megvásárolhatja a bécsi követ, a ki ügyes ember s kezei - e célra - ugyancsak „föl vannak gyürüzve!”

Pusztába kiáltó szó! A fejedelem környezete imádta a cárt. Csak benne látta a szabadulást...

A mig Rákóczi a cár megnyerésén fáradozott, Károlyi itthon nyélbe ütötte a szatmári békét. A fejedelem hasztalan igyekezett éles hangu tiltakozó iratával „lázadást idézni elő” Károlyi ellen. A kifáradt ország kapva-kapott a békén.

A tábor, a tábor

Zászlóit lehajtja

A majtényi páston;

Szegény kuruc tábor...

Haj, Károlyi Sándor!

Április 30-án tizezer kuruclovas élén Károlyi és tisztikara Pálffy kezébe letette a hüségesküt.

Száznegyvenkilenc dicsőséges Rákóczi-zászlót leszurtak a földbe s gazdátlanul otthagyták a mezőn. A császár dragonyosai szedték össze...

*

A vérevesztett ország tehát meghódolt. A kik megmaradtak a fejedelem hüségében, azok kö­zül is nem egynek elcsüggedt a lelke. Mint zivatarba, szélvészek kavargásába került madarak, a hasztalan röpködésbe szegények kifáradtak. Maga Vetés, francia ügyvivője, ugy látja, hogy vége mindennek. Sötét jóslatot mond: „Fenséged soha sem fogja látni e kedves hazát, hanem ha a bécsi udvar jóakaratának kapuján át...”

Pedig a bujdosók még reménykedtek. Visockán Bercsényi, Eszterházi, Forgách, mind a hárman feleségestől, napokig együtt mulattak a fejedelemmel és a cár minisztereivel, a kik ugyancsak biztatták a vizbenhalókat. A palota kertjében reménykedve sétálgattak az urak és a dámák a nyári alkonyatban. Fenyő-, citrom-, narancsfa és póma-gránát viritott mindenütt. Hallgatag, sovány zöld fenyők, a melyek életük legszomorubb utjára emlékeztették őket: a mikor, hazájukat odahagyva, átjöttek a Kárpátok fenyvesein. A Szon vize csöndesen folyt a kert alatt. A hold fénye, mint szép, halvány, remegő női arc a tükörben, ugy nézegette magát hullámaiban...

A fejedelem maga levert volt. A megalkuvás szelleme, mint a légvonat, már beosont a cselé­dei közé is. Giczey Gábor, Komáromi, bejárók s négy belső inasa kiléptek a szolgálatából. Még aznap el is indultak Magyarország felé... A szatmári béke „szépen szóló sípszava” édesgette, csalogatta hazafelé őket...

Megoldódott a kéve. Nemsokára Kandó Zsigmond, a fejedelem kancellistája vett bucsut a kapu­félfától. Bercsényi mérgesen kifakadt. A fejedelem megrázta szeliden a hosszu, barna haját.

- Holt hirét hozták az anyjának... - emigyen védelmezte.

Azután Hellenbach, Keczer Sándor, Sréter János, Nedeczky Sándor váltak hütlenekké. Alázatos bucsuirásukban még tövissel is megszurták urukat, mondván: „Ugyis felséged kez­dette el a bécsi udvarhoz való recursust.” No lám!...

Ebben az időben Lengyelországban nagy árvizek voltak. A fejedelem is csolnakon jutott be Szurova nevü maga falujába. A hegyek között a viz elsodort egy fából épült vendégfogadót, a táncoló, hejehujázó lakodalmas néppel együtt. Malum omen! - vélekedett a babonás Bercsé­nyi. - Inkább német veszett volna el benne.

Nem volt már kurucság sehol. Az ország valamennyi erőssége német kézre jutott. Charrier ezrede - az utolsó - átvergődött ugyan lengyel földre és a cárnak segédhadul ajánlkozott. Nem kellettek, még enni sem adtak eleget nekik. Végképp elzüllöttek.

Élete és személyes szabadsága sem volt már lengyel földön biztosságban a fejedelemnek. A lengyel király titokban egyik osztrák főhercegnő kezéért esengett. Ezen fölbátorodva, két kompánia német a viszocskai erdőben leselkedett - hogy elfogja - Rákóczira. Sőt Ribinszky lengyel generálist kétszázezer forintért és grófi cimért az udvar föl akarta bérelni, hogy „végezzen” vele.

A szabadságharc ragyogó költészete kezdett belefuladni az anyagi gondok silány prózájába. A fejedelem udvara, a vele kijött urak inséget szenvedtek. Jaroszlaui jószágát már elzálogosi­totta, hogy a cár udvarában méltóképpen fölléphessen.

Ráadásul a szorongatott francia király minisztere epés és szemtelen megjegyzésekkel kel­le­metlenkedett, a miket az ügyetlen vagy gonosz indulatu Vetés nagy szivbeli gyönyörüséggel adott tudtára az urának. Torcy Rákóczit okolta Magyarország elvesztéseért. Hogy kijött, cser­ben hagyta hiveit, ennek keserü gyümölcse a szatmári béke. Képességénél mindig nagyobb volt a szerencséje, „lyukas táska” létére pénzét a hadak helyett fényüzésre, kápráztató királyi udvartartás majmolására vesztegette.

A porosz király hideg hozzá, nehogy Berlinben meglátogassa. A francia király felénél is kevesebbre leszállitja az évdiját. Az orosz cár, a kinek árnyékául szegődik, a kit a Visztulán hajókázva és mulatozva követ, megunta, oldózkodik tőle. Végül is megszökik előle. Karlsz­badba megy a rossz máját gyógyitgatni. Az angol és hollandi szimpatia kihülőfélben. Ők csak a maguk érdekét nézik. Békét akarnak kötni minden áron s a magyar-kérdés háborut jelentene. A fejedelem érzi, hogy „a kiszopott narancs” sorsára jutott, „melynek héját elvetik”.

Sieniawszky, a lengyel kancellár is meginog. Sőt asszonya is, a fejedelem szépséges, benső barátnője. Sürün jár hozzájuk a levél Bécsből... „Ausztriások” ők már... Nemcsak a patkányok hagyják el sietve a sülyedő biborszinü gályát, hanem a kedves kis fehér egérke is. Szerelmes asszonyok is menekülnek már a nagy szabadsághős büvköréből.

Az alatt a bujdosó kurucok, a fejedelem udvari emberei, a fényes tábornokok, szükösen éltek; nem sok idő mulva, nyomoruságosan.

A magyar nábobok, rengeteg uradalmak tulajdonosai, mind lejebb lépkedtek a szegénység fekete lépcsőfokán.

Bercsényi, „pro extrema consolatione”, a maga fogyatkozásával „egynéhány aranykát” küld egy Eszterházinak.

„Antal ur” bizony unja az idegen földön való lakást. A mi kevés pénze volt, abból kifogyott. Nem tudja, hogyan, miből lehessen megélnie. Mint ezer meg ezer szegény jobbágya, a gazdag Eszterházi is remeg, ha a kemény, dermesztő télre gondol.

