I. A mi fegyverünk.

Minden teremtésének adott az Isten valami eszközt, hogy a lételére szükségeseket megsze­rezze, és valami fegyvert, a melylyel magát és övéit védelmezze; ha egyebet nem, adott neki ösztönt, melynek segélyével megérzi ellenfelének közeledtét, mikor ez még távol van, hogy elrejtőzhessék, vagy menekülhessen előle; egyedül a nőnek, Isten legdicsőbb alkotásá­nak, a teremtés remekének, nem adott az Isten semmi fegyverfélét; védtelenül tette ki az élet rengeteg sivatagján, a teremtmények leghatalmasbja: a férfi mellé! Hogy tehette és miért tette azt az ő végnélkül való igazsága?

Miért? azért, mert azt akarta, hogy az ember a teremtések legtökéletesbjévé képezze magát, hogy a férfi méltó legyen a világ uralmára.

A nő védtelensége az ő fegyvere; Isten a jámbor bárányt a hatalmas oroszlánnak adá élettársul, a szelíd galamb a napvilággal szembe szálló sasnak lőn édes testvére. Csak akarnia kell, és a szelíd, védtelen testvér ki van fosztva atyai és anyai örökségéből: az égi és földi javak élvezetéből; csak akarnia kell, és a nő, a teremtés legszebb remeke, a férfi leg­szánandóbb áldozatja lesz; van hozzá ereje és van fölötte hatalma, és mindamellett nem teheti; Isten csudálatos mindenhatóságának és magasztos szándékainak egyik bizonysága vagyunk mi nők; hivatásunk az, hogy a föld urának erejét a vadon féktelenségtől megóvjuk, hogy mindenek felett diadalkodó hatalma a nemes indulatok virághimes partjai közé legyen szoritva, a földi mindenhatónak a tehetetlen nő lőn testvérül rendelve! A ki a földet vasra tudja verni, a szelet és vizet járomba fogni, a ki a villámot postául feszítette ki a világ egyik sarkától a másikig, a ki év- és ember ezredek verejtékes alkotásait egy percz alatt porrá tudja zuzni, az kénytelen megosztani hatalmát egy tehetetlen teremtéssel, egy nővel, azért, mert ez testvére, élettársa, és azért mert védtelen.

Ő nem kapott istentől egyebet egy származéki levélnél, ebben ki van mondva, hogy ő a Teremtő édes szülöttje, és most csak rajta áll, hogy a hatalomnak kiessék kezéből a fegyver, és őt, a védtelent ismerje el uralkodótársul; e származéki levél értelmét mindenki elismeri, és mindenki meghajol előtte, a ki el tudja olvasni; az ő feladata csak az, hogy a világ el tudja olvasni, és ő maga ellenkezőt ne hirdessen, mint a mi abban mondva van felőle.

E származéki levél a mi szépségünk, mondja a közönséges elme, és közönséges értelemben véve e szót, csakugyan ugy van; a mi szépségünk biztosítja állásunkat és szerez nekünk első rendü hatalmat és befolyást a társadalomban.

Csak arra nézve térnek el a tisztultabb elmék a közönséges fölfogástól, hogy mit értünk e szó alatt: szépség.

A közönséges elme csak is a külső bájakat ruházza fel e kitűntető czimmel; látja, hogy egy szép arcz átalánosan tetszik, körül van véve hizelgőkkel, hódolókkal, és egy kis ügyesség mellett hány fiatal elmét tud megzavarni, sőt, ha a szerencse is kedvez neki egy kicsit, még férjre is tud szert tenni, csupán csak „szép szemei”-vel.

És a szépségnek ilyetén felfogása még táplálékot nyer azon körülmény által, hogy azon nők között, kiknek ilyen külső szépség jutott osztályrészül, többen egy ideig maguk is azt hiszik, ez az élet legdrágább kincse, a boldogság legbiztosabb záloga, és ifjuságuk egész ideje alatt nem tesznek egyebet, csak azt ápolják és tanulmányozzák és tüntetik fel ezer meg ezer alak­zatban. Ismertem én olyan nőket is, a kiknél az önimádásig fokozódott a szépségökben való gyönyörködés; soha sem gondoltak egyébre, csak arra, hogyan öltözködjenek és fésül­ködjenek, mosolyogjanak és járjanak; tökéletesen meg voltak győződve arról, hogy ez hozza meg számukra és tartja meg halálig az ő földi boldogságukat.

És ismertem anyákat is, a kik kiválólag ilyen irányban nevelték leányaikat; megismertették őket már jókor mindazon külsőségekkel, melyek által szembe lehet tünni, nagy korukban pedig fölékesitették őket a divattárak és ékszerárusok minden kigondolható cziczomáival, körülvétették őket egész seregével a rajongó és jómódu ifjonczoknak, szivök uszott az örömök tengerében, és néhány évi ilyetén meghurczolás után boldogok voltak, mert elérték, a mi után évek óta anyai kitartással törekedtek: leányuk szépsége kivivta magának a legszebb diadalt, egy gazdag férjet.

A legszebb diadalt? de meddig tartott e boldogitó hitök? legfölebb egynéhány évig! Mert csakhamar meggyőződtek ők is, leányaik is, hogy az a férfi, a kit pusztán külső érdekek által lehetett meghóditani, nem képes boldoggá tenni egy nőt; és meggyőződtek arról is, hogy az ily módon meghódított férj szerelme csak olyan, mint az a szín, mely a ruhakelméket széppé teszi: lekopik, magunk sem tudjuk mitől, ellensége minden szellő, minden napsugár; és meggyőződtek arról is, hogy a külső szépséggel lehet ugyan meghóditani, de nem örök időre magunkénak mondani egy férfi szivet. És midőn azt megtudták, vége volt az szép ifjukornak, vége a boldogságnak és előttük állt a rideg, örömtelen jelen és egy még ridegebb, még örömtelenebb jövő; örökre hozzá voltak lánczolva oly férj sorsához, a ki őket nem szereti; szomoru, szánalomra méltó állapot, és nincs a kit érte okolni lehetne, hanem ha önnön magukat, a mi borzasztó, vagy a tulajdon édesanyát, a mi még százszorta borzasztóbb! És mindez azért, mert azt hitték: a külső szépség az, a mi a nőnek igazán hatalmat ad a férfi felett.

A puszta szépség tehát nem fegyverzi le ellenségünket, nem véd, nem biztosít boldogságról, nem óv boldogtalanságtól; hanem igen is teszi azt egy másik tulajdonunk: a lelki szépség.

A külsővel legnagyobb részt tökéletes öszhangzatban van a belső; a ragadozó állatnak vad a külseje, mig a szelid galambnak külseje is megnyerő. Milyen kedvesek a kicsiny éneklő madarak, és milyen üditő illatot terjeszt a bübájos virág! Igaz, vannak mérges virágok is szép külsővel, de ezek csak ritka kivételek a természetben, átalános szabály az: milyen a lélek, olyan a test.

Épen igy van az a nővel is; ennek - bármit mondjanak is ez állítás ellen - nem csak külseje, de szive, lelke is szebb, és nemcsak alkatára, de érzésére nézve is gyöngédebb a férfinál; és ez az, a mi hatalmat biztosit neki az idősebb és erősebb testvér mellett.

A gyöngédség, a szelidség, a szívbeli jóság az, a mi minket a föld valamennyi teremtései fölött megkülömböztet és befolyást szerez az életben, nemcsak a hatalmas testvér mellett, de felette is.

És e hatalom nem mulékony, mint az, mely a külső szépségből veszi származását, mert a lélek hatása ez a lélekre, és minél kevesebb földi van valamely érzésben, annál maradandóbb.

Az ellentétek vonzzák egymást; a természet ezen törvénye az emberre nézve is erőben van; avagy ki nem tapasztalta még közülünk, hogy a legszelidebb lelkü leány egy bátor, merész férfiban, és viszont egy eleven, heves vérmérsékü leány egy jámbor, a légynek sem vétő ifjuban találta lelke ideálját?

Csakhogy az olyan nagyon jámbor lelkü ifjak a ritkaságok közé tartoznak, és ez bölcsen van igy a teremtőtől; a ki uralkodásra van hivatva, annak erősnek, bátornak és vállalkozónak kell lenni.

És épen azért kell a nőnek szelidnek, gyöngédnek és jónak lenni, hogy a bátor, erős és vállal­kozó férfinak ellentéte és ezáltal társa; legyen ez állítja helyre az egyensulyt a természet rendjében, és épen ez által hat ő a férfi erős lelkületére; fegyvere az ő fegyvertelensége, az ő gyöngédsége, az ő szelidsége, az ő jósága.

Mind e nemes lelki tulajdonok pedig egy szóban foglalva: szeretetnek neveztetnek.

II. A szeretet bimbói.

„Én vagyok a szeretet”, mondá Isten és a teremtés nagy mindensége évezredek óta visz­hangozza e szent igazságot, de senki sem hirdeti ezt olyan világosan, olyan fenségesen a teremtés nagy mindenségében, mint a nő: Szivébe van ez neki letéve, születésétől fogva hordozza ő azt magával, földi rendeltetése ez neki és mennyei megváltása. Utolsó alkotása ő a Teremtőnek, de hogy el ne szakadhasson soha az atya és gyermekei, a teremtő és teremtés közti lánczolat, a kiosztott földért egy darab mennyországgal lett a nő kárpótolva, és ez égi adománynyal szivében csak rajta áll, hogy az utósóból első váljék.

Minden élet szeretet után sovárog, a lélek levegője ez, a boldogság virágfakasztója, a nemes tulajdonok és örök dicsőség édes anyja és felnevelő dajkája, és ez üdvösséges áldás a nő szivébe van kiválólag letéve.

Szeretet a nap, mely világit, a tavasz, mely éltet, a dal, mely fölvidít, és a köny, melyet öröm fakaszt; szeretet az ír, mely sebeket gyógyit, az ész, mely remeket mivel, és az ima, mely az égbe száll; szeretet a szem, mely bölcsőnknél viraszt, a csók, mely szivet felgyulaszt, a láng, mely borostyánt terem, a frigy, mely családot köt össze, a kő, mely drága sirt jelöl, az üdv, mely Istenhez emel, és ez mind a nő szivében van letéve.

Aludjék ki a szeretet és egyszeriben éj borul a mindenségre; a nap sugarai fent az égen nem oszlatják el a sötétséget a földön, mert a szívekben volna ez. És legott felszabadulnának ismét az alvilág éjféli szörnyei, a gonosz pártot ütne a jó ellen, az erény földönfutóvá lenne, és az ember oda sűlyedne vissza, a hol volt; mielőtt a szeretetet ismeré: állatok közt első.

És hogy ez nem történik, nem történhetik: az tisztán a szeretet, azaz tisztán a nő érdeme. Mert a nő és a szeretet csak két különböző szó - ugyanazon egy fogalomra.

Ne kicsinyeljétek tehát a mi boldogságunkat azért, mivel mi áldozattal szerezzük meg azt; az áldozat csak akkor fáj, ha nem örömest hozzuk; szivből hozva, édesebb ez az uralomnál, és boldogítóbb mindennél a világon, mi pedig csak szeretetre születtünk.

Csak nézzük a nő egész életkörét, bölcsőtől a sirig; nézzük a kicsi leánykát. Még nincs egészen másfél éves, csak néhány szavat gagyognak még ajkai, gondolatok nincsenek még gyönge elmécskéjében, és midőn eluntában nyugtalankodni kezd, az anya egy kis bábut készít neki, ölébe teszi, és a kedves kicsi lányka nem unja magát többé, félórákig eljátszik a „babá”-val, szivecskéjéhez szorítja, álomba ringatja, ölelgeti, csókolgatja, apró kenyérmorzsákat tart szája elé, szóval alig pirkadó életében már a szeretet meleg sugarai rajzolódnak le; honnan veszi ezeket e piczike sziv?

Azt mondják tán, csak értelem nélküli majmolás ez, gépies utánzása azon szereteti cseleke­deteknek, melyekben maga is az édes anyától részesül? Nem! mert hát miért nem tanulja el a figyermek is e szereteti cselekedeteket? avagy ez kevésbbé részesül ezekben a leánykánál? És mégis annak zajosabb, nyugtalankodóbb játékszerek, trombitácskák, ostorkák sat. kellenek, a csendesen nyugovó kis babát messze elrugja, elhajítja magától. Honnan e különbség e két lélek közt földi életöknek első hajnalhasadásakor, hanem ha onnan, hogy azonnal öntudatlan állapotban is utat talál az anyai szeretet a kicsi leány szivbe és ott, mint a hazai földbe vetett mag: legottan gyökeret ver és nő és fejlődik igaz természete szerint, mig a figyermek szivében ugyanaz a szeretet nem bir egész teljességében megfoganni, hanem szüksége van egy későbbi uj ojtásra, egészen ugy, mint mikor egy idegen hajtást meg akarunk honosítani.

És a két lélek im ezen öntudatlan kétfelé hajlása folyton tart a fejlődési évek valamennyi korszakaiban. Mikor a kis gyermek négy-öt-hat éves, a fiu ugrándozik, szaladgál, tépi a ruháját, elbukik, megsebzi magát - mig a vele egy idős leányka kis távolságban áll tőle, nézi játszótársa pajzán kedvteléseit, néma bámulattal, de a világért sem utánozná; és ha a fiu nógatására részt vesz is azokban egy ideig, csak nézzük őt ilyenkor figyelemmel, és azonnal észreveszszük, mennyi megerőltetésébe kerül ez neki, mennyi önfeláldozásra van szüksége, hogy ő is igy játszszék! Egész valója mutatja, hogy csak a fiu kedveért teszi ezt, és csakhamar megunja, abban is hagyja, és mikor távozik, a kedves gyermekarcz olyan bus, olyan levert, míg a bábozás alatt órák hosszáig el tud ülni egy helyen, ruhácskát varrni számára, felöltöz­tetni, eltársalogni, elmulatni vele, szereteti jelekkel elhalmozni.

És még sokkal inkább tünik ki e lelki különbség, mikor a fiu- és leánygyermek együtt játszva, az első megsebesiti magát egy kicsit. Oh, mint sajnálkozik a kis leányka, és mint ügyekszik őt megvigasztalni! Bekötözgeti a sebet, könyeket hullat egy vércsepp láttára, mig a megsebesült fiu föl sem veszi az egészet és percz mulva ujra kezdi a pajkos játékot; nem az öntudatlan szeretet nyilvánulása-e ez a leánygyermek szivében?

És mikor az ilyen két kicsi gyermek összevész! a fiu egyre üti, a leányka egyre kéri, csak ne bántsa! a fiu elkergeti magától, a leány ujra fölkeresi, engeszteli, pedig bizonyára nem ő, hanem a fiu volt a meghasonlás oka, bizonyosan ő ütött reá először.

Azt mondják tán erre: innen e megalázkodó szelidség, mert tudja, hogy a fiu erősebb nálánál? De ez nem ugy van; ha szeretet nem müködnék e kicsi szivben, haragnak kellene támadni abban a meg nem érdemlett méltatlanság miatt, a harag pedig vak indulat! Bizonyosan vissza­ütné, és kétségtelen megverettetése esetében kerülné a fiu társaságát; de a kicsiny leányka mindebből semmit sem tesz, visszatorlás nélkül türi bántalmazását, és ha elkergeti is a szilaj játszótárs, bizonyosan ő az, a ki ismét fölkeresi, ő, az ártatlanul szenvedő! De hiába, szere­tettel van e kicsi sziv szinültig megtöltve, születése órájától.

Még néhány év és a két játszótárs nem keresi fel többé egymást, mindkettőt iskolába fogják, de a lelkökben szunnyadó hajlamok már határozottabb alakot öltöttek; a fiu már terveket sző, a lányka már andalogni tud; szabad óráit a fiu élénk játékokkal tölti, lapda, kard, sárkány, rögtönözött szinpad, hógömbök vagy a sima jégtükör szórakozásainak eszközei; míg a leányka szivesen mulat otthon, segit a ház körül, boldog, ha a konyhában dolgot adnak neki, legboldogabb pedig akkor, ha testvéreinek segitségére lehet valamiben. És talál is módot, hogy segitségökre lehessen! A szilaj fiu rendetlen, szélylyel hányja könyveit, ruháit, de ő rendszerető, szépen összerakja a könyveket, a ruhákat, és mikor a fiu csinyjeiért egykor-máskor ebédet nem kap, a hű hug könyek közt költi el a magáét, és igy sem egészen, a felét az asztal alá lopja, begöngyölgeti papirba és kiviszi testvérének, ugyanazon fitestvérnek, a ki őt örökké faggatja, csufolja, felboszantja, de a kit ő mindennek daczára ugy szeret.

És mikor az ily leánygyermekek együtt vannak, miből áll játékuk! sütnek, főznek, egymást átkarolva sétálnak, elbeszélik apró élményeiket, aztán ujra játszanak; most már jobban neki bátorodnak, lakodalmasdi járja, egyik a menyasszony, másik a vőlegény, és nem mutatja-e ez is, hogy e kisded, gyönge szív tele van szeretettel? Miért nem játszanak a fiuk is maguk között „lakodalmasdi”-t?

Egyik feltünő jelensége az ilyen leányszivnek, hogy mikor az ártatlan kedvtelésekben neki­hevült, ugy szeret papolásdit játszani; emlékszem, mikor én 9-10 éves voltam, ebben telt legnagyobb kedvem; magamra keritettem egy nagy kendőt, fölálltam egy székre, és beszéltem a velem egykoru hallgatóságnak össze-vissza mindent, a mi a templomban hallott szónokla­tokból emlékezetemben maradt, és épugy tettek és mulattak rajta többi társaim; de sohasem tapasztaltam, hogy figyermekek valami különös mulatságot találtak volna ebben.

Egy másik feltünő jelensége az ilyen gyermekszivben az a, lehet mondani: magasztos illedéki érzés; arról, hogy mennyi gondot fordit egy leány magára, és hogy a csín és tiszta­ság ösztönképen nyilvánulnak benne, ezuttal nem szólok, hanem amit nem lehet elhallgatnom, mert ez mutatja, milyen tiszta az a leánysziv és mennyire különbözik az már eredetiben is a fiuétól, az az ösztönies ovatosság mindattól, a mi az illedékkel össze nem férhet; mint vigyáz, nehogy a szél lengeteg ruhácskáját meglebbentse, nehogy ajkain egy mocskos kifejezés kiszaladjon, melyet pedig sokszor van alkalma fitestvérétől hallani; és midőn végre az utczán valamely illetlen bánásmódot tapasztal valamely neveletlen fiutól, mint szégyenli magát önmagától, és milyen undorral panaszolja el e botrányt édesanyjának, vagy meghitt barátnőjé­nek! Azt, hogy valamely pajkos ismerőse erővel megcsókolja, még csak meg tudja neki bocsátani, de egy illetlen érintését nem tudja neki elfelejteni soha.

Igaz, vannak pajkos leánygyermekek is, élénk, nyugodni nem tudó természetek, de ennek legnagyobb részt szülei elkényesztetés, vagy czéliránytalan nevelés az oka; magára hagyatva is a női szelid, gyöngéd jóság a kicsi leánygyermekben is tisztán tükröződik, czélszerü nevelés mellett pedig szinte szemlátomást bontakoznak ki előttünk mindazon nemes lelki tulajdonok, melyeknek egyetlen gyökere a szeretet.

Nézzük őt a gyermekszobában, ő tartja fön a rendet; nézzük őt az utczán jártában, milyen kedves, milyen vidor és mégis illedékes! és nézzük őt csendes magányában: legfőbb ohajtása, bár csak nagy leány volna már, hogy ő is olyan szorgalmas lehetne, mint édes anyja, hogy jobban megmutathassa a szüléknek, milyen nagy az ő szivében a szeretet.

Ezzel fekszik le, ezzel ébred föl.

III.A hajadon.

Még néhány év és a gyermekből hajadon lesz, szép, kedves teremtés, a melynek látása sziv­nek szemnek jól esik; csupa vidámság, csupa jóság, csupa gyönyörüség.

„Szép, kedves teremtés” mondám, de nem azon értelemben, a mint azt közönségesen veszik, hanem abban, a miben azt igazán venni kell.

Szó sincs róla, igen előkelő isteni adomány a szépség; de csak akarnia kell, és minden leány birtokába juthat ez adománynak: csak a léleknek kell olyan szépnek lenni, mint a milyen azon leányé, a kire én, e sorokat irva, gondolok, és bizonyosan nem lesz müvelt lelkü ember, a ki gyönyörüséggel nem nyugasztja rajta tekintetét, és örömöt nem érez közelében.

Már pedig mennyivel nagyobb diadal leányra nézve a müvelt lelkü férfi tetszése ama sereg széptevőnél, kik, mint a legyek a czukorsütemény körül, örökös unalmas egyhangusággal donganak, és mindezt csupán azon szándékból, hogy egy-egy kis édességet elorozhassanak onnan, és azon eredménynyel, hogy - foltokat hagynak maguk után.

A valóban müvelt lelkü ifju más szemmel nézi a leányt; ő is észre veszi az arcz többé-kevésbbé szabályos vonásait, de ő mélyebben tekint; az ő szeme a szivet, a lelket keresi e vonásokban, és ha azt talál nemeset és jót és tisztát, akkor az első pillanatra szabálytalanak tetsző vonások is egyszeriben mintha csak más alakot öltenének; e szemek tulvilági jóságot sugároznak reá, ez ajkakon a nemes lélek szelid nyájassága mosolyog, ez arczokon a tiszta sziv igénytelen önelégültsége látszik meg, és a szerénység és egyszerüség, a munka- és tisztaság­szeretet eszményi bűbájjal vonják körül egész lényét.

Ki kérdi az ilyen leánynál, ha szép-e? lehet-e ilyen lélek mellett nem szép? És mennyivel mélyebb és tartósabb a kedves benyomás, melyet ő tesz, a világ minden külső szépségénél, minden fényüzési czikkjeinél!

Ezt a szépséget pedig minden anya szerezheti leányának; nem is kell azt szereznie, megvan az már a női szivben, csak föl kell költeni a jó és nemes tulajdonokat, a melyek a leányszivben szunnyadnak, csak igazán müveltté kell képezni, és minden anyának lesz ilyen áldása, ilyen boldogsága leányában.

Müveltség! hányan nem hangoztatják napjainkban a szót, de hányan tudják annak igaz értelmét és valódi értékét!

„Neveljük leányainkat” mondja minden anya és ez alatt egynémelyik azt érti, vetköztessük ki leányunkat természeti hajlamaiból, erőszakoljuk bele e szép és hajlékony lelket ugynevezett saloni modorokba, azaz feszes külsőségekbe, mint a hogy a ruganyos fiatal testet merev füzőbe szoritják; és mindkettőnek ugyanazon eredménye van: betegségeket fejtenek ki, az egyik a testet, a másik a lelket teszi beteggé.

Neveljük leányainkat, mondják az ilyen anyák, és azon kezdik, hogy kényszeritik leányukat idegen nyelveket tanulni akkor, mikor még saját édes anyanyelvén sem tud gondolni! És az eredmény az, hogy megtanulja ugyan az idegen nyelv szavait, de csak szavak tapadnak emlé­kezetéhez, gondolatok és eszmék nem nyomódnak le emlékében, és a vége az, hogy egész életén át csak beszélni tud, de gondolkodni nem; csak emlékezet vagy hallomás után beszél, neki magának soha sem támad egy eredeti gondolata, vagy ha igen, olyan fonnyadt az és halálravágyó, mint az a szegény növényke, mely egy a széltől kopár sziklára vetett mag­szemből kelt ki.

