ELSŐ FEJEZET.

Oh örülj, örülj az életnek , míg más napot el-tűnni nem láttál, mint azt, mely a láthatáron ne-hány óra után ismét feljö.

B. Eötvös J. Karthausi.

Nevezzük a falut Tordának, melyben atyám falusi laka állott, s hol a nyarat évenkint tölteni szoktuk; szebb s kiesebb helyet alig lehet képzelni. — Egy felől a Mátra öleli vidékét kanyargós hegylánczolatával; más felől a mérhetlen rónaság délibábjai lebegnek , s zöldellő téréire az égen szállongó felhőcskék vetik árnyaikat. — A Mátraaljban, sürü erdőségtől környezve, úgy áll a szomszéd pusztai úri lak a magas tetőn, mintha az óriási hegyeknek rejtett koronája s büszke nemesi czimere volna. — A szépen fekvő benei fürdő és malmok, s ezektől nem

messze a Vesuv alakú patai hegy, melyen mostan is látható még a történeti emlékű rablóvár omladványainak nyoma, mit hajdan maga Mátyás király rombolt szét, a regényes vidék érdekességét még inkább nevelik.

Atyám háza a falu lapályos felén, épen a templom átellenében állott.

Mintha most is látnám a virító gyümölcs-fákkal lepett szőlőhegyet, melyre ablakainkból kilátás nyilt, s rajt a kisebb-nagyobb borházakat, mik festői rendetlenségben valának elszórva. — Kertünkből a Mátraságra nyilt kilátás. Oh mily öröm volt a virággal hímzett réten játszani és szaladozni, mely a kert alját képezi, s fris zöld sövénykerítésével csaknem a falu végét jelölte. Mi gyakran csodáltam, bámuló szemekkel, az óriási hegyeket, s mi áhítattal hallgattam dajkám-tól a regét a mátrai tündérleányról, ki ködfátyolba burkolózik, s úgy lebeg a hegyek felett, mivel féltékeny szerelmese, a haragos szélkirály, még az ég csillagai elől is szeretné elrejteni kedvesét. Szinte látni véltem a bájos tündér-leányt, a hegyek felett emelkedő gőzfellegben; — a ködfátyolon átragyogó sugárt, hosszú arany hajának képzelem , — a hanyatló nap hátrahagyott pirosát, rózsaszínű ruhájának; — a kis csillagot, mely a Kékes felett oly szépen ragyogott, fehér homlokára tűzé képzelődésem.

Oh hát még a monda a vizikirálynéról! — Midőn egykor azt kérdezém, miért van az, hogy a kis mezeivirágok ápolás nélkül is oly szépen tenyésznek a réten, mig kertünk díszbokrai s virágai oly sok gondot, s ügyes kertészt is igénylenek, — minden kérdésemre megfelelni kész dajkám azonnal elrcgélé: hogy van a hegyek között egy arany-kút nevű forrás, melynek hasonlíthatlan vizéből nem egy fáradt vándor enyhíté már szomját, s annak átlátszó mélyén kristály, vagy talán épen gyémánt palotában, a csodaszépségű vizikirályné lakik, s a bájló lény magának a hatalmas napkirálynak szelíd ked-vese, ki, hogy a forró sugarak heve után meg-enyhüljenek a természet vadvirágai s bokrai, napalkonyat után pontosan elhagyja fényes palotáját, s szép nympháival együtt, kik őt szolgálják, megmeríti égi harmattal kristály kupáját, melyet fürdő vizének használ, s meg-szállja a földet, hogy terményeit harmattal áraszsza. — Tiszta holdvilágos estéken nem is bátorkodtam volna soká a réten maradni, nehogy elriadjon a jótékony tündér, ki munkáját végezve, oly szivesen lebegett s mulatott a hálás kis virágok között, társnéival együtt. ’

Oh a tündérek, gnómok és nymphák, nem oly könnyen számüzhetok a földről; hasztalan űzi el 8 tagadja meg azokat a józan ész, a gyermekphantasia visszavarázsolja; — e részben, mint sok másban is, csak Sisyphusi munkát mivel a bölcsészet ; mit a földön tűrni nem akar, hasztalan hengeriti fel, ismét csak visszagördül elébbi helyére.

Egy szép tavaszestén, — épen vasárnap volt — kifáradva a sok szaladozásban, leültem dajkámmal együtt a nagy vadgeszte- n.yefa tövébe, mely legalább másfél század óta állt magánosán helyén, nem messze az élősövénytől, mintha a nagy rétnek vén őre lett volna, s terebélyes, zöld lombozatú karjait védelmezésére nyújtaná szerteszét. — Méla, ünnepélyes csend uralkodók egész vidék felett, — fák, bokrok és virágok, néma gyönyörrel terjeszték kedves illataikat, s a fiilmile dalát, mely a közel bokorban oly édes hangokon csalogatá párját, egyhangú mormogás8al kiséré a csevegő patak, mely csavargós hajlásokban kígyózott végig a falun. — Hátul a Mátra komoly méltósággal emelkedők, s a Kékes tető gőzölgő ködében a szélkirály bájló kedvese lebegett, — én legalább világosan láttam könnyű, légi alakját, és senki fejemből ki nem verhette volna, hogy az égen lebegő kis rózsaszín felhőcskék, angyalok, kik a bájló tündér mulattatására száll ingáinak.

Különben is élénk képzelődésemnek, $ áb-rándozásra hajló kedélyemnek, folytonos tápot nyújtónak dajkám kifogyhatatlan meséi, s épen nem lehet csodálni, ha el-elálmodoztam, s fogékony szivem öntudatlanul tovább fűzé a csodált regéket.

Ha a napnak van királya, és a szélnek szintén — szólék dajkámhoz, míg szemeimet a kelő holdvilág köté le — úgy a holdnak is bizonyosan lesz.

Kétségtelenül — viszonzá Julis — de mivel a holdkirály sokkal nagyobb csendben él, mint a többi, felőle kevesebbet lehet tudni.

— Annak, példáúl, hogy van-e neki is kedvese, s ha van, hol tartózkodik a bájló teremtmény, mai napig senki végére nem járhatott. — Már a szélkirály — folytatá szünet múlva

— addig bömbölt és sivított földi vándorlása közben hegyen-völgyön keresztül-kasúl, míg utoljára is maga árulta el féltékenységét, — a napkirály forró szerelmét pedig a földig érő sugarak súgták meg a virágoknak,

— s a mi egyszer a földre kerül, az aztán ti-tokban nem maradhat. —A holdkirály sokkal okosabb, mint amazok, mivel sem nem keringél ide lenn, mint a szél haragos fejedelme, sem sugarait nem terjeszti földünkig, mint a heves napkirály, — hanem világába zárva, oly messziről ragyogja le érzéseit s gondolatait, hogy akár fel se tegyük róla szerelmét.

De ha nagyon óhajtaná valaki hogy jőjön el a holdkirály, vájjon lejőne-e az égből? — Kérdém szünet múlva Julistól, kinek szavalt áhítattal hallgattam.

Azt nem tudom, — mondá Julis, ki a mint mesélnie lehetett, elemében volt — de arra jól emlékszem, hogy a szélkirály egyszer megjelent egy kis leány kívánatéra.

És aztán? kérdém álmélkodva.

És aztán — viszonzá dajkám élénken — a szélkirály szárnyaira ragadta őt, és vitte, vitte fel egész a Kékes tetőre, honnan a kis leány többé soha vissza nem jöhetett.

Oh az borzasztó! szólék felsohajtva.

Egy más kis leány pedig a napkirályt szerette volna látni.

Nos?

Az is roszul járt, — mondá Julis.

Mi történt vele ?

Hát elfelejtette már, milyennek Írtam le a napkirályt ?

Koronáját nemde sugarakból szőtte számára a vizikirályné, — kezdem élénken — ruhája tiszta aranyból készült, s tekintete oly fényes, hogy vele szembe nézni, kedvesén kivűl, senkinek nem volna tanácsos.

S a kis kiváncsi leány, még is szembe kívánt vele nézni, — monda Julis.

Es aztán?

Természetesen, hogy egyszerre megvakult ; — mind a két szemevilága kiégett.

Oh hogy is kívánhatná valaki a napkirályt vagy a szélkirályt látni! Már a holdkirályt óhajtani, az egészen más, — kezdém szünet múlva, miközben szemeimet öntudatlanul emelém ismét az ég ezüst világára. — A hold-király bizonyosan szelid és jó, arcza halavány, — mosolygása nyájas, homloka magas és tiszta mint az ég, — s szemei — és fürtéi setétek mint az éjszaka, melyhez világa tartozik. — Oh Julis, de szeretném én a holdkirályt látni! Még szavaim talán el sem hangzottak, midőn egészen váratlanul, egy égő piros vadrózsabimbó repült keblemre. — Felsikolték,

— részint ijedtemben, — részint, mivel a rózsa tövise megszúrt. — De mi nagy vala meglepetésem, midőn a sövény mellett egy felötlőleg szép — s érdekes, mintegy húsz éves ifjút pillanték meg, ki mosolygva forditá felém nemes, lialavány arczát.

A holdkirály! — mondám önkénytelenül.

Igen, a holdkirály — szólt nevetve az ismeretlen — ki elég ügyetlen volt számodra a rózsát tövisével együtt nyújtani.

Mintha ellenállhatlan magneticus erő vonzott volna, — hosszú, setét szemeinek tekintete, s tiszta hangjának csengése, remegésbe, édes ámulatba hozta egész lelkemet.

Értem jöttél ? — Kérdém tartózkodva, s öntudatlanul közelébb mentem felé.

Igen érted — viszonzá az ifjú mosolyogva

— fel akarlak magammal a holdvilágba vinni.

De aztán ismét lejövünk nemde ? — Mondám, cgyátalán nem kételkedve, hogy

azonnal útnak indulunk az ég felé — mert lásd, ha mindig nálad maradnék, jó atyám nagyon fogna búsulni utánam.

Hát kész vagy engem a holdvilágba követni ? — Kérdé az ismeretlen enyelgő hangon, és kezeit felém nyújtá, mintha már vinni akarna.

Oh igen — viszonzám én egészen komolyanvéve a dolgot — csak azt kell megígér-ned, hogy visszahozasz és — és —

Es? — Kérdé az ifjú.

Es azután mindig együtt maradunk.

Szívesen — mondá szép holdkirályom felkaczagva— ezideig úgy is oly magánosán éltem fényes országomban, hogy ily kedves, szelíd kis társné, mint te vagy, valódi jótétemény lesz rám nézve.

Nekem sem volt mostanig játszótársam, — de mindig gondoltam, hogy te el fogsz hozzám jőni, — oh, már én régen vártalak.

Mielőtt az ifjú válaszolhatott volna, cso-dálkozásomra egy szelíd, női alak lépett mellé.

Jó estét kis leányom — szólt nyájasan hozzám, — hát fiamat holdkirálynak kellett keresztelned? — mondá azután kezét felém nyújtva — és el akarod tőlem rabolni? — tévé hozzá mosolygását el nem nyomhatva.

Oh miért árult el kedves jó anyám — mondá az ifjú, anyját gyöngéden megölelve.

Én álmélkodva néztem majd a bárónéra, ki a szomszéd pusztának birtokosnéja volt, s igy jó ismerősöm, majd fiára, s zavaromban nem tudva egyébként magamon segíteni, Julis segélyével pillanat alatt keresztül ugrottam az alacsony sövényen, s a báróné felém nyújtott kezét csókjaimmal halmozva, égő arczomat keblére rejtém.

Ha a gyermek rejtőzni szeretne, rendesen csak szemeit zárja be, s aztán ha ő nem lát, úgy tetszik neki, mintha őt sem néznék. — Efféle érzés nyugtatott meg engem is a báróné keblén.

Midőn később az anya és fiú a puszta felé indúltak, s én szemeimet le nem vehetém

a távozók alakjairól, — az ifju visszafordúlt, s szivesen felém mosolygva, igy szólott:

Emlékezzél meg, kis leány, hogy a holdkirály megjelent kivánatodra, s szavaidat nem fogja feledni.

Mintha százszoros viszhangot ébresztett volna keblemben minden szava, hangjának csengését még akkor is hallani véltem, midőn alakját anyjáéval együtt, a bokrok s facsoportozatok már rég elrejték előlem

MÁSODIK FEJEZET.

Vannak asszonyok, kiknek látásán a szív ön-kénytelen megnyílik, kiknek körében boldognak érzed magadat és jobbnak s nemesebbnek; asszo-nyok, kiket mintegy vigasztalásnak teremte Isten e világ bajai közé, mint egy áldást, hogy boldo-gítsanak.

B. Eötvös J. Karthausi.

Az andorfalvi puszta alig lehete fél órai távolságra Tordától, s mivel ott az Andor- fyak mindig szivesen tölték idejüket, bár nagy kiterjedésű uradalmaik a szomszéd megyékben is elég bájló vidéket mutathattak fel, a várszerű kastély, a Mátraaljban emelkedő dombtetőn, rengeteg erdőségtől környezve, a pusztulásnak legkisebb nyomát sem viselé magán. — Soha regényesebb fekvésű helyet Andorfalvánál nem láttam, — s a kastély, mely még a középkorban épült, s hűn képviselő a lovagok időszakának jellemét, oly jól illett a sűrű, erdőségbe, az óriási hegylánczolat alá, hogy épen nem lehet csodálni , ha az Andorffyak őseiknek lakát, oly nagy tiszteletben tárták.

Nem szándokom a köztiszteletű család érdemeit fejtegetni, sem krónikáját leírni, — czélom egyedül oly dolgokat jegyezni fel, melyek közvetlenül függenek össze történetemmel, s hatást gyakoriénak életem eseményeire, vagy szükségesek azon érzemény indokolására, mely gyermekkorom óta végig vonóit életemen, s érzem, elkisérend síromig, — s ha az Andorffy családról annyit mondók, hogy az az ország főnemesi osztályához tartozott, s magas érdemekben büszke család vala, megmondtam mindent, mit felölök átalában, közleményeimre vonatkozólag, szükségesnek tartok; — de Andorffy Miklós nejével — s fiával, annál többet kell foglalkodnom.

Andorffyné sok év óta élt már teljes viszszavonultságban a kastélyban, — talán a múltnak keserveit reményié ott kipihenni, vagy csak emlékeinél fogva volt előtte a hely kedves ? — senki nem tudhatá. — Kezdetben önkéntes száműzetésének egyetlen fia volt társa, de midőn a gyermek fejlődése úgy kivánta, még attól is megvált, s már régóta a legnagyobb magányban tölté idejét. —Hogy nagy rázkódáson kellett ifjabb korában keresztül mennie, s valami nehéz titok nyomja lelkét, tanusítá a mód, melylyel egyszerre megszakított minden közlekedést a világgal,

— de hogy mi cpeszté — s gyötri a legérzőbb szivet, az mindenki előtt talány maradt.

Mivel azonban az embereknek kedves tu-lajdonai közé tartozik, mások dolgait kutatni, a báróné megbocsáthatlan visszavonultságát többféleképen magyarázgaták. — A legfe-lületesebbek csak beteges szeszélynek, s életuntságnak keresztelők azt, míg a józanabbak, férjéveli viszonyából következtetők. —

— A báró szerette nejét, de véralkatánál fogva nem lehetett volna tőle kívánni sem, hogy boldogítsa is. — Heves, szenvedélyes vala minden tettében, s a pillanatnak em

bere, — s bár szive nemes, s jelleme nagylelkű volt, még is, könnyelmű véralkatának rabja, sodortatni engedé magát körülményeitől. — S így midőn egyszerre csak köztudomásra esett, hogy Andorffy Miklós nyom nélkül eltűnt, s szép fiatal nejét, s kis fiát magukra hagyta, a világ megszokva már Andorffynak különösségeit, épen nem vala meg-lepetve, sőt mivel a hozzá hasonló szeretetreméltó egyéniségek könnyelmű tetteit az emberek többnyire menteni szokták, neki is nem egy szószólója akadt a legfelsőbb körökben, s bár többen állíták, hogy bizonnyal főbe lőtte magát, mivel boldog nem vala, ezen hír soha teljes hitelességre nem kapott; — mindenki, s főkép az asszonyok, hajlandóbbak valának feltenni, hogy megúnván a házasélet lánczait, szabadságot s új hazát, más éghajlat alá ment keresni magának. — Hogy Andorffy rögtöni eltűnése a báróné megegyezésével — s tudtával ment-e véghez, senki nyomára nem jöhetett, — de bár mint történt is a dolog, oly szép s gazdag fiatal asszonynak viszszavonulását, soká nem akarta természetesnek találni s megbocsátani a világ. — Miután azonban az idő csak múlt, s hosszú évek után nem változék Andorffyné életében semmi, a dolog feledékenységbe kezdett menni, s ha egyszer másszor szóba jött is a báróné, neve csak úgy említteték, mint nagyreményű fiának boldog anyjáé. A múltak felől csak Andorfalva környékén beszélgetett még a nép, mivel a titokteljes, mely egy régi kastély falai között ment véghez,« melynek bájló hősnéje egy szenvedő bár óné, — az igénytelen kunyhók lakói között mindig érdekes és hiven megőrzött regeként szokott emlékezetben maradni.

Andorffyné, midőn magányába vonúlt, le vala sújtva, de megtörve nem, mert feltartá szivének erejét s hitét: az anyai szeretet. — A világtól örökre megválván, mely őt úgy sem érthette volna meg, keblébe zárta fájdalmát, s egyedül kis gyermekének élt. — Büszkébb, minthogy panaszkodni képes volna, jobb, mint hogy elkeseredhetnék, csak az ég Irma hagyom. 1. k. 2 vala tanúja titkos szenvedésének. — Hogy az andorfalvi kastély néma falai között, nehéz küzdéseken mehetett keresztül a legnemesebb lélek, csak sejteni lehetett; halvány arczát látva, melynek buskomoly kifejezése többet beszélt, mint mennyit szavak képesek lehetnének, — s érzeni vele szemközt minden szenvedőnek, mert ki úgy tud vigasztalni, 8 enyhíteni mások keservén, mint ő tudott, az önmagán tanúlta meg, mit teszen a sors csapásait szivünkkel fogni fel.

Mint később magától haliám, szerencsét-lensége napjaiban kizárólag egyetlen fiának élt, — egész világa, üdvössége volt a gyermek. — Kis karjainak ölelése, kármentesítő őt a földnek minden gyönyöreiért, — setét szemei mosolyában egész mennyország világolt elébe. Mint remegett, mint gyötré

szivét a nyugtalanság, ha este a gyermek homlokát forróbbnak érzé a szokottnál, — egész hosszú éjszakákat fen virrasztóit kis ágya mellett, s egyetlen sóhajtása, egyetlen mozdulata sem kerülé el éber figyelmét, s ha a kis fiú kialudta baját, s reggel vidáman ébredt, — lehetett volna-e akkor az anyai szív háláját méltólag kifejezni.

Es még is midőn fejlődésé s tanulmányai úgy kivánák, hogy leszakítsa kebléről szeretett gyermekét, s minden vigaszától megfossza magát, habozás nélkül, a legszentebb áldozatkészséggel küldé el Andorfalváról kedves fiát. — De midőn a gyermek fejlődése napról-napra inkább megfelelt a 4egtúlzóbb anyai kivánatoknak is, midőn később az alig tizennyolcz éves ifjú neve, ismert és tisztelt kezdelenni,sa minden szép és nemesért lán-goló kebel, nagy várakozásokra jogosítá a hazát, s a szerető anya a legjobb- s gyöngédebb fiúban, egyszersmind a honnak új csillagát karolá keblére, — azon pillanat visszapótlá az átvirrasztott éjszakák keserveit, s a megválásnak minden fájdalmát. — Mivel azonban bár mi boldog vala is anyja körében, már korán messzebb szólíták az ifjút magas vágyai, mivel őt és buzgalmát ezerek java, s a honnak várakozása hivá fel nagy tettekre, az 2 ifjú Andorffy gyermekkora óta csak időnkint jelent meg a regényes pusztán, s legfelebb néhány hetet töltvén ott, ismét csak magára hagyta szeretett anyját. De a báróné, bár életének egyedüli ünnepnapjai azon napok valának, melyeket fia a kastélyban tölte, — lassanként megszokta a magányt, s a viszontlátás reményével biztatva szivét, fiának a távolban is figyelemmel kiséré minden lépését, kedves leveleit nyugtalanúl várta, mintha azokban érkezett volna hűségének jutalma, s e mellett oly sok jót tőn, mintha anyai háláját Isten iránt, méltólag csak másokat boldogítva fejezhette volna ki. — De mint könynyü léptei, oly csendben ment véghez minden tette, — a sétálásnak barátnéja lévén, többnyire sétái alkalmával jelent meg ott, hol vigasztaló vagy védangyalra vala szükség.

Csendesen, minden feltűnés nélkül lépett a legigénytelenebb kunyhóba is, s lényének egyszerűsége, nemes alakja, s a mód, melylyel- minden szivnek hangját egyszerre eltalálta, a tisztelet mellé bizalmat és rokonszenvet geijeszte iránta. — A boldogokkal együtt örülni, s megosztani a bánkódók keservét, senkinek inkább hatalmában nem állott, mint neki.

Andorffynéhoz hasonló tökéletes s tiszteletreméltó lénynyel nem találkoztam; —

kedve lett volna, soha az indulatnak egyet

len kitörését nem áruiá el; — kötelességeit hűn betöltve, tisztában látszék magával lenni, s nyugodtan várta, mit hoz a jövő.

Mintha most is látnám, amint a nyúlánk,

nemes alak, magány sétái alkalmával, rétünk mellett elhalad. Szép, halvány arcza,

már messziről fehérük, s mosolyog felém, — nagy setét szemei többnyire csak félig vannak nyílva, mintha azt akarnák kifejezni, hogy maga az élet is csak félálom; — az egyedüli nesz, melyet közeledése előidéz, fekete selyem öltönye uszályának csendes suhogása; — beszéde nyugodt, szelíd, — hangja édes, szívig ható.

Mivel a gyermekek átalában kedvenczei voltak, de csend — s magányhoz szokva, lár-májukat soká nem tűrheté, nálam alig találhatott volna inkább kedvére való kis leányt, ki bár boldog, csevegő, még is igen szelíd gyermek valék. Engem hozzá a szent béke és nemes nyugalom vonzott, mely minden mozdulatán elomlók; — s ő rajtam talán azt szerette, mit régen elveszített: koromnak zavartalan boldogságát. — Miután szülőimmel szomsédságban lakva, velük még férjével együtt is barátságos lábon állt, engem néha három, négy hétre is elvitt magával a báróné , s irántami vonzalmát napról napra inkább neveié, hogy magányát oly örömmel megosztottam vele.

Miután a középkorban épült kastély mindig lakályos állapotban volt tartva, s csak a régi keritőfalnak itt-amott feltűnő omladványai, melyek a dombot ölelék, tanusítának e helyen pusztulást, a hegyes ivű ablakokkal díszlő kastély, szürke, mohosúlt falaival, melynek egyik felét sűrű erdőség árnyékolá, s az óriási bükkök, melyek századok óta terjeszték felé lombos karjaikat, már messziről tiszteletet gerjesztő hatást gyakoriénak. — Bár mint igyekszünk ősi előitéleteinken felül-emelkedni, önkénytelenűl elfogúl, s megilletődik a szív, midőn egy köztiszteletben álló nemzetség ősi lakában körültekintünk. Mintha templomba léptem volna, oly ünnepélyes érzés fogott el, valahányszor Andor- fynéval a kastélyba beléptem. — A márványnyal kirakott, hosszú, setétes folyosók, melyekben minden szavunk viszhangzott, a tágas, komoly termek sora, a vastag falak és keskeny ablakok, — a régi tölgybútorok, s a homályos színezetű, nagy családi képek, melyek részint a várurak harczias alakjait, részint a pompás öltözékű várasszonyokét ábrázolók, többnyire oly feszes, merev állásban, mintha már akkor is meg lettek volna halva, midőn arczképeiket a középkori mű-vész megörökité, oly ünnepi szinben tűntek fel előttem, hogy ha pártfogóném szelíd arcza — s mosolya nem nyugtatott volna meg, semmi módon nem éreztem volna otthonosan

magamat a kastélyban. De Andorffyné setét szemei valódi bűhatást gyakoriénak felettem; — szívem úgy vonzott hozzá, oly rajongón függött rajta, hogy ott, hol ő vala, én is jól érzém magamat.

Ha télen át Pesten voltam atyámmal, s a mint a bárónénak előre igérém, valóban írtam is neki, ő, ki részvétét egy gyermektől nem tagadta volna meg, s irántam különös érdekkel viselteték, soha nem mulasztá el a válaszolást, és pedig oly részletesen írt apró örömeim felől, a mint ki nem fáradt órák hosszán sem gyermekes kérdéseimre felelni, 8 csevegéseimet hallgatni, ha Andorfalván vendége valék; és engem oly boldoggá tett jósága! alig vártam a tayaszt, hogy ismét láthassam őt.

A véletlen úgy akará, hogy az ifjú Andorffy Iván soha ne legyen honn, midőn én anyjánál töltém időmet, s így bár gyakran haliám őt emlegetni, soha nem láthattam. — Ez fejti meg, hogy midőn a meglepőleg szép s érdekes ifjú előttem egyszerre s váratlanúl megjelent, benne gyermekkorom eszményképét, a holdkirályt véltem látni.

Oh, ha midőn a kastély hegyes ivű ablakai egyikén beragyogott a szelid teljes hold, s én bensőm vonzalmának ellen nem állhatva, csaknem öntudatlanul léptem az ablakhoz, s oly feszülten és szívdobogva vártam, vájjon nem száll-e magas lakából a holdkirály le, hogy engem felvigyen magával, előérezhettem volna, mi sok kint és gyönyört fogok egykor ugyanazon kastély falai között átélni!

HARMADIK FEJEZET.

De bár mi különösnek látszassák ház, csak urához hasonló, stb.

Egy hosszú kornak műve ó is, — ó is rég már nem az, mi egykor vala, hanem az, minek a változó szükség alkotá.

B. Eötvös J. Karthauai.

Mintha meredek hegynek tetején ültem volna, olyan forma érzéssel tekinték körül egészen kis gyermekkoromban, valahányszor dajkám piros tulipános, nagy kék ládájára ültetett, s ha a szobában csak pillanatra magán maradék, magas ülőhelyemen oly kényelmetlen érzés fogott el, mintha valóságos életveszélyben forogtam volna. Ha igen nagyszerűhöz akarók valamit hasonlítani, fogalmaim tető pontját e részben Julis ládája képezvén, csak ahoz hasonlithatám, majd mint nagy hegy, melyre segély nélkül feljutni nem lehetne, majd mint nehézkes szörny szerepelt az, mely mint hajdan Jónást a czethal, úgy nyélé el, s zárta magába kis játékaimat, — majd kertnek képzelém tulipános tetejét és oldalait, vagy mivel babámmal rajta játszottam legörömestebb, egész kis élet színpadának, szóval, a piros tulipános láda, igen tiszteletreméltó helyet foglal gyermekemlékeimben.

Némely szivet oly túlságig ragaszkodónak alkot a természet, hogy nemcsak kedveseit fogja szeretetével körül, de még helyeken s tárgyakon is annyira függ, hogy azoktól elszokni, vagy épen megválni, majdnem önmegtagadásába kerül; — 8 nekem valóban első fájdalmaim közé tartozott, midőn nyol czadik évemet betöltve, nem volt többé szabad dajkám szobájában időznöm, 8 így megszokott helyemtől, a piros tulipános ládától, végképen el valék zárva. S efféle fájdalmat érzék még egy más alkalommal is pár évvel előbb.

Ősz feléTordáról évenkint L re szok

tunk rándulni anyám szülőihez, — s mivel

soha kiesebb- s mosolygóbb fekvésű helységet L—nél nem láttam, melynek bájló vidéke mint leirhatlanul szép tündérkert merül fel előttem mostan is a múltból, megdöbbentőbb ellentétet alig képzelhetek, mint az vala, mely gyermek szemeim előtt feltűnt, midőn kocsink nagyatyám L—i háza előtt legutólszor megállott.

A nap épen hanyatlóban volt, s a könnyű felhőcskéket, melyek piros uszályát csodálni szállingáltak az égen, bucsúsugárai megaranyozák. A gazdag természet teljes pompájában öleié a Dunapartján barátságosan mosolygó helység vidékét, s a folyam hullámain lebegő sziget, mint habkeblének ékesítő bokrétája zöldellett felém.

Nagy atyámnak vén fáktól árnyékolt — s elég kényelmes falusi laka, a templom közelében épült, 8 csűrökkel, gabnatárak — s istállókkal környezve, olyan jól illett nyugodt egyszerűsége a vidék nyájas tekintetéhez, mintha maga az őstermészet állította volna helyére. Most, nagy tűzvész után félig romba

dőlve, csak pár szoba, s a konyha állott még belőle, s mereven kormos falai, mintha azt akarnák hirdetni: hogy a béke és jólét örökre elszállt ezen hajlékból, — mint gyászos düledékek setédének.

Az ég tiszta vala, mint azelőtt, a lég enyhe, a természet zöldben díszlék, — de a tágas udvar elpusztult kazlai, s porig leégett épületei, kormos romokban hevertek.

Midőn másnap reggel kimentem, babámmal karomon, azonnal szokott kis játszóhelyemet kerestem. — A hely, hol játszani szoktam , nagyatyám szobájának takaros küszöbe volt, mivel messzebb menni, kis, alig öt hat éves gyermek létemre, magánosán nem mertem volna. Az épület azon része, melyben nagy atyám lakott, földig le vala égve, — 8 én oly szomorúan, oly leverten állottam babámmal kezemben, az elpusztult kis küszöb helyén, hogy épen kilépő nagyanyám, eltalálva bánatom okát, könyes szemekkel zárt karjai közé.

A mi fájt, nem az átalános pusztulás vala, melyet egész udvar tekintete mutatott, — csak kis megszokott helyemet sajnáltam, melyet, mint később a tulipános ládát, örökre elvesziték. — A gyermek kicsi szive csak oly tárgyakon függhet, miket parányi kezeivel elérni képes, — múltjának örömeit tegnapjában s jövője reményeit holnapjában keresve, érdekét csak a közel tárgyak köthetik le; szive oly keveset ért még, bár tele van sejtelemmel, s minden szép mit fenn és maga körül lát, mintha bájló álom volna, csak ta-lánynak, és mesének tetszik előtte, — valóságnak csak azt hiszi, mit keblére karolhat.

De ha voltak is efféle fájdalmaim, én mind- azáltal a legboldogabb gyermekek közé valók sorozható, — bár születésem az öröm — s áldás mellé, gyászt is hozott házunkhoz. — Anyám életével váltá meg az enyémet, — de ha atyámat lesujtá is a csapás, felettem gyöngéden simult el; mert a mellett, hogy még nem érezhetém veszteségemet, Völgyesi Juditban, anyám rokona — s leánykori barátnéjában, valóban második anyát nyerék, ki koros hajadon létére, páratlan szivének teljes jó indulatával függött rajtam, s mivel anyám halála után mindjárt házunkhoz jött, pillanatra semleheték elhanyagoltatásnak ki-téve, mitől a legjobb apa sem volna képes csecsemő gyermekét anya nélkül tökéletesen megóvni. — Bölcsőmtől fogva a leggyöngédebb ápolás környezett, s mivel fogékony szivemnek folytonos tápja a szeretet vala, természetes jóhajlamaim szabadon fejlődtek.

Nincs okosabb mód a gyermekben a jó ösztönöket nevelni, mintha mindazt, mit korától megkívánhatunk, felteszszük felőle. Jól emlékezem, mint igyekeztem mindannak megfelelni, mit atyám vagy nevelőanyám tőlem kivántak, s mi édes békét szerzett kis, nyugtalan szivemnek, ha bensőm ösztönét követve, önkénytelenűl is csak jót tettem, s még az utolsó cselédtől is azt hallám, hogy jó és szelíd vagyok, mint az angyalok.

Mivel házunkból a vendég soha ki nem fogyott, rokonaink egymást váltva vették igénybe atyám vendégszeretetét, mindazok, kik neki kedvét megnyerni kivánták, nekem udvaroltak, — de ha minden oldalról kényeztetve valék is, szerencsémre, még az sem történt kárommal, mivel bizalmam az emberek iránt, legalább idő előtt, nem törött meg. Irányomban jó és kellemes vala mindenki, s nekem oly meghitten tárult fel keblem, mintha egész világ angyalokból állott volna. — Boldog, vidám gyermek valék, egyszerre kész mások baját megváltani, segélyére lenni, ki-nek használhatók.

Minthogy annyi kényelemmel ellátott ház, mint a miénk vala, ritkán szokott barátokban fogyatkozást látni, házunk eléggé keresett volt, — Völgyesi Judit, bár igénytelen, egyszerű személy, de a legkellemesebb házinők egyike vala, ki mindenkit kedves, nyájas mosolyával fogadott, s vendégelt meg, s mi több, soha kevesebbet nem érze, mint a menynyit mutatott. A mi a számon, az a szivemen, szokta mondani; ha valaki ellen kifogása volt, s azt mindjárt szemébe ki is mondta. — Atyámat mélyen tiszteié, s fo törekvése az vala, hogy napjait kellemessé általam tehesse, s elfelejtesse vele veszteségét, mit nejének kora halála okozott, — de mivel egész világa csak a házikor vala, tapasztalatok dolgá-ban, egészen hátra maradt. — Ez fejti meg, hogy mit mindenki láthatott, ő soha észre nem vette; — atyám a legzárkozottabb kedélyek egyike vala, s nevelőném szentül meg volt győződve, hogy ő teljes bizalmát bírja.

Atyám és Völgyesi Judit kölcsönösen csak az én javamért látszának élni, házunknál nem volt fogyatkozás kényelemben, s jó barátokban, — minden megvala, mit az emberek irigylésre méltónak szoktak nevezni; csak egy hiányzott: a harmónia, mely megnyugtatja a szivet, s mely a boldog családéletnek főkelléke. Atyám egész világgal jó lábon állott, de szoros barátjának senkit nem nevezett; hozzá csak bizonyos határig lehetett közelíteni, s a mily jó és nagylelkű valaazok iránt, kik szívességéhez folyamodtak, épen annyira visszataszító Ion, amint valaki bi-zalmát szerette volna megnyerni. Mintha3 mély gondok terhelték volna, vagy súlyos bánat nyomná lelkét, néha órákon át elsétált szobájában egyetlen szó nélkül. Fiatalabb korában, mint később nevelőnémtől hallám, még is volt, kivel szorosabb viszonyban állott ; Andorffy Miklóshoz, mint látszék, ifjúkori emlékek, s barátság csatolá; — de mióta a báró oly egyszerre eltűnt, atyám, bár sokan állíták, miként egyedül ő volna képes holléte felől kellő felvilágosításokat adni, róla soha nem beszélt, — s ha a bárónét Tordáról nem mulasztá is el meglátogatni, nem hallottam hogy közöttük valaha a báró neve szóba jött volna. Judit nem egyszer emlité, hogy fiatalabb éveiben vidámabbnak s derültebbnek ismeré barátnéja férjét, — de a mennyire én vissza emlékezni képes vagyok, atyám mindig ugyanazon komoly, zárkozott egyinéség vala, ki szobájában alá- s fel járva, hasztalan látszék a nyugalmat keresni. Ha olykor elkomolyodása nagyobb volt a szokottnál, nevelőném betegnek képzelé s ő is szomorú lett; jól emlékszem hogy az ily kettős levertség, mi mélyen meghatott engem is. Úgy elszorult, úgy fájt szivem, — sajnálnom kellett atyámat, s nem tudtam volna megmondani miért. S még is, mintha én lettem volna a háznak kis szelíd, békítő szelleme, atyám homlokának redőit, csókjaim elsimíták, — ha felé mosolyogtam. — Mintha csak gyermekének ártatlan csevegése lett volna képes időnkint a békét meghozni számára, atyámnak mondhatlanúl jól esett, ha estén- kint ágya mellé ültem, s mindaddig beszélék s meséltem neki, míg őt és fájdalmait végre elaltatám.

Már azóta sok év folyt le, s mind az, mi akkor fájt és boldogított, most már csak halvány emlék, — s még is jól esik visszaálmodni a napokat, melyekben örömeimet és bánatomat nem zavará még keserűség, s melyekben oly könnyű volt egyszerű kötelességimet betölteni.

NEGYEDIK FEJEZET.

A klastromi csend, a rendes imádság, a szén t képek a folyosókon, s az ének, mely a templomból felhangzott szobámig, mintegy bájkört voná- nak körülöttem, melyben képzetem mindinkább honosodott, s szivem mindinkább megelégedett s boldognak érzé magát, melyben egy új életet éltem, előbb nem sejditett vágyakkal s gyönyörökkel. — Van valami nagyszerű az egyház rendtartásaiban, mi a szívhez szól, s talán épen az által boldogító leginkább, mert hitünknek inkább képeket mint ' magyarázatot nyújt.

Isten mikor meglátogató földünket, nem villá-mok közt tűnt fel az embereknek, nem hegytetőn, ragyogó sugároktól körülvéve: ő egy anya karjai között mosolyga a pásztorok adomány inak : a ez vala a legszebb, legszentebb oltár a világon.

B. Eötvös J. Karthausi.

Mintegy tizenkét éves lehettem, midőn atyám jónak látta hogy nevelésem s átalában tanulmányaim komolyabban mozdittas- sanak elő, s mivel úgy hivé, hogy czélirányosabb lesz, s rám nézve, több előnyű, ha nehány évet a szülőiházon kívül töltök, melyben azon körülmény hogy vendégek híjén soha nem leheténk, csak akadályomra vala tanulmányaimban, atyám a kolostorba adott, hol Völgyesi Judit nemcsak több zárdaszűzzel, de magával a fejedelemnével is régi ismeretségben állott, 8 igy nem csoda ha nö-vendékét ő épen mint atyám, csak oly szent kezek között vélte biztos helyen, saját házán kivül.

Kezdetben nehezemre esett új arczokhoz s szokásokhoz alkalmazkodni, s ritkán alhattam el keserű könyhullatás nélkül, de miután ünnepnapokon szabad volt atyámat meglátogatni, s a kolostorban mindenki jó és nyájas vala hozzám, lassankint megszoktam az egyszerű, rendszeres életet, mely annyira különbözék atyám háztartásától.

Soha nem felejthetem mi jótékony 8 meg-nyugtató érzéseket költött szivemben, midőn reggelenkint a templomba mentünk. A szelíd női karének zengését, mely mintha egy emelő érzés olvasztotta volna össze, oly öszhangzólag hatott ég felé, — látatlan angyalok kardalának képzelém olykor, — s szokott helyemen, Mária oltára előtt, olyan áhítattal mondtam el gyermekimáimat, mintha az ének hangjai azokat is Isten zsámolyáig emelhették volna szivemből.

Az angyaloktól ölelt főoltárnak alakjai,, életet nyertek szemeim előtt, s a szónokló apostolnak, vagy szentnek felemelt kezét mozdulni láttam a setét háttérben.

Az egyház keskeny ablakain, gyéren hatott be a világ, s az ünnepélyes félhomály, mely a sz. tárgyakon varázsfátyolként lebegett, csak annál több bűbájjal áraszta el mindent szemeim előtt.

Az áhitat szertartásinak pontos gyakorlata, a rendszeres egyszerűség, mely a kolostori szabályok megtartásában véghezment a zárdaszűzeknek igénytelen életmódjuk sőt még alakjaik is, hosszú, setét öltönyeikben, midőn a homályos folyosókon mint az Önmegtagadás szelid szellemei, fel- s alá jártak keltek, — oly mély benyomást gyakoriénak rám, hogy valóban természetes, ha lelkemnek különben is vallásos iránya, a kolostorban még inkább fejlődők, s később, életemnek nehéz hányatási között, érzelmem szilárd alapja lön.

Ha atyámtól távol, időnkint megszállt az elhagyottságnak érzete, s bánatom erősebb lön mint szivem, lelkemnek egy benső, magasztos érzetében találtam vigasztalásomat, — minden mit körülöttem láték, vagy hallottam, arra intett: hogy imádkozzam, — ha az orgona méla, búskomoly hangjai, felhangzának a templomból kis szobámig, úgy tetszett, mintha az emelő hangok biztatásképen hatnának le az égből, — s a napsugár is, mely ablakomon beragyogott, csak az eget juttató eszembe, melyen a szeretet örökös világát Istennek alkotó keze gyújtá meg.

S úgy tetszett, mintha buzgó imáim nemcsak az éghez, de szeretetemnek tárgyaihoz is közelébb vinnének, mintha minden édesnek, mit a lélek óhajt, csak az ég adhatná meg teljesedését. Kedélyem ábrándozásra vala hajlandó, s gyermekszivemnek hite, csaknem a rajongásig magasúlt.

Jól emlékszem, mi áhítattal borulék le Mária oltára előtt, — s ha távollevő kedveseimre gondolva, elszorult szivem, s szemeimbe könyek tolultak, úgy tetszett, mintha a szent szűznek szép kék szemeit is könnyek homályositanák, de mintha könyein át feléin mosolygva, bájló ajkain vigasztaló szók lebegnének. Le nem Írhatom, mi boldog nyugalom szállta meg ilyenkor keblemet, úgy megválók magammal elégedve,mintha bána-tom leküzdése által egészen érdemessé lettem volna Mária részvétére.

Sőt mintha iQú életemnek védasszonya lett volna a szent szűz, nemcsak éber imádságaim közben, hanem álmaimban is megjelent olykor szelid alakja. — Majd viránynyal hintett mezőn, mosolygó bokrok között láttam őt, majd emelkedő hullámok felett lebegve, 8 kis lábainak könnyű terhét, süppedés nélkül türék a habok. Dús arany fürtéi között, derülten mosolygott rám bájló árcza, s ugyanazon fényes kék ruhát viselő álmaimban is, melyet ébren az oltárképen annyira bámulék; — karjáról soha nem hibázott sugárkoronás isteni gyermeke, hogy necsak a hitnek, de a szeretetnek védasszonyát is imádjam benne.

S ezen szent oltár előtt imádkoztam én oly áhitattal, s ily oltár lebegett előttem álmaimban, — s mivel Mária ihletett szépségét, csak az értheti, ki szivével emelkedik fel hozzá, talán a hitnek tanai azért maradtak oly mélyen keblembe vésve, mert oly szent, oly magas példa olvasztá belé.

A gyermeknek legédesebb s mélyebb érzései, félábrándok is egyszersmint, mint egész létele csak félálom; s épen nem csoda, ha olykor szinte összetéveszti a valóval álmait.

„Játszunk tündér Ilonát,“ szól a kis leány társnéihoz, s szerepébe úgy beléképzeli 8 játsza magát, hogy valódi nevét végre alig érti.

Ilyen formán voltam én is gyakran, midőn a kolostorban szünóráink alatt, kis társnéimtól külön válva, magányt kerestem, s elandalodva mind azt valónak képzelem, mi ábrándozó kedélyemet elfoglalá.

Es pedig olyan tarkabarka álmaim voltak néha! — s olyan édes hittel, s még is remegve függött szivem rövid múltjának szép emlékein. — Képzeletem majd a szülői házban, majd az andorfalvi kastélyban tétovázott, s szinte látni véltem a nyilt teremek sorát s a vadregényes hegységet, mely a kastély felett emelkedik. Előttem lebegett a báróné nemes, vonzó alakja, s szép halvány arcza, nyájas, szelid mosolyával. — De ha szemeimet történetesen a holdfényre emelém, s ábrándaimat tovább fázni nem veszett el bátorságom, akkor a bárónét máa ifjabb 8 bájlóbb alak váltá fel.

Vájjon ő nem felejtett-e még el engem? — Gondolám ilyenkor 8 ha nagyon, szeretném, megjelennék-e most is óhajtásomra a holdkirály?

De ha ábrándjaim, élénk képzelődésem által emelve, sok zűrzavart okoztak is egy- szer-mászor keblemben , azért elég józan — s tanulékony kis leány voltam én, s rövid idő alatt nemcsak társnéimnak, de a tanitónéknak is kedvenczök lettem.

Azon szerencsés körülmény, hogy köze-ledésem soha visszautasítva nem volt, különben is simulékony, ragaszkodó természetemnek bizalmát csak neveié, s így legcsekélyebb jelére a nyájasság vagy jó akaratnak, eltünék gyermeki félelmem, s tartózkodás nélkül hajolt szivem a közeledő felé.

A mint valakinek kis társnéim közöl vi-gasztalóra, vagy munkájában segélyre vala szüksége, rám bizton számíthatott. — Már a szülői házban megszokva magamat szükségesnek érzeni, 8 úgy tekinteni mint átalános közbenjárót és vigasztalót, szerepemet, mennyire korlátoltabb helyzetemben lehetséges volt, a kolostorban is folytatám, — mely szerep, ha most végig gondolom a múltakat, úgy látszik, már bölcsömtől fogva hivatásom volt.

Mintha arra születtem volna, hogy má-sokéban keressem örömeimet, soha elégültebb nem valék, mint midőn társnéimat apró szivességimmel lekötelezhetém. — S ha a fájdalom, ezen hú emésztője minden érző szívnek, talált is olykor már gyermekkeblemben, is tápot magának, ha gyakran valék levert és szomorú, a nélkül hogy okát adhattam volna, mi fáj, — oly kevés kelle arra, hogy felviduljak: a szeretetnek legkisebb jele oly meleg hálára emelé keblem, miként valóban úgy látszék akkor, mintha életemnek czélja csak az lett volna, hogy bolJogitva boldogulhassak.

Midőn befejezett nevelés után szelid Judittom hazavitt, s a kolostori egyhangú s még is felejthetlen életnek örök búcsút mondók, midőn társnéimtól alig tudva megválni, ismét és ismételve megöleltem egyiket a másik után, 8 oly mélyen iüetődve fogadám a tiszteletreméltó zárdaszűzek áldását, ha egy titkos hang megsúgta volna jövömet: vájjon elhittem volna-e akkor, hogy életemnek nyugodt, zavartalan szakaszát már leéltem ?

ÖTÖDIK FEJEZET.

E világ csak festéktáblája lételünknek, melyen a lélek színeket talál, de csakhogy önmaga teremtse képét; a szív külön történetét éli, s egy bús gondolat, mely a közélet köréből véletlenül felmerül, egy nyájas álom, mely keblének homá-lyában rejtve, egyszerre felcsillog bámult képzete előtt, több lehet egész életére nézve e világ minden történeteinél.

B. Eötvös J. Karthausi.

Azalatt, mig én kolostori növendék voltam, a .szülői ház változáson ment keresztül. Atyám, nem sejtett okoknál fogva, ismeretségi körét tetemesen szélesité, s igy egész háztartásunk nagyobb lábra állott. Meg valék lepetve, midőn a szokott rokoni arczokon kivül, még számos új jó barátot is találék 8 éltesebb úrhölgyeket, nagyreményű leányaik- 8 fiaikkal, kik valamennyien előzékény udvariassággal seregiének engem körül. Akár merre fordultam: nyájas arczok mosolygának rám, s bár egyszerű, igénytelen gyermek létemre inkább zavarba hozott a sok nem érdemelt szívesség és bók, mint hogy méltánylatra indíthatott volna — a mellett mégis azon előnyöm vala, hogy bizalmamat nem veszthetém, mivel az embereket kimondhatlan jóknak, s elnézőknek képzeltem. — De bármi jóknak tartám is őket, ha most visszagondolok, legkevésbbé sem csodálom, hogy a kolostori egyszerű élethez szokott gyermek szemei előtt, a sok különböző alak, kik között kettő sem vala egymáshoz hasonló, némi visszatetszést okozott; s ha a társaság egyes tagjaira visszaemlékezem, kik között a legérdemesebbek épen a legliátravonúltabbak valának — előszinen szerepelni többnyire a felületeseknek szokása —: igen jól értem, mit akkor megnem foghatók, s természetesnek találom, ha megkönnyülve csak akkor érzém magamat, midőn szobámba vonúlhattam.

A társaság női része, kevés kivétellel, többnyire felpiperézett, sok igényűs bőbeszédű úrhölgyekből állott, kik oly sokat foglalkoztak mások hibáival, s oly fáradatlanúl kutatták mind azt, mi rájok legkevésbbé sem tartozott, 8 oly példás buzgalommal s részvétellel avatkoztak mindenki dolgaiba, hogy csodálni valóban nem lehetett, ha saját kötelességeik betöltésére idejök nem maradt. — En, ki apró dolgaimat pontosan szerettem végezni, — s fogalmaimoz képest, csak magam irányában kivántam volna minél szigo-rúbb lenni, ezen hivatlan biráihoz mások tetteinek természet szerint, csak nemével a borzalomnak merészlék közelíteni. — A mi az öreg urakat illeti, azok többnyire tisztelet- s szeretetreméltó emberek valának; ellenök, még visszaemlékezve sem tehetek kifogást. — A fiatalabbak azonban, kivétel nélkül mindenre alkalmasabbak lehetőnek, mint arra, hogy engem valaha egyik vagy másik érdekelhessen. — Ábrándos szivem, nem hozzátok hasonlónak álmodá a képet, melyen rajongani tudott volna, s ha volt is közöttök egy kettő, kiknek társasága jobb hatást gyakorolt reám mint a többié, azért koránsem kármentesítőnek pillanatra sem koromnak keresetlen vidámságáért, mit közöttök csaknem elveszítők.