Bercsényi uram is megvallja, nehéz bajban van. Ha csak egyedül volna! De felesége fél „az evan­géliom átkától”. Árust keres ezüstmüvére. Eddig félve dugdosott utolsó erszénye is ugyan­csak vékonyodik. Elfogy a hóval. Akkor az után, „csak nyersen ha rágom ezután a sóskát”.

A mig benne tart, a kuruc nábobok zálogba teszik minden pénzt érő marhájukat. Erre céloz tréfálkodva Forgách, hogy Istennek hála, megépült. Meg is hizott egy kicsit, de nem csoda, mert ezüstöt eszik, aranyos tüzet és aranyos szerszámokat iszik rá. Ha annak is vége leszen, „Forgách forgácsot rág”.

A fővezérnek a francia király, az egyiptomi hét bő esztendőben gyönyörü, drága ezüstkész­letet küldött ajándékba. Most, a sovány, keserves években arra is rákerül a sor.

- Semmit sem adott többet tálnál - mondá Bercsényi szarkasztikusan - kibül enném, ha volna mit. Magát eszem már a tálat...

Bercsényi nyiltan föltárja a nábobok sorát a fejedelemnek: Antalnak, Forgáchnak már semmi­jök sincs. Szánakozásra méltók szegények. Mégis azt mondják, el nem szakadnak koldulva is, nagyságodtól.

Vay Ádám uram rettenetes bus. Megüti a lapos guta. Két hétig sem élhet meg, annyia sincsen.

Végső reménytelenségben hányattatunk - irja egyik levelében. - Minden elhagyott, éhenhaló magyar csak rám szorul. Zálogos pénzével is segiti sirva, mikor sirva kéri Istenért, mert nem mehet ki halálra.

Később még hangosabb a panasza: ott fetrengenek a limbusban, sóhajtoznak az egekre. Mert előbb kifogytak az erszényből, mint a reménységből...

A fejedelem követe, Vetés, Párisban kiküldetésben lévén, adósságból él. Már a ruháit is elzálogositja. Sőt, negyvenezer frank erejéig becsapja a Rákóczi által rábizott gyémántokat.

A nemes kompánia, a fejedelem legkedvesebb testőrsége, nem akar elszéledni. Sanyarognak és rongyosodnak a máskor ragyogó urfiak. Pedig a had nem élhet széllel, harmattal. Legalább „lábbelire valót” kérnek Krucsai István utján.

A fejedelem küldi őket, mert, noha senkit maga mellől elüzni nem kiván, nem akar oka lenni senki szerencsétlenségének.

Ám a nemes urakat nem riasztja el semmiféle nélkülözés. Végső szükségökben sem tudnak el­vál­ni imádott uruktól. Készek mindenüket eladni, de egy sem távozik el ő felsége hüsége mellől.

Rákóczi nem hagyja hiveit mindhalálig; de anyagi forrásai kiapadóban. A francia segélypénz hordócskája vékonyan ereszti. El van rá szánva, hogy embereit kisegiti, udvarát - bár takaré­kosan - föntartja. Ám a nábobok nem szokták meg a nélkülözést, türelmetlenek.

Bercsényi is türelmetlen. Meg azután az „ebnyuzta köszvény” is gyötri.

- Felségednek méltóztatik javallani - tör ki belőle a keserüség és méreg - ha nincs is mit enni, mégis együnk; ha nem maradhatunk is, békével lakjunk. Nagy kérdés pedig, miként lehessen élni a nincsennel... Meglehet az, elbocsátom embereimet; de előre minjárást koporsót csinál­tatok a feleségemnek... Ha pedig van reménysége az embernek, rövidebbek napjai...

Igy lesték, várták a hüségben maradt kurucok, „merre villámlik a szerencse?” De bizony nem villámlott semerről. Nehéz, sötét téli borulat födte az eget. Nem nyári felhők, a miknek mélységében fényes villám lobog! Vigasztalan, ólmos, didergő felhők, a melyekből szakadt a hó és belepte a letünt kurucvilág minden emlékét:

Zöld erdő harmatát,

Piros csizmám nyomát

Hóval lepi be a tél,

Hóval lepi be a tél.

*

- Vén Ántikrisztus, maholnap megint teljesen elfogy a pénzünk; de hát - mint Bercsényi uram mondja - a ki tavaszi sóskán hizni akar, ki kell annak, ha szalmán is, telelni...

Igy szólt Forgách Simon az öreg Csontoshoz, a ki lengyelországi számkivetésében sem szakadt el tőle.

A strázsamester éppen felséges marhapörköltet készitett. Tüztől nekipirosodott képét a gazdája felé forditotta.

- Ne mutogasson gróf uram a karón ülő varjura. Még észreveszi, elszáll... Pedig kár volna a szép koromfekete madárért. Ugy megszokott már a keritésünkön!...

Forgách Simon fölállott az asztal mellől. Olyan meleg, barátságos pillantást vetett az öregre, hogy a kevélységtől, meg az örömtől a cserzett, vén arcbőre még jobban tüzbe borult.

- Fekete madár ül a magyar nemzet keritésén, igaz... Hadd pihenje, tollázkodja ki magát. Hosszu utról jött. Hadd károgjon, ha az a mulatsága. Ne félj, Rákóczi majd elhajtja.

Csontos Mihály sóhajtott.

- Vajjon elhajtja-e?

Forgách élesen, fürkészve nézett a vén katona szeme közé.

- Még kételkedsz benne? A mindenható Istenre mondom: elhajtja... A balsors madara tavasz­nál tovább nem éktelenkedik a portánkon. Szellőfúva jön a hire: Danckán vásár készül. Vagy a muszka, vagy francia uram, vagy a burkus király, vagy mind a három: megsegitik haddal a német ellen a mi édes, jó urunkat...

Csontos vigyázva meghigitotta a pörkölt levét.

- Annyi ez a reménység, mint kilenc medvének egy vadkörte. A lelkünk éhen veszhet tőle... Hanem hát, Isten neki, fakereszt! Az a fő, hogy kegyelmes gróf uram el ne veszitse jókedve szép piros pántlikáját. Ha valamelyik ellensége meglelné, hej, de örömest a kalapjához tüzné!

Forgách megveregette a strázsamester vállát.

- Engem ne félts. Ha valaki, mint más a bokrétás, pántlikás vőfélypálcát, oly vigan, gondta­lanul és módisan fogja a koldusbotját, hát én ugy fogom az enyémet. A szatmári szekérnyom után kullogjon más, mint a talpaégett kutya. Mink megmaradunk ugy-e, öreg szógám, a fejedelem hüségében?... Pénz kellene megint, az a nagyobbik baj. Vexlire már rég nem ad a zsidó semmit. Az ezüstmarháink, aranytálaink fogytán vannak. Maholnap a feleségem násfá­jára, meg gyürüire kerül a sor. Nem szabad, hogy megsejtse a világ, micsoda ügyefogyott, savanyu szegénységben élünk.

Csontos a kezefejével végigsimitotta a bajuszát.

- Ha szegényen, ha nem, de pompásan élünk. A Herkó Páter sem evett ennél jobb pörköltet.

- Akkor csak boritsd ki hirtelen. Ebédeljünk meg ma korábban. Délutánra vendég igérkezett.

- Vendég? Az áldóját! Egy átalag borunk van csak. Az utolsó. Megiszsza az átkozott.

Forgách kezét a Csontos szájára tette.