„Neveljük leányainkat” mondja az ilyen anya, és a zongorához fogja, mielőtt még érezni tudna, azaz mielőtt az érzést kellőleg kifejtették volna benne; és az eredmény az, hogy a leány megtanulja ütni a billentyüket, de gyönyört nem találhat benne, mert nem tudja érezni, a mit játszik; elzengi, a mit mások elébe kótáztak, sokszor a nélkül, hogy csak meg is értené; idő és fáradság tehát merőben el van veszve; sem a lélek nem gyarapodott, sem az izlés nem nemesbül az ilyen „nevelés” által.

Ki csodálkozhatik tehát azon, hogy az ilymódon müvelt, jobban mondva: elmüvelt leány nem tudja felfogni magasztos hivatását? hogy külsőség után kapkod, az élet mélyébe nem tud hatni és nem a lélekre valódi hatást tenni? ki csudálkozhatik rajta, hogy a hiuság vásárja az ő kedvencz szórakozása, a pillanatnyi érdek vágyainak czélja, az üres szépelgő kedvesebb előtte a müvelt, értelmes társalgónál és hogy a tükör belső titkos tanácsosa? és ki csodálkozhatik azon, hogy az ilyen leány utójára is boldogtalan? És még boldog, ha csak boldogtalan; én még azon sem csudálkozom, ha - végkép megfeledkezik magáról.

Igen is neveljük leányainkat, de jóra neveljük, és nemünk rendeltetésének megfelelő mó­don; és ez nem olyan nehéz feladat ám, sőt sokkal könyebb, mint a föntebb vázolt elmüvelés; megvan már a jónak csirája a zsenge leányszivben, és megvan benne a fogékonyság minden szépre, jóra és nemesre, csak ki kell fejteni, csak irányt adni neki; tanitsuk meg gondolkodni, tárjuk fel előtte az emberiség nagyságát és a természet csudáit, tanulja meg a történelmet és a természettudományokat, nem a tudás száraz merevségében, hanem az elmét megvilágitó és a szivet lelkesitő elevenséggel, szóval tanitsuk őt gondolkodni mindenről, a mit lát, és meglátni és felismerni, a mi szép és lélekemelő van a földön; és emeljük föl lelkét az éghez az erkölcsösség sugárszálain, hadd tudja meg az erény magas értékét és az ember gyarló végességét, hogy legott zsenge szivében gyökeret verjen benne az ő csekélysége és az ebből eredő szerénység és igénytelenség és béketürés; és szoktassuk és izleltessük meg vele a jótettek édes boldogságát és a szorgalom és munka erőtadó áldását, és végre tanitsuk őt azon nagy igazságra, hogy az egyetlen biztos szépitő szer a fris viz és a legfényesebb ékszer a tisztaság; ezek után csak arra kell még ügyelnünk, hogy mozdulatai természetesen fesztelenek legyenek és a mi részünkről is soha mást ne tapasztaljon, csak gyöngédséget és igaz anyai szeretetet, azután - ha van reá idő és tehetség - tanulhatnak francziául és zongo­rázni is és mindent, a mi szépet és hasznosat leány csak tanulhat, bizonyára csak előnyére fog válni; de ha semmi egyebet nem tanulna is, még ha tánczolni sem tudna, biztositom az anyákat, hogy leányuk azért szépnek, kedvesnek és szeretetreméltónak fog tetszeni és bizonyára boldogabb lesz mindazoknál, a kik tán sokkal nagyobb fényt üznek nálánál, de csak is ezáltal tudnak figyelmet gerjeszteni.

Az a leány, ki az én lelkem előtt áll (pedig az élet után rajzolok) olyan irányban van nevelve; de látszik is rajta, és az egész házon, melynek ő ad életet és derültséget; mondhatni, hogy ő kormányozza az egész házat. Mikor az anyának valami teendője jut eszébe, ő már megelőzte gondolatát, az anya észrevétlenül nyugalomba van téve, kissé roszul esik ez neki, mert ő is hozzá van szokva a szorgalmas munkához, de anyai szive mégis dagadoz az örömtől, mert mindenütt rendet, mindenütt vidámságot és tisztaságot varázsol elő az ő kedves „nagy” leánya.

Napestig meg sem áll, örökké munkás és örökké jókedvü; figyelme kiterjeszkedik mindenre, mindenkinek ő oszt parancsot; parancsot? nem, ő nem tud parancsolni, ő csak mondani tud, de ohajtásának egyszerü nyilvánulása elég, hogy parancskép teljesedésbe menjen, olyan hatással van az összes háznépre, a cselédtől kezdve azon kis madárig, mely asztalkája fölött olyan kedvesen csicsereg: ez is jóltevőjét ismeri és szereti benne; mindenkinek jóltevője ő, és senkitől sem vár ezért köszönetet; legédesebb jutalma, hogy milyen szép rend van körülette és az, hogy őt mindenki szereti.

Napestig meg nem áll és egyformán részt vesz a ház minden munkájában, a konyhában épen ugy, mint az éléskamrában, a nagymosásban épen ugy, mint a kenyérsütésben, és ez szerez neki tekintélyt a cselédek előtt, mert mindenhez ért és semmitől vissza nem huzódik, és mert ő is szereti őket; ő mindent szeret a világon, még azt a virágnélküli folyondárt is, mely olyan bensőségesen oda fonódik az ablak elé tüzött zsinegek köré, hogy ne szeretné tehát azokat a szegény cselédeket, a kiknek olyan szomoru sors jutott, hogy mindig csak másoknak élnek, idegenek közt, mások akaratja, szeszélyétől függve, bántalmazásoknak kitéve!

Mit? ez a leány tehát örökké dolgozik, egyre dolgozik, és lelki müvelődésére, nemes szórakozásra semmi gondot és időt nem fordit? Oh dehogy! egyre müveli magát és a szórakozásokra is elég jut idejéből; mert igen alaposan tanulta meg és alkalmazza az élet azon megbecsülhetetlen arany szabályát: „oszszuk be czélszerüen időnket”, és „egy perczet se hagyjunk abból hiába elveszni.” Ez aranyszabály pontos követésénél fogva minden nap zongorázik, minden nap tanul valami ujat, és még arra is van ideje, hogy ami olvasása, vagy élményei után gondolatai vagy eszméi szülemlettek, naplójába jegyezze. Az idegen gondolatokat azért, hogy el ne felejtse, a magáéit pedig, hogy alakot adjon nekik; ő nem szereti a rendetlenséget, sem a szobájában, sem ruhaszekrényeiben, sem pedig fejében.

Az öltözködésről nem is szóltam, mintha ez nem is fontos tárgy volna egy fiatal hölgynél! Dehogy nem; az a nő ki elhanyagolja magát, és külsejére nem fordit elég figyelmet, gondat­lanul elékteleniti a szépség drága kincsét, a mit Istentől ajándékul nyert, és ha visszataszitó a szertelen fényüzés, tizszerte visszataszitóbb még a lomposság legcsekélyebb jele egy nő külsejében.

Csakhogy az öltözködésre nézve is legtöbb függ az izléstől; jó izléssel biró hölgynek fél annyi idejébe és fél annyi pénzébe sem kerül az öltözködés és mégis sokkal szebb, sokkal diszesebb annál, a ki félnapokig elálldogál a tükör előtt, minden idényre a legujabb divat szerint a legdrágább öltönyöket készitteti magának, de nincsen müvelt izlése.

Az általam leirt nagy leány - nevezzük őt Eszternek - pedig sokkal alaposabban volt kimüvelve, semhogy rosz izlése lehetett volna; azért bár mindig a legegyszerübben volt is öltözve, mégis mindig olyan kedves volt, olyan finom választékkal tudta összeilleszteni a kelmék szineit egymáshoz és önnönmagához, hogy az emberek elfelejtették megkérdeni, ha valjon a legujabb divat szerint készültek-e öltönyei? Nem ő alkalmazta magát a divathoz, hanem megforditva, magához alkalmazta a divatot, és azért mindig öröm volt reánézni.

Néztek is reá sokan, megjelenése mindenütt figyelmet gerjesztett; ő persze keveset tudott arról, és még kevesebbet törődött vele; minden tizenhét éve mellett szive egész gyermeteg egyformaságban dobogott hókebelében; vágyai nem repülték át a szülei ház küszöbét, és ha tetszeni ohajtott, még mindig azért volt ez, mert szerette az embereket, és mert minden fiatal, nemes hajlamu szív örül, ha jó véleményt gerjeszt maga iránt; de feltünni, bámultatni, nem volt ohajtása és egész nyugodtan tette magának azon megjegyzést házi vagy nyilvános vigalmakban, ez is, az is sokkal szebb nálánál.

A fiatal emberek nem látszottak egy véleményben lenni vele e részben, mert minden kitelhető módon kitüntették, és tánczosokban valóban nem volt hija; de azért kevesen bátorkodtak a csélcsap széptevők módjára bókolni neki; minden egyszerüsége mellett, vagy épen azért, valami fenséges volt egész lényén, a mi tiszteletre kénytetett, és a ki, nem törődve ezzel, - mert fájdalom, olyan fiatal emberek is vannak - mégis neki vágtatva, üres szóvirágokkal, ugy nevezett hódolgatással merészkedett körülette forgódni, az ilyen embernek nem igen felelt semmit, hanem csak ránézett tiszta, érzelemtelt szemeivel, és e tekintet elég volt, hogy nem folytatta tovább izetlenségeit. És tudom, müvelt fiatal olvasónőim egyetértenek velem abban, hogy az a leány, akinek ilyen üres szivü emberek üres bókolgatással alkalmatlankodnak, leg­nagyobb részt maga oka annak; a ki kedvét nem leli az effélék meghallgatásában, mindig talál magához illő módot és eszközt, távol tartani magától az ilyen üres szivü szélkergetőket. A kit igazán untatnak, meg is van kimélve tőlük; a legvakmerőbb uracsot is visszarettenti egy méltóságteljes tekintet egy jól nevelt, müvelt hölgy szeméből.

IV.Ég és föld ölelkezése a szivben.

De a föld is követeli jogait, az a sziv, mely eddig boldog nyugodtan hordozta magában érzelmeit, lassan-lassan szorongani kezd, alaktalan, ismeretlen érzések szállnak föl belőle, tiszta, tündöklő athomok, mint a milyenek a tenger fölött rengenek, csendesen nyugodtában. Ki sejthetné, hogy e finom, a nap sugaraiban rengő parányok ádáz viharok és halálvészes förgetegek alkatrészei?

A párázatok összébb vonulnak, az alaktalan érzésekből vágyak lesznek, a nyugalom meg-megszakad a fiatal szivben, az éj csendjében uj, soha sem látott képek jelennek meg, fényes földöntuli szépségekben tündöklő alakok, a melyek megszólalnak sphaerák danájához hasonló bübájos hangokon, elzengik előtte az élet boldogságát, a nő rendeltetését; és a fiatal leány elandalogva, elragadtatva hallgatja ez igézetes hangokat; minden csepp vére édes reszketésbe jő, a lélek előtt az ég kapui nyilnak meg, a sötét éjszaka nappallá lészen, a föld tündérvilággá derül, és e tündérvilág közepén egy férfi áll, egy dicső, fényes, üdvözitő lény, feléje nyujtva két erős kezét, reászegezve sugaras szemét, mely vonz és kér és hivja szüntelen, hogy váltsa meg egy rideg élettől, mert e tündérország mind övé, e fény és báj megannyi dicsőség, számára tartva fen, de mit addig nem érhet el, mig egy tiszta szivü, angyallelkü lány szerelme nem ragyog reá.

Mindezt látja, hallja, érzi ez a fiatal lélek, és érzi azt is, hogy ez neki is üdvösség, mert az ő szive is tele van földöntuli boldogsággal, de őt is mintha igézet fogta volna meg, minden lehetne és semmi, nő lehetne, áldást és örök tavaszt elővarázsló élettárs, ha ez igézetet szerelem feloldaná.

És midőn magához tér ez andalgásból és elfoszlik körülötte a tulvilági bájos fény, éjféli sötétség veszi körül, csak a holdvilágnak egy-egy halvány sugara leng párnája fölött, szomorun, mint elhaló sohaj.

És a leány gyakorta néz az égre föl, s a sok csillagon tévelyegve elmereng, csak néz s mereng, ott fenn keresve azt, a mi huzza őt ugy ég felé.

Ez igy tart hetekig, nem tudja senki sem, az anya is csak annyit lát, hogy lánya arcza halvá­nyabb, de azért szorgalmas és mindenkihez jó, csak néha-néha kél egy bus sohaj szoronkozó kebléből. Ki kérdi, mért sohajt egy ifju leány? Oly busan szól a kis madár, oly hervadt már a rózsaszál, oly sok jó ember éhezik, van elég ok a sohajra, oh van, oh van!

De egyszer csak megrendül, elhalványul és aztán mélyen elpirul; szive elszorul, szeme nem lát, füle nem hall, a föld, a melyen áll, a világ, mely körülötte rajong egy tengerré válik, egy hánykódó, elnyeléssel fenyegető tengerré, de a melynek habjai megannyi édesen ölelő karok, és zugása a legszebb zeneszónál szebb.

Épen társaságban van, már jóideig folyt a vidám táncz, midőn egy ifjut pillant meg, egy ifjut, a minőt még nem látott soha, olyan szép, olyan férfias, olyan ellenállhatatlan.

A csillag az, mely ugy mosolygott reá, a tündérlény, mely tőle esdett megváltást! A csillag leszállt a földre, a tündérlény egy élő valóság, egy tekintet reá megmondja ezt neki, és egy tekintet tőle az életet átalkotá.

Ez a szerelem! sugja neki szive édes, kinos reszketéssel, és egész lénye viszhangozza előtte: ez a szerelem, az első isteni szerelem, a leány földi megváltása!

Oh, mint szeretne oda repülni hozzá, odaborulni lábához, és megmondani neki, a mit érez, mióta meglátta, mióta megtalálta, őt, a kit az ég az ő számára, az ő boldogságára a földre küldött.

Ezalatt egyre foly a vigalom, a fiatal párok vigan lejtve lebegnek körülötte, ő is lejt a többivel, az ő arcza is ragyog az örömtől, oh de mi más az ő öröme a többiétől! őt a szerelem angyalszárnyai hordozzák menyországi tájakon. Keveset lát ő immár abból, a mi körülötte történik; az ő szeme, az ő lelke csak az ismeretlen ifjut keresik.

Egyszerre csak látja, hogy az ifju közeledik hozzá; oh bizonyosan a szivéből kiáradó sugarak vonzzák őt hozzá delejes erővel! és egyszerre csak érzi, hogy az ifju karjai ölelik őt által; ah és milyen öleléssel! nem földi ölelés ez; ilyent csak a lélek érez, midőn angyal karjai általfogják, hogy elvigyék a menybe.

Csakugyan azt hiszi, hogy ő meg van halva, vagy egészen lélekké válva.

De az ifju szól hozzá, és neki felelni kell, és figyelni szavaira; és minél jobban figyel, annál boldogabbnak érzi magát; ez ebben sem olyan, mint a többi; ő is szépeket mond neki, de mi egészen máskép hangzanak ez udvarlási szavak, mint azok, a miket eddig hallott! Ezek a szivből fakadnak és a szivhez tapadnak. És a tikkadt virágnak a harmatcsepp nem olyan édes, mint Eszternek a hizelgések ez ifju ajkairól.

Most már tudja, hogy nem csupa lélek, tudja, hogy itt van a földön, tisztán lát mindent, a mi körülötte történik, de boldogabbnak érzi magát, mint a megváltott lelkek az égben; és a körülötte lengő, zengő élet mind csak azért van, hogy megmutassák neki, milyen nagyon boldog ő; a legszebb, a legszeretetreméltóbb ifjut ő szereti.

Vége lett a vigalomnak, oh, de nem az ő boldogságának; az ifju engedelmet kért, hogy meg­látogathassa, és az anya habozás nélkül megadta az engedelmet; müvelt ifju volt, szelid ifju és jó családból, szép pálya küszöbén állott.

Az ifju élt a nyert engedelemmel, meglátogatta a leányt a szülei házban, és csak is annyit, a mennyit az illedék megszabott; és nem is volt szükség átlépni e határokat, a két ifju azért elég gyakran találkozott; tél van, minden házban vigalom, tánczestély és egyéb ilyen találkozási alkalom.

Nem szükség mondanom, hogy az ifju szerelmet vallott a leánynak; legott második talál­kozáskor elhangzott az örök szerelem szent vallomása ajkain, és a leány, oh a leány hogy ne viszonozta volna szive tiszta égő mélyéből e szent vallomást, mely az ő földi üdvét magában foglalta!

Oh, mily boldog órákat töltött most a lány! Leirni azokat nem lehet; földi szemek előtt csak szempillantásokra jelennek meg az örökkévalóság képei, szavakat nem lehet arra találni.

A tél elmult, és vele a vigalmak idénye, de nem a leány boldogsága; kevesebbet találkozott kedvesével, de azért mégis gyakran együtt voltak: leveleztek.

Senki sem tudott erről; mikor már mindenki aludt, a leány fenmaradt, megirta kedvesének, a mit egy nap ugy mint a másikon gondolt és érzett; nagyon egyhanguak voltak a levelek, mert ő egy nap ugy mint a másikon csak is kedvesére gondolt, napról napra forróbb szerelmet érzett, ilyen levelek legfölebb is az igaz szerető előtt nagy értéküek.

Hogy e levelezést még édes anyja előtt is titkolta, annak - ő szerinte - épen a szerelem nagysága volt oka. Valami kimondhatatlan keveset látott ő abban, hogy e szerelemről fogalma sincsen senkinek, még az anya sem sejti, különben bizonyosan szólt volna róla, holott ez őt olyan boldoggá teszi! Érezte, hogy ez önzés, sőt helytelenség, és még sem birt erőt venni magán; uralkodott rajta ez érzés, ellenállhatlan erővel. És minél inkább titkolta szerelmét, és minél ritkábban találkozott kedvesével, annál lángolóbb lett szerelme és annál tüzesebben fejezték ezt ki levelei.

De azért az ifju levelei még lángolóbb szavakban festették le előtte a szerelmet, és a kinos fájdalmat, melyet a gyér találkozás miatt szenved; e szenvedések napról napra nagyobbak lettek, hogy a leány könyeket ejtett a levelek olvastakor; de e könyek örömkönynyekké váltak, a mint a leveleket végig olvasta, mert rendesen azzal végződtek, milyen nagy lesz az ő boldogságuk, ha majd örökre egyek lesznek.

Egyszer azonban a könyek nem váltak örömkönynyekké; ismét levelet kapott volt kedvesétől, és a mint elolvasta, a papir kiesett kezéből, lassan-lassan aláereszkedett egy székre, és két kezével eltakarva arczát, sirva fakadt keservesen.

Tán a hangos zokogás a mellékszobába hallatszott át, mert midőn a leány levette kezeit szemeiről, anyja állt előtte, könyekkel szemében, édes anyai részvéttel jóságos arczán.

A leány nem birta el e jóságteljes részvétet, anyja lábaihoz borulva, ruhájába temette el arczát, de jobb szerette volna, ha a föld alá temethetné.

- Mi lelt leányom, édes, jó gyermekem? - kérdé az anya, és fölemelte leányát, átkarolta őt reszkető kezével, hogy letörölje könyeit; de a leány feje ellankadtan borult az anya kebelére és csak annyit rebeghetett:

- Bocsánat édes anyám! - azután elvesztette eszméletét.

Az anya ágyba fektette, költögette és midőn magához tért ájultából, fölvette a levelet, mely még mindig a földön hevert, elolvasta, azután megrázkódott, aztán oda tartotta azt az égő lámpa fölé, és percz mulva nem volt az más egy kis fekete hamunál.

A leány meredt tekintettel nézte e pusztitó munkát, és ugy tetszett neki, mintha az ő boldogságát égetnék most el, a melyből szintén nem maradt fen más csak egy kis feketeség a szív mélyében.

- Nyugodjál meg édes leányom! - kezdé végre az anya. - Tudtam, hogy ez igy fog történni.

- Tudtad? - kérdé a leány. Tovább nem szólhatott, de a lesütött tekintet kiegészitette e kérdést.

- Mindent tudtam, édes leányom; a hű anya szivével veszi körül gyermekét és azért azt is tudja, amit nem lát.

- Tehát te is hittél neki? - kérdé a leány - ugy-e bár, lehetetlen volt, nem bizni benne!

- Oh nem, édes leányom! - viszonzá az anya. - Én tudtam, hogy ez egy könyelmü fiatal ember és az a rózsabokor, melyben e szerelem előtted megjelent, a csábitás mérges kigyóját rejti; tudtam, hogy ez ember nem képes felfogni a női sziv magasztos tisztaságát; tudtam, hogy a te határtalan bizalmad felbátoritja őt, olyasmit kivánni tőled, a melytől a te tiszta lelked fel fog lázadni, azért - nem szóltam neked soha; a te fönkelt lelked biztositék volt nekem, hogy a mint megismered ez ember aljas gondolkozását, azonnal megnyilnak szemeid és megutálod.

- Oh, de szivem! Az a rettentő csalódás! - nyögött a leány, mialatt könyei ujra előfakadtak.

- Attól fájdalom, nem birtalak megóvni - mondá az anya szomoruan. - Sok éjt töltöttem sirással, de te nem szóltál hozzám e boldogtalan eltévedéséről szivednek, és én nem akartam erőszakolni bizalmadat. Ha valaha, ugy épen e korszakában az életnek, amelyben te vagy, édes leányom, szükséges a hü anyai tanács, és a sok szerencsétlen szerelem, mit fájdalom, napjainkban találni, leginkább onnan van, mert a tapasztalan fiatal szivek magukra vannak hagyva, hü tanács- és irányadó nélkül ki vannak téve az ezer meg ezer csáboknak, melyekkel az erkölcs és lelkiismeret nélküli férfiak őket körül hálózzák. Sokszor egy szótól, egy jóakaratu intéstől függ egy ilyen leány jövője, egész életboldogsága, de e jóakaratu intést senki sem intézi hozzá, és ő el van veszve. De más részt ha valahol, ugy ilyen körülmények közt szükség a legnagyobb ovatosság az anya részéről; mert a tapasztalatlan fiatal sziv szerelemnek veszi azt, ami csak az indulat föllángolása.

- Oh nem! - lehelé a leány.

- Hidd nekem édes leányom - viszonzá az anya nyugodtan. - Én ismerem a női szivet, magam is voltam fiatal, magam is kinos szenvedések árán jutottam e tudathoz. Az az érzés, a mi nem tiszteleten alapul, az nem szerelem, és mi tiszteletreméltó van e fiatal emberben? Szép szavakkal gyujtotta lángra gyanutalan szivedet, és az az érzés, a mi ily módon fejlődik, nem igaz szerelem. Tiszta érzés csak tiszta eszközök által keletkezhetik, és áldjad Istenedet, hogy csak ennyi szenvedést mért reád. Ettől meg nem óvhattalak, mert nem voltál hozzám nyilt bizalommal; titkolództál előttem, és most csak tenerődből kell kiemelkedned az égető fájdalomból; ki is fogsz belőle emelkedni, miként a Phönix, még nagyobb tisztaságban, mert lelked erős és a kinek lelke erős, ép és tiszta, ezt a szenvedések csak edzik, csak tisztábbá teszik; de ha én ki akartam volna erőszakolni bizalmadat, tartanom kellett attól, hogy csak annál magasabbra lobbantom e veszedelmes lángot.