De nekem senki ellen nem volt panaszom, mivel irányomban nyájas és előzékeny vala mindenki, csak ösztönszerüleg érzém magamat visszataszítva, bár azt, hogy sajátlag mi kifogásom volna, s mi az, ami idegenít, akkor megmondani, vagy elképzelni teljességgel nem tudtam volna. — A világot jónak, az embereket szeretetre méltóknak tartám, s mindamellett úgy tetszett, mintha csak tőlök elszigetelve volna képzelhető a boldogság.

Arra hogy önismeret után törekedni képesek legyünk, bizonyos tapasztalatokon át kelle már esnünk, és senki előtt sem lehet meglepő, ha én tizenöt éves fejemet még egy- átalában nem törtem a felett: vájjon a tökélytől mi távolságra állhatok. — De midőn azok között, kik irányomban oly szívesek

valának, bár mint igyekeztem, nem érezém magamat jól, midőn társaságban, mintha idegen elem környezett volna, oly otthoniatlan érzések tölték szivemet: akkor, először életemben, felszólalt keblemben az önvád.

„Mennyivel jobbak ők mint én!“ gondolám magam felett elszomorodva; mi sok fáradságot vesznek maguknak, hogy ily kis, együgyű leány szivét megnyerjék, s én még csak előzékenységök méltánylatára sem vagyok alkalmas, mert bár érzem hibámat, még sincs erőm azon felülemelkedni. — — Ok egész világért látszanak élni, mintha mindenki hozzájok tartoznék; szivök oly dús, hogy tág körben is boldogan doboghat, mig az enyém oly kicsinyes, oly önző, hogy csak kevesek között, s csak kevesekért szeretne élni.

Önszemrehányásim gyakran elkeseritének magam ellen; úgy tetszett, mintha atyám iránt is háladatlan volnék, ki oly szívesen szerette volna életemet kellemessé tenni.

Es pedig talán nem is annyira bennem, mint inkább körülményeinkben rejlett a hiba.

Volt valami viszás, valami megnevezhetlen talányszerű háztartásunkban, mely száműző az otthonosság érzetét. — Völgy esi Judit a legháziasabb s kevesebb igényű asszonyok egyike vala, s kedve ellenére kényszerűit estélyeket s mulatságokat tartani; atyám napról napra zárkózottabb- 8 komolyabbnak látszék, 8 mintha vesztét érzené, még is kívánta, hogy háza végpillanatig keresett, és vidám maradjon. — Többször valék tanúja, midőn Judit, bár tartózkodólag, de még is kérdé atyámat: miért áldozza fel nyugalmát, mások miatt? s atyám mindig kitérőleg felelt, s mint egyedüli igazolását kivánatinak, azt hozá fel: hogy az én boldogságom csak ezen az úton eszközölhető. — S ez, bár más oka is volt még hihetőleg, valóban rögeszméje látszék lenni. Mintha nagy vagyonnak örökösnéje lettem volna, olyan kényelem kör-nyezett, — öltözékeimre, s mindenre, mi rám tartozék, a legnagyobb gond vala forditva, s ezzel eleget mondok, mert atyám a legjobb ízlésű emberek közé tartozott. Minden kedvtöltései s szokásai uriasak valának, s mi tőle telt, nem mulasztá el, hogy e részben én is példája után indúljak.

Szerencsém, hogy mind az, mivel tulhalmozva valék, újabb igényeket nem ébreszte szivemben; szerencsém, hogy szelid, egyszerű leány maradtam, s átgondolva a múltakat, megnyugtató rám nézve, hogy bár megszokva sorsomnak kényelmeit, a szükségről fogalmam sem lehetett, szivem ösztönszerüleg vonzott a küszködök felé, s még boldogságom napjaiban sem találkoztam szenvedővel, ki arczomról a részvétet s rokonszenvet, első pillanatra le ne olvashatta volna.

Ha visszaemlékezem: mi leverő ellentéte vala atyám hangulata háztartásunknak, ha visszaemlékezem, mi bánatosan pihent olykor búskomoly tekintete arczomon, midőn vidám társaságtól környezve, nem is képzelő, hogy azt észrevegyem, mostan is elszorúl szivem. Oly aggodalmasan látszék hozzám ragaszkodni, mintha remegne s önmagát vádolná sorsom miatt, s tetteinek mentsége 4 leginkább azon balfogalmában fekszik, hogy midőn már későn vala, gyermekének javát, eltévesztett úton vélte eszközölhetőnek.

Judit is gyakran volt bús, s bár kedves kedélye csak ösztönszerüleg borúit el időnkint, ő is épen oly kevéssé érté, mi házunkban viszás vala, mint én nem értém ; — neki legalább még is voltak tiszta pillanatai: mert barátnéja gyermekének nyugodt szívvel örülhetett. Olyan gyönyörrel hallgatá gyermekes csevegésimet, s arcza oly elégült vala, midőn vendégeinktől csak dicsérni hallott; a legtúlzóbb bókok, valóságképen hangzanak füleibe.

Anyám vala az egyetlen, kiben szive nem csalódék; hogyne találta volna hát barátnéja gyermekét kedvesnek és szépnek, ki hozzá oly meleg hálával ragaszkodók ?

Mig otthon egy részről boldognak, más részről a folytonos társaságot meg nem szokhatva, gyakran nyomva érzém magamat, onnan nyerék élvezetet, honnan legkevésbbé vártam.

A tapasztalatlan ifjú szív, rajongva keresi vonzalmának tárgyait, s nem egyszer történt már, hogy mi képzeletét megragadá, egész életére befolyást gyakorolt.

Mintha dajkámnak felejthetlen meséi mind megvalósultak volna, olyan formán érzém ma-gamat a színházban. — Fényes tündérország, bájló álmok ragyogó világa volt tapasztalatlan szemeim előtt a szinház, s mivel leginkább az operákat látogattuk, az előadás szövege féltitok maradt előttem; csak sejtém a benfoglalt szerelmet, mely édes hangokban olvadva hatott lelkemig, csak sejtém a talányt, mit az előttem lebegő fényes alakok ábrázolának, s talán épen azért, mivel rejtélyes, mivel titokteljes vala, ragadá meg úgy képzelődésemet, — s azért hozta ön-tudatlanul összeköttetésbe gyermekábránd-jaimmal.

A külhatásoknak befolyása reánk, többnyire hangulatunktól függ, s ha a szív, mely be van töltve, mindent visszautasít, mi vonzalmának körén kívül esik: úgy a szeretnivágyó kebel annálinkább megragadja, mi égő szórajának enyhülést ígér.

Beám a színház nagy hatással vala, s ér-zéseimet fejleszté, mivel ábrándozó kedélyemnek új tápot s alkalmat nyújtott hajlamain fuggeni.

Egyszer, mint most is élénken emlékezem még, mivel befolyása érzéseimre kitörülhetlen maradt, — épen Bellini egyik legkedveltebb dalmüvét, Rómeó és Júliát adták, midőn hazulról olyan fájó, oly nyugtalan szívvel jöttem a szinházba, mintha egyszerre borús előérzetek szálltak volna meg. — Alig valék képes könyeimet visszatartani, s mint még soha nem, oly élénken vágytam kebel után mely az enyémet megértse. — Olyan sok mondanivalóm lett volna; szivem úgy tele volt, hogy alig bírta érzései terhét, és nem tudtam hova, kihez forduljak; — ki fog engem megérteni! Atyámat vagy nevelőnémet nem érdekelheték oly dolgok, miket félig másnak kellet volna eltalálni? — mert hiszen mindent, a mi fáj, és a mi édes, olyan nehéz volna kifejezni, de megérteni a rokon- szivnek még is olyan könnyű.

A dalműnek lágy, olvadékony hangjai épen megfeleltek keblem hangulatának, s mintha a tömött színházban senki nem lett volna, én senkit nem láttam, szemeim és lelkem csak a színpadon függének; Júliának szerelmét, és fájdalmait hiven megosztám, s úgy tetszett, mintha én még nála is forróbban s mélyebben tudnék szeretni. — A többi dalműveknek szövege homályos, titokteljes maradt előttem, de Rómeó és Júliának történetét oly könnyű volt megérteni. Mintha a szerelemnek kulcsa lett volna ezen dalmű, szívemnek zára meg vala nyílva, s olyan fogékonyan, olyan remegve tárúlt fel, miként csak tárgya hibázék szerelmének, hogy minden érzésével körülölelje. '

Midőn az opera végeztével, a csarnok előtt kocsinkba lépni akarók, igy szólott egy ismeretlen hang, társához mögöttem:

„Talán kevésbbé vagy szerencsés Rómeónál, talán Júliád inkább kíván nélküled élni,

mint veled együtt meghalni, hogy ily komoly s szótalan vagy egész este ?“

„Még nem találtam fél“ viszonzá a kérdett vidámon felkaczagva, s bizonyosan annak köszönhetem, hogy nem csalódtam benne.

Hirtelen visszafordulék, mert e felejthetlen, csengő, tiszta hang, remegésbe hozta lelkemnek minden érzését. — Tekintetem pillanatra találkozók csak az övével, de én azért megismertem Andorffy Iván nemes halvány arczát.

Kocsink elrobogott, s én mint alvajáró, szálltam ki belőle, midőn lakásunk kapuja előtt megállott.

HATODIK FEJEZET.

A szívnek remegni, dobogni kell hogy éljen, nyugalom, halál.

B. Eötvös J. Karthausi.

Kalapom 8 keztyűim lehányva, szobámba vonultam.

Mintha gyermekálmaimból egy pillanat leány koromra ébresztett volna fel, sejteni kezdem hogy a szívnek szebb s édesebb czélja is van az ábrándozásnál.

Izgatottan jártam alá 8 fel szobámban, nem tudván magamat háborgó érzéseim zavarában tájékozni. — Midőn véletlenül a tükörbe tekinték, meg voltam lepetve lázasan égő arczaimtól, alig ismertem magamra, alig hihetém, hogy amaz égő szemek az enyéimet sugárzanák vissza.

„Szeretni vágyom!“ — gondolám, szivemnek dobogását elnyomni igyekezve, — mert én is tudnék végtelen szerelemmel csüggeni egy lényen; szeretni és viszontszerettetni, hogy mind azt, a mi lelkemben forr, mitől keblem feszül és zajlik, egy más szivvei lehetne megosztanom. Oh Istenem! mi lesz belőlem! hiszen magamnak sok gyönyör az, mi szivemet betölti, még egy más is gazdag s boldoggá lehetne általa4

Gondolatim menetét heves zokogás szakká meg. Mintha örökre ki lettem volna ragadva életem korábbi csendes folyamából: szivem ezer különböző érzelemtől remegett; — keblem, mint a megáradt tenger, úgy hullámzók; — gyönyör és fájdalomról szólott minden dobbanása.

Nem ismerék többé magamra; mintha ki-cseréltek volna.

Félöntudattal léptem ablakomhoz, s megnyitám azt. Az éj enyhe, csendes vala, szelid ellentéte háborgó bensőmnek, az ég csillagoktól ragyogott, s a halvány holdvilág vigasztalólag tündökölt le rám.

A lengedező szellő megenyhité lázas hom-lokomat, s mintha a mély csend és béke, mely láthatárom felett elterült, lelkemre terjesztette volna szárnyait, érzéseim szelídülve kezdének csillapúlni, s a könyek, mik szemeimből omlottak, gyönyörteljes fájdalom enyhe csepjei valának.

Tekintetemet a holdvilág köté le, s varázs fénye mellett, mint bájló ködfátyolképek, lengedeztek szép ábrándaim. — Midőn hajnal felé elnehezült pilláim végre lezárúltak, s fejem lankadtan hanyatlók karjaimra, alig vettem észre, hogy elszenderedtem; mélyebb álmom annyira hasonló maradt az előbbihez.

Midőn a felejthetlen éj után másnap reggel körültekintők szobámban, s mindent szokott helyén találtam, szinte meglepett; — ha a tárgyakat felforgatva 8 széthányva láttam volna, kevésbbé csodálkozom, — bár bajosan magyarázhatám vala meg magamnak, ki okozta a dúlást. — De miután én magam annyira meg valék változva, miután

a tegnapi gyermek, mint leány ébredt fel, épen nem csoda, ha szokott helyén is mindent átalakítva képzelék.

Kis szobámban, a csinos tárgyakon, az ízlést és harmóniát, csak e reggel vettem észre, — s úgy örvendtem, hogy mind ez az enyém, oly jól esett hogy ily kedves, barátságos otthonom van, — miként alig vártam, hogy atyámat megölelhessem, kinek mindezt köszönhetém.

Midőn a tükör élőt hajamat lebontám, úgy meglepett, hogy olyan hosszú és dús, mintha az is csak egy éj alatt nőtt volna meg oly szépen, s nagyon meg valék elégedve, hogy oly lágy és fényes is egyszersmint. — Elégszer haliám, hogy kellemes, sőt azt is hogy szép vagyok, de ez ideig alig vettem számba az efféle túlságokat; most azonban, mintha jól kezdett volna esni, hogy tükröm nem egészen hazudtolá meg, mit e részben oly sokszor hallék. Az is egyszerre feltűnt előttem, hogy növésem nem rósz, hogy karcsú és nyúlánk vagyok, 8 úgy tetszett, mintha

lábaim valóban kicsinyek és csinosak volnának. — Úgy égtek arczaim, olyan zavaros volt fejem, szégyenlettem, hogy ily gyarló kezdek lenni; örültem is féltem is, szivem olyan édes, olyan tele volt; alig merék óhajtani, 8 még is csupa vágy vala egész keblem.

Bántani kezdett, hogy eddig olyan gyermekes valék, s megfoghatlannak tetszék, hogy még saját szivemnek dobogását is alig vettem észre.

Milyen ügyetlen, mi együgyű voltam — gondolám, magam ellen kikelve; már maholnap tizenhat éves leszek, s még alig eszmélék! — Es pedig az élet oly szép lehetne, s én oly boldog, ha, ha —

Nem volt erőm gondolatimat továbbfűzni; — érzém, mi mélyen elpirulék, és pedig senki nem vala jelen, — s ha lett volna is, szivem oly mélyen elrejté, hogy még dobogása sem árulhatta volna el édes titkát.

Ez idő óta minden más színben kezdett szemeim előtt feltűnni, s bár keblem elveszítő korábbi szelid nyugalmát, mindazáltál a kétely, mely gyötört, s a remény, mely biztatott, olyan sajátszerű édes ingerültségben tárták telkemet, mely a boldogságot épen nem zárta ki. — Mintha a szívnek élete csak akkor kezdődnék, midőn nyugalmunkat elvesztettük, mintha a szerelemnek bölcsője, a nyugalomnak koporsója volna egyszersmint, a szív e kettőt, nem egyesítheti.

Ha társaságot fogadánk, mindenre fi-gyelmesebb valék mint azelőtt, azokat, kik irányomban kitünőleg előzékenyek voltak, jobban szemügyre kezdém venni, s hogy külömbséget tehessek, párhuzamba állitám egyiket a másikkal, s lelkemnek természetes elevenségével, eldönteni igyekeztem, vájjon, van-e ki megközelitené a képet, melyet magamnak alkotók. De fajdalom! észlelődésim közben, az idegenség, mit már előbb is kárhoztaték magamban, olyan határozott válaszfalként emelkedett köztem és közöttök fel, hogy most már még csak önszemrehányásra sem valék miatta képes.

Élénken kezdém érzeni, hogy mint én

örökre idegen maradok közöttök, úgy ők sem érthetik meg soha e szivet. Senki ellen nem volt kifogásom, s még is minden egyestől visszataszított valami, s már akkor kezdőm ösztönszerüleg sejteni, hogy társaságba soha nem leszek való. Csak kis körben, hol minden tárgy gondjaimat igénylené, hol szükségesnek, hasznosnak érezhetném magamat, hol nélkülem nem élhetnének, ott volnék én helyemen, s ott tudnám betölteni hivatásomat. Társaságban, legfelebb keresett lehettem volna, s én nélkülözhetlen kívántam lenni, szivemet be nem töltheti, mi a hiúságot elégethetné csak ki, — én szeretni kivántam, úgy amint én tudnék szeretni, s lelkemnek legfőbb óhajtása, dicsvágya vala: hogy az legyen a földön legboldogabb halandó, kinek szerelme üdvösségem, mennyországom leend.

Össze-vissza képzeltem és álmodoztam mindent; néha midőn társaságban valék, alig tudtam, mi történik körülöttem, — lelkem messze elszállt a körből, melyben oly idegen valék, s csak ha a kedves névnek említésére Összerezzentem, csak ha magasztalva haliám említeni, kihez szívem mindig közel vala, akkor jutott eszembe, miként ő talán már el is felejté, hogy én a világon vagyok, s ha emlékezik is rám, mit törődnék ő, kit mindenki csodál, ily egyszerű kis ügyetlen leány nyal?

Ha múltúnkra visszatekintünk, alig hihetjük el, mi nyugtalansággal kezdé ébredését a fiatal szív, s még aggodalmai s fájdalmai közé is mennyi édes remény, mennyi gyönyör vegyült!

Ereztem is, át is láttam, mi képtelenség, hogy ő reám gondolhasson; s még is, az is képtelenségnek tetszék, hogy mindig távol, — és idegenek maradjunk egymástól.

HETEDIK FEJEZET.

ő , s mindig csak ó, változva s még is egy mint a nap, mely e földön elönti sagárait; a virágnak színeket, a völgyeknek árny e'kot ad; mely mindent áthat meleg fényével, s még a könyben is ragyog.

B. Eötvös J. Karthausi.

Fiatal, ábrándozó leányra nézve, alig lehet valami veszélyesebb, mintha első vonzalmának tárgya, történetesen épen nevezetes ember. — Minden tiszta női kebelben elválaszthatlanúl egygyé van forrva a férfiasság eszméjével a hazafiúságé, — s habár én igénytelen kis leány létemre, legtávolabbról sem valék alkalmas ama lelkes honleányok túlbuzgalmát méltányolni, kik versenyt politizálnak a férfiakkal, mindamellett le nem irható érzések emelék szivemet, valahányszor a hon nagy fiainak érdemeit magasztalni haliám.

Irma hagyom. I. k. &

Hazánk valamennyi jelesét ismertem, ha személyesen nem, legalább látásból, sőt szülőim házában is gyakran megfordultak többen politikai s irodalmi nevezetességeink közül; — de miután az érdem többnyire ősz fürtökkel, dörgő hang vagy kopaszúlt homlokkal tünék fel előttem, igen természetes, ha a tiszteletreméltó férfiaktól, kik oly komolyak s nagyoknak tetszőnek, miként alig hittem volna el, hogy valaha mosolyogni vagy enyelegni képesek lehetnének, tartózkodó kis leány létemre, csak félhettem. — Fogalmaimhoz képest mélyen csodáltam ugyan őket, de lelkemből meg valék győződve, hogy legegyszerűbb kérdéseikben is oly mély belátás s bölcseség rejlik, miként azokra én semmi' esetre méltólag nem válaszolhatnék, 8 ha valamelyik figyelmére méltatott, s felém közelite, én öntudatlanúl annyit léptem vissza, mint mennyit ő előre, s igy az illő távolság mindig megmaradt közöttünk.

De midőn az ifjú, kinek vonásai már gyermekálmaimba is be valának szdve, s

kit kolostori imáim között sem felejthetek el; ő ki édes hangjával első ébredését okozá szivemnek, mint a honnak új tündöklő csillaga ragyogott fenn, akkor nem félelem, nem tartózkodás, nem is pusztán csodálat, hanem gyönyör tölté keblemet, s úgy tetszett mintha az érdem sokkal inkább elragadna, ha ifjúi mosolygó arczczal, s lángoló tekintettel néz felénk, mintha az önérzet feszes méltóságával. — Korábbi ábrándjaim rajongásig kezűének magasulni, és szivem minden érzésével azt dobogá: hogy Istent imádni, csodálni mi a természetben elragadó, s Andorffy Ivánt szeretni, ki oly nemes, szép és nagy: csak ösztönszerű s önkénytelen szüksége a szívnek.

Egyik nevezetes országgyűlésen fel kezűének tűnni Andorffy Iván szónoklatai, s csakhamar átalános elragadtatás Ion a szent törekvésnek jutalma, mit az ifjú, lelkes szónok, minden szavával’ tanúsított. Alig kezdett a közügyekben részt venni, midőn már reménynyel dobogott fel minden honfiúi— Mintha jeleseink között ő lett volna a lángoló szív, mely a többit is nemes tet-tekre buzdítja, érdemekben őszült aggastyánok, a küzdelemhez új erőt s ifjú reményeket nyerénck általa.

Az országgyűlés végével könyv jelenék meg tőle, mely nem csak a legmélyebb érzelemvilágot, s legmagasabb s dúsabb phantasiát mutatá fel, de egyszersmint a leglángolóbb honszeretetnek bibliája vala. — A hatás, melyet Andorffy első müve egész országban előidézett, valódi szellemi forradalmat szült, 8 új korszakát képezé az irodalomnak. — Ki haladás- és miveltségre legtávolabbról igényt tartott, áttanulá a könyvet, s korunk ez új apostolának nemes reformjait s tanait, hirdetni, terjeszteni igyekvék. — Mintha szivének minden dobbanása, viszhangra talált volna a nemzet keblében, a honnak ezen ifjú di-csője, nemcsak köztisztelet és büszkeségnek, de közszeretetnek is tárgya volt. — Olyan könnyű vala őt közbajaink ifjú megváltójának álmodni, — olyan könnyű a setét fürtöktől árnyékolt, magas, tiszta homlok fölé, a dicsfényt odaképzelni!

Nem szándokom túlozni egy szóval sem, — csak egyszerűen s röviden adni vissza, mit szivem felfogott, s épen azért abból mit elmondtam, semmit vissza nem vonhatnék. — Andorffynak fellépte, majdnem új korszakot képezett, melyhez nem egy honfikebel köté legszentebb reményeit.

Hogy milyen hatással lehetett ez egy fiatal lélekre, — az ismert előzmények után, midőn önkénytelen szerelmét mintegy igazolva látta egész világ által, s hogy menynyire fejlesztő érzéseit a dicsőités, mely csak mint átalános jóváhagyás hangzék fiileibe, könnyebb elképzelni, mint leírni. — Ha hiba volt, hogy a tapasztalatlan SZÍV öntudatlanúl engedő át magát az első szerelem szép álmai- és gyönyöreinek, legalább természetes is vala. — Hiszen mit tehetők én róla, hogy lételemnek ő alkotá fénykorét? mit tehettem róla, hogy szemeim előtt minden elvesztette érdekét, s új tündérországomat keblembe fogva fel, nem szorulók idegen élvezetekre ? — Oka-e a kis mezeivirág, hogy ugyan azon napnak melege ébresztő fel téli álmából, mely fényével egész világot elárasztja? s oka voltam-e én, ha önkénytelen szerelmem épen ahoz emelkedők, ki lángszellemével áthatá egész hazát? Ot szeretni, kit mindenki szeretett és csodált, olyan könnyű, s természetes vala; néha úgy tetszett, mintha vele együtt én is emelkedném, mintha oda, hova őt férfias lelkének ereje ragadá, szivemnek érzései szintén felszárnyalhatnának, és még is, midőn mindenkitől magasztalni hallám őt, vagy dicsőitő czikkeket olvasók felőle, úgy elszorult, olyan hevesen dobogott kebelem.

Bár mit beszéljenek — s írjanak is felőle — gondolám nem egyszer égő könynyeimet vissza nem tarthatva — azért én, ki nevét is alig bátorkodom kiejteni, sokkal többet érezek, — s mélyebben — s forróbban szeretem őt, mint ők összevéve.

NYOLCZADIK FEJEZET.

A ragyogó világosság, tükrök, elöttök ala- bastrom edényekben illatozó virágok, s mindenek- felett a divatos társaság, mely a körben fel- s alá járt, — minden, báj ló álomként emelkedők, stb.

De szerelem kell e kebelnek, szerelem, s mit az élet egyebet ad, ki nem elégitheti. — Értetni akar, eláradó szivét kiönteni egy más kebelbe — nem ragyogás, neki a nyári nap melege kell hogy virágozzék.

B. Eötvös J. Karthausi.

Hogy mi nagy fontosságú a női életben az első bál, csak az képzelheti, ki látott fiatal leányt, midőn először bálba készülődik. — Ezer aggalom, ezer remény váltja egymást az ifjú kebelben; már a napnak izgalmai, melyek ajelentőséges estét megelőzik, megérdemelnének sokkal komolyabb következményeket, mint mennyit rendesen az első bál élvezetei, s annak emléke, hogy volt-eelég tánczosunk vagy nem, életünkben maga után hátra hagyni szokott. — S még is mintha egész jövőnk ez egy éjszakától függne, szorongó szívvel, remegve várjuk az estét, s oly lelkismeretes gonddal próbáljuk fel s nézegetjük a könnyű, lengő báli öltönyt, mintha azon a legparányibb hiba súlyos vád lehetne ellenünk. — A leány csak menyasszonyi ruháját szemlélheti több gyönyörrel, mint első báli öltönyét, s csak menyasszonyi koszorúja jelentőbb szemében ama kis, mosolygó virágoknál, melyek néhány óra alatt furtei között és keblén fognak elhervadni; — egyi-ket életének küszöbén, másikat hivatása szent czéljának oltára előtt viseli; — hogyne volna hát érdekes mind a kettő ?

Hiúknak s tetsz vágyóknak mondanak ben-nünket, hogy oly sok gondot fordítunk öltö-zékünkre, s oly szívesen csinosítjuk magunkat ; — s pedig mi vagyunk-e okai, ha nemünknél a szépséget, majdnem mint érdemet tekintik? mi vagyunk-e okai, ha gyakran sem jóság, sem szellem, sem erények nem

biztosítanak számunkra annyit, mint maga a szépség ? — Ha az asszony, ki oly sokszor hallá már kellemeit magasztalni, útóvégre anélkül, hogy észrevenné, a szépségre jogot is tart, annyival megbocsáthatóbb, mivel már a természet is inkább felruházott bennünket azon tulajdonnal — legalább mint a férfiak ránk akarják fogni — mit hiúságnak nevezünk, s mit keblünkben épen ők táplálnak még a természetnél is inkább. — Állításuk ellen nincs kifogásom, meglehet azon tért, melyet az ő tágabb szivükben a dicsvágy foglal el, a miénkben a hiúság tölti be; — e két érzés úgy is rokon egymáshoz, mindenik lehet nemes vagy nemtelen, egészen a szívhez hasonló, melyben helyt talál, de az még sem igazság, hogy épen ők törnek fejünk felett a miatt pálczát, hogy kedvükért szeretünk szépek lenni, s elég bohók vagyunk szavaikat készpénz gyanánt fogadni, s hitelt adni beszédeiknek, — sőt valóban szinte úgy

tetszik, mintha mind az, mit ellenünk e részben vádképen hoznak fel, csak rájok pattan

nék vissza, — mintha nem mi, hanem ők vol-nának felelősek, ha hiúságainknak oly gyakran vagyunk gyenge bábjai. — Az asszony életének egyetlen czélja a szeretet, egyetlen hivatása, hogy boldogítva boldogulni törekedjék; — s elérheti-e gyakran ezen czélt, külső kellemek nélkül? remélheti-e, hogy szerettetni fog, ha arcza nem szép, bármi fogékony legyen is keble a boldogitásra? nem kell-e amint társaságba lép, mellőztetést tapasztalnia a miatt, miről legkevésbbé sem tehet, a miatt, hogy nem szép ? — Oh az aszszonyt oly ferde helyzetbe álliták társadalmi fonák viszonyaink, hogy egy lépéssel házi körén kívül, szive már összeütközésbe jő nemcsak a világ előitéleteivel, miknek kisebb- nagyobb mértékben mindnyájan rabjai vagyunk , de magával sorsával is, mely neki, mint gyengébb félnek, osztályrészül adá az elnyomatást. — Miután azonban a világon átalános rendszer már az, hogy az erősebbé legyen az igazság, egyátalán véve nincs jogunk elnyomóinktól kívánni, hogy hatalmukkai vissza ne éljenek. — Vagy nem elég szép-e, hogy oly udvariasak irányunkban, s mindenütt, hol az illem megkívánja, nekünk engedik az elsőséget ? — nem hajolnak-e meg előttünk? — ha történetesen leejtjük kendőnket, sőt nem szeretnek s becsülnek-e? főkép ha szépek vagyunk. Es

mi, hálátlan, hiú, gyarló teremtmények, mindezzel sem elégednénk meg? — sőt zúgolódunk, hogy ők, kiknek sokkal fontosabb teendőik vannak, bennünket oly gyakran boldogtalanokká tesznek? S pedig vájjon ők-e okai annak, hogy az asszony legtöbb esetben hisz, midőn szeret? — s nem balgatagság-e nekünk hasonlót kivánni tőlök, kik oly gyakran ámítanak már, hogy önmaguk után Ítélve meg bennünket is, semmi nem természete-sebb, minthogy hitöket vesziték. — Hisz oly kevés férfi tudja, vagy akarja tudni, hogy az asszonynak legfőbb ereje, de egyszersmint legfőbb gyengesége is: a szerelem, s kicsiny és nagyban, ez egy erő vezérli tetteit. — A hős Achillest sarkán, a jelenkor puhább fiait drámáik végjátékaikban, vagy verseikben lehet halálosan sebezni, az asszonyt a multkorban épen mint a jelenben: csak szivén. Ha a férfi, ki gyakran, hogy egy jó ötlete kárba ne vesszen, oly könnyedén elménczkedik gyar-lóságaink felett, megemlékeznék, hogy az is asszony vala, kinek léteiét köszöni, s ki oly önfeláldozó szeretettel őrködék bölcsője mellett, 8 oly hű gonddal virrasztóit betegágyánál, talán méltányosabb volna irántunk; hiszen lehetnek, s bizonyosan vannak is hibáink, de azért nem érdemeljük, hogy épen azok Ítéljenek el, kik életöket s boldogságukat, hűségünk- és szerelmünknek köszönhetik.

Akaratom ellen oly messze eltértem az első báltól, melyre épen készülőben valék, mintha Öntudatosan kivántam volna elbeszélgetni az időt, hogy a hosszú nap után, melynek végét alig várhattam, egyszerre toilette-asztalom mellé ülhessek.

Mint már más helyen emlitém, színházba s társaságokba jártam ugyan, de azért ezideig mindenki úgy bánt velem, mint fél gyermekkel. — ím azonban a nagy pillanat jelen vala, melyben a világ előtt be fognak avatni a leányok sorába! En is, mint minden

fiatal leány, izgatottan vártam az estét. Egész nap semmi nyugtom nem vala, — majd örvendék, alig mertem magamnak is megváltani miért, majd lángolni érzém arczaimat azon gondolatnál: hogy hátha elég tánczosom nem lenne, hátha mellőzni találnának! — Olyan szerény, olyan igénytelen kis leány valék, s szivemből mondhatom, hogy legkevésbbé sem tetszvágyó, s még is fejembe szökött a vér azon gondolatnál, hogy váljon miként viselhetném el annak szégyenét, ha csak egy tánczból kimaradnék is!

Egész világ ki fogna engem gúnyolni, s. hátha még — alig merém hozzá gondolni — ő is ott lenne!

Ha az igazat meg kell vallanom, az első bál, magában véve is érdekesnek tetszék előttem, de nagy felgerjedésemnek főoka még sem az vala.

Mintha a szép tündérországban, melyről gyermekkoromban csak mesélni hallék, s mit a színházban már látni véltem, végtére magamnak is tényezőleg kellene fellépnem, mintha az első bálban tündérszerep jutna nekem is, — mintha ott találhatnám fel szép holdkirályomat.

Andorffy Iván, állásánál fogva a legma-gasabb körökhöz tartozék, s így bár szülői az én szülőimmel barátságos viszonyban állottak, sőt én a bárónéval, ki folytonosan megtartá számomra részvétét, leveleztem is, mindamellett fia nem járt házunkhoz, s én az ifjú bárót a jelentőséges, bár csak pillanatnyi színházi találkozáson kívül, legfölebb egy párszor láttam még; ki bár mindig szívesen köszöntött, de ez ideig még szót nem váltott velem soha.

Ez kulcsa felgerjedésemnek, melylyel az első bálhoz készülődtem; — s mert ott találkozni reménylék vele; ez fejti meg az elragadtatást, melylyel majd szép fehér ruhámat, majd kaméliáimat, majd csinos legyezőmet, majd kis fehér atlasz-czipőimet szemléltem.

Végre elérkezék az est, — s én remegő kebellel ültem öltöző asztalom mellé.

Még komornám ügyes kézzel rendezé ha-jamat, 8 nem csak arra volt tekintettel, hogy arczomhoz illjék minden kis furte, de művésznői gondjait még arra is kiterjesztő, hogy teljes nagyságát s pompáját is kitüntesse: Judit, a fonadékok minden hajlását olyan érdekkel, sőt majdnem részvéttel kísérő, minőre csak anya képes; — hű Julisom pedig váltig állítá,hogy még annak sincs ám jó dolga, ki felteszi, hogy Irma kisasszonynál egész bálban szebb lehetne valaki, kit ő dajkált, 8 ki felől már rég megjóslá, hogy ha felnő, hetedhét országban sem fogják párját találni. — S midőn az ügyes kéz, egyik rózsaszín kaméliát a másik után a fényes hajhullámzat közé rejté, melyek mintha égő arczaim pirosságával szívesen vetélkedtek volna, oly mosolygón simulának furteim közé, akkor dajkám elragadtatása tető pontjára jutott, sőt nevelőném szerető szemei is kielégítve pihentek rajtam.

De minden hiúság maradjon távol tőlem,. — valóban magamat is meglepett, midőn finom fehér tarlatan ruhámba, tükröm elé állottam. — Olyan boldog-, fiatal- s mosolygó képet fogott körül a tükör fényes rámázata, miként sokkal hajlandóbb valék hinni, hogy a holdkirálynak tündér kedvese szállott le hozzám, mint hogy saját képemet látom. — Tizenhat tavasznak forró szerelme-, reményei- s bizalma sugárzá a szépséget vonásaimra, hogyne lett volna hát a kép vonzó és megnyerő, melyet a tükör vissza adott.

Azon érzelemzavart és izgalmat festeni akarni képtelenség volna, melylyel a posztóval bevont — s virágokkal díszített lépcsőkön,. Völgy esi Judit mellett felhaladtam. — Sbenn, a zene hangjai, a ragyogó terem, s a fényárban lebegő díszes alakok csoportozatainak látása, pillanatra csaknem kápráztató hatást gyakoriénak felettem. — De midőn ismerőim körülsereglének, s egyik a másik után, tánczért ostromolt; midőn a megszokott alakok, mint egyes részletei a nagy tarka képnek, az újdonság színét tapasztalatlan szemeim előtt le kezdek leplezni, a varázs megtört, — s szokott nyugalmamat, néhány pillanat alatt visszanyerém.

Mint minden olyan élvezetnél, melyben a szívnek része nincs, izgalmam csak addig tartott, mig közelről láttam, mi messziről oly csábitónak tetszék: kevés perez kelle csak, hogy otthonosan s nyugodtan érezzem magamat; s bár az eleven élet, mely körülöttem mozgott, s még inkább a táncz, elejénte elég örömöt s mulatságot szerzének, mindamellett alig tölték pár órát a teremben, mi-dőn magam sem tudám miért, visszatetsző kezdett lenni, hogy e helyen mindenki csak kötelességből, s nem szívből látszik nyájas arczczal mulatni.

Hogy lehet órákon keresztül mosolyogni, s társalogni a mellett, szív és gondolkozás nélkül, mint ezek itt? — gondolám álmélkodva az átalános hangulat felett. — Hiszen az képtelenség, hogy e sok ember egyenlő érdekkel viseltetnék egyik mint másik iránt.

Mint illett, én is válték néhány szives szót tánczosaimmal, de nem kerestem az alkalmat, hogy mulathassak velők, — sőt ha szabad lett volna szivemet követnem, örömestebb hallgattam volna, hogy kicsinyes észlelődésimet, annál több időm legyen folytatni.

De minél tovább időztem a teremben, az a nyomás és idegenség, mit társaságban mindig érezék, annál élénkebben kezdett e helyen rajtam erőt venni, s bár folytonosan tánczoltam, s Judit bizonyosan meg vala győződve, hogy a legjobban mulatom magamat, lassanként úgy elenyészett szívemben az öröm, hogy végre maga a szép zene csak fájdalmas érzéseket költött. Hisz e sok ra-gyogás között úgy sem szólt más a szívhez mint a zene, s nekem úgy tetszett, mintha annak emelő hangjai, itt nem méltólag volnának használva.

Szünóra alatt szinte jól esett, midőn néhány pillanatra nevelőnémmel magán maradtam, — de a mellett oly levert, oly bánatos

valék, mintha első reményeimben már csalódtam volna.

Oh nem tündérország ez, — gondolám felsohajtva, — s nem ily helyen találkozik a szív azzal, a kit óhajt.

Szemeimbe könyek tolultak, de még le sem törölhetém pilláimról a forró cseppeket, midőn egyszerre, mintha villányhatás hatotta volna át keblemet, tagjaimon édes borzadás futott keresztül; — érzém, hogy arczaim lángolni kezdenek, s mintha lázban lettem volna, úgy remegett mindenem.

Velünk átellenben, a terem legtávolabb szögletében egy férfiúi alakot pillanték meg, ki mint szép szobor, keresztbe font karokkal s mozdulatlanul állott, mintha elszomorodva, ő is e fényes, tarka világ semmisége felett tűnődnék. A magas, gondolkozó homlok, a halvány, nemes arcz, a merengő setét szemek, s egész érdekes alak komoly nyugalma, mindannak ellentéte vala, mi e teremet betölté. — Ö nem tartozék a mulatozó tömeg közé, tánczolni sem láttam őt, de miként is tánczolt volna, ki bár még oly ifjú, & már egész haza fájdalmát s szent érdekeit viselé keblén! — O itt, csak egy betévedt világ vala, mely a sok álcsillám közé azért szállott talán le, hogy ifjú szivemnek reményeit s bizalmát visszaadja.

Tekintetemet le nem vehetém a mozdulatlan, nemes alakról, s épen nem lepett meg, midőn egyszerre felpillantani s felém tekinteni láttam őt, mert hiszen, képtelenség is lett volna, hogy ő, ily közel hozzám, meg ne hallja szivemnek heves dobogását, s ne érezze szemeim szerető sugarát.

Amint észre vett, oly nyájas lön, úgy felvidúlt elkomolyúlt arcza, mintha látásomon megenyhült volna, s azonnal felénk közelit e.

Én, ki egy perczczel előbb, egész ifjú életemet felajánlottam volna egy nyájas pillantásáért ama setét szemeknek, most midőn óhajtásom teljesülésbe ment, remegve döbbentem meg, 8 lelkemnek édes mámorában, csaknem elkábulék.

Bár e terem még egyszer ily nagy volna, — gondolám szorongó szívvel, — talán akkor, még idáig jő : összeszedhetném magamat; úgy remeg mindenem, hogy utóbb még üdvözletét sem leszek képes illően viszonozni.

Miután előbb Judittal váltott néhány szót, a ki nem mulasztá el őt a báróné felől kérdeni, — hozzám közelite s helyet foglalt mellettem.

Vannak pillanatok, melyeknek gyönyörét csak átérzeni lehet, de szavakkal visszaadni képtelenség volna. — Ki tudná méltólag festeni a szívnek elragadtatását, midőn első szerelmének mély örömeit ünnepli? — Olyan boldog valék, s még is olyan zavart, egész keblemet feltudtam volna tárni előtte, ajkaim még is szótalanok voltak, — mintha közelségének gyönyöre elszédítette volna telkemet, s érzelmeim édes mámorában, szemeim arczán s ajkain függének, s bár minden szava szivemig hatott; kérdéseire még is alig valék képes választ adni. — S ő, ki oly egyszerűen s szívélyesen társalgóit velem, mintha fel akart volna bátorítani, s észre sem venné, hogy oly ügyetlen kis leánynyal van. dolga, mindenféle gyermekségekről, Andordorfalvi emlékeimről beszélt velem; —megkérdé: nem feledtem-e még a holdkirályt el, 8 a mellett oly szívesen mosolygott rám, amint zavarodásomat észrevevé , mintha azt egész szivéből hajlandó volna elnézni nekem.

Boldog valék, — leírhatlanúl boldog! — de fájdalom, boldogságom nem tartott soká.

Néhány pompásan öltözött előkelő hölgy lépett a terembe, kik Andorffyt megpillantva, várni látszának, hogy az hozzájok közeledjék: — Mi meg is történt. — Az ifjú báró szívesen köszöntött bennünket, s azután a nagyvilág fiai és leányaitól keresve és körül- seregelve, bizonnyal eszébe sem jutott többé, hogy én is jelen vagyok.

A felől, hogy a szerelem és féltékenység közel rokonságban élnek egymással, néhány pillanat meggyőzött.

Oh gonosz, csábitó tündérek — gondolám elkeseredve a tetszvágyó bájos úrhölgyek ellen; kik Andorffyval élénken látszának mulatni, tiétek az egész világ, mely hódol előttetek, s ti még egy más, szebb, s dicsőbb világot: őt is szeretnétek elrabolni? — Váljon mit tudnátok ti cserébe oly szívnek nyújtani mint az övé, — ti, kik a szinlést betanulva 8 megszokva, szeretni már rég feledétek.

A mi helyzetemet csaknem tűrhetlenné tévé, az a sok bemutatás vala, melylyel egyik ismerősöm, barátait lekötelezé. — Néhány perczczel Andorffy távozása után, oly sok udvarló s mulattató seregle körül, hogy a legnagyobb jótétemény volt reám nézve, midőn Judit közsajnálatra kijelenté, hogy tovább nem maradhatunk.

Felgerjedve léptem a terembe, de sokkal fájdalmasabb izgalommal hagytam el azt. — Szerelmet és reményt hoztam magammal, s vissza, boldogságot és kint, gyönyört és fájdalmat vittem.

Oh ez első bálnak emlékeit nem felejthetém soha, még csak egy lépést tevék a világba, s szivemnek üdve már is kételylyel vegyült.

KILENCZEDIK FEJEZET.

Nem tudom mi különös érzés tölti a szivet, valahányszor búcsúznunk kell ? — ha a hely, mely-től megválunk, nem gerjeszt is boldog emlékeket lelkűnkben, sőt ha csak fájdalmat találtunk köré-ben, keblünk még is szőrül, s majdnem oly nehéz síroktól megválnunk, mint kedveseinktől; — bal-gatag szív, mely mindig ragaszkodik, csakhogy ha végre el kell szakadnia, annyival mélyebb sebet érezzen.

B. Eötvös J. Karthausi.

A nélkül, hogy egyéb megemlítésre méltó történt volna, mint hogy az első után még egy pár bálban részt vettem, s látszólag legalább mindenesetre jól mulatók, miután elég kitüntetésben részesültem: — elmúlt a farsang s azután a tél.

Andorffyval többé sem bálban, sem szín-házban nem találkozám; hisz őt, ki a legszentebb ügynek ajánlá fel munkásságát, komolyabb 8 nagyobbszerű kötelességek foglaIák el, mintsem ideje maradt volna a mindennapiság élveiben részt venni. Más utón haladt ő, mint a nagytömeg, s méltán lebegett az ügy felett áldás, melyet az égnek ezen kedvencze felkarolt.

Egész télen nem láttam őt első bálom óta; — oh de annál többet hallók, s olvastam felőle.

Mintha egész világ osztotta volna érzésimet, mintha senkinek más gondolata nem lehetett volna, mint ő; mintha még a napsugár is dicsőségét ragyogná, 8 virágaimnak minden lombja tiszteletére nyíló koszorú volna: szemeim előtt úgy tűnt fel, s csak róla beszélt minden.

A szívnek sajátságos tulajdona, erejét egy érzésben öszpontositani, mindent egy érzelem köré gyűjteni, hogy a mi keblében szép és magasztos, ott viruljon s tündököljék, hol a legfőbbet, a legédesebbet, a mivel bir, emelheti.

Atyámra nézve, ki napról napra inkább elkomolyúlt, most is, épen mint kis leányko-romban, a legenyhitőbb s megnyugtatóbb hatást gyakorlá, ha esténkint beszélgettem vele, vagy felolvastam a hírlapokból; s így még ha őt megnyugtatni akarám is, csak Andorffy val kelle foglalkoznom. — A hírlapok hasábjai telve voltak iratai s működése magasztalásival, s ha olykor felizgulva az olvasottak által, arczaim kipirultak, és hangom a szép, a kedves név kiejtésekor reme-gett, atyám betegnek képzelt, s aggalmasan kiváná, hogy az olvasással hagyjak fel.

Társaságban is ritkán fordulók meg a nélkül, hogy Andorffy neve szóba ne jött volna; lángszellemének verőfénye, mint a napsugár, oly sok felé terjedt, mintha ő lett volna átalános világa a léleknek, mint világa az égen ragyogó nap, testi szemeinknek; mindenki csak példája után látszék hevülni a nemesért és szentért.

Sorsom volt már nekem, hogy általa s benne éljek, s maga a végzet intézé úgy, hogy épen fejlődésem idején tűnjék fel a hon egén ez örök fényű csillag.

Az átalános csodálat, melylyel iránta mindenki viseltetek, egyrészről elragadt, de másrészről oly gyarló valék, hogy néha keserű fájdalmat, sőt féltékenységet éreztem, még ha nevét kiejté is valaki; mintha felőle beszélni csak annak volna szabad, ki érte életét is kész lenne áldozni, csak nekem volna szabad, ki emliteni sem mertem volna őt.

Gyakori lázas izgalmaim, forró epedésem a szív után, mely megértené az enyémet, s ezer agyrém és képzelődés, melyek gyakran még elragadtatásom perczeiben is gyötrének, atyám s nevelőném figyelmét nem kerülhetők el, kik változott kedély állapotomat legkevésbbé sem értve, betegnek képzeltek, 8 orvossal tanácskoztak miattam.

Le nem írhatom mi nagy örömöt szerze, midőn Judit tudtomra adá, hogy gyengélkedő egészségem miatt, már kora tavaszszal, amint az idő nyílni kezd, Tordára megyünk, s egész nyarat ott töltendjük.

Gyerm ekkor om óta nem voltam Tor dán, s most úgy tetszett, mintha ott meg fogna enyhülni szerelmemnek minden keserve; mintha csak az volna azon hely, hol nyugalmamat visszanyerhetem.

Oh ha Andorfalva vidékét csak messziről meglátom, gondolám elragadtatva, ha a bárónéval, az ő anyjával, oly sok év után csak egyetlen szót válthatok, ha csak egyszer hajtom a nemes kebelre elfáradt fejemet, azonnal boldog s nyugodt leszek.

S még is midőn Pestnek búcsút kelle mondanom, midőn zárt kocsink jókor reggel megindúlt, s végig robogott a csendes, zajtalan útczákon: elszorult keblem, s könytelt szemekkel váltam meg városi emlékeimtől. Hiszen végre is nyájas és jó vala itt hozzám mindenki, s bizonyosan csak magam valék oka, ha közöttök nem érzém jól magamat ügy fájt, s oly sok szemrehányást tett magának szivem, mintha Pestnek néma utczái- s házaitól, külön-külon bocsánatot kellett volna kérnem.

De midőn a Rákosra kiértünk, a virággal hintett zöld mezőnek látása, a szép tavaszi napnak örvendő madárkák vidám dala, 6 egész nyílt láthatár, mely szemeim előtt elterült, régen nélkülözött örömöket ébresztőnek szivemben. Megújulva tekinték széjjel, s minél tovább haladt utunk, minél közelébb jutánk a szép, a regényes hegyek felé, melyeket megpillantva, elragadtatásom tető pontját éré el, keblem annál inkább fele- melkedék s megédesült.

A szép, a tarka álmák, miket még gyermek képzelődésem szőtt a szállongó felhők közé, megújulva lebegének az égen, s az ismerős vidék távol körrajzai, nyájasan ölelék az itt-amott elszórt, fehérlő helységeket.

Nem tudom más is úgy van-e vele, de rám, az utazás mindig jós emelő hatást gyakorol. — Nézetem szerint, ha időtöltést keresünk, alig szórakoztathat valami kellemesebben, mint az oly változatok, melyek a nélkül, hogy a betöltött szivet elvonnák szerelme féltett tárgyától, vonzzák, és lekötik a szemet. — Szivemet is, szemeimet is más gyönyörködtető, s édes félálomban ültem nevelőanyám oldalán.

Utazás közben, mintha tekintetünk érint-keznék, mintegy társalogna a természettel, ajkaink önkénytelenűl elzárúlnak, s a hallgatás mondhatlanul jól esik. — De ez úttal nem csak jól esett, hanem valódi lelki szükségem vala, hogy magamba vonulhassak, s szinte egy neme az áldásnak, hogy nevelőném is örömest látszék saját gondolatin függeni.