- Csitt te! Bercsényi uram jön, Antal urral.

A strázsamester arca jobban ragyogott a lángnál, a melyről elhuzta a lábast s felséges tartal­mát jól megrázta.

- Nagy Bercsényi Miklós jön? A fekete madárnak akkor lüttek...

De bizony előbb más, nem várt vendég érkezett. Mintha a felhőből csöppent volna, Bachrach kopogtatott be, alig hogy megebédeltek. Jó nagy utat tehetett meg Bécstől idáig. A lengyel zsidók hosszu, fekete selyemkaftánja s papmacska hernyós sapkája volt rajta. Balkarján a nevezetes sárga folt. Szürke félszeme, mint a parázs, ugy égett, villogott. Egy pillanat alatt körülfutott éles, fürkésző tekintete a szobákon.

- Hiába, az ur pokolban is ur. Oly kedves, finom itt minden, akár a Burgban. Élni még mindig tudunk, gróf ur.

Forgách megörült az udvari zsidónak. Csontos uram nem kevésbbé. A mig az asztalt sietve leszedte, biztató pillantásokat vetett rá. Az Istentől elátkozott helyen, a hol hitelből és zálogból éltek, a zsidó fogalma egy volt a pénzhezjutás fogalmával. Rossz, veszett üzletet - a minő a bujdosók dolga - csak velük lehet nyélbe ütni.

Forgách üléssel kinálta meg Bachrachot. A félszemü bankár vigyázva széthuzta a kaftánja két szárnyát s leült. Szokása szerint, a sapkája bolyhos prémjét simogatta.

- Mikor utoljára láttam a gróf urat Bécsben, sima leányképe volt. Hej, micsoda nagy kár, hogy a szép aranyszőke bajuszát azóta megnövesztette!

Forgách mosolygott. Eszébe jutott a bécsi találkozásuk, mikor a szállásán Bachrachot bemutatta Károlyinak. Ma is előtte volt, mily kiváncsian és hosszasan vizsgálgatta a bankár a Károlyi eszes, erélyes arcát s „született számoló”-nak nevezte a nyugtalan, éles szeméért és hajlott orráért.

Mily furcsa az élet! Akkor ő tüntetett a németes érzésével s Rákóczi munkácsi vereségének hirével kedveskedett a barátjának. Ő most számkivetésben él, mint a császári család halálos ellensége. Károlyi akkor megfenyegette a vámost - a ki a vámot bevasalta rajta - hogy visszajön a pénzeért néhány ezer jó kuruc lovassal. Megigérte, szavát tartotta. Hányszor fölégette és fölnyargalta Bécset! Vitézei a vadaskertben a császár kedves vadászó párducait agyonlövöldözték s bőrüket kacagány gyanánt a vállukra keritették. Sőt egyszer magát ő római szent felségét is csufosan megszalasztották. S ime, hogy megváltoztak az idők! Ma a Burg őrsége tisztelegve fegyverbe lép, ha gróf Károlyi Sándor hintaja befordul a kapun.

Bachrach - mint a nyitott ó-testamentumban - ugy olvasott Forgách gondolatában. Halvány, mogorva arcán fölvillant a sajnálkozás fénye; de a hogy fölvillant, el is enyészett, nehogy az érzékeny, büszke nagy ur, észrevegye.

- Nem is kérdi, gróf ur, mi járatban vagyok?

- Nem tudom mire vélni a lengyel sétát. Mi bujdosók, mintha a holttenger partján élnénk. Velünk üzletet aligha csinálhat. Ugy van ugy, Bachrach mester, a kurucok ügye szerencsésen eljutott a holttenger partjához. A reménységnek egyetlen fényes tollu madara sem tud át­repülni rajta... Kifárad mind és belévesz...

A bankár nem tekintett Forgáchra. A sapkája belsejét tanulmányozta nagy buzgósággal. A félszeme világát abba temette.

- Bachrach élelmes. A hasznocska szagát messziről megérzi. A holttenger sem olyan fekete, a milyennek festik. Kinálkozik üzlet ott is. Üzlet és haszon...

Forgách figyelni kezdett.

- Csipp-csupp üzlet lehet az s nyomoruságos haszon.

A holttenger partján elhullott állatok csontja, szaruja, patája, bőre... Koldustanya ez, mester, egy kis kézizálog-üzlet virágzik, egyéb semmi. Becsapunk egy-egy ezüst tálat, ékszert, szer­szá­mot, forgót, ha nagyon megszorulunk. Egy-két tincses, jószivü lengyel zsidócska lebonyo­litja a kurucvilág minden anyagi kérdését. Ők a mi bankáraink. S Forgách Simon boldog, ha Efráim négy-öt aranykát ád a menteláncára. Mert adhatna bármit is, azt is köszönettel elfogadná, nagyon meg lévén szorulva ő kegyelme...

Bachrach még mindig a sapkája bélésének titkába igyekezett - ugy látszik, siker nélkül - behatolni. Egyik szeme fekete kötelékben, másikkal mintha a bocher-sapka lelkébe szeretne pillantani, oly állhatatosan nézte.

- Zsidó vagyok, vagyonszerzés a mesterségem. A mint magas, vagy alacsony kamatlábat fizet­nek, a szerint becsülöm az embereket. Hazám ott van, a hol a pénzem jövedelmezőbben forgathatom. Császárpárti vagyok, mert a császár csinálja a háborut s a háboru az én aratásom. Ám a nábobok előtt, a kik koldusbotot vettek a kezökbe Rákócziért: meghatottsággal hajtok fejet... Bercsényi, Eszterházi, Vay, Csáki: derék, finom urak; de a gróf ur egy fejjel magasabb mindenkinél. Négy esztendeig tartotta minden ok nélkül fogságban a konfederáció. S most mégis, Rákóczi után a legnagyobb vagyont áldozza föl, hogy megszégyenitse ellenségeit... Politikába nem elegyedem. Csunya mesterség, de az uraké a legrosszabb politika. Az volna a magyar nemzet érdekében, ha törvényben tiltaná el minden nagyvagyonu fiait a politizálástól. Minden szabadságharcuk azzal végződik, hogy a leggazdagabb hazafiakat lefejezi a német vagy számüzetésbe küldi. A gróf urék dicsőséget aratnak, az osztrákok csak konfiskálnak... Pah, zsidóészszel én megforditanám a dolgot. Egyetlen gazdag magyar urnak sem engedném meg, hogy a császárral összevesszen.

Mit gondol, méltóságod, mi a hét évig tartó nagyszerü háborunak a legérzékenyebb veszte­sége? A romhányi csata, vagy a trencséni? Dehogy. Három nagy vagyonnak - a Rákóczi, Bercsényi és Forgách vagyonnak - összeomlása. Mintha az ország három legbővebb vizü folyója származott volna el Ausztriába. S most az ő malmukat hajtja, az ő hajójukat emelgeti, az ő rétjüket öntözi. Éhenkórász tábornokok és eladósodott miniszterek fürödnek benne...

Forgách bizalmatlanul nézett rá, majd gunyolódva vállat vont.

- Ezért jött? Hogy mit és mennyit veszitettem, azt akarja fejből elmésen kiszámitani? Mintha jómagam nem tudnám! Mit akar tulajdonképpen? Mi a célja? Ki küldte, mester?