Az anya elhallgatott, egy tekintet leányára meggyőzte őt a felől, hogy minden szava mélyébe hat e sajgó szivnek.

- Oh én nagyon vétkes vagyok édes anyám! - sohajtá végre a leány.

- Hogyan? - kérdé az anya ijedten - Tán még most is szereted ez ifjut?

- Oh nem! - válaszolá a leány önérzettel. - Nem szeretem őt többé, sőt mióta tapasztaltam, hogy nem becsülöm, ugy érzem, hogy soha sem szerettem.

- Ugy van, édes leányom, és hidd meg, ő sem szeretett téged soha. Az a férfi, a ki olyasmit kiván, a mit a világ előtt el kell titkolni, a mit önmaga előtt szégyenleni kell, az nem szereti e nőt. A kit igazán szeretünk, annak a becsülete drágább előttünk a magunk becsületénél, és még árnyékát is távul tartjuk tőle a világ balitéletének.

- Oh, érzem, hogy ugy van! - hagyá helyben a leány - és bár ki tudnám törülni emlékemből e boldogtalan tévedést!

- Azt az időre kell bizni, édes leányom; ez minden sebet begyógyit, még azt is, melyet az ugy nevezett első szerelem ejt a sziven. E ledér ifjunak azonban egy kis mulatságot szerzek. Helyetted én jelenek meg holnap a kitüzött órában a kitüzött helyen. Ha légyottot kért, teljék kedve benne. Visszakövetelem tőle leveleidet és megmondom neki, mikép vélekedik egy tiszta lelkü leány és átalában minden müvelt nő ilyen férfiról; tudom megemlegeti ezt a légyottot. Bár minden nő a legmélyebb megvetéssel fordulna el ilyen aljas lélektől, hogy számkivetve érezné magát minden becsületes társaságból, és minden tisztaszivü leány szeméből az ő megbélyegzési itéletét olvasná ki. Ez volna a legbiztosabb mód, megóvni a szegény fiatal leányokat, a kiknek nincsen sem hü anyjuk, a ki felettük őrködhetnék, sem elég erős és elég életismeretük, hogy maguk óvhatnák meg magukat e lelketlen ólálkodásoktól!

És az anya ugy tőn, miként mondá; vidám jókedvvel tért vissza a légyottról, visszakeritette a leveleket, és elolvastatta azokat leányával; a leány engedelmeskedett, de könnyei egyre folytak, mert most már érzé, hogy nem igaz, a mi ott el van mondva, érzé, hogy nem szerelem adta tollába e rajongó szavakat; bevallá, hogy szive el volt kábulva, elméje felgyujtva a pillanatnyi érdek izgató hevétől; szerelemnek vette azt, a mi egészen más volt; szerelem isteni mezébe öltözött a pokol legveszedelmesebb lélekvásárlója, és ez nagyon fájt neki; szivének önmagában való hite meg volt rendülve, ifjusága első álmai a keserü csalódás düledékei alá temetve.

Mikor támad majd uj derült élet abban? Erősen meg volt győződve a felül, hogy soha.

V.Uttalan utak.

Eltévesztett élet! e szónak kétségbeejtő értelmét csak a nő foghatja fel egész rengeteg teljességében. A férfinak, bár mennyire csalódjék is életében bár mennyire meghiusultak is reményei, mindig marad számtalan utja módja, leróvni teremtője és embertársai iránti tartozásait, a miért a világon van és a polgárosodás áldásaiban részesül; előtte a nagy világ, lehet, mire vágya és képessége készti, és ha végkép megunta magát a földön, kardot köthet, és egy nagy eszme árán oda adhatja életét.

Mennyire szánandólag más a nő sorsa! neki csak egy utja van az életben, az, mely a házasság kapuján visz keresztül, és ha e kapu bezárul előtte, ha nem tud, vagy nem akar férjhez menni, legjobb, ha minél elébb megássa sirját és belefekszik; az életben nincs számára hely; ha vagyona van, csak önmagának van terhére, ha nincs, mások irgalmára van utalva, a maga erejéből meg nem élhet, a mi munkát végeznie meg van engedve, csak nyomorát nyujtja hosszabbra, megélni nem tud belőle.

És ha kérdezzük, miért van ez igy? nem tudunk reá más feleletet adni, csak azt, hogy ez is egyike a régi kor reánk maradt zsarnoksági rendszereknek. Ugyan az a kor, mely képes volt felosztani az embereket szabadokra és rabszolgákra, a mely képes volt kimondani, hogy a ki máskép imádja Istenét, mint a hogy ő parancsolja, az meg van fosztva a polgári jogok élvezetétől; a mely képes volt fölállitani azt az elvet, hogy csak a „kiváltságos” osztálynak szabad hivatalt és tisztségeket viselni, a többi emberiség pedig bármilyen nagy lángelmékben legyen is gazdag, ki van rekesztve azokból, ugyanaz a kor mondhatta csak ki azon isten­káromló elvet, hogy a nő csak arra van a világon, hogy a férfi kénye-kedvétől függjön, és ez istenkáromló, embertelen elv kifolyása az, hogy a nő még mai napig és kiskoruságra van kárhoztatva, a férfi föltétlen gyámsága alá helyezve.

Avagy lehet-e más okot felhozni e természet- és igazság ellenes megszoritás védelmére? Azt mondják tán, a nő gyöngébb alkotásu a férfinál? Nem ismerem ugyan el ez állitás helyességét, mert akár hány napszámos nőt lehet látni, a kik versenyt dolgoznak a férfival, az a testi erőtlenség tehát nyilván onnan származik, mivel a nő testi erejét ki nem fejtik, meg nem edzik; - de legyünk engedékenyek, fogadjuk el ez állitást is; de ezt csak nagyobb erőt igénylő munkákra nézve lehetne okul felhozni, miért van tehát olyan munkáktól is kizárva, a melyek nem igényelnek nagyobb erőt? miért ne lehetnének épugy órások, könyvkötők, szabók, vargák, takácsok, kárpitosok, stb., mint a férfiak?

És miért nem lehetnének épugy a tudomány müvelői és terjesztői, mint a férfiak? Avagy szellemi tehetségekre nézve sem mérközhetnek a férfiakkal?

Nem az ugynevezett „női emanczipáczió”, hanem az emberiség egyik szent érdeke az, a miért szót emelek. Nem azt mondom én, hogy a nő mindenben egyenlő legyen a férfival, csak azt mondom, engedjük, hogy a nő saját képessége utján biztosithassa életét, hogy öröm legyen neki a világon lenni, hogy ne legyen kénytelen a bün fertőjébe sülyedni alá, hogy hasznára, nem pedig terhére legyen a polgári társaságnak.

Ne féltsük sem a családi élet szentségét, sem a női szépség nimbuszát; egyik sem veszit semmit ezáltal; a családi kötelékek nem lesznek sem kevésbbé szentek, sem kevésbbé szorosok és kegyeletesek, ha a nő a férjjel egyformán viseli a kenyérkeresés terhét; a nőnöveldék tulajdonosnői és a mesterséggel foglalkozó nők bizonyságot tesznek mellettem; ép olyan hü feleségek és gyöngéd anyák, mint azok, kiknek egyéb dolguk sincsen a világon. A természet törvényei szentebbek és erősebbek a föld minden kötelességénél, a szeretet pedig a nő szivében a legerősebb és legszentebb érzés, azért bizonyosan bárminő foglalkozás mellett is öszhangzatba fogja azt hozni azon kötelességekkel, melyeket a természet oltott női szivébe.

És épen oly kevéssé kell a női szépség hatalmát féltenünk. A szépség még az aeszthe­tikában sem absolut hatalom; ha tartalma nincs azon tárgynak, melynek szépségét el kell ismernünk, azt mondjak reá: üres szépség, mig a tartalom csak növeli a szépséget. A virágot is, ha csak szép, legfölebb is diszül használjuk, de becsülni csak azt becsüljük, és szeretni csak azt szeretjük igazán, a mi a szépség mellett hasznot hajt, és javára válik magának is, másoknak is; miért legyen tehát a nő pusztán az üres szépség czimére kárhoztatva, mikor neki csakugy vannak hasznosithatási képességei, mint a férfinak?

A nő azért mégis a teremtés legszebb müve marad; nem maga szerzi magának, Isten adta neki ez adományt, és a mit Isten adott, azt csak a gonoszság ronthatja meg, mig az erény még növeli azt, a munka pedig bátran első helyet foglalhat el az erények sorozatában. Hiába rejti el arczát a nap égető sugarai elől és hiába nyugasztja kezét a renyheség ölében, és kenegeti testét kuruzsló szerekkel: a kinek kevés jutott a szépség adományából, ezáltal nem fogja szaporitani e kincset; mig ellenben a szépséggel bőven megáldottak nem veszitenek semmit ebből a tehetségükhez mért munka által, a kevésbbé szépek pedig még nyernek általa, mivelhogy az egyetlen biztos szépség-növesztő arkanumnak ők vannak birtokában: az egészségnek.

De ha máskép volna is, ha a szépség veszitene is a munka által, a nő-nem azért mégis csak nyerne mellette; tán kevesebb udvarlója volna, de annál több tisztelője, a tisztelet pedig még a legkönnyelmübb némber előtt is kivánatosabb az üres szószaporitásnál, és az az egy, - mert utoljára is ez minden jóravaló nő főohajtása - az az egy, akivel életét kell megosztania, a kitől csak ásó-kapa fogja elválasztani: a hün szeretett férj bizonyosan jobban fogja őt szeretni és becsülni, és szebbnek, kedvesebbnek fogja tartani, ha tehetségéhez képest, az élet minden terheiben osztozkodhatik vele. Magától értetik, hogy itt a nagy többségről van szó, a melynek a becsületes életszerzés munkába és gondba kerül.

És mit szóljunk még olyan foglalatosságokról, melyek nem is igényelnek nagy testi erőt? miért vannak a nők a szellemi foglalkozások nyilvános gyakorlásától is kirekesztve? Miért ne lehetnének épen ugy államhivatalnokok, tanárok, nőiorvosok stb. mint a férfiak? Persze, a ki nevetni akar, ezt a kérdést is nevetségesnek találja; a legmagasztosabb eszmét is lehet nevetségessé tenni, csak egy kis könnyelmüség és egy kis gunyolási viszketeg kell hozzá; pedig komolyan nézve a dolgot, nincs rajta mit nevetni, és a haszon, mely ezáltal az emberiségre és az erkölcsösségre háromlik, bizony megérdemli, hogy komolyan gondol­kodjunk e tárgyról.

Azt mondják tán, a nőknek nincs elegendő szellemi képességük, hogy hivatalnokok legyenek? Oh, ha jeles müvésznők lehetnek, bizony jó irnokok és számvivők is telhetnek belőlök! Angolországban már jóideje alkalmaznak nőket posta- és távirdai hivataloknál, és eddig senki sem állitotta, hogy az angol posta roszabb a többinél, és a levéltitok iránti tisztelet szintén nem kisebb ott, mint másutt. A mi pedig a kitartást és feddhetetlen magaviseletet illeti, azt tartom e tekintetben maguk a férfiak és beismerik, hogy nem mérkőzhetnek a nőkkel. Az a nő, a kit a világ kiméletlenül megszól, cseppet sem roszabb maga­viseletü a férfiak legeslegnagyobb részénél, csakhogy nekik nem róvják ezt fel hibául még akkor sem, ha ezáltal egy nőt, egy családot tesznek szerencsétlenné.

Egy nyilvános pálya van, melyen a nők eddig békén türetnek: a nevelési pálya, és nem müködnek-e itt épen olyan sükeresen, mint a férfiak? és ha itt kitünők lehetnek és tiszteletére válhatnak maguknak, nemünknek, és hasznára az emberiségnek, miért ne lehetne a tudomány egyéb szakmáiban is ép ugy hasznukat venni? Avagy a nevelés kisebb lelki tulajdonokat követel, mint a tanári vagy hivatalnoki foglalkozás? És azt tartom, ha egy nő kitűnő császárnő és királynő lehet, egyéb tiszteletteljes tisztség is kitelik belőle.

Megengedem, hogy különösnek tetszik előttünk, egy nőt látni a tanári széken, és hallani őt a történelem, a vallás és a természet örökkévaló igazságait hirdetni, vagy pedig hivatalos akták közt a gyöngék ügyeit védeni; de a mi természetes, az csak addig különös és feltünő, mig uj, mig megszokottá nem válik; mihelyt közönségessé lesz, az emberek azon csodál­koznak inkább, hogy lehetett ezt különösnek találni. Volt idő, midőn különösnek tartották a fényképészetet, holott most - Bolond Miskával szólva - az a különös, ha a pusztán is photograffal nem találkozik az ember.

Nem nevetni való dolog ez, mikor az emberiség felének csaknem minden lelki tehetségei és képességei tétlenségre vannak kárhoztatva, mikor a nő egyéb nem lehet, csak fogyasztó és legjobb esetben gazdálkodó, de nem szerző, nem kenyérkereső!

Nem nevetni való dolog, mikor egy szegény nőnek nincsen miből megélni, mert nem tud semmit, nem tanult semmit, és ha tud is, nem veheti hasznát, nem léphet ki vele a nyilvá­nosságba, és végre is kénytelen a bűn fertőjébe sülyedni, oda adni becsületét, jó nevét, hogy éhen ne haljon. Mert az elvetemült némberek leges-legnagyobb része ez okon válik a társadalom botrányává.

Könnyü azt mondani, menjenek szolgálatba, legyenek cselédek, napszámosok, de óvják lelkük tisztaságát, tartsák meg becsületes nevöket; hát a férfiak közül hánynak van annyi lelki ereje? hány férfit nem látunk polgári becsületök árán könnyebb életet viselni? hát ezek miért nem lesznek béresek és napszámosok? Avagy a férfira nézve nem olyan büszkeségi czim a polgári becsület, mint a nőre nézve a mocsoktalan magaviselet?

A jellembeli szilárdság csak ritka lelkek kiváltsága, a társadalomnak pedig ugy kell szervezve lenni, hogy a közönséges jellem is megóvassék a sülyedéstől.

De - mondják tán - hát miért nem lesznek a nők hivatalnokok, tanárok, mesteremberek? mi gátolja őket abban?

Semmi, csak az a kis csekélység, hogy nincsen módjuk magukat valamely nyilvános pályára kiképezni. A fiuk számára annyiféle iskoláról van gondoskodva, mig a szegény leányokra nézve elégnek tartják, ha irni, olvasni tudnak.

Midőn tehát arról van szó, hogy az embereken segitsünk, ne feledkezzünk meg az emberiség másik feléről, ne mulaszszuk el a nőnem czélszerü nevelésére, munkára-képesitésére is kiterjeszteni figyelmünket, mert valóban, ha valaki, ugy a szegény nő mondhatja:

„Az ég alatt a föld szinén,

Nincsen olyan árva, mint én.”

VI. Tünődések.

Mindaz, miről az előbbi fejezetben szóltam, igen gyakran volt a beszélgetés tárgya Eszter és anyja közt; mert e leány nem volt többé a vidámlelkü, gond nélküli lélek, a minek eddig ismertük; szerencsétlen csalódásai bizalmatlanná tették önnönmaga iránt és a keserü tapasztalat még bizalmatlanabbá tette a férfiak irányában; nem tudta megbocsátani magának, hogy el hagyta magát ámittatni, mulékony érdek által, elragadtatni meggondolatlan tettekre, titkolózásra anyja iránt, és levelezésre ennek háta mögött; vádolta önmagát és gyülölte az életet; sokat sírt, de ezt senki sem látta; titkolta szenvedését anyja előtt, már a mennyire azt a leány anyja előtt eltitkolhatja.

Az élet azonban lassan-lassan visszavívta jogait, a jó anya komoly biztatásai is sokat tettek ahhoz, a leány nyugodtabb lett, a fájdalom megtisztitotta szivét, ismét az áldott jó lélek volt, a munka ismét serényen folyt kezében, csak vidám nem tudott lenni, és csak a férfiak iránti gyülölete nem lett kisebb szivében; egynek hibáit az egész nemre ruházta át; ő nem azt hitte, a mit anyja, hogy csak az ő kedvese, hanem azt, hogy minden férfi olyan megalázólag, könnyelműen gondolkodik a nőkről, és én - hirtelen nem mondhatom meg, kinek van igaza: a leánynak-e, vagy az anyának.

Hány ehhez hasonló eset nem történik az életben! hány leány szive nem lészen a boldogság temetőjévé időnek előtte, csak azért, mert hitt a férfiak becsületességében, és ki hallotta még, hogy az ilyen szívtelen ifju lakolt volna elvetemültségeért? De mit törődik a világ egy összezuzott női szívvel! Hiszen csak egy női szív volt! Ez csak arra van a világon, hogy mulatságot üzzenek vele, azután hadd veszszen el.

Elveszszen! könnyü azt kimondani, de nehéz azt elérni. Holtig él az ember, ez pedig nagyon nagy idő olyan szivre, mely tele van keserüséggel és reménytelenséggel!

Mit csináljon? mi lesz most belőle? e gondolatok gyakran fordultak meg Eszter elméjében; mert hogy férjhez nem fog menni, arról meg volt győződve; már a gondolat is, hogy élete egy férfiuéval össze legyen lánczolva, felháborodásba hozta. Inkább meghalni!

De hát mit csináljon? kérdé más felől az anya. Mert ennek még az a gondolat is, hogy vén leány marad, könnyeket fakasztott szemeiből, és valjon nem volt-e oka reá? vén leány! agg szűz!

Csak azt szeretném tudni, mi rosz, mi csunya van abban, hogy a világ gúnytárgyává teszi azt a leányt, a ki nem ment férjhez? Tudom, hogy ez a nő egyik legfőbb földi rendeltetése; de hát nem épen ugy, sőt - mert hisz ő tartja el a családot! - még inkább kötelessége-e a férfinak, hogy nősüljön? és mégis, neki szabad nőtlennek maradni, mig leánytól rosz néven veszik, ha férjhez nem megy!

Hány anya tekinti árunak leányát, férjhez adja egy oly embernek, a kit ez nem szeret, nem becsül, csupán csak azért, mert pénze van, vagy egyéb ilyen nemtelen érdekből. És a leány gyöngeségből, vagy mert szive nem elég tapasztalt, vagy nem elég tiszta, hogy fel tudná fogni az ilyen tett lealacsonyitó, erkölcstelen voltát, teljesiti a szülék ohajtását, és ezen senki meg nem botránkozik, senki sem merészli éreztetni az ilyennel, hogy a tett, melyet elkövet, fertelmes, megbélyegző, mert nem szerelem, hanem számitás, haszonvágy vezeti őt a férfi karjai közé, már pedig semmi különbség, kicsiny-e, vagy nagy-e az ár, a bün azért bün marad; mindezt, mondom, nyugodtan nézi a világ, hanem egy olyan leányt, a kinek lelke elég nemes, elég tiszta és elég elhatározott, hogy inkább kész egyedül, elhagyottan keresztül küzdeni egy örömtelen életet, mintsem szerelem nélkül egy férfi nejévé lenni, az ilyen leányt kigunyolják, uton-utfélen megélczelik!

Szó sincs róla, föltétlen hatalma van a szüléknek elhatározni: melyik ifjuhoz szabad neki nőül menni, és melyikhez nem; ezt a jogot nem csak a természet, de a józan ész is szentesitette; ők adtak neki életet, ők nevelték föl gonddal és áldozatokkal, ők öregebbek, tapasztaltabbak nálánál, és végre ők szeretik őt legjobban a világon, bizonyosan tehát csak javát ohajtják; de viszont kényszeriteni leányukat, hogy ahoz menjen, a kit ő nem szeret; kény­szeriteni őt szerelem nélkül egy férfi nejévé lenni, arra nincs hatalma a szüléknek, és annyira nem tartozik a leány engedelmességgel. A szülék minden áldozatot követelhetnek gyermeköktől, de megölniök azt: nem szabad, az pedig, hogy egy gyülölt férfi nejévé lenni kényszeritik, több, mint ha megölnék: önbecsérzetét, erkölcsösségi tiszta világát dulják fel, jövőjét zuzzák szét, és ez roszabb a testi halálnál! A gyermek minden áldozatra le van kötelezve szüléi iránt, még ha életét kivánják, azt is oda kell érettük adnia; de - a becsü­letet senkiért és semmiért a világon nem szabad feláldozni, aljasságra még a szülék érdekében sem szabad vetemülni, mert a mennyei Atyának parancsolatai szentebbek a földi atya parancsainál, a mennyei Atya pedig azt parancsolja: óvjuk szentül a mi becsületünket és az aljasság legaljasbika: eladni magát szerelem nélkül.

A szüléknek tehát - szerintem - jogukban áll, azt mondani leányuknak: mi nem akarjuk, hogy ahoz az ifjuhoz menj, és a leány engedelmességgel tartozik nekik, még akkor is, ha igazán szeret, és boldogtalanná lesz e tilalom által; a gyermeknek még boldogtalanná is kell lenni szüléjeért; de hogy a leány egy olyan férfi neje legyen, a kit nem szeret, csupán csak azért, mert ez a szülék ohaja, arra nem kötelezi a leányt sem isteni, sem emberi törvény, sőt inkább, mindkettő egyiránt tiltja az ilyen bünös tettet. -

De az anya, a kiről itt szó van, nem is gondolt ilyen aljas és lealacsonyitó engedelmességre; melyik nemesen érző sziv követelhetne ilyen rettenetességet? Azért ő is megnyugodott azon gondolatban, hogy leánya nem fog férjhez menni; csak az szomoritotta meg nappalait és éjjeleit: mit csinál majd a jó leány? mihez fogjon, hogy jövőt biztositson magának?

Ne értsék félre a jó a nőt; nem volt ő gazdag, de szegény sem volt; nem azon aggódott tehát, hogy nem birja eltartani leányát, hanem jövőjén és azon, hogy mi legyen belőle?

Mert nem elég, hogy a szülék vagyont szereznek gyermekeiknek; ezzel még nincsen bizto­sitva jövőjük; hányszor nem tapasztalni az életben, hogy gazdag szülék gyermekei koldus­botra jutnak, és nem is könyelmüség vagy pazarlás, hanem előre nem látható, ki nem kerülhető balesetek, vagy elemi csapások utján; a házat tüz emészti meg, a vetéseket jég veri el, az elhelyezett tőke bukások által vész el, és igy tovább; ki mondhatja jó lélekkel, hogy gyermekei jövője minden tekintetben biztositva van, ha hasznos és jövedelmező munkára nem tanittatta? A leányt pedig nem igen lehet ilyenre tanittatni.

Aztán ha semmi balesettől nem kellene is tartania, ha annyi ingatlan vagyont hagyna is gyermekére, hogy a legszigoruabb körülmények közt is volna miből megélnie, még mindig volna neki elég oka az aggodalomra. Mert hát élet-e az élet munka nélkül? nem teher-e az unalmas tétlenség? és valjon csak azért van-e az ember a világon, hogy henyéljen? nincsenek-e neki tartozásai a haza, az emberiség irányában? és miképen fogja ezeket leánya leróhatni, ha nem akar férjhez menni? és lehet-e - nem is mondom: boldog, hanem csak nyugodt és elégedett, ha e szent tartozásokat le nem róhatja? nem tehát méltó ok-e egy nemes szivre nézve a tünődés és aggodalomra!