Leír hat lan, mily érzések tölték szivemet, midőn kocsink a tordai útra fordúlt; leirhatlan, mint remegett gyönyörében keblem azon gondolatnál: hogy Andorffynak születéshelyéhez s anyjához, oly sok év után, ismét ily közel jutottam.

TIZEDIK FEJEZET.

Oh mi ez élet egy hosszú ábrándozásnál egyélű melyben vágytól vágyhoz tántorogva, a szív, csa- latva vegy elérve ezéiját, soha nem nynghatik.

B. Eötvös J. Karthauzi.

Poros úti ruháimtól szabadulva, első gon-dolatom volt lefutni a rétre, hogy láthassam, váljon minden hegy, fa, bokor és fűszál, régi helyén áll-e? — De alig léptem ki, midőn egész csoport jó embernek nyájas arcza mosolygott felém. Szívesen üdvözlém én is valamennyit, s ha tőlem függött volna, velők együtt az egész barátságos falut boldoggá teszem.

Csak a kis madár érezhet oly édes elra-gadtatást, minőt én érezék, midőn kalitjának váratlanúl megnyílt zára, szabadságát adja vissza.

Hála az égnek, hogy ismét falun, hogy ismét szabadságban lehetek! gondolám, miután elébb a jó emberekkel néhány szót válték, s a kertbe siettem. — Egy napot, egy órát sem engedek hasztalanúl elveszni, minden pillanatnak örömét élvezni törekszem.

S bejárva a régi kedvencz helyeket, minden bokrát s ligetét üdvözölve, tekintetemmel legalább, az ismert vidéknek, olyan szent, édes béke szállta meg keblemet, mintha az alkonyodó nap bucsúsugarai, nem csak a viruló láthatárt, de létemet is fénynyel árasztották volna el.

Oly régen nem láttam már, midőn a nap végtelen körútját ezen hegyektől ölelt vidéken lefelé teszi, oly rég nem láttam már e helyen biborágyába lepihenni, hogy szinte megújulva alkonyának fényétől, hálát adék Istennek, hogy szivemet a szépnek élvezetére oly fogékonynyá tévé.

Soká jártam és ábrándoztam künn, de mind azt mit gondolék és éreztem, szavak nem fejezhetnék ki. Csak ki úgy szeret, mint Irma hagyom. I. . 7 én szeretek, kinek lelke egy érzéstől áthatva, szivének minden dobbanásával csak ez egyet ismétli: — annak lehet fogalma mind arról, mi keblemet emelé, midőn rétünk magános vadgesztenye fája tövében állva, szemeim az andorfalvi pusztán, s a Mátraaljban emelkedő ószerü várkastély falain pihentek.

Épen ezen vadgesztenyefa irányában állott, a sövényen túl, midőn először megpillantám, s holdkirályomnak képzelém őt, — gondolám felgerjedve, s nem állhatván élénk vágyamnak ellent, körül tekinték, hogy lássam, nincs-e közel valaki, a ki merényemnek tanúja lehetne, s meggyőződvén, hogy egészen magam vagyok, nagy nehezen félre hajtám az ágas-bogas sövénynek sűrű lombjait, melyek bár meglehetősen összekarczolák kezeimet, s ruhámba fogózva, azt is eltépék itt-amott, még is engedtek, s én szerencsésen, bár nagy ügygyel-bajjal, keresztül jutók az útra, mely rétünk mellett egyenesen az andorfalvi pusztára vezetett.

Kedves szép kis virágaim! szólék kelle mes meglepetésemben önkénytelenül fenhangon, midőn megpillantám lenn az illatos virulást. — Oh mennyi ibolya kelt lábainak nyomán, mennyi ibolya koszorúzza a kis helyet, melyen ő egykor állott.

S közéjök ülve, sorba csókolám valamennyit, 8 akaratom ellen letépve néhányat, keblemre tüzém, hihetőleg hogy hallhassák s megosszák, dobogó szivemnek háláját s boldogságát.

Örömöm s elragadtatásom nagyobb vala, mintsem hűn leirhatnám; hisz fejemből senki nem verhette volna ki, hogy az ibolya csak azóta özönlik, s szeret e helyen, mióta ő itt állott; hogy a parányi kis tér csak azért virúl, mert lépteinek nyomán gyönyör ébredni.

Soká ültem az ibolyával hímzett pázsiton mozdulatlanul s a tiszta holdfény mellett, a kedves esti légben, összevissza képzelék és ábrándoztam sok, igen sok szép — és édeset . Judit hangja téritett magamhoz,

ki nem győzvén rám várni, végtére felkeresett.

Az Istenért Irma, miként jutái keresztül a tövises sövényen? Kérdé, miután zavarodott 8 mélyen pirult növendékét megpillantás

Válaszom, mint könnyen képzelhetni, tettleg viszonzám, s félre hajtván az ág-bogot, perez alatt karjai között valék, s csókjaimmal némitám el újabb kérdésekre nyilt ajkait.

Boldog valék, s a boldog szív bár mi ta-pasztalatlan, még is találékony, amint azt, mit titkolni mélyen, mélyen vágyik, mit keblébe, mit szivének legmélyébe zárni óhajt, rejtenie kell; s igy nekem sem volt nehéz nevelőnémnek mindenről vidáman csevegni, csak arról nem, mi keblemet oly édesen emelé.

Miután esti sétánkat végezve szobába vonúltunk, s az utazás után mindketten jókorább kívántunk pihenni, én háromszor négyszer is visszafuték, ismét és ismételve megölelni a felém mosolygó áldott teremtményt, mintha mind azért, mi oly boldoggá tőn, neki is hálával tartoznám.

Magányomba vonúlva, alig végzőm esteli imámat, midőn pilláim, csaknem ellenemre, álomra zárultak, s alig szenderettem el, midőn már ismét kün valék, ismét láttam zárt szemeimmel is a szép tájt, Andorfalva környékét, s a kedves, szelid holdvilágot. — Oh de álmom szebb volt a valónál, mert nem egyedül, hanem más valakivel, vele jártam keltem a szép vidéken, s együtt élvezénk a gyönyört, mi egy szívnek, úgy is túlságig sok vala. De mintha vezetőnk a holdvilág lett volna, önkénytelenül arra kelle mennünk, merre sugárzata vonzott. Virággal hintett zöld pázsiton vezetett utunk, kies és mosolygó volt kör ültünk egész táj, a Mátraság és Kékestető tisztán emelkedők fel a magasba, mintha az égnek szent titkait ohajtnák ellesni; ködnek, felhőnek s borulatnak semmi nyoma nem vala, bár merre tekinténk. S egyszerre csak, alig tudám miként, felettünk a tiszta boltozat megnyílni kezdett, s ég és föld rokónúlva, közelébb jutának egymáshoz. — A feltárult mennyország mindinkább vonzott fel bennünket, 8 mintha a holdvilág egy fényes ezüst sugárral kötné össze a földdel az eget, hogy biztos hidon emelkedhessünk fölfelé, oly könnyen s fáradság nélkül jutánk a mennybe, mintha egé-szen odatartozó lények lettünk volna. Rendkívüli fény, s elragadó virulás környezett bennünket, hallottuk az angyaloknak zengd kardalát, 8 közelről látánk az üdvözület megnyílt hazáját, ragyogás és élet dicsőített körültünk mindent. S midőn szemeink

csaknem elvakulva a tündöklő látmány fensége által, enyhébb 8 megszokottabb szentséget keresőnek, ím, szűz Mária bájló képe, oltára lebegett elénk kis gyermekével karján, egészen oly alakban, mint a kolostor templomában látám, mint azon oltárképen volt, mely előtt gyermek imáimat, oly áhítattal végezém. S mintha azt, mi kebleinket a szeretetnek ezen szent képe előtt betöltő, szavak méltólag ki nem fejezhetnék, — szűz Máriának tiszta kék szemei sugárzák vissza érzéseinket.

S nekem még is nyomni látszék valami szivemet, még sem valék elégült, gyarló kis leány én, láttam is, éreztem is hogy boldog lehetnék, de hogy elhihessem, még többet kivánék: hallani óhajt ám, tőle magától kivántam hallani az egyetlen egy szót, mely egész üdvösségemet magába zárá.

S mintha szűz Mária megértette volna titkos óhajtásomat, elmosolyodék, s megbocaátni látszott önkénytelen szerelmemet, s azután szelíd tekintetével mintegy biztatva s szép jövőt s boldogságot ígérve számunkra, báló ajkain az áldásnak szavai látszának lebegni.

Szeretlek! hangzók egyszerre mellettem, a jel ismert, a felejthetlen szózat, mintha a szert szűz ígérete azonnal teljesülésbe ment volna. Oh nagyobb volt e pillanatnak gyönyöre és elragadtatása, mint hogy soká tarthatott, vagy való lehetett volna.

Telébredék. A nap már magasan

ragyogott az égen, s igy teljes fény mellett láthattam, hogy boldogságom, csak álom volt.

Azt mondják, első álmunk oly házban, melyben először töltünk éjszakát, teljesülésbe megy. — Oh ha Tordán ma töltöttem volna az első éjt! Oh Istenem, ha ál

mom beteljesedhetnék.

Egy sóhajtás, s egy forró köny vala, m i gondolatimat befejezé.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Oh vannak kisértetek! s ki a boldog vagy boldogtalan, ki előtt fel nem támadnának néha ? Ki nem látta ábrándjai közt a helyet, hol egykor jő és boldogabb vala, s mely most egy nagy szem-rehányásként emelkedik előtte, hol minden emlék váddá vált.

B. Eötvös J. Karthausi.

Az ábrándozóknak is két különböző faja van. Egyik fél csak öntiszteletére, csak önmagát emelni építi légvárait, s elhitetvén magával hogy valami magasabb czélra születők mint közönséges emberi hivatásunkat betölteni, egész élte ki nem elégíthető vágyakból s önzésből áll, s másoknak is magának is csak terhére lévén, mind azok, kiknek sorsa övéhez kötve van, áldozatai.

A másik, szer etetőnek tárgyát ragyogja álmaival körül, csak őt emeli, csak általa kiván emelkedni; s ennek aztán tetteire legalább nem terjeszkednek ábrándjai, hanem csak ott uralkodnak, ott fénylenek, hol legméltóbb helyök van, s hova boldogságot varázsolni képesek: a szívnek legmélyében.

S én, ha csakugyan áll, hogy ábrándozó valék, mindenesetre az utóbbiakhoz tartozám. Mert bár mi ragyogók valának képzelődéseim, bár mennyire betölték s elragadák szívemet, soha nem álmodám magamat bájló hősnének, ki arra született, hogy világa legyen a világnak, soha nem képzelék lábaim elé hódoló sereget, s nem álmodoztam sze-relmemnek tárgya felől úgy, mint szeszélyeim rabjáról, s pillanatra sem hittem, hogy szemeimmel fog nézni, fejemmel gondolkozni, s ajkaimmal szólani. — Minden fényt, mely igénytelen keblemben megfért, csak álmaim eszményképére ruházék, s magamat soha nem képzelém egyébnek, mint kedvesem hű szolgáló szellemének, ki ellesi, kitalálja minden gondolatát, megérti szemeinek intését, e egész háza táját betölti határtalan szerelmével.

Szóval, a szépet a hasznossal, a józanságot ábrándozással, alig lehetett volna czélszerűbben egyesíteni mint szivem öntudatlantól párositá. Mintha két világban éltem volna, egyik bensőmnek tündöklő hazája, melyről senki nem tudott, másik a gyakorlati élet a háziasság körében, melyben ösztönszerüleg tÖrekvém egyszerű női hivatásomnak megfelelni.

A tevékenység és csinosgatás annyira vé-remben voltak, hogy a városban, hol nem vala semmi tere működésemnek, minthogy a háztartást Judit vezeté, mindig úgy tetszett, mintha valami igen lényegeset elmulasztanék, s nyugtalanságtól ösztönözve, olykor napjában háromszor négyszer is másként rendezém fal-etagérem apró csecsebecséit, mivel a zongorásás, hímzés, és olvasás, nem töltheték be teljesen időmet. — S miután atyám többször emlité enyelgve, midőn Pestről Tordára készülőnk, hogy majd meglátja falun, milyen kis gazdasszony válik belőlem: eltökélém még ott, hogy megfogom őt lepni,

s már előre bele képzelém magamat mindabba, miről sajátlag fogalmam sem volt. — Azon körülmény, hogy atyám közbejött dolgok miatt kénytelen volt néhány hétig még Pesten időzni, s mi nevelőnémmel előre utazánk, feltételeimre a legkedvezőbb vala, s alig érkezénk meg, alig tekinték körül, már Judit kénytelen volt kérelmemnek nem állhatván ellent, a tejnek kezelését legalább gondjaimra bizni, mit később annyival örömestebb nézett, mivel a korai kelés, melyet a fejetés igényelt, egészségemre is jó-tékonyan hatott.

Le nem Írhatom mennyi örömöm telt a habos tej elszűrésében, a fölözés, köpültetés, s túró öntésben. — Oly sok gondot s foglalkozást szerzett nekem a takaros kis tejkamra elrendezése! s a melett oly fontos kis személynek mint most, még soha nem képzelém magamat, mert annyi hasznos kezeimen át, még soha nem fordúlt meg.

Az állványokat naponként le kelle poroztatnom, s rajtok az üveg tejesköcsogö- két a szerint rendezőm, a mint fehér tartalmuk, a savanyodás fokozatain, a megalvás felé indúlt, s mivel mint csakhamar tapasztalam, a reggeli tej nem csak édesebb s jobb ízű, de sokkal sűrűbb 8 igy hasznosabb is, mint az estéli, azokat is elkülönzém egymástól, hogy minden czélra s alkalomhoz képest, biztosan választhassak közölök.

Velem született gazdasszonykodási haj-lamaim ily módon szabadon kezdőnek fejleni, s csak hamar olyan haladást tettem kis foglalkozási körömben, hogy Judit alig győző elismerni tanulékonyságomat, bár mosolygott a komolyság felett, melylyel apró dolgaimat kezelőm. De mivel természetemben volt mindent, mi gondjaimra bizaték, lelkismeretes hűséggel ápolni, kis tejbirodalmam legparányibb ágai iránt is oly nagy érdekkel viseltetem, hogy utólsó cseppének sorsát és használatát is tudni kivánám.

S igy a nélkül, hogy magam is észrevettem volna miként történt, a konyhában gyakrabban megfordulék, mint eleve hittem, s bár eleintén csak mint néző figyelem ügyes főzőnénk működéseinek gyors menetét, s nem győzém csodálni, mennyi fáradság s mi sok mindenféle keverék szükséges a legegyszerűbb étek elkészítéséhez is, melyet gyakran megizlelni is alig tartunk érdemesnek. Ké-sőbb nem állhatván habaró-keverő vágyaimnak ellent, magam is megkisérték egymást, s miután kezeim között minden egészen jól sikerült, végtére oly ügyes kis szakácsnő vált belőlem, hogy főzőnénk komolyan féltékeny kezdett lenni, s bár mint ragaszkodék hozzám, épen nem örömest fedező fel előttem művészetének titkait.

Gazdasszonykodási fogalmaim lassankint s csaknem észrevétlenül tágulának, minthogy mint mindenben, úgy e részben is legtöbbet használnak a gyakorlati tapasztalatok ; s végtére egész háztartás szélesebb körére kezdőnek terjeszkedni. — S minthogy nem egyedül a tejnek, de apró jövedelmeinek kezelését is magamra vállalóm, nemcsak számot adni, de számolni is kötelességemnek tartam, s minél inkább be valék avatva a háztartás egyszerű, s oly lényeges rejtélyeibe, annál tisztábban kezdém látni, bár mint vádolám érte magamat, jó nevelőném intézkedéseinek hibáit. Nem tudván magát anyagi viszonyainkra nézve tájékozni, legtávolabbról sem sejtvén atyám dolgainak állását, egész háztartásában észrevehtő vala a habozás és tétovázás, mely minden intézkedését jellemzé; majd sokkal többet tett, mint kellett volna, majd sokkal kevesebbet; gyakran mit egy órában épite, másikban lerontá, s ha szivének legjobb szándoka, melyet félre ismerni nem lehetett, nem egyensúlyozza némileg a dolgokat, úgy valóban elégszer lehetett volna talán még megrovásra méltót is egy s másban találni. De ki merné őt vá-dolni! — oly egyszerű s áldott lény, mint ő vala, soha nem értheté sem barátnéja férjét, sem annak viszonyait, s jobban s hivebben be nem töltheté vala nehéz helyzetét. Hisz ő szivesen élt volna kizárólag csak nekem, szívesen nélkülözött s áldozott volna, csak az alkalom hiányzók, mely szivének teljes jóságát napfényre hozza.

Mintegy öt hetet töltheténk Judittal Tordán, midőn óhajtva várt atyám megérkezett. Talán soha életemben nem láttam őt oly derültnek, s vidámnak, mint megérkezése első napjaiban volt. Gazdasszonykodási előmenetelim nem csak meglepték őt, de örömmel s érdekelve látszék kíséretemben s kérelmemre megtekinteni kis tejkamrámat s oly figyelemmel s nyájassággal hallgatá tapasztalatdús magyarázatimat, mintha tanulságos dolgokat beszélnék s a mellett a kis tortákat, süteményeket, és lepényeket, miket én késziték számára, minden másnak elébe tévé. Le nem írhatom, mennyire meg valék jutalmazva, s mennyire ösztönött szorgalmaskodásimban atyámnak jósága. Úgy szerettem volna figyelmemet minden picziségre kiterjeszteni, hogy bár merre tekint, bár hova fordúl, eszébe jusson leányának szeretete.

Az elvonúltság, melyet atyámmal s Judittal osztók, a kedves, ismért magány, melyben oly sok időm volt foglalkozásim mellett is szép ábrándimon függeni, forró szerelmem időnkint mennyországgá emelé, mely keblemet oly bájló fényben tüntetik fel előttem most is ama napokat, mintha nem is valóság, hanem csak szép álom lett volna mind az, a mi boldogított.

De fájdalom, a tiszta, derűit napok nem is tártának soká. Atyám, mintha az ismerős vidék látása, lassankint felébresztené múltjának minden emlékét, mintha zárkózott keble titkaiba beavatva volna e táj, szivének csüggedését 8 elkomolyodását, le nem győzheté.

A természet képe csak ifjú sziveket dérit és vigasztal, mondá egykor önkénytelenűl, midőn egy alkonyát szépségét vele együtt szemlélve, elragadtatásomat nem titkolhatám. — Valaha én is élvezém minden szépnek jótékony hatását, de most, inkább szórakoztat, ha társaságot látok.

És valóban mintha maga a Mátraság nem volna nehezebb ama súlynál, mely keblét Irma hagyom. I. k. 3 nyomja, mintha a mély titok, mely válaszfalként állott közte és családja között, e helyen még inkább kinzaná 8 nyugtalanitná őt, órák hosszán elsétált velem egyetlen szó nélkül, 8 ha pillanatokra megállóit, midőn a táj szebb pontjai önkénytelenül felhitták figyelmét, elborult tekintetében nem gyönyör, hanem mély fájdalom tükrözé magát vissza.

Mi szépek lehetének egykor az ifjú álmai, s mi szomorú a férfi ébredése! — Egykor nyugodt s boldog vala az ő szive is, neki is voltak szent, magasztos vágyai, s most, annyi remény után önmagában is csak csalódva, mint megannyi kisértet, mint megannyi vád, támadának fel ifjúsága ismert vidékén, a múltnak álmai.

S mi nyugtalanságát még inkább nevelni látszék, az a sok levél vala, mely egymást váltva érkezett, s miknek következtében, többször kénytelen volt utazásokat is tenni. Minél sűrűbben jöttek a titokteljes levelek, annál inkább elkomolyúlt, sőt néha, mintha nem csak gondjai, de még családja elől is

rejtőzni vágynék, napokra szobájába zárkózék, és senkinek nem volt szabad magányát háborítani.

Mint könnyű képzelni, Jucii tót is leverek és elszomoriták e dolgok, s mi szivének leginkább fájt, kétségtelenül az vala, hogy úgy tetszett neki, mintha jelen volna a pillanat, melyben barátnéja férje iránt napfényre hozhatná háláját, s áldozatkészségévei még sem állott hatalmában használni.

Egyedül én valék, ki időnkint legalább felderitém őket, bár a ború, mely atyám felett lebegett, rám is kiterjesztő árnyékát, nekem is fájt s elszorúlt szivem, én is gyakran sírtam, ha nem értém is mi körülöttem történik, de koromnak kiváltsága volt még a bizalom és remény, s igy természetes, ha lelkem nem csüggedhete.

Egykor atyám néhány napi utazásból haza térve, kijelenté, hogy nem csak a környékről, de néhányan még Pestről is érkeznek látogatóink, s igy ezentúl házunk nem lesz többé üres.

Hogy e hírre megdöbbentem, igen ter-mészetes, de csakhamar összeszedem magamat.

Talán társaságban atyám gyakrabban lesz derült, s szórakozni s felvidulni fog. — A mi pedig engem illet, — gondolám — forró könyeimet vissza nem tarthatva, talán csak én sem leszek olyan önző, hogy atyámért, mi tőlem telik, véghez ne vigyem.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Kit a sora nagy csapásaitól megkímél, azt kis . bajaival zaklatja, melyek szivét, habár rövidre la,

épen annyi keservvel töltik mint amazok; s ha a legboldogabb ember történeteit ismernők. közönségesen nem találnánk mást egy mozaiknál, melynek sima képpé egyesült egésze egyes szegletes üvegdarabokból áll, mik egyenkint mind sértők, vagy legalább érdektelenek.

i B. Eötvös J. Karthausi.

Sorsom egészen megváltozott. Napjaimnak egyhangú, de oly kedves nyugalma elenyészők. Gazdasszonyi apró foglalkozásim be valának fejezve. A varázs eloszlott kövültem. Szép álmaim, mintha száműzve lettek volna, el, messze szálltak, ismét társaságban, ismét az emberek világában valék.

Ha van leány, ki elmondhatja, hogy minden ismerője félig-meddig legalább udvarlója is volt, én kétségtelenül elmondhatám. Nem mintha azt akarnám ez által bebizonyitani, hogy a ki látott, minden szerelmes lett belém, — minden hiúság távol van e perczben tőlem, — de olyan vonzódva, s szivesen közeledének hozzám az emberek, mintha egészen jól és enyhülve érzenék magukat társaságomban, mintha oly szelid, igénytelen kis leány mint én valék, nem csak tetszésöket, de bizalmukat is egyszerre megnyerhette volna A világban alig fordultam meg, minden tapasztalatomat egy téli farsangolásból, vagy sajátlag azon három bálból meritém, melyekben részt vettem, de a kis körben, melybe sorsom állított, keresettebb alig lehettem volna, 8 bár, mint már többször emlitém, épen nem volt Pesten sem okom e részben panaszra, sőt vádolám nem egyszer magamat, hogy oly sok előzékenység, figyelem és kitüntetés, melyben részesültem, nem képes szivemben fogékonyságot ébreszteni, sőt csak kifárasztott a társaság: de Tordán, hol néhány hét alatt vendég vendéget váltott házunknál, s a napnak minden pillanata újabb alkalmat nyújta a sok előzékenység gyakorlatára, melylyel irántam mindenki viseltetek, végtére nem csak kifárasztott, de oly mértékben terhemre kéz de válni, hogy szívesen futottam volna saját árnyékomat is, csak hogy minden háborgatástól ment maradhassak.

A világ rég ideje fejébe vette már, hogy minden csinos asszony arra született, hogy annak ismétlését unalomig hallja s tapasztalja, mit nem magának, hanem csak a természet kedvezésének köszönhet, s egészen elfelejti, hogy vannak női lelkületek, melyek csak annyival inkább visszariadnak, minél több idegen elem tolul közéjök, és hivatásuk egyszerű, szent czélja közé. Hisz maga a természet alkotá sziveinket úgy hogy önkény telenűl is szűk határok közé vágyjunk, s jaj az asszonynak kit elragad a világ, s ki hiúsága szavának engedve, a háziasság körén kívül keresi örömeit, jaj az asszonynak, kiről a világ sokat beszél! — Meglehet egyszerű, korlátolt fogalmaimhoz képest tetszik csak nekem úgy, — de nem tehetek róla, még is csak úgy tetszik, s midőn mint tizenhat éves leány meghatározni képes nem lettem volna még, mi okozza sajátlag, hogy annyira terhemre van a hódolatnak ama kapkodó, igyekező neme, melylyel ezen urak reggeltől napestig nem fáradának ki lesni az alkalmat, melyben mantillomat, — vagy kendőmet felsegiték, most tudom már, hogy annak érzete volt, miként épen nem valék arra alkalmas, hogy híres leány váljék belőlem.

A környékbeli iíjuság egy része úgy tűnt szemeim előtt fel, mintha éltöknek egyetlen czélja az agarászat, lovaglás és szivarozáson kívül, csak ily hozzám hasonló kis egyszerű leányok szeszélyeinek betöltése lett volna, mig a többiek, — kik közöl nem zárom ki báli ismeretségeim jelenlevőit sem, — udvariasság által képzelék miveltségöket, s férfiasságukat napfényre hozni. — S ha olykor az ifjú, ki majdnem párbajra hítta ki társát, a miért az, nála előbb nyújtá nekem, vagy társnéim egyikének leejtett kendőjét, rágal

mazva emlite egy más, jelen nem levő hölgyet, talán mert hódolatát el nem fogadá, gyakran eszembe jutott: vájjon nem volna-e méltóbb egy férfiúhoz, ha kevésbbé szolgálná, s inkább kímélné a nőt, ki magát nem védheti, vájjon nem volna-e férfiúhoz méltóbb jobban védeni, s kevésbbé mulattatni bennünket?

Le nem Írhatom azt az izgalmat és nyug-talanságot, melyet nekem a folytonos társaság okozott, mintha szúró tövisekkel lett volna keblem tele, s oly sok apró sebző neme gyűlt volna körülöttem össze a kinzó eszközöknek, hogy mozdulnom is alig lehetne a nélkül, hogy itt vagy amott beléjök ne ütközzem. S valóban szinte úgy tetszett, mintha gyermeki szeretetemnek nem hozhatnék nagyobb áldozatot, mint hogy titkolni igyekezém mennyire fel van forgatva keblemnek szokott békéje. Szenvedőnek, mártírnak képzelém magamat, s keserves könyeket hullattam sorsom felett.

Mintha szép ábrándaim mind elriadtak volna mellőlem, s magán maradva a rideg való közepeit, semmi nem nyújthatna számomra kármentesítést. Mintha szivemnek szerelméhez nem volnék többé méltó, mióta kényszerítve valék feláldozni kedves magányomat , mintha kiforgatva önmagámból, hasztalan keresném boldogságomat.

Leány-ismerőim között voltak talán kik irigylék sorsomat; oh ha tudták volna, mi szívesen átengedném nekik mind azt, mi féltékeny ségöket felkölté! — Gyakran haliám említeni a gyöngéd mellékneveket, mikkel udvarlóim hírem tudtom nélkül felruháztak s nekem még csak nem is hizelgett az ilyes bók, oly nagy árnak tét szék, min azokat önkény telenűl meg kelle váltanom. Ifjú szivem oly nemes tárgyat ölelt szerelmével körül, s oly színig volt telve, hogy a tetszvágy- vagy hi-úságnak szava tért nem nyerhetett benne. S mintha minden egyes, ki fogékonyságot mutatott kevés kellemeim iránt, ellenséges indulattal tolakodnék közém és boldogságom közé, néha majdnem el valék keseredve egész világ ellen, s úgy tetszett, mintha tovább nem lehetne tűrnöm, s eltökélém felfedezni mi boldogtalan vagyok.

De valahányszor Judithoz e czélbólközeledém, valahányszor feltárni akarám bensőmet, éreznem kelle, hogy úgy sem értenénk meg egymást, — elhallgattam. — Ö oly elégült vala a köztetszés miatt, melyben növendéke anynyira akarata ellenére részesült, hogy legfelebb mosolygott volna, vagy ábrándozásnak nevezendi szenvedéseimet. — Es bizonyosan lesznek azok között is, kik e lapokat olvasni fogják, olyanok, kik túlságnak, vagy épen afectatiónak nevezik fájdalmaimat, mert hiszen a férfiak nagy része csak úgy, amint legkényelmesebb s divatszerűbb : felületesen szokott a nőnem felett átalánosságban ítéletet hozni, de ki méltónak tartá tanulmányozásra az asszonyi szivet, s elég érzéssel bir megérteni bennünket, az érteni fingja, hogy egy forrón szerető, tiszta leánykebel, egy bizalomteli tizenhat éves szív, magasztosabban érez, mint hogy szerelméért fel ne áldozna minden hiúságot. — Egyébiránt állitásom annyival hitelesebb lehet, mivel ezen sorok irónéja önismeretét fájdalmasabb tapasztalatok után nyeré, mint hogy úgy ne tekinthetné ama tizenhat éves gyermeket, mintha nem is saját énjéről, hanem egészen különböző, de olyan személyről szólana, kinek leikébe látott, — mit az is tanúsít, hogy egészen feleslegesnek tartá a miatt a mente-getőzést, hogy kimondá: miként egykor csinos, sőt talán szép leány volt. — A múlt és jelen között nagy a különbség, — a fájdalom és szenvedés, miket a tapasztalatlan szív szinte keresett, azóta mintha magam édesgettem volna keblemhez, hivatlanúl is gyakrabban meglátogata, s felkeresett már, mint hogy erőm ne volna múlt gyarlóságimat, s azt a kevés jót, mi bennem volt, őszintén be-vallani.

Különben maga a végzet alkotá már úgy az érező szivet, hogy örömei között is felszólaljon benne időnkint a fájdalom, s igy miután elébb oly sok édes reményt s boldogságot ébreszte szivemben az esdett vidék látása, s a szent magány, melyet élvezők, — már csak azért is kellett okot találnom a bánkodásra, mert:

Emberi sorsunk, lakolni minden élvezetért.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Csak szivünk azon kimerithetlen forrás, melyből beszélgetésünk unalom nélkül foly; ha ez hallgat : az egész világ nem elég csak egy éra kelle- metes eltöltésére.

Azon korban, hol a szív még örülni tud, minden örömöt Tantalus kínjaival kell megfizetnünk.

B. Eötvös J. Karthausi

Üres társalgásra, beszélgetésre szív s érzelem nélkül, órákon át hallgatni, s figyelni unalmas bókokat, s üres csevegést, soha sem valék alkalmas; de mégis örömestebb tűrtem volna efféle unalmat s zaklatást, mint hogy egy érző kebel fájdalmának oka legyek.

Ismerőseim felől átalánosan már szóltam, mindenikről külön-külön, nem csak unalmas, de felesleges is volna beszélni, s mégis inkább szólnék könnyedén s röviden azok felöl, kiken elég jókor megtanulám, hogy változott viszonyok közt, rendesen még udvar-lóink is változni szoktak, mint hogy arról beszéljek, ki őszintében szeretett, 8 tisztább s nemesebb jellemű ember vala, mint hogy ne fájna, mit neki akaratom ellen okoztam. — De közleményeimben Sziklásynak mulhatlanúl feli kell lépnie, s igy bár örömest felejteném a sebeket, melyeket egy nemes szíven önkénytelenűl ejték, kénytelen vagyok reá emlékezni.

Sziklásy Ede egyszerű, becsületes ember volt, ki inkább tettei által, mint szavakkal áruiá el jelleme tisztaságát, s bizonyosan igen sok leány szerencsésnek érzendé magát, ha szerelmét megnyerheti; — de balvégzete úgy akará az ifjúnak, hogy épen az iránt melegedjék fel keble, ki viszont, közömbös becsülésnél egyebet nem nyújthatott.

Le nem írhatnám, mily őszintén fájt, s igazságtalanúi bár, mennyire vádolám magam, valahányszor elgondoltam, hogy az, kit szeretni soha sem volnék képes, hozzám talán mélyen ragaszkodik, talán általam reményű boldogságát elérni. — Sok ideig az volt reám nézve a legnagyobb jótétemény, hogy Sziklásy épen oly bátortalan vala, a mily jó különben, igy legalább hitegethetém magamat, hogy mit igen jól látok, talán alig egyéb, mint képzelődés.

De valahányszor megpillantám becsületes, szelid, bár szépnek nem nevezhető arczát, mely oly bánatos, meleg tekintettel függött rajtam: szivem még is elszorúlt. S fő nyugtalanságomat az okozá, hogy atyám szivesen látszék venni az ifjú közeledését, sőt többször példázgatott, bár lehető kiméivé s gyöngéden, hogy nem helyes tőlem annyira kerülni s mellőzni őt.

Már többször vettem észre hogy Sziklási keresi az alkalmat, melyben velem magánosán szólhat, s valóban inkább a véletlennek köszönhetém, mint saját találékonyságomnak, hogy ez ideig elkerülöm, hogy szerelmét fölfedezze előttem. Mindig resz-kettem a gondolatnál, s nem tudám mit fogok válaszolni, ha kényszerítve leszek megsemmisíteni reményeit, s ha mások udvarlásai terhemre voltak, Sziklásy jelenléte valóban gyakran levert s elszomorita.

Nagysád nem veszi bátorságomat tolakodásnak, mondá egykor tétovázó, zavart hangon, midőn este felé a kertbe indulók, s ő kíséretét ajánlá. — En döbbenve fogadám el ajánlatát, előrelátva, hogy mitől rettegék, tovább nem kerülhetem el.

Rég várom már az alkalmat, melyben nagysáddal négy szem között szerencsém lehet szólani. — Kezdé hosszú szünet után, melynek folyamát arra látszék használni, hogy erőt véve felindulásán, bátorságát öszszeszedhesse, eddig azonban mintha a sors ellenem esküdt volna, valahányszor közeliteni mertem, mindig jött valami közben, a mi gátolá hogy keblemet feltárjam.

S talán, haasorsnak efféle intéseit számba vennénk, gyakran megkimélhetnők magunkat is másokat is oly fájdalomtól, melyet meglehet, elkerülhettünk volna, mondám mosolyogni törekedve, mi azonban aligha sikerült, annyira fájt nekem az ifjú hangjának írna hagyom. 1. k. 9 bensősége, 8 fájt, hogy épen én vagyok hivatva legszentebb érzéseit sebezni.

Ne beszéljen igy, vágott szavamba az ifjú, — 8 ne fosszon meg idő előtt a reménytől legalább.

Szavait szünet követé, mi azt hiszem, mind kettőnk részéről eléggé kínos vala.

Kisasszony, kezdé végre reszketeg hangon, kegyed tudja hogy czifra szavaknak nem vagyok barátja, s tapasztalhatá, hogy érzéseimet ékesszólással, nem áll hatalmamban napfényre hozni, — de ha röviden, s egyszerűen mondom is, hogy lelkemnek mélyéből szeretem, azt hiszem, nem fog kételkedni. Sorsom kezében van, üdvösségem egy szavától függ, határozzon, oh, de ne rögtör nözve, folytatá kezemet szenvedélylyel megragadva, amint arczomról leolvasni vélé, mi kevés reménye lehet, gondolja meg előbb, hogy szerelmemet visszautasítva, a leghűbb szivet taszítja el magától. Reggel elhagyom Tordát, s válaszáért, véghatárzatát megtudni, pár hét alatt visszatérek. Oh Irma, gondoljón meg előbb mindent, s csak azután hatá-rozzon.

Szavait végezve sebes léptekkel távozott, mintha felindulását rejteni vágynék, s én kényeimet vissza nem tarthatva, tekinték utána.

Este midőn szobámba vonultam, a sok izgalom és keserűség, mely már hetek óta kínzott, heves zokogásban tört ki. Olyan éles, metsző fájdalom vön szivemen erőt, mintha akaratom ellen nagy bűnt követtem volna el.

Oh mint lehetséges az, hogy én, ki anynyira képes vagyok a szerelem minden fájdalmának méltánylatára, ki oly forrón, oly határtalanúl szeretek, önkénytelenűl megsemmisitem egy szívnek boldogságát s édes reményeit. Hevesen felizgúlva jártam alá s fel szobámban.

Mi tevő legyek? gondolám önmagámmal küzdve. Ki tanácsol nekem ? Ki mondhatja meg, mint hozzam helyre, minek oka annyira akaratom ellen, s hibám nélkül vagyok.

Gondolatim menetetét ismét zokogás szakitá meg, s képzeletben átélve a visszautasított szerelemnek minden kinjait, a legrettentőbb jövőt látám magam előtt, s annyira szenvedők, mintha mind az, mitől iszonyodtam, már valósulásba ment volna. Egyszerre azonban, mintha vesztett remény után hat a derűnek egy sugara a világtalan szemeibe, elragadtatva siettem ablakomhoz, s felnyitva azt, Andorfalva felé tekinték. Csendes, tiszta volt az est, egyetlen levélke sem mozdúlt, mintha az átalános nyugalom, jó példaként intené háborgó keblemet.

Igen igen, Andorfalvára fogok menni,, gondolám határzatom által megenyhülve mit ott határozok, az bizonyosan jó és szent lesz mindenkire nézve; mindjárt holnap, oh ha lehetséges volna, még e pillanatban mennék. Hiszen a bárónénak látogatása alkalmával, úgy is megigéré atyám, hogy legalább pár hétre nem csak elfogadja, de kikéri számomra vendégszeretetét. Csak Andorfalvára, csak az ő anyja körébe vágyik e

SZÍV, s csak ott fogja nyugalmát visszanyerni. — Olyan hosszú volt ez éj, mintha minden pillanata külön éjszakája lett volna sorsomnak. Némely perczben úgy tetszett, mintha nem volna türelmem még a reggelt sem bevárni, mintha azonnal indulnom kellene, majd ismét lecsendesülék, s úgy remegett, úgy örült szivem, mintha sorsomnak borúja örökre szétoszlott volna. Szemeimet öntudatlanúl az égre, a holdvilág tiszta, megnyugtató fényére emelém, mely szeliden ragyogva, mosolygani látszék aggalmaimfelett. Szivembe lassankint visszaszállt a béke, s a sok keserv után megenyhülve, oly tisztán, s édesen emelkedett, hogy elfelejtve minden keserűt, el egész világot, lelkem csak egy képre emlékezék, s csak egy érzés által nyeré vissza vesztettnek hitt édenét.

Másnap, bár atyám megengedé hogy Andorfalvára mehessek, de indulásom óráját csak késő délutánra tűzé ki, s igy még egy hosszú, végtelennek tetsző hosszú napot kelle várnom. Ily közel a helyhez, hova annyira vágytam, s még is oly messze! — határán küszöbén lenni a boldogságnak, s még sem juthatni be, oly kínzó, oly gyötrő vala reám nézve: hogy valóban megérdemlőm, mert előre megadtam árát a gyönyörnek, mely reám várakozék.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Mit az eláradé SZÍV egykor a természetre bízott, azt ez, mihelyt vele magunk maradunk, híven elmondja ismét.

B. Eötvös J. Karthausl .

Az ünnepélyes komoly béke, mely az andorfalvi kastély falai közt fogadott, oly jó-tékony hatást gyakorta zaklatott szivemre, mintha egy nagy templomban, az ég angyalainak vigasztalásában részesültem volna.

A báróné épen szokott sétáját tévé a faluba, s igy megérkezésem pillanataiban egész lelkemet átadhatám a legszentebb boldogságnak. — Oh, ki nem szeretett, annak nem lehet fogalma az édes ihletődésrol, melyet kedvesének lakhelyén ünnepel a szív, nem lehet képzete a sajátszerű elfogultságról, melylyel a homályos teremek során, csendesen végig haladtam. Mintha minden tárgy felett szentség lebegne, mintha attól tartanék, hogy azonnal eltűnik előlem minden, alig mertem érinteni, mit körültem láték. — Itt, hol minden csak felőle beszélt, e helyen, hol csaknem minden léptének nyomát megjegyzé s jelölé az anyai szeretet, e kis világban, mely egészen övé vala, s általa nyeré derűjét, boldogságát, hogyne feszült s remegett volna az én keblem! — Mintha én is ide tartoznám, mintha csak itt volnék helyemen, aHg foghatám meg, mint lehetett eddig is máshol ellennem. — Mert miként is volna lehetséges, hogy e helyen, hol hideg, érzéketlen tárgyak otthont, s állandó hazát találtak, engem ne illetne meg, hogy ide tartozzam? Hiszen a bokor, melyet anyja azon helyre ültetett, hol mint kis gyermek legörömestebb játszók, a fa, melynek tövét virággal telt művészi faragványú kőkosár öleié, mert árnyékában egy alkalommal édesen el-szunnyadt, a márvány ivezet, mely ott emelkedik, hol első lovaglási merényét megkisérté, s egész vidéknek képe, mely az anya tekintete előtt csak gyermekének múlt napjai felől beszél, nem fejezhettek ki annyi szerelmet mint szemeim, s nem ülhettek úgy e helyre mint én, mert hisz anyja szeretetének méltóbb s tisztább viszhangja szivem dobogásánál , nem lehetett volna. Keblem úgy tele volt; egészen az égig emelkedék szent hálájában, 8 mintha lelkem mély gyönyörének, nyílt, szabad tért kellene keresnem, kivágytam, hogy egész vidékkel közölhessem boldogságomat.

A sűrű bokrozatok s százados fasorok között lefelé indulók, s alig tudom mint jutottam a lapályban zöldellő nagy rétre, mely a kastély alját himezé. A nap már lealkonyúlt, s csak hátra hagyott bibora hirdeté korábbi pompáját, mintha piros uszálya lett volna, az álomra szállt súgaras királynak. A Mátraság bokrait, melynek egy része épen a kastély felett emelkedék, meghinté virágaival a jótékony tavasz, s az enyhe esti lég édesen remegett, zengő dalától az ezernyi madárnak.

Egy vén bükkfa árnyékában állottam, mely századok óta terjeszkedék már helyén, s túl élve egykor körötte diszlő rokontársait, rég megszokott magányában talán múlt szebb napok felett tünődék. Eszembe jutott, mi csodálatos nagynak tetszék e fa, midőn' mint kis leány, alig éré fel tekintetem felső lombkoronáit, s mint bámulám barna ágainak girbe-gurba hajlását, a fényes zöld leveleken át.

Mintha a tavasznak művészi újjai különös kedvvel s gonddal hímezték volna a tarka, mosolygó kis virágokat, a kellemes illatú rétnek fris-zöld bársonyára, bájló szín-vegyületben tarkóit az óriási gyepszőnyeg. — Az ünnepélyes esti csend, melyet a madarak dalán, s a csevegő patak egyhangú, kisérő zúgásán kivül, időnkint csak a tordai legelőkről haza felé terelt nyájak, távoli pásztori kolompolása szakított meg, mind annak látásával, mi szemeim előtt elterült, kimondhatlan gyönyörrel tölték keblemet.

A gazdag lombozató vén fa tövében, mozdulatlanúl álltam. Sok, sok pillanat múlt el a nélkül, hogy szomja tekintetemet, az ismerős, a régen vágyott képnek látása, kielégíthetné. lm ott emelkedik a ködben úszó Kékes, s alatta, a széles Mátraság. Mi rég megszokhattam volna már e vadregényes hegyek ismert képét, s még is mi meglepőleg szép és új az, mostan is szemeim előtt. S le irható-e a festői domb a Mátraaljban, melyen mint büszke emléke múlt nagy időknek, az Andorffyak várszerű kastélya áll? Nem tudom szivem, vagy szemeim élvezének-e többet, csak azt tudom, hogy mind a kettő ki volt elégítve.

S midőn a kelő holdnak ezüst világa, derűt mosolygott a regényes táj fölé, s rezgő fénye leszállt a kastély homlokzatára, midőn a szellőtől lengetett vén bükkök lombjai, családi agg regéket látszának susogni, beárnyékolva a hegyes ívű ablakokat, úgy tetszett, mintha varázshatalom játszanék velem, 8 gyermekálmaim és édes ébredésem egygyé olvadnának.

A holdvilágot öntudatlanúl mindig úgy tekintem, mintha szerelmemnek szószólója lett volna az égen, mintha szivemet az övével, csak az egyesíthetné, mintha a hold fénye ő hozzá tartoznék, s az ő magas ábrándjait sugárzaná vissza. — Se helyen, hol minden lomb, virág, és fűszál tanúja vala, midőn vele először találkozta mitt, hol egész virulat, mely szemeim előtt terűit, néma biztosa vala szivem érzéseinek, hogy ne ragyogott volna itt a holdvilág reményt, szerelmet és szép jövőt számomra?

Soká ültem és álmodoztam a vén fa alatt, a virágokkal hímzett zöld mezőn, s szemeim majd szép holdvilágomon, mely csillagok közt ragyogott, majd a komor hegyeken merengtek, miknek alján, álmaim tündérvára, oly regényes szépen emelkedék.

Mozdulatlanúl szemléltem a jól ismert, gyönyörű tájképet, s lelkem előtt észrevétlenül végig vonúltak dajkámnak örökké emlékezetes meséi. — A Kékes felett gőzölgő ködben újra látni véltem a haragos szélki

rálynak tündér kedvesét, 8 úgy tetszett, mintha a tarka rét virágai között, a bájos vizikirályné lebegne, kis kezeiben kristály kupáival, s nympháitól környezve.

Oh szép holdkirályom! gondolám hevesen dobogó kebellel, figyelmemet amazoktól öntudatlanúl egyszerre elvonva, csak téged óhajtalak, csak hozzád vágyom én! — Felőled susog nekem minden falevél és fűszál, rólad dalol oly édesen a kis madár, s még az ég csillagai is csak nevedet ragyogják.

Alig vettem észre, hogy kényekig meg valék indulva, alig tudtam, miért sírok oly édes fájdalommal, csak azt tudtam, csak azt éreztem: hogy nagyon, nagyon szeretek.

Midőn a sírás enyhített kissé túlságig telt keblemen, 8 szemeim első tekintete kényeken át is a holdvilágtól derített kastélyra szállott: megdöbbentőleg egyszerre támadt életemben először, lelkemben azon kérdés: vájjon miféle balvégzetes titok az, mely amaz ősi lak felett lebeg ? miért él a báróné e regényes helyen oly elzárkózva, s mi történt férjével, ki oly egyszerre eltűnt? Amint eszmélődésimet tovább füzém, az is eszembe jutott, hogy ha Andorffy Miklós neve szóba jő, atyám azonnal más irányt ad a beszédnek. Vájjon mi köthette e két oly különböző egyént egymáshoz ? — Soká gondolkoztam, kutatók legkoraibb emlékeimben, de hasztalanúl; — a sok kérdés közöl egyre sem voltam képes választ adni magamnak.

Olyan homályosak, s mélyen titkosak ezen dolgok, hogy borújokon lelkem áthatni nem képes, gondolám, nyugtalanságomat leküzdeni óhajtva. De mi közöm nekem mind ehhez? mit tűnődöm mások titkain? miért félek, miért remegek én bohó leány, hisz az imént oly édes, olyan boldog volt egész keblem.

Alig vala időm godolatimnak más irányt adni, midőn a keskeny úton, mely Tordáról egyenesen az andorfalvi rétre vezetett, s igy egyenesen hozzám, választékos egyszerűséggel öltözött női alakot látók közelíteni.

Elejénten úgy tetszett, mintha csak álmodnám, mintha képzelődésem játéka volna csak, hogy a bárónét látom. Vagy nem képzeltem-e az imént a tündéreket is látni? De bármi könnyű léptekkel, s zaj tálán úl közelite is, bár mint hasonlita a vonzó jelenség egy szép, egy kedves álomhoz, ezúttal nem csalódás, hanem csakugyan ő vala.

Sötét szemeinek mély tekintete bizonytalanul tétovázott, nemes vonásait szelid béke jellemzé, de azért volt valami meghatóan bús a halvány arczon, mely vonzott, s tiszteletre gerjeszte. — Nehéz fekete selyem, gazdag redőzetű ruhájának uszálya, az enyémhez surlódék midőn mellettem elhaladt, s még sem vett észre, oly mélyen el vala gondolatiba merülve.

S nekem, ki oly hőn ohajtám őt látni, ki meg lettem volna jutalmazva egy ölelése által, s boldog, ha kezét ajkaimhoz szoríthatom, nem volt bátorságom hozzá közelíteni, bár tudtam, hogy a találkozást néhány perez múlva, élném kerülhetem; a szó elhalt ajkaimon, midőn megkísérteni akarám, hogy

megállni kérjem őt, s lélekzetemet elfojtva tekinték utána.

Az ő anyja! gondolám áhítattal térdre borulva, midőn a nemes alak eltűnt a kastélyhoz vezető széles út fasorai között. Oh Istenem, Istenem, most értem csak, miért ragaszkodám hozzá, gyermekkorom óta.

Szivemet le nem irható elragadtatás emelé, mintha csak most tudtam volna meg, hogy a báróné az ő anyja; felgerjedt érzéseim s hálám, forró könyekbe olvadtak.