Bachrach félszeme, mint fényes, hideg acélhorog, Forgáchba kapcsolódott.

- Méltóságodat szeretném rangirozni...

- Engem? Rangirozni? Mint valami eladósodott, tékozló hadnagyocskát? Beszéljünk száraz, üzleti nyelven, udvari zsidócskám: a gyapju már el van adva.

- Micsoda gyapju?

Forgách szeméből szikraeső pattant ki, mint mikor a tüzes vasra pörölylyel keményen rá­ütnek.

- A gyapju el van adva, mester. Örökre, visszavonhatatlanul. Akárki küldte, akármily ménkü nagy ur, minden utóajánlat hasztalan. A kinek eladtam a gyapjut, annak szállitom...

A bankár még egyszer kérdezte:

- Miféle gyapjut?

- A hitemet, becsületemet, hüségemet. Megvette Rákóczi örök áron... Az övé... Egyedül az övé. Rangirozza az öregapját Károly császár... Azaz Károly főherceg. Mert a mig vissza nem vonja a magyar országgyülés a trónfosztó végzést - eb ura a fakó.

Bachrach melankólikusan mosolygott; a fejét rázta. Sapkája prémjét hevesen és türelmetlenül fölborzolta.

- Nem a császár nevében jövök, nem is az udvaréban. A gróf ur birtokán német tábornokok és miniszterek osztozkodtak. Azok inkább elteszik láb alól palotaforradalommal a császárt, hogy sem visszaadják a zsákmányukat... Okos ember létére rossz nyomon jár... Engem a leányom küldött, Ráchel... Olyan, mint a libanoni cédrus. Szemei: rózsák közé hullott nyári éjszakák... Lépése könnyü, mint az erdő sóhajtása... Olyan finom, aranyos zománc van a keleti bőrén, mint egy fölásott tifáni üvegnek...

Forgách szeme pajkosan megcsillant.

- Veszedelmesen dicséri a legféltettebb portékáját... Mit akar vele?

- Az én Ráchelem elütött a fajtámtól. Nem született számoló. Regényeket olvas. A gróf ur élete is regény... Regényhőshöz jobban illik az aranyfelhő, mint a szürke gond. Ő a poétikus oldalát nézi, én kezemben irónnal - kiszámitom, hogy a gróf urat rangirozni kitünő üzlet... Ha én mondom, elhiheti: kifizeti magát.

Forgách homloka ráncba huzódott. Hideg, fagyos lett az arca, szinte fenyegető.

- A maga Ráchelje okos leány. Neki nincsenek ily vigyázatlan tervei... Vagy valamelyik bécsi potentát küldte önt, vagy...

Bachrach fölütötte a fejét. Éles, átható volt a nézése és várakozó, szinte leselkedő.

- Vagy?...

- Vagy egy más nő... Ugy nézett föl rám eddig ez a szent leány, mint a jegenyefa tetejére. Most lehajlik hozzám a sajnálkozása... Lehajlik hozzám... Leszáll, mint csillagos, harmatos este a szakadékok és mélységek fölé. Ennyire jutottam.

Szakadékok közé jutottam, feneketlen mélységbe estem. Talán nagyon is hangosan kiáltottam föl: de profundis clamavi ad te Dominum... Talán erősen kiabáltam, hogy még ő is meghall­hatta... Teremtő Isten, ennyire jutottam!...

A bankár megijedt e vad fájdalom, e vergődő kevélység láttára. Valahol elhibázhatta a dolgát. Nagy urakkal bánni igen nehéz. A pénzét nyiltan, a tenyerén kinálta... Ha legalább selyem­erszénybe rejtette volna!

Most mehet kudarccal, megnyult orral haza. Klára nagykoru lévén, egész vagyonkájával sza­ba­don rendelkezett. Ő adta a leánynak a rossz tanácsot, próbálják meg Forgáchon segiteni... Ugy tudta mindig: nincs szaga a pénznek... Ime van... S nem az a pénz „olet”, a melyen - mint kőrisbogár a falevélen - uzsorás keze hagyta rajta a nyomát. Az a pénz az elviselhetetlen, a mely a kedvesünk kis, könnyü kezéből csillog felénk...

Bachrach indulhatott vissza Bécsbe, a kudarcát megjelenteni. Egy kicsit a szerelmes Consbruch Klára ügynöke volt; de egy kicsit a Bellicumé is...

X. Forgách vallomása.

A párisi tartózkodás szép álma is végét járja. A lenyugvó nap utolsó sugarának csillámlása, a hogy a bujdosó fejedelmet XIV. Lajos udvarában fogadják.

A napkirály ugy szereti, mintha testvére volna. Van is rá nagy oka! Titokban már alkudozik a bécsi udvarral. Wratizláv jóslata, a mely az érsekujvári találkozás óta sokat megcsendült Rákóczi fülében és lelkében - teljesülőben.

- Jól van herceg - igy szólt a német miniszter fájdalmas jóslata - ön Franciaország igéretében bizik. Franciaországéban, a mely kórodája a szószegés folytán szerencsétlenül járt fejedel­mek­nek. Ön is öregbiteni fogja a megcsalt fejedelmek számát. Reményét veszitve hal meg ama kórodában...

Most még ezt nem látta Rákóczi világosan. Most még a királynénál ebédelt, a hol férfias szép­sége, nagy hire és szerencsétlenségének varázsa, fölszította iránta a fényes udvar érdeklő­dését. Megtekinti a királyi istállókat... A királylyal vadászik, „sinkoránta kutyák”-kal. Szar­vas­vadászaton vesz részt fáklyavilágnál... Diszelőadásokat néz végig az udvari szinházban... Álarcos bálon mulat Berry hercegnőnél. Szerecsen királynak öltözik; nem ismer rá senki... Baleset éri - elesik vele a ló - s az egész uri rend látogatja... Landsknechtet játszik (vadonatuj játék) a bajor választóval...

Hercegek, miniszterek, ragyogó szép márkinők, majd szétszedik a nyájasságukkal... Azután jön a memento: az angol királyné - a francia politika másik áldozata - meghal számkivetés­ben... Meghal a nélkül, hogy komolyan csak meg is kisérlenék visszaültetni trónjára, a melyet miattuk veszitett el.

Később csöndesebb és szürkébb napok következnek. Az ujdonság zománca kezd lepattogni a fejedelem nemes alakjáról. Jobban elvonul az udvari élettől. Mindennap misét hallgat; sokat bőjtöl. Ir, olvas, egymagában vadászik, paripáiban gyönyörködik. A hallgatag királyi kertek­ben sétál; eteti a hattyukat; tépelődik, bánkódik, órákig elbolyong, terveiről beszélgetve egy-egy bizalmasával...

Olykor bizalmasai sem látják napokig. Kolostorba vonul, szent gyakorlatokat végez. Készül nagy oltalmazójának, a napkirálynak halála hirére...

Mert XIV. Lajos Szent Lajos napján ágynak dől. Viperával főtt levest adnak be neki vér­tisztitónak. Kihányja. Az ország valamennyi hires orvosa kipróbálja rajta minden tudományát. Hasztalan. Feketedik a teste és fölpuffad... A hogy meghal, kiteritik a maga ágyában. A fején hálósüveg, a kezében feszület...