De a hol komoly az akarat, ott mód is akad a kivitelre; a leány megtudta, hogy egy vidéki uri családnak nevelőnőre van szüksége, és azonnal készen is volt határozata: ő elmegy nevelőnőnek.

És milyen boldognak érezte magát, midőn e lépésre eltökélette magát! Mert van-e nemesebb, hasznosabb és megtisztelőbb pálya, mint a nevelői? Átvenni mások gyermekeit és ugy intézni a dolgot, hogy több lesz apánál, anyánál; felvilágositani elméjöket az ismeretek napvilágával, felékesiteni szivöket az erények örökbecsü kincseivel, fölemelni lelköket a tudatlanság utczaporából az Istenhez való hasonlatosság mennyei magasságáig; szolgálni az emberiségnek az egyesben, használni a társadalomnak a haza által és imádni az Istent a legszebb, legdicsőbb módon, mire ember csak képes!

Valóban ugy van, és a míg a polgári társaságban a népnevelők elsők nem lesznek a hasznos szolgálatok disz-sorozatában, addig hiába való minden törekvés az Isten országának a földön megalapitására.

Igy gondolkodott a leány boldog elragadtatásában, és a mint egy részről hitte, hogy neki elég képessége van e pályára, ugy más részről meg volt győződve, hogy nemes fáradozásait a legszebb és legkielégitőbb siker is koronázandja; derék nővé és jó honleánynyá nevelendi a gondjaira bizott leánykát, és akkor szeretet és tisztelet várja őt mind ennek, mind a szülék részéről, többet pedig ő nem ohajtott az életben.

Az anya nem beszélte őt ugyan le e szándékról, ő is - mint minden igazán müvelt nő - nemesnek és irigylendőnek tartotta e pályát; csak arra ügyekezett őt reábirni, halasztaná még néhány évre annak kivitelét; minek ilyen fiatalonan magára venni a nehéz munka igáját, mikor itthon jó dolga van? minek idegeneknél lenni, mig hün szerető anyja körében lehet?

De hasztalan volt minden ellenvetés; forró csókjaival szárasztotta föl az anyai forró könnye­ket, és kérte, ne ingassa meg elhatározását; minél korábban kezdi uj életét, annál sükere­resebben működik majd benne és annál boldogabb lesz; és minél elébb szakad el az szülei háztól, annál hamarabb szokja meg az idegen körben is jól érezni magát; az anyai szeretetet ugy sem találhatni fel sehol a világon, azért le is kell tudni mondani róla, ha nemesebb czélokat akarunk elérni.

És a jó anya letörülte könnyeit és nem ellenezte többé kedves leánya szándékát.

VII. Keserü kenyér.

Ha az életben minden ugy volna, a milyennek lenni kellene, - mi csekély értéke volna akkor az erénynek! Az uj nevelőnőnek csakhamar alkalma volt meggyőződni, mennyire különbözik a gyakorlat az elmélettől és a valóság a képzelettől.

A család, melynek kebelében ugy szólván, uj életet kezdett, egyike volt az ismertebbeknek és tiszteltebbeknek a megyében; régi név, gazdagság és finom társaséleti modorok egyesültek itt, a mellett vendégszerető volt, mint minden jómódu és jóérzésü magyar család.

Az uj nevelőnő a szó teljes értelmében nyilt karokkal lőn fogadva; mindenki ügyekezett mindjárt első nap valódi otthonná varázsolni neki e hajlékot, és a házi nő elől ment e szép példával; eléje vezette kilencz éves, kedves gyermeket és megmondta neki, hogy Eszter nénit ugy kell szeretnie, mint őt magát, és ugy kell mindenben szót fogadnia, mint neki magának, ez lesz az ő második anyja, az ő lelkének drága nevelőnője.

Azután következett a házi ur; ez karonfogva vezette be a nappaliba, a hol épen férfi társaság volt együtt, a melynek minden tagja külön-külön rettenetes füstöket eregetett rettenetes nagyságu pipákból; és Eszter ezeknek is be lőn mutatva, mint a család uj, kedves tagja.

Eszter köhögött egy kicsit a nagy füsttől, de azért mégis nagyon örült e szives fogadtatásnak és csakugyan legott első nap egész otthoniasnak érezte magát e házban.

De öröme nem tartott sokáig; a milyen szent lelkesedéssel fogott a szivének oly drága mun­kához, annyira elszomorodott, midőn rövid időn tapasztalnia kellett, hogy az ő legbuzgóbb fáradozásai sikertelenek lesznek, ő nem lesz képes a gondjaira bizott gyermeket ugy nevelni, mint kellene és mint ohajtá.

Kétszerte fájt neki e tapasztalat azért, mivel nem a gyermek volt oka, hanem a szülék; a kis leányka jó tulajdonokkal birt, mint rendesen a kis gyermek, és szép tehetségekben sem szükölködött; de mit ért mindez, ha felette el volt kényeztetve! Igaz, az édes anya azt mondta: ugy engedelmeskedjék neki, mint neki magának; de mikor neki magának sem engedelmes­kedett!

A gyermek pajkos volt és durczáskodó, és mert e hibáktól nem lehetett őt egy könnyen el­szoktatni, a szülék a nevelőnőre nehezteltek! Mikor magukban voltak, mindent elnéztek neki, nevettek minden csíntettén, okosságnak nevezték mindenbe beleszólását; és mikor idegenek voltak jelen, még is azt kivánták, hogy a kis Piroska - így hivták a kis leányt - a leg­illedelmesebben viselje magát, és a nevelőnőt tették felelőssé azért, a mi tulajdonkép az ő hibájuk volt!

Ilyen elfogultak sokszor a szülék gyermekeik és önön maguk iránt!

Egy másik szomoru tapasztalata az volt, hogy nem nevelheti ugy a kis Piroskát, mint a hogy ő jónak látta. Urnője jó volt és nem is minden miveltség nélkül, alapos ismeretek azonban hiányoztak neki, és hozzá megvolt azon gyöngesége, hogy szerette magát alapos müveltséggel birónak feltüntetni; szégyelte magát, hogy leánya nevelőnője, a ki még is csak az ő kenyerét eszi, felette álljon e tekintetben! Azért beleavatkozott a nevelésbe, meghatározta, miből mennyit kell leányának tanulnia és mikép kell ezt és amazt értenie, és a szegény Eszternek nem volt szabad ellentmondania, tiltotta ezt az illedék, a melyre e házban többet hajtottak az alapos nevelésnél!

Növelte még helyzete kellemetlen voltát az a körülmény, hogy urnője, minden szivbeli jósága mellett, nem kis mértékben szeszélyes volt, mint rendesen az olyan felületes müveltségü nő, a ki jólétben nevekedett és parancsoláshoz van szokva. Ha a gazdagok ismernék a but és bána­tot, bizonyosan szelidebben bánnának a szegényekkel, és több jutna kincseikből a jótékony­ságra. Én azonban azt tartom, a gazdagnak háladatosságból is kellene ez erényeket gyakorolni, háladatosságból azért, hogy meg lőn kimélve a szegénység szenvedéseitől, és azért, hogy Isten módot adott nekik, jót tenni. Mert van-e nemesebb élvezet a jótevésnél?

Eszter urnője fájdalom, nem tartozott azok közé, kik ez erényeket gyakorolják; mikor jóked­vében volt, szive megnyilt minden nemesebb érzelemnek, de mikor rosz kedvü volt, az egész házra sötét felhő vonult; senki sem tehetett neki kedvére, a cselédektől kezdve fel férjéig mindenkivel éreztette haragját; a cselédek semmit, a férj pedig igen keveset törődött már zsörtöléseivel és duzzogásával; hozzá voltak már szokva; de legtöbbet szenvedett alatta a szegény Eszter; ez soha sem tapasztalt rosz bánásmódot és valóban okot sem adott arra soha; ő csak szeretni tudott, csak szelidséget hordozott szivében, és mint müvelt lélek, érzékenyebb is volt a bántalmaztatási szavak iránt, egy hideg tekintet is fájón esett neki, urnője pedig rosz kedvében sem az egyiktől sem a másiktól nem kimélte, még növendéke előtt is éreztette vele komor mogorvaságát.

És itt legyen szabad egyik gazdasszonyi tapasztalatomat kimondani. Vannak, a kik azt hiszik, csak keményen kell bánni a cseléddel, mindjárt serényebb, és minél kevésbbé mutatunk neki jó arczot, annál engedelmesebb. Pedig csalódnak, a kik ugy vélekednek. Sőt minél több szeretetben részesitjük az alánk rendelteket, annál jobban veszszük hasznukat, és minél szive­sebbek vagyunk irántuk, annál szófogadóbbak.

A cseléd is ember, mint akár melyikünk, az ő szivében is épen ugy szunnyadoznak nemes és nemtelen hajlamok, jó és rosz indulatok, mint a miénkben, és a minő érzéseket erőre juttatunk bennök, olyanokká lesznek. Rosz bánásmód mellett eldurvulnak, elromlanak, szeretetet tapasztalva, jók maradnak vagy jókká lesznek.

Nem azt mondom, hogy a háziasszony féken ne tartsa cselédjét, de igen is azt, hogy e fékentartásra nem szükséges a szeretet nélküli keménység; az engedelmesség egyik fő­eszközlője a tekintély, ezt fen kell tudni tartani, de szeretet mellett is föl lehet ezt tartani. Föl kell emelni a szegény munkás ember lelkét, nem pedig elnyomni; becsületérzést kell benne költeni, szeretetet tanusitani iránta, mikor azt érdemel, kiméletet, mikor akaratlanul hibát követ el, akkor valóban sokkal szivesebben és sokkal foganatosabban végzi munkáját, és sokkal könnyebben viseli el a mostoha sorsot, mely osztályrészéül jutott; csak szántszándékos hibákért kell szigoru lenni, szigoru egész odáig, mig javulás nem mutatkozik, akkor biztositva van a tekintély; míg ellenben a kiméletlen keményszivüség csak eldurvit, csak lealacsonyit, az embert kivetkőzteti emberi méltóságából, a hibák és rosz tulajdonok egész fekete legióját uszitja fel a szivben, ilyen embertől aztán nem várhatni, hogy még az ugy is nehéz sorsot nyugodtan viselje, hogy jó cseléd legyen. A zsarnokság a szabad emberből is erkölcstelen embert nevel, hát még a szolgából!

De térjünk vissza Eszterhez.

Képzelhetni a szegény leány sorsát! Egész éjeket sirva töltött, eleinte azt hitte, hogy ezt ki nem állhatja; meg kell halnia, és vissza akart térni anyjához, a hol fájdalom és szégyen helyett öröm és hő szeretet várják.

Még egy másik tapasztalat is mélyen megkeseritette szivét. Mondtam már, a család, a melynél volt, az előkelők közé tartozott a vidéken, a vendégek tehát mindennapi jelenségek voltak e házban; az egyik társaság még nem is távozott, már a másik bevágtatott a gyönyörü parkká átalakitott udvarra; szórakozásban tehát nem volt hiány, sőt több volt, mint a mennyit Eszter ohajtott, mert a kis Piroska nevelésének volt ez hátrányára, a ki sokszor csak fél figyelmet hozott a tanitási szobába e miatt; de ezen már nem lehetett változtatni. A vendégszeretet oly erénye a magyarnak, hogy szinte a bünösségig gyakoroljuk, Eszter házi ura pedig tetőtől talpig magyar ember volt.

Ebbe tehát még csak beletalálhatta volna magát, de annál kevésbbé azon bánásmódba, melyet nem ritkán tapasztalnia kellett a vendégek részéről. Mert hogy ezek közt hölgyek is voltak, nem szükség mondanom, valamint azt sem, hogy e hölgyek nagyobbára szintén előkelő családok tagjai voltak, tekintélyes földbirtokosok nejei vagy fiatal leányaik.

És e fiatal nők és leányok nem egy keserü órát szereztek Eszternek; mert nem egy volt köztük, a ki a nemes lelkü, mély érzésü és magas miveltségü leányt ajkbigyesztve és arczfintorgatva nézte végig a társaságban, és nem egy ügyekezett vele megéreztetni, hogy szerencséjének tartsa, ha vele egy pár nyájas szót váltani kegyeskedik; sőt voltak olyanok is, a kik épenséggel nem akartak vele szóba állani; az egyiknek nem volt eléggé régi családból való, a másik meg azért, mert nem volt olyan fényesen öltözve, mint ő, legnagyobb része pedig, mert csak nevelőnő volt!

Csak nevelőnő!? mintha ez nem fényesebb czim volna minden egyéb olyan czimnél, melyet a véletlen ruház az emberre! Mintha nemesebb foglalkozás volna annál, hogy jó embereket nevelünk! És mintha a müveltség, melylyel egy nevelőnőnek birnia kell, nem több jogot adna a tiszteletre a világ minden gazdagsága és fényes toilettjénél! De hiába! ilyen emberek is vannak, még pedig azon osztályban, mely igényt tart arra, hogy müveltnek tartassék.

De valljuk meg őszintén, egyik főok, a miért e hölgyek ilyen bántó módon viselték magukat e nevelőnő iránt, tulajdonkép sem régi ősi nevök, sem gazdagságuk, hanem az volt, mert tudták, mennyivel felülmulja őket müveltségben; azt hitték, ha gőgöt mutatnak iránta, elpalástol­hatják lelki szegénységöket; nevetséges felfogás, az igaz, mert hisz ez által csak még inkább árulták el abbeli szegénységöket, mert a tudatlanságon kivül még roszlelküségről tettek tanuságot; de azért mégis igen gyakran igy történik ez az életben.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

De más részt meg kell vallani azt is, hogy Eszternek nem fájt e gőg és lenézés tapasztalata; nem nagyon érdekelték őt e nők és leányok, a kiknek lelki világa nem terjed tovább a szomszéd ház titkai és a divatárusnők boltjainál; ilyen szellemek nem képesek egy művelt hölgyet bántani! Csak az fájt neki, hogy kénytelen volt e hölgyek társaságában megjelenni; ezt az illedék követelte tőle, és egy müvelt nőnek, de kivált egy nevelőnőnek soha sem szabad véteni az illedék szabályai ellen.

Ez volt, a mi e szegény leánynak megkeserítette napjait, és valóban sok lelki erőre volt szüksége, hogy első felháborodásának engedve, vissza ne siessen a hű anya ölelő karjai közé.

De nem tette és sokszor áldá érte Istenét; szerencsétlen tapasztalatai megtanitották, nem enged­ni a felhevült indulat nógatásának, hanem nyugodtságot parancsolni a lázongó indulat­nak, békén bevárni, míg a lélek csillapul, azután határozni. És most is ugy tett.

Midőn nyugodtabb lett, szemrehányásokat tett magának gyöngeségeért. Hogy tudott csak annyira felindulni? hazatérésre gondolni azért, mert a pálya, melyet életczéljául kitüzött, nem olyan, a minőnek ő azt képzelte! és hazatérésre gondolni azért, mert neki szenvednie kell e pályán!

Melyik embernek nem kell szenvedni az életben? és melyik pályának nincsenek tövisei? és nem dicső-e, egy jó ügyért szenvedni? mi értéke volna az erénynek, ha gyakorlata szenve­déssel nem járna?

Avagy urnője, nem szenved-e ez is eleget? tán öröm neki, napokig, hetekig rosz kedvünek lenni? és tudnia, hogy ez által szomoruságot okoz környezetének?

Mennyivel irigylendőbb az ő sorsa urnőjeénél! Ő legalább egy magasztos, szent ügy szolgálatában szenved, mig a szegény asszonynak csupán szerencsétlen gyengeségből kell annyit szenvednie!

És ama gőgös urhölgyek, nem szenvednek-e ezek szintén? nem épen azért bánnak-e vele olyan lenéző-fitymálkodóan, mert attól tartanak, nehogy ő velök is igy bánjék? Ez ugyan nem történnék; mert ő soha sem tudna máskép bánni emberrel, csak nyájasan és szeliden; de hisz amaz urhölgyek ezt nem tudják, és bizonyosan azt hiszik, hogy ő a maga müveltségével épen ugy szeretne tündökölni, mint azok a gazdagsággal és piperével, és hogy ez ne történjék, gőgös lenézésre kényszeritik magukat irányában; de nem kell-e nekik szenvedniök e szorongató helyzetben? Bizonyosan, még pedig többet nálánál.

Azután növendéke! ezt akarná elhagyni! mit vétett neki e kedves kis lélek, hogy meg­büntesse? azért tán, mert el van kényeztetve? hát ő oka annak? nem szüléi kényeztették-e el? nincsen-e e kedves kicsinek jó szive? és mit tehet ő róla, hogy az e szivben rejlő nemes tulajdonok nem birtak még kifejlődni? és mégis őt akarja megbüntetni, a gyermeket szüléi vétkeért!

És hogy az ő távozása a házból sulyos büntetés volna e kedves kis gyermekre nézve, azt nem öndicsekvésből hitte, hanem azért, mert ez ugy van. Nincsen ártalmasabb dolog a gyermeki lélek fejlődésére, mintha minduntalan más-más nevelőt adnak melléje; mindegyik elejétől kezdi vele a nevelés nehéz munkáját, egyik sem ismerheti ki jó és rosz hajlamait, és egyik iránt sem bir szeretet gerjedni szivében, mig végre elunja a sok előlről kezdést, a tanulási vágy kivész szivéből és ezzel együtt a tiszteletérzés a nevelő irányában; mindig nagyobb-nagyobb erőt vesz benne az a hit, hogy a nevelő olyan jelentéktelen valami, a mit, ha bele untunk, tetszés szerint mással cserélhetünk fel.

Azért tehát legyünk ovatosak a nevelőnő választásakor, ügyekezzünk a lehető legtökéle­tesebbre bizni gyermekeinket; de ha egyszer választottunk, és csak némileg meg lehetünk vele elégedve, ügyekezzünk azt biztositani gyermekeinknek, ne engedjük távozni, mig gyerme­keink nevelése befejezve nincsen. A középszerü nevelőnő, ha soká van mellettük, fényesebb eredményt vívhat ki a jelesnél, ha minduntalan mást-mást választunk.

Eszter tehát el volt határozva, el nem hagyni kedves növendékét, nem távozni e házból, épen azért, mert e gyermek tele van hibával, és e házban oly sok keserüséggel van a nevelés összekötve; más nevelő tán ki sem állná, azért kell neki maradnia; ő nem büntethet ártatlanul. Oh, tudta ő már, mit tesz az: ártatlanul szenvedni!

VIII. Szeret? nem szeret?

És Isten megadá e leánynak érdemlett jutalmát; az első jutalom az volt, hogy a kis Piroska néhány rövid hó mulva egészen meg volt változva, elannyira, hogy a kik azelőtt ismerték, alig hihették, hogy ez a régi Piroska, az elkényeztetett, mindenbe belekotyanó, durczáskodó, semmivel meg nem elégedő, ruháját elpiszkitó, tanulni nem szerető Piroska. Mindezen hibákból rövid néhány hó alatt egy sem maradt meg a kis leányban: szelid volt, engedelmes volt, rendes volt, illedelmes volt, nyájas volt és mód nélkül szeretett tanulni.

Csudával határos ez nemde? Ugy van, és csakis azon földöntuli hatalom birta mindezt előteremteni, a melylyel az Istentől ihletett lelkek a maguk csudatetteit véghez vitték, e hatalom a szeretet.

Eszter szerette növendékét, szeretetet tapasztalt ez tőle még akkor is, mikor hibázott, és mert sokszor hibázott, sokszor is tapasztalt tőle szeretetet, és ez végre nem téveszthette el hatását. A megkeményedett, durva lelkek is meglágyulnak a szeretet mennyei melegétől, hát még egy ilyen hajlékony, zsenge sziv! A kis leánynak lehetetlen volt, viszont nem szeretni nevelőnőjét, és mikor egyszer a sziv szeretetre nyilik meg, könnyü akkor nemes érzéseket benne fakasztani. A kis leányka lelke áhitattal csüngött nevelőnőjéén, magába szivta annak minden szavát, boldog volt, ha csókot kapott tőle, és mikor hibát követett el, addig nem volt nyugta, mig Eszter néni föl nem oldotta őt bünéből; és mikor egyszer fel volt oldva, ovakodott, nehogy ismét ilyen bűnbe essék.

A kis leány szerette szüléit, de csak azért, mert szüléi voltak, de nem kevésbbé szerette nevelő­nőjét, pedig ez nem volt neki más, csak nevelőnője és soha egy hibáját el nem nézte! De szerette őt, mert lehetetlen volt neki, nem szeretnie a jó Eszter nénit.

Ezt a szülék is észrevették, de egyszersmind azt is vették észre, milyen áldás van házukban e nevelőnőben, azért nem is esett nekik roszul tapasztalni, hogy egyetlen gyermekök ezt velök egyformán szereti, sőt inkább, az ő szeretetök is növekedett ezáltal; föl kezdték ismerni a gyémánt igazi értékét.

Az urnő most már tudott annyi erőt venni magán, hogy nem éreztette vele rosz kedvét; maga is elcsudálkozott ezen, de azért mégis ugy volt; a mint közelében volt Eszternek, valami jóleső derültség vonult keresztül szivén és nyájasság terült el arczán, és egyszer csak az egész ház bámulattal vette észre, hogy a nagyságos asszonynak egy egész álló hónapig nem volt „rosz órája”! És azután nem is jött reá többé soha; ő nem tudta, hogyan esett rajta e változás, csak azt tudta, hogy sokkal jobb, és sokkal - boldogabb, mint valaha volt.

De még a házi ur és a vendég hölgyek sem vonhatták ki magukat az áldott lélek nemesitő hatása alul; az első önkénytelenül kikapta szájából a pipát, mikor Esztert megpillantotta, az utóbbiak pedig - maguk sem tudták, hogy jött, de egyszerre csak nyájasak és bizalmasak voltak hozzá; szivök nem tudott ellenállani azon nemes igénytelenségnek, mely e leány egész lényén feltünt. Volt e hölgyek közt egy grófnő is, és ez első kérte ki magának a „szerencsét”, hogy tegezhessék egymást.

Igy lassan-lassan az utósóból első lett, mint az irás mondja; nem csak e család, de az egész környék kedvencze volt e leány, mindenki tisztelte és kitüntette; ilyen csudát vitt véghez az igaz müveltség, az igaz jószivüség, az igaz szeretet.

De még nagyobb jutalom is volt e leánynak fentartva, a legszebb jutalom, a mi egy nemes lelkü nőt csak érhet.

Élt e vidéken egy férfi, a kit tulajdonképen Surányi Albertnak hittak, de a ki közönségesen „Szegény Berczi” név alatt volt ismeretes, és Surányi Albert igen igen megérdemlette e szomoru czimet; volt neki gyönyörű birtoka és tizezer forint évi jövedelme, és mégis szegé­nyebb volt az utósó koldusnál; teste lelke meg volt törve tizennégy-tizenöt év óta; akkor szép husz éves ifju volt, tele fényes reményekkel, dicsőségi álmokkal, és egyszer ugy látszott, hogy ez álmak mind valósulni fognak; megnyilt előtte a hir és dicsőség tündérkapuja, csakhogy az ut a csalódás kétségbeejtő sötétségébe vezetett, és egyszerre csak börtönben ébredett eszméletre. Néhány év mulva a börtön ajtai megnyiltak ismét, de lelkében megmaradt a földalatti sötétség és szivében minden reményvirág halálra volt fonnyadva. És azóta ez ember nem élt, csak tengődött; semmiben sem találta kedvét, olyan volt, mint a kőoszlop a sir szélén, az elmult idők sirgödrének élő oszlopa.