Most már érzem, miféle varázserő vonzá egymáséhoz sziveinket: a közös szeretet, melyet iránta érezénk. Hiszen egyikünknek sincs kivüle más gondolata, mindkettőnk szivének egy kép van oltárán, hogy ne értettük volna hát meg egymást: én s az ő anyja!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Anya! oh mily boldogság fekszik e szóban. — Mi az asszony gyermek nélkül ? vagy több vagy kevesebb szeretetet birva mindig, minthogy boldog lehetne; keble majd üresnek érzi magát, majd szinte lesülyed az érzemény terhe alatt, stb. — Oh de adj gyermeket neki, s ő nem gyenge már, körülfogva gyermekét, nem ingadozik többé az élet vészeiben , egész léte ez egy véghetlen szerelmen alapszik, s erő nincs, mely őt megtántorithatná.

B. Eötvös J. Karthausi.

Miután ez a vén — a szokásaiban megrögzött s őszült Európa, bár mennyit zavarogjon 8 vérezzék, sem állhatna fenn monarchiák 8 osztály különbségek nélkül: igen jól tenné a természet, ha a véletlenre 8 vak sorsra nem bízna oly sokat, hanem anyai tekintettel 8 gonddal állana mindnyájunk bölcseje mellé, s azáltal egyensúlyozná legalább gyarló emberi intézvényeinket, hogy kinek-kinek jövője s társadalmi állásához képest

nyújtaná vágyait s lelki tulajdonait. — De ha gyakran van is okunk zúgolódni, midőn méltatlant látunk magas polczon, míg az érdem elnyomva küzd sorsának lánczaival; ha tapasztaljuk, mint szenvednek tömegek, egyes hatalmasok nyomásai alatt, annál jobban esik, 8 annál inkább megenyhül a sziv, ha találkozunk olyanokkal is, kiket mintha nem is vaksors, hanem a végzet kegyelete emelt volna magasabb állásukra, merre csak hatalmuk s hatáskörük terjed, mindenfelé áldást s jó-tékonyságot árasztanak. — Ehhez hasonló enyhülést érzett bizonyosan minden kebel Andorffynéval szemben, ki a kis világnak, melybe sorsa állitá, védangyala s áldása volt. — Gyermekkorom óta nem találkozám vele, s mintha mindaz, mi akkor csak ösztönszerüleg vonzott hozzá, egyszerre értelmet s magyarázatot nyert volna szemeim előtt, mint felsőbb lény iránt, csaknem áhítattal vala határos a ragaszkodás, melylyel iránta viseltettem. Soha nem láttam senkit,

kinek magas állás jobban állott volna, mint ezen halvány arczú, nemes alaknak; soha nem láttam, ki úgy illett volna mint ő, egy büszke ősi várkastély szelíd úrnőjének. — Szintén jól esett érzeni, hogy oly sokaknak sorsa függ hatalmától, szintén jól esett tudni, hogy számos alattvalója s jobbágya van, mert hiszen mindazoknak sorsára nézve, kik tőle függőnek, a legemberszeretőbb s résztvevőbb szív is megnyughaték. — Hogy a kastélybeli cselédség az utolsótól kezdve, fel a tisztes kulcsárnéig, szent örökségképen őrzé a hűséget az Andorffy család iránt, e felett az, ki a bárónét ismeré, nem csodálkozhaték. — Olyan szép patriarchai viszony uralkodott az úrnő és alattvalói között, oly tiszta s kézzelfogható jóakarat volt a kapocs egyrészről, s bizalom-ragaszkodás és tisztelet a másikról, hogy annak szakadni vagy megtörni, semmiképen sem lehetett volna.

Mi az úrnőt érdeklé: közérdek vala e helyen; örömeit s bánatát, mindenki szivéből osztá. S bizonyosan én is annak köszönhetőm, hogy oly örömmel fogadtak a jó emberek, mivel a bárónénak s igy mindnyájoknak régi kedvencze valék. Oly sokat összevissza kérdeztek tőlem valamennyien az ifjú báró felől, természetesen azon jámbor hitökben, hogy miután én is Pesten laktam, hol ő lakott, legalább is egyszer napjában láttuk egymást, hogy alig voltam képes kitérően s mégis kielégitőleg válaszolni, s a mellett oly sokat beszéltek s meséiének felőle, a nélkül, hogy, mint könnyű elképzelni, én kérdeztem volna, mintha megérzenék, mi szívesen, mi örömest hallgatom őket. — Mindennel dicsekvének előttem, a mi tanusitá, hogy ifjú urok mi jó hozzájuk, s ők mindnyájan meny-nyire függenek rajta, s csakhamar meg kelle győződnöm, hogy a kastélyban átalános ünnep az ő jelenléte, s itt minden szivnek csak egy czélja s egy törekvése van: napfényre hozni, mi hűséggel s tisztelettel ragaszkodik hozzá mindenki. Hogy ne viszonoztam volna hát én is a jó emberek szívességeit, hogy ne örültem volna, midőn mindennel elhalmoztak, a mi tanusitá, hogy most is úgy szeretnek, mint azelőtt szerettek. De később, más alkalommal, elég térem lesz mindezek felől részletesebben beszélni, s igy jobb, ha előlegesen szükségesnél többet nem mondok.

Ez úttal különben is csak néhány napot töltheték Andorfalván, de ezen néhány nap kármentesite minden zaklatásért, melyet Tordán, az utóbbi időkben szenvedtem.

A báróné oly szent fényben, oly fenségben tűnt előttem fel, hogy szintén le valék verve, saját tökéletlenségem érzetében, s ha elgondolám, hogy ily anyának fia vájjon mily érzéssel lehetne egy hozzám hasonló kis egyszerű leány iránt, szivem elszorult, és nem valék képes magamnak választ adni. S pedig a báróné oly nyájasan, oly szeretőleg bánt velem, mintha hibáim s fogyatkozásimat észre se venné, mintha meg volna velem elégedve, s szivéből örömest hallgatná gyermekes csevegésimet. S mégis, midőn kedves, szelíd arczát oly mosolygón forditá felém, mintha részvéte s vonzalma felől meggyőzni kívánna, néha a szó elhalt ajkaimon, s szemeimbe könyek tolultak.

Némely női arczon oly jellemzőn tükrözi magát vissza valami meghatóan vonzó, valami varázsszerü báj és jóság, hogy Önkénytelenül megindul szivünk, s megérezzük, hogy nem lehet más mint anya, ki szemeink előtt áll. — S igy valék én AndorffynévaL — Hogy megmenthesse szivét gyermeke Számára, feláldozá egykor az asszony mindent fájdalmát, fel önmagát, s mi belőle maradt: csak az anya vala. — Ki csodálkoznék a felett, ha tizenhatéves, ábrándozó szivem, egész mesét álmodott az ő anyjának megható szépsége felől? — Ki csodálkoznék, hogy a halvány madonna-arcz, eszembe juttatá az igazi madonnát, ha ezen anyáról,, gyakran ama szent anyára emlékezém, kinek oltára előtt imáimat végezni szoktam? S ha érzéseim tovább ragadtak, s az anyáról az anyára, s a fiúról a fiúra emlékezém, csoda-e ha úgy tetszett, mintha e hon ifjú dicsőjének, szép holdkirályomnak nemes arczán volna valami megváltónk fenséges vonalaiból? — Le nem Írhatnám, mi csodálatos szépen egyesült szivemben: a vallásosság, ábrándozás és szerelem. — Mintha maga az ég szentelte volna keblemet boldogság templomává , tiszta és emelő vala minden érzésem. Sírnom kellett néha szent hálámnak mély érzetében, nem tudám, miáltal érdemlém Istennek irántami jóságát, miáltal érdemlém, hogy még az ő anyja is úgy szeressen en-gem, s arra érdemesítsen, hogy fiáról oly őszintén, oly bizalmasan beszéljen velem.

Ha tudtam volna, midőn néhány nap múlva Andorfalvának búcsút kelle mondanom, mi változott körülmények közt látom viszont a kastélyt, s változott viszonyok között mi másként fog hangzani minden szó, mit az anya velem fiáról beszél, nem csodálkoztam volna fájdalmas izgalmam felett, melylyel a bárónétól megváltam, s kényeimet sem törekedtem volna rejteni, melyeket visszatartani, úgy sem állott hatalmamban.

TIZENHATODIK FEJEZET.

Mi csudálatos végzetünk! eset oly csekély nincs, mely jövőnknek irányát meg nem változtathatná ; az ember, kivel véletlenül találkozónk, egy sző, melyet közönyös ajkak kimondanak, talán ij időszakot tesznek életünkben, s mint a golyó, milyet karodnak észrevehetlen remegése czéljától távol visz, úgy élted elveszti a pontot, mely után kiindult, s alig mondhatnád néha, mi oka tévedésednek.

. B. Eötvös J. Karthausi.

Remegő szívvel közeliték Torda felé, mert csak miután Andorfalvának búcsút mondtam, jutott eszembe Sziklásy, ki nehány nap alatt meg fog jelenni, hogy véghatárzatomat megtudhassa. — Mi lelkismeret- lennek tartám magamat, hogy annyira megfeledkezhetém róla, saját boldogságomban nem emlékeztem másnak szerencsétlenségére. — Még atyámmal is szintén féltem találkozni, mintha előtte is mentegetőznöm kellene megbocsáthatlan önzésein miatt, és pedig neki ugy ohajtám vala a dolgot fölfedezni.

Bár senki ne venné észre érkezésemet gondolám; mielőtt eltökélém, mitevő legyek, mi módon szabaduljak kinos helyzetemből, jobb szeretném, ha nem is tudnák hogy itthon vagyok.

S kivánatom teljesült, mert valóban mintha egyszerre mellékessé váltam volna atyám házánál, rajta ki vül jelenlétemet még cselédeink is alig vették számba. — Mintha nálam sokkal fontosabb személy körül nyertek volna valamennyien alkalmazást, kisebb gondjok is nagyobbnak látszék, mint hogy ezuttalrám ügyeljenek. — Elébbi vendégeink, szerencsére, elszéledtek távollétem alatt, s igy nyílt vala az egész tér nagynéném elfogadására.

Az udvaron, a ház előtt, poros úti hintót pillanték meg, mely mint ódivatú formája tanusitá, hűséggel kiszolgált legalább három ivadékot, s bár tisztes korát nem titkolhatá, mindazáltal erő s épségnek örvende mai napig. A vén bárka körül össze volt gyűlve az egész ház s udvar népessége, hogy a számlálhatlan kis és nagy ládát s különböző skatulákat, kinek csak kezei vannak, segéljen lepakolni, s nagynéném utasítása szerint, a számára készített szobába hordani.

Kökényiné, atyámnak egyetlen nővére vala, kit nyolczéves korom óta nem láttam;: képzelhetni tehát, hogy őt megpillantva, gondolatim s érzéseim, egyszerre más irányt vőnek s a szegény Sziklásiról újólag megfeledkezve, sieték hozzá, hogy megölelhessem őt. — Nagynéném mintegy ötven éves, deli,, magas termetű nő vala, ki a ház küszöbén állva, parancsoló tekintet kíséretében, osztá rendeletéit.

„Csak mindent egy szobába, s rendesen rakjatok4 mondá kissé éles hangjával. „Vigyázz leányom arra a skatulyára, abban fejkötőim vannak, félre ne forditsd, mert valamennyit összezúzod. Ne olyan könnyedén bánj azzal a ládával, fiam, folytatá azután egyik legényhez fordulva, semmivé teszed minden csipkémet s ruhámat, ha nem vigyátol.“

„Isten hozta kedves jó néném,“ szólók e perczben, hozzá sietve, s bizonnyal sugárzó tekintettel akarám őt megölelni.

Majd arra is rákerül a sor gyermekem, viszonzá ő kimért, csaknem hideg hangon, s kezével magától gyengén eltolva, egy pillantására sem igen méltatott tovább. — Mindennek van ideje, 8 a mi előbbvaló, hiába, azt előbb kell végeznünk. — „Azonban jó, hogy itt vagy“ folytató azután a nélkül hogy rám tekintene, figyelmét a bárka tartalma annyira leköté, hogy semmi egyébre nem látszék gondolni sem tudni — legalább úti tározómat gondjaidra bizhatom, s kezeim felszabadulnak. — De jó helyre tedd gyermekem, mert kendőmön, kötésemen s szemüvegemen kívül, imakönyvem s erszényem is benne vannak.

Először történt életemben, hogy valaki közeledésemet nem viszonzá, 8 épen nem csoda, ha meglepetve, s elfogúltan vettem ót nagynéném tározóját. O azonbanlegkevésbbé sem látszék meglepetésemet észrevenni, vagy

a felett tűnődni, vájjon nem fájt-e különös modora, hanem egészen otthonos 8 úrnői lábra tevén magát, habozás nélkül vette igénybe apró szolgálatimat; majd ezt, majd amazt rendelé, hogy tegyem, kipakolásnál, s később öltözködésénél segélyemet kiváná, komornámat határozottan visszautasitva.

„Nem szenvedhetem a cselédféle népet magam körül, készebb vagyok magam fáradozni, mint hogy két segítő kézen kivül, két kémlelő fiilet s szemet is tudjak mellettem.“

Ennyiből állt mentegetőzése, ha szavait szabad volt úgy vennem, s azután, mintha e részben már mindent eligazított volna, egyátálában nem várta, hogy magam ajánlkoz-zam, a nélkül is folytatá rendeletéit. S én, ki ily rövid s különös modorhoz épen nem valék szokva, ki minden oldalról kényeztetve, még csak nem is képzelém, hogy velem valaki igy is bánhatnék, gépileg engedelmeskedtem, nem tudva magamat a nagy kék szemek uralkodó tekintetének hatása alól felszabadítani. — De Kökényinének nem csak oly szelíd, egyszerű gyermeket volt könnyű hatalmába igézni, mint én valék, hanem kisebb-nagyobb mértékben mind azokat, kikkel sorsa összehozá; igy például atyám, ki nővérével egyetértésben talán soha nem volt, s nézeteit legtöbb esetben nem látszék helyeselni, vele szemben szintén nem győzheté le egy nemét az alárendeltségnek, melylyel kivánatai elől kitérve , számára a tért inkább tisztán hagyá, mint hogy ellenkezzék vele, vagy gátolja va-lamiben. — S valóban, ki nagynéném vonásait figyelemmel szemügyre vette, az ha nem birt is sok tapasztalattal arczismeret tekintetében, egyszerre kitalálhatá, hogy a magas homlok, az élestekintetű nagy szemek, a szép sasorr s keskeny ajkak az előrehajló áll felett, semmit oly határozottan nem fejeznek ki, mint erélyességet s uralkodásvágyat. — Kökényiné kérni nem tudott, csak rendelni, sőt óhajtani is alig, csak megkí-vánni.

Mivel Tordára hosszabb időre jött, első

percztől kezdve azon lábra emelé magát, melyet elfoglalni akart, s csakhamar, mintha egész ház személyzetét dróton forgatta volna, kormánylata alatt egyszerre pontosan mozgott, 8 végzé teendőit mindenki. — S mint el nem hanyagolta volna öltözetének egyetlen redőjét, s nem tűrte volna, hogy hajának egy szála máskép álljon, mint ő helyesnek találja, Tordán oly szigorú, csaknem pedáns rendet állita be, minő ott soha nem létezék azelőtt. — Nagynéném a pontos háziasszonyoknak példánya vala, ki mindent előre kiszámított rend; szerint intézvén, egy pillantásával áthatni látszék a háznak minden zugát 8 szögletét. — Mintha mindent egyszerre látott volna, mindenütt jelen látszék lenni. — Kökényiné talán arra született, hogy figyelme soha ne pihenjen, hogy örökké éber legyen, igazgatni, javítani 8 hasznot eszközölni intézkedéseivel, soha nem fáradt ki, s mi legsajátságosabb, ő csak kormányozott, s mindent mások által hajtatott végre, mintha azok, kik rendelkezésére állottak, lettek volna

fiáját működő tagjai. — De bármi tanulságos ö hasznos volt is jelenléte, vele egy fedél alatt lakni, kellemes nem lehetett. — Saját nézetei alaposságáról meg lévén győződve, s áthatva azoknak igazsága által, csaknem követeié, hogy mindenki azokhoz alkalmazkodjék, sőt kövesse azokat, s igy különben is minden nőiség- és szelídséget nélkülöző merev modorát, alig lehete tűrni. — Szándoka mindig jó vala, de a mód, melylyel azt véghezvinni akará, többnyire elrontott mindent.

Midőn nagynénémet közelébbről ismerni tanulám, bármi tiszteletreméltónak találtam is, nem csodálám hogy atyámat kifárasztá társasága, s hosszú éveken át el tudott lenni anélkül hogy vele találkozni kivánt volna.

„Látogatásomnak egyetlen czélja: hogy leányodathamégnem késő, megmenthessem,64 mondá atyámnak, érkezése estéjén, miközben átjáró szemeivel lelkemig kivánt hatni akarni. — „A szegény gyermek épen oly szelíd, mint tapasztalatlannak látszik, sajnál

nám, ha csalódások után 8 önkárán tanulná ő is az életet ismerni.“

„Jó lesz e részben óvatosan eljárni, — viszonzá atyám komolyan; — kár volna ily fiatal szív jó hitét s bizalmát, idő előtt megtörni.u

„Az életet ismerni tanulni, soha nem lehet elég korán, soha nincs idő előtt; mondá szigorú hangon nagynéném; szerencsés, kinek idején megnyílnak szemei.u

Atyám kerülni igyekezvén a vitát, nővérét alvószobájába vezeté.

En elszorúlt szívvel tekinték a távozók után, mintha megéreztem volna, hogy nagynéném befolyása nem lesz jelentéktelen sorsomra nézve, sőt talán új fordulatát képezi annak.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

Kevés férfi vau, ki egy asszouyi életet érthetne; egy remény, mely csalt vagy teljesült, egy lény, mely hív vagy alávaló vala ; egy érzemény, mely viszonoztatott vagy nem; ez minden

sorsa szivétől függ egészen, s mi volna oly kicsi, mely ha ezt találta, halálos sebet nem ejthetne.

B. Eötvös J. Karthausi.

Miután életem egyszerű eseményeit s ta-pasztalatait fejezetenkint mondom el, mintha nem valóságot, hanem csak regényt írnék, magam sem tudom miért, kimondhatlanul megnyugtató rám nézve, ha mintegy igazolva, mit kifejezni akarok, minden fejezetem fölé az igazságnak egy-egy örök gyöngyét fűzhetem, s most, midőn a fentebbi szép sorokat leirám uj fejezetem fölé, akaratom ellen megakadék történetemben, bár folyamát nem veszitém szemeim elől. — Nagynéném múltját gondolám végig, s megemlékézvén, mit fiatal koráról hallók, megfoghat- lannak tetszett előttem, hogy az, ki egykor hajlékony, bájló ifjú leány vala, ki"vidám s nyájas volt, mint a kikelet, hogy válhatott feszes, merev matrónává, ki örökös gyanakodásával elitéi mindenkit, a ki nem hajlandó sötét világnézeteit osztani. De midőn élte eseményein végig gondoltam, s megemlékezém szenvedéseire, ama sorokat feljegyezve , a setétség eloszlék szemeim elől, s mindent világosan kezdtem érteni. — Mint többnyire minden asszonyi keservet, sőt botlásokat s tévedéseket is, úgy nagynéném átalakulását szintén könnyű három kis szóval megfejteni: szeretett, hitt és csalódott.

Minden leánynak vannak szép álmai s eszményképe, de tapasztalása s emberismerete nincs, s helyzeténél fogva nem is lehet; csoda-e tehát ha azok közöl választva sorsának urát, kik előtte csak ünnepi szinben, mosolygón s udvarias alakban tűnnek fel, tiszta szive ösztönét követve, legtöbb esetben csalódik.

Egykor egy családot azért látogatók meg, hogy egy ujonszülött kis leányunokának, együtt örülhessek a tiszteletreméltó nagyanyával. — A jó öreg asszony könyes szemekkel fekteté karjaimra az ép, csinos kisdedet, s remegő hangon súgá nekem: hogy születését fájdalmasan megsiratá.

S miért ? kérdém tőle csodálkozva, hiszen fiú unokája már elég van, mig leány csak ez egyetlen egy.

Bár ez is fiú volna, viszonzá a nagyanya, akkor legalább megnyughatnámjövője miatt. A férfinak jó és balsorsban könnyebb megállani, őt már hajlamai s vágyai hiják küzdelemre fel, s a veszteségek nem szivét, hanem legfölebb büszkeségét sebezhetik, de egyszersmint uj tettekre is ösztönözik őt. Mig a szegény asszonynak sorsa többnyire a véletlentől függ s legjobb esetben is csak arra született, hogy áldozzék, s minden örömét kinnal s szenvedésen váltsa meg.

Olyan búskomolyan, s mély meggyőződés hangján mondá e néhány szót az egyszerű, de tapasztalt öreg asszony, hogy szavait nem felejthetem, melyek azóta igen-igen gyakran eszembe jutának.

Mert vájjon nem volt-e igaza? — Nem koczka-e mindig az asszonynak sorsa ? Nincsen-e körülötte ezer csáb, a mint kilép a világba, s egész jövője nem attól függ-e, nem annak kezében van-e, kihez szerelme emelkedik ? Egész világa egyetlen lény, s ha ebben csalódik, vagy ha ez nem viszonzá érzeményeit, egész világát elveszte.

Nem régiben találkozám hazánk egyik lcgtiszteltebb s fényesebb nevű jelesével, ki épen e tárgyban nem csak igazat adott nekem, de maga is kegyelettel fejtegeté a dolgot, s oly érzésteljesen s gyöngéden fogta fel s taglalá asszonyi helyzetünk nehézségeit, hogy valóban szintén kármentesítve érzéni magamat a sok lovagiatlan megtámadásért, melynek, érdemeljük vagy nem, ki vagyunk téve. — Elmondá, hogy az asszoy csak szive által él, s hogy keblét a természet alkotá már úgy, hogy boldog csak szeretet által, s kis körben lehessen. — Nem csodálkozék, lia a leány ki férjhez nem mehetett, s igy hivatása czélját el nem érve aggott el, érzeleg, s gyöngédségét egy kis madár, virág, vagy ölebecskére vesztegeti, mert hisz a sziv megkívánja jogait, s ki szeretni született, az szeretni fog, s ha méltó tárgya nem akadt, annál szomorúbb, ha érzéseit elvesztegetni kénytelen. — Természetesnek találta, ha az asszonynak sorsa, kit végzete kiragadt hiva-tása köréből, hasonló a bokoréhoz, mely lenn, a völgyben szép nyugodtan zöldéit s neveié sarjait, de melyet a vihar kisodort helyéből, 8 felragadá a tetőre, hova nem vágyott, s hol bár tövei megeredtek talán, de az éltető nedvet s enyhe árnyékot nélkülözve, melyet lenn megszokott, a száraz, forró melegben, szépen s boldogan, soha többé nem virulhat.

Ha a nő balsorsától s szerencsétlen helyzetétől kényszerítve, vagy más esetben, ha hivatva érzi magát, csak félig-meddig túl lépi is a háziasság körét, nem az rá nézve a fő baj, hogy például iróné lett belőle, 8 nem az rontja meg boldogságát, ha érzéseit néhány költeményben, beszély vagy regényben leírni megkísérti, talán hogy egész keblét feltárhassa az előtt, kit Istene után legmagasabbra állít, hanem az, hogy neve a világ szájába került, s jaj az asszonynak, kiről a világ beszél! — A nő neve hasonlít a fehér liliomhoz, melynek levelein minden érintés kitörölhetlen nyomot hagy maga után, s mivel ritka emberben van annyi gyöngédség, hogy ovatos legyen, s kímélje leveleinek zománczát, s ha illata után sovárog, csak szárát érintse, — úgy a világtól, sőt egyesektől is hiába kívánjuk, a legnagyobb szerencsétlenség nevében is hiába, hogy ok nélkül legalább ne gázolja, ne sértse az asszoyt.

De közsorsunkra s átalános helyzetünkre emlékezve, megszakitám kissé fonalamat, s megfeledkeztem nagynénémről, pedig épen az ő múltjának emléke juttatá eszembe közkeserveinket. %

Atyámnak egykcr kitűnő szép nővére első szerelmében csalódva, több kérő közöl végre Kökényi Vinczét választá férjének, s bár szülői 8 rokonai szívesebben néztek volna számára más jegyest ki, a leány, ki szerelmével együtt hitét is elveszté, nem hallgatva ellenokokra, sorsát oly férfiú sorsához köté, ki korára nézve apja lehetett volna.

Kökényi Vincze, születés helyére, a szepességi barátságos tekintetű városkák egyikébe vitte nejét, s bár a fiatal nőnek fájhatott volna oly egyszerre elszakadni szülőitől s rokonaitól, s idegenitő lehete szivének a gondolat, hogy uj körhöz, s ismeretlen vi-dékre szokjék, de ki úgy szeretett a oly mélyen csalódék, arra nézve utoljára közönbössé válik minden.

Az, kiért egész lelkét, üdvét feláldozta volna, ki hitegeté, ámitá, s végre elhagyta őt, más nőt boldogita; mit gondolt ő most már az egész világgal, mi különbséget tehete, ha férjével, kit nem szerethetett, s ki őt talán szintén csak vagyonáért vette el, akár hol lakjék is? — Hogy szülőinek boldogságát

meg ne ölje, kik mindig intek őt, s ellene voltak szerelmének, a férjhezmenetelbe belé egyezők, de a szív, mely annyira szét vala zúzva mint az övé, nem volt alkalmas többé a boldogságra.

Nagynéném mély rázkódásának legszembeszökőbb jele, teljes átalakulása volt; mi-dőn néhány év múlva férjhezmenetele után, meglátogatá szülőit, a fájdalmasan meglepett anya alig ismert egykor szép, vidám leányára, a feszes, kimért modorú aszszonyban.

„Csak kötelességérzetem tartott fel, — mondá nekem, midőn életének szomorii napjait, azon czélból, hogy okuljak sorsán, elbeszélő; csak, mert elfoglalám és szorgalom s tevékenységre kényszeritém magamat, az mentett meg az elcsüggedéstőL“

S valóban úgy is volt. Első szerelmében csalódva, egész világ iránt elvesztő bizalmát, s szive lassankint úgy elkeményedett, hogy mély sebének helyét csak a nagy tompultság sejtető. — Talán, ha anya leende, gyermekének szerető mosolya újra folmelegiti vala keblét, de az ég megtagadá tőle ezen áldást, 8 igy csak dolgoknak s kötelességeinek élt rideg, örömtelen életet, — mert megtörött hitével, szive által nem élhetett többé.

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

Haladj a mindennapiság járt utjain — igy int a tapasztalás — poros s örömtelen, de biztos stb.

Nap a boldogság, mely örök távolban ragyog felettünk, s mi e földet világgal tölti, s melegével kevés virágait kifejti, csak a remény, e messze fény áldott sugárzata.

B. Eötvös J. Karthausi.

Soha nem láttam olyan átható, világos felfogású asszonyt, minő nagynéném vala, néhány nap alatt annyira otthon érzé magát minden dolgainkban, mintha egész életét köztünk töltötte volna. Szegény Judit nem győzé magát mentegetni előtte, ha egy vagy másban hibát követe el; tökéletes alárendeltségben s függő helyzetben álla Kökényinével szemben. Senki ezen uralkodó asszony felsőbbségét oly engedékenyen nem fogadá, mint e szelíd teremtmény, ki megszokva a függést, nagynéném ellenében is csak termé-szetesnek találá azt.

De Kökényiné nem csak a háztartás egyszerű szálain hatott keresztül, hanem atyám dolgainak bonyodalmain is, nekem legalább úgy tetszék; mert még soha nem láttam, ki vele szemközt csak annyira tájékozta volna is magát, mint nagynémém. — Ha levelei érkeztek atyámnak, bár mint rejté nyugtalanságát, nővére éles szemei áthatni látszának a boritékon, s mintha tartalmuk titok nem lehetne előtte, gyanús tekintettel fiirkészé atyám vonásait, s ő, ki keblének minden rejtekét elzárá, ki nem tűrte volna senkitől, hogy hozzá bizonyos határon túl közelíthessen, napról-napra nyomasztóbban érzé nővére társaságát, s szemlátomást kezdé vele éreztetni, hogy terhére vannak hívatlan vizsgálódásai. — De nagynéném nem azok közé tartozék, kiket attól, mit úgy tekintenek mint kötelességet, visszariasztani lehetett volna; ő fejébe vette: hogy kötelessége se-gíteni atyámon s őrködni felettem, s azt

abból senki sem verhette volna ki. — A húr mindkét részről feszült, egyik mint másik makacsul ragaszkodók ahoz, mit kötelességének hitt, s mindig féltem, hogy előbb-utóbb szakadni kell a szálnak, hogy a rokoni viszony e két különös jellem között, fenn nem állhat.

De a mellett, hogy atyámnak dolgait őr-szemmel kiséré, s szegény Juditnak mindig sarkában vala rendeletéivel, gondjait főképen rám terjesztő ki, sőt talán sorsom vala egyedül, mi igazán szivén feküdt. — A mellett azonban kimért, majdnem hideg vala ellenemben, s csak mert minden érdeklé, mi rám tartozott , azáltal áruiá el, hogy részvéttel van irántam.

Udvarlóimat egyenkint szorosan szemügyre vette, s ugyan csak megtámadó, s kérdőre vonta, a mint alkalom nyilt, egyik vagy másikat, hogy mintegy oly színben mutathassa be nekem, minőben ő látá tapasztalt szemeivel; 8 épen nem csodálom, ha vendégeink nagynéném társaságában koránsem érzék magukat oly kényelmesen mint azelőtt. S midőn az, mitől féltem, bekÖ vetkezők, midőn Sziklásy Ede megjelent végre válaszomért, s én nem tudva magamon egyébkint segíteni, minden alkalmat kerülők, melyben vele találkozhattam volna, nagynéném e részben is egyszerre tájékozá magát, s épen oly szorgosan kérésé Sziklásy társaságát, a mint én kerülőm, s szemlátomást meglátszék rajta, hogy napról-napra inkább megtetszik neki az ifjú.

„Téged Sziklási szeret, s te nem viszonzod érzéseit — mondá egy napon minden bevezetés nélkül, magányszobámba követve engem — mit elég roszúl teszesz — folytatá szigorú hangon, miközben kis pamlagomat elfoglalá, — mert a vagyonos s elég kellemes ifjú, nem csak komoly nőszülési szándokát, de becsületes szivét is minden szavával elárulja.

Hogy első meglepetésemben mit válaszolék, alig tudom, — valószínűleg zavartan s féltagadólag mondtam valamit, mert most is élénken emlékezem, mi hatálylyal szakita meg nagynéném, ki szemöldeit összevonva, oly átjárólag függeszté rám tekintetét, mintha egyenesen lelkemen akart volna keresztül látni.

„Hasztalan minden kifogás s mentegetőzés mondá élesen, — szemeim e részben is épen oly tisztán látnak, mint más dolgokban. Sziklásy ellen kifogásod van, az világos; s most már csak azt szeretném tudni, önfejűség — éretlenség-e oka, vagy talán mivel valaki mással ábrándozol.46

Mint könnyen képzelhetni, zavarodásom csak még nagyobb Ion; döbbenve gondolák édes, mélyen rejtett titkomra, s borzadva érezém, hogy ahoz ily közel, még soha nem járt senki.

„Oh hogy képzelhet felölem ilyesmit jó néném — viszonzám mélyen elpirulva, — ha Sziklásyt nem szeretem, oka semmi más, mint hogy nem tetszik; mint, hogy képtelen volnék őt szeretni, ha senkit nem ismernék is kivüle a világon.66

„Vájjon kit is ismernél jó leány? kezdé nagynéném kicsinylőleg — te még csak látsz és érzesz, de ismerni, megérteni s felfogni valakinek jellemét, már ifjú korod- s bizalmadnál fogva sem volnál képes. Kövesd hát azoknak tanácsát, kik nálad többet tapasztaltak. — Sziklásy egyszerű, de becsületes ember, s megvallom, ízlésed igen sokat veszítene előttem, ha ezen sokat fecsegő, üres fejű s keblű piperkőczök egyikét, oly solid embernek mint ő, elébe tennéd.“

„Magam előtt veszítenék legtöbbet, ha képes volna bármelyik közölök legtávolabbról érdekelni; — viszonzám felgerjedve.

„Hát sem Sziklásy, semmás nem érdekel ?“ „Senki, senki közőlök.“

„Annál jobb, gyermekem, ha szived még szabad, úgy semmi nincs elveszve. — Idővel, meglásd, szeretni fogod Sziklásyt.

„Soha,“ jó néném viszonzám hihetőleg elég határozottsággal, mert Kökényiné meglepetten pillanta rám, mintha alig hinné, hogy a szokott szelíd, tartózkodó leány hangját hallá.

„Ha szived még csakugyan szabad, édes Irmám, ily hangon szólani nem járja—mondá néném élesen — de engem nehéz volna elámitani, szemeim messzebb látnak, mint hinnéd. —Te jó leányom, hihetőleg egy eszmeképet alkotál magadnak a levegőben, s szived azon függ, és azt keresed valahol fenn a légben vagy talán a holdvilágban. — Nemde, keresztül láték kis egy ügy ü sziveden? —pirulásod s zavarod elárulnak.“ Szavai közben tekintetét le nem vévé arczomról, mely valóban lángolhatott, olyan döbbentő ijedség lepett meg, a mint történetesen a holdvilágot emlité, mely csakugyan összefüggött ábrándaimmal, s így annál valószínűbbnek tetszék előttem, hogy nagynéném kitalálta titkomat.

„Hogy ne jőnék zavarba — viszonzám, könyeimet vissza nem tarthatva tovább, — hiszen menteni sem tudom magamat, sőt nem is értem, miféle eszményképet kereshetnék vagy alkothatnék magamnak.44

Nagynéném sokkal élet ügyesebb s ta-pasztaltabb asszony volt, mint hogy, bár mély szerelmemet valóban nem sejté, oly egyszerű, ábrándos gyermekkel szemben mint én valék, egyszerre ne tájékozhatta volna magát.

„Nemszándokom szavaid őszinteségét kér-désbe vonni, — kezdé hosszú szünet múlva, komoly, csaknem szomorú hangon. — Senki bizalmába nem tolakodtam soha, s ha jónak látod érzéseidet rejteni előttem, ám tedd gyermekem, nem veszem rósz né ven. “

Szobámban néhányszor fel s alá járva, végre megállótt előttem, s igy folytatá:

„Lásd én sokat éltem, sokat tapasztalék saját sorsomon. Szülőimnek egyetlen leányuk voltam, s mint te most, egykor szép és boldog. De balvégzetem úgy akará, hogy az, ki talán már rég kipihené könnyelműségeit, s bizonyosan a nélkül szállt sírjába, hogy megbánni képes lett volna, mit ellenem véte, hogy egy ámító jőjön utamba, s én esztelen, bohó gyermek nem hallgattam szülőim tapasztalatira, csak vonzalmam szavának engedék, s mellőzve azt, ki igazán szeretett, ki bizonyosan boldoggá tett volna, egy érdemeden által feldúlni engedőm egész életemet:

„Tudod mint folytak napjaim, — sorsom intő példa lehet előtted. — De a mi elmúlt, azon változtatni nem lehet többé, s ha a leány boldog nem lehetett, legyen az legalább az unoka, s engesztelődjenek ki ezáltal a hamvadé szülők

Végszavait alig hallhatólag, fojtott hangon ejté, 8 a különben feszes, kimért asszony megindúlva ölelt életében először keblére.

Fájdalmasan illetődve borúltam karjai közé, s több pillanat múlt el igy, a nélkül hogy egy szót váltani képesek lettünk volna. — De nagynéném végre összeszedő magát, s kibontakozván karjaim közöl, ismét szokott hidegvérüségével néze rám.

„Mint atyádnak jelenlétedben mondám, ideutazásomnak egyetlen s fő czélja az vala, hogy téged legalább megmenthesselek, — kezdé nyugodt, csendes hangon. — Okulj példámon, gyermekem, hidd el, nincs szomorúbb, mintha az ember saját kárán tanul. — Ne ábrándozzál, s óvd szivedet a szép, de csalóka álmáktól, folytatá ezután nyomatékkai. — Az élet valóság, s jaj annak, ki eltéveszti útját, s a helyett hogy a gyakorlati téren maradna, tévutakon csillogó ábrándjai után szalad.

Lásd Sziklásy igazán jó, s a mellett vagyonos ember! s ha férjedül választod, s szerelem helyett becsülés csatol hozzá, hidd el, sorsod inkább lesz biztosítva, mintha rajongva függenél rajta, mert csalódás esetén, hiteddel együtt, szived legalább nem törhetnék meg. — Kövesd tanácsomat, válaszd a józanság útját s ne kapkodj álmakon, melyek mint rónán az ég, közel látszanak bár, mégis elérhetlen távolban ragyognak felettünk. — Bízzál bennem, s kövesd tanácsomat; Sziklásy legalkalmasabb férj lesz számodra. “

„Hálásabban érzem az anyai részvét jó-tékonyságát, mint kifejezni képes volnék, s mindig törekedni fogok hidje el, jó néném, 12

megérdemelni azt, — mondám, jósága által mélyen illetődve, s kezét ajkaimhoz szoritám.

— Minden szavát emlékezetemben tartandom, s szeretni fogom, mintha gyermeke volnék; le férjhezmenni nem lehet, — nem vagyok képes, — mert, — mert — nem szeretem, s nem is fognám soha, soha szeretni Sziklásyt.“

„Szegény leány! — szólott nagynéném felsohajtva — mint látom, téged is áldozatul választa ki a sors. De ezúttal kifogunk rajta

— folytatá, mintegy önmagával beszélve — mi szerencse, hogy eljöttem, még most reményiem, elejét vehetjük a bajnak. — Neked Irmám, akarod vagy nem, Sziklásy lesz férjed — mondá ezután, szavait hozzám intézve, csaknem parancsolólag — s ha magad nem látod át, mi válnék javadra, atyád akaratának, reményiem, engedni fogsz. “

„Atyám nem fogja kívánni, hogy leánya boldogtalan legyen, ő jobban szeret engem.“

„Atyád javadat kívánja, s te bizonyosan engedni fogsz.“

„Soha, soha — mondám hevesen, — előbb meghalok, mint hogy Sziklásy legyen férjem.46

„De hát mi kifogásod ellene, szerencsétlen leány?66 kérdé Kökényiné izgalma tetőpontján.

„Az az egyetlen, jó néném, hogy nem szeretem,66 viszonzám, könyeimet vissza nem tarthatva tovább.

„Nemde, ha sima, beszédes ember volna, akkor inkább tetszenék, s hajlandóbb lennél őt szeretni? — kezdé néném, türelmét vesztve, ingerlékeny, szigorú hangon. — Nemde ha minden szava bók volna, s szép szemeidet — selyem hajadat s bájló arczodat magasztalná, — akkor kellemesnek találnád őt? Nem szereted! — és miért nem szereted? azért, mert nem hajlong, hazudik és bókol előtted mint a többi, — azért, mert igazabb valamennyinél, — s mert, — mert minden leány egyformán gyarló, együgyű teremtmény, s bohó szivének sugallatát, együgyűségében a tapasztalat szavának elébe teszi.66

Végszavait elkeseredve ejté, s én, ki okot nem adék néném igazságtalan szemrehányásaira, válaszolni képes nem valék.

Hosszú szünetet tartva, gondolatait látszék rendbeszedni, s végre szokott feszes modorával megállott előttem.

„Miután a józan okosság szavára nem akarsz hallgatni, — kezdé, minden szavát nyomatékkai ejtve — miután meg kelle győződnöm, hogy szelídséged csak szenvedélyes érzéseknek s ábrándaidnak köpenyege, — kényszerítve érzem magamat javadért, a legvégsőhöz folyamodni4

Hevesen dobogó kebellel pillanték nagynéném arczára, minthogy nem képzelhetőm, mi leend e végső mód.

„Még csak néhány hete vagyok Tordán, s mi figyelmemet ily rövid idő alatt sem kerülhető el, lehetetlen hogy te is észre ne vetted volna. Atyádnak lelkét valami nyomja.44

„S ha igen, vájjon mi összefüggése lehetne annak Sziklásy val?44 — kérdőm, mint hiszem, remegő hangon.

„Az az összefüggése gyermekem, hogy férj hezmeneteled egy vagyonos, becsületes emberhez, nem csak magadra nézve volna áldás, de talán atyádra nézve is.“

„Nem értem, — lehetetlen értenem, hogyan fiigg mindez össze ?fc

„Atyádnak anyagi viszonyai, mint meg vagyok győződve, nincsenek rendben, — sőt zavara talán e részben rögtöni segély nélkül, orvosolhatlanná válhatik; Hozd meg gyermeki szeretetednek a szent, a nagy áldozatot, hogy jó és balsorsodban feltarthasson azon gondolat: hogy kötelességidet teljesíted. Boldogságot a földön úgy sem remélhetni, s ezen az utón a nyugalmat legalább, az egyetlen jót, mire az életben számolhatunk, elérheted.4

Végszavaival csaknem egyszerre hangzának el lépései, mert szobám ajtáját betéve, azon meggyőződésben, hogy szent kötelességet teljesite, kínos gondolatimmal s zúzott szivemmel egyedül hagyott.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

Miként haladnátok e világon, hol a szerencsi bírva, hernyó, melyet megvetünk; 8 ha sziuosr felnyitja szárnyait, lepke, mely elszáll.

B. Eötvös J. Karthaus:

Hogy milyen éjszakát töltöttem a jelentő párbeszéd után, nem kisértem meg leírni, — mintha nem csak láthatárom, melynek sötétét a hajnal el fogja oszlatni, de egész életem egyszerre s örökre elborult volna, nem találék egyetlen vigasztaló vagy megnyugtató gondolatot. Végtére sok kinos küzdelem s könyhullatás után eltökélem, hogy magával atyámmal fogok szólani, s ha az nyugalmát csakugyan visszaadhatná, ha leánya feláldozza magát: akkor úgy sem lesz messze síromig — gondolám. — Isten irgalmasabb, mint hogy soká szenvedni engedne.

Eltökélém, hogy ha atyáin titkos bajait azáltal megváltani hatalmamban áll, feláldozom magamat, — oh de határozatom már előre megölé lelkemet. — Mintha félig meg lettem volna halva, heves küzdésem a mély szeretemmel, mely életem volt, lenyomó kimerültséget hagyott maga után, s szivem, mintha még dobogása is csak gyenge viszhangja volna már múlt életének, szintén el vala tompulva, a heves szenvedés után.

Alig virradt meg, a kertbe siettem, hogy ott atyámat, rendes sétája helyén, bevárjam. — Soha még nyájas reggel, viruló bokrok s mosolygó táj inkább vissza nem tetszék, mint kilépésem pillanatában. Ha mindent hervadva, az eget elborultan, sötét felhőktől lepve találandám, ha a szép és dús septemberi kép helyett téli pusztulás uralkodott volna mindenfelé, félig sem lep meg s nem fájt volna úgy, mint ez átalános mosoly, melylyel fájdalmaimat a részvétlen s mégis oly szeretett vidék fogadá. — Ifjabb s ta-pasztalatlanabb valék még, mint hogy te ne vert volna azon gondolat: hogy e világon egy porszem csak az ember s minden keservei ; 8 elnehezült keblem mintha még reményét is örökre elvesztette volna, mindinkább sötétedek.

Ha nagynéném előérezheté vala, mily rombolást okoz néhány szava, ha tudta volna, hogy vélt kötelessége teljesítésével, a legbizalomtelibb szívnek boldogságát öli meg, talán óvatosabb leende, s nem vet anyi súlyt s oly nagy felelősséget egy gyermek válla- ira. — De nem vádolom érte, — ő a legjobbat akarva hibázott, s kötelességérzetét követve, talán némi túlságba esett. — Saját szomorú tapasztalatait tartá szemei előtt, remegett sorsom miatt, s nem sejtve mély szerelmemet, kész vala, ha szép móddal nem viheti ki, erőszakosan eszközölni belátása szerint javamat.

„Jó reggelt kedves Irmám,“ — hangzók atyám nyájas szava megettem, midőn az andorfálvi puszta szép vidékén merengve, mintha bájló álomképet látnék, élőhalottként állottam egy terebélyes hársfa árnyékában. — Megrettenve fordulék vissza; de midőn a komoly vonásokat felém mosolyogni látám, midőn a különben elborult szemekből oly sok szeretet sugárzók felém, akkor mindenről megfeledkezve csak azt érezém, hogy ha tehetem, kész leendek atyámat életemmel is megmenteni; s nem birva többé izgult érzéseimmel, zokogva borulék keblére.

„Az Istenért, leányom, mi lelt, ki bántott? kérdé aggodalommal. — Soha még igy felgerjedve nem láttalak

„Oh atyám! szólék, — mint hiszem, alig hallhatólag, midőn felindulásom után szóhoz jőni képes voltam, — mikint hihette, hogy leánya nem fogja kötelességét betölteni? mikint tehette fel, hogy háladatlan gyermeke volnék?

„Megvallom, nem értelek, leányom, beszélj világosabban.

„Nagynéném mindent elmondott nekem; viszonzám, könyeimet hasztalanul igyekezve visszatartani. — De hiszen vaknak kellett

volna lennem, ha nem láttam volna már hosszú évek óta, hogy atyámat nyomja valami, 8 ha férjhezmenetelem Sziklásyhoz, leemeli leikéről a nehéz terhet, ne kételkedjék atyám, leánya a legnagyobb örömmel meghozza az áldozatot, még ha gyűlölné is őt.“

Szünetet kelle tartanom, mert fájdalmam elfojtá hangomat.

„S aztán ha Sziklásyhoz megyek is, kezdem azután minden erőmet összeszedve — kit fog az magamon kívül boldogtalanná tenni? — Ki szeret engem, hogy áldozatnak merem nevezni, mi szent kötelességem6

Heves zokogás szakitá meg szavaimat, oh mert soha nem jutott még eszembe, mi e pillanatban, soha nem gondoltam még arra, hogy Andorffyra nézve sajátlag egészen közönös lehet, ha bár kit választok is férjemül, 8 ezen gondolat mélyebben s égetőbben fájt magánál annál is, hogy örökre feláldozni készülék magamat.

„Ha Sziklásyt szeretnéd gyermekem s férjedül választanád, kezdé atyám, miután első meglepetéséből magához tért — frigyetekre, mint őszintén megvallom, szívesen adnám áldásomat, de hogy boldogságod árán nyújtsd neki kezedet, abba nem csak nem egyezném, hanem még azt sem foghatom meg, vájjon mi oka lehet nagynénédnek téged ily lépésre bírni akarni. — Mert mi engem illet, gyermekem — folytatá pillanatnyi szünetet tartva — rám nézve férjhez meneteled csak annyiból volna kívánatos, mivel jól esnék, ha egy becsületes s ha lehet, vagyonos ifjú mellett, biztosítva láthatnám jövodet. — De koránse hidd, hogy rajtam segíthetnél azáltal — mondá komoly határozottsággal. Ki mint vet, úgy arat gyermekem, s én épen oly kevéssé fogom sorsomat elkerülni, mint bárki más a világon. — Jövő tetteim okát múltamban keresd, s ha atyád nyugalmáért tenni kívánsz valamit, ha azt akarod, folytatá mély fájdalom vegyületével, — hogy szerencsétlen atyád kibékülhessen önmagával, tedd azt, mi saját javad- s boldogságodra válik4

„Oh hogy lehetnék boldog, ha téged atyám nyomva látlak, ha az a gondolat gyötör, hogy talán ha vagyonos emberhez mentem volna férjhez, anyagi viszonyaidra legalább — tevém hozzá bátortalanul — segitve lett volna. “ „Anyagi viszonyaimon te segíthetnél, azt mondá nagynénéd?u vágott atyám összevont homlokkal szavaimba. — S te elhitted, szegény gyermekem, hogy atyád minden áron csak saját javát fogja szemei előtt tartani? mondá búskomoly mosolyával —jegyezd meg édes Irmám — folytatá szünet múlva, melyet megszakítani nem bátorkodtam Volna, hogy bár mit beszéljenek is, atyád sorsát semmi az ég alatt meg nem változtathatná többé, s ha találkoznék valaha, ki elég lelkismeretlen volna nyugalmadat ily képtelenségekkel zavarni, ha midőn én már nem czáfolhatnám meg, akadna boldogságodnak ily ellensége, jusson eszedbe, hogy bármi kárhoztatható voltam is, emlékemnek tartozol azzal: hogy efféle beszédeknek hitelt adni nem fogsz. — Atyád iránti legszentebb kötelességed: hogy magad igyekezzél boldog lenni, sőt hamvai-nak is azáltal szerzed meg az örök békét, ha azon öntudat nyugtathat síromban, hogy leányom boldogsága ellen legalább nem vétettem4

„Épen e pillanatban vétkezel ellene, sze-rencsétlen! — szólott egyszerre nagynéném, ki mindkettőnk legnagyobb meglepetésére köztünk termett. Vagy talán nem volna bűn, hogy mit javára oly gonddal épiték, talán örökre lerontád ?44

„Tetteimről számolni senkinek nem szoktam. — Viszonzá atyám hidegen, s miután leányom sorsa leginkább talán rám tartozik, igen lekötelezve érzeném magamat, ha e részben megkímélve maradhatnék minden beavatkozástól.46

„Ha elég önző volnék, e pillanatban Irma javánál egyébre gondolni, meg lehetsz győződve, hogy távozásom előtt egy pillanattal sem lenne Tordán hosszabb a nap; viszonzá nagynéném hasonló hidegséggel. De mert szülőim a tieid is voltak, hamvaiknak tartozom azzal, hogy az unoka javáért, elnézzem a bántalmat is.“

„Leányom sorsáért csak én vagyok felelős, te semmit nem vethetsz magadnak szemedre bármi történjék; s igy jobb a dolgokat természetes folyásuknak engedni, jobb ha kíméljük egymást.