A három lepedőbe, a melybe bebalzsamozott testét bevarrták s a hármas koporsóba, a melybe beszögezték, a bujdosó kurucok reménységét is eltemették vele.

Következett a törökországi kirándulás. Gallipoliban várt már Rákóczira a szultán veres hintója. (Mikes szerint: veres posztóval bevont kocsi.) Hat helyett négy fehér ló volt elébe fogva. Ugyancsak Mikes szerint: az ügetést már elfelejtették, annyira megöregedtek... Hosszu, ősz szakállu kocsis pipázik kedélyesen a bakon. Füstöli öreg lovait, „nehogy megnáthá­sodjanak...”

Drinápolyban már melegebb, s fejedelmi méltóságához illőbb fogadtatásban van része. Az udvari kapitány kétszáz tiszttel jön elébe, hogy üdvözölje a fényes orcáju padisah nevében. Rákóczi a császár paripáján, nagy pompával megy a városon végig a szállására. A nagyvezir fogadja. Felesége - a szultán leánya - egynéhány selyemkeszkenőt küld neki ajándékba...

A puha selyemkeszkenők s a basák „bülbülszavu”, udvarias viselkedése ellenére, sokáig megrekednek a bujdosók Drinápolyban. Vadásznak a szép sik mezőkön, de már unják. Nem vadászni jöttek, (jobb vadászat esett a fonteneblaui erdőkben), hanem hogy bujdosásuknak végét szakaszszák; de - jajdul föl Mikes - „a reménység igen-igen kezd fagyni bennünk”.

Szives, jó szót ád a török, ám dolguk egy lépést sem halad. Holnap... holnap... holnap... Halogatják a döntést napról-napra. S azalatt szándékukról, a jövőről „hat szót sem lehet belőlük kiráncigálni”.

Két hónap eltelik kinos várakozásban. Végre a császár fogadja a fejedelmet. S jól fogadja. Virágos, nyusztos, selyemkaftánt adat a hátára. Paripát ajándékoz neki, szerszámostól, hozzá drágaköves buzogányt és kardot - az erdélyi fejedelemség e jelvényeit. Harminc „király” kiséri vissza lóháton a szállására. Még a helyet is megfujják török uraimék, a hová Rákóczi leül...

Nagy becsülete vagyon a bujdosóknak. Tele van a török „zsebe, keble, csalmája igérettel”; pénzt is ad bőven. A francia követ azonban egy követ fú a bécsi követtel s a szultánt - a némettel - békekötésre ösztökéli. Az átutazó orleánsi herceg pedig választ sem ad a fejedelem levelére...

... Huszonnégy esztendős béke a császárral. A török tehát csak ijesztgette Bécset Rákóczival. Zsebébe tette, mint a pisztolyt, hogy kedvező föltételeket csikarjon ki általa... Célját elérte, a pisztoly most már szépen a zsebében maradhat.

Bujukdereben mezőn háltatják a bujdosókat. Viszik őket beljebb a birodalomba. Régi, rongyos épületek szomszédságába telepitik be, a melyek tele vannak skorpióval... De mi a skorpió csipése, a bujdosók szivét mardosó fájdalomhoz képest? A francia követ, Bonac márki, a közelükben jár feleségestül, de a finom, figyelmes udvariasság embere még nem volt látogatóban a fejedelemnél. Azt akarja talán, hogy a megcsalt, kifosztott, mindenkitől cserben­hagyott felség menjen először hozzá?...

Jenikőben szép, kényelmes szállást kap a fejedelem. Éppen a tengerparton ütik föl - szép sorjában - a bujdosók sátrát. Végig látnak a gyönyörü kanálison. Hallják a hullámok zugását. „Nagy, rettentő sajkák” előttük mennek el a Fekete-tengeren. Lábainál a végtelen tenger; feje fölött a végtelen égbolt; szivében véghetetlen kétségbeesés: igy éli itt Rákóczi napjait. Mind beljebb szállittatja nemes vendégét a török, nehogy a német békéjét valahogy megzavarja... Nem vendége, foglya már a szultánnak.

Börtöne, sirboltja: Rodostó.

*

A gálya fedélzetén történt, a mely a fejedelmet és kiséretét Rodostóba vitte. Ellenkező szél veszteglésre kényszeritette hajójukat. Hiába dolgozott kétszáz evezős, csüggedten gubbasztot­tak - bevont szárnyu, fáradt sirályok módjára - a vitorlák.

A napfénytől beragyogott tengeren hullám hullámra kél. Az örökös mozgás e hatalmas lát­ványa kedvét szegi azoknak, a kik hazájuktól távol, immár az örökös mozdulatlanság kinjára vannak kárhoztatva.

A fényes orcáju padisah még mindig kegyelmes. Főtisztet és száz katonát rendel ki a gályára diszőrségül. Ám a fejedelem nem a katonákkal törődött; a szegény keresztény rabszolgák sorsa foglalkoztatja, a kik - kiki a maga padjához láncolva - a megszakadásig eveznek. Láncaik csörgése föl-föl sir a fejedelemhez. Nemzete rabságát juttatja eszébe. A fátumot, a mely nem engedte meg, hogy harcaival megszabaditsa. Annyi vérontás, égetés, országdulás, oly sok nemes erőfeszités, mind füstbe ment.

- Szomoru muzsikaszó a lánccsörgés - mondá a fejedelem Forgáchhoz, magához intve és maga mellé ültetve őt.

A véletlen a legjobb szinpadi rendező. A bujdosók közül senki sem volt közelükben e pillanat­ban. Nem volt fül, a mely beszélgetésüket hallotta volna. Később meg, mikor látták, hogy a két férfiu, mint valami mély kutba, ugy beleesett a komoly és hosszu diskurzusba, tisztességtudásból huzódtak el tőlük.

Forgách a nyugtalan tengert nézte. A hullámok lökését fönt is megérezték a födélzeten. Fehér, csillogó sirályfelhő röpködött, vijjongott körülöttük. Napfénytől és tavaszi széltől elbódulva, mintha a tenger is több frisseséget, sót és csipős illatot lehelt volna ki magából, mint máskor szokta.

A spanyol terv titkát Forgách nem akarta magával sirba vinni. Dolmánya béléséből a Voccabella által hozzájuttatott irást régóta kifejtette. Kedvező alkalomra várt, hogy tartalmát elmondja Rákóczinak.

A közlés perce megjött. Az apró betüs irást régen lemásolta rendes, olvasható betükkel. Most oda kinálta, hódoló meghajlással a fejedelemnek.

Rákóczi átvette és belépillantott.

- Emlékirat, Forgách uram?

- Olvassa el felséged figyelmesen. Titkos osztrák államirat hiteles másolata. Voccabella páter juttatta hozzám a koroncói csata után. A mi célja volt, elérte vele. Végleg nekivaditott e pokoli iráskával a császárjának...

A fejedelem rettenetes, égbekiáltó dolgokat tudott meg a II-ik Ferdinánd császár idejében kelt iratból, a mely egy 1626-ban tartott titkos tanács jegyzőkönyvének pontos másolata volt.