Rokoni, baráti hiába ügyekeztek érdeket gerjeszteni benne az élet iránt, nem lehetett melegebb lüktetésbe hozni szivét; számára nem volt szépség a világon, sem testben, sem pedig lélekben; hónapokig nem mozdult ki szobájából, a hol egy nap ugy mint a másikon a pipájából eregető füstnek a levegőbe elfoszlásán elmerengett; tán gondolt is valamit mellette, mert az ember reményeinek csakugyan nagy hasonlatosságuk van az elfoszló füsttel; de az is meglehet, hogy ezzel is oly keveset gondolt, mint terjedelmes gazdaságával, a mely e miatt meglehetős pusztulásnak is indult; de mit törődött ő ezzel! Szerinte az egész világ indult pusztulásnak.

Csak nagy-néha kereste föl egyik másik régi barátját, és ez mutatta, hogy ez elfagyott sziv mélyén mégis egy kis életvágy lappang még; de csakis ez, mert barátinál is csak olyan szótalan és magánykereső volt, mint otthon.

Néhány évig tartott ez igy, az emberek megszokták e dolgot; mit nem szoknak meg az embe­rek! végre annyira mindennapivá lett e szegény ember fásultsága, hogy senki sem törődött már vele.

Eszter házi ura is egyike volt régi barátjainak, és mert közel lakott hozzá, itt lehetett őt leggyakrabban látni, minden két-három hónapban egyszer.

Mikor Eszter a házhoz került, e látogatások gyakoriabbak lettek, a nélkül azonban, hogy ez valakinek feltünt volna. Szegény Berczitől már semmi sem tünt fel, el volt ez már felejtve élve; sőt még az sem tünt fel senkinek, hogy szegény Berczi, valahányszor Eszter hangját hallotta, reá emelte szemét és nézett és figyelt arra, a mit mondott. De soha egy szót sem intézett hozzá.

Később azonban mégis egy kis változást vettek észre rajta. Szegény Berczi különös kedvét találta a kis Piroskában; valahányszor csak előfoghatta, beszélgetésbe ereszkedett vele, kikérdezte, mit tanult, miről beszélt neki Eszter néni, és hozott neki játékot és albumokat, és más efféléket, a mikben jó kis leányoknak kedve telik.

Szegény Berczi! hogy sajnálkoztak rajta az emberek! Most már az a kevés emberi ész, a mivel még birt, is kialvóban van! különben hogyan telhetnék kedve egy kis tizenegy éves leányka badar csevegésében? De azért senki sem háborgatta őt kedvencz mulatságában. Szegény Berczi! hadd teljék benne kedve, ugy sincsen neki más mulatsága a földön! És bizonyára közel halálát érzi, hogy igy a gyermekekhez ragaszkodik!

Csak Eszternek nem volt mindig inyére e nagy barátság; növendéke nem egyszer tanulását mulasztotta el e miatt; de ezen is segitett szegény Berczi; egyszer igen kérte a nevelőnőt, engedje meg, hogy ő is jelen lehessen, mikor a kis Piroskát tanítja! És lehetett-e neki meg­tagadni e kérést? lehet-e egy beteg embertől olyasmit megtagadni, a mi szórakozást szerez neki?

Berczi aztán mindennap pontosan eljárt a tanitási órákra; kiváncsi vendégek odalopózkodtak az ablak alá, és a függöny hasadékain át nézték, mit mivel e szegény ember ez idő alatt? És látták, hogy a szegény ember nem mivel ott semmit, egy szót sem szólva, órák hosszanta ül mozdulatlanul és hallgatja a nevelőnőt, épen ugy, mint a kis Piroska, és a tanitás végeztével veszi kalapját és távozik, csendesen, mint ha templomból menne ki.

Az emberek sajnálkoztak rajta, sőt olyan is akadt, a ki élczeket vágott reá; hogy is ne! avagy nem nevetni való dolog, egy harmincznégy éves férfit egy tizenegy éves leánykával iskola­padon ülve látni! Az, hogy ez ember beteg, nem szokott eszébe jutni az élczelőknek.

Annál többet jutott ez eszébe Eszternek; a jó leány sokat foglalkozott ez emberrel és sok könnyet hullatott miatta csendes, magányos éjszakákon. Észrevétlenül lelkébe vésődött e férfi arcza, azokkal a nemes vonásokkal, a melyeken az értelem világa a mély szenvedéstől van elborítva, mint a napvilág az őszi felhőktől.

Órák hosszanta elmerengett e vonásokon, miket a részvét elő-elővarázsolt képzeletében, és egyre gyakrabban fordult meg elméjében az a gondolat: mi nagy boldogság volna, elüzni ez arczról az értelmet elborító őszi ködhomályt! És szive egyre forróbban kezdett dobogni e gondolatra.

De minek olyasmit ohajtani, mi lehetetlen! És ha lehetséges volna is, nem neki lehetséges. Ilyen csudára neki nincsen képessége, ilyen boldogságra neki nincsenek érdemei! Elkergette tehát ismét e gondolatokat; arról azonban, hogy ez által szeme gyakran eltévesztette irányát és tanítása közben a kis Piroska helyett Szegény Berczi arczán csüngtek, a jó leánynak valóban nem volt tudomása.

Mi nagy lőn tehát meglepetése, midőn egy nap a tanitási órák elmultával, Berczi a kis Piroskával távozott, de a helyett, hogy, mint rendesen, a magányt keresné, megvárta, mig Eszter kilépett szobájából, azután pedig hozzácsatlakozott.

A leány a legnagyobb zavarban volt, e férfit maga mellett látván; aggódva tekintett körül, ha nem látja-e őt senki! Hála Istennek! senki sem látta; komor őszi idő volt épen, nem alkalmas arra, hogy az emberek a folyosón mulassanak.

És még sokkal nagyobb lőn a leány csudálkozása és zavarodottsága, midőn Berczi egész udvarias illedelemmel fölkérte, engedje neki azt a szerencsét, hogy néhány perczig a kertben sétálhasson vele.

Olyan udvarias illedékkel, de egyszersmind olyan meleg bensőséggel volt e kérdés hozzá intézve, hogy lehetetlen volt azt megtagadni. Hangja reszketett, és arcza, e nemes, szenveteg kifejezésü arcz olyan halovány volt, midőn e kérdést hozzá intézé! Nem ilyen egyszerü szivességet, de valódi áldozatot sem lehetett volna most megtagadni ez embertől.

A kert csak néhány lépésnyire volt és olyan szomoru képet mutatott! Jobbra balra a haldokló természet árva kisdedei, fonyadt virágbokrok, lábaik előtt az elsárgult levelek sohajtásos zizegése, fejök felött napsugártalan szürke égboltozat.

Balra a főuttól néhány fenyü terjesztette ki tülevelü, örök zöld ágait, arra tartott a férfi; és a leány egy szót sem szólva követé őt; reszketés fogta el szivét, és még sem volt ereje, máskép cselekedni, mint követni e férfit. Hát ha ezzel jót tesz e szegény beteggel!

- Eszter, akar ön nőm lenni? - ez volt az első szó, a mit hozzá intézett, midőn a fenyvek alá értek.

E kérdésre a leány kiragadta karját a férfiéból és megfordult, hogy visszainduljon. De ez nem engedte őt távozni.

- Ne Eszter! - mondá neki, olyan hangon, amely mintegy kin és sohajokból képeződött. - Csak néhány perczig ne távozzék! Hiszen azért kértem önt ide, e félreeső helyre, mert tudtam, ha másutt mondom, nem marad időm kifejezni magam, elszalad tőlem, mielőtt kimondhatnám, hogy én önt véghetetlenül nagyon szeretem.

Eszter mozdulatlan merevséggel nézett a férfira; nem tett többé kisérletet kiszabadítani kezét, ugy sem lett volna arra ereje; csak állt és nézett ez emberre, kinek arcza most elvesztette sötét borulatát, és kinek szemei mennyei fényben ragyogtak.

- Kegyed nem felel semmit? Igaza van, el voltam arra készülve; hiszen én szegény, beteg vagyok! Pedig most nem vagyok beteg! Mióta kegyedet láttam, érzem, hogy lelkem épül. Hangja az nekem, a mi a virágnak a harmat, tekintete az, a mi a virágnak a napsugár, és ha fáj kegyednek az én betegségem, - pedig tudom, hogy fáj; hányszor nem olvastam azt ki rajtam pihenő lélektelt szemeiből! - ugy legyen nőm, és én ujra ember leszek!

Itt ujra szünetet tartott, de hiába várta a feleletet, Eszter egy szót sem birt szólani.

- Igaza van; - kezdé tehát ujra a férfi - ne szóljon semmit. Ha igent mondana, ugy sem tudnám azt most elviselni, megrepedne a szivem örömömben; és ha nem-et mondana, fájdalmamban kellene meghalnom! Ne szóljon tehát semmit holnapig; holnap nyugodtabbak leszünk mindketten, holnap tehát ismét látjuk egymást, itt e helyen ez órában; addig tán megmondja szive, a mit én nem tudok kimondani, hogy mily nagy áldás egy ilyen beteg embernek a szerelem, és olyan nő szerelme, mint kegyed.

Hogyan ért ki aztán a kertből, azt Eszter nem tudta; mikor magához tért kábulatából, szobájában volt már, térden fekve, és forró könyek peregtek le arczán.

Azután fölkelt, fölszárasztotta könyeit és elhagyta szobáját; olyannak érezte magát, mint az alva­járó, a kit egy delejes hatalom vonz és tart egyensulyban a legveszedelmesebb mere­délyen.

Még mindig nem tudott tisztán gondolkodni, de azért mégis elhagyta szobáját, fölkereste urnőjét, ismét társaság volt együtt, vidám jó barátnők, kikkel neki beszélgetni, nevetgetni, mulatozni kellett, pedig milyen messze volt most az ő szivétől a vidámság! Sirni szeretett volna szive mélyéből, mindig csak sirni.

De azért senki sem vett észre semmit abból, a mi e szívben történik; egész este ott de maradt a társaságnál, csak midőn egyedül volt ismét, fakadtak elő ujra a régóta erővel visszatartott könyek.

Miért sirt? ő maga, sem tudta. A férfiak sokszor rosz néven veszik a női könyeket, pedig valamivel csak kell könyiteni a lelken! A férfiak tombolhatnak örömökben, szitkozódhatnak haragjukban, a nőnek csak könyei vannak. Kegyelmezzenek tehát néha-néha e könnyeknek!

És mikor jól kisirta magát, és nyugodtabban gondolkodhatott, vette észre, hogy a keserü könnyek közé örömkönnyek is voltak vegyitve.

Mondhatlanul fájt neki Berczi vallomása, de csak azért, mert érezte, hogy ő ez embert szereti.

És érezte azt is, hogy már régóta szereti ez embert; mikor először megjelent tanitásánál, már szerette, szereti őt, mióta csak először látta; az a részvét, melyet iránta érezett, csak a szerelemnek volt takaró palástja.

És mi más volt ez a szerelem, mint az, mely több évvel ezelőtt szivét felgyujtá! Nem az a vadon csapongó láng volt ez, mely féktelenül körülharapódzva, mindent fölemészt, hanem az a jól eső melegség, mely lassan-lassan hatja át a lelket, üditőleg, viditólag; nem az a szilaj szenvedély volt ez, mely sem az ész, sem az illedék, sem az erkölcs szózatára nem hallgat, hanem az a szelid, nemes érzés, mely maga mutat az erényre mondván: Ime ez az én édes testvérem! Oh milyen tiszta, milyen boldogitó ez érzés, és a mely szerelem nem ilyen érzé­seket költ, mely a szivet nem tisztitja, és csak is jóra, szépre nem serkent, mely a ballépésnek csak árnyékától is vissza nem retten, higyjétek nekem, ez nem igaz szerelem, és ettől épen ugy kell őrizkedni, mint az elsőért imádkozni; ez megváltás, üdvösség, az szégyen és boldogtalanság; ez áldással születik és az égbe ragad, az titokban ront a szivre és könnyekben ful meg.

Mindez tudva lőn most e leány előtt, és a milyen nagy volt azon való boldogsága, még nagyobb volt fájdalma; hogy is ne! ő szeret egy embert, a ki sulyosan beteg, ki évek óta élő halottként jár a világon!

És ha csak ez volna! Oh ha meg tudná őt gyógyitani! Milyen örömest osztaná meg vele az életet! Ha igaz volna, a mit ez ember állított, hogy a hozzá való szerelem visszaadja őt az életnek, mi szivesen szenvedne ő helyette, és nélkülözne érette!

Nélkülözni! e gondolatra összerázkodott. Eszébe jutott, hogy Surányi gazdag. Hát ha e tudatnak is része van abban, hogy e beteg férfit szereti!

Eltakarta arczát, pedig csak az éjjeli lámpa vetette reá világát; de attól is szégyelte magát, mert eszébe jutott, hogy ő többször gondolt arra, hogy e férfi gazdag, és jaj azon leánynak, a ki földi javak érdekéből örök szövetséget köt!

Mindig jobban-jobban kezdett töprengeni azon, ha igaz szerelem-e, a mit Surányi iránt érez? Azért, hogy most annak tartja? de hát nem tartotta-e azt az elsőt is igaz szerelemnek, és mégis, csak a posvány éjjeli lobogása volt!

Aztán meg Surányi érzelmében kezdett kételkedni; ki biztositja őt a felől, hogy ez igaz szerelem? az ő vallomása tán? az ő elragadtatása? Oh, ezek nagyon kevéssé hiteles bizonyit­ványok olyan nő előtt, a ki már egyszer csalódott! Nem tartotta Surányit gaz ámitónak; oh e derék emberhez a gazság és ámitás nem férnek; de nem lehetséges-e, hogy e jó ember tudtán kivül is öncsalódásban él? tetszik neki és azt hiszi, hogy ez szerelem! Nem maga mondta-e, hogy az ő hangja harmat, az ő tekintete napsugár? már pedig a ki csak hangja, tekintete és egyéb ilyen külső tulajdonaiba szerelmes egy leánynak, az nem szeret igazán!

És el volt határozva; más nap senki sem vette észre rajta, hogy szemét sem hunyta be az éjjel, és milyen ellentétes, élet-halál érzelmek tusakodnak e szivben.

Nyugodtan végezte teendőit, Surányi ez egyszer nem volt jelen a tanitásnál, és a meg­határozott órán ott volt a fenyüfák alatt; az idő még komorabbá vált; hideg, csipős őszi szél repitette ide-oda a sárga leveleket, a virágok pedig, mint halálrakész áldozatok, földig hajtották alá fejöket, hogy hü anyjukkal egyszerre kimuljanak.

Mindezt látta és érezte a leány, és mégis ugy tetszett neki, mintha ez ide-oda repülő levelek tarka pillangók volnának, e virágok csak most bujtak volna ki a földből és e szellő uj életre csókolná a természetet. Tavasz volt az ő szivében, ez üzte vele e csalfa játékot.

Surányi már várta, és oh, milyen nyugtalanul várta! A mint megpillantotta, feléje sietett. De a leány intett neki kezével, maradjon, a hol van, és ő engedelmeskedett.

És midőn Eszter a fenyvek alá ért, Surányi nem tudott egy üdvözlő szót mondani neki; egész testén remegett; a leány keze intésétől remegett olyan nagyon. A leány szintén nem tudott mindjárt szólni.

- Ezt is köszönöm Eszter! - kezdé végre Surányi, mintegy kiegészitve, mivel lelke eddig el volt foglalva - köszönöm, hogy legalább szánalmat érez irántam.

- Szánalmat? - kérdé a leány, tiltakozó hangon.

- Igen, ha nem tudja viszonozni szerelmemet, legalább megengedi, hogy még egyszer láthassam; ugy is utószor történik ez életben - mondá Surányi, a kétségbeesés nyugodtságával.

- És ki mondja önnek?! - vágott szavába a leány akadozva; de nem is kellett folytatnia.

- Tehát szeret? - kérdé a férfi, és megragadva a leány kezét, szivéhez szoritá, és egy szót sem birt szólni boldogságos elragadtatásában.

- Igen is Albert, szerettem önt - kezdé a leány, szünet mulva, halk hangon, átszellemült arczczal; - Isten, kinek szabad ege alatt állunk, a bizonyság, hogy igazat mondok! de -

- De? - mondá utána a férfi, midőn a leány szünetet tartana.

- Ön azt mondja, hogy szintén szeret; én elhiszem azt; de kérem, engedjen magának időt, hogy igazán megismerkedjék ez érzelemmel. Ön azt mondja, én lehetek csak az ön meg­gyógyitója, engedje, hogy én is ennek öntudatára jussak.

Surányi látszólag nyugodtan hallgatta a leány szavait, és ez már jó darabig hallgatott és ő még mindig nem szólt, még mindig merengett reá remény és félelemben uszó tekintettel.

- Igaza van, Eszter! - mondá végre. - Ki biztositja arról, hogy a mit én érzek, nem egy háborgó sziv lázas káprázata? Hisz én évek óta meg voltam halva! Oh, de már nem vagyok az, Eszter! Ujra vagyok születve, fel vagyok támasztva, kegyed által feltámasztva! Kivánjon tőlem bár mit, és kész vagyok teljesiteni azt, csak e szerelem boldogitó erejében ne kételkedjék!

- Bár mit? - kérdé a leány édes mosolylyal. - És igéri, hogy nem fogja azt megtagadni?

- Igérem, ha kimondja, hogy szeret.

- Azt már mondtam. Kérésem pedig az, hogy egy évig ne lássuk egymást.

E szóra Surányi kirántotta kezét a leányéból, egy perczig reászögezte tekintetét, aztán csüg­gedten kérdé:

- A szerelem intézi hozzám e kérést Eszter?

- Igen is, a szerelem, melynek egy pár hét elég lehet arra, hogy elaludjék, de egy élet kevés arra, hogy el lehessen oltani, ha igaz! - viszonzá a leány határozottan.

- Tehát próbaidő? - kérdé a férfi vidáman.

- Igen is, de az én számomra.

- Ám legyen, tehát egy évig ne lássam, csak lelkem szemeivel! De egy év mulva?

- Hisz ön az igaz szerelem örökkévalóságában?

- Bocsánat, nem kérdezek többet, Eszter! Megyek, itt hagyom mennyemet, de elviszem magammal a reményt, e ragyogó szivárványt, mely a földet az éggel köti össze, és a mit kegyed e szivbe ültetett. Tehát Isten velünk egy egész, hosszu évre!

- Nekem sem lesz az rövidebb! - viszonzá a leány, szive mélyéből viszonozván az ifju forró kézszoritását. - De minél világosabban süt a nap az égen, annál közelebbnek látszik a távolság.

- Ugy van, és te vagy az én világom, az én életadó tavaszom, az én mindenem! - kiáltá föl a férfi, és mielőtt a leánynak ideje lett volna megakadályozni, szivéhez szorította, és mielőtt meg ideje lett volna meggondolnia, mit kelljen neki erre tennie, Surányi már nem volt a kertben. A leány csak arra eszmélt föl, hogy magában van, és - nem neheztelt Surányi vakmerőségeért. Csak orczái égtek a szemérmességi érzettől.

IX. Égi tünemény.

Igen is égi tünemény, igaza van nagy Kisfaludynak, mert az igaz szerelem csodákat mivel. Ha tudni akarjuk, igaz szerelem-e azon érzés, melyet férfi szivben költöttünk, nézzük, minő hatással van ez lelkére; ha jobbá, nemesebbé és munkásabbá nem lesz általa, nem tiszta ez érzés és nem igaz a szerelem. A ki értünk nem tudja levetkőzni hibáit, az nem fog minket boldogítani. Mi egész életünket, szivünket, lelkünket adjuk át a férfinak szerelmünkkel, jó és nemesnek kell tehát lenni annak, a ki ez önfeláldozást teljes nagyságában méltányolni tudja, jó és nemes pedig csak az az ember, a ki tiszta szeretetet hordoz keblében; e nélkül mi nem remélhetünk tartós boldogságot; terhére leszünk, mihelyt az ujdonság mámora elmulik; a birás tudata közönyössé teszi a birtokost, ha minden pillanatban nem emlékezik meg arról, hogy e birtoknak olyasmit köszön, a mi többet ér a föld minden drága kincse és kitüntetésénél: a szivbeli tisztaságot, a jellembeli nemességet és a munkakedvet.

Surányira ilyen hatással volt a szerelem; egyszerre mintha uj lélek szállt volna belé; azelőtt is jó volt és nemes, de teste lelke elvesztette volt minden ruganyosságát, és most a szerelem visszaadta azt neki; egyszerre napvilágos derültség támadt szivében, és be kezdé látni, hogy nem lehetnek olyan körülmények az életben, a melyekben az ember hasznára nem válhatik embertársainak; be kezdé látni, hogy a haza és az egyén különböző két fogalom ugyan, de lényökben elválaszthatlanok egymástól, és a ki magát semmibe sem veszi, a hazának árt ezzel; és be kezdé látni, hogy meghalni a hazáért nem legnagyobb bizonysága a haza­szeretetnek, sokkal fényesebb bizonyitványa: élni a hazáért minden körülmények közt, és módot találni, hogy a jó ügynek szolgáljunk még akkor is, midőn akadályokkal kell meg­küzdeni és még csak elismerésre nem számolhatunk. A jövő Isten kezében van, de ez a jövő nem egyéb, mint a jelennek folytatása, a mi ma jövő, az holnap már jelen, és ha a jelenben felfogjuk hivatásunkat és a körül hüségesen buzgólkodunk, akkor minden látnoki képesség nélkül is előre megmondhatjuk, milyen lesz a jövő.

És minderre most a szerelem tanította ez embert. Mert valóban az emberek nagy sokasága nem is tudja, mi mindenre nem tanit a szerelem. Mikor egyszer van czél, a kiért élni-halni akarunk, és ez a czél egy tiszta, kedves, szeretetreméltó lélek, akkor sok mindenféle szép és magasztos gondolatjai jönnek az embernek, a melyek által kedvessé akarja magát tenni a kedves előtt, és ez által kedves lesz az emberek előtt. Ha Surányi tudja, hogy annál jobban fogja őt Eszter szeretni, minél szebb fogatja lesz, vagy minél jobban tünteti ki magát az agarászati versenyekben, bizonyosan a legszebb négy pejcsikó az övé lett volna, és az agará­szati verseny legfőbb jutalmát: egy aranynyal kivert nyelü lovagló ostort bizonyára szintén ő nyerte volna el; és mikor a fővárosban azokat a quodlibet öltönyü ifjakat látjuk fél napokig fel-alá csatrangolni az utczákon, meg lehetünk győződve arról, hogy e quodlibet ifjak abban a boldog hitben élnek, hogy igy jobban tetszenek szivök királynőjének, mintha hasznos munkára adnák magukat, és nem majmolnák a francziát; minden csak attól függ, minő véleménynyel vannak a férfiak felőlünk és - nézeteink felől; elveket akartam irni, de félek, hogy e quodlibet uracsok kinevetnek; hogyis ne, egy nő, a kinek elvei vannak! mikor nekik sincsenek!