Szülőim unokájának sorsa rám épen úgy tartozik, mint rád; szólott nagynéném felgerjedve, s ha te mint apa jónak látod a szerencsét, mely felkeresett, magadtól taszítani, — én utadba állok, s nem tűröm, hogy magadat is, leányodat is me grontsad. “

„Igen sajnálnám, ha elfelejteni képes volnék, mennyi udvariassággal tartozom vendégemnek, mondá atyám, színét változtatva — sajnálnám, ha annak tudatával, hogy még erőszakos föllépéseddel is a legjobbat akarád, arra kényszeritenél, hogy beavatkozásodat komolyan visszautasítsam.“

„Micsoda? az én beavatkozásomat szándokod visszautasítani! — viszonzá nagyné-ném, ingerlékenysége tetőpontján. Ide fáradék, hogy ha nem késő, megmenthessem a szerencsétlent leányával együtt; oly nagy messziségről fáradtam ide, hogy a mit rontott, felépithessem, s a hálátlan még visszautasításról beszél! De jól van, veled semmi dolgom többé, leányoddal akarok csak végezni, tőle kivánom hallani, vájjon megnyughatik-e apja romlásában, szivére veszi-e, hogy mindnyájan semmivé legyetek? Mert engem nem oly könnyű felültetni, mint a hivékeny világot, szemeim rég átláttak dol-gaid bonyodalmain, s igen jól tudom, mily áldás volna rád nézve egy vagyonos vő, s mi halálos ellensége lennél tenmagadnak, ha a kinálkozó szerencsét eltaszitanád.“

„Hogy tettleg czáfoljam meg aggodalmaidat, víszonzá atyám szokatlanúl felgerjedve, magam fogom Sziklásyval még ma tudatni, hogy miután leányom nem szereti őt, megegyezésemmel soha nem számolhat kezére. “

„Azt nem teheted; szólott néném szenvedély ly el, maga leányod czáfolna meg, ha Irma hagyom I. k. 23 tenni mernéd, mert kényszerítve volna atyja javáért, ellenére is férjhezmenni. — Nemde Irmám, kedves leányom, nem csalódom benned, ha felteszem, hogy gyermeki szeretetbői minden áldozatra kész vagy?“

„Atyjára csak nyomort s szerencsétlenséget hozna, ha feládozná magát; s kész volnék örökre megtagadni gyermekemet, ha képtelen ürügyök alatt boldogtalanná tenné magát, s szerencsétlen apját még több felelőséggel terhelné — mondá atyám holthalványan, s remegő hangja minden szavát nyomatékkai ejté, mintha örökre bevésni akarta volna lelkembe.

„Ne hallgas rá, gyermekem — szólott nagynéném hevesen, s jéghideg reszkető kezemet megragadó, atyád e perczben nem tudja mit beszél. “

„Irma! kezdé atyám, nyugadtságot erőltetve, szólj magad, akarod-e Sziklásyt atyád ellenére férjedül?

„Soha, soha,inkább meghalnék ;u viszonzám, atyám keblére borúivá s rég elnyomott érzéseim forró könyekbe olvadónak6

„Szegény esztelen leány! kezdé néném hosszú szünet múlva, mely alatt egyedüli nesz, a boldog madárkák vidám csevegése s fájdalmas zokogásom vala. — Vájjon tudja-e ő, mit cselekszik ? vájjon megérti-e, ha mondom, hogy az ember azért nem boldogulhat a földön, mert ifjúságában maga játsza el, s midőn már elszállt, akkor hajhászsza a szerencsét. — Azonban rám a dolog többé nem tartozik — folytatá, szokott feszes modorát felvéve — én megtettem, mit kötelességemnek hivék. — Járjatok a magatok utján, én megmosom kezeimet, s nem leszek oka semminek. — De e házban egy perczig sem idő-zöm tovább, mert összetett kézzel s szemet húnyva nem akarok romlástoknak tanúja lenni. — Hisz úgy is eljövend az idő, midőn meg fogjátok bánni, hogy tanácsomat el nem fogadótok, de akkor már késő lesz minden.“

Atyám és nővére mélyen keseredve váltak meg egymástól, s engesztelhetlen nagynéném, kérelmeim ellenére, pár óra múlva csakugyan útnak indult, s midőn hintáját tovarobogni láttam, koránsem hittem volna, hogy oly változott viszonyok között, s nem-sokára, viszont látom őt.

Sziklásyval még az nap tudatá atyám, hogy szerelme nem viszonoztatik, s igy felesleges is említenem, hogy a mélyen levert ifjú, pillanatig sem időzött tovább Tordán.

Vége az első kötetnek.

ELSŐ FEJEZET.

Vannak az emberi életben állapotok, melyek-ben a magány szükséggé válik; — ha szivünk érzi, hogy gyönyöre nagyobb, mintsem hogy valaki megfoghatná, vagy ha boldogsága romjain sejditi, hogy keservét senki nem értheti: a szív inkább magába vontíl vissza, inkább magánosán hordja nehéz terhét, mint hogy idegennel osztaná.

Ki egyszer a dolgoknak bús értelmét felfogá, az keseregni fog, bár merre forduljon; hisz a szív is, mint a könyv, minden érintésnél csak a legolva-sottabb helyen nyílik meg.

Vannak órák e sötét élet közepette, melyben átlátjuk, hogy a rege a paradicsomról, való lehet még e világon is. .

B. Eötvös J. Karthausi.

'A

Az utóbbi események, melyek napjaimat Tordán megkeserítek, mélyebb benyomást gyakorlának rám, mint nagynéném képzelő. — Úgy tetszett, mintha akaratom ellen nagyon sok roszat okoztam volna, sőt bár mint, megkönnyite, hogy Sziklásytól atyám jósága örökre megszabadított, a szegény ifjú nem

érdemelt keservei miatt mégis vádolám magamat. — De ennél talán még inkább elkeserite, hogy atyám és nővére szintén miattam váltak meg oly barátságtalanúl egymástól.

Azonban bármi igazságtalan valék magam ellen, bármi igazságtalan vala az önvád, mely keblem eltölté, legalább természetes is volt az. — Nagynéném felvilágositásai csak bonyolúltabb szinben tünteték fel atyám dolgait, melyek olyan balvégzeteseknek tetszének, hogy néha, mintha a kínzó bizonytalanságot nem lehetne tovább tűrnöm, csaknem hozzá siettem, hogy esdekelve kérjem őt őszinteség- s felvilágosításért, hogy esde-kelve kérjem, fogadjon el tőlem minden áldozatot, ha azáltal titkos aggalmaitól, melyek napról napra inkább látszának őt gyötreni, megszabadulhat. — De bátorságom mindannyiszor elhagyott, — szivemnek minden határozottsága megtört, a mint atyámnak ősz hajától szegett elborúlt homlokát megpillantám, — a mint rátekinték az arczra, melyet bölcsőm felett is csak búskomolyan láttam mosolyogni, s melynek vonalai még ha szeretetet tükröztek is, egyszersmint visszautasitó felsőbbséget gyakorlának.

Mintha néhány hét alatt egy évtizednek súlya nehezült volna ifjú vállaimra, a korábbi bizalomteli kebel remegni, kételkedni kezde, szivemnek nehéz sejtelmei támadtak, s érzeni kezdém, hogy az élet útjai nincsenek virággal hintve.

Azelőtt a szerelem élete, üdvössége vala szivemnek, — most vakmerőségnek tetszék még e szent, magasztos érzésem is. Mióta Sziklásyt elutasitám, kétszeresen elhitetém magammal, hogy Andorffy csak mosolyogni fogna tettem felett, s rá nézve bizonyosan egészen közönyös, akárkivel ábrándozom, s bárki lesz is férjem.

Mintha egész világ elborúlt volna felettem, mindent sötét, változott szinben kezdék látni. — Bizalmam meg vala törve, s a mint a rózsaszinű fátyol vonúlni kezde szemeim elől, a fény mellett az árny sem kerülé el figyelmemet.

Hogy a folytonos levertség s izgalom, lassankint lázas állapotot fejlesztőnek ki, s egészségi változásom miatt, végre ágyamat sem hagyhatám el néhány napig, atyámat annyira aggasztá, hogy alig erősödtem, alig javulók egy kissé: midőn tudtomra adá, hogy haladéktalanul vissza költözünk a fővárosba, hova nem csak dolgai miatt kell sietnie, de orvosi segélynek sem leszünk hiányában.

Megszokva atyám akaratának engedni, semmi ellenvetést nem’ tevék, de szivem annál inkább fájt megválni a kedves tájtól, — Andorfalva vidékétől, melynek látása, bár mint igyekvőm még magam előtt is titkolni, fájdalmaim között is egyedüli vigasztalásom vala.

Magányt keresve ábrándozni, mindig kimondhatlan élvezet volt rám nézve; s mióta a dolgok más színben kezdtek előttem feltűnni, tűrhetlennek tetszők minden társaság, s a legnagyobb jótétemény vala gyengélkedésem, mely megmentett vendégek fogadásától, s igy házunk egy időre lassankint épen oly elhagyott lön, a mily keresett vala azelőtt. — Magányt kerestem, egyedül kívántam lenni, még szelíd nevelőném társasága is terhemre volt, még őt is kerültem.

Úgy sem értene engem senki — gondolám forró könyeket hullatva — fájdalmam mélyebb, mint hogy vigasztalással enyhíteni lehetne.

Mig Judit, Pestre költözésünk előestéjén, utikészületekkel foglalkozók, s atyám, mint már egy idő óta rendesen, szobájába zárkozott, hogy dolgait végezhesse, én a nélkül, hogy valaki észrevette volna, csendesen odahagytam a házat, s olyan izgatottan sieték a kerten át le a rétre, mintha attól kellett volna remegnem, hogy valaki feltartóztat, vagy visszaszólít. '

Szép, tiszta októberi est vala. — A hervadó fák- és bokrokon a levelek sárgúlt s égő piros szinvegyületben képezék a lombokat, s a könnyű őszi homály, mint fehér, átlátszó fátyol, lebegett láthatárom körrajzain. — A hegység oldalain itt-amott pásztortűz

lobbana fel, s fenn a légben egy-egy sereg vándor madár evezett, mintha messze útra készülődnék.

Bármi elragadó egy őszi kép, nekem úgy tetszik, mintha megható s le verő volna is egy- szersmint; — mindig úgy tűnt fel előttem, mintha a természet bánkódva búcsúznék tőlünk, 8 kétszeresen e pillanatban, midőn magam is oly nehéz szívvel készültem megválni a kedves, az emlékezetes vidéktől.

A nélkül, hogy meggondoltam volna mit szándékozom, csaknem öntudatlanúl hajtám nagy ügygyel-bajjal félre rétünk tövises sövényét, s kiléptem az útra, mely a kertek alatt egyenesen Andorfalva felé vezetett.

Soha még e bajló vidék ily búskomoly színben nem tűnt előttem fel, mint most. — A Kékestető sűrű ködfátyolba volt burkolva, s a sűrű erdővel lepett Mátraság fenyegető sötéten látszék szemeim előtt az ószerű kastély felett emelkedni, — s mintha a kis őszi bogáron s a zúgó patakon kívül minden elvesztette volna régi hangját, ünnepélyes, méla hallgatagság uralkodók minden irányban.

Csendesen indultam önkénytelenül Andorfalva felé. — Vezérem a teljes hold vala, mely a sötét hegyhátak között regényes szépen világita, s szelíd fényét a sűrű bükfaerdőtől árnyékolt kastélyra veté. — Mint az alvajáró, olyan formán haladtam én is előre; — nem tekinték sem jobbra sem balra, s félelmet és tartózkodást feledve, csak szivem vonzalmának engedtem.

Midőn eljuték az andorfalvi rétek aljáig, mintha vágyaim czélját értem volna el, egyszeri^ önkénytelenül megálltam. — Oly szép, oly elragadó szép kilátás nyilt azon pontról, melyhez jutók, a kastélyra! — A holdvilág megezüstözé az ószerű épület falait, s a vén bükfák, mintha lombjaikkal játszanának a keskeny ablakok körül, vagy mintha saját leveleiknek kergetnék a falon remegő barna árnyait, halkan suhogva len-gedeztek ide s tova. — Ha az esti szél meg nem himbálja olykor a rengeteg zúgó bokrait, úgy e helyen semmi nesz nem zavarja vala az egyhangú csendet, de a hullámzón hajlongó lombok, mintha jól esnék holdfény mellett tavaszálmaikról regélni egymásnak, midőn a szellő végig futott köztök, a hegyek tetejéről lefelé, minden fa s bokor megsúgta szomszédjának, mi szépek voltak a múlt álmai.

Nekem legalább úgy tetszett, mintha még a hajlongó fák is, mind, mind csak álmodoznának.

Vagy nem álom-e ez egész élet? —gondolám, egy leteritett, vastag faderékon foglalva helyet, mely hosszában feküdt az út mellett, s e pillanatban mint kínálkozó ülőhely, tőn szolgálatot. — Nem álom s ábrándozás-e a boldogság is ? — s a szerelem? — Vájjon mi a szerelem, hogy úgy elfoglalja, kinozza 8 mégis gyönyörrel tölti a szivet? — 8 megbirná-e a kebel a viszonszerelemnek érzetét? Vagy létezik-e egyátalán véve viszonszerelem ? — oh nagyobb üdvösség volna az, mint hogy álomnál több lehetne, — hiszen minden, minden mi e földön szép, csak álom, — sőt talán maga a holdvilág is azért oly szép mert elérhetlen, mert az sem egyéb egy fényes, ezüst álomnál.

Elmélyedésemből távoli dobogás hangjai ébresztének fel; a valóság zaja elűzé az álmokat, 8 összerezzenve, egyszerre felötlék, meggondolatlanságom mi kétes helyzetbe hozott. — Ijedségem- s félelmemben nem tudám mitevő legyek. — Minél tovább figyelék, annál félreismerhetlenebb Ion előttem a közelgő lódobogás, nem kétlém, hogy a sűrű bokrok között pár perez alatt elő fog tűnni, a lovag is, de épen ez vala, mi nyugtalanított. — Mit valaha haramia-vezérek felől hallók, kik szép ifjú hajadonokat rabiának erős váraikba, mind eszembe juttatá a félelem, — s feltűntek előttem a mesék bűbájos szellemei is, kik emberi alakban szokták megrontani, kiket a sors utjokba vezet. — Elénk, ifjú phantasiámnak nem lévén e pillanatban más dolga, elővarázsolt minden rémitőt, s csakhamar át kezdének- 10 - előttem fák és bokrok csodálatosan alakulni, s mindenfelé egy-egy óriási, hajlongó ellenséget véltem látni, — s el — messze óhajtók futni, — és mégis maradnom kelle, mintha varázshatalom bilincselt volna ülőhelyemhez. — Magam sem tudom hogy történt, de félelmem közben, akaratom ellen szép holdkirályom jutott eszembe, s egyszerre úgy re-megett mindenem, mintha fájdalmaim után, a mennyország kezdene feltárulni előttem.

Öltözetem történetesen épen világos szin vala, s igy fehérlő ruhámat a setét bokrokkal összetéveszteni nem lehetett volna. — Bizonyosan ez vala oka, hogy a közelgő lovag azonnal észrevett, ki egyátalában nem viselt ijesztő rabló-köpenyt s fegyverzetet, s bűbájos virágot sem tarta kezében, hogy azt velem megszagoltassa s azáltal semmivé tegyen; hanem csak egyszerű választékossággal öltözött nemes alak volt, ki első perczben meglepetve, s azután felém hajolva, fi-gyelmesen nézett.

Ajkaimon lebegett a szó, hogy mint holdkirályomat üdvözöljem őt; de mire egykor a gyermek öntudatlanul képes volt, az a leánynak ajkain elhalt. — Arczaim lázasan égtek, szivem csaknem hallhatólag dobogott, s ő még sem érezé meg, hogy bármi egyszerű kis leány is, kit maga előtt lát, senki, senki úgy mint én, oly forrón s mélyen nem szereti őt.

Alig merek szemeimnek hinni — szólt Andorffy, lováról leszállva, mit az őt követő lo-vásznak gondjaira bízott. — Ez valóban kellemes fogadtatás — monda, melegen kezet szorítva velem.

„Először történik, hogy ily messze magánosán eljöttem, — viszonzám valószínűleg csak alig hallhatólag — s meg nem foghatom, hogy lepett itt az este.44

„Akármi legyen oka, én a holdvilág iránt érzem lekötelez ve magamat, — szólott a báró mosolygva, — bizonyosan annak köszönhetem, hogy oly jól esett e helyen ébren álmodoznia?4

„Nem mondhatnám44 viszonzám megza-varodva, mert kifejezésteli arcza eláruld, hogy holdkirályom neki is eszébe jutott. — Azt hiszem, legkevésbbé sem vagyok ábrándozó. — De már későn is lesz, — haza sietek/4

„Ha megengedi, nehogy rablók, vagy utonállók megtámadásainak kitéve legyen, monda Andorffy enyelgő hangon, a rétig legalább kísérője leszek.44

„Oh én legkevésbbé sem vagyok félénk, — szólék fölgerjedve,— 8 miattam kár volna a bárónak fáradnia.44

„Olyan rósz szomszédnak tartana Irma kisasszony, hogy feltenni képes volna, mikint kis szom8zédnémat vész idején cserbe hagyhatnám ? Kérdé Andorffy előbbi hangján.4*

„De igazán nem vagyok félénk, sem ijedős.44

„Nem kétlem, viszonzá a báró, ez úttal elmosolyodva, — hiszen az imént sem vettem észre, hogy megijedt volna.44

Felgerjedésemet ijedségnek tulajdonítja, gondolám megkönnyülve.

„Nem féltem én előbb sem, szólék valamivel elfogulatlanabból, — de a báró oly véletlenül jelenék meg előttem, mintha ismét holdkirály-alakban akart volna meglepni.“

„Hát azonnal megismert volna ?“

„Oh hogy ne, — azaz hogy nem mindjárt — tevém hirtelen magamat kijavitva hozzá, csak miután szólt, vagy talán még később, — magam sem tudom, — bizonyosan mégis meg kellett ijednem, azért vagyok, most is ily zavart.11

Andorffy elnézőleg mosolygott, s hogy segéljen rajtam, a beszédnek más irányt adott. — „Meddig fognak még Tordán mulatni ?“ — Kérdé, miközben a bokroktól szegett úton, a falu felé visszaindulánk.

„Csak holnap reggelig** viszonzám.

„Lehetetlen — szólott ő, s nekem úgy tetszett, mintha nem volna kellemesen meglepetve — mintha előlem futna kegyed.**

„Oh én szívesen maradtam volna még, mondám önkénytelenül, de atyám dolgai kivánják hogy menjünk.“

Szavaimat szünet követé. — „Andorfalván reményiem volt kegyed, — anyámat csak meglátogatá?“

„Oh hogy ne — viszonzám, mint hiszem elé" melegen — azt semmi esetre el nem mulasztottam volna.“

„És hogy találta a kedves ősi fészket ?“

„A régi rendben, — most is épen mint hajdan, minden csak a legtiszteletreméltóbb s legjobb anya szeretetéről, — és — és Kegyed felől beszél.“

„S nekem, mint előre tudom, holdfény mellett Andorfalván minden bokor, minden virág, csak kegyed felől fog mesélni, s igy, mire ismét találkozunk, bár mint rejti, titkainak birtokába jutok,“ — mondá Andorffy, s szavai közben sötét szemeit oly égőn s átjárólag függeszté lángoló arczomra, hogy nem csak láttam, de éreztem is tekintetének melegét.

E perczben épen legjobbkor, elértük rétünk alját, s miután a báró segített nekem az ágbogat félrehajtani, hogy keresztül juthassak, s én megköszönöm szívességét, melegen kezet szoriték vele, s dobogó szívvel siettem a réten s kerten át, hogy mielőbb magány szobámba vonulhassak.

Csak ki úgy szeret, mint én szeretők, kinek élete, üdvössége egy érzelemben öszpontosúlt, annak lehet fogalma boldogságomról, — s csak az tudhatja, mi édes vala minden szavát ismételni, s mi ajkairól hangzék, mi jelentő, mi feledhetlen volt. — Édes izgalmamtól aludni képes nem valék, s a piruló hajnal — 8 a halványuló holdvilág, ébren találtak nyílt ablakom mellett.

MÁSODIK FEJEZET.

Egy irtoztató hatalom játszik az emberrel e világon, hogy így remélhetünk, s ekként szenved* hetünk ennyi remény után. Ftb.

Oh ! szomorú látni az embert, ki sorsával küz-ködik, látni mennyi erő, mennyi nemes érzemény vész a hosszú vitában.

Hogy azon fájdalmakat híven adjam viszsza, melyek rám Pesten várakoztak, újra át kell szenvednem éltemnek ama nehéz, sötét napjait.

Tordáról a legszebb arany álmákat hoztam magammal; elég volt őt egyszer látnom, hogy a sötétség elenyészők telkemből, —- elég volt szavának hangját hallanom, hogy keblemben megújuljon, felébredjen minden remény. — A jó Isten látta telkemet s tanúja vala, hogy nem volt nekem semmi határozott kivánatom, semmi czélom; — ifjabb még s önzéstelenebb, mint hogy a jövőre gondolhattam volna, csak azt ohajtám, hogy háboritás nélkül élhessek ezentúl is úgy mint eddig, szerelmemnek, — hogy ez egy napnak fényes sugarai aranyozzák meg számomra a létet, — hogy mi bennem s miben én élek, az lehessen mennyországom.

Miben a szív egészen él, afe világunkká válik.

S nekem a szerelem volt világom — éltetőm — üdvöm — s mindenem.

Mintha megújult boldogságom mindenre derűt sugárzott volna, atyám dolgaira nézve is nyugodtabb kezdék lenni.

Hiszen nem lehet az, hogy Isten elhagyná jó atyámat; — gondolám áhitattal; — imádkozni fogok, hogy pillanatra se csüggedhessen szivem.

Ilyen formán nyugtattam magamat, ha olykor, akár mint igyekeztem felejteni, eszembe jutottak nagynéném intései; — mit talán az hozott emlékezetembe, hogy bármi jótéteménynek tekintem, meglepő vala rám Irma hagyom. 11. k. 2

nézve, hogy atyám elnézi a városban is visszavonultságomat; — de mivel egészségem még nem állott helyre, végre annak tulaj donitám, hogy atyám oly elnéző irányomban.

Háztartásunk most is a szokott vala, s habár rokonaink s régi barátaink nem mulaszták el pontos látogatásaikat, s igy magam ritkábban lehettem visszavonultságom mellett is, mint előre képzelém, figyelmemet mindamellett sem kerülheté el, hogy atyám szobája csaknem ostromolva van különböző idegen látogatóktól, kik mintha kémlelődni jártak volna, egymással suttogva, félóránként is el-elállongáltak a térés előszobában, s midőn atyám, ki egyiket a másik után fogadá, s hasonlóan bocsátá is el, — szobája ajtaját betevé: az alázatos modor, mit irányában tanusitának, csakhamar szemtelen otthonosságnak adott helyt, — mintha saját házuknál lettek volna, olyan kényelmesen járkáltak alá s fel, s majd egyik, majd másik cseléddel bizalmasan szóba állva, ügyes fogásokkal igyekeztek egymásnak végére járni. Mint megannyi véreb, vagy nadály, úgy tűnt szemeim előtt fel a sok, többnyire zsidó tolakodó, kik közöl talán egy sem lett volna képes becsületes ember módjára, egyenesen szembe nézni valakivel, — nyugtalan, tétovázó tekintetük, s folytonos vizsgálódásaik, előttem legalább, csak mint a legroszabb lelkismeret jelei tűntek fel.

Oh Istenem — gondolám nem egyszer fáj-dalmasan felindulva, — miféle balvégzet hozta szerencsétlen atyámat ily néppel érintkezésbe ! hiszen ha egyéb nem nyomná is őt, elég lehetne nyugalmát megölni ily társaság.

Rövid idő alatt mi nekem feltűnt, mások figyelmét sem kerülé el. — Minél nagyobb számmal s gyakrabban ostromiák atyám ajtaját, rokonink s barátaink annál inkább kezűének maradozni, sőt azok, kik meglátogattak, 8 azelőtt csaknem visszataszitólag alkalmazkodának, most egyszerre feszeskedni kezdtek, 8 mintha fel volnának rá jogosítva, egyszer-másszor csípős észrevételeket tettek— 20 —

a nagyravágyás s fényűzés szomorú követ-kezményeiről.

Sok, igen sok leverő van az életben, de alig lehet valami szomorúbb annál, mint midőn a tiszta, bizalomteli szív, el kezdi hitét veszteni. Nem egyszerre, hanem csak fokonkint sötétedik el körülöttünk minden, hogy az éjszakához csak lassankint szokjék tekintetünk, — s a fiatal lélek el kezd habozni, — nem tudja kinek s mit higyjen; —gyanuskodik, félni, iszonyodni kezd az emberektől, feltámad keblében a megvetés, s nem tudva: ő vagy a világ változott-e meg annyira, végre még Önbizalmát is elveszti. — Oly sok re-mény után mennyi szenvedést megbir a szív, s a rideg, mostoha való mi kérlelhetlen, durva kezekkel ráz fel bennünket ifjúkori szép ál-mainkból !

Mit rokonim s barátimtól tapasztalék, kezdetben csak ámulatot s csodálkozást szült; meg nem foghatám jóakaró fontosságukat, melyhez szokva nem valék, — de atyámon sokkal inkább aggódtam, mint hogya miatt idő előtt sokat tűnődhettem volna.

— S nyugtalanságom nem volt alaptalan,

— atyám, mintha üldöző sorsával élet halálra küzdene, folytonos izgalomban élt. — Ha pár napra elhagyá a várost, csak annál nyugtalanabbúl tért vissza. Olykor egész éj-szakákon át fenn irt lámpája mellett, s midőn engem mély álomban képzelt, csendes, halk léptekkel, mint az árny, bejött néha szobámba, s ágyam mellé állva, soká, lioszszan néze rám, mintha vonásaimat örökre emlékezetébe akarná vésni, s nekem úgy tetszett, mintha olykor fájdalmasan hallanám őt sóhajtani. — De azért lélekzetemet elfojtva, feküdtem zárt szemeimmel, s ha néha alig valék is képes könyeimet visszatartani, semmiért sem szaporitottam volna fájdalmammal a különben is túlterhelt szív keserveit.

Soha ne tudja meg, hogy leánya vele együtt szenved — gondolám — hadd maradjon gyermeke, életének egyetlen derűje s legtisztább emléke.

Minthogy atyám napról napra inkább elkomorult, sőt mint nekem tetszett, felgerjedtebb s nyugtalanabb Ion, — nem birva tovább aggalmaimmal, eltökélem őt esdekelve kérni, tárja fel zárt keblét szerető leánya előtt.

Az óra az éji tizenegyet már rég elüté, midőn feltételemmel atyám szobája felé indulók. — Remegve, tartózkodó léptekkel közeledtem. — Meglepetésemre az ajtó csak be volt hajtva, s igy a keskeny nyíláson, a nélkül hogy engem észre vett volna, én őt a lámpától derített szobában jól láttam. — író asztala mellett ült, felém fordulva, s gondnehéz ősz fejét jobbján pihenteté. — Előtte az asztalon arczképem állott. — A szerencsétlen apa dúlt lelkének semmi inkább ellentéte nem lehetett volna e pillanatban, mint a szelid gyermekarcz, mely felé mosolygott.

Szobájában a tárgyak rendetlenül valónak széthányva, s az egymásra halmozott málhák, utikészületeket gyanittatának.

Atyám mozdulatlanul ült, s mint nekem tetszett, szemei a képen merengtek.

Lélekzetemet elfojtva állottam az ajtóban, nem volt bátorságom, nem volt erőm belépni.

Egyszerre azonban úgy tetszett, mintha atyám szemeibe könyek tolulnának, mintha halvány arczain végig peregni látnám azokat, mintha atyámat életemben először sírni látnám.

„Kedves, édes atyám, téged nyom valami, szólék—nem birva tovább fájdalmammal — mondd meg, oh közöld leányoddal, mi fáj ?

„Te még nem alszol, kedves Irmám ?“ viszonzá, első meglepetése után nyugodtságot erőltetve, de hangja mint nekem tetszett, remegő volt kissé.

„Nem tudnék aludni, nem fekhetem le szólék töredezve, — téged nyom valami, s én nem nyughatom, míg nem közlöd aztvelem.“ — Szavaimat heves sírásom szakitá meg.

„Talán beteg vagy, szegény leány, s agy-rémeid vannak? — szólt, gyöngéden megölelve. — Mert különben meg nem foghatom, hogy jutnának ily képtelenségek eszedbe.

Holnap jókor reggel útra megyek, s ez okozza szobámban a nagy zavart, mi téged bizonyosan meglepett."

„Oh Istenem, útra mégy atyám? — kérőéin, magam sem tudva miért megütődve e híren. — Nem mehetnék-e én is el veled?"

„Mily gondolati! szólott elmosolyodva — ily időben utazni épen neked való volna."

„De nem soká maradsz?"

„Legfólebb tiz-tizenkét napig" viszonzá rejthetlen zavarral.

De azután oly nyugodtan beszélgetett más dolgok felől, s hogy aggalmaimat elűzze? oly soká járt velem szobájában alá- s fel, apró dolgaim felől érdekkel tudakozódva, hogy végre szintén magamnak is úgy tetszett, mintha minden, mi előbb nyugtalanita, csak puszta képzelődés s agyrém lett volna.

„Bár egész élted ily mosolygó,kedves és nyugodt lehetne, mint arczod az, ez örökké ifjú képen;" mondá atyám, sóhaját elnyomva, midőn járkálás közben pillanatra mindkettőnk tekintete arczképemen állt meg.

„Hisz boldog vagyok én, — viszonzám, illetődésem leküzdve, — miattam ne aggódjál, jó atyám."

„Most elhiszem, — de mi lesz jövőd ?“

„Azt előre senki meg nem mondhatná, — de hisz Isten oly jó, oly irgalmas, hogy bűn volna gondviselésében nem bizni; — viszonzám, vidámságot erőltetve. — Hanem atyám, ha tőlem te jelenre és jövőre egy igen nagy örömöt nem sajnálnál, — ha számomra levétetnéd magad, leányodat kimondhatlan boldoggá tennéd, ki SÍ legnagyobb tiszteletben tartaná óhajtott arczképedet."

„Soha, soha, — viszonzá atyám, egyszerre szokatlanul fölgerjedve —jöhet idő, melyben emlékezetedből is kitörölnél, szegény leány te, — jöhet idő, melyben 8aját gyermekein is vádoló szemekkel nézne apja arczképére."

„Ezt nem érdemeltem, atyám," —szólék zokogva, s most, midőn hosszú évek múlva leirám feledhetlen szavait, most is csak azt tanúsítják forró könyeim: hogy azt nem érdemeltem.

HARMADIK FEJEZET.

Miként a nyugvó tenger egyszerre felforr ok nélkül, egy titkos erőtói emelve ; — miként csendes éjszakákon a lomb csörögve megindul, mintha álom lejtene át az ágakon, s felserkenve hallgatunk, s ismét csendes minden, s nem tudjuk mi szakító félbe a nyugalmat: úgy vannak pillanatok, melyekben a SZÍV is mozogni kezd , melyekben egykor vészektől ingatott érzeményeink egyszerre felszólalnak nyugalmunk közepette, s nem tudva mi feszíti kebleinket, s nem adhatva okát, a kebelnek beforrt sebei ismét vérzeni kezdenek mind, s kények töltik szemeinket, a nélkül hogy megmondhatnék, keserveink közöl melyik facsarta e cseppeket.

Ki mély sebet hord, az csak ha magát szüksé-gesnek érzi, tűrheti létét.

Tetteink egyetlen mentsége, sokszor történe-teinkben fekszik.

B. Eötvös J. Karthausi.

Alig hagyta el szerencsétlen atyám a fővárost, midőn különböző hirek kezdőnek felőle keringélni.

„Es csakugyan megbukott s minden vagyonát elvesztette volna ?“ — kérdé egy kiváncsi.

„Kodulsbotra valója sem maradt — viszonzá egy mindent előrelátó, — adósságai háromszorosan meghaladják tordai birtoka értékét, — s pedig, mint én már egy évtized előtt megjóslám, utoljára is napvilágra jött, hogy semmi egyebe nem volt. — Kár hogy leányát úgy neveltette, mintha egész uradalom várt volna rá, — nem tudom, most már mi lesz szegényből/*

„Ne törjük azon fejünket. — monda vállvonitva egy élelmes ügyvéd, — gondoskodott ő bizonyosan magáról is, leányáról is, — s ha elmulasztó, annál roszabb rá nézve, s csak megérdemli sorsát.**

„Oh uram, de mennyi embernek kárával történhetett, ha csakugyan előrelátó volt.** Sóhajtó érzékenyen egy vastag uzsorás.

„Nevéről a mocskot semmi le nem mos-hatja. — En határozottan elitélem őt. — Annyi adósság mellett olyan háztartást vinni !** szólt borzadozva egy arszlán, ki egész életében mások kontójára költött.

„Kiváncsi vagyok, hogy fog majd esni a

szegénység és nélkülözés annak a kényes kisasszonynak, ki mintha kezeihez csak a zongorázás, hímzés és rajzolás illett volna, a gazdasszonyi kulcsokhoz talán nyúlni sem mert még soha életében/4 mondá kárörömmel egy jó rokon, igen tiszteletreméltó aszszonyság, kinek atyám ellen fő kifogása az lehete, hogy hálára volt irányában kötelezve, hogy *gen gyakran részesité őt a szerencsétlen, jótéteményekben.

„Menthetlen bűn, gonoszság igy nevelni egy leányt! — mondá iszonyodva házibarátaink egyike. —Nem érdemel sem ő sem családja kárhoztatásnál egyebet.44

„No de meg is adta ám nekik a derék N—; — szólt felkaczagvaegy igazságszerető, méltányos táblabiró. — Az újságban irta ki az egész esetet, s ugyancsak megmondogatta az igazságot, s pedig mint hallom, egykor ő is vágyott a csinos kis Irma kezére, s a mellett, hogy rokon volt a házhoz, a szerencsétlennek elég barátságában részesült.44 „Annál inkább tartozik kezeit mosni, nehogy a gonosz világ feltegye, hogy egymással szorosabb összeköttetésben állottak, — jegyzé meg bölcsen egy hosszú vékony úr, kinek józanokossága szintén példaszóvá vált. — Hiába, mindenki keze maga felé hajlik, s az okos ember mindig együtt tart és fordul a szerencsével. — Az óvatosság és elővigyázat, soha sem felesleges. “

Egész város tele volt eféle mende-monlával, — 8 atyám bukásának hirével, s ezer toldás- és ferdítéssel kelt a sok beszéd szájról szájra.

Én voltam egyedül, az egyetlen, ki érdekelve vala, ki mind erről semmit nem hallék.

Gyengélkedő egészségem miatt oly viszszavonulva éltem, hogy még csak észre sem vehetém, hogy látogatóim lassankint mind elmaradoznak. — Tiszteletreméltó házior-vosunkon kivül semmi idegennel nem találkozám, — de mivel ő barátom is volt egyszersmint, a rósz hírek általa nem jöhettek hozzám. — S igy miután körültem minden a régi rend szerint ment, úgy tetszett néha, mintha az ismeretlen vész, melytől remegtem, csak nehéz álom lett volna.

S mégis, bár látszólag semmi okom nem volt aggalomra, olykor legédesebb ábrándaim közben, éles, metsző fájdalom szoritá össze egyszerre szivem, és sirnom, zokognom kelle.

Vannak néha önkénytelen sejtelmeink, — s előérzéseink, melyek biztos ujjal mutatják a felénk közelgő vészt, a tornyosuló felhőt, melynek villáma keblünket készül sújtani.

Ha kérdezék vala, semmiesetre meg nem mondhatám mi aggaszt oly mélyen, s mitől remegek, s mégis úgy tetszett olykor, mintha örvény szélén szédelegnék, s minden perczben attól kellene tartanom, hogy le fogok sülyedni.

De a rósz hirnek szárnyai vannak, s igy igen természetes, hogy soká nem maradhaték bizonytalanságban.

Lassankint minden rágalom és mende-monda beszárnyalt hozzám, s elérkezett a pillanat, melyben a világ, melynek csak mosolyát ismerém ez ideig, leálarczozva állott előttem.

Most is csodálkozom még, hogy a mély megvetés, mely keblemet tölté, s keseredésem, mennyi nyugalommal párosult.

Soha nem vártam semmit az emberektől, s igy nem veszitheték — gondolám. — Oh mint meg lesznek valamenyien szégyenitve, ha atyám visszajő, s rágalmaikat mind megczáfolandja.

És feszülten 8 feszültebben vártam napról-napra; — minden kis zaj, minden kis nesz összerezzente. — Néha nyilt ablakom mellett órákig elültem, s úgy elszorúlt szivem, midőn eszembe jutott, hogy a sok járókelő közt nincs egy sem, ki hozzám tartoznék, s hogy ebben a nagy városban, oly sok ember között, csak én vagyok elhagyott és idegen. — Szerencsémre, szükségesnek érzőm magam, — minél inkább elitélé a világ atyámat, annál inkább ragaszkodám hozzá.

Hiszen a szegény ősz férfiúnak, kire követ hajit minden kéz, én vagyok mindene, — gondolám, magamat biztatva. — S igy erősnek, nyugodtnak kell lennem.

Atyám nem írt, sem nem jött.

Egy napon néhány hivatalbeli egyén lépett be hozzám, s közölök egyik, szertartásos üdvözlet után, fekete pecsétes, idegen kéziratu levelet nyujta át, — míg egy másik, sajnálkozását jelenté ki, hogy kényszerülve van szigorú kötelességét teljesíteni. — Ezután hivatalosan Összehajtott iratot von elő, melyből valamit felolvasott előttem, de mit én az egészből megérteni képes valók, az csak atyám nevének ismételt említése volt, s valami bírói zár alá tétel, mely mint később tapasztalául, minden vagyonúnkra, sőt a bútorokra is, melyeket használók, kiterjedt.

Azután mindent összenézve, s kutatva a szobákban, egy közölök mindent összeirt, mig a másik hangosan nevezé egymásután a tárgyakat.

Cselédeink e közben leverve jöttek-mentek, egyik kíváncsian, másik részvéttel néze rám; s én, alig tudva mi történik körülöttem, folytonosan a fekete pecsétes levelet forgatám, s csak gépileg valék mindennek tanúja. — Fejem kábult vala, szemeim égtek, s keblem úgy feszült, mintha szét akart volna pattanni.

Miután az idegenek sokszoros hajlongás és bocsánat kérés után távoztak, s végre Ismét magán maradhaték: feltöröm a levelet.

Idegen kéz jelenté röviden, szárazán, — atyám halálát.

Eszméletem veszitve roskadtam a földre, s az ég irgalmasabb vala, mint hogy rögtön öntudatra ébresztett volna.

A sok izgalom és rázkódásnak következ-ménye, veszélyes idegláz Ion, mely életembe kerülhetett volna, ha szerencsétlenségem idején, az orvos is többi barátaim példáját követi. — De a tisztajellemű férfiú nem hagyott el, s lelkismeretes fáradozásának köszönhetém éltemet, mit, bármi hálás valók, oly szívesen elengedtem volna.

Csak évek múlva tudtam meg, hogy sze-rencsétlen atyám golyóval vetett életének véget. — Sírjába vitte múltjának titkait; történetét senkivel nem közié.

Midőn hetek múlva eszméletem vissza nyerém, nem csak testileg valók annyira el-gyengülve, hogy ágyamban mozdulni sem volt erőm, de szivem is oly eltompult, oly zsibbadt vala, mintha soha többé örülni s édesen remegni képes nem lehetne.

Meglephetett volna, hogy bár minden bírói zár alá tétetett, most is úgy találám mint azelőtt, régi helyökön láttam a tárgyakat, — de oly közönyös volt előttem minden, annyira nem érdeklett semmi a világon, — oly kimerült s fáradt volt egész lelkem, hogy még csak észre sem vettem semmit; el is felejtém már, hogy nemes szivek is vannak a világon. ,

Egy napon történetesen egy könyv akadt kezembe. — Olvasni kezdém, s úgy belé mélyedtem, mintha magából az élet könyvéből olvasnék.

Midőn a következő sorokra jöttem, akaratom ellen tollat véve elgyengült, remegő kezembe, naplómba jegyzém:

Légy nyugodt lelkem, talán nemsokára végcseppedig kiüritéd keserű kelyhedet; hisz aranynak látszék, midőn ajkaidhoz emeléd, talán fenekén felcsillog ismét a fény.

S első könyeimet betegségem után, s első felindulásomat a nagy tompultság után, ezen néhány sornak köszönhetém.

NEGYEDIK FEJEZET.

Mikor a paradicsomból elűzte. Isten akkor a halandóságot adá, s ki tudja nem pótlékul adá-e ezt. Nincs kör a világon oly csekély, oly szerény, melyben boldog nem lebeték, csak szűk határok kellének nekem, hogy lelkem éltül!hesse egészen, s ne tévelyegliessen útjában.

B. Eötvös J. Karthauzi-

Miután a fiatal, ép természet légy őzé a betegség maradványait, testileg erősödve, lelkem is vissza kezdé nyerni régi fogékonyságát. — Most is élénken emlékszem még, hogy változott sorsom s helyzetemet fontolóra véve, első gondolatom körül-belől ez vala:

A sok közöl egyetlen barátom: az orvos-maradt, s ez egy is vájjon nem vétkezék-e ellenem, vagy tudta-e mit cselekszik, midőn a legjobbat akarva, életemet megmenté?

Soká küzdöttek az élet és halál felettem; — heteken át feküvém eszméletlenül. Végre a győzelem, az életé lön.

öntudatra ébredve, olyan szomorú volt a felett tűnődni: vájjon melyik bánik velünk kegyetlenebből: a mosolygva biztató élet-e, mely szivünket lassankint vérezteti el, vagy a halál, mely sötéten jelenik meg, de egyszerre megsemmisít. — Az egyik csábit, vonz s mindent reméltet, s végre is csak szenvedést és küzdelmeket nyújt, — a másik semmit nem igér, de a nyugalmát legalább mégis megadja.

A név, melyet viselék, erősen szenvedett; minden vagyontól a szó szoros értelmében meg valék fosztva; elhagyatva rokonaim s barátaim által, úgy tetszett, mintha maga a sors keze törölte volna ki helyemet a földről, mintha semmi szükség nem volna többé rám, s más boldogabb által volna betöltve a hely, melyet azelőtt én fog-lalók el.

Miért is kelle sírom széléről vissza jőnöm?

— 8 mi czélja életemnek, melynek becse a világon senki előtt nincs többé?

S pedig oly kevéssel boldog lehettem volna! — csak szeretet után sóvárgott szivem, — s lemondva mindenről, mi másokat vonz és mulattat, egyetlen lényért élni s áldozni volt előttem a legszentebb s ohajtottabb czél.

S most, — mintha még az ég is messzebb volna tőlem, mint azelőtt, — mintha engem a Mindenható is elfelejtett volna, még szeretnem, még ragaszkodnom sem vala szabad.

Az ő neve oly fenn ragyog, mint az enyém le van tiporva, — gondolám; — oh nem volna-e vakmerőségnél is több, ha szép álmaimon még tovább is fuggeni mernék?

A nehéz napokban mindenki elhagyott engem, — egy sem találkozók a sok baráti kéz kö^ől, mely felém nyájasan nyúlt volna,

— egyedül állottam, senkihez nem tartozva, senkitől nem remélve semmit; — tizenhétéves szivem keserveit senki nem osztá s nem érthető.

S úgy elborult, úgy elkomolyodott a bizalmát vesztett kebel, mintha fenn és lenn, bár merre tekinték, sötét és pusztaság terülne mindenfelé.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Jaj annak, kinek szemei elől a felleg szétoszlott, előtte minden nyiltan áll, ö a jelent látja s jövőjét, — s oh, szomorú látmány e világ stb.

Oh el, messze el innem ! oda, hol senki nem ismer, hol e szív magányosan sdlyedhet terhe alatt.

B. Eötvös J. Karthausi

A világon átalános rendszer: az ember érdemeit sorsához s szerencséjéhez képest mérni, s nekem, ki magam felett tapasztalául ezen rendszer gyakorlatát, csoda-e, ha bizalmam az emberekben végképen megtörött? — Mert nem változott-e meg mindenki épen úgy, mint sorsom? — vagy én nem voltam ugyanaz talán, ki azelőtt ? Érzéseim legalább épen oly tiszták s igazak valának, minden gondolatom oly őszinte mint szavaim, — egyetlen bűntudat sem terhelé keblemet, s ártani még ellenségemnek sem

lettem volna képes, s mégis elhagyott és megváltozék irányomban mindenki.

Ha egyesek gyenge részvétének szavai behatottak hozzám, még azok is kellemetlenül érültének, annyi kárhoztatást foglalának magukban szerencsétlen atyám ellen, hogy csak még inkább elkeseredhetém.

Ifjabb s büszkébb még,minthogy sorsom csapásai egyszerre megtörhettek volna, — némely pillanatban szintén vágytam daczolni az egész világgal, éreztetni szerettem volna, mennyire megvetem mindnyájokat, s számba sem veszem, bármit beszéljenek.

S mégis midőn a sok járó-kelő leköté fi-gyelmemet, midőn hű Juditommal estefelé künn sétáltam, s fa bokor és virág helyett, minden lépten-nyomon gyorsan járó-kelő emberekkel találkozónk, úgy elszorult a szivem.

Mi sokan, s mi könnyű szivvel s vidámon mozognak körültem, — gondolám, kényeimet alig tudva visszatartani, — mindenkinek van barátságos otthona, hol érkezését nyájas

arcz fogadja, mindenkinek van kedvese, kit Isten s világ előtt szabad szeretnie, — csak nekem nincs otthonom, engem csak megtűrnek még régi lakásomon, — én vagyok csak elhagyott és szegény, mert nekem még szeretnem sem szabad, — nehogy keblemnek szentélye: a legtisztább s mélyebb szerelem, utóbb még bűnnek neveztessék.

Nem tudtam eltökélni, mitevő legyek, — mit egyébiránt tizenhét éves fejemmel akkori helyzetemben elhatározni, nem is a legkönnyebb feladat vala. — Azt az egyet érezém csak élénken, hogy Pesten tovább nem maradhatok. — El, messze vágytam az emberek közöl, — hol senki nem ismer, könnyebb lesz helyzetemet tűrni, ott legalább nem fog vesztem uj anyagot nyújtani a kiváncsi, szívtelen barátok mulatságának.

Régen múlt érzések s keseredésről beszélek e helyen, s bár épen nem tartozom az engesztelhetlen természetek közé, sőt szívesen tenném az egész világot boldoggá, nem csodálom legkevesbbé sem, ha szomorú tapasztálatok után oly sok szív elveszti örökre bizalmát, s a kebel, mely egykor csupa hit és remény vala, kétkedővé válik.

Épen midőn legnagyobb szükségem vala biztató és tanácsadóra, érkezék nagynénémtől egy levél.

Kökényiné jóakarattal, de feszes, kimért modorban jelenté részvétét, s mint ezen kö-telességek szigorú asszonya lelkismeretétől várni lehete, kötelességének tartá, előmbe rajzolni a különbséget a múlt és jelen között; — elősorolni, mi illik s mi nem ezentúl hozzám, — kézzelfoghatóvá tenni, hogy az egykori kisasszonyból, nagyon is szegény leány lett, — sa világért sem hallgatni el, hogy ha annak idejében tanácsát követtem volna, most áldhatnám sorsomat. — S csak miután mindezeket világosan kifejté előttem, szólita fel levele végén, hogy tekintsem házát ezentúl uj otthonomnak, s sorait véve induljak azonnal útra a Szepesség felé.

Talán korán volt még igy bánni velem, s nem vala szükség oly dolgokra emlékeztetni,

miket különben is nagyon mélyen érezék. — Hiszen szivem úgy is vérzett még, s oly érzékeny , s könnyen sebezhető vala, hogy talán megbocsátható, ha a jóakaratnak ily nemét méltányolni képes nem valék.