A pápai nunciuson, a madridi és flórenci családi megbizotton, Ditrichstein bibornokon és Wallenstein főhadvezéren kivül, Eggenberg herceg és Harrach gróf titkos tanácsosok voltak jelen a nevezetes ülésen. A spanyol tervet terjesztették elő, azt vitatták meg s annak keresztül­vitelét határozták el. Az okmányt a császár és a jelen volt urak valamennyien aláirták.

A spanyol követ, ura nevében fölajánlotta, hogy negyven éven keresztül negyvenezer ember­ből álló spanyol sereget és azonkivül vad kozákhordákat ad a császár kezére a magyarok lefülelésére.

A leigázás terve ez: idegen kormányzókat kell ültetni a barbár magyarok nyakára. Azok az erőszak ezer nemével nyomják, gyötörjék őket. Fontos dolog, hogy az ellen sehol orvoslást ne találjanak. Semmi sem keseriti el a népeket ennél jobban. Ha Bécsbe panaszra mennek, sajnálkozzék ő felsége: a dolog tudtán kivül történt. A bestiák nem látnak az orrukon tul, kész­pénznek veszik a sajnálkozást. Gyülöletük a császár helyett kizárólag a kormányzók ellen fordul.

Őrületbe kell hajtani a népet mindenféle elmés cselszövénynyel. Szörnyü büntetés sujtsa azután az ellenszegülőket.

A büszke, szabadságszerető, igához nem szokott magyar nemzetet ily rendszeres eljárás, a szigoru kormányzók ellen zendülésre birja. Ez esetben meglesz a kivánt alkalom, hogy min­den törvényes forma mellőzésével léphessenek föl a lázadókkal szemben. Végül a kétségbe­esés szélére sodort magyarok szomszédaik és hitsorsosaik segitségéhez folyamodnak. Akkor azután a nemzet főbbjeit, a legjobbakat és leggazdagabbakat, a kik utjában állanak a császár korlátlan egyeduralmának, mind el kell tenni láb alól.

Utasitandók a tábornokok: vásárok, csődületek alkalmával, a legkisebb zavargásra vérfürdőt rendezzenek. Egyik vérfürdőt a másik után, mig a leghatalmasabb és legmerészebb férfiak, a nemzeti fölkelés valamennyi reménybeli vezetői le nem gyilkoltatnak vagy el nem üzetnek. Ha a polgárháboruk egész sora sivataggá teszi az országot, nem baj. Legalább szelidebb és engedékenyebb idegen fajokkal népesithetik be...

Rákóczi vére megdermedt, mire az irást végigolvasta.

- Ez a magyar nemzet kiirtásának terve. Egy császár elfogadta s végrehajtását minden utódja megkisértette. A Zrinyi-Nádasdy összeesküvés is ezen recipe szerint készült. Engem is igy juttattak volna a gyászos szinpadra, ha bécsujhelyi börtönömből barátaim meg nem szök­tetnek...

Forgách sötéten hallgatott; szemét egy pillanatra sem vette le a fejedelem nemes arcáról. Végre megszólalt:

- Ha a páterkák ez irást a sátoromba nem csempészik, most aligha hajóznánk Rodostó felé. Felséged Erdély fejedelme volna, én talán az ország nádora. Mert mikor átjöttem a kurucok­hoz, csakugyan titkos megbizatásom volt Józseftől. Most már elmondhatom, mert halott: azt üzente felségednek, ültessük őt atyja helyett Magyarország királyi székébe. Ő nem vétett ellenünk s szorosan az ország törvényei szerint fog uralkodni...

Rákóczi fölkiáltott meglepetésében, sőt a kezeit is összecsapta.

- Mikor hire járt e titkos megbizatásnak, megkérdeztem tábornagy uramtól, kereken tagadta.

Forgách kibámult a tengerre. Sirályok fehér hófelhő módjára kavarogtak a határtalan vizen. Akárcsak a gondolatai.

- Eltagadtam, mert ez az irás akkor már a kezem közt volt...

A fejedelem eltünődött. Levette a fövegét, szép, fényes barna haját gondolkozva hátra­simi­totta.

- Ha idejében átadja József üzenetét, talán más ösvényre lép a magyar história... Én csak az ország törvényeiért fogtam fegyvert. Szivesen lettem volna egy alkotmánytisztelő Habsburg alattvalója...

Forgách homloka mély ráncba huzódott. Férfias arcának minden vonala megkövült. Mintha egy kiásott szobornak enyhén fénylő szép, klasszikus márványfeje ülne a vállán, - oly fen­séges volt s olyan mozdulatlan. Hanem a szép márványarc hamar megelevenedett.

- Ha a spanyol tervet meg nem kapom, Józsefnek tett meggondolatlan igéretemet talán akkor sem tartom meg. Gondolja meg, felséges uram, gyermekségem óta köztük éltem, a bécsi udvarban nőttem föl... Sokat hallottam olyat, a mit más nem hall. Gyermeknek tartottak s egészen a magukénak: tartózkodás nélkül tárták hát föl előttem legtitkosabb gondolatukat. Mint a trónörökös játszótársához, tábornokok és miniszterek hozzámdörgölőztek.

Száz felől kitapasztaltam, tudom, érzem, vallom: az ausztriai udvar természet szerint való ellen­sége a magyar nemzetnek. Az is marad, a mig Isten a természet folyását meg nem változtatja.

Fegyverrel kiván legyőzni, hogy minden törekvésünket semmivé tegye... Ha kényszeritve időnkint békét kötünk, mindig talál módot, hogy megszegje, mihelyt elég erősnek érzi magát, hogy ránk ujabb csapást mérjen...

Soha, mig áll a világ, nem élhetünk nemzeti szabadságunkban a bécsi udvar alatt. Sőt, ha megalázkodva, jobbágyságra adnánk fejünket s fölvennők a cseh plundrát, még akkor is kitöltené boszuját rajtunk s nemzetünket egy szálig kiirtaná...

Hic aut vincendum, aut moriendum, felséges uram. Vagy a német legyőz fegyverrel és meg­emészt, vagy mi kényszeritjük őt kardunkkal, hogy tegyen le mindörökre országunkról...

A fejedelem csodálkozva hallgatta Forgách Simon vallomását. Az ónodi országgyülés szelle­me árad szavaiból. Valóban, a modennai követ látott be legjobban a lelkébe s a kártyájába. Perzselő, forró lávaként kering vérében az izzó, szenvedélyes fajszeretet. Se az udvar kegye, se a jezsuiták mesterkedése, se tizenhét éves német katonai szolgálata az erős, szilaj magyar érzést belőle ki nem ölték.

Önkénytelenül megragadta kezét s elégtételt szolgáltatott négy esztendei igazságtalan rab­ságáért.

- Azt hittük, Ónodon nem birjuk kimondatni a trónfosztást, ha kegyelmedet, kedves atyámfia előbb hüvösre nem teszszük... S ime, kivilágosodik: még Bercsényi uram sem kivánja inkább kegyelmednél, vajha Isten a kalapos és pendelyes nemzetség életét a markunkba szakasz­taná... Ámen...

- Ámen! Ámen! - mondta rá Bercsényi hozzájuk lépve, mert a hosszu, bizalmas beszélgetés megszurta az orrát a fejedelem barátságára féltékeny főhadvezérnek.