Surányit más gondolkodásra tanitotta szerelme; ő mindenek előtt az által akart kitünni, hogy gazdaságát jó karba hozza, és néhány hó mulva alig lehetett reá ismerni birtokára, annyira ki volt az rántva sok évi elhanyagolásából. Hogy minő czélszerü intézkedéseket tett e tárgyban, azt én nem birom megmondani, csak annyit tudok, hogy ott minden a legszebb rendben volt, és hogy az egész birtok a tulajdonos jellemét tükrözteté: pazarlást sehol, fényüzést nemeset, de haszonhajtó szorgalmat mindenütt lehetett ott látni.

És ott nem állapodott ő meg, a társas életben is uj kedvvel részt vett ismét; mindig vannak olyan kérdések, melyeket megvitatni, eszmék, melyeket tisztázni, intézmények, melyeket életbe léptetni, ha nem is első, hát második sorban a hazaszeretet teszen kötelességgé, és ezek közül Surányi valódi fiatali hévvel buzgólkodott; és a lelkesült buzgóságot rendesen süker is koronázza; az egész vidéken uj élet kezdett pezsegni, a példa ragadott, a jó emberek csatlakoztak, a közönyösek föl lettek verve tétlenségükből, a közmozgalomból mindig uj-uj érdekek fejlődtek, a dicsvágy egyre uj ingert kapott és uj eszközöket teremtett a magánhiuság kielégitésére, és ez mind Surányi müve volt.

E név egyszerre szájról szájra kezdett járni, népszerüsége nőttön nőtt, és mert e népszerüség nem a tömeg félrevezetése által lett kiviva, hanem valódi érdemeken alapult, tisztelete is egyre nagyobbodott, és az a férfi, akit még néhány hó előtt élő halottképen sajnált a világ, most a szeretet és irigység tárgya volt.

Senki sem tudta, mi idézte elő e férfiban ez üdvös átalakulást, de - kevesen törődtek is ezzel; a világ nem igen fürkészi a tények titkos rugóit, csak az eredmények után itél; neki elég volt tapasztalnia, hogy Surányi egy lelkes, szeplőtlen jellemü, mindenkor tettre és segitségre kész hazafi, ebben megnyugodott és néhány hó mulva senki sem gondolt arra, milyen ember volt ez sok éven keresztül.

Annál többet gondolt erre ő maga; miként a buzgó muhamedán csak kelet felé fordulva imádkozik, ugy ez ember lelke is mindig csak Eszter felé volt forditva; mindig csak az ő lelke lebegett előtte, és mig az irigyek azt feszegették, minő jutalmat remél ez ember lankadhatlan lelkesült erélyeért, addig ő maga azt feszegette: mit érez majd Eszter, ha e- vagy amaz uj sikert megtudja? jobban fogja-e őt szeretni ezért?

Bizonyosat nem mondhatott e felől, mert csak igen ritkán rándult át hozzá, és akkor is csak rövid időre; az emberek ott nem tudták mire vélni e dolgot, és végre is roszra magyarázták; háladatlannak mondták; mikor teher volt, nyakukon ült nekik, és most, hogy „nagy ember lett” belőle, alig mutatja magát; természetes! az ilyen „díszlombkoszoruzott” emberek a lányas házakat tüntetik ki látogatásukkal, itt pedig nincsen nagy leány a háznál, a vége tehát az lett, hogy a két szomszéd között némi feszültség fejlődött, mely csak azért nem terjedt tovább a gyöngéd neheztelésnél, minthogy mindketten mivelt emberek voltak; a „piquant” megjegyzések azonban nem tartoztak a ritkaságok közé Surányi irányában, az egyik vendég épen azt a hirt hozta, hogy Surányi nyiltan udvarol egyik előkelő leánynak; ő ugyan nem látta, de azért bizton tudja, egyik „cousin”-ja beszélt egy emberrel, kinek az unokahuga - nagy titokban megsugta neki a dolgot; akkor már persze bizonyos!

És mindezt Eszter hallotta, és olyan nyugodt maradt reá, mintha arról lett volna szó, farsangra milyen ruhaszin lesz a divat; pedig a jó lélek is hitelt adott e mendemondáknak; semmi különöst nem látott abban, hogy Surányi más lánynak udvarol; azért, hogy egyszer azt mondta neki, ő az ő meggyógyitója? oh igen, azt elhitte volt neki, mert szerette, igazán, egész lelkéből szerette, és a kit szeretünk, annak hiszünk is; de - az akkor volt, és tovább nem terjedt sem az ő reménye, sem az ő ohajtása. A mit ohajtott, az volt, hogy Surányi vissza legyen nyerve az életnek, ujra megmutassa, milyen ritka, fönkelt lélek lakik benne, és ezt ő elérte és ez bol­doggá tette; hogy e boldogságnak még továbbja is lehetne, azt ő nem gondolta; balgaságnak tartotta, még képzelni is azt, hogy ő a gazdag, köztiszteletü férfiunak több is lehetne egy kedves emléknél, és mint az élet komor iskolájában józan gondolkodásra szoktatott lélek, megtiltotta magának, csak gondolni is ama szavakra a kerti fák alatt; ő igy is elég boldoggá lett már Surányi által; elég boldogság neki, napról napra ujabb szépet, nemeset hallani vagy olvasni felőle.

Hadd házasodjék tehát, csak azt kivánja neki, hogy olyan nőt válaszszon, a ki hozzá méltó és a ki olyan boldoggá tudja tenni, mint a hogy megérdemli. Ez a gondolat azonban nagyon aggasztotta; körül jártatta lelkét az általa ismert leányok közt, és talált is elég derék, jó leányt, de olyant, a ki méltó volna Surányi nejének lenni, olyant egyet sem talált ismerősei között, azt pedig, a kivel a mendemonda őt kapcsolatba hozta, épen nem találta illőnek hozzá, és nagy kinokat állatott ki vele az a gondolat, ha csakugyan igaz volna, a mit a világ beszél!

És törte a fejét egész éjszakákon át, mikép lehetne neki értésére adni, hogy ne vegye el azt a leányt, mert ez nem fogja őt boldoggá tenni, ez egy nagyon is nagyvilágiasan nevelt teremtés, a ki föl sem tudja fogni az ő nemes lelkének komolyságát; ez csak mulatságok után áhítozik, most érdekkel van iránta, mert tetszik neki osztozkodni ilyen tisztelt név- és ennek fényes dicsőségében, de csakhamar elunja ő magát e csendes öntudat mellett, mert neki zajos mulatságok, lóversenyek és tánczvigalmak kedvesebbek a lelki gyönyöröknél.

Mindezt szerette volna értésére adni Surányinak, de nem tudta, mikép, és csakis azért fájt neki az, hogy miért nem mutatja magát többé náluk, és ha igen, miért kerüli az alkalmat, vele találkozni! Igaz, ő maga tiltotta meg neki a vele találkozást, de - azért mégis csak talál­kozhattak volna! Az természetesen nem jutott neki eszébe, ha Surányi az egyik tilalmat áthágja, akkor a másikat épenséggel nem tudta volna megtartani: ha gyakrabban találkozik vele, lehetetlen lett volna neki, igaz, hü szerelméről nem szólni neki. Erre e tiszta, igénytelen lélek nem is gondolt; lehetetlenségnek tartotta immár, hogy Surányi őt szerethetné, bizo­nyosan rég elfelejtette már; csak ő nem lesz képes elfejteni soha. Ő szeretni fogja őt minden igény nélkül, minden remény nélkül; most már tudta, hogy igazán szereti őt, azért nem is volt szivében semmi földi ohajtás szerelme tárgya iránt.

Arról természetesen nem tehetett, hogy azalatt egyre halaványabb lett arcza, és hogy olyan gyakran tévedett a kert azon irányába, a hol utószor találkozott Surányival; miként hogy arról sem tehetett, hogy a fenyvesek susogása olyan mondhatlanul jól esett lelkének. Ugy tetszett neki, mintha értené, miről susognak olyan édes bizalmasan az egymásra hajló ágak és miért hajolnak ugy alá a föld felé, mikor a forró nap tele árasztja őket fényes sugaraival. Mindezt ő igen jól értette, de soha sem szólt róla senkinek; végezte teendőit magával nem gondoló buzgó szeretettel, a kis Piroskának szentelte minden idejét, a fiatal leány napról napra kedvesebbé lett, a minek pedig a boldog szülék ugy örültek, hogy észre sem vették a jó nevelőnő napról napra nagyobb halványulását. Különben is mi feltünő van abban, hogy egy nevelőnő arcza halovány?

Ez alatt elmult a nyár, elég lassan annak, a ki a virágtenger közepett egy távoli pontra szögezi tekintetét; a virágok elhervadtak ismét, a daloló madársereg vidorabb tájékokra költözött, a napok rövidebbek lettek, az árnyékok hosszabbak, égre és földre bizonyos búskomoly szinezet borult, melyet még a visszatévedt melegebb őszi sugarak sem birtak elcsókolni; az elszáradt falevelek ismét ide-oda repültek az áthült légben, de ezek most már nem látszottak pillangóknak, mint most egy éve, hanem valami sárga rongy daraboknak, melyeket a szivtelen enyészet a haldokló földre hajit, hogy annál tovább tartson kimulási kinja.

Csak a fenyők, azok nem hullatták el tavaszias ékességöket. Olyanok azok, mint az a sziv, melynek nincsenek reményvirágai, de azért mégis megvan neki boldogsága; azok is hervad­nak, de azt senki veszi észre, jól tudják azt elrejteni a világ szeme elől; csak a suso­gásuk lett most tompább; hasonlit a visszafojtott sohajtáshoz.

Eszter most is el-ellátogatott e régi jó barátokhoz, és még szivesebben mulatott e hüvös árnyék alatt, mint nyaranta; most sokkal több rokonságot talált maga, és e szegény, holtig hű fák között.

Mikor senki sem látta, mikor a ház viszhangzott a vigan mulatozók zajától, ő kilopódzott a mulatozók társaságából, ide e kedves rokonokhoz, leült egy gyepágy kemény göröngyeire, és hallgatta, a mit a zöld ágak neki szomoruan elpanaszolnak. Órák hosszáig el tudta hallgatni e szomoru panaszokat, mintha csak egyedül ő előtte öntenék ki lelköket.

És a mint egy este igy magában ülne, és szemei bánatosan maga elé merengének, egyszerre csak érzi, mint fogja őt által két hatalmas kar, és hajtja fejét hátra; azután látott egy férfi arczot az ő arcza fölé hajolni, ezután nem látott semmit, mert ez arcz Surányié volt, a ki a viszontlátás észfosztóan édes tüzes csókját halovány ajkaira nyomta.

* * *

Nem kisértem leirni azt a jelenetet, midőn Eszter magához térve, Surányit és drága édesanyját maga előtt látta; a jó ember hetek óta örült azon édes meglepetésnek, melyet váratlan megjelenése által kedvesének szerez, és e meglepetés annyira jól sükerült neki, hogy a leány - csaknem eszét vesztette örömében.

A próbaév csak egy hét mulva volt ugyan letelendő, azért volt e találkozás olyan váratlan a leányra nézve; de - tán nem szükség mondanom - hogy Eszter szivesen elengedte neki az egy hetet és cseppet sem neheztelt a tilalom áthágásáért; elég hosszu idő volt az nekik, elszakadva egymástól. És most már nem volt titok, honnan vette magát e nagy halványság orczáin, néhány percznyi együttlét kedvesével visszaültette azokra a fiatalság rózsáit, a melyek most az igaz szerelem hajnalpirosságától körül voltak folyva.

Épen olyan kevéssé kisértem meg leirni az átalános meglepetést, midőn Surányi mennyasszo­nyakép mutatta be Esztert a családnak; azt az egyet azonban kötelességemnek tartom meg­jegyezni, hogy bár milyen váratlan és feltünőnek tetszett is e dolog és bármilyen különböző szempontokból itélték is meg azt az emberek, - nem volt senki, a ki kénytelen ne lett volna bevallani, hogy Eszter teljesen méltó e szerencsére, valamint azt is, hogy Surányi az örök boldogsággal lépett frigybe e választás által. Pedig az emberek legnagyobb része nem is sejtette, mi nagyon igazán szereti egymást e két ember, és milyen valóban tiszta és erős lélek lakozik bennök.

Mindnyájuk közül azonban legboldogabb - Eszter anyja volt; ő legalább azt hitte; a jó asszony alig fojthatta vissza könnyeit, a legédesebb könnyeket, melyeket valaha anya sirhatott; nem az volt az ő örömének okozója, hogy leánya milyen jeles férfi neje lesz, hanem az, hogy a világ végre megismeri, hogy milyen jeles egy leánya van ő neki. Bocsássuk meg az anyának e büszkeségét, - van neki mire büszkének lenni; mert végre mégis csak az anya érdeme az, ha jó leánya van!

Csak egy nem vett részt a közörömben: a kis Piroska; ez mióta megtudta, hogy az ő „Eszter néni”-je elhagyja a házat, valahányszor csak reátekintett, mindannyiszor könnyekkel teltek meg szemei; mindig nagyon szerette jó nevelőnőjét, és mégis ugy tetszett neki, hogy csak most szereti őt igazán; ugy van ez az életben; csak akkor tudjuk meg igazán, mennyire hozzá van nőve valamely szerettünk szivünkhöz, mikor elszakadunk tőle.

Nem is lehetett máskép a kedves kis leányt megvigasztalni, csak azon igéret által, hogy a mennyegző után azonnal elfogják őt vinni Eszter nénihez és ott marad majd nála sokáig. Surányi pedig nagy titokban ugyan, de ugy, hogy minden ember meghallhatta, megsugta neki, hogy a mennyegzőig sem kell majd sokáig várnia, legfölebb három hét mulva meg kell annak lenni. És Piroska szüléi némi fájdalommal voltak kénytelenek tapasztalni, hogy a szeretet egy maga is elégséges egy tiszta szivet örökre odalánczolni ahoz, a ki őt okosan szereti; Eszter nem kényeztette el leányokat, és mégis mint szereti őt, nem is tud tőle megválni! Ez a jó nevelés legfényesebb bizonysága.

Később pedig még azt is kellett tapasztalniok, milyen nagy ritkaság az igazi jó nevelőnő; a kis Piroska nem követte nevelőnőjét, a szülék nem lehettek el gyermekök nélkül, más nevelőnőt fogadtak tehát, - a ki nyelv- és egyéb ismeretekre nézve semmit sem engedett Eszternek; de azért még sem volt ám második Eszter; ahoz valamivel több kellett volna idegen nyelveknél és zongorázási képességnél! A kis Piroskának soha sem volt több ilyen nevelőnője.

X. A legszebb szó.

Milyen szép az a mi magyar nyelvünk! milyen jellemzően nevez meg minden fogalmat! Menyasszony! lehet-e már szebben kifejezni azt az állapotot, midőn a leány örök időre társul igéri magát azon férfinak, a kit szeret! Igazán a mennynek asszonya ő akkor. Szivében a mennyet hordozza, minden áldásaival, minden gyönyöreivel. A föld mennyek országává alakult át előtte, a bánat, a gond és szomoruság csak azért vannak, a miért az Isten e csapásokat a földre küldi: hogy az emberek megjavuljanak és jobban szeressék egymást. És a mi a mennyei Atyának ohajtás, az ő előtte valóság: az emberek mind jók, és igaz szeretettel vannak egymáshoz, olyan igaz, tiszta szeretettel, mint az, mely az ő szivét megtölti. Azért nem is lát ő most but és bánatot a földön.

Mennyasszony! igazán a mennynek asszonya a leány ilyenkor. Miként a menny, ugy az ő szive is Istennek szent hajloka; minden gondolata tiszta, mint az ima, és minden érzése szent, mint az áldozat. E gondolatok és érzések uralkodókká lettek szivében; sokszor a legserényebb munka közepett egyszerre csak lehanyatlanak kezei, tekintete maga elé révedez és arcza körül a szerelem tulvilágai gloriája rengedez; Istenére gondol ő akkor, a jóság és tökély eszmény­képére, a ki olyan közel emelte őt magához, hogy szive dobbanását érezni véli; önnön szivének ez dobbanása, csak hogy ez olyan tiszta, olyan áldó, éget földet egybefoglaló, mint a csupa léleké, ott fen az angyalok honában.

Mennyasszony, a mennynek asszonya! igen is, asszonynak képzeli ő már magát, egy férfi tulajdonának, a ki vele rendelkezhetik, a kinek ő engedelmességgel tartozik, de a kit Isten ezért rendelt neki, hogy az ő napvilága legyen az élet borus óráiban, az ő vezércsillaga a lélek hánykodásaiban, az ő sziverősitője a csüggedés tikkasztása ellen, az ő jóra intője a kisértések csábjai ellen, az ő buzditója a nagy elhatározások küzdelmeiben, az ő menedékpartja a vészek viharaiban, az ő puha párnája nagy munkától elfáradtában, az ő enyhetadó árnyéka az üldözések kinjában, az ő védője a gonosz birák ellenében, az ő világegyeteme, ha más mindenki elitéli, az ő üdvössége, ha lelke kárhozatba tévedez, szóval az ő mindene ezen és a más világon.

És mind ezekre ő erőt és képességet és bátorságot érez most magában. A szerelem lángra gyujtotta lelkét, és ő végig lát e nagy mennyei birodalmon, a mely tele van üdv és malaszttal, eddig nem sejtett mennyei kincsekkel, és melyek mind csak arra vannak ott felhalmozva, hogy áldozzon velök annak, a ki e világot lelkében meggyujtá, az ő földi megváltójának, az imádott jegyesnek.

Oh, mennyi hálával tartozik ő neki, azért, hogy fölvette őt a porból és fölemelte őt az égbe. Mi lett volna belőle nélküle! mi volt ő, még mielőtt szerette! egy semmi a teremtések nagy sokaságában, egy darab sötétség a miriádnyi fényes csillagok közepett; nem volt, miért élni, mert nem volt, kiért élnie; ha kedve jött, használni, csak bérért tehette azt, csak a munkája után volt értéke, ő maga semmi sem volt, még jót sem tehetett önmagáért, és ha meghal, csak annak fájt volna talán, a ki hasznát nem vehette többé.

És az a szépség, a mit isten ajándékul adott neki, - mert most már arra is gondolt, hogy ő szép, és e tudat növelte még boldogságát - az ő testi és lelki fényes tulajdonai, mit értek azok neki? ki vette azokat igazán számba? a férfiak reánéztek, tán gyönyörködtek is látásában, aztán tovább mentek, vagy fölkérték egy tánczra, vagy selejtes bókolásra lelkesültek; egy sem jutott általuk a női szépség nemesítő hatalmának tudatára, egy sem érezte magát indittatva, a természetben csak a szépet és a viseletben csak a nemeset fölkeresni és ahoz alkalmazni izlését és jellemét; egy sem jutott általa azon ohajtásra, fürkészni, mi az, a mi tulajdonkép széppé teszi ez arczot, hogy a női lélek szépsége is szemökbe ötlött volna; csak az arczot látták, csak a képnek tömjéneztek, de nem az Istennek, a kit az ábrázol; és tömjénezésök megalázó, mert vétkes, mert bálványimádás.

Csak ő nem nézett reá földi szemmel, csak ő ismerte föl az istenit a földiben; ő, az egyetlen a sok közül, valamennyi közül, az ő egyetlenje az egész világon! Ő kinyujtotta karjait, mint a lehajló ág a folyondár után, hogy ne a porban kuszszék és a földön veszszen el, hanem felfonódjék körülötte, koszoru gyanánt neki, és a napsugárban tündöklésre önönmagának; fölemelte őt magához, adott neki szivet, a mely csak érte dobog, hogy odaadhassa neki érte a magáét, hogy a férfi bátorsága és erélye a női sziv gyöngédsége és melegségével összenőjjön, egygyé váljék; és felgyujtotta benne a szerelmet, hogy neki magának is legyen világa, a legszebb, a legboldogitóbb világ; hogy ne áldozná tehát örömest magát, egész világát!

Oh boldog napok, a minők nincsenek többé e földi életben, de a melyekben csak olyan nő részesül, a ki olyan tiszta, át meg át nemes szivvel fogadhatja magába a mennyasszonyi érzés fenséges érzelmeit, mint Eszteré.

Megjelentek e tiszta égi boltozaton a komor órák és bánatos napok sötét felhői is; és jaj azon leánynak, a ki midőn az élet legelhatározóbb lépését tenni készül, azokra is nem gondol! rettenetes lesz neki csalódásából fölébredése! Jaj azon leánynak, a ki abban a hitben ringatja magát, hogy a mennyegző utáni élet csak a hajadoni függetlenség folytatása; sőt még tán kevesebb gondokról és több szabadságról álmodik! Jobb volna annak virágok helyett tövisekből fonni magának mennyasszonyi koszorut, és ezzel fején lépni oltárhoz, mert ez jövendőjének jelvénye, vérig szuró töviseknek tevén örök esküt.

A ki tűrni és szenvedni nem tud, vagy nem akar, az ne menjen férjhez, mert ha valahol, ugy a nő házaséletére nézve áll az, hogy: „Tűrőké a mennyeknek országa.” Csak a türelem változ­tathatja a házaséletet mennyországgá; és itt nem a rosz férjekre van czélzás, mert még a legjobb férj mellett is készen kell lenni arra; nagy különbség van a férj és a vőlegény között, épen ugy, mint az ünnep- és hétköznapok között; nincsen olyan folyóviz, mely iszapot ne hajtana föl, és nincsen olyan két kő, mely tökéletesen egyforma volna, az élet pedig egy örökké rohanó folyam, és az emberi jellem tömörebb a kőnél, tele ezer meg ezer horpadékok- és rovátkákkal, miket az idő és természet rajtuk előhozott; minél nemesebb a kő, annál finomabb és apróbb ez érdesség, de azért mégis megvan, és mert a férfi már természeténél fogva keményebb jellemű, a nőnek kell lesimítani magáról minden olyan tulajdont vagy szokást, mely az élet öszhangzatos folyását akadályozná, és ha sok fájdalom- és könytől meg akarja magát óvni, a mennyegző előtt kell azt tenni, épen ugy, mint Eszter.

És még ezzel nincsen vége a lelki készülődésnek. Miként hogy a menyegző előtt a ruhatár minden zuga szigoru vizsgálat alá kerül, és a családi élethez szükséges minden öltöny- és fehérneműről gondoskodnak, ugy kell a leánynak lelki tehetségeinek tárában szigoru szemlét tartani, kihányni abból minden haszontalan lim-lomot, és helyökbe minél több olyant tenni, a mi a megkezdendő uj életnek valódi diszére vagy hasznára válik; minél többet visz magával e lelki házi czikkekből, annál boldogabb lesz; minél jobban ért a házi gazdasághoz, a hajlék kellemessé tételéhez és a szivek földeritéséhez, annál több kincset ér a nászhozomány, és annál tartósabb leszen az ő boldogsága.