A levél kiesett kezemből, s pamlagomra borulva, keservesen zokognom kelle.

E pillanatban feltárult az ajtó, — s ké-nyeimen át egy szelid őrangyalt: báró Andorffynét láttam belépni.

HATODIK FEJEZET.

A SZÍV, mely száz csalódás alatt vérezett, kiépül egy hű kebel ápoló érintése alatt stb.

Csak egy van, mi az embert valóban nagygyá teheti: jósága, s csak szenvedéseink között ismer-kedünk meg ezen tulajdonával.

B. Eötvös ,J. Karthausi.

Mintha csak káprázat lett volna a felém mosolygó kedves arcz, mintha csak álmodnám, hogy a bárónét látom, nem volt erőm s bátorságom lélekzeni sem, nehogy eltűnjék, s én ismét oly elhagyatva maradjak.

„Bocsássonmeg, kedves gyermekem, hogy nem volt türelmem még addig sem várni, mig látogatásomra előkészithcték; — kezdé nyájasan a szelíd, jól ismert szózat, — de alig vártam már hogy láthassam, s megölelhessem önt/6

Tovább nem szólhatott, mert én hozzá sietve önkénytelenül keblére borulék, s kezét tisztelettel ajkaimhoz vonva, hálámat csak forró kényeimmel fejezhettem ki. — Megindulva szorított karjai közé.

„ügy úgy édes Irmám, — mondá búskomoly mosolyával, — sírja ki keblemen tartózkodás nélkül mindazt, ami fáj, hadd enyhüljön kissé túlnehéz szive, — hiszen nálam , rcszvevőbb s szeretőbb barátnéval nem oszthatná keserveit/4

Mindent, mit az emberek megvontak tőlem, százszorosán vissza pótlá e néhány nemes szó.

„Kimondhatlan boldognak érzeném magamat, — viszonzám, erőt véve felgerjedésemen — ha mindazt, mit csak érzeni lehet, szavakkal kifejezni képes volnék. — De a báróné megért engem, s éreznie kell, hogy jósága- s kegyei keblemnek egész hitét s bizalmát vissza adák.“

„Előbb jöttem volna, — mondá ő kitérőlég — de szenvedő egészségére nézve az orvos tanácsosabbnak tartá, ha mostanig magára hagyom.

„Hogyan? tehát orvosom, e becsületes, hű barát volt szószólóm és közbenjáróm ?“

„Azaz, hogy szószólója: szeretetem, s a közbenjáró fiam vala, — mondá, szeliden mosolygva a báróné. — Az orvos pontosan érte8Íté hogy léte felől fiamat, s ő engem.“

„Oh Istenem, a báró fáradozott volna mi-attam? — kérdém, egész testemben remegve.

„Még pedig a legőszintébb részvéttel. “ Viszonzá Andorffyné.

E pillanatban világos Ion előttem minden.

„Ezért nem háborgaták hát nyugalmam e helyen, — ezért nem érintének körülöttem semmit, “ gondolám, érzéseim zavarát alig mérsékelhetve. — Mindent neki s anyjának köszönhetek. Ö vala láthatlanul is pártfogóm, 8 titkos véde, gondviselése szomorú napjaimnak — oh midőn legelhagyottabbnak képzelém magam, Istenem irgalma épen akkor hatott be hozzám.

A bárónénak hálám kifejezni, nem találók szavakat, — de kezét olyan áhítattal szoritám ajkaimhoz, mintha egy kézcsók és

fohász az anya és hu iránt egy áldás s hálaima lehetett volna.

O megértett engem, s gyöngéden keblére ölelt.

„Most már csak az a kérdés, gyermekem, hány nap elég önnek arra, hogy ettől a rideg várostól megválhassék.44 — Kérdé a báróné, gondolatomat megelőzve.

„Egy pillanat elég rá; — viszonzám habozás nélkül. — Szivesen mennék, de nem tudom hova, — bár nagynéném meghivott magához, de oly módon, hogy nem tudom, elfogadhatom-e meghívását.4'

„Reményiem, Andorfalva az egyetlen hely, hol uj otthonát keresni fogja,— mondá a báróné oly hangon, mintha állitása felett kétsége sem lehetne. — Nemde, ön velem fog jőni Andorfalvára?'4

„Andorfalvára? — szólék megdöbbenve, --- oh Istenem, Istenem, hisz ennyi jóságot s kedvezést, nem érdemeltem én s nem is szabad elfogadnom. — Milyen csüggedt, s levert valék, midőn oly sok hálára lett volna okom."

„Hogy e részben megnyugodjék, s túlságokba ne essék mélytánylatával, viszonzá egyszerűen a nemes asszony’, tanulja meg gyermekem, hogy mindig az a nyertes, a ki tehet valamit, s nem az, a ki elfogad, mert az adó nem csak mással, de magával is jót tőn. — Azonban önnek annyiból sem szabad ajánlatom ellen kifogást emelnie, — folytatá azután csendes, illetődött hangon, kezemet gyöngéden megszorítva — mert atyjának végohajtása vala, hogy én legyek védője, — atyjának, ki iránt talán jobban le vagyok kötelezve, mint magam is sejteném. — Úgy, úgy gyermekem, — önnek szent kötelessége ajánlatomat elfogadni, — s nekem épen oly szent kötelességem védeni önt, a mily boldoggá tesz, hogy azt tehetem."

Mint egy szenté, úgy tűnt e pillanatban szemeim előtt fel a magas jóságot kifejező, kedves, szelíden mosolygó arcz.

„Mielőtt magára hagynám, hogy háboritás nélkül készülhessen az útra, még egy kötelességem van hátra."

Kezdé a báróné szünet múlva, s olyan bátorítólag mosolygott a mellett rám, mintha szeretetével megedzeni óhajtott volna. — Szóljon édesem, bizik-e magában ? — Lesz-e szivének ereje még egy rázkódáson átesni ?“

„Isten akkor van legközelébb hozzánk, midőn segélyére s irgalmára legnagyobb szükségünk van, — viszonzám, a felém nyújtott kezet áhitattal ajkaimhoz vonva. — Oly sok jót tapasztalok néhány pillanat alatt, s oly biztosan érzem magam jóltevőnémhez ily közel, hogy e pcrczben remélem, mindenhez lesz erőm.“

A baróné szó nélkül nyujta át egy levelet. — Atyám kéziratára ismerék. — Fájdalmasan felindulva, s remegő kézzel törém fel a pecsétet:

„Midőn soraimat veszed szeretett Irmám, akkor talán már atyád halálára ha nem is fájdalom nélkül, de mindenesetre megnyugodva gondolsz. — Nem kisértem festeni, mi jótétemény rám nézve, hogy pályámat végre befejezhetem, — s ha van mi végpillanataimat megkeseríti, koránsem az fáj, hogy az élettől meg kell*válnom, hanem hogy a legsúlyosabb önváddal szállók síromba. — De nem szándokom panaszolkodni, — még előtted sem panaszkodom gyermekem, — bár te vagy egyetlen a világon, ki életed- s feldúlt sorsodért felelősséget s számadást kívánhatnál tőlem.

Tetteim oka s mentsége, oly múltban fekszik temetve, melyét nem ismerél. — Szegény leány te! minden örökséged atyád után egy puszta név csak, s még az sem mocsoktalan, — de talán vérem lemossa róla a foltot. — Vétkem nehéz — azonban ha mennyire ismered, végig gondolsz életemen, s megemlékezel a nem szűnő nyugtalanságra, mely • hosszú éveken át gyötört, — te legalább gyermekem, talán szivedből megbocsáthatsz, s imádkozni fogsz atyádnak nyugalmáért.

Az egyetlen, mi sorsodra nézve megnyugtat, Istenben vetett bizalmamon kívül, azon szilárd meggyőződésem: hogy ha egész világ elhagyna is, báró Andorffyné védeni, pártfogolni fogna. — Ö azon kevesek egyike, kikben csalódni nem lehet; — légy hozzá méltó, s érdemes szeretetére.

Atyádnak végohajtása s megnyugvása egyszersmint, hogy uj otthonod Andorfalva legyen. — Sorsodat a legjobb kezekbe ajánlám; — a báróné nem fog elhagyni. — Áldásom reád szeretett gyermekem!

Imádkozzál Irmám szerencsétlen atyád lelkének nyugalmáért, imádkozzál Isten legyen veled!“

Ennyiből állt a levél tartalma. — Szükség-e mondanom, mi mélyen megrendülve borultam pártfogóném nemes keblére, s hogy hálától áthatott szivem legforróbb vágya volt, megérdemelni az ő anyjának jóságát.

HETEDIK FEJEZET.

Ne gondolja senki, hogy e világon elfelejtheti keserveit, bár mikint őrizze szivét, bármi szorgalmasan távoztasson el mindent, mi öt a múltra inthető, magától vetve minden emléket, elkerülve minden szót: a természet megmarad, s változhatlan szépségében megtartja múltjának emlékeit, — az ég kéken boltozik fölötte mint egykoron, a mező virágozva áll, s ég és föld műltjára intik a szenvedőt; — n langy nyári szellő keserveiről suttog, keserveit zúgja a vész hatalmas szavával, és a hova fordul, előtte bánata áll.

B. Eötvös J. Karthausi.

Már jó késő este volt, midőn a bárónév ál Andorfalvára megérkezénk, s az egész kas-télyszemélyzet künn várt bennünket, mintha kedvelt úrnőjüket az ég tudja mi rég idő óta nélkülözték volna már a jó emberek. — De valóban a legnagyobb ritkaságok közé is tartozék, ha a báróné a kastélyt elhagyá, ily eset alig fordult visszavonultsága óta három- szor-négyszer elő, — s mivel ötödször csak

miattam történt az, a mélyen tisztelt úrnő ezen kitüntető kedvezése, számomra a régi szeretet mellé csak annál több részvétet, sőt tekintélyt biztosita.

Midőn a világított teremek egyikében pillanatra magam maradék, Szilvásné, a tisztes öreg kulcsárné, ki ezen család szolgálatában őszült meg, 8 mint rendesen a régi cselédek, magát nagyon fontos személynek, sőt majdnem a család tagjának tekinté, — kötelességének látszék ismerni, engem, ki régi kedveneze valék, némi ünnepélylyel mintegy beavatni akarni a kastély lakói közé. — De amint megpillantá a jó teremtmény mély gyászom, mely halványságomat, ezen fehér maradványát a sötét napoknak, még felötlöbbé teheté, — szemei könyekkel teltek meg, s minden feszességről megfeledkezve, mit ily alkalmakkor kitüntetni szokott, önkénytelenül becsületes, hű kebléhez szorita.

„Vigasztalódjék kedves kisasszony — mondá felindulástól remegő hangon. — Hiszén igaz, hogy sokat veszített, s elég korán, — valósággal idő előtt kezdé ismerni az élet bajait, — de kinek olyan barátnéja s pártfogónéja akadt, mint méltóságos asszonyunk, s kit úgy szeretnek, mint mi itt mindnyájan Irma kisasszonyt, — az még sem veszített mindent.66

„Hálátlanságnál több volna, ha ezt el nem ismerném, — szólék felindulva — 8 legyen meggyőződve édes Szilvásném, hogy legfőbb törekvésem itt méltón betölteni helyemet.46

A báróné belépte megszakitá társalgásunk fonalát, mi valóban jótétemény vala rám nézve, mert hangulatom oly izgatható s érzékeny volt még, hogy egyátalán véve nem állott hatalmamban, érzéseimet látszólag legalább , belátásom szerint mérsékelni.

Estelizés után maga a báróné vezetett a szobába, mely azontúl rendelkezésemre állott, mert elgyengülésem figyelmét nem kerülhető el. — Ha nem volt is az egésznapi, de kényelmes utazás fárasztó, —rám nézve, ki

rövid idő óta folytonos rázkodtató változatokban éltem, mégis kimerítőbb vala’ minthogy alig javuló egészségem meg ne érezze.

„Ez szobája gyermekem, — mondá a báróné velem együtt belépve; — azon hitben hogy szívesebben fog ön kisebb szobában is hozzám közelébb lakni, mint a túlsó szárny bármelyik teremében: ide rendeztetém lakását. — Nos kedvesem, nincs-e valami kifogása, — szóljon őszintén, nem hibázik-e valami?1' — Kérdé kedves, szelid mosolyával.

„Semmi nem hibázik, csak áldása; — szólék, ihletődött szivvel borulva le elő;te, mint szent előtt; — oh báróné, áldjon i>eg engem uj otthonom küszöbén, hogy legyen erőm kegyeit megérdemelni, s méltón betölteni szent feltételeimet."

„Ki szivünkben oly helyet foglal el, mint ön, az meg van áldva, gyermekem; — viszonzá, homlokomat gyöngéden megcsókolva. — Aludjék békével, — pihenje ki fájdalmait, — 8 ne kétkedjék barátnéja igaz részvéte — 8 szeretetében.“

Magamra maradtam, — s a biztató szelíd szavak hangjainak zengése, békét terjesztve töltő be kis szobámat.

A sok rázkódás s mély fájdalmaim után, ez volt első nyugodt éjszakám. — Keblemet úgy eltölté minden részeiben, úgy felemelő a hála, hogy csaknem túlboldognak őrezém magam.

Lakásom komoly 8 mégis barátságos te-kintetű kis szoba volt, a középkori kastély külsejének megfelelő Ízlésű; — külön kijárással a sötétes folyosóra, melynek viszhangot ébresztő ünnepélyessége, kis leány koromban oly mélán mesés hatást gyakorla rám.

Elrendezésében egyszerűséggel csin ve-télkedők, s a rococo ágy, az ószerü öltöző asztal, a kis, párnákkal halmozott különös kerevet, s magas támlájú székek, s szobámnak fődisze: az emelő Krisztuskép, mint szent oltár, mely előtt művészi faragványu imazsámoly állott, — oly megnyugtató, s fokép enyémhez hasonló, ábrándozásra hajló kedélyre, oly kielégítő 8 vonzó képben egyesült, minőt csak szép álmaimban festheték magamnak. — Hegyes ivii ablakaimon, melyek félig be valának árnyékolva az óriási bükkök zöld lombjaitól, — csak itt-amott az ágak között volt kivehető a vadregényes hegyekrei kilátás, s ha megnyitám azokat a mély éjjeli csendben, az ezüst csermely egyhangú mormogása behangzott szobámba.

Alig hajnalodott még, midőn másnap reggel kisieték a szabadba.

De amint néhány lépésnyire haladtam a sürü bokrok között, — amint feljuték a tetőre, melyről a vidék minden szépségét bekalandozhatá epedő tekintetem, — egyszerre csak mintha egész természet, minden fa, bokor és fűszál, múltamnak emlékeit mutatná felém, — keblem fájdalmasan elszorult, s szemeimet könyek tölték.

Előttem fehérlék atyámnak tordai laka, elzárt, homályos ablakaival, s mintha kihalt

volna minden lakója, egyetlen élő lény sem mutatkozék környékén.

Az ápolatlan, elfüvesedett kert virágait, alig lehete megkülönböztetni a bozót és gaztól, — s a rét végiben a vén vadgesztenyefa, mintha velem együtt az is a múlt felett tűnődnék, búsan suhogva lengeté felém sötét zöld lombjait.

NYOLCZADIK FEJEZET.

Az ég úgy alkotta sziveinket, hogy nem csak jő tetteink, de még jő szándékaink se maradjanak jutalom nélkül, — s ki elég erős magáréi megfe-ledkezni, az látni fogja mindig, hogy ha mást nem is, legalább magát boldogitá.

' B. Eötvös J. Karlhausi.

Néhány napi benső titkos küzdelem után, lelkismeretem szava felszólalt keblemben, s lecsillapitá érzéseimet.

Itt, hol oly sokszoros szent hálára vagyok kötelezve, nincs sem helye, sem ideje emlékeimen függeni, — gondolám, magamtól száműzni igyekezve, mindazt, mi megrohant.

S minél tovább füzém gondolataimat, minél hosszabban tűnődtem változott, s oly reménytelenül kedvező helyzetem felett, an

nál élénkebben érezém, hogy uj viszonyok között, uj s szent kötelességeim is vannak.

A báróné oly nemesen bánt velem, s a mellett oly egyszerűen s őszintén, hogy semmi nem vala természetesebb, még a különböző szép és bús előzmények nélkül sem, mint hogy a kastélyban egyszerre otthonn érzém magam, sőt nem leende csoda, ha kissé könnyelműbb véralkat mellett, mindarról, mi helyzetemben nehéz, megfeledkezem. — De ki túl érző kebellel birt, s oly módon rázaték fel hitének szép álmaiból mint én, — s ki sorsának változatait, főképen a világ változásán tanulá ismerni, — az, sem a legmélyebb háláról, mire a sziv képes, sem azon kötelességekről nem fog megfeledkezni, mikkel minden önérzettel bíró kebel magának tartozik.

Csak ha szükségessé, ha hasznossá tehetem magam, ha méltón betöltém a helyet, melyet itt elfoglalok, csak azáltal tanúsíthatom hálámat úgy, amint érzem, — csak az által viszonozhatom méltólag a báróné nemes tettét, gondolám bensőm sugallatára — 8 ama nyomasztó érzetétől a kötelezettségnek is csak azáltal szabadulhatok — folytatám elszorúlt kebellel — melyet még meg nem érdemlénk, bármi nemes teremtmény jótékonyságában részesülünk is, lelkűnkből száműzni nem áll hatalmunkban.

Szerencsémre, legkedvezőbb körülményeim között sem fontoskodám soha életemben; s a kényeztetések semmiféle nemei nem bírtak igényeket ébreszteni szivemben, 8 igy, jelen helyzetem alárendeltségét, bár mint törekvék a báróné nemesszivüsége feledtetni velem, jobban érezém, s uj viszonyaim között világosabban tájékozám magamat, mint talán sok más kevésbbé kedvező helyzetből alászállt, — s nálam, a szelíd, egyszerű 8 elkényeztetett kis leánynál, sokkal tapasztaltabb s élctügyesőbbnek látszó egyéniség.

Első volt, mivel feltételeim kivitelét kezdem, hogy személyem körül a komornának, kit a báróné jósaga rendelt mellém, szép móddal minden szolgálatát visszautasitsam.

„Ügyesedni, élelmesedül óhajtanék — mondám, a báróné kegyeit megköszönve. — Igen sokat kell még tanulnom, hogy mindannak, mit magamtól kívánok, megfelelhessek/6

Senki nem hinné, mennyivel több örömöt szerez, ha az ember saját fáradságával csinosítja magát össze, mintha mindent, mi külsejét emeli, másnak köszönhet. —Jól emlékszem, mi közönyösen engedem egykor át fejemet komornám kezeinek, s mintha még fésült, enyém sem lett volna, csak annyiban érdekle egész működése, mennyiben, főkép ha terhemre volt jelenléte, alig vártam, hogy helyemről szabadulhassak. — Míg most, midőn hajamnak minden szála saját gondjaim s ápolásomat igényié, szintén egy nemével a részvétnek simitám végig a fésűt a hosszú, puha hullámzat között, mely mintha hálából kezdene derülni, minden simitás után fényesebb Ion. — S midőn a fonadékokat lehető egyszerűen, de mindamellett csínnal feltüzdözém, szintén az ügyesség némi érzetével vetém végpillantásom a tükörbe.

A mellett, hogy a sors szelíd, simulékony természettel ajándékozott meg, föltételeim kivitelére nézve a szerencse is kedvezett. — A báróné társalgónéja, egy könyvekben búvárkodó, képzett, de épen nem kellemes angol hölgy, valami véletlen örökséghez jutva, kénytelen volt, nagy könnyebbségére a kastély lakóinak, hazájába rögtön visszaköltözni. — S igy az idegen hölgy helyét, kinek sem nyelvét, — sem hosszú, feszes alakját, — sem igényeit — a bárónét kivéve, senki meg nem szokhatta, — hamarjában nem volt ki betöltse.

Ha szóval kellett volna a tiszteletreméltó miss helyébe magamat felajánlanom, bármi tisztán érzém is, hogy az az egyetlen állás, mi mostani helyzetemnek megfelelne, bármi boldoggá tőn még reménye is annak, hogy jóltevőném körűi senkinek kívülem foglalkoznia nem lenne szabad: azt hiszem, most még nem lett volna hozzá erőm.

Némely dolgot százszor könnyebb tettleg tanúsítani, mint kimondani, könnyebb hála 8 ragaszkodásból éjjel-nappal fáradozva s áldozva, kiszolgálni jóltevőnket, mint ugyan azt akarva kijelenteni: hogy szolgálatba lépni elhatározánk.

A báróné, ki maga is sokat szenvedett, bár küzdelmei egészen másneműek voltak mint az enyémek, rokonérzeténél — 8 finom tapintatánál fogva jól sejté, mi lelkemben véghez ment, s azon hasonlithatlan gyöngédséggel, mi csak neki vala sajátja, egészen ösztönömre hagyott, s nyílt tért engede hálám tanúsítására. — Hogy engedékenysége e részben, uj nemes tett, újabb jótétemény vala rám nézve, csak az értheti, ki maga is szenvedett. — Ha a vérző SZÍV túl árad ér-zéseiben, sőt tetteivel is túl megy hálája ta-núsításiban, — a nemes, ki a szenvedővel együtt érzeni, s fájdalmait méltányolni képes, engedni fog még túlságainak is.

Azon kezdve, hogy a báróné körül senkit foglalkozni nem engedék, s a komornákat lekötelezőleg ugyan, de mindig más dologra utasitám, — szobáját úgy amint szerété, Irma hagyom. II. k. 5

magam rendezem, — öltözködésénél én valék segélyére, — lassankint a háztartás minden ágaira kiterjedt tevékenységem.

Az öreg kulcsárné, bár nagyon hű, munkás és szorgalmas asszony volt, mindamellett amint közelebbről megismerém, tapasztalnom kelle, hogy jó tulajdonságai nem zárják ki a zsémbelődést s perlekedést sem, főkép ha valaki dolgaiba avatkozni bátorkodók.

De engem, ki unokáival oly szivesen foglalkoztam, hogy a kicsinyek már messziről mosolyogtak s szaladtak felém, — s tőle oly gyakran kértem házi dolgok intézésére nézve tanácsot, — végre úgy megkedvelt, hogy ha köszvénye gátolá személyes foglalkozását, a gazdasszonyi kulcsokat kivülem még leányainak sem örömest engedé át.

Ezek a csirkék valamennyien többet sze-retnének tudni magánál a tyúknál — zsémbelődék ilyenkor. — Ha még annyi volna is ez a sok leány, egy sem kéri anyja tanácsát, hanem saját fejével akarná intézni, mihez tapasztalatok kellenek, míg Irma kisasszony nem átall napjában háromszor-négy- fizer sem lefutni hozzám, hogy megkérdje mit hogy tegyen, — s a mellett a jó lélek! soha el nem mulasztaná tudakolni, jobban vagyok-e már. — Es hogy eljátszik, mint nem restelli tanogatni ezt a sok rósz gyermeket, — szintén megesik rajta a szivem, hogy ki nem fárad belé.

Eféle alig emlitésre méltó apróságokkal, annyira lekötelezém valóban önkénytelenül a jó öreg asszonyt, miként végre még a báróné előtt is kijelenté, hogy ő nélkülem el sem lehetne már, sem a kastélyban a rend fenn nem állhatna.

„Irma kisasszony valóságos jobb kezem44 mondá befejezésül, s ez vala magasztalásainak tetőpontja.

A bár óné elmosolyodék, s örömét fej ezé ki, hogy a nehezen kielégíthető Szilvásné, ez egyszer vele egészen egy véleményben van. — De alig maradónk magunkra, midőn kezemből a könyvet, melyből felolvasni szándékozám neki, szelíden kivevé, s némi szemrehányás vegyületével igy szólott:

„Miért fárad ön oly túlsókat gyermekem? — nem elég-e hogy nekem már gondolnom is alig lehet anélkül, hogy azonnal be ne teljesedjék, — önnek még ez sem volna elég?“

„Mély hálám kifejezésére a legnagyobb áldozat sem volna elég, — viszonzám szivemből őszintén — s Isten óvjon engem attól, hogy kicsinyes foglalkozásimmal, oly szent dolgot akarnék tanúsítani. — Tevékenységem, mely szóra is alig érdemes, egyrészről hajlamaim kifolyása, — másrészről, talán azon önző érzésnek, hogy felesleges nem szeretnék lenni — s aztán ha mindent jól meggondolunk, végre is nem én leszek-e nyertes, ha például apró érdemeim által, melyek oly tulságig el vannak ismerve, nagy megnyugvást szerezhetek magamnak ? Hátha még azt elérhetném, hogy a hely, melyet úgy szeretnék méltón betölteni, — talán ha egykor hiányzanám, még jóltevőném előtt is üresnek tetszenék. “

„Azt már is elérte ön, — viszonzá a báróné, s a köny mely szemeit eltölté, százszoros jutalma volt jó szándékimnak. — Tegye azt mi jól esik, — kövesse szive sugallatát, — ennél biztosabb tanácsadóra nem találhat."

Ezen néhány szó befej ezé köztünk a vitát, — s nekem csakugyan igazam vala, — a nyertes én valék, mert a béke s nyugalom, mely keblem a bár óné jósága által betölté, méltó jutalom vala 8 határos a boldogsággal.

KILENCZEDIK FEJEZET.

Nincs semmi, mi annyi szeretetre gerjesztene, mint ha magunk szeretünk. — Az emberi kebel közönségesen echóként ugyanazon hangokat is-métli, melyekkel feléje fordulunk.

Ki nem szenvedett, nem tudja mi kevés kell, hogy magunkat boldogoknak érezhessük.

B. Eötvös J. Karthauzi.

Mintha a kis világ melyben életem megújult, mindenért kárpótolni akarna, mit amabban vesziték, amint a kastélyon túl léptem, bárkivel találkozám, alig szabadulhaték, oly sok szívélyes kérdéssel tartóztattak fel. — A jámbor, egyszerű emberek nem győztek felőlem jót beszélni, 8 még csak nem is sejték, hogy nálam sokkal inkább, saját szivöket dicsérik.

Hisz Isten jónak teremté az embert, csak a polgárisodás és tudni vágy rontá úgy meg őket.

A naptól barnáit, piros arczú kisdedek, mintha megérezték volna, hogy a gyermekek átalában kedvenczeim, úton-útfelen fel-tartóztattak, s nyájasan köszöntve, tartózkodás nélkül simulának hozzám, s igen szívesen s vonakodás nélkül fogadák, ha számukra egyszer-mászor gyümölcsöt, csemegét, vagy más effélét osztottam ki.

Miután az angol társalgónő, — kit én a báróné kedvezései mellett is mint elődömet tekinték, s velem együtt hihetőleg az alattvalók szintén, kik tartózkodásomat a kastélyban csak úgy tarthaták természetesnek, — a mellett, hogy nyelvünket törve beszélé, rideg, magába vonult természetű vala, ki úrnőjén kívül nem örömest váltott senkivel szót, 8 követeléseivel majd halálra üldözé a komornákat, átalánosan mint el nem távolitható felesleg tekinteték, — épen nem csoda, ha helyébe lépve, jelenlétem kétszeres jó hatást gyakorla.

Mi egyszerű és jó, — s mi szivéből örömest segítene mindenki baján — mondák a

jámbor emberek; — mennyire nem hasonlít ahhoz a tudákos, feszes kisasszonyhoz, ki poros könyveiből még méltóságos asszonyunkat is tanogatni szerette volna.

Apróságok által, miket valóban nem lenne érdemes feljegyezni, annyira önkénytelenek valának részemről, — úgy lekötelezőm — s megnyerőm a jó emberek szivét, hogy végre csaknem minden érdem nélkül, közszeretetök tárgya levők.

De akár érdemlém, akár nem, — kimondhatlan enyhitő volt helyzetemben, hogy magamat feleslegesnek nem érezhetőm, s a ra-gaszkodás és bizalomnak amaz apró jelei, mikkel ez egyszerű szivek irántami őszinte ragaszkodásukat tanusiták, sokkal inkább lekötelezőnek, mint valaha a sok üres bók, melyekkel a világ szokta minden érzelem — s őszinteség nélküli kedvezéseit tanúsítani.

S midőn napról-napra inkább meggyőződöm, hogy maga jóltevőném sem örömest nélkülözne talán, — midőn a báróné szeretete — s bizalmának jelei, szintén önmagam előtt is felemeltek, — olyan elégültség s szelíd béke szállta meg szivem, hogy valóban bűnnek tartottam volna, változott sorsomban meg nem nyugodni.

Hányán vannak, kiknek hasonló csapások után, örökös elhagyottság és küzdelem lön sorsa — gondolám imádságaim közben áhítattal; — mi nagy hálával tartozom Isten irgalmáért, — s mi sokat kell tökéletesednem, mig jóltevőném nemes sziveségét, megérdemleni képes leszek.

De ha olykor üres pillanataimban künn sé-tálva magamba vonulhaték, s az ismerős vidék bájló képe, feltünteté előttem múltam feledhetlen álmait, — ha az égen ragyogó holdvilág ama szép napokra emlékeztetett, melyekben még nekem is szabad volt minden önvád nélkül, édes ábrándaimon gyönyörteli szívvel fiiggeni, — akkor néha úgy tetszett, mintha az ő anyjának talán mégis érdemes volnék jóságára, — mintha a zúgolódás nélküli nagy önmegtagadásért, melylyel mély szerelmemről örökre lemondék, — talán mégis megérdemelném szeretetét.

Máskor pedig el akarám magammal hitetni, hogy egész végtelennek álmodott szerelmem, nem vala egyéb, egy boldog gyermek ragyogó ábrándozásánál, — s hogy minél inkább beleélem magám a gyakorlati élet prósájába, — minél inkább igénybe vesznek apró anyagi foglalkozásim, annál inkább tűnni fognak az álmák, s végre a sok hasznos között, a szépnek, csak emléke marad meg.

S mégis, nem tagadhatom, voltak pillanataim, melyekben olyan mély búskomolyság szállta meg lelkemet, hogy semmi nem eshetett volna jobban, mint ha szivemből kisírhattam volna mindazt a mi fáj, —r de a kötelesség szavát — s intéseit soha nem feledéin, s ilyenkor aztán oly sok apró dolgot s intéznivalót találók azonnal, hogy egyátalán véve nem maradt időm a búslakodásra.

Mint képzelhetni, a báróné, ki legtávolabbról sem sejté szerelmemet, senki felől velem többet nem beszélt, mint fiáról, — sőt talán épen az vonzá őt tudtán kivül hozzám, azért szeretett oly nagyon, s azért lettem szükségesebb lelkének: mint maga is sejté, mert én valék az egyetlen, ki arczárói s szemeiből is kiolvasám, midőn fiára gondolt, — én valék az egyetlen, ki hasonló érdekkel függöttem vele egy tárgyon, s ki egész hosszú téli estéken fenn beszélgettem vele felőle, 8 épen oly kevéssé fáradék ki mint ő, a felett tűnődni: vájjon e pillanatban hol van, mit mivel, — mik szép tervei s miféle magas czélon függenek fennkölt lelkének gondolatai ? — En valék az egyetlen ki osztám a varázst, és elhivém, hogy távol tőle is vele vagyunk.

S ha efféle párbeszédek után remegő kebellel vonultam kedves magányszobámba, ha folytonosan vele foglalkozva, lelkem kétkedni kezde olykor önerejében, — semmiért el nem ismertem volna izgultságomat, — s lázasan égő arczaim pirosságát csak régi

betegségem maradványának vagy annak igyekeztem tulajdonítani, hogy szórakozottságból ülőhelyemet, bizonyosan nagyon közel húztam a kandalló mellé.

Hogy is érezhetnék iránta mást, mint hálát 8 tiszteletet? — gondolám ilyenkor, miután imádságomban a szép Krisztuskép előtt, kétszeres áhítattal esdém Istenhez erőért. — Hiszen jóltevőném fiát, kit mint pártfogómat, sőt csaknem mint uramat kell tekintenem, vakmerőségnél is több volna, ha szeretni merném. — Oh ismerem én magamat, — soha, soha nem lennék képes ily há-látlanságra, ily szentségtelen bűnre.

De másrészről, ha érzéseimről őszintén számolni akarok, nem tagadhatom, hogy volt még egy benső, titkos hang is lelkemben, mely nem csak felszólalt ellene, nem csak tiltá, de egész hatalma s erejével ellenszegült szerelmemnek, — se hang az önérzetnek hangja volt.

Soha nem tolakodnám még érzéseimmel sem sorsomon felül — gondolám szomorú

tapasztalatoktól érlelt szivem legmélyén; — én, a szegény, porig alázott leány, ki lelkének szentélyével sem számolhatna szánakozó visszautasitásnál egyébre, — készebb volnék koldusnőként bolyongani a világban, mint arról, mivel jóltevőimnek s önmagámnak tartozom, megfeledkezni.

Elég időm volt helyzetemet nyugodtan végig gondolni, — elég időm múlt és jövő felett tűnődni, — de bár merre tekinték, bár mire emlékeztem, tisztán csak az állott előttem, hogy legfőbb kötelességem: lemondani.

Önzéstelenebb s áldozatkészebb föltételekkel, soha leány nem gondolt jövőjére mint én, s ha volt némi kis érdemem ama napok alatt, — ha szabad visszaemlékezve, gyarlóságaim elismerése mellett, egy kis elégültséget is érzenem, egyedül annak köszönhetem: hogy én, ki úgy valék nevelve mintha boldogságom csak egy óhajtástól függene, változott helyzetemben magamat, csak alig vettem számba.

Hogy a férjhezmenetelről örökre letettem, felesleges mondanom, — egyedüli ezé, lom az vala, hogy a helyet, melyre elhagyott - Ságomból a nemesszivüség emelt, végperczemig méltón betölthessem. — De voltak pillanataim, melyekben nem bántam volna, ha az idő egyszerre csak középkoromig haladt volna velem.

Akkor legalább tudnám már, akaratom volt-e erősebb vagy érzéseim? — gondolám, ilyenkor csak annál több foglalkozást keresve — ha nem tizenhét, hanem negyven éves lennék, azt hiszem, szivemmel sokkal kevesebb bajom volna.

- Tapasztalásból mondhatom, hogy a foglalkozás, — a mellett hogy az unalmat kizárja, melylyel én — mellékesen legyen megjegyezve, — soha bizalmasabb barátságra nem léphettem, valószínűleg időhiány s ábrándozásra hajló természetem miatt, melyek segélyével, üres pillanataim nélküle is egészen jól be valának töltve, — s igy annak, hogy az tűrhető vendég-e, jogos birája alig lehetek, — de annál hitelesebb, ha azt állitom, hogy egy tépett lélek fájdalmai s nyugtalansága ellen, biztosabb gyógyszer a foglalkozásnál, alig lehet.

De emberi feltételeink s határzataink még is kártyavárhoz hasonlihatók; — azt hittem úgy elvagyok halmozva apró kis dolgaimmal, 8 szivemet annyira átengedém kötelességérzetének, hogy végtére egészen elhihetem, miként nyugalmamat megzavarni, többé semmi képes nem volna, — és im, egy véletlen, egy várható, s még sem remélt esemény, — és meginog, és romba dőlni fényit, mit oly fáradsággal épiték.

Egykor épen asztalnál ültünk, — midőn a báróné, míg én a reggelit osztám, az utolsó postával érkezett levelek czimiratait nézé át, — s kellemesen meglepetve, egyet hirtelen kivon a többi közöl, s a szeretet nyugtalanságával feltörve, borítékát történetesen majdnem előmbe tévé.

Alig ismerém a kéziratot meg, midőn szemeim le nem vehetem többé, — mintha le volna igézve tekintetem, ismét és ismételve át kelle olvasnom az egyszerű czimiratot, mintha valami rendkivüli szépet olvastam volna. — Milyen apró, finom kis betűk, s mi jelentékeny, mi sokat kifejező minden vonása, szemeim előtt. — A legelragadóbb fest-ményt nem nézhettem volna annyi gyönyörrel, mint ezt a kis fehér borítékot, mely másnak czimezve, rám legkevésbbé sem tartozék.

„Fiam, hála a jó Istennek, pár nap alatt itt lesz“ — mondá a báróné, miután a levelet átfutotta, boldog, sugárzó tekintettel.

„Oh be ügyetlen vagyok“ — szólék öszszerettenve, midőn a báróné findsája mellé egy pohár vizet akartam állitani, s azt félig kiontém.

„Higyje el kedvesem, úgy megnyugtatott a hosszú hallgatás után fiamnak e pár sora,— szólt vidámon a boldog anya, — hogy migrainem egyszerre elmúlt, s pedig ma, erős főfájástól tarték. — Meglátja mi jóízűen

költőm el reggelim, — étvágyamat egészen visszanyertem.

S én egyszerre elvesztőm enyémet, — gondolám remegő kebellel, csodálkozva, hogy a kedves meglepetés oly különböző hatást gyakorol mindkettőnkre.

Irma hagyom. II. k.

TIZEDIK FEJEZET.

Nem balgatagság-e remélni e világon, hol nem csak gyűlölői, de maga a szeretet oly nehéz se-bekben vérezteti kebleinket.

B. Eötvös J. Karthansi.

Miután a báró lakosztálya egész éven át olyan rendben vala tartva, mintha minden órában megérkezhetett volna, a kastély látszólag legalább, most is szokott nyugalmas állapotában maradt, de azért az anya arczán a reményteli boldogságot, — s az alattvalókén némi ünnepélyes elégültséget, félreismerni nem lehetett volna. — Az öreg kulcsárné reggeltől napéstig azon törte fejét, mik a báró kedvencz étkei, s a kertész nem győzé igazgattatni, a különben is tiszta utakat. — Szóval, a lovászoktól kezdve, le az utolsó pásztorig, egyenlően törekvék mindenki, szorgalma jeleivel várva várt urát meglepni.

De felötlőbb s szokatlanabb zajt és mozgást, mégsem a csendet nem háborító, rendszeres működéshez szoktatott cselédség előkészületei okoztak az udvarban, — hanem inkább az egymást érő uradalmi tisztek érkezése, kik részint kötelességből, részint mert tisztelgésüket tenni el nem mulaszthaták, siettek Andorfalvára, s a különböző kérdezősködők a báró érkezése felől, kik rég várák már az alkalmat, hogy kérelmeiket ifjú urok elé terjeszthessék.

De bármi sokat jöttek-mentek a kastélyban és kastély körül, senki sem fejte ki annyi tevékenységet e napokban, mint én. — Minden apróság, minek hatásköröm kis birodalmában a báróné legtávolabbról emlité átigazitását vagy változtatását, eszembe jutott, s mintha épen most volna ideje afélékkel foglalkoznom, miket máskor sokkal kényelmesebben elvégezhettem volna, — annál inkább örvendék, minél jobban elhalmozhattam magamat.

Mintha szivemet akartam volna kijátszani, rászedni érzéseimet, vagy elhitetni magammal, hogy kötelességeimen kívül semmi sem érdekel, — a legnagyobb önmegtaga-dással ügyekeztem még szokott vidámságo-mat is megtartani, — mi látszólag legalább sikerült is. — De ha valaki figyelemmel kisérte volna tetteimet, azt hiszem, nem csak lázasan égő arczaimon, de apró ügyetlensé-geim s gyakori ijedelmemen is észrevehette volna nagy belső felgerjedésemet. — Minden ajtónyilásra összerezzentem, s mintha valami rendkívülit vártam volna, feszült figyelemmel sieték, néha akaratom ellen, majd egyik, majd másik ablakhoz. — Sze-rencsémre, a báróné sokkal inkább el volt saját érzéseivel foglalva, minthogy rám ügyelhetett volna, s igy azt, mit magam előtt is rejteni óhajtók, senki észre nem vehette.

Most is élénken emlékszem, mint igyekeztem egy alkalommal, jobbat nem találva, magamat azzal nyugtatni, hogy szintén talán gyógyító lesz majd rám nézve, ha őt, kit messziről mint eszményképet, mint ál- 85 -

maim világát tekinték, egészen közelről is meg fogom ismerni.

„Talán mégsem oly tökéletes mint a kép, melyet lelkem felőle alkotott; talán hibái s gyengeségei neki is lesznek, s én majd tapasztalni, észre fogom venni azokat“ — gondolám lázas izgalommal — „vagy talán nagyon közönbösen, felsőbbséget gyakoTolva, leereszkedőleg fog velem bánni, s éreztetni, mi illik vele szemben hozzám. — Talán minden szava egy-egy tükre lesz annak, mi esztelen, vakmerő, hálátlan, s önérzet nélküli szánandó teremtmény volnék, ha őt szeretni merném.

Gondolataim menetét fájdalmas felindulás szakká meg, elkinzott, meghasonlott lelkem magától taszitá, miben egy perczczel •előbb nyugalmát találta.

Mi hálátlan, mi kötelességfelejtett szegény leány vagyok. — A helyett, hogy saját gyarlóságom ellen kelnék ki, és szivemet ítélném el, — még benne, a nemesben bátorkodom hibákat feltenni.

De miután jól kisírtam magam, s minden kötelességeim- s feltételeimre megemlékezém, kissé nyugodtabb levék.

Hiszen nem akartam én ellene véteni, csak végmenedéket keresék, mint a kétségbeesett keres, az utolsó fűszálban is.

Szerencsém volt, hogy ily pillanataim soká nem tarthattak; — oly szükséges valék már, hogy nélkülem szintén hiányosnak tetszők minden intézkedés, s igy a mellett hogy napközben magán ritkán lehettem, azon előnyöm is vala, hogy volt miben megnyugvást találnom. — De ha némely perczben mindamellett is nehéz küzdelmei voltak önmagával meghasonlott lelkemnek, annyira törekvőm elhitetni magammal hogy csak régi fájdalmaim helye ég és kínoz mostan is, 8 hogy oly szilárd feltételek, minők enyéim, semmi által meg nem ingathatók, — miként végre csakugyan csillapúltabb kezdék lenni.

A fiatal SZÍV, bár mennyit küzde és szenvedett, nehezen akar önbizalmától megválni; hasztalan törött meg hitünk az emberekben, hasztalan szomorú tapasztalataink, — mig önmagában nem csalódék a kebel, minden sorsban lehet megnyugtatót és emelőt találni.

Es mégis nagy próbáltatásnak tetszett, midőn elérkezék a jelentő pillanat; — fejem szédelegni kezdett, arczaim lázasan égtek, s keblem úgy feszült és remegett, mintha benn a forró, nyugtalan szivnek nem volna többé elég helye.

A báróné kisietett az érkező elé, s én világosan haliám nyájas, üdvözlő szavait. — Később hallottam az anya nesztelen közelítése mellett, még más könnyű léptek kopogását is.

Éreztem, hogy illő volna elébök sietnem, hogy nekem is üdvözölnöm kellene első pillanatban. De minden erőm elhagyott.

— Félöntudattal, jéghideg kezeimmel görcsösen egy szék kaijához fogózva, álltam a terem közepén.

Az ajtó feltárult; Leirhatom-e,

mit érezék, midőn oly sok viszontagságok, s

hosszú év után, viszont láttam, kit bár mint rejtém enmagam előtt is, — üdvösségemnél inkább szeretők.

Anyját követve lépett be, — s amint engem megpillanta, ki mint halvány, élettelen szobor, nem mozdulhattam helyemről, a nemes, kifejezésteli arcz egyszerre oly nyájas lön, hogy üdvözlete szó nélkül is boldoggá tett volna.

„Azt hittem, jelenléte által e vén, komoly fészket, egészen átalakulva, vidámon, megifjodva találom, és ime, még magának is alig van egy mosolya számomra"—mondá a báró fesztelen, szívélyes hangon, miközben kezet szorita velem.

„A báróné örömét senki nálam inkább nem oszthatja" — viszonzám, hasztalan igyekezve elfogultságomat legyőzni; — s ha, mint kötelességem lett volna, a bárót üdvözölni, ki nem siettem is, örömöm azért nem vala kisebb."

„Igen le vagyok kötelezve" — mondá előttem enyelgőn meghajólva, s szép, természettől fürtös éj haja homlokára hullott. — „De őszintén megvallva, azért kegyedet menteni mégsem tudom. — Köszönettel tartozom, de kielégitve nem vagyok. “

„Nem értem a bárót" — szólék izgalmam mellett is hihetőleg elmosolyodva, — s mintha a régen hallott kedves hang zengése, egyszerre elaltatta volna keblem aggalmait, mintha egész életemet mellette töltöttem volna, magam sem foghatám meg, oly észrevétlenül foglalá el szivemben a félelem helyét, a bizalom.

„Az öröm szárnyakat kölcsönöz" — viszonzá ő hasonlithatlan kedves mosolyával — „s ki repülni nem tud, vagy elfelejt, az aligha képes örülni."

„A báró meg lehet győződve hogy —

„Hogy?" — kérdé, setét szemei mély te-kintetével lelkemig hatva.

„Hogy nincs igazsága" — szólék zavartan, s valószínűleg nagyon elpirulva.

A báróné segélyemre sietett, ki enyelgő hangon arra inté fiát, hagyna fel velem szemközt minden tréfával, mert ki a kastélyban boldogulni akar, annak nem tanácsos velem kikötni.

„Bármi szelíd, igénytelen kis leánynak lássék is, Irma nélkülözhetlen kedvenczünk, közszeretetünk tárgya — ki mint a jó nap, oly szükséges mind sziveinknek, mind dőlgainkban“ — mondá befejezésül komolyabban, 8 oly bensöséggel nézve rám, hogy sírhattam volna, megindulásomban.

S igy folyt ez felváltva egész estén át; majd az anya, majd a fiú mondott valamit, mi tréfának látszék, s mégis jól esett; majd egyik, majd másik hozott zavarba s pirított meg jósága s túlságos elismerése által; egymással társalgának, s még sem mellőztek engem sem; mintha vetélkedve szerettek volna boldoggá tenni, hogy végre fájdalommal legyen határos a gyönyör, mely lelkemet eltölté.

Midőn lefekvés idején magányomba vo-nultam, csodálatosan enyhült, s emelkedett vala szivem.

„Az Isten oly jó — gondolám hálától áthatva, — s meg nem foghatám miért, — sírnom kelle mégis; — üdvösségig boldog valék, és könyeimet még sem tarthattam vissza.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Szegény egy teremtés az asszony! Mennyit kíván tőle a társaság, s mi kevés erőt ada szivének a természet. Mennyi csáb áll körülötte és ön-magában, mely őt eltéveszti stb.

A szívnek is vannak jogai, s ki egyszer szere* tett mint én, az szeretni kénytelen.

B. Eötvös J. Karthausi.

Miután elhatározám életem egyszerű eseményeit híven adni, s önvallomásimban szigorúan az igazsághoz tartani magamat, — nem szépitgetek semmit, gyarlóságimat kevés jó tulajdonim mellett őszintén mutatom fel, semmit inkább nem utasitva el magamtól, mint az önszeretetnek ama szánandó nemét: hogy jobbnak látszassam, s kevésbbé tökéletlennek, mint minő igazán voltam. — őszintén megvallva mindig sokkal inkább óhajtók lenni, mint látszani, s ragaszkodásom 8 bizalmam első jele, többnyire gyarlóságaim bemutatása volt. Egy perczigsemaka- rám azt, kihez lelkem igazán vonzott, ámítani, és sokkal inkább ohajtám, hogy hibáimat egyszerre lássa, s a kevés jót, mi bennem van, lassankint fedezze fel, mint hogy azon tűrhetlen gondolat kínozzon: ha gyarlóságaim közöl ezt vagy amazt ismerné, talán nem is fogna szeretni. — Magamért, — s nem oly erényekért mikkel nem birtam, kívántam én szerettetni, — s ha ezen kívánat nem vala oly szerény, mint első pillanatra látszik, — mentségem: hogy viszonérzelmeim talán mélyebbek s igazabbak voltak gyarlóságaim mellett is, mint másoké.

De nem mentegetőzöm, sőt mi több, magam elismerem, hogy nézeteim mindenben asszonyosak, kicsinyesek, korlátoltak mai napig — 8 talán épen azért vagyok úgy vele, mivel még saját tökéletlenségeimet is átlátom s érezem, hogy ha egész világ bámulná is ama különös faját a művészeknek, kiknek fő 8 talán minden érdemök fontoskodásban s s abban áll, hogy komoly képeket vágni alkalmasabbak másnál, és soha nem feledik — hogy saját szavaikkal éljek — állásukat: más szóval: nem feledik, minek látszani szeretnének, — én, bármi nagy legyen is müvészetök a maga nemében, egész világ daczára is nevetségesnek találom őket, — s ha a fon-toskodásnak legparányibb jelét veszem észre, nem lehet, hogy az érdem is ne veszítsen előttem; — nem lehet elnyomni szivemben egy nemét a szánakozásnak.