Alkonyodott. Gályák vitorláján, fellegek szélén, hullámok zöld taréján piros fény lángolt. Az evezőlapátok is pirosak voltak s mintha csupa rózsaszin gyöngyszem pergett volna le róluk, a hogy a vizet kétfelé hasitották. A szegény gályarabok durva inge is mintha tirusi biborban fürdött volna. A rózsaszin fényben, életüket is megunva, keservesen csörgették láncukat...

Ám mindez a kis vigasztaló pirosság, - a melynek félóra mulva vége lesz, - micsoda a tenger szürke, sötét, fenyegető alapszinéhez képest? Köd, pára, homály, árnyék leselkedik a végtelen vizeken mindenfelé. Végre nehéz, halotti lepel gyanánt borul égre, tengerre, távoli partokra, az egész világra az éjszaka.

A bujdosók fekete gályája tovább uszik az éjszakában. Halkan, kisértetiesen, tengerbe dobott óriási koporsó módjára. Egyetlen jelzőlámpa ég rajta. A kis-ázsiai parton feleletül kigyul egy-egy láng.

Mintha a kijelölt temető kapujából, a érkező koporsó elé halotti fáklyák tüze sziporkáznék gyászos üdvözletül.

XI. Régi jó ismerősök.

A tengerparton selyem napernyők és divatos női kalapkák viritanak. Pompásan fölszerelt, festett vitorláju velencei gályán az angol követséghez tartozó urak és hölgyek érkeztek Konstantinápolyból, a mely Rodostótól egy napi járóföld tengeren.

Az angol követ nyulánk, magas, javakorabeli férfi. Fiatal, bájos felesége egy percre sem hagyja el, keztyüs kis kezével szerelmesen a karjába kapaszkodik.

Pedig mylady - mikor még Stephney Lucienek hivták - nem ezt a sorsot jósolta magának élete egyik, könyek között mosolygó pillanatában.

A mint előre látta - s oly szép és ifju leánynak, mint ő, nem volt boszorkányság ezt előre látni - előkelő londoni házakban végigtáncolt néhány vig farsangot, s táncával - ha nem is volt Salome - őrülésbe ejtett egy féltucat vörösbarkóju angol Heródest. A nápolyi ut azonban, a melyet ahhoz a föltételhez kötött (Consbruch Klára fehér vállán zokogva), hogy Itália kék ege alá és rossz fogadóiba menekül, ha a kelleténél jobban unja magát, elmaradt; azon egyszerü okból, mert tánc, szinház, vacsorák, evezés, krikett és uj meg uj bársonykalapok próbálgatása között felségesen telt az ideje és nem unta magát. A veresbarkóju, kifogástalan eleganciával öltözködő fiatal gentleman azonban, - a kinek érkezése elé, ugyancsak a Klárival való érzé­keny kibékülés pillanatában, oly fájdalmas lemondás érzésével tekintett, - pontos időben meg­jött és megkérte kezét. Magával is vitte nemsokára, mint szive és háza királynéját, ősei ódon kastélyába. Ám a fiatal asszonyka, a kinek egész valója csupa nyugtalan, fényes láng, egy csöppet sem „didergett” a vastagfalu, komor épületben s lelke nem „fagyott meg”, - de nem ám! - az előkelő, tartózkodó angol élet hideg levegőjében... holott akkor ily bus sorsról ábrán­dozott. Sőt, nővérei hiteles tanusága szerint, soha még szerelmes természetü, bolondos kis vadgalamb nem értett ugy mint ő - a kastély hatholdas parkjában - a turbékoláshoz.

Buccelini nem kis megnyugvással látta a dolgok ily fordulatát. Élete második nagy szenve­délyét, - az első, Lipót császár, régen elhamvadván, - Anniera, később Edithre ruházta át. Majd mikor e fiatal hölgyek, ebben a sorrendben, Lucie példáját követték s ők is veres­barkóju, jól öltözködő gentlemanok szivére és kastélyára kebelezték be boldogság iránt való követelésüket: Buccelini ideje letelt a három, aranyhaju Stephney-leány szolgálatában. Angliának bucsut mondva, visszatért Bécsbe, virágot és játékszert küldözve a kis aranyhaju babyknek, a kik (valamennyien anyjukhoz hasonlitva) a világ legfényüzőbb és legkényelme­sebb jégvermeiben, - az angol kastélyokban, - születésök által Stephney György gőgös, nagy­apai örömét évről-évre gyarapitották...

Nini, nem Williams az ott? A követségi futárok ezüstzsinóros, baracklekvár szinü ruhájában pompázik most is. Magasszáru lakkcsizmája, a melyben valamikor Lucie magát kacéran néze­gette, vakitóan tündöklik.

Hol vannak a régi jó idők, a mikor bőrtáskájába Edith rakta be a követségi jelentéseket és ragyogó szemével apját ügyelve, a pofaszakállát gyöngéden megrángatta!

Stephney György, igaz, egész Albion sérelmét látta egy követségi futár barkójának ily tiszteletlen megcibálásában, Williamsnak azonban még ma is szétszalad minden arcvonása a gyönyörüségtől, ha a szenvedett édes sérelemre gondol...

Urnője háta mögött lépkedve, karján a mylady selyemköpönyegével, még egy más emlék is megelevenedik Williams becsületes brit lelkében.

Stephney levelét viszi Forgáchnak s a krasznahorkai vár kertjében - baracklekvár szinü, ezüstzsinóros ruhájában - oly ragyogó jelenség gyanánt lép elő a szétnyilt bokrok közül, mint Vénusz a tenger habjaiból.

Forgáchot a forrásnál találja. Hanyatt fekszik s a kopaszodó fák között a kék eget nézi.

A hulló leveleken őz közeledik vigyázva. Szép kis feje van, fényes, nagy szeme, kedves és félénk mozdulata, - akárcsak Consbruch Klárának.

Ugyanez alkalommal, a melyet Forgách kétszeri baráti kézszoritása tett Williams szemében emlékezetessé, Stephney levele mellett még egy fiatal, kedves és „nagyon komoly” urhölgy üzenetét adta át, a ki a fogoly főurra sokat gondol és kiszabaditásán fáradozik.

Williams emlékeit csak közvetetlenebbé teszi az a körülmény, hogy a szóban lévő kedves, fiatal és „nagyon komoly” leány előtte lépked a mylady oldalán, szép, barna, fényes, puha haját időnkint elsimitva a homlokáról...

A társaság Rodostó közelében jár. Mintha a városka kertben feküdnék, oly üde és kedves a környéke. Szőlőhegyek köritik, gyümölcsöskertek, sötét ciprusfák és bolyhos, ezüstös olajfák. Piros gránátalma villog ki a lombok közül. Mylady elkiáltja magát örömében és elragad­tatásában.

- Nézd, Klárika, mily szép helyen laknak!

Consbruch Klára nagyon meg van hatva. Sokáig nem felel; a várost, a vidéket, a kerteket, a tengert, az egésznek képét nézi, mintha lelkébe akarná vésni mindörökre.

A tenger közepéből kővévált sziget emelkedik ki, a Marmora-sziget. Tündöklő, hófehér már­ványfalai messzire világitanak. Távolabb, az ázsiai félsziget látszik; magas sziklabércek kék vonala; a brusszai Olympus.