És még egy van, a miről a mennyasszonynak nem szabad megfeledkezni; az, hogy „a ki uralkodni akar, annak engedelmeskedni kell tudni,” és ha első akar lenni a férj által, másodiknak kell lennie a férj mellett. Csak is szeretetünkben áll a mi hatalmunk és a férfiak gyöngesége; minél forróbban szeretünk, annál biztosabban uralkodunk; minél kevésbbé vágyódunk hatalomra, annál hatalmasabbak vagyunk; minél kevesebbet követelünk, annál többet nyerünk el; minél elégültebbek vagyunk kicsi házi körünkben, annál nagyobb a mi birodalmunk: a férj az egész világot ügyekszik e kicsi körbe átültetni.

Ha minderre el van készülve a lélek, még csak az van hátra, hogy minél jobban ismerkedjék és barátkozzék meg azon gondolattal, hogy ő és férje - egy és válhatlan; a mi az egyiket éri, azt a másikkal meg kell osztani; a házaséletben csak közös birtok létezhetik; még a gondolatok is azok; - csak azzal a kis különbséggel, hogy a nőnek, mint gyengébb félnek ezért követelni még sem szabad; a férj bánata az ő bánata legyen, abból ki kell vennie a maga illetőségét; de az ő bánatát azért csak maga emészsze föl; az ő gondolatai a férjeéi legyenek egyszersmind, de ha a férj szive titkot rejt, ne zörgessük e titok ajtaját, csak a szeretet és bizalom lehet a sziv kulcsa, a jog és kötelesség gyönge fegyverek a - gyöngébb fél kezében.

Ezek nem igen kecsegtető kilátások a leányra nézve? Nem ám annak, a kinek egyéb vágya van, mint szeretni, és egyéb boldogsága, mint szerettetni; de a ki e kettővel megelégszik, annak nem csak könnyü e nehézségek leküzdése, de egyszersmind öröm is; szivesen mond ő le minden olyan tulajdonról, a melyről azt hiszi, hogy jegyesének tán ellenére lehet, és szivesen veszen fel olyan szokásokat, melyek által imádottjának tetszését véli kivívni; a nő, mikor igazán szeret, egészen uj jellemet képes ölteni; nem magát, hanem férjét tanulmá­nyozza és egészen és mindenben csak ez egyhez alkalmazza magát; nem üres szó, hanem igaz valóság az, hogy „a férj neveli nejét,” sőt többet tesz, egészen átidomítja, még pedig a nélkül hogy maga is sejtené, mert maga a nő viszi véghez e nevelést és átidomitást magán; igy leszen e két különböző két egyéniségből idővel két test - egy lélek.

Ilyen módon készitette elő magát Eszter a szent mennyasszonyi hetekben és azért volt szive tele menynyei örömmel; ő nem hunyta be szemét a bekövetkezendő terhek elől, nem ringatta magát fényes, de csalfa képzeletekben, de annál nagyobb volt boldogsága, mivel érezett magában elég szerelmet, könnyü lélekkel fölvenni magára az uj élet szent keresztjét, és elviselni azt a sírig; érzett magában elég akaratot, egész életét azon egynek szentelni, a ki e szerelmet meggyujtotta szivében; nő akart ő lenni a szó szent teljességében, ez volt az ő boldogságának kútfeje és ez legyen egész életének tengere.

Ilyen elhatározásokkal lépett nehány hét mulva az oltárhoz és mondta ki a nagy, két világot magában foglaló szót: „holtomiglan, holtodiglan;” szeme könyben állt, de szive fel az égbe szállt, hogy e szót kimondhatá, hogy egész életét szerelmének leköthette.

XI. Mézes hetek.

Az első hetek csak folytatásai voltak a mennyasszonyi boldogságnak; az uj pár, hódolva a közszokásnak, pár hetet utazással töltött, és Eszter, - bár mindig egyik ohajtása volt, a tengert láthatni, azt a nagy vizi világot, a melynek mintegy az égben látszik végnélküli folytatása, a miért minden roppantsága mellett, látása olyan jótékony hatással van a lélekre, emlékeztetvén őt a földi életnek égben való folytatására - ezuttal még sem birta magát teljesen átengedni e magasztos látványok gyönyörének. - Mit nekem a tenger nagysága! - gondolá magában, - sokkal nagyobb tenger az én szerelmem, és ennek is az égben van folytatása; és mit nekem a váltakozó vidékek regényes szépségei, mikor én mindenütt csak azon egyet látom, az én imádott férjemet! - ugy van az, mikor a nő igazán szeret.

Még egy másik érzés is zavarta az utazásban gyönyörködését: egy kis önzés volt ez, de melyet meglehet bocsátani egy fiatal nőnek, sőt ohajtandó, hogy minden nő egy kis adag ilyen önzéssel birjon: szeretett volna kizárólag férjének élni.

Igy is csak neki és benne élt ő, de mégsem annyira, mint ha állandóan egy helyben maradtak volna; ez után vágyódott az ő lelke: megmutatni férjének, mivé tudja varázsolni egy hü nő szerelme az otthoni hajlékot, mennyi kényelmet és vidorságot tud a ház minden zugába elhelyezni, mennyire tud gondoskodni mindenről, a mi csak szükséges és kellemes, és távol tartani mindent, a mi alkalmatlan.

Mindebből azonban Surányi semmit sem gyanitott: egy szóval, egy tekintettel sem árulta el ohajtását; a férj minden lángoló szerelme sem volt képes megtántoritani őt föltett szándo­kában: mindent csak férje akaratjára hagyni; és valjon nem okosan cselekedett-e? képzelhető e már valami nevetségesebb, mint mikor a nő megszabja az utat, a melyen a férjnek indulni és haladni kell? A müvelt férj rendesen követi ez irányt, de hogy örömest tenné, és szivében egy kis rosz érzés ne támadna, ezt soha sem birom magammal elhitetni; e nélkül pedig könnyen ellehetünk; mindegy, akár merre vegyük utunkat, csak szép egyetértésben tegyük azt, és azzal, a kit szeretünk; igy tán valamivel később jutánk el a czélhoz, de annál vidorabb jókedvvel.

Néhány hét mulva azonban Surányi magától is reájött azon gondolatra, hogy jó volna már haza menni. Eszter csaknem felujjongott örömében, midőn ez ohajtást kimondani hallá, és csak akkor mondá férjének, mennyire régi ohajtása ez neki.

Surányi - a mennyire ez a mézes hetekben lehetséges - némi neheztelést mutatott erre neje iránt, szemére hányta titkolódzását; de Eszter csakhamar visszaállitotta a boldog lelkek öszhangzatát; az ohaj nem titok, mondá, azt szabad elzárni a szivben, akkor, midőn az a másik fél érdekében történik; magában azonban föltette, hogy jövőben még akkor is eltitkolja férje előtt ohajtásait, mikor az teljesülésbe meend; hadd legyen teljes az ő öröme, ne legyen neki az ő parányi keserüsége sem, hogy vannak neki ohajtásai, de melyeket nem nyilatkoztat előtte.

És Surányi? ez, midőn a neheztelés lehellete elfoszlott - és mi kevés kell arra, hogy egy lehellet elfoszoljék! - nyilván csak annál forróbban szerette nejét; én legalább erősen hiszem, hogy ez volt a titkolódzás eredménye; egy bizonyitékkal több volt az előtte, mennyi ön­megtagadásra képes az ő kedves felesége, és a férjek szeretnek erre nézve minél számosabb bizonyitékot szerezni, mind a mellett hogy nejöket ugy szeretik, - a hogy épen kitelik tőlük.

Szántszándékkal emelem ki ez apróságokat, mert miként a polgárosult világban nem a vad állatok teszik kellemetlenné az életet, hanem a legyek és a szunyogok, ugy a házaséletben is; az apróbb léghuzamok azok, melyek csuzt és hurutot idéznek elő, ezek ellen pedig szintén ovakodni kell lehetőleg, mert ez apró bajokból könnyen hosszas betegségek származhatnak, a hosszas betegség pedig hosszas szenvedés, és a vége halál, - a szerelem halála.

Eszternek tehát teljesedett ohajtása, haza érkezett; épen tél volt, a fővárosi vigalmak hideg idénye; Eszter azonban sem a vigalmakkal nem igen törődött, sem a hideggel; első gondja volt, berendezni, lakályossá tenni hajlékát; vannak, a kik ezt a gondot is a cselédekre bizzák; igaz, nagy munka is ez, de még sem olyan nagy, mint a milyen a jutalma. Sokszor egy pamlag elhelyezésétől függ a szoba csinja, egy tükör vagy festmény az egész bebutorozásnak képes vidor tekintetet adni, és hogy valamely szobában jól, vagy roszul érezzük magunkat, nagy részt attól függ, hogyan van az berendezve; nem a butorok drága és fényes volta teszi ezt, a legegyszerübb háznemüvel is kedvező hatást lehet előidézni, ha izléssel van elhelyezve, izlést pedig csak müvelt embertől lehet várni, a nevelés nélküli cseléd nem birhat azzal.

Eszternek tehát elég dolga volt uj lakásán, de mennyi örömöt szerzett ez neki! mennyi tanul­mányt forditott ő minden legkisebb részletre, hogy egyszerü legyen és mégis szép! És mint leste a hatást, melyet szorgalmas gondoskodása férjére tett! és milyen boldog volt, milyen gazdagon jutalmazva, midőn egy dicsérő szó, egy elismerő csók lőn fáradozásának jutalma!

Hogy a legnagyobb gond férje szobájára lőn forditva, nem szükség mondanom; minden szerető nő legédesebb gondjai közé tartozik, férje szobáját lehetőleg kényelmesen elrendezni, és átalában mindenről gondoskodni, a mi neki a házi kört kellemessé, a nő gondoskodását kivánatossá teszi, a jó nő ezt egyiránt teszi szeretetből, kötelességből és - eszélyességből.

Épen olyan kevéssé tartom szükségesnek fölemlítenem, hogy Eszter minden szorgalma és munkássága mellett is mindig a legtisztább csinnal és izletességgel volt öltözve; férje legalább soha sem látta őt máskép, és annál kevésbbé idegen; a csin- és tisztasági érzet második természetévé válik a müvelt nőnek, és épen ebben tünik ki a nő finom müveltsége, hogy a konyhából is épen olyan tisztán lép ki a tűzhely vagy a teknő mellől, mint öltözési szobájából. Hogy mikép kell a nőnek ilyenkor öltözködnie, nem olyan lényeges kérdés, mint az, mikép kell a konyhai vagy takaritási munkákat végeznie, hogy a csin és tisztaságból ne veszitsen; a fehér kötő, mit ilyenkor használ, minden esetre fontos szerepet játszik, a fődolog azonban a nagy jártasság, az ügyesség és a vigyázat, a mint azt minden müvelt gazdasszony tapaszta­latból tudja.

A mit azonban különösen föl kell emlitenem, ez azon körülmény, hogy minden szorgalma és gazdasszonyi sürgőssége mellett sem feledkezett meg a szellemi munkásságról; ő nagyon jól tudta, minő magasztos feladata jutott egy nőnek és legboldogabb napjaiban sem hanya­golta el azon kötelességeket, melyeket ez a nőre ró. A férj nem csak gazdasszonyt, de hű, értelmes élettársat is keres nejében, a kivel minden érzését megoszthatja; azért nevezzük ezt: feleségnek. Szabad idejét - és ez minden jó gazdasszonynak van - tehát arra forditotta Eszter, hogy tovább müvelje lelkét; olvasott, tanult, zongorázott, rajzolt vagy himezett; semmi szüksége nem volt neki most ezekre, mert a férj még mindig a szerelem első igézetével tekintett reá, de azért ő mégis csak folytatta szellemi müvelődését; de gyönyöre telt benne, és ez mutatta, hogy alapos müveltséggel bir; minél gazdagabbak vagyunk, annál többre vágyó­dunk, ez az igazság épen ugy áll a szellemi, mint az anyagi gazdagságra nézve, és ha láttok nőt, a ki az olvasásban gyönyört nem talál, az, bármilyen fényes ékszerek gyönyörködjenek is rajta és bár milyen előkelő modorokat fitogtasson is, legyetek meggyőződve, hogy ez egy nagyon közönséges teremtés.

És mindezek mellett maradt Eszternek elég ideje, vigalmakban is részt venni, ámbár meg kell vallanom, hogy nem tartozott ezek közé, a kik, mert farsang van, kötelességöknek tartják, a hétnek hét estjéből négyet-ötöt okvetetlenül a vigalmaknak szentelni; neki untig elég volt egyszer-kétszer mulatni, ezt sem minden héten, hanem csak minden hóban; pedig nem lehetett mondani, hogy nem szeretett tánczolni, vagy hogy kecsesen nem tánczolt volna, és módja szintén volt hozzá; mint fiatal, szép asszony elég meghivásban részesült, de volt annyi ereje, okot és módot találni, hogy ebben is mértéket tarthasson.

Szép élvezet a táncz és fiatal emberekre ajánlandó is, hogy egykor-máskor részesüljenek benne; sokat nyernek ez által mozdulataik, tartásuk délczegebb, járásuk könnyedebb, mozdu­lataik fesztelenebbek és kecsesebbek lesznek általa; de mint minden élvezetnél, ugy ennél is ovakodni kell a tulságtól, ne hogy szenvedélylyé váljék; hány fiatal élet szállt már sírba, a miért a tánczban mértéket nem tudott tartani! De ha nem is volna halálos veszedelemmel összekötve, mégis kerülendő benne a tulság; mert a kinél szenvedélylyé válik, annál csak­ugyan „örökké tánczon jár az esze”, mint mondani szokás, és az éj mellett, melyet táncz­vigalomban töltünk, még az előtte és utána való nap is rendesen el van veszve; az egyiket a készületek, a másikat a fáradtság és álmatlanság teszi haszonvehetlenné. A költségekről nem is szólok, ámbár közrendüeknél ez is jön számitásba, de az elvesztegetett időt a leggazdagabb is számba veszi, ha szive és esze van, hogy értékét megbecsülni tudja. Eszter ezek közé tartozott.

Surányiról nem is szóltam, de mit is mondtam volna róla? azt, hogy nagyon boldog volt? kell-e ezt mondanom? lehet-e olyan nő mellett más, mint boldog, olyan férfi, mint ő?

Ő is el volt foglalva; a közélet még mindig szünetelt ugyan, de azért talált ő itt elég tért és alkalmat, a hasznos munkásságra; országos érdekü eszméket kellett tisztázni, közhasznu intézetek életbeléptetését biztosítani és párthiveket szerezni; ah van a tettrevágyó, értelmes embernek mindig annyi dolga, hogy nem is győzi.

És milyen édes jó kedvvel dolgozott most ez ember, és milyen sükeresen! és mindez csak azért, mert egy hű, szerető nő várta otthon, édes mosolygásu arczczal és érte dobogó szivvel; ennek beszélte el a lefolyt nap mozgalmait, és az az édes mosolygás kedvesebb volt neki a világ minden kitüntetésénél, és e nő dicsérete drágább volt neki a föld minden jutalmánál; kevés időt töltöttek együtt, csak az esti órák voltak a házi boldogság élvezetére szentelve, és ezek sem lehettek mindig kizárólag az övéik, de azért mindig együtt volt e két szerető sziv, egyik örökké maga előtt látta a másikát, egymásra gondoltak, egymásért dolgoztak, egymásért éltek.

Van-e a világnak mulatsága, a mely felérne ilyen élettel? van-e nagyobb boldogság a földön a szeretetnél?

XII. A társaságban.

Az uj körben természetesen az uj ismeretségek sem hiányoztak, minden vigalommal nagyobb lett a jóbarátnők száma, és Eszter végtelenül örült ennek; szeretetteljes szivvel közeledett mindenkihez és gyanutlan bizalommal fogadott mindenkit barátsága szentélyébe.

A nőnek egyik nemes hivatása is ez; mintegy a szeretet világlánczával egybefüzni az embereket, kiket különböző foglalkozások és érdekek az életben olyan gyakran elválasztanak; és a nő, a ki ebbeli rendeltetését teljes magasztosságában felfogja és elég szellem és lélekkel bir, ennek megfelelni, egyenesen a hazának teszen ez által fontos szolgálatot.

Mennyit nyer ez által a közszellem, ha minél több család egykor-máskor a vele rokonérzüle­tüeket a házi élet édes élvezeteire maga köré gyüjti! És milyen jótékony hatással van ez az erkölcsök nemesbülésére, az izlés finomulására, a modorok szelídülésére, és a lélek tisztul­tabb érzetkörbe emelkedésére!

Hány ember nem durvul el, csak azért, mert nem volt alkalma müvelt társaskörben forgódni? és hány ember esik ez által emberkerülő fásultságba? és hányan nem sülyednek alá testet-lelket emésztő féktelenkedésbe, vagy vagyon-pusztitó pazarlásba?

És viszont mennyit nyer ezáltal a családi élet édességben, ha egykor-máskor barátságos össze­jövetelek kedvderitő szórakozásai füszerezik azt? mennyivel szorosabban simulnak egymás­hoz a rokon lelkek és mennyi kiméletes nyájasságra szoktatunk ez által még azok irányában is, a kikhez különben nem igen vonzódunk!

Mert a barátságos indulatu ember legjobb akarat mellett sem kerülheti ki, hogy egykor-máskor olyan vendéget is ne lásson magánál, akit nem lát a legszivesebben; de ép abban tünik ki a finom müveltség, hogy egy olyannal is illedékesen tudjunk bánni. Van azért elég mód, éreztetni vele, hogy nála nélkül is el tudunk lenni, és lehet azért különbséget tenni az olyan vendég között, a kit szeretünk vagy becsülünk, és olyan közt, a kit csak kénytelenségből türünk körünkben; de az illedéket senki irányában nem szabad megsérteni; a magunk iránti önérzet tiltja ezt; ha van az olyan nemszeretjük-féle emberben egy kis önérzet, magától el fog maradni; csak a müveltség nélküli tolakodót nem lehet szelíd módon lerázni, és ilyenkor - igaz - szigorubb módokhoz kell nyulni, de az ilyen példányok a ritka kivételek közé tartoznak a müvelt körökben, és ezek irányában a férfiak tekintélyéhez kell folyamodni; a nő csak a gyöngédség és udvariasság képviselője a társaságban.

Angolország világhirü nagyságát épen ugy köszönheti annak, hogy belsejében a nemes alapokon nyugvó társasélet lehetőleg ki van fejtve, mint nagy tengerészeti, pénz- és iparüzleti hatalmának; sőt merem állitani, hogy ez első tulajdon az utóját fejtette ott nagyra. Az élénk társaséleti érzék mintegy nagy családdá füzi ott egybe az egész nemzetet; a szoros össze­tartásból a nemzeti tulajdonok örökké uj tápot nyernek, az idegen elemek közül minél többet magukba olvasztanak, az erkölcsök fejlődése mindig azon egy alapon történik, az érdekek, eszmék és vállalkozások, mint a levegőből a viz, mindig azon egy tengerbe szakadnak ismét vissza; e tenger a nemzet belső élete, és a mely mértékben ez ki van fejtve, azon mértékben lesz egy nemzet gazdag, hatalmas és tisztelt.

Nem minden nemzet alkalmas arra, hogy kebelében ilyen jótékony, erőt és jólétet szerző társas­élet kifejlődjék; egyiket a véralkat, másikat vallási intézmények vagy második termé­szetté vált ősi hibák gátolják abban; de a magyarnál egy sem található ez érintett akadályok közül; a magyar ember egyik nemzeti jellemvonása az, ha nem is komoly, de csendes phlegma; csak ha bántják, lobban lángra; másik jó társaséleti tulajdona pedig a vendég­szeretet; minél több embert lát asztalánál, annál jobb kedvü.

Csakhogy e vendégszeretet ugy, a mint eddig gyakorlatban volt, a nemzeti jólétnek nem használ, a magánérdeknek pedig épen tetemes hátrányára van. Poharozás és kártya nem igen alkalmasak arra, hogy nemes emelkedettséget keltsen a lélekben, vagy közhasznu szövetke­zéseknek utat egyengessen, de annál alkalmasabbak arra, hogy az erkölcsöket elvaditsák, és az egyéni jólétet tönkre tegyék. Hány gazdag család nem jutott már koldusbotra, hány ember vesztette már el becsületét, hány élet lett már feldulva a szertelen pazarlás és a kártya által!

Ime, az áldásból átok lesz, ha nem ugy használjuk, a mint kellene! Mi könnyü dolog volna a nemzetünk jellegévé vált vendégszeretetet kincseket szállitó szelid folyóvá alakítani át, a helyett hogy most féktelen áradatában az apák fáradtságos vetéseit is iszapja alá temeti!

Szabályozni kell a folyót, és a legbecsesebb kincsek teremnek általa, és nyugodtan csusznak habjain szerte a hazában, e szabályozás pedig abban áll, hogy ne dinomdánomokra, hanem nemes eszmecserére használjuk a vendégszerető társas összejöveteleket.

És itt ismét uj tere nyilik a női lélek jótékony befolyásának, azért szóltam olyan erős hangon e tárgyról. A hiba egyik része fájdalom, a mi lelkünket nyomja. Mi egészen más volna, ha a társas összejöveteleknél a nők elfoglalnák az őket megillető helyet? és töltenék ezt be a női tulajdonokhoz méltólag? fajulhatnának-e a vidám összejövetelek garázda tobzódásokká? nem! esnék-e annyi dicstelen áldozat a kártyaördög hatalmába? szintén nem! De még a tüdőkre nézve is boldogabb hajnal hasadna, a pipafüst kisebb adagokban való nyelés kénytelensé­gének miatta.

Mindez nem történnék, de igen is történnek az, hogy az összegyülekezett barátok derült bizal­massággal egyik-másik szép és jóról eszméket cserélnének, egymás tapasztalatait, élményeit, aggodalmait és reményeit az egész társaságnak mintegy köztulajdonává tennék, és akként a tapasztalatok száma növekednék, az aggodalmak elvesztenék ijesztőségöket, a remények pedig összetéve annyi rokonérzetü szivtől, annál erősebbekké lennének.

- „De - asszonyok előtt nem lehet komoly dolgokról beszélni” - mondják a „vig czimborák”, hanem igy csak a bor beszél belőlök, az a bor tudniillik, a melyet a nők társaságában - meg nem ihatnának.

Avagy miért ne lehetne a nők előtt komoly eszmecserét folytatni? És a férj, nem értekezik-e ez nejével életének minden teendőiről? és melyik férjnek volt-e oka megbánni, hogy a legkomolyabb, a legválságosabb ügyekben is neje véleményét meghallgatta?

Ne féljenek, nem fog ő hozzá szólni olyan ügyekhez, a melyekhez nem ért; szivesen engedi át a férfiaknak az elsőséget minden olyan ügyben, a melynél az ész viszi a szót; de az ő hallgatása, az ő puszta jelenléte is azt eredményezi, hogy az ész mellett a szivről sem feledkeznek meg, a szivről való megemlékezés pedig már sok rosz szándéktól riasztotta vissza az észt. Azon felül pedig eredményezni fogja azt, hogy az eszmecsere szép szeliden, szép müvelten fog folyni, és az indulat legtüzesebb fölgerjedéseiben sem szakitandja szét a társadalmi illedék szép selyemcsokrait. Egy tekintet, egy mosoly a nő részéről elég ezek megvédésére.

- Unalmas mulatság! - mondják ujra a tivornyahősök, és én mellőzöm a sértést, a mi e szóban a nőre nézve rejlik; mert tudom, hogy nincsen szándékukban sérteni ezzel, hanem mondják, mert azt hiszik, ugy van.