Azok közöl, kik a többi után ezen fejezetet végig olvasni sem vesztik türelmöket, bizonyosan lesznek, kik kicsinylőleg mosolygva talán azon megjegyzést teendik: ez a szegény asszony is azok közé tartozik, kik más szemében meglátják a szálkát, s magokéban a gerendát nem; — s hogy jobb lett volna ha kevesebb gyarlóság — s a helyett inkább fontosság leende bennem — de lesznek talán jóakaró olvasóim is, s ezek aztán tapasztalva, hogy saját tökéletlenségeimet is őszintén bevallom, annál több elnézéssel viteltetnek. — Egyébiránt: a czél megszenteli az eszközt; s az enyém talán magasabb, mint azok sejtenék, kik igénytelen soraimat közönbösen át fogják lapozni, s igy nem csoda, ha túl teszem magam minden megjegyzésen, 8 kis történetem tovább fűzve, amint erőmtől telik, keresztülvinni igyekszem, a mihez kezdtem.

Midőn a kedves est után másnap felébredék, úgy tetszett, mintha sokkal több okom volna örülni, mint huszonnégy órával előbb, — de azért semmikép el nem ismertem volna, hogy szivem hevesebben dobog a szokottnál, nem is foghattam volna meg, miért doboghatna? — el nem ismertem volna, hogy arra elég oka lenne. — S hogy lehetőségig elámitsam magamat, még szorgalmasabb igyekeztem lenni, mint egyébkor, — de bár merre jártam, s bár mivel foglalkozám, titkos, benső boldogságom mindenüvé elkisért, — s mit e mellett semmiesetre meg nem foghattam volna, ha akkori hangulatom nem zárja ki, hogy a felett tűnődjem, az is többször eszembe jutott

már e reggel, mi oly hosszú, hosszú idő óta közömbös volt már: hogy vájjon melyik ruhám kellenne felvennem. — Gyászom két hó előtt letelt, s a báróné már néhányszor emlité, hogy nem valók koromhoz setét ruháim, melyektől megválni semmikép nem volt még erőm; sőt hogy felcserélhessem másokkal, tizennyolczadik születés napomat felhasználá, mely alkalommal néhány épen oly egyszerű, mint csinos ruhával lepett meg. — En hálával, meghatva fogadám jósága s szeretete újabb jeleit, de még eddig nem használtam ruháimat. 5

Ma azonban, mint fölebb emlitém, többször eszembe jutott, még pedig némi nyugtalansággal, hogy talán mégis bántám ezáltal a bárónét, — hogy talán már régen illendő, sőt kötelességem lett volna setét ruháimat félretenni.

Bizonyosan, csakhogy hibámat helyre-hozzam — akkor legalább nem kétlém, hogy csak azért — teljes méltánylattal, sorba nézém ruháimat, — csak most vettem észre, hogy még azok választásában is mi gyöngéden járt el nemes pártfogóném.

Mintha fokozat szerint akart volna gyá-szomból kivetkeztetni, öt különböző szin ruhám, lépcsőnként vezetett a borúból a derűre. — Hamu- és ibolyaszin, fehér-világoskék, és rózsaszín képezék az öt lépcsőt, s bár melyikre tekintek, s bár mi igénytelennek ohajtám öltözékimet, kifogásom egy ellen sem lehete, annyira állásomhoz illő egyszerű, s még is csínnal készített, Ízletes házi öltöny volt mindenik.

Toillette-asztalom mellé ülve, sokkal több gonddal fésülködém mint egyébkor, — s észre sem vettem, midőn egyfélig nyilt fehér rózsabimbót öntudatlanul hajam közé tűzék. — Ezzel elkészülve, — ismét egészen akaratom ellen, legalább mint akkor elhitetém magammal, — a világoskéket választám ruháim közöl, — koránsem azért, mivel történetesen épen az vala azon szin, mely ar- ezomhoz legjobban állott, — hanem hogy mit eddig mulasztók, egyszerre helyre hoz-

hassam. — Oh, csodálatos találékonysággal bir néha a sziv, ha apró óhajtásainknak engedve, kénytelenek vagyunk önmagunk előtt mentegetőzni.

De ha, gyarló leány én! majdnem követ-kezetlenségbe estem is, ha pillanatra megtántorodám, 8 nem volt erőm a hiúság csábjainak ellenállani, mentségem: hogy egy perez magamhoz téritett.

Midőn öltözetem felett végszemlémet tartám, — nem tagadhatom, kellemesen meglepetve álltam tükröm előtt. Annyira megszoktam már arezomat setét színek mellett látni, hogy e pillanatban úgy tűnt előttem fel, mintha veszve hitt ifjúságomat egyszerre visszanyertem volna.

Hisz nem is magam miatt örülök én annak, hogy tűrhető csinos vagyok, hogy arczom nem kellemetlen — Gondolám remegő szívvel — hanem —

Nem egészithetém ki godolatimat, oly döbbentőleg villanék lelkemben fel, miért viselém gyászom, — miken mentem keresztűi, s mivel tartozom azoknak, kik elhagyott- ságomban felkárolának.

Olyan izgatottsággal, minőről csak annak lehet fogalma, kinek egy nagy hibáját helyrehozni, csak néhány perez adaték, vetettem le öltözékemet, s a nélkül, hogy még egyszer bátorságom lett volna tükör elé lépni, bűnbánó, tépett lélekkel öltém fel ruháim közöl az egyszerűk legegyszerűbbjét.

Le nem Írhatom mi keserű könyeket hullaték, s kis gyarlóságom miatt, mennyit veszítettem enmagam előtt.

„Nagynénémnek igaza volt“ — gondolám kérlelhetlen soraira emlékezve — csak ha minden perezben figyelmeztetve volnék, csak akkor nem felejteném, mi illik sorsomhoz.

Vagy nem érdemlené-e meg e SZÍV, hogy kitépjem, — e hálátlan, önző SZÍV, mely minél inkább küzdőm érzelmei ellen, annál inkább merészel szeretni.

Mintha egész lelkem könyekbe ol-

vadt volna, fejem lehajtva, keservesen zokogtam.

Imádkozni fogok, — igen imádkozni, — talán akkor megbocsátja Isten, miről nem tehetek, — s ad nekem erőt az önmegtagadáshoz, — ad nekem erőt lemondani tudni.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Nem szeretet-e éltönk cgjetlen boldogítója?

— a fénypont, mely éltünkön átsugárzik, s mint a nap, meleget — s világot terjeszt határain, — a gyönyörteli perez, mely habár évek szenvedései után jö fel, nem mondhatjuk hogy hasztalan törtünk.

B. Eötvös J. Karthausi.

Miután a fővárosban nyugodtan dolgoznia ezúttal képtelenség vala, — oly sok há-borgatásnak 8 ostromlásnak volt figyelme ki-téve,— eltökélő Andorffy Iván néhány hónapot anyja körében tölteni, hogy a nagy müvet, melyen évek óta dolgozott, végre befejezhesse. Felesleges mondanom, mi boldoggá Ion ez által az anya, — s én,— oh én nem tudom boldog voltam-e vagy csak nyugtalan, — vagy mind ak ettő együtt? Eléggé vádolám minden dobbanásáért szivemet, — eléggé törekedtem elhitetni magammal, hogy nem szerelem, hanem csak hála az mi úgy emel,

— 8 ha fáradatlan önámitásaim félig-meddig sikerültek is, — mindamellet nem tagadhatám, hogy bár némely nap alig váltott velem pár szót, maga az hogy láthatom, enyhülést s nyugalmat szerez.

Andorffy annyira el volt foglalva, oly fáradatlanúl dolgozott, hogy még éjji pihenésre is legfelebb három-négy órát engedett magának, — 8 néha a mellett még a bárónéval is alig foglalkozhatott, oly szélesen ágazék, oly sokfelé terjedt még Andorfalvárói is működése.

Irántami viselete, rendesen hangulatához vala mérve, — nekem legalább úgy tetszett,

— mert különben nem is foghattam volna meg, modora miért oly változó. — Mi engem illet, — lelkem mindig hangulatának hatása alatt álla, mintha az ő lelkének lett volna csak viszhangja.

Csodálatos hogy némely egyéniségnek még hibái — s különczségei is olyanok, hogy áltatok csak érdekesebbé válik.

Az egyhangú tökély csodálatra, tiszteletre gerjeszt, — de fájdalom, ha őszintén meg akarjuk vallani, hamar unalmassá válik.

— A SZÍV gyarló, s érdekét állandóan, csak rokon tárgy bilincselheti le. — Még a nagyságból sem von le, ha látjuk benne az embert, — mert különben csak tisztelhetnénk,

— s szeretni nem volna bátorságunk.

Mint a természetben, úgy kedveseinknél is szükség néha egy kis vihart, változatosságot tapasztalnunk.

Andorffyt közelebbről megismerve, csak annál szeretetreméltóbbnak, s érdekesebbnek találtam, — s pedig nem egyszer láttam őt türelmét vesztve haragba jöni; — tapasztalam , hogy ingatlan akarata néha némi daczczal párosúl; — modorát egyszer-mász- szor szeszélyesnek, — gúnyolónak találám,

— 8 szavai ilyenkor setét nézeteket, s átalános kicsinylő roszalást tanusitának.

Oh de nem volt-e mind ez természetes ? — csoda-e ha a SZÍV mely oly szent érdekért küzd, s melyen nehéz teherként fekszik egy hazának gyászsorsa, kifakad, s türelmetlenné válik néha?

Ha beteg volt, — vagy roszul érzé magát, — szobájába zárkózott, és magányát senkinek sem volt szabad háborítani, — még a báróné is csak tartózkodva lépett hozzá be, s pár percznél tovább nem időzött nála. — S vájjon ez is nem férfiasságát tanusitá-e, — nem annak jele volt-e, hogy tűrni nem képes hogy fájdalmának tanúja legyen ?

Csoda-e ha ily különczségek, melyek erényeknek illettek volna be, — csak annál érdekesebb s szeretetre méltóbb színben tüntetők őt fel ? — csoda-e ha minden tettén — s szaván férfiasságot érezve, ily tulságig asszonyias kebel, csak annál inkább ragaszkodék hozzá.

Egy este, miután dolgaimat végzém, szo-kottnál szomorúbb valók, — s valami úgy hitt, úgy vonzott a szabadba, — hogy akaratom ellen ki kelle mennem.

Szép csendes, holdvilágtól derített júniusi este volt. — A szellő, enyhén lengedezett a zöld lombok közt, — a a madarak, mintha álmaikat zengenék, — kedvesen daloltak.

felelő e pillanatban csak a sűrűség és homály lehetett volna, a kanyargós, keskeny úton, a kastély felett emelkedő tető felé indulók. De

alig haladtam fel a csendesen emelkedő ka-nyarulaton, — midőn előbbi izgalmas sietségem után, az ágak közt átragyogó holdvilág megállított. — Szemeim le nem vehetém halvány képéről, — bár látása búskomoly érzéseket költe szivemben. — — Lelkem előtt a múlt, mint átvonuló változatos ködfátyolkép lebegett el: — gyermekkori áb- rándaim, a szép tündérmesék, — leánykori álmaim, — veszteségeim, — mind, mind fcltünteté, elragyogá a résztvevő holdvilág.

A holdkirály üdvözletét küldi. — Hangzók egyszerre megettem, miközben egy égő piros vadrózsa bimbó repült — mint sok sok év élőit — keblemre. Ijedve fordulók vissza s a jelentő kis bimbót öntudatlanúl felfogtam, 8 Andorffyt pillantám meg a vén fák lombjai alatt felém mosolygva.

Az Istenért honnan jött a báró ily egyszerre s váratlanul? — kérdém meglepetve.

Egyenesen a holdvilágból — viszonzá ő nevetve, — de tréfán kivül, szerencsém hogy közös barátunk, a jó hold, leköté figyelmét, különben talán utol sem érhettem volna oly gyorsan indult felfelé.

Ha siettem, egészen tudtom nélkül történt, — mert valóban elég időm lett volna lassan menni is — viszonzám zavarodásomat még most sem győzhetve le.

Hát útjának semmi czélja nem lett volna? Semmi, — kivéve hogy sétálni óhajtók. — Az est oly szép, hogy szinte felhíva érzém magam.

Egy véleményben vagyok — mondá a báró szokott könnyűségével — 8 igy ha nincs kifogása, legjobb lesz együtt sétálnunk.

Nem tudtam elhatározni, menjek-e vagy maradjak, habozó szivem majd ezt, majd amazt tanácsiá. Tűrheti kegyed a szivarfiistöt? — kérdé azután szivar-tárczáját elővéve. — így falun a szabad ég alatt oly jól esik túl emelkedni minden feszességen, — de csak ha nem kellemetlen.

Oh legkevésbbé sem, — csak magára nézve sajnálom hogy még künn is szivaroz. — Tevém hozzá bátortalanúl.

A báró miközben szivarát gyújtá, kérdőlég függeszté rám szemeit.

Igen maga miatt — Ismétlém mint hiszem kissé elpirulva. Mert hisz úgy is mindig zárt falak közt ül és dolgozik, s oly ritkán élvezi a természet tiszta, szabad levegőjét, hogy valóban fáj tudni, mennyire nem kiméli magát. S ha egyszer-másszor kijő, akkor is a helyett hogy éledni igyekeznék, elfüstöli magától a tiszta levegőt.

Ez soha nem jutott volna eszembe, s va-lószínűleg egy férfinak sem, — a szivarozást ily oldalról támadni meg, egészen asszonyos gondolat. Mi, mint rósz szokások rabjai, annyira elnézők vagyunk saját hibáink s gyengeségeink iránt, — sőt kegyetek részéről is oly sok elnézésre számolunk, — hogy egészen feleslegesnek tartjuk azok rósz oldala felett tűnődni, — vagy miattuk mentegetőzni. Mondá a báró szokott kellemes mosolyával, fél enyelgő, fél komoly hangon — Szabad karját kérnem? — kérdé azután ud-variasan. Hegymentében úgy sokkal kényel-mesebb lesz jőnie.

Leírhat lan érzelmek közt öltém karjába remegő kezemet.

Egy ideig szótlanul haladtunk egymásmelleit felfelé, — végre a csendet Andorffy toré meg.

Régen várom már az alkalmas pillanatot, melyben kegyeddel magányosan szólhatok — kezdé sokkal komolyabb hangon mint eddigi hangja volt.

Miután én válaszolni képes nem valék, szünet következett.

Ne higyje hogy figyelmemet elkerülte volna mi lelkében véghez megy — mondá Andorffy minden szavát nyomatékkai ejtve;

— kegyedet nyomja’ valami, — szive küzd, faj, és szenved, — s mert nincs kivel érzéseit közlené — nincs kinek elpanaszolhatná keserveit, — kétszeres súlylyal nehezedik szivére a megnem osztott fájdalom.

Szünetet tarta, mintha időt akarna engedni gondolatim rendezésére, — s én ki a hallottak miatt megdöbbenve, annyira remegtem, hogy fölebb menni erőm nem lett volna, szó nélkül ültem egy kiálló, mohlepett sziklára, melynek kínálkozó, széles oldalán, annyian élvezheték az óriási bükkök árnyékában az enyémnél sokkal nyugodtabb kebellel, a gyönyörű kilátást, mely előttünk félhomályban lebegett.

Anyám megérdemelné bizalmát — kezdé a báró mellettem helyet foglalva.

Oh feltehetné hogy nem’érzem azt? — szólék mint hiszem alig hallható, s talán remegő hangon.

Ne szakítson félbe — mondá azon meg-nyugtató szelíd mosolylyal mi alkalmilag csak neki vala sajátja — s nemes vonásait mintegy megdicsőité — Anyám megérdemelné bizalmát, — de mivel kegyeteket egymástól egy egész életkor választja el, ő ki túlélte már érzelmei hullámzását, talán meg sem érthetné kegyedet. Ha leány testvérem volna, hozzáutasitanám — folytató pillanatnyi szünet múlva. De igy a kedves nővér hiján egyszerűen csak azt mondhatom, — hogyha egy résztvevő baráti kebel megnyugtathatja, — ha ifjú szive megnvilhatik egy férfiú előtt, ki érzéseit érteni, méltányolni képes, — akkor kisasszony ne feledje el, hogy van egy igaz, őszinte barátja, ki nem érdemeden bizalmára, s boldognak érzendi magát, ha részvétével némi enyhülést okozhat.

Észrevéve felindulásom, néhány pillanatra elhallgatott.

Kegyed még oly fiatal, s már olyasok keserűn, sok csalódáson ment keresztül; — folytatá azután résztvevő tekintettel, csendes, szelíd hangon. De mondja csak, ki az ki nem szenvedett? — Hiszen maga ki e perczben vigasztalni, enyhíteni ohajtná fájdalmait, talán egykor ugyanazon csalódásokon esett át, melyek kegyed ifjú lelkének bizalmát megtörök, — talán egykor ugyan azon kinokat küzdé le, melyek kegyed lágyabb szivét csaknem széttépik. Hidje el nekem, a világ mindig hasonló volt magához, — 8 csak ki reményeit ingadozó véleményéhez köté, az érezhet veszteséget, ha nyomorúságát tapasztala.

S most még egyet ajánlok figyelmébe — kezdé pár percznyi hallgatás után, miközben merengő setét szemeit bensőséggel függesztő arczomra. — Látja, ki mint én folytonosan komoly dolgokkal van elfoglalva, — s mint remete, elkülönözve, magába vonulva tölti napjait, — nem csoda ha zordabb kedélyű leszen, mint az, kinek kellemes élvezetek közt folyik élete. — Épen azért ha olykor ingerlékenynek, haragosnak lát is, — ne ijedjen meg tőlem! — Véralkatom heves, szenvedélyes, — érzéseim erősebbek talán mint másoké, — s indulataim önmérsékletem daczára is kitörőbbek egyszer-másszor, — de mindamellett sem vagyok én rósz ember, — s kegyednek, higyje el, nincs nálam jobb, igazabb barátja.

Keblemet szavai közben olyan szent béke s emelkedettség szállta meg, hogy mind azt mit érezék csak leborulva, csak imádkozva tudtam volna kifejezni. — Olyan egyszerűen, meggy őzőleg s melegen szólott, — s még is úgy soha nem érezem még nagyságát mint e pillanatban, midőn arra méltatott, hogy leszálljon hozzám s felemeljen onnan, hova a sors önvétkem nélkül taszított.

Szabad kérnem hogy tekintsen fel, s nézzen reám, — igy — s most, mondja csak, de szivéből nyíltan: tudna-e ily félelmet gerjesztő, komoly ember irányában minő én vagyok, — őszinteséggel — s bizalommal viseltetni? — kérdé a báró ismét korábbi fél enyelgő hangját véve fel, miközben kiégett szivarét magától hajitá.

Ezideig csak önkénytelen óhajtásom volt, mit magamnak is alig mertem megváltani , — hogy bár feltárhatnám kegyed előtt egész telkemet, — e percztől fogva szent kötelességemnek ismerem azt.

Válasza, egy szives, meleg kézszoritás volt, — melyet néhány percznyi szünet követett. — Azután szokott biztos könnyűségével észrevétlenül más tárgyra vitte át a beszédet, — s ha nekem, kinek a társalgásban sokkal kevesebb jártasságom volt még, mint hogy hullámzó érzésimet egyszerre háttérben szoríthatnám, — neki annálinkább hatalmában állott még engem is vezetni.

Midőn este szobámba vonultam, lelkem a békességnek, a megnyugvásnak , egyháza volt. — A kis vadrózsabimbót, ezen mosolygó tanúját a szép, a felejthetlen órának, keblemből kivéve, majdnem hálaérzettel szoritám ajkaimhoz, mintha megérezte s viszonozhatta volna csókomat, azután a legméltóbb helyre, imakönyvem lapjai közé zárám.

Senki nem hinné, egy néma kis virág mi sokat tud néha beszélni, — 8 még hervadt levelein is mennyi sok szép emlék élhet.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

Ha a napsugár, mely oly hosszú utón át jut földünkre, a virágzó tájon elfutott, vájjon mi mást mondhatsz ielőle, mint hogy ragyogott — s világí-tott? s nem ilyen-e minden boldog pillanata éle-tünknek.

B. Eötvös J. Karthausi.

Uj élet kezdődők számomra — felváltva majd boldog, — majd nyugtalan valék, — vádolám magam, — majd ismét mentém, — folytonos árapályban hullámzott és ingadozók keblem. — Gyakoribb találkozásom a báróval, — ki bár komoly jelleméhez hiven, néha alig látszék jelenlétem számba venni,

— mig máskor felkeresett, — észrevétlenül bizalmasb viszonyt fejleszte ki közöttünk, — 8 szivem mindinkább megnyilt s feltárnia előtte. — De minél közelébb állottam hozzá,

— minél korlátlanabb Ion bizalmam iránta, annálinkább igyekeztem szerelmemet még önmagam előtt is titkolni, annálinkább törekvém érzéseim miatt még önmagam előtt is, hálám és tiszteletemmel menteni s igazolni magamat. — Nem természetes-e tehát ha megdöbbentett, valahányszor észrevettem, hogy minden apróságra nézve akaratom ellen első gondolatom: — vájjon ő helyesnek találná-e ezt vagy amazt? — Mintha csodálatos varázshatalom alatt állottam volna, néha alig volt erőm szemeimet arczárói levenni, — mig máskor ha félre valék is fordulva, érezni véltem tekintetének meleg sugarát.

Eddig még észre sem vettem, hogy elő-zékenységem, mely által oly könnyen sikerült bárkit megnyernem, koránsem érdem vala, hanem inkább a velem született öntudatlan szelidségnek, s asszonyias lágy természetemnek kifolyása, — mert ha gyöngédségből inkább hallgatók, mint hogy ellenkeztem volna, — vagy engedtem is, — ha a függés nehezemre nem esett, ezideig mindamellett 8* sem találtam még senkit, kinek szellemi felsÖbbségét annyira éreztem s elismertem volna, hogy föltétlenül alárendeljem nézeteimet az övéinek.

Az okoskodás s észlelődés természetei hajlamom volt, s mivel e mellett elég józansággal s szerénységgel is birtam, oly dolgokba nem avatkozni, és oly dolgokhoz nem szólni, mikhez nem érték — annál nagyobb kitartással ragaszkodám oly gondolatokhoz s nézetekhez, miknek helyességét nem kétlém, s melyek igazsága felől meg valék győződve. — És ime, mintha egyszerre uramra találtam volna, — kis önfejűségeim meg vaának törve, — volt egy akarat, mely előtt lelkem meghajolt, — 8 nézetek, melyeknek engedni kénytelen valék. A függés édesnek, szükségesnek tetszett, — s mintha fogal-maim szélesedni, szilárdulni s nemesedni kez-denének, — úgy érezém, mintha maga lelkem is biztosabb, határozottabb lenne.

Nem tudtam eddig mi hibázik nekem, — s miért valék néha oly ingadozó, — és ime most megértőm! — vezetőm, irányadóm nem volt még, 8 ha ösztönszerüleg eltaláltam is ebben 8 abban a helyeset, azt csak annak köszönhetőm, hogy a romlatlan kebel öntudatlantól is ragaszkodik a jóhoz.

Oh de nem volt-e esztelenség folytonosan csak álmadozni, — nem hiba-e hogy szivemet hitegetém?

Eféléken tűnődve ültem egykor napalkonyat felé a bárónéval szemközt, s oly szorgalommal hímeztem e mellett az előttem kifeszitett rámán, mintha egyetlen óhajtásom a szép szőnyeg elkészítése lett volna, mely látszólag figyelmemet lekötő.

A bárónő hasonlólag el vala merülve, — munkája ölében pihent, mig álmodozó szemeit a gyönyörű táj kötő le, mely ablaka előtt elterült.

Épen felőled gondolkozom — Szólt sugárzó tekintettel fogadva belépő fiát. — Ki nem találnád miféle ohajtásim voltak.

A báró nem várt megjelenése úgy meglepett, hogy izgalmam s mély pirulásomat csak kettőzött szorgalom által, csak mert egészen a rámára hajoltam, rejthetem el.

Szabad ohajtásidat találgatás nélkül is hallanom? — kérdé Andorffy, anyja mellett helyet foglalva.

Elkényeztettelek — Viszonzámosolygva a báróné — de ám teljesedjék kivánatod — szünetet tartva némi óvatossággal igy folytató: Az jutott eszembe, mennyivel boldogabb lehetnél, — mi sokkal teljesebb volna életed, egy kedves, fiatal társné mellett.

Szivem hallhatólag dobogott, — csak annak, ki halálos Ítéletét kénytelen hallgatni, — lehet a szúró fájdalomról fogalma, mely lelkemet egyszerre áthatá.

Mi más szóval annyit tesz nemde, ha há-zasodnám ? — kérdé a báró elmosolyodva, s nekem úgytetszett, mintha tekintete átjárólag függene égő arczomon.

Igen fiam, ha házasodnál — viszonzá bensőséggel az anya — Akár mint okoskodjatok, — a hír és dicsőség csak altatja — csábítja — s izgatja a szivet, — boldogságot e földön egyedül a családélet nyújthat. — S ha elgondolom mi magán állsz pályád fáradalmai között, — ha eszembe jut, mi enyhitö lehetne rád nézve, egy kedves lény mellett mintegy megpihenni, — s mi édes jutalom egy szelid kebel szerelme, — úgy tetszik, mintha a sors mind addig adósod volna, mig anyád óhajtása nem teljesül.

És kegyed, — vájjon kegyed mit tanácsol nekem? — kérdé a báró hozzám fordulva.

Irma bizonyosan osztja nézeteimet — szólt az anya.

Kétségtelenül — Mondám, mint hiszem alig hallhatólag, — mert oly aléltság vett rajtam erőt, hogy csaknem eszméletem veszitém.

Ugy-e mondtam — Szólt vidámon a báróné — ketten, egyesült erővel kifogunk rajtad, — csak azt sajnálom, hogy egyikünk sem forog a világban, — különben, nemde édes Irmám, még menyasszonyát is kiválasztanánk? — Egyébiránt fődolog, hogy kellemes, szelid, engedékeny kedélyű legyen, — s a mellett családja a tiedhez illő.

Mind igaz anyám, — szólt nevetve a báró

— de menyasszonyomat azt hiszem, mégis csak tanácsosabb lesz magamnak választani.

— E részben talán még Irma kisasszony is nekem ad igazat.

Az én szavam ily dolgokban nagyon je-lentéktelen. — Mondám minden erőmet öszszeszedve, s hirtelen felkeltem helyemről, jól érezve, hogy könyeimet tovább visszatartani, nem áll hatalmamban.

Hova, hova ily sietve ? — Kérdé a báróné kezemnél fogva visszatartva, 8 én könytelt szemeimmel, s égő, izgatott arczommal, kénytelen voltam pillanatra előttök megállani.

Bocsánat, — elfelejtettem valamit — Szólék kezemet lehető szelíden elvonva, s azután minden mentegetőzés nélkül sietve távozám.

Szobámba zárkózva, nemével a kétség-beesésnek omlottam pamlagomra.

Istenem, Istenem, erre nem valék elkészülve !

S mintha egyszerre ezer hang szólalt volna fel szivem ellen vádlólag, égető fájdalmam csaknem széttépte lelkemet, pamlagomat hirtelen oda hagyva, heves izgalommal jártam alá s fel szobámban, mintha attól tartanék, hogy vagy eszemet vesztem, vagy szivem fog megszakadni.

Végre görcsös zokogásban olvadt fájdal-mam, s leborulva szobám emelő oltára: Üd-vözítőnk képe előtt, áhitattal esdeklém erőért.

De mintha a Megváltó szent képének látása, lassankint háttérbe szorította volna a küzdő szenvedélyeket, egyszerre csak felszólalt lelkemnek legmélyén egy hang, mely kötelességimre intett: a lemondás — és ön-megtagadásra.

Csak ő legyen boldog, ha én nem lehetek is — gondolám a fájdalom emelkedő szavát elnyomva — s ne tudja soha meg mint szeretteték, — ne tudja soha meg, hogy úgy mint én, más nem fogja őt szeretni.

Midőn estelizés után, melyben én nagy

főfájással mentve magam, nem vettem részt, a bárónét szobájába kisérém, s jó éjt kívánók, — úgy tetszett, mintha szelíd szemei átjárólag fuggenének halványúlt arczomon, — s midőn megváltunk, sokkal melegebben zárt kaijai közé mint egyébkor.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

Nem voltál-e enyém ? mert lelkem megraga-dott egész erejével, mert képed akaratiénál is ál-dást sugárza életembe mint a nap, mely távolban ragyog a föld felett s nem tudja mennyi virágot te-remtett stb.

Oh ki Írhatná le a pillanatokat, hol már nem gondolkozunk s még nem álmodunk, s mégis mind kettőből teszünk valamit.

B. Eötvös J. Karthausi

Ha van mi a múltban gyarlóságim s tökéletlenségim mellett némileg kármentesítő, kétségtelenül azon napok alatt tűnt elő, me-lyekben nehéz próbákra téve, lelkemnek egy méltatlan érzelme sem vala talán.

Első fájdalmam heves volt, — szivem ellen küzdeni csaknem meghaladá erőmet, — s mert képzelődésem őt már nőszülve állitá elő, — mert nem kétlém, hogy talán már szeret is, s igy házasodni fog — nagyon igazságtalannak tetszett, hogy szerelme másé le— 124 — gyen, holott úgy mint én, senki nem szeretheti őt.

S pedig Isten tanúja vala, hogy soha még eddig nem gondolék viszonszerelmére, — szivemet teljesen kielégité hogy láthattam őt, s hogy oly nemes barátsággal s részvéttel viselteték irántam, — de hogy mást szerethessen, annak is képtelenség lett volna eszembe jutni. — Egyedüli társának: a dicsőséget képzelém, — s egyetlen szerelmének : hazája iránti lángoló érzelmeit.

Oh nagyobbak s szentebbek az ő czéljai, — s a pálya, mely előtte áll, magasabb, — mint hogy szive kicsinyes kötelékekre szorulhatna — gondolám egyszer-másszor, — s olyankor aztán úgy tetszett, mintha nekem semmi panaszra okom nem lehetne, — mintha én gazdag, nagyon, nagyon gazdag volnék, ki részvétét — s barátságát oly mértékben birám. — Csak ő vala hivatva nem tudva is annyi üdv- s gyönyörben részesíteni egy kebelt, mennyi az enyémet betölté.

S most úgy tetszett, mintha egyszerre

el akarnák rabolni tőlem létemnek derűjét s világát. Hiszen nekem mindenem csak

szép álmaim voltak, — s még azokon sem volna többé szabad önvád és vétek nélkül fiiggenem?

Elejénten azon mind gyakrabban felmerülő kérdésre: vájjon tudnám-e Andorffy nejét szeretni? — nem tagadhatom, a vér fejembe szökött, s érzéseim határozottan ellent mondtak. — De lassankint magamhoz térve, megemlékezém szent kötelességimre,

— megemlékezém, helyzetemhez illő-e sze-relmem? — s a láz végre csillapulni kezde,

— fájdalmam mély, de szelíd volt, midőn a boldogságról örökre lemondék. — S akkor azután elővarázsolt lelkem s élénk phantasiám egy kedves angyalarczot, — egy fényes szépségű tündért, ki egy mosolyával elűzi a nemes homlok borúját, — és úgy tetszett, mintha azt, ki őt boldogitani, — szeretni fogja, — én is gyöngéden, testvérileg tudnám szeretni.

De azért a báró társaságát lehetőségig kerülém, — attól remegtem talán; hogy a mély tekintetű szemek lelkembe olvashatnak,

— reszkedtem e gondolatnál, — 8 annyival nyugtalanabb valék, mert Andorffy mint nekem tetszett, csaknem keresi az alkalmat hogy velem szólhasson, 8 kifejezésteli, résztvevő szemei már előre oly sokat beszéltek, hogy szintén elhihettem volna, hogy talán szivén is van valami, mit velem közleni óhajt.

Hátha észrevette volna, — ha sejtené mi keblemben véghezmegy, — ha szerelmem nem volna titok előtte? oh Istenem, Istenem, mit gondolhatna akkor felőlem?

Talán szólanom kellene vele? — kimenteni, — igazolni magamat? — gondolám izgatottan. — Nem nem, — készebb volnék meghalni, mint hogy lelkem szentélye miatt mentegetőzzem.

Ah, tudom már mit teszek! — gondolám egy vigasztaló eszmét örömmel megragadva

— lefogom irni minden szenvedésimet, — megkísértem szerelmemet festeni, — életem egész, egyszerű történetét feljegyzem számára, — oly őszintén, oly igazán feltárva lelkemet, mintha Istenem zsámolya előtt tenném vallomásimat — s ha majd elköltözöm innen, — ha mi érzésimben nem vala sorsomhoz illő, kiegyenlíti halálom, — ha önkénytelen, forró szerelmem senki által mint hálátlanság s feltolakodás tekintetni nem fog, — akkor ha kezébe jőnek soraim, talán nem fogja részvét nélkül olvasni: Irma hagyományait.

Szükség-e mondanom hogy e szent foga-dásomat, oly sok év után csak most teljesítem? Soká haboztam, úgy tetszett, mintha nagy szerénytelenség volna tőlem, nyilt sorokban magammal oly sokat foglalkozni, — de végre győzött s megnyugtatott azon gondolat, hogy bár mennyien olvassák is igénytelen irataimat, én csak egynek számára irom, — mások csak egyszerű regényt, — ő, érzelmeim igazolását olvassa belőlök.

Egykor, a bárónét akarám felkeresni, ki kevéssel előbb sétálni indult, hogy utasítását kérjem egy nem jól értett rendeletére

nézve, — de az est oly szép volt, — az ég teli csillagokkal, — az enyhe lég madárdaltól zengett, — hogy szintén maga a viruló természet is mélázni látszék az ünnepélyes csendben, — akaratom ellen én is példáját követém, 8 egy óriási bükkhöz támaszkodva, szemeim régi ismerőskint üdvözlék, a kedves táj vadregényes képét.

A teljes hold épen most emelkedék ki ágyából, 8 mintha valami szépet álmodott volna, rózsaszínű fényben kelt, 8 csak midőn fölebb és fölebb szállt, akkor nyeré szokott halványságát vissza. — A hegyoldalban a nagy fák, mintha játszanának az esti szellővel, suhogva ingaták lombjaikat, s itt-amott egy-egy szállongó fénybogárka tűnt fel a setét bokrok között, — mintha a földi boldogságot, 8 a gyönyör repülő pillanatait akarná jelképezni.

Valami efféle gondolatom lehetett, — midőn körülöttem a kedves, virágillatú lég, finom szivar füsttel kezdett vegyülni. — Egyszerre remegni kezdék, — a fejem szédelgett, — s szivemnek dobogását csaknem hallani lehetett volna.

Ez ő — gondolám jól sejtő izgalommal, midőn a közelgő könnyű léptek alatt a lehullott száraz leveleket gyengén zörögni haliám.

Csakhogy valahára találom kegyedet — szólt báró Andorffy szivarét elhajitva. — Egy idő óta mint a szemfényvesztés, csak eltűnik mindenütt előlem, — bár alig hihető — tévé hozzá kedves mosolyával — hogy észre ne vette volna, mint óhajtók találkozni.

Ha észrevettem volna, a báró meg lehet győződve hogy nem kerülém vala az alkalmat — viszonzám izgatottságom mellett is lehetőségig igyekezve, magam sem tudom miért, kimértebb — visszatartóbb lenni mint azelőtt valék — s komolyan talán fel sem is teszi, hogy ne tartanám kötelességemnek kivánatait teljesíteni.

Nem kötelességei teljesítésére akartam én inteni, — azokra nézve úgy is elég pontos, — hanem egy barátságra ohajtám kérni — Irma hagyom. II. k. 9

mondá Andorffy kissé türelmetlenül. — Kegyed jó és szelíd, — előzékenységével egész környezetét elkényezteti — folytatá azután megnyugtatón — mondja csak, tudna-e értem is valamit tenni?

A báró meg lehet győződve, hogy senki nálam örömestebb be nem tölthetné kivánatait — szólék a feszes szavakat valószinüleg sokkal több bensőséggel ejtve, mint hogy kihez intézve voltak , meg ne elégedhetett volna.

Mit múltkor anyám házasulásom felől emlite, — talán emlékszik még? — kezdé a báró szünet múlva — azóta igen gyakran eszembe jutott. — Anyámnak igaza van, — a családélet nyújt ha nem is állandó boldogságot , de mindenesetre legtisztább örömöket az életben — s én már régebben el- tökélém e lépést, de megvallom, épen anyám miatt halogatám, mivel eddig még nem voltam biztos, vájjon megnyughatnék-e választásombam.

E részben nem adhatok felvilágosítást —

viszonzám érzésimet alig birva mérsékelni. A báróne igen kegyes irányomban, de bizalmát nem bírom annyira.

Hallgasson meg kérem — szólt a báró s tekintete annyi gyöngédséget fejezett ki szavai közben, hogy szemeimet önkénytelenül le kelle sütnöm. — Kegyedet anyám őszintén szereti, s igy ha nekem segíteni akarna, — ha ön velem együtt igyekeznék őt meggyőzni, — azt hiszem minden a legjobban sikerülne.

Az én beavatkozásom egészen felesleges volna, mind ezt a báró maga sokkal könynyebben keresztűlviheti — mondám annyira bizonytalan hangon, hogy Andorffy csaknem aggalmasan tekinte rám.

Anyámtól magától tudom, hogy kegyed beavatkozása nem lesz felesleges, — hogy kegyednek fel kell érdekemben előtte egész keblét tárni.

Nem értem, — meg nem foghatom mit akar ezzel mondani — szólék tétovázva, mert a fejem is, lelkem is oly kószált s zavaro kezde lenni, hogy önmérsékletem még látszólag is alig tarthatám meg.

Hogyan ? — Hát nem sejtené kegyed, — nem érzené meg szive, hogy ily hangon mint én, csak ki szeret, az beszélhet.

Ha szeret, — segélje Isten boldogságra. — De mit tartozik az rám ? — mondám fájdalmamtól elragadtatva. — Miért kinoz engem, mintha különben is nem volnék elég boldogtalan. — Vagy azt hiszi — folytatóm túláradó érzésimet nem mérsékelhetve tovább — hogy az ily szegény, sorsüldözött leány érzeni sem képes? — azt hiszi, hogy fából vagyok talán, — vagy arra születtem hogy örökké szenvedjek ? — Heves zokogás fojtá el szavaimat, — hogy a végsőig feszített kebel fájdalmában meg ne szakadjon.

Azt hiszem, arra született, hogy szeressen ! — hogy engem szeress oly igazán, mint én téged szeretlek — mondá Andorffy szenvedéllyel — s mielőtt kábultságomból magamhoz jöheték, karjai közt voltam, s az első csók ajkaimon égett.

Csoda-e ha a magas gyönyör pillanatában elfelejtettem múltat és jelent? — csoda-e ha füstként párolgott minden el, mi szerelmemnek ellenmondhatott volna?

Oh ne ámitson, — ne tegyen engem őrültté — szólék végre karjai közöl kibontakozva. — Ha nem szeret igazán, — ne űzzön játékot legszentebb érzésimből, — ne adjon nekem egy édes uj életet, — ha aztán mind a kettőt elveszi majd tőlem.

Kétkedhetik-e ha rám néz ? — oh Irma, bár oly boldoggá tehetném, — amint szeretem önt — szólt Andorffy férfias mély érzelemmel — bár mint nőm egykor azt mondhatná, hogy szép álmait a való nem czáfolá meg.

A mély boldogság, az üdv, mely lelkem eltölté, csaknem megfosztott eszméletemtől. — Álmodni véltem — s csak midőn a szerelem szavait ismételni hallám, midőn az ismert, setét szemekből lángoló érzések sugárzónak felém, — csak akkor kezdém hinni

hogy a mennyországban vagyok, — csak akkor érzém, hogy nincs többé óhajtásom, — s hogy bár mennyit szenvedők, s bár mit hoz a jövő: egy pillanat mindenért megjutalmazott.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Mint a havasok között, ngy az életben is vannak magasságok, melyekről visszalépés nincsen, s ki ezeknek egyikére ért, a mélybe vetheti magát, de nem jöhet le sértés nélkül az títon melyen felment B. Eötvös J. Karthausi.

A gyönyörnek, a földi üdvnek legmagasabb fokára juték. — Oh ha tudtam volna hogy csak annál szomorúbb lesz oly hamar visszasüllyedni.

Alig vonultam mennyországgal szivemben magány szobámba, midőn körültem minden tárgy a báróné gyöngéd jóságát, — s Üdvözítőnk szelid képe, mely szemrehányó tekintettel látszék beléptemet fogadni, — önmegtagadó szent föltételeimet eszembe juttatá.

Lelkem döbbenve riadt vissza önmagától. Tehát minden kötelességemről egyszerre

megfeledkeztem volna? — s még a legun-dokabb bűnre: a hálátlanságra is képes le-hetne szivem? — gondolám magam felett kétségbeesve. — Tehát azt, hogy a báróné egész bizalmával ajándékozott meg, s mint leányával úgy bánt velem, azzal viszonzom, hogy az anya és fiú között meghasonlásra nyújtok alkalmat? Magamra veszem-e a fe-lelősséget, hogy a legnemesebb kebel szerelme miatt, tán egész családjával viszálkodásban jőjön ?

Nagy Isten! oh mi lesz belőlem — a kisértet felette nehéz — ő szeret, s én lemondjak róla!

Igen, most szeret, — de fog-e évek múlva is szeretni, ha visszaemlékezik anyjának megtört szivére? Vájjon ha nyugodtan Ítéli meg önzésem — s hálátlanságom, nem fogja-e megvetni, magától taszítani nejét?

Ö szeret, — s én ne legyek szerelmére méltó ? — ne tudjak meghalni ha kell, azért hogy mindig szerethessen, s úgy emlékezzék rám, mint magához érdemesre ?

A próba nehéz, — de nem csüggedek, — hisz ő szeret engem, — s én méltó kívánok szerelméhez maradni. A te utadon akarok haladni szent Megváltó: Üdvözítőm — Szólék leborulva a Krisztuskép előtt, melyet lázas képzelődésem e pillanatban csaknem túlvilági fényben tűntetett fel — A magasztos vonások életet kezdének nyerni, — s a homlokon fenség, — a szemekben hit, — s az ajkak körül a megbocsátás szelíd mosolya lebegett. — Magas példád legyen előttem az irányadó világ, oh ne tagadd meg tőlem az erőt!

S mintha fohászom meghallgattatott völna, az eldöntő pillanat a gyenge leánynak erélyt — határozottságot — s edzett erőt kölcsönze. — Én, ki túl lágy szivemmel alig látszottam alkalmasnak az élet viszontagságait viselni, — ime habozás nélkül teljesitém mit szent kötelességemnek ismerék.

Szivem éles, metsző fájdalmát alig véve számba, — tollat — s papirt vettem elő:

Méltóságos asszony!

„Midőn soraimat veszi, már rég elhagytam Andorfalvát, — hova sok sok ideig, „— talán soha többé nem térek vissza."

„Nincs szó, mely mély hálámat s azon fájdálmát méltón fejezze ki, melylyel e helytől „s jóltevőnémtől megválók. Ha ivekre terjedne is levelem, akkor is csak pár szó adhatná okát távozásomnak: A bárót szerelem, — s mert ezen önkénytelen forró, mély „érzés fel van tárva előtte, — tovább e helyen nem maradhatok — hálámat semmivel „méltóbban nem tanúsíthatnám, mint hogy „viszontszerelméről — lemondok — Szivem „félig megszakadt, — de azért nem mulasztá „szent áldozatát meghozni. Oh áldjon, — s „bocsáson meg méltóságod!"

Ezen rögtönzött, s lázas izgalommal irt sorokat, a báróné czimiratával ellátva, — le- pecsételém. Azután minden erőmet összeszedve, — remegő kezem újra tollat von:

„Bár e sorok helyett lelkemet hagyhat- „nám kegyednél, hogy olvasná abból mily „üdvöt okozott nekem szerelme. Ne higyje „hogy vigasztalás nélkül távozom, — midőn „innen talán örökre elmegyek, — kegyed „szeret engem, — s nekem nincs több óhajtásom. A legjobb anyát, — jóltevőnémet „megkeseríteni, — ki az életben úgy is oly „sok keserűt tapasztalt, nem volna szerelméhez, nem hálámhoz méltó. Engedje szivem „sugallatát követni, — hisz egyetlen czélom, „hogy szerelmét megérdemeljem.44

„Kegyed nagyobbra, magasabbra születők mint más emberek, — kegyed előtt egy „fényes, szent czél ragyog, — s igy nem csüg- „gedhet férfias lelke, ha szivének egy kötetéke szakad is, — mely úgy is talán csak „gátolta volna magas törekvéseiben. Bocsásson meg hát a fájdalomért melyet üresen „találva helyemet, talán érezni fog, — hisz „nekem mindenem vala szerelme, — s én, „hogy ahoz méltó maradhassak, — mindenből lemondék.

Miután ezen levelet is lepecsételém, — mintha attól remegtem volna, hogy ha nemsietek, erőm el fog hagyni, — köpenyt — s kalapot véve, a legnagyobb izgatottsággal hagytam el békés kis szobám. Egy kis mellékajtó kulcsa, mely a kastély megett vezetett ki, mindig nálam állt, mivel reggelenkint többnyire arra szoktam rövid sétám tenni — minden feltűnés nélkül jutottam ki az útra. — Még alig hajnalodott, — a kastély setéten, nyugodtan állott helyén, — egyedül a báró ablakait derité világ.

Ö már dolgozik. — Gondolám elszorúlt kebellel —- más még pihen, — de Ő már fárad — 8 dolgozik.

Nem tudom miért, — egyszerre sírnom, zokognom kelle.

A világított ablakokra emelve szemeim, — önkény telenűl leborúlék, s áhítattal imádkoztam.

Andorfalvát mór rég elhagytam, — de ha a reggeli szürkület fénye mellett visszatekintők, még láttam a hegylánczolat alján a nyugalmas kastélyt világított ablakaival.

TIZENHATODIK FEJEZET.

Oh hogy a szív nem tadja mélyebbre temetni emlékeit, a hogy ily gyenge érintés feltakarhatja rejtett bánátát.

B Eötvös J. Karthausi

Utamat, a mellék gyalogösvényeket keresve, egyenesen Gy— felé vettem, mely mintegy négy órai távolságra feküdt Andorfalvától, — s hova Tordáról oly gyakran rándulék egykor a mostanitól egészen különböző hangulattal.

Attól remegve, hogy utolérhetnének, néha nagyokat kerültem, — 8 minden kis nesz, minden kis zörrenés megrettente.

Folytonos izgalmaim között nem volt még időm helyzetem felett tűnődni, — tisztán csak az állott előttem, hogy egyedüli menhelyem, miután Andorfalvát kerülnöm

kell, — nagynéném védelmezése. De hogy miként jutok el a távol Szepességre, pénz, utasitás s tanácsadó nélkül, arról még csak fogalmam sem volt.

Jó ösztönöm azonban kisegített a bajból.

Egykori hű dajkám, Julis, miután tőlem, — a csapás után, mely házunkat érte, — meg kelle válnia, azon közmondás igazságát bizonyítva: régi szeretet rozsdát nem szenved, — a tordai volt kertésznek nyujtá szivét és kezét, ki ifjabb napjaiban szerelmének első tárgya volt.

A kertész egyik legrégibb cseléde vala atyámnak, s megszokva húsz éven át szolgálni egy urat, sehogy nem fért fejébe, hogy a régit mással cserélje fel, — s miután Julis egészen egy véleményben volt vele, eltökélé az egymáshoz méltó pár Gy—n megtelepedni, — hol kevés tőkepénzükön, mit szolgálatuk alatt takaritának meg, kis házat s kertet vásároltak, melyben a kertész a virágkereskedésnek jól jövedelmező forrásából tartá magát s feleségét. Mind ezeket Julis tói magától hallám, ki néhányszor meglátó* gatott Andorfalván is.

Nem kisértem festeni testi s lelkikép mi leverten, mi kimerülve érkeztem Gy—re. — Egy jó ember útbaigazítása után nem volt nehéz a kertész házát a város végén feltalálni, — de mielőtt belépni erőm lett volna, — néhány perezre meg kellett állanom.

Borongós őszi este volt, az eső nagy cseppekben kezdett hullani, — s a járókelők az útezákon mind inkább ritkulának.

Úgy remegett a kezem, s oly erőtlen valék, hogy a nehéz sárgára festett kaput, alig tudtam megnyitni.

A házőrző eb, előugorva hevesen ugatni kezde.

Kimenj Tisza! — hangzók Julis csititó szózata, ki a barátságosan lobogó tűz mellől azonnal kilépett.

Kit keres ? — kérdé azután hozzám fordulva kissé éles hangon, — mert a porlepett, kúszált öltözetben közelgő, ingadozó alakot, első perezben meg nem ismeré.

Hogyan Julis, — hát nem ismernél már meg? — szólék mint hiszem alig hallható, erötelen hangon.

A jó asszony nagy szemeket nyitott, s kezeit rémülten összecsapva, arcza szintén megsápadt.

Az Istenért! és csakugyan kegyed volna az drága kisasszony ? Ily betegen, ily magánosán, oh hogy jöhetett ide.

Miután egész nap semmit nem ízlelék, égő szomjúságom, s bensőm remegése olyan aléltságot idéztek elő, hogy Julisom segélyre siető karjai nélkül, bizonyosan le kellett volna rogynom. Eszméletem néhány perezre elhagyott.