A levegő tiszta, átlátszó. Nyugodt, derült, álmodozó a napsütött tenger. Vitorlák és sirályok fehér szárnya lebben meg rajta.

Klára nézi, nézi mindezt a gyönyörüséget. Nézi a szemével, nézi a szivével, nézi a fájdalmas, titkolt - de hasztalan titkolt - első, utolsó, örök szerelmével...

Mylady elereszti férje karját s minden részvéte és figyelme barátnője felé fordul.

- Most jobb gardedámod leszek, Klárám, mint mikor sötétszinü ruháim a fogason unatkoztak; szines szalagok viritottak a hajamban; s a buzakalászt, az érett kor jelvényét, Forgách kedve­ért a kalapomról titokban lefejtettem.

Klára szép kis komoly arcán megcsillant a verőfény.

- S a mikor, mint a vőfély-pálcán, oly sok szalag röpködött rajtad...

Mylady megszoritotta a barátnője karját s a hangját meghalkitotta.

- Egon semmit sem tud az esetemről. El ne árulj, kis lelkem. A legokosabb férj is felség­sértésnek veszi, ha lánykorunk álmai nem mindig az ő legmagasabb személyére vonatkoztak...

Mylord tenyerével elárnyalta hideg, büszke szemét s a távolba tekintett.

- Egy lovas.

Valóban, lovas léptetett alá a lejtőn. A magyarok utcája felől jött s a tengerpartra igyekezett. Ugy látszik, megpillantotta a velencei gályát s a virágos mezőn lépkedő uri társaságot. Hirtelen elhatározással megforditotta lova fejét s egyenesen feléjük tartott.

Még messze járt tőlük, alakját, arcát ki sem vehették, mikor Lucie érezte, hogy Klárika össze­rázkódik s hirtelen megáll. Rá nézett: ugyan mi lelte?

A finom, törékeny kis babaalak mintha meghajolnék viharos érzések sulyától. Arcocskáján előbb lángoló pipacsok nyiltak, azután fehér vizililiomok sápadoztak. Szürke, fényes szemét oly tágra nyitotta, mintha a lélek e résen, a lassan léptető délceg lovast mindenestől be akarná engedni a szive közepébe...

Mint egyszer, régen, a bécsi ballet előadásán, a mikor az elővágtató hat hattyulovag egyiké­ben Forgáchra ismert: szive épp oly hevesen vert a magányos lovas láttára. Lélekzete elakadt, szeme tele lett könnyel, a szájacskája nevetett is, sirt is egyszerre. Mintha a napsütött tenger, a mely a festett vitorláju velencei gályát emelgeti, őt is tova ragadná s ő lehunyt szemmel, boldogságtól szédülő fejjel rábizná magát a hullámokra, csak vigyék... vigyék...

Lucienak csak rá kellett nézni barátnőjére, hogy a közeledő lovasban Forgáchra ismerjen.

A lovas is, mintha megismerné őket. Megereszti a kantárszárat s vágtatva ér hozzájuk.

Williams, a királynő hivatalnokának méltóságáról és a hölgyek iránt tartozó tiszteletről meg­feledkezve, vad indiánus módjára elrikoltja magát s a magasszáru, sarkantyus lakkcsizmák dacára, örömében haditáncot jár.

Forgách - egy kicsit bicegve - leugrik lováról s kitárt karokkal siet a társaság felé.

Az egész társaság felé, de lelke csak a Consbruch Klára kedves, törékeny babaalakját öleli át...

Lucie, megemlékezve szigoru gardedámi kötelességéről, a mely oly szép, fiatal, özvegy emberrel szemben, a minő Forgách, kétszeres vigyázatra kell, hogy intse: előlép és bemutatja egymásnak a férfiakat. Sőt egy lépéssel tovább megy a gardedámi kötelesség rögös utján, s mielőtt végzetes sétára engedné őket (még idejében, nehogy késő legyen), Klára füléhez hajlik és inti, óvja a legutolsó pillanatban:

- A gróf már nem a régi, fényes szerencse többé. Jószágait elvették és számkivetésben él...

Ám a hogy Klárikát ismerjük, ez a figyelmeztetés fölösleges volt.

Megindultak a kurucok szállásai felé. Legelől Klári Forgáchcsal. Utánuk jó messzire Lucie támaszkodik a férje karjára és hozzá simul szerelmesen. A missz, a követség szolgaszemély­zete követik őket. A menetet Williams zárja be, Forgách lovát vezeti kantárszáron. Homlokát vörösre dörzsöli megelégedésében s minden igaz ok nélkül halkan, magában vihog.

A Márvány-sziget fehér falai messzire világitanak. A tenger nyugodt, csöndes, mintha mélyen alvó leány volna...

A sima, végtelen tenger látása sóvárgó vágyódást keltett Forgáchban, de a leányban is, egy, szivüknek drágább, szentebb tájék után.

S mintha átérezné, mi ment végbe a Klárika lelkében, mikor a német haddal a nagy magyar sikságon áthaladt, reménytelen számkivetéséről megfeledkezve, kecsegtető képet rajzolt jövő­jükről.

- Elmegyünk nászutra a halott országba. Átkelünk a Tiszán; együtt megyünk naphosszat a napsütött sikságon. Messziről ezüst tavak reszketnek, fényes vizesések morajlanak, tündér­paloták épülnek a délibáb jóvoltából...

Ha ránk esteledik, holdfény önti el a rónát. Hol a csillagokat nézzük, hol az egymás szemét. Pásztortüzek égnek, ménesek legelnek; furulyaszót hallunk. Klárika vállamra hajtja a fejecs­kéjét, ugy várjuk a napfelkeltét. Meglássa lelkem lelke, a szürke, egykedvü sikság oly szép lesz, oly boldog, oly lángoló az első napsugártól, mint a menyasszony, a kit először meg­csókolnak.

- Óh, mily gyönyörü álom! - suttogta Klára, szivéhez szoritva a Forgách kezét - de hátha csak álom marad?...

Rodostó felől dobolás hallatszott.

- Ebédhez ül a fejedelem - magyarázta Forgách Lucienek s az urának, a kik a boldog alvajáró­kat utolérték.

Az európai politika rejtelmeiben járatos angol követ egykedvü, zárkózott arcán mély meg­ille­tődés látszott. Mondani akart valamit, szomoru gondolatok jártak - szélhajtott felhők módjára - a fejében; de aranyhaju feleségére pillantott és a gondolatát elhallgatta...

A nyugodt, csillogó tenger sem árult el semmit a bujdosók gyászos végzetéből.

Még sok idő telik el addig, a mikor az utolsó bujdosó „egyedül hallgatja a tenger mormo­lását...”

A fejedelem szállásán még vigan dobolnak... dobolnak...

- Vége. -

[1] A Bandi epizódot Thaly Kálmán irta meg egy tárcájában. A Forgách életére s a kurucvilágra vonat­kozó adatok legnagyobb részét az ő könyveiből meritettem. Hogy Forgách sorsa mily regényes, erre is ő figyelmeztetett. Kötelességem e helyen is hálás köszönetet mondani a Rákóczi-korszak nagyhirü történetirójának.

[2] Bizonytalanságban.