Midőn a jó erős gyöngyvirág-eczet segélyével magamhoz jöttem, melyet velem szagoltatni, s melylyel homlokom s halántékomat nedvesíteni Julis meg nem szünék, — kényelmes tiszta ágyban feküdtem. Ágyam mellett Julis ült barátságos arczával.

Csak most, midőn a hű ápolás után színem vissza kezdém nyerni, s kezemet barátságosan nyujtám felé, csak most kezdett a jó asszony sírni és örülni, zokogni és nevetni egyszerre. — Le nem Írhatom mennyire meg valék hatva — hisz a megszokott nyájas arcz látása, úgy is mindig felébreszté a múlt emlékeit, s e pillanatban kétszerié megindita hű ragaszkodása.

Mig Julis majd benn, majd a konyhában sürgött forgott vele született ügyességével, hogy számomra az estéli mielőbb elkészüljön, azalatt elég időm volt takaros szobáját, szemügyre venni.

Két kis ablak között, melyek e perczben gondosan be valának függönyözve, egy Gy—i készitményü feszes pamlag állott, s előtte zöld viaszos vászon terítékű négyszögletes asztal. Ágyammal szemközt egy három fiokú szekrényt láték, közép zárai- s oldalkihuzóinál gömbölyeg kivert sárga réz czifrázatokkal. A szekrény tetejét a használattól kiméit, leborogatott pirosrózsás findsák s aranyozott üveg poharak disziték, s a falakat, a czifra rámájú pávatoll bokrétás tükrön

kívül, négy élénk színezetű kép: a legközelebbi búcsún vásárolt négy évszak ábrázolása.

De mi figyelmemet leköté, mi egyszerre feltüntető gyermekkorom kedves emlékeit: az a feledhetlen pirostulipános kék láda volt, melyet Julis irántami pietásból, s a múltak emlékére, takaros vendégszobája egyik szerény szögletébe állitott. Nem mondhatom mi mély megindulással tekinték a merev tulipánokra, 8 az egykor oly nagynak tetsző, s most oly szerény kis ládának látása, mennyi régi sebet szakgatott fel keblemben.

De e közben az esteli elkészült, s Julis szives kinálgatásai figyelmemet elvonák.

Miután ettem valamit, kissé megerősödtem, 8 mén hallgathatám tovább el a jó aszszony előtt, hogy Andorfalvára vissza többé nem mehetek, s ha ennek okát fel nem fedezőm is, elég határozottan szóltam, hogy szavam elhihesse.

De az Istenért hát hova szándékozik, mihez kezd akkor drága kisasszonyom?

Kérdő oly fájdalmas levertségggel, hogy szintén megindított.

Nagynénémhez Julisom—viszonzám ha-bozás nélkül — még pedig mindjárt holnap jókor reggel indulok.

Oh hogy menne már oly messzeségre, s ily magánosán! — sóhajt a elcsüggedve.

Miután helyzetem nem alkalmazkodhatik hozzám, nekem kell benne találni magamat — viszonzám mosolygni igyekezve. Az még legkisebb baj volna, hogy messzire s magánosán kell utaznom, — ennél még egy sokkal nagyobb is van, min nélküled nem segíthetek.

Parancsoljon velem kedves jó kisasszony — mondá Julis oly készséggel— s jó szivüséggel, melyhez foghatót alig képzelhetni. Bar tehetnék, bár segíthetnék valamiben.

Julis — nekem semmi pénzem nincs az útra, s mint emlitém, holnap hajnalban indulnom kell — szólék minden erőmet összeszedve, de arczaim oly lázasán égtek a mellett, 8 szégyenérzetem oly erős volt, hogy 10*

csaknem bánni kezdőm már mit kimondék. Nézd Julisom — folytatám, miközben lelkem csaknem megszakadt, mig ujjamról egyetlen ékszeremet: egy gyűrűt levontam — ezt a gyűrűt talán el tudnád te valakinek adni.

A jó asszony tudta mi becses, mi szent emlék volt atyámtól ez egyszerű gyűrű, — s könyei, — melyeket már különben is alig tarthatott vissza, — kicsordultak becsületes szemeiből.

Ne repessze meg szivemet kedves angyalom — kezdé felindulását leküzdve, reszkető hangon — gyűrűjét még nekem egy fillérem lesz, nem szabad eladnia. — Hiszen igaz, hogy én csak szegény cselédje voltam, — de nem az én kezeim ápolák-e mikor még magán nem segíthetett? — arra nem is kérem hogy tőlem segélyt, — vagy kölcsönt fogadjon el, — Istenem mentsen, hogy azzal megbántanám, — hanem hagyja nálam zálogba gyűrűjét, s én mig visszaválthatja, mint szentséget fogom őrizni.

Mélyen meghatva fogadám el az egyszerű szív nemes ajánlatát, — s úgy tetszett, mintha bűn volna kételkedni, miután még is csak vannak önzéstelen jó emberek.

Julis a feletti örömét s boldogságát festeni akarni, hogy rajtam pillanatnyilag segíthetett, — hasztalan fáradság volna — egész éjen át sürgött-forgott, hogy mennyire csak lehet, elláthasson az útra mindennel. — Ha elfogadtam volna, csupa szívességből, egészen túl terhel, — igy azonban, miután átlátta, hogy bizonyos határon túl egy lépést sem engedek, — sóhajtással bár, de még is csak felhagyott kedvezéseivel.

Jókor reggel az eperjesi gyorskocsiban foglalóm el helyem, — előbb szorosan szivére kötve a jó asszonynak, hogy látogatásomat mély titokban tartsa, nehogy Andorfalvára hire menjen merre vettem utam, azután áldásaitól kisérve kezet szoriték vele, — s két éltes kassai asszony társaságában, búskomoly kebellel kezdém meg utam.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

Vannak arczok, melyekre az élet érthetőbb vo-násokkal írja történetét. — Ily arcz vala az övé; s ki komor nyugalmát látá, s közötte néha a hideg mosolygást, mely mint tengeren a kisded hab, egy nagy vésznek töredéke játszott ajkai körül, annak szive titkos vonzalmat érze iránta.

B. Eötvös J. Karthausi.

Kisebb-nagyobb mértékben, szokások rabjai vagyunk mindnyájan. En, ki azt hivém, hogy sorsomban egészen beletaláltam magam, ki ház körül elég haszna vehető, elég előzékeny 8 figyelmes leány valék, — egy lépéssel a ház^küszöbén túl már megzavarodtam.

A legfőbbre nézve mit szent kötelességemnek tarték, habozás nélkül eltökélém magamat — Andorfalvától minél messzebb kelle mennem, — s igy azt, hogy magánosán

induljak oly hosszú útra, egészen természetesnek találám ily rendkívüli esetben, — de hogy a hosszabb ideig tartó állomásoknál, hol a kocsiból le kelle szállni, a közteremben pihenjek vagy végezzem ebédem, az oly rideg barátságtalannak, — oly illedelemsértőnek tűnt fel, hogy annyival is inkább magam iránti kötelességemnek hivém külön szobát nyittatni, mivel kassai utitársnéim hasonlón cselekedtek, — s igy egészen idegen férfiak közé jöhettem volna.

Sok tekintetben igazságom volt, — de fájdalom, nem csak előnye, hanem rósz oldala is volt a dolognak.

A vendéglők tán egész országban sehol nem oly költségesek, mint az eperjesi gyorskocsi mentében, — s igy a külön szobák nyittatása annyira megapasztá különben is kevéssé ellátott erszényemet, hogy mire Eperjesre értem, rémülve tapasztalául, hogy felmaradt pénzemmel alig juthatok el nagynénémhez, — ki Iglótól mintegy másfél órányi távolságra lakott.

Le nem írhatom mily érzésekkel léptem szükségtől kényszerítve, Eperjesen a közebédlő terembe, — míg kocsisom, kit ott fogadék, befogott.

Egész utam különben is olyan forma érzelmek közt folyt, mintha lassanként ontanám ki minden véremet, mintha lassú haldoklásra kárhoztatva magam, — minden enyhülésemet a megadástól remélhetném.

S most, mintha a sors még inkább akarna sújtani, — mintha megalázni akarna, — kimondhatlan leverő és szomorúnak tetszék, hogy ily fiatalon már oly magán kell ennyi idegen közt megjelennem.

Mintha sorsom homlokomra volna Írva,

— mintha arczomról mindenki leolvashatná elhagy ottságomat, — tartózkodva, bátortalan léptekkel közeliték egy félreeső, üres asztalhoz. — Sok ideig olyan nyomott volt a lelkem, — s a fejem szintén el vala kábulva, hogy helyemen mozdulni is alig volt erőm.

— De tapasztalva, hogy senki nem ügyel rám, — új helyzetemet megszokni kezdém.

A teremben nem sokan voltak. — Két szomszéd asztal körül egy-két porlepett utazó végzé ebédét, — s kissé odább, néhány jelentéktelen képű eperjesi uracs poharazott. — Körültök a pinczér szokás szerint, szemsértőleg gyorsan sürgölődék, mintha azt akarná tanusitni, hogy mindenki szolgájának született.

Az ebédlő terem a kávéházba nyilt, 8 a tárt ajtón át látható volt a nagy biliárd, s a biliárdozók taszításai, s a guruló tekék csengő kocczanásá, a beszélgetők — s nevetők hangjának zajával vegyült. — Itt-amott a kávéház asztalai körül egy-egy újságba mélyedt arcz is volt látható, — s egyszer-másszor egy új belépő üdvözlé köztök ismerőjét.

Ezen közönséges képe egy vidéki vendéglő teremnek, hamar egészen közönyössé vált szemeim előtt, — s nem ügyelve többé semmire, mi körültem történik, — gondolatimba mélyedék. •

Csak most, midőn kitűzött czélomnak majdnem küszöbén álltam, — csak most jutott eszembe uj helyzetemnek minden nehézsége.

Vájjon hogy fogad nagynéném? — S lesz-e erőm igazolni magam véletlen megjelenésemért? — A szivem elszorúlt, szemeimbe könyek tolultak.

Mi csodálatosan játszik velünk az élet!

— Gondolám mély fájdalommal. — Néhány nap előtt a boldogság tetőpontján állottam,

— és most oh hova juték.

Gondolatim fonala egyszerre megszakadt

— úgy tetszett, mintha egy pár éles figyelő szem függene arczomon. — Feltekinték, — s velem szemben, elkülönzött asztal mellett, egy idegen férfiút vettem észre.

Mintha álmaimban láttam volna egykor ez érdekes, kifejezésteli vonásokat, — oly ismerősnek tetszék e férfiú, hogy szemeim mindjárt le nem vehetém arczáról.

Ritkán láték ily jelentő vonásokat, gondolám, emlékezetemben szorgalmasan keresve.

A magas, büszke homlok, melyen keresztül egy beforrt sebhely nyoma látszék, —

az erős, setét szemivek, a nagy, élénk barna szemek fölött, — a nemes, kissé hajlott orr, — s erőteljes álla, mely szabadon hagyva a két oldal szakáll között, határozott jellemet látszék tanusitani, — oly érdekes egészben egyesültek, hogy ki ez arczot egyszer látá, soha többé nem felejtheté.

Es még sem jutott eszembe, láttam-e őt, vagy csak álmodtam felőle.

Mintha ő is keresne emlékezetében, — szemei több ízben függenek hosszabb ideig arczomon.

Meg nem foghatámmiért, csodálatos von-zalmat érzék az idegen férfiú iránt, — kinek arcza mintha messze földön nap és széllel daczolva kalandozott s bolygott volna, szokatlanul el vala barnulva, — mig nemes, bár kissé katonás tartása azt gyanittatá a homlokán látszó sebforradással összevetve, — hogy talán hadiszolgálatokat viselhete. — Setét ruhája állig be vala gombolva, s bár életkora meghaladhatá az ötvenötöt, termete erőteljes, férfias volt.

^byGoogle

A belépő pinczér jelenté, hogy kocsija már be van fogva, — s az idegen fölemelkedve, még egy résztvevő hosszú pillantást vete rám, — s azután távozott.

Szemeimmel az ajtóig kisérém őt, — s midőn eltűnt, s kocsija elrobogását hallottam, — magam sem tudom miért, úgy tetszett, mintha egy védelmező barátomtól váltam volna meg.

Könnyebbülésemre, nemsokára az én kocsisom is elkészült, — s igy tovább utazhattam.

Vájjon elérünk-e ma Iglóig? — Kérdém, miközben meglehetős kényelmetlen ülőhelyem elfoglalám.

Megköszönném ha Váraljáig eljutnánk, — viszonzá mogorva egykedvűséggel, s röviden a kocsis, — miközben lovait megereszté, s kocsija elrobogott.

Soha még búskomolyabb érzések nem tölték szivem, mint midőn utam a setét fenyvesekkel lepett hegyek közé vezete. Mintha azon világot, melyhez tartozám, örökre elvesztettem volna, s ezen új, zord vidék adná meg síromat, — keblem a feszitő fájdalom miatt, csaknem ketté pattant.

A kanyargós út majd hegyen fel, — majd hegyről le vezetett, — s néhol oly meredek ereszkedőket érénk, hogy ha oly közönyös nem lett volna előttem AZ élet, — borzadás nélkül nem nézhettem volna.

És még sem vala szemeim előtt báj tálán az idegen, vad, s egyhangúságában is oly nagyszerű vidék. — Akár merre fordultam, erdő és hegység fogadá tekintetem, helyenkint oly meredeken emelkedve kétfelől az ut mellett, hogy csaknem kiszoriták magát az eget, — mig a nyíltabb pontokon bájló völgyek, helyenkint ezüst hullámú vizektől csíkozva, — s kanyargós hajlású hegyek látszanak a távolság kékes ködében úszni.

A vízesések folytonos, egyhangú mormogását, koronkint egy-egy idegen sivitó ma-dárhang szakitá meg, — s a fel-felkerekedő hűvös szélben a mereven fenyvesek elkezdőnek kísérteti hangon zúgni.

Hideg borzongást érezve, köpenyemet magamra vettem, s úgy tetszett, mintha elhagyottságom mind nagyobbodnék, amint a vad rengetegbe ily magán be- és beljebb jutottam.

Még a növényzet is más volt, — még a természet iskülönböjék attól, melyhez szokva valék.

Ha a mohával lepett hegyek oldalain feltűnt előttem egy-egy szál virág, — árvának, 8 búsnak találám azt, — s úgy tetszett, mintha nem is élő, hanem talán megkövesült kis virág volna, — mert hisz levelei sokkal erősebbek mint máshol a virágoké, — s kellemes , múló életét, legfölebb illata tanúsíthatja.

Néhol a foldszakadások öblös nyílását, buján tenyésző nagy harasztbokrok lepték, s a sárga veres, fehérrel pettegetett nagy gombák, mint önkényt ajánlkozó méreg, a szomjúságot enyhítő jótékony afonya ellentétét képezék, mely kék zománczu fekete szemeivel a sziklák- s bérezek között, s a moha lágy szőnyegén egyenlőn tenyész, épen mint hű szomszédnéja: a piros kis eper, mely mint megannyi csábmosoly, tekint fel futó bokrozatai közöl.

A idő mindinkább esteledék, s azzal együtt borúit lelkem is.

Miután utunk folytonosan magas hegyek között vezete, a setétség csak annál hamarább terjedt, — s ha a kis fénybogarak nem lepték volna oly sűrűn el a bokrokat, — mint a csillagok a kiszorított eget, — úgy semmi fény, semmi derű nem világit éji utamra.

Minél inkább setétedék, kocsisom annál mogorvább lön, — végre bosszúsága kitört, s többször ismétlé zúgolódva, — hogy lovait oly csekély árért, mennyit én fizethetők, — nem érdemes fárasztania.

Az ezer és ezer vízesésnek mindinkább erősbülő moraja kiséré az elégületlen ember kitöréseit, — ki majd saját eszét, majd lovait kárhoztatta, s kibékülni helyzetével sehogy nem akart.

Végre egy teres völgybe jutánk, melynek alján valamit fehérleni láték.

Ennél a csárdánál egy lépést sem megyek tovább — mondá határozottan — úgy is jobban meghajtottam kelleténél lovaimat*

E szerint ma még Váraljáig sem jöhetünk? — Szólék levertem

Nem bizony mi — viszonzá daczosan, miközben a kis csárda előtt megállt.

Miután a kutyák jó ideig ugatták a lovakat, s a kocsis folytonosan zúgolódva elkezde lassan leszerszámozni, a nyilt konyha ajtó küszöbén megjelent végre a csárdás.

Kérem, nyisson számomra éjszakára egy szobát — szólék testi- s lelkileg fáradtan.

Sajnálom hogy nem szolgálhatok — viszonzá a csárdás egykedvűen — csak egy vendégszobám van, s azt már másfél óra előtt elfoglalta egy úr.

De az Istenért mi tevő legyek akkor? — Szólék elborzadva a gondolattól, hogy az éj-szakát ily magán szabad ég alatt töltsem.

Azt bizony én sem tudom — mondá háboritlan nyugalommal a csapiáros. Még ma-gam is kiszorúltam a konyhába feleségem s gyermekeimmel együtt, miután lakószobánk tele van szekeresekkel.

Körültekintve, csak most vettem észre a málhákkal megrakott nagy szepességi szekereket, s mindinkább kezdék félni, remegni, mindinkább megszállt az iszony — a mint majd itt- majd amott elővánszorgott egy-egy félig ittas hosszú alak a setétből, — s a meglehetős ronda konyha is meg kezde telni nézőkkel.

Jó ember — Bzólék kérőleg kocsisomhoz — maga látja hogy itt nem maradhatunk — szabad ég alatt ily rengeteg közepén magánosán csak nem tölthetem az éjt.

Már én engedjen meg a kisasszony, lovaimat nem ronthatom meg — viszonzá daczosan — különben is oly csekély árt fizet, hogy fáradságra sem érdemes.

Le nem Írhatom mi nagy levertség s csüggedés vön lelkemen erőt. Ha megfizethettem volna e nyomoru, durva embert, a legkellemetlenebb helyzettől egyszerre meg-szabadíthatok, mig most, lealázva, tűrnöm kelle, hogy hatalmát gyakorolja felettem.

E pillanatban legnagyobb meglepetésemre , kocsim mellett egy nemes alakot vettem észre, ki ez egész jelenetnek mint később tapasztalám, láttatlan tanúja volt.

Miután én az éjszakát különben is künn szándékozám tölteni — kezdé az ismeretlen udvarias üdvözlet után — szobám egészen felesleges, — s igy ha elfoglalni kegyeskedik, rendelkezésére áll.

Azon enyhülésről mi szivemet egyszerre megnyugtatá a mint e helyen a miveit hangon ejtett, férfias szavakat hallám, csak annak lehet fogalma, ki volt valaha enyémhez hasonló helyzetben.

Ez oly nagy jótétemény volna, mit tán elfogadnom nem is szabad — viszonzám fel-indulva.

Ha szolgálatom némi szivességet tehet, a jótéteményben csak én részesülök — mondá, miközben leszállni segite.

Azután a csárdáshoz fordult s parancsoló hangon kiváná, hogy bámuló vendégeit, a szekereseket, kik a küszöböt a bejárásnál elállták, utasítsa helyökre. — Rendelete azonnal megtörtént.

Miután tiszta volt előttünk az út, bevezetett szobámba.

Midőn világ mellett egymásra tekinténk, — meglepetve ismertem az Eperjesen látott érdekes idegenre.

Kétszeresen szerencsésnek érzem magam, hogy épen kegyed az, kinek csekély szolgálatot teheték — mondá lekötelezőleg, — s arcza és hangja annyi kimélő tiszteletet tanusita védtelen helyzetem iránt, hogy nemcsak megnyugvást, de egyszerre bizalmat is érezék iránta.

Fogadja hálám — szólék könytelt szemekkel nyújtva felé kezem — s legyen meggyőződve, hogy jobban érzem mennyivel tartozom, minthogy köszönetem szavakkal kifejezhetném.

Ezt inkább én mondhatnám kegyednek 11»

— viszonzá ismeretlen barátom illetödését egy mosolylyal igyekezve rejteni, miközben felé nyújtott kezem szivesen megszoritá,

— miután ily katonaviselt embert semmivel jobban le nem kötelezhetni, mintha arra adnak neki alkalmat, hogy egyszer-másszor visszaálmodhassa a régi bajvészes napokat, s magát fontosnak s másnak védelmére szük-ségesnek hihesse. — A mai éjszakát például kegyed ablaka előtt fogom kocsimon tölteni,

— 8 elhitetem magammal, hogy biztossága felett őrködnöm kell, — nehogy baj érje kegyedet, — itt hol sajátlag semmi baj nem fenyegetheti. — Tévé hozzá mosolygva, de mindamellett jól megnyomva minden szót

— 8 ha aztán az éj folytán békén pihenhet,

— koránsem a fáradság- és utazásnak, — hanem egészen magamnak fogom tulajdonítani.

Szavait ejtve jó éjt kívánt, s mielőtt meg-köszönhettem volna gyöngédségét, melyei félelmemet megelőzni akará, eltűnt.

Mi jó az Isten — gondolám könyázott arczomat fejpárnámra hajtva — hogy elhagyott teremtményei felől sem feledkezik meg, — s ily nemes védelmezőket küld sorsuk enyhítésére.

Midőn reggel indulásom előtt meg akarám ismeretlen barátom nagylelkűségét köszönni, a fogadós tudtomra adá, hogy az még hajnalban tovább utazott.

Még csak köszönetét sem várt — gondolám mélyen illetődve, — miközben kocsim tovább robogott.

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

De végre ha mindent meggondolunk, ki nem áldozza fel előítéleteinek az igazságot? stb.

Előttem a közélet állt, az egyetlen pont, melyen még hajótörést nem szenvedtem, ehez fordulók lelkemnek egész erejével, mindennel mi bennem reméleni tudott, minden áldozatra készen, minden mérésre eltökélve.

B. Eötvös J. Karthausi.

Midőn utam egy csavargós fordulat után magasabb s nyíltabb pontra vezete, bármi különböző érzemények tölték keblemet, pillanatra mindenről megfeledkezém, oly döbbentőleg lepett meg, oly varázsszerűn tűnt fel a ketté vált hegyek között a Karpátság óriási lánczolata.

Alomniczi csúcs kopár, hólepett sziklaorma komor fenséggel emelkedék előttem, s úgy álla a setét fenyvesekkel koszorúzott Tátraság felett, mintha vén feje tanúja lett

volna az egész hegy vonal s vidék teremt tésének, s szülői örömmel mosolygna alá, égig emelvén büszke bérczhomlokát.

Minden idegen s uj annak, ki a hon szelidebb vidékeihez szoktatá szemeit, midőn maga előtt a Kárpátokat látja emelkedni. — Legparányibb részleteiben is szokatlan, és elragadó szép mit itt a zord természet felmutat, — de lehet-e szóval festeni a képet, melyet az egész nagyszerű hegység tömege és roppantsága alkot? — lehet-e szóval a kilátást festeni, mely egyfelől az óriási hegylánczolatot tűnteti fel teljes pompájában, — másfelől a lapályban barátságosan mosolygó szepességi városkák és falvakat, mint a polgárisodás csendes, vonzó képeit? — S mig a bérezés világtól elragadtatott SZÍV önkénytelenűl feldobog és elfogúl, — a fehérlő városkák szelíd tekintete, otthonos, megnyugtató érzelmeket költ. — Oh van-e szó mely méltólag festené, mit egy pillantással felfoghat a szem!

Körülöttem minden irányban vad tekintetű hegyek mercdeztek, melyeknek oldalam veres zománczczal festett óriási sziklák tornyosultak, néhol valódi bércztorlaszként tűnve fel, az őstermészet alkotó kezének nagyszerű művészetét tanúsítva.

El valók ragadtatva. — Oh de csakhamar visszatértek szivem aggalmai, — minél inkább közeliték czélom felé, annyival csüggedtebb s szomorúbb lóvék.

Végre megérkezém. —Leirhatlan érzelmek közt szálltam le nagynéném különös formájú, ószerű háza előtt, mely egészen a szepességi városok- és falvakban látható minták szerint épülve, épen az úrnő kivánatihoz illék, kinél senki nem lehetett nagyobb ellensége az újjitások- és divatnak. — Mit egyszer Kökényiné helyesnek talált, ahhoz mindig, — legyen divat, szokás, vagy komolyabb nézetei, — mit egyszer ízlése vagy meggyőződése elfogadott, a legnagyobb ki-tartással ragaszkodók.

Midőn komoly képű, éltes komornája kiséretében beléptem szobájába, — kis varróasztala mellett ült, és szorgalmasan foglalkozék kézi munkájával.

Pártfogását, szeretetét kérni jöttem — szólék elszorúlt keblem fájdalmát alig mérsékelhetve — nemde jó néném, nem fogja azt tőlem megtagadni ?

Meglepetése első pillanatában némi izgalom és kedvetlenség látszék arczán, de mint előre képzelhettem volna, perez alatt visszanyerő szokott feszes egykedvűségét.

Nos — kezdé miután ölelésem gyengén viszonozva, ülő helylyel kinált meg — minek köszönhetem a nem remélt szerencsét?

A szemrehányó, éles hang, mely inkább tanusita neheztelést mint örömöt, e pillanatban, midőn különben is bátorításra lett volna szükségem, csaknem megszakitá szivem, s könyeimet tovább nem tarthatva vissza, — zokognom kelle.

Rokoni meghívásomat, — épen mint ko-rábban jóakaró tanácsimat visszautasitád — kezdé a kérlelhetlen asszony előbbi hangján — s most egyszerre csak, s egészen váratlanúl, mintha a csillagok közöl hullotta! volna le, — megjelensz itt nálam. — Ki mint én, semmiben nem habozó, — sőt gyűlöli a határozatlanságot, — ki mint én, magával szigorúan számot vetve, soha nem felejté kinek mivel tartozik, azt annyival inkább meglepheti viseleted, mennyiben, — ne vedd rósz néven őszinteségemet, nekem nem szokásom fedezett kártyával játszani, — kétszeri visszautasitás után, irányodban minden kötelességeimtől feloldva hittem magamat.

Mélyen érzem hogy csak terhére lehetek — szólék fájdalmam elnyomni igyekezve — s talán ha nem lettem volna kénytelen Andorfalvát minél messzebb hagyni magam megett, — ha legszentebb kötelességem teljesítése rögtöni határzatot nem igényel, — akkor jobban átgondolva a múltakat, nem is bátorkodtam volna terhére lenni.

Talányokban beszélsz — viszonzá nagynéném szemöldeit össze vonva — én lega-lább nem értem mi féle szent kötelességet emlegetsz, — s miért ne maradhattál volna tovább is azon helyen, melyet nagynénéd szerény házának elébe tevéi. '

Isten a tanúja hogy Andorfalván tovább, a nélkül hogy önmagam el ne Ítéljem magamat, nem maradhaték — mondám olyan izgalommal, mely Kökenyiné éles látású szemeit valóban meglepheté.

Talán a nemesszivű báróné felmondá szolgálatidat? — kérdé keserű gúny vegyületével — talán átláttad szegény leány, hogy uriás szeszély volt, mit te szivnek gondolái?

A báróné a legnemesebb kebel, valódi angyal! — szólék Kökényiné igaztalan gyanúsításán felgerjedve, bár eszembe juthatott volna mire atyám több Ízben figyelmeztetett, hogy nagynéném nem tartozik a báróné barátnői közé.

Hogyan ? — hát nem ez angyal miatt kell Andorfalvát kerülnöd? — kezdé éles, fürkésző tekintetével csaknem átjárva lelke- met. — Hát nem miatta voltál kénytelen végre nagynénéd házával is beérni? — oh én elvakult, ügyefogyott asszony! mikint feledhettem, hogy Andorffynénak egy fia is van! — Mondá egyszerre mintegy felvilágosodva — megszégyenit magam előtt hogy csak most kezdem érteni, mit e gyámoltalan kis leány jellemében ezideig meg nem foghaték. — Szólj nyíltan Irma — folytatá azután hozzám fordulva, 8 még arczán is látható volt mint igyekszik forrongó érzéseit mérsékelni — atyád emlékére kívánom, fedezz előttem mindent nyíltan fel! — Nemde, a báró is Andorfalván volt, 8 országos gondjai mellett sem kerülé figyelmét el fiatal sima képed, s tapasztalatlanságod ?

Ne beszéljen igy, — oh ne öljön meg engem ! — Esdeklém csaknem leborúlva előtte — mert ha még csak egy gyanúsító szót meghallgathatnék, — ha még egy szót szólna jelenlétemben ellene, — úgy tetszik, mintha én is vétkezném, — és soha többé nem volnék érdemes, a szép, a dicső nevet kimondani sem.

Nagynéném szemei olyan választ löveltek rám, hogy véremet megfagyni érezém, de szerencsémre! nem szólhatott, — mert épen legjobbkor, feltárnia a szomszéd szoba ajtaja, s egy férfiú lépe be. — En döbbenve vonulók a homályos háttérbe, mig Kökényiné az idegent fogadni a másik szobába ment, — mert megismerém a belépőben múlt éji védelmezőmet.

Mintha e pillanatban valami rendkívülinek kellett volna bekövetkezni, — mintha sorsomnak forduló pontját értem volna el, — olyan remegés jött rám.

Hogy senki ne lássa izgalmamat, nagynéném ágyának függönye mellé húzódtam, s ott a székre, mely öltöző asztala előtt álla, leülve, kénytelen valók mind annak tanúja lenni, mi az idegen és néném között véghez ment.

Kökényiné és vendége szó nélkül üdvözlök egymást, — és soká állottak előttem megfoghatlan felgeij edésben egymással szem-közt. — Végre nagynéném, mintha saját sze-meinek sem akarna életében először hinni, — kételkedve rázta fejét, s halántékait két

kezével összeszoritva, égető, kínos gondolatokat látszék elnyomni akarni.

Álmodom-e, — vagy csakugyan kisértet állana előttem? —valóban ön volna, kit magam előtt látok? — Szólt tompa, mély hangon, mintha még a beszéd is nehezére, s fájdalmával esnék.

Nem érdemiem hogy rám emlékezzék — viszonzá az idegen felindulva — s higyje el, bár mennyire vétkezém is ön ellen, s bár mennyi oka van engem elitélni, — még sem lettem volna képes látogatásommal uj bántalmat szerezni szivének. — De egy szent kötelesség kényszerite hogy jőjek — foly- tatá még inkább elborúlt arczczal — egy szent kötelesség hivott oly sok év után hazámba vissza, — s kegyed nemesebb minthogy tőlem, bár méltatlan vagyok rá, megtagadhatná, mire e részben csak kegyed nyújthat nekem segédkezet.

Nagynéném holthalványan, feszesen eresz- kedék pamlagára, s inte az idegennek, hogy követné példáját, — helybenhagyását vendége kihallgatására nézve, csak ezáltal tanusitá, — válaszolni képtelennek látszék, mintha elnémult, összeszoritott ajkai, örökre elzárultak volna. — De nagy szemei borús tekintetét le nem veheté az idegen férfias arezáról, mintha körülötte más nézni való nem léteznék többé.

Vétkem nehéz, — de ha meghallgat ön, részvétét legalább nem vonja meg tőlem — kezdé szünet múlva a férfias szózat. — Mit kegyed ellen vétettem, arra nézve nincs mentség — fiatal és könnyelmű valék, — kegyed szép és tapasztalatlan. — Én hódoltam, — kegyed szeretett, — s ha Ígéreteimet be nem váltám is, — ha szószegő levék, — akkor legalább midőn ámitám kegyedet, éreztem s hittem magam is mind amit igérék, — mind, mit szerelmemről beszéltem.

Később családi összeköttetéseim kivá- nák hogy nőmet azon osztályból válasszam, melyhez tartozám, — s bár nem vala titok előttem mennyi szerencsét visszautasita kegyed irántami szerelmében, s ígéreteimben bízva, — nem volt erőm szétszakgatni előítéleteim lánczait, nem volt erőm azon körtől elszakítani magamat, melyben felnőttem.

Sorsát senki nem kerülheti el — folytatá szünet múlva sötéten — s az enyémben fel volt már jegyezve, hogy önnek életét örökre feldúljam, — s boldogtalanná tegyek még egy angyalt, — boldogtalanná tegyem nőmet is.

Hangja elakadt, — s csak miután néhány perczig küzdött érzéseivel, folytatta nyugodtabban.

Alig nőszülék, midőn nyugtalan természetem nem engedé élvezni családi örömeimet. — Merész terveket, — vakmerő vállalatokat akarék keresztülvinni, melyekhez pénz s kincsek kellének, — s mindent koczkára téve, elfeledém nőm s fiam jövőjét, — adósságot adósságra halmozók, inkább terveimnek, mint családomnak élve.

Egyetlen biztosom: ifjúkori barátom, a kegyed bátyja volt, — kit nem csak beava- ték minden titkaimba, de több Ízben elfoga— 177 —

dám, hogy tetemesb összegek felvételénél jót álljon értem.

De ha elfogadtam is, — annyiban talán menthető vagyok, — miként a mellett, hogy a következményeket előre nem láthattam, csak barátom unszoló kérelmeinek engedve fogadóm el azt.

Mint talán kegyed is fog emlékezni, ifjabb koromban ezen barátságnak én is hoztam némi áldozatokat, s mert a mellett állásomnál fogva, egy- s másban áldozat nélkül is elősegithetém barátomat, — Ő lekötelezettsége túlságos érzetében félig meddig mint jóltevőjét nézett, — s igy áldozatkészségét mély bántalom nélkül nem is utasíthattam volna vissza, miután elfogadására felhiva valók.

De ha előre láttam volna vakmerőségem következményeit, —hakiszámithattam volna midőn mindent merve, oly sokat koczkára tevék, hogy nem egyedül családomat károsítom, — nem csak saját sorsomat semmisítem meg, — de a legönzéstelenebb barát jövőjé nek irányát annyira megváltoztatom, mint az ön bátyjáé megváltozott kiindulási pontjától kezdve, — készebb leendék egy golyót röpiteni fejembe — minthogy áldozatait elfogadjam.

A büntetés nemsokára bekövetkezett — birtokaim túl valának terhelve, — hitelezőim megrohantak, — s ha barátom megegyezésem s tudtom nélkül a legnagyobb túlságig ragadtatva, nem koczkázza miattam mindenét, — vagyonom még sokkal nagyobb csorbulást szenvedett volna.

Midőn értésemre esett nagylelkűsége, nőm, dolgaim bonyodalmait már sejteni kezdé, — s én, a helyett hogy bocsánatát kértem volna ez angyalnak, csak büszkeségem szavára hallgatók — tűrhetlen volt a gondolat, hogy megbánásom nyíltan elismerjem, — tűrhetlen vala, hogy barátomnak, ki akkor még nőtelen volt, örökös lekötelezettje maradjak. — Tartozásimat csak a legnagyobb áldozattal, — családom tetemes károsulásával téríthettem volna vissza neki, s fiam és nőm vagyonát, nem tekintve többé sajátomnak, kétségbeesett merényre adtam fejem.

Soká küzdöttem önmagámmal, — soká cllenzé lelkem, hogy az angyalt, ki szerelmének teljes hitével függött érdemetlen férjén,

— s kit minél méltatlanabb valék hozzá, annál forróbban szerettem, elhagyjam; — de végre, miután a között kelle választanom: hogy vagy az ő és gyermeke jövőjét meg-megrontsam, vagy én távozzam örökre innen, — az utóbbit választám.

Úgy hogy barátom áldozatit elfogadjam,

— hazámban nem maradhaték tovább, — s tartozásomat irányában családom feláldozásával róni le, — nem érzém feljogosítva magamat.

Két rósz közöl kelle választanom: — meggondolatlan vakmerő tetteimért, vagy családomnak, vagy barátomnak kelle károsulni, — s miután önnek bátyja akkor még nőtelen volt, — úgy tetszett, mintha vétkem kevésbbé volna nagy, ha őt áldozom fel.

Öt és magamat — gondolám kérlelhetlenűl tépve le szivemről mindent mi kedves volt, szétszakgatva minden köteléket, mely e hazához s családomhoz kötött — hadd lakoljak érdemem szerint, — s éljen teljes mértékben utol a világ kárhoztatása.

Lelkismeretem üldöző, elitélő szavát keblemből ki nem zárhatva, családom — s hazámtól megváltam, azon hirt hagyva néhány sorban hátra, — hogy kivégzém magamat, 8 idegen földre menekülék.

Egész világ tárva állott előttem, — mindenütt idegen voltam, — mindenütt küzdelem várt rám, — s én, számot vetve az élettel, Angliában telepedém le.

Nem kisértem festeni, mennyi küzdelem várt rám uj hazámban, nem kisértem festeni a fájdalommal vegyült elragadtatást, melylyel megérdemelt, nehéz sorsommal bátran szembe nézék.

Később idegen nevet véve fel, egy bennszülött barátom ajánlása mellett, hadiszolgálatba léptem, — s kedélyemre sok ideig a

legjobb hatást gyakorlá a nyugtalan, változatos élet, — 8 uj pályámat hosszú éveken át, s nem dicsőség nélkül folytatám.

De legújabb időben hihetőleg előre haladt korom miatt, fárasztani kezde már mi azelőtt élvezet volt, s külhoni csatázásim végével, mint ezredes, elbocsátatásom kérém.

Minthogy hazámba soha nem szándékozám visszaköltözni, Londonban telepedém le. — Itt hallék először fiamnak dicsőségéről, — itt talalkozám müveivel, — s ha hálaérzetében fel dobogott is keblem, hogy ily fiúnak apja lehetek, — mélyen érezém azt is, hogy nem vagyok érdemes rá, 8 csak annálinkább eltökélém önkénytes száműzetésemet.

De minden emberi határzat csak buborék, mely nyom nélkül enyészik el legtöbb esetben.

Nőm angol társalgónéja egy kis örökséghez jutva, nem rég visszaköltözött hazájába, — s lakását rokonai körében, Londonban választá. Ezen személytől haliam, kivel a véletlen egy társaságban összehozott, — ön bátyjának bukását, s szerencsétlen végét, — mely valószínűleg barátsági áldozatainak követ-kezménye volt.

Múlt vétkeimnek egész súlya, — egész büntetése, csak most nehezedék rám. Azon pillanat óta, melyben barátom szerencsétlensége értésemre esett, nincs nyugtom, — a legkeserűbb önvád, — megbánás és mély fájdalom egymást váltják lelkemben. Egyetlen törekvésem, helyrehozni amint lehet vétkemet, — s miután barátomnak maradt egy gyermeke, — egyetlen s legszentebb czélom: leánya boldogságát ha kell, éltem feláldozásával is eszközölni.

Oh azon esetben épen legjobbkor, s leg-alkalmasabb pillanatban érkezék a báró — kezdé néném tompa, rekedt hangon — ha unokahúgomért, — ha szerencsétlen bátyám leányáért tenni akar valamit, — ime van sze-rencsém őt báró Andorffy Miklósnak bemutatni.

Szavai közben perez alatt nálam volt, 6 jéghideg kezemet megragadva vendége elé vezetett.

Andorffy Miklós, — mert csakugyan ő volt, — döbbenve ismert rám, — s én a hallott eseményeken megrendülve, — élőhalottként, — kimerültén állék előtte.

Ezt előérezhettem volna — kezdé a báró illetődve — úgy vonzott valami e szelid arezhoz, — oly közel érzém magam hozzá, — hogy szinte képtelenségnek tettszett, hogy . egymástól idegenek lehetnénk.

S tovább nem terjedt volna előérzete? — kezdé Kökényiné egyszerre kitörő szenvedéllyel, kinek csak e pillanatban jutottak korábbi gyanúsításai eszébe. — Ha ezen leányra néz, nem olvassa le halvány arczárói hogy az ön családja az enyémnek vesztére született? — nem olvassa ki szemeiből megtörött hitét? — nem érzi meg szive, hogy példája követőre talált, s hogy e leány feldúlt ifjú éltéért, önnek fia tartozik felelősséggel.

Ne tovább! — Szólék oly hatálylyal mely magamat is meglepett — *ne vétkezzék néném Isten legnemesebb teremtménye ellen.

Hogy mily érzések közt beszélém el ezután, — s hányszor megszakítva saját fájdalmamtól és hallgatóim felindulásától az Andorfalván történteket, azon percztől kezdve, melyben a báróné elhagyottságom védangyala lön, — azon pillanatig, melyben Andorfalvát senkitől nem sejtve elhagy ám, — képtelenség volna leirni.

Nagynéném le vala fegyverezve, — szivét, mely alapban kérlelhetlen modora mellett is érző 8 méltányos volt, kiengesztelő, meginditá Andorffyék nemes, nagylelkű bánásmódja.

De még fel sem száradtak könyeim, még Andorffy Miklósnak ideje sem volt mély megindulását szavakkal fejezni ki, midőn a váratlanul feltárúlt ajtón, — oh alig hihetém szemeimnek el, — Andorffy Ivánt láttam belépni.

Ha azon pillanatban, melyben az ismert halvány arczot örömtől derülni 8 a jelentő setét szemeket elragadtatást sugárzani láttam, megsemmisültem volna: nem mondhatám vala hogy hiában éltem, — szivem egy perez alatt több gyönyört érezett, mint másé egy egész életen át.

Midőn gyöngéd szemrehányásira inkább szerelmem nyilvánitásaival, s a legédesbb fajdalom omló könyeivel válaszolók, mint bocsánatkéréssel, az ő szemeiben is egy könyű ragyogott, — s illetődését mosolylyal leplezve, igy szóla régi enyelgő hangján:

Mint a szemfényvesztés, csak el-eltünik előlem — mindenütt nyomában járók, 8 még is alig érhettem utol. — Ha nem érzeném kezét kezembe — folytatá azután ismert kedves mosolyával — ha nem tartanám kaijaim között, — valóban azt hinném, hogy képzelődésem játszik tán velem, s a könnyű, lenge alak, ismét elszáll, — eltűnik mellőlem.

Oh, most már ha csak el nem űz magától, — soha többé nem hagyom el — viszon- zám keblére hajtva fejem, hogy boldogságom alkalmatlan könyeit elrejthessem előle. — Ha tudná mennyit szenvedtem, mennyit küzdék, még kötelességem betölthetém, bármi egyszerű, szegény leány vagyok is, — nem tartana talán még szerelmére sem méltatlannak.

S ha kegyed tudná hasztalan önfeláldozása mennyi felesleges kint okozott nem egyedül magának, — de anyámnak s nekem is, — csodálkoznék szerelmem nagysága felett, — mert valóban csak annak köszönheti, hogy nem redőzött homlokkal, hanem elragadtatva lát.

Ha boldogságom tetőpontján néhány perezre megfeledkezém is a világon mindenről, — a báróné emlitése egyszerre eszembe juttatá további kötelességeimet.

Néhány fel világosi tó szó után, remegő kebellel mutatám be egymásnak az apát és fiút, — s még csak nem is kisértem festeni a fájdalommal vegyült elragadtatás pillanatait, melylyel egymásnak karjai közé omlának.

Én, ki ezen viszontlátásnak tanúja valék,

mély rendülésemben csak hálát adni voltam képes, hogy Istennek irgalma ily szépen egyesité a természet szent lánczait.

Mit mint hazafi elmulasztottam, — mint férj vétkezém, — s mint barát könnyelműséget követék el, — helyettem fiam pótlá vissza — atyád vétkeit erények- s érdemekkel váltád meg, Isten áldása rád fiam!

Ezek valának Andorffy Miklós első szavai, — s szemeiből két forró, nehéz csepp omlott végig halvány arczain.

Most már kibékülök magammal — szólott ezután felindulva — mint ön kiengesztelődék s megbocsáta nekem — mondá nagynénémmel melegen kezet szorítva — s ha Irma mint engesztelő angyal meghozza számomra mélyen sértett nőm bocsánatát, — s fiamat boldoggá teszi, — tévé hozzá nyomatékkai — utóbb talán még magammal is kibékülhetek, — s átlátni, s érzeni fogom: hogy az élet szerető családi körben, szép és boldog is lehet.

Másnap Andorffy Iván jókor reggel előre utazott, hogy anyját a történtekre előkészíthesse, — 8 én, ugyanaz nap délben teljesen kiengesztelődött nagynéném és báró Andorffy Miklós kíséretében, szintén visszaindulék Andorfalva felé.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

Nem tanít-e minden szeretőire a mit látunk, hallunk, minden a mi körülöttünk él, virul és te-nyészik ?

Szeressetek! e nagy világon csak egy van mi valóban boldogít: szivetek, csak benne keressétek Örömeiteket.

B. Eötvös J. Karth&usi.

Soha még oly mosolygón, oly elragadó szépen nem tűnt előttem napalkonyat fel, mint melynek fénye mellett Andorfalvát oly sok viszontagság után viszontlátám.

Boldogságtól feszült, édesen remegő kebellel haladék az óriási bükkök között, pillanatonkint meg-megállva, mintha gyönyörittas tekintetem nem győzne eltelni, s szivem alig bírná mennyországát, mely betölté.

Szállongó kis rózsa felhők lebegének a ködben úszó Kékes felett, — s a bájló tűndérek tanyái: a hegyek és völgyek, kiesen, vidáman tekintének egymásra.

Fenn, a ködnek homályában, mintha lenge, átlátszó fátyolba volna burkolózva, s lenn, a mosolygó völgyek virágos ölén, játszi káprázatkint tűnve fel, — épen mint hajdan, — szerelmes tündéreket véltem látni.

Hova tűnt a búskomolyság, mely e vidék felett sötétlék? — Merre az árny, — a ború, mely kevéssel előbb mindent ellepni fenyite? — s mi varázslá elő az öszhangzó bájt, a mosolygó derűt, mely e perczben dicsfénykint terűi a szép tájon el?

Bár hova néztem, — s merre tekinték, szemeim mindenütt csak egyet olvastak:

A napnak piros, búcsú fénye, szerelmet rajzolt az égre, — minden kis falevélre szerelem valaírva; — szerelmet zúgott oly mesés szépen az ingó lomb s a suhogó bokor; — s fáradatlan útjában a hegyeken le, szerelmet csevegett a patakzó csermely; — szerelmet zengett oly’édesen a madár, hogy a remegő lég gyönyörrel telék meg vele; — az eget és földet szerelem árasztá, — s szerelem hatotta át dobogó keblemet.

Előre sieték, Andorffy Miklóst és nagynénémet a kastélyt környező sűrűségben hátrahagyva, hogy érkezésüket hírül vihessem, — s óvatosan, hogy idő előtt senki észre ne vegyen, léptem a kastélyba.

Mintha az egész nagy épület lakatlan lett volna, oly mély csend fogadott a homályos folyosón.

Szivem csaknem hallhatókig dobogott, — pár perczig habozva tétovázók, nem tudva eltökélni merre, kihez forduljak.

De nem késhettem soká, — mert a váratlanul felnyílt ajtók egyikén, a báróné és fia előmbe siettek.

Uj rendülés, uj gyönyör várt reám, — szerettem volna leborulni az illetődött arczú angyal előtt, hogy hálát adhassak boldogsá-gomért, — de ő keblére ölelt, velem együtt sirt és zokogott, — mi keblét e pillanatban feszité, csak könyeivel fejezhette ki.

Oh hogy tehetted fel szivemről, hogy fiam boldogságát gátolni tudnám, — hogy leányomnak el ne fogadnálak? — szólt végre miután első izgalma lecsillapult. — De mit- sem tesz, — még jobb így, — most legalább meggy őződhetel, hogy azt, kinek fiam boldogságát köszönhetem, — azt, ki férjemet visszahozta számomra, — mint sorsom béke angyalát, teljes szivemből áldhatom.

Ez már túlságig sok vala, — választ adni képtelen voltam, — mert hisz szó úgy sem fejezhette volna ki a mély hálát, melynek ér-zetében lelkem szinte lesülyede.

A viszontlátás pillanatait a férj és nő között, könnyebb képzelni, mint leirni — mintha mind azt, mit egymást oly soká nélkülözve veszitének, egy este vissza akarták volna nyerni, az elégültség és gyönyörnek vége hossza nem volt — kevés perez alatt, egész kaötély örömmel telt meg.

S midőn a közörömben a boldog szülők oly mélyen illetődve áldák meg mindketten fióknak szerény választását, — álomnak tetszék a szent pillanat. — Mit mondjak még tovább?

Sok év múlt azóta el, mióta az oltár előtt álltam, — éltemnek angyalai: kis gyermekeim, mosolygó arczaikkal játszanak körültem — múltam legszebb álmainál, szebb Ion a valóság, — s néha még is úgy tetszik, mintha mély boldogságom csak szép álom volna.

Ha ajtóm nyílni hallom, — és ő belép, — úgy tetszik most is, mintha szép holdkirályomat, — mintha éltem gondviselését látnám, — mintha megszokni a boldogságot soha nem lehetne, — mintha mindig uj, és mindig szép maradna, hogy mennyországom neki köszönöm — s könyek töltik szemeimet, — s leborulni szeretnék, hogy hálámat Isten irgalmáért ihlett, áthatott szívvel tanúsíthassam.

Vége.