De csak hiszik, mert az ellenkezőről nincsenek meggyőződve, mert keveset forgódnak müvelt női társaságokban, vagy ha igen, legfölebb csélcsap turbékolást visznek ott véghez, silány bókolást, a mitől a nő csak illedéki érzetből nem szökik meg, ezt a mulatságot aztán termé­szetesen unalmasnak tartják; de - csak ők maguk teszik azt azzá; beszéljenek csak okosan akár miről, akár mikép, csak ők magok ne legyenek unalmasak, meglássák, nem fognak unatkozni a nők társaságában; lassan-lassan észre fogják venni, hogy modoruk finomabb, kifejezéseik válogatottabbak, elméjök éberebb, szivök nemesebb lett és a legkomolyabb tárgyakról is fognak beszélni, a nélkül, hogy unalmasakká lennének. Csak egyről nem fognak tudni beszél­ni, arról, a mi az illemet sérti.

Eszter ilyen társaséletet igyekezett meghonositani hajlékában és az sikerült is neki, de még sem ment ez olyan könnyen, mint jóhiszemüségében képzelte. A férfiakról már szóltam; de fájdalommal kell megvallanom - a nőkkel is nem kis mértékben meggyűlt a baja.

Az ismeretségek hamar meg lőnek kötve, a baráti csók elcsattant az ajkon, de nem könnyü feladat volt reá nézve, annyi különfajta virágot szép, összeillő, összesimuló csoportozattá ültetni át barátsága kertjében.

Az egyik barátnő, valahányszor Eszter megjelent nála, nagy lakomát rendezett tiszteletére; asztala csak hogy le nem szakadt a különösbnél különösebb és drágábbnál drágább csemegék alatt, hogy Eszter szinte félelemmel látta közeledni az órát, mikor e barátnő vissza fogja adni látogatását.

- Már mire való ez a nagy költség? - mondá magában. - A nagy szeretetnek bizonyitéka-e ez? Nem lehetünk-e mi azért a legjobb barátnők, ha nem rontom is el az étvágyamat nála? És nem lehetne-e az ilyen haszontalan csemegékre kidobott pénzt sokkal jobbra, sokkal nemesebb czélokra forditani? És azt gondolja-e majd e barátnő, hogy én kevésbbé szeretem őt, mert nem tálalom ugy tele az asztalomat, mikor ő engem meglátogat?

És valjon nem volt-e Eszternek igaza? És mégis, hány nő nem cselekszik épen ugy, mint e barátnő? A legjobb szándékból teszik, azt hiszik, a nagy rokonszenvet tüntetik fel ez által; de hát mi köze a rokonszenvnek a czukor- és egyéb süteményekhez? Nem teszi-e az egyszerü ozsonna is ugyanezt a szolgálatot?

Egy- másik barátnője még nagyobb aggodalmat hozott reá; ez t. i. nem látogatta meg máskép, csak a legfényesebb öltözékben; fején a legdiszesebb hajék, vagy főkötő, nyaka, keble, karja, keze tele aggatva kincset érő ékszerrel, a ruhák pedig elsőtől utolsóig mintha csak épen e czélra készültek volna!

Eszter szive mélyen elszomorodott, ezt látván. Hát ez is a barátságnak egyik kelléke vagy nyilatkozványa? Jobban szeretjük-e mi egymást fénytől ragyogva, mint izletes egyszerüség­ben? Avagy azért keressük fel egymást, hogy megtudjuk, melyikünknek milyen szabója van? és melyikünk mulja felül a másikat fényüzésben, haszontalan pazarlásban?

Avagy annyira gazdagok vagyunk-e, hogy olyan mindennapi alkalmakra is, mint a milyen egy barátnő meglátogatása, ugy szórhatjuk a pénzt? És ha még gazdagabbak volnánk is, mint a mennyire nem vagyunk, akkor is nem Isten ellen való vétek-e az oktalan pazarlás? Nem lehetne-e e pénzt sokkal nemesebb és hasznosabb czélokra forditani? Csak nézzünk körül, hány szegénynek nincsen téli gunyája! És nem fényesebb ragyogvány tündököl-e rajtunk, ha feleslegünkkel ezeken segítünk? És nézzünk körül szellemi életünkben; nem találunk-e itt is mindenfelől szivinditó szegénységet eleget? Miért sinylik nemzeti festészetünk? szobrá­szatunk? miért nem virágzik irodalmunk ugy, a hogy kellene és lehetne? és miért nem részesülnek lapjaink olyan nagy pártolásban, a mint közmüvelődésünk érdekében ohajtandó volna?

Ime, e barátnőm élő felelet mind e szomoru kérdésekre. A ki annyit költ felesleges cziczo­mára, annak nem telik nemesebb czélokra.

Egy másik barátnőjének meg vele gyült meg a baja; nagyon jó asszony volt, de kissé egy­ügyű; meg nem foghatá, minek „pazarol” egy olyan okos, számitó nő, mint Eszter, annyi pénzt holmi könyvekre, lapokra, festményekre stb.?

- Annyi pénzt? - kérdé ez mosolyogva. - Látod lelkem, minden magyar szépirodalmi lapot járatok, és a pénz, mit reáköltök, esztendőn át száz forintot sem tesz; annyit pedig hála Istennek, birok reákölteni.

- Igen, de minek? Nem jobb-e félretenni e pénzt gyermekeinknek? Aztán e festmények? e faragott képek? mire való mindez?

- Hogy mire való? - kérdé viszont Eszter, azután gondolkodott egy kissé és fölemelvén lélektelt, jóságos szemeit barátnőjére, kérdé:

- Hiszesz te a lélek halhatatlanságában?

- Hogy ne! - volt reá a válasz.

- És miért?

- Mert meg van irva a szent könyvekben.

- De ha valaki azt mondaná neked, e könyvek nem szentek, és a mi bennök irva van, az mind mesebeszéd, hazugság; mit felelnél neki?

A jó asszony erre nagy gondolkodásba esett; feleletet keresett e kérdésre; csak gondolkodott, csak gondolkodott, de felelni még sem tudott.

- No lásd, édes barátnőm - kezdé tehát ujra Eszter - ha valaki azt merészelné nekem mondani, hogy ne higyjem a lélek halhatatlanságát, odavezetném e festményekhez és szobrokhoz, vagy reámutatnék e könyvekre, és azt mondanám neki: ezek mind a lélek halhatatlanságáról győznek meg engem.

- Hogyan? - kérdé a jó asszony álmélkodva.

- Mindjárt megmondom - viszonzá a másik, és barátnőjét a falon függő festmények elé vezeté.

- Nézd e képet - folytatá aztán; - dicső multunk egyik lélekemelő jelenetét ábrázolja; sok száz esztendővel ezelőtt történt a hazaszeretet e magasztos tanuságtétele, és a művész mégis ugy szemünk elé állítá azt, hogy szinte előttünk történik. E festő lelke vissza tudott szállni a messze, messze multba; ő látta ez eseményt ugy, a hogy az valósággal megtörtént; igy lőn e festmény a világra születve, és ennek láttára az emberek évezredekig ugyanazt érzik, a mit a művész, mikor ezt alkotá.

Vagy nézd e másik festményt; ugynevezett eszménykép ez, azaz olyan főt ábrázol, a mely soha sem létezett hasonló szépségben és tökélyben; a művész tehát testi szemeivel ilyent soha sem látott; de vizsgáljuk jobban ez arczot; nemde azt találjuk, hogy minden vonása olyan természethű, hogy az bizony valósággal is létezhetnék? A művész tehát felül tudott emelkedni a valóságon, látott maga előtt olyast, a minő a földön soha sem létezett, és látta ezt olyan világosan és tisztán és természethűn, hogy a legapróbb részletig le tudta festeni, megörökíteni.

Vagy olvasd e költeményt:

„Egész uton hazafelé,

Azon gondolkodám,

Mikép fogom szólítani,

Rég nem látott anyám.

Mit mondok majd először is

Kedvest, szépet neki,

Midőn, ki bölcsőm ringatá,

A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan

Szebbnél szebb gondolat,

Megállni látszék az idő,

Míg a szekér haladt.

S a kis szobába toppanék,

Repült felém anyám, -

És én csüggtem ajkán, szótlanul,

Mint a gyümölcs a fán.”

Hányan nem voltak már hasonló helyzetben, és gondolkodtak és éreztek épen azt, amit nagy Petőfink e költeményben leirt? és mégis egy sem birta azt még ilyen egyszerű magasztos világosságban kifejezni! Nem-e minden szó mintha csak a hőn epedő gyermek szive köze­pé­ből volna szakasztva? Pedig mikor a költő ezt irta, talán szép csendesen otthon ült szobájában, tán épen olyan hideg szobában, mint a milyen az a debreczeni volt, melyet szintén olyan meghatólag, szépen megörökitett!

Hogyan és mikép birt tehát a festő lelke a rég letünt századok sötét mélyébe, vagy amaz eszményi tökély teremtői magasságába fölhatni? vagy hogyan és mikép birta a nagy költő olyan tisztán és világosan kifejezni azt, a mit előtte százan meg ezren éreztek már, és még sem birtak reá olyan szavakat találni? hanem ha az által, hogy vannak pillanatok, melyekben az ember fel tud emelkedni tul e földi határokon, a melyekben le tudja rázni a testnek földre huzó sulyát; ilyen pillanatokban megnyilnak előtte a mult kárpitjai, föllebben előtte az eszmény fátyola, és megszólalnak benne a sziv legtitkosabb hurjai; más szemekkel lát, más fülekkel hall; az emberben tehát más is van testnél, ez a más a lélek, és mihelyt nem test, nem mulandó, - halhatatlan.

- Ime, édes barátném - igy végzé szavait Eszter, ihletéstől ragyogó tekintettel, - ezek a festmények és könyvek meggyőznek engem arról, hogy a szent könyvek valóban szentek, és a lélek valóban halhatatlan, ez a tudat pedig többet ér a föld minden kincsénél, mert ez a legmagasztosabb, mennyei boldogsággal tölti meg szivemet; egy tekintet e festményre, egynehány sor e könyvekből az Istenhez való rokonságomra emlékeztetnek. -

Ha le volt-e győzve a jó barátnő közönye a szellemi termékek iránt? alkalmasint még nem; mert nem könnyü feladat, sok évi elfogultságot eloszlatni; idő kell ahoz és kitartás, és még valami, a miről majd később lesz szó.

Mert a nemes lelkü Eszternek még több más ellenséges nézettel is meg kellett küzdeni a barátság virányain, a müvelt társasélet érdekében; olyan ellenségekkel, melyekről az ember csodálkozik, hogy találhatnak ezek helyet egy különben müvelt szivben.

Az egyik barátnő - régi család ivadéka - például rosz néven vette, minek fogad be egyszerü polgárnőket is e bizalmas körbe, és mikor együtt vannak, miért bánik velök épen olyan nyájas szeretettel és olyan gyöngéd figyelemmel, mint az előkelő származásu urhölgyekkel?

- Ám - folytatá az uri nő ildomtani előadását - legyünk nyájasak, udvariasak mindenki iránt; ezt a korszellem kivánja; de azért egy kis különbséget csak mégis kell tenni egy olyan nő iránt, kinek ősei vannak, mint teszem, egy „greiszler” leánya iránt, kiről az ember azt sem tudja, hogy hivták a nagyapját?

- De azon csak nem kételkedel édes Leonám, hogy volt neki nagyapja? - kérdé Eszter, barátnője kezét szivélyesen megszoritván.

- Volt, volt! - viszonzá a másik mosolyogva - de nem elég az, hogy volt, nekem azt is kell tudni, hogy mi volt! Meglehet, hogy épen az én nagyapám csizmatisztitója volt! Mikor az apja egy „greiszler” volt, bizony az sem lehetetlen, hogy a nagyapja épen egy „handlé zsidó” volt! - És a barátnő meg nem állhatta, hogy hangos nevetésre ne fakadjon e gondolatra.

De Eszter nem nevetett, hanem egész komolyan csak annyit jegyzett meg:

- Biz az nem lehetetlen!

- No látod! - vevé föl ujra a szót a barátnő. - Egy ilyen asszony pedig csak nem képzelheti magát velünk egy rangon állónak!

- Hogy ő milyennek képzeli magát, ezt valójában nem tudom; de annyit tudok, hogy én sem képzelem őt velem egy rangon állónak -

- No lám! - vágott szavába a méltóságos asszony.

- Ugy van - folytatá Eszter, a nemes lelkeknek bensőségével - nem tartom őt velem egy rangban állónak, hanem sokkal többnek, sokkal emelkedettebb lelkünek, édes barátnőm! Nekem nem érdemem, hogy az vagyok, a mi; nekem müvelt, nemes lelkü anyám van, müvelt körben nevelkedtem, csak szép és jó és tiszta fogalmak és tettek és jellemek vettek körül eszmélkedésem első órájától; nem lehettem tehát más, mint a milyen példák lelkemben lenyomódtak. De ha igaz az, hogy e polgári származásu barátnőm olyan környezetben nevelkedett, a milyennek te mondod, a hol olyan kevés gond volt forditva arra, hogy szivéhez az aljas, a tisztátalan benyomások ne férkőzzenek, hol a müveltségnek tán bágyadt mécsvilága sem pislogott körülötte, és ő mégis meg tudta óvni szivét a rosztól, aljastól és tisztátalantól, de sőt még fel is tudott emelkedni gondolkodás és érzés és cselekvésre, a maga erejéből, csupán lelkének nemes ösztöne által, oda, a hová én csak mások segélye, sok évi támogatás és biztatás után juthaték, az a lélek, édes barátnőm, sokkal erősebb és sokkal elhatározottabb a magaménál, és én csak annál magasabbra tudom őt tisztelni, minél mélyebb mélységből fölemelkedett.

A barátnő feszült érdekkel hallgatta e szavakat; a lelkesültség, mely Eszter hangján, arczán, tekintetén megragadó módon nyilatkozott, nem tévesztette hatását; az ő arczáról is eltünt az előbbi kicsinylő kifejezés, az ő szemeiben is a nemes emelkedettség fénye villant fel; érezte, hogy igaza van barátnőjének; de ha tartós volt-e ez érzés? erről - majd máskor beszélünk.

Egy harmadik barátnőjének pedig épen a lelki üdvössége okozott sok gondot; annak meg az tünt fel Eszterben, hogy olyanokat is méltat barátságára, akik nem egy valláson vannak vele.

- Legyünk türelmesek - mondá egész komolyan - de a türelem és barátság közt különbség van; én tisztelek minden meggyőződést, de szivemet csak annak a számára tartom fel, a kiről tudom, hogy a más világon is együtt leszünk.

- És valjon miért ez ovakodás? Avagy azt hiszed, hogy a miért máskép imádja Istenünket, visszaél szived bizalmával?

- Biz én azt hiszem! - volt reá a rövid válasz.

- És min alapul ebeli hited? Nem találsz-e elég derék, tiszteletre méltó jellemet azok között, a kik nem követik a mi vallásbeli szertartásainkat?

- Igaz, találok, de azért mégis azt hiszem!

- Látd lelkem - viszonzá Eszter komolyan - épen ez a baj, hogy az emberek összezavarják a hitet az erkölcscsel, holott a kettő épen nem egyet teszen. A hit én szerintem az a fogalom, mely alatt én magamnak az erények legfőbb tökélyét képzelem; e fogalom mintegy testet nyert bennem egyházam magasztos szertartásai által; az én Istentől való fogalmaim az én egyházam után képeződtek, más hitü testvéreméi meg az ő egyháza után; engem ez üdvözit, őt meg az; a fő dolog az, hogy üdvösséget higyünk és érezzünk hitünk által. A hit és az erkölcs között szerintem körülbelül az a viszony áll, mint a művész és eszménye közt: ez utóbbi nélkül az első soha sem fog igazán szépet teremteni, de azért lehet az nagy művész, ha mindjárt az eszményrőli fogalmai különböznek társaiéitól. Mindegyik a maga eszményétől vezéreltetik, és mindegyik szépet teremt; nekünk pedig közönséges földi teremtéseknek nem lehet a földfeletti dolgokról itéletet hozni; nekünk csak a tények után kell indulnunk, és csak azt tudnom, azon hölgyek, a kiket barátnőimül fogadok, tettek és müveltség dolgában egy sorban állnak velem. Ha a más világon együtt leszünk-e? Én azt hiszem: igen; mert ott szemtől szembe látható lesz az az eszmény, a ki csalódott, meg fog győződni csalódásáról és önként az ő lábaihoz borul majd imádottal, a legfőbb tökély pedig atyai szeretettel fölemeli majd leborultából, édes gyermekéül fogadja, mert hisz azért ő is őt, a legfőbb tökélyt vélte imádni és cselekedeteiben csakugyan őt imádta a maga eszményének fogalmában.

Honnan tudom én, hogy a más világban igy fog ez történni? Onnan édes barátnőm, mert az Isten látható képe: a nagy természet nyilatkoztatja azt ki előttem. Minden teremtés a maga módja szerint szolgálja Istenét és a maga módja szerint boldog; ezer meg ezer nemei vannak a jónak, ezer meg ezer fajai a szépnek és mind e mellett az ezer meg ezer jó és szép egy átalános törvény: a tökély törvénye alatt állnak, a szerint itéltetnek, a tökély pedig az Isten. Hogyan keletkezett a növények és virágok megszámlálhatlan sok faja? azt az emberi ész hiába fürkészi, nekem elég, hogy léteznek, és használnak és diszlenek; ez mutatja, hogy annak ugy kell lenni, és kötelességem, hogy mindegyikükben egyiránt Isten teremtését lássam.

Mit mondanál, ha a rózsa, azért mert őt rózsának teremték, az ibolyát eltaszitaná magától, a miért ez más, embertől ki nem fürkészhető törvények szerint virít és illatoz? Avagy azt hiszed, hogy az ibolya virulata nem olyan kedves az alkotónak, és az ő illata nem épen ugy elbájolja, mint a rózsáé? Te anya vagy, négy gyermekkel áldott meg az Isten, mindenik szülötted más-más külső és belső tulajdonságokkal bir, és azért nem szereted-e egyiket épen olyan forrón, mint a másikat? Pedig hidd meg, az Isten szeretete az anya szereteténél is sokkal forróbb, mert ő Isten! És hidd meg azt is, hogy neki sokkal roszabbul esik az a tapasztalat, hogy az ő édes gyermekei nem édes testvérekül szeretik egymást!

A barátnő hallgatott; érezte e szavak igazságát, de - de - a sziv nehezen tud megválni erényeitől, gyöngéitől pedig még nehezebben.

Ezek vagy ezekhez hasonlók voltak az akadályok, melyekkel Eszternek küzdeni kellett, hogy szive forró ohajtását kivigye; a kisebb bajokról nem is szólok, mert „sokan valának ők.” Csak egyet emlitek még föl a sok közül, ezt is csak azért, mert ezzel legtöbb baja volt.

A hirhordást értem; e betegségben többen szenvedtek barátnői közül; igen derék, jó asszonyok voltak, és azért mégis nagyon szenvedtek e betegségben; valahányszor összejöttek, mindig csak az járta, hogy a félvilágot birói székök elé idézték és „contumácziában” itéletet mondtak felette; nem is rosz szándékból gyakorolták e törvénytevést, már szokássá vált náluk, de azért a legjobb barátnő sem lőn alóla kivéve, és mindegyiknek volt valami a „rováson”: ez azt tette, az ezt mondta; mindez a legnagyobb bizalmasságban fel lőn tálalva, a világért sem rágalmazás okáért! hanem azért mégis megtörtént, hogy az illetőnek füléhez eljutott és akkor kész volt a neheztelés, a feszültség, hogy Eszter alig győzte a sok elsimitást, békéltetést, és nem egyszer volt kénytelen egy kis hazugsághoz is folyamodni, egészen más értelmet adni a szavaknak, csak hogy a felháborodott indulatokat a barátság virágos partjai közé visszaterelje.

Eszter soká gondolkodott azon, honnan származik e rosz szokás, a melyben - közben legyen mondva - a férfiak is csak ugy szenvednek, mint a nők, csakhogy nálok, mert nagyobb dolgokkal vannak elfoglalva, nem tünik ugy szembe, - és mikép lehetne annak legbiztosabban elejét venni? Addig gondolkodott, miglen azt hitte, reájött a forrás eredetére.

A közlékenység első rendü hajlama a gyöngédebb léleknek; minél jobban vonzódunk valakihez, annál többet szeretünk vele beszélni, feltárjuk előtte szivünket, a mig van a sziv és elmében, addig a magunkéból költünk, és mikor abból kifogytunk, - a szomszédnétól kérünk kölcsönt, nem ritkán pedig őt magát kérjük kölcsön, erről beszélünk; ehez aztán még csak az a hajlam kell, hogy inkább roszat beszélünk valakiről, semmit jót, és kész a megszólás.

Minél gazdagabb a lélek eredeti érzések és gondolatokban, annál kevesebbet bajlódik mások­kal, és minél jobb valaki, annál inkább vonakodik, roszat beszélni másokról.

Ime, a kutforrást ismervén, az orvosszert is tudjuk. Miveljük lelkünket, gazdagitsuk szivünket, elménket, és legyünk igazán jók, és gyökerestől ki lesz irtva a pletyka, társadalmi életünk e fekete konkolya.

Van egy másik oka is az emberszólásnak, az, a miért Talleyrend szerint, Isten a nyelvet adá: hogy gondolatinkat elrejtsük; de itt barátságról van szó, igaz barátság mellett pedig az ok fön nem állhat. Ne is szóljunk tehát róla, épugy, mint a hogy azon betegségről nem szólok, melyet a lélektan nem tud magának megmagyarázni és azért orvosságot sem lehet ellene ajánlani: e betegség neve: bőbeszédüség. Isten óvjon ilyen betegségtől, mert ez gyógyithatat­lan; a fejben van e baj fészke.

XIII. Diadalmas napok.

Mint láttuk, elég baja volt Eszternek minden boldogsága közepett, és a közönséges lélek könnyen véget vethetett volna mind-e bajoknak; szakithatott volna minden olyan nővel, a ki egyik másik dologban eltért az ő meggyőződésétől.

De Eszter nem volt közönséges lélek, és azért nem követte ezt a modort; nem tette ezt pedig ezért is, mert igazán szerette az embereket, és azért is, mert tiszta tudatával birt női hiva­tásának.

Az emberszeretet nem ott kezdődik, hol a hibák végződnek, hanem ott, hol azok kezdődnek. Ha csak tökéletes embert tudunk szeretni, akkor senkit sem szeretünk, mert olyant nem találunk a földön. De a tökéletest nem is lehet szeretni, azt bámulni kell vagy imádni, mint az Istent, és mint azt, kit a szerelem a földi tökély gyanánt képzel; imádni csak egyet lehet, de szeretnünk minden jót és szépet kell e földön, embert ugy mint eszmét, tárgyat ugy, mint érzést, mint az anya gyermekeit, minden tökéletlensége mellett, mint a gyermek szüléit, minden öregségök daczára. Ez az igaz szeretet.

És ily módon gyakorolván a szeretet szent kötelességeit, használhatunk csak igazán a társa­dalomban; minél közelebb a világosság, annál kisebb az árnyék; épen ugy a lélek árnyékai, a hibák és gyöngeségek az erény közelésében; a példa vonz, a tények győznek, a szeretet sziveket hódit.

Sok nemes lélekkel bővelkedik hazánk, de még sokkal többen volnának, ha a szivbeli jóság nagyobb erélylyel és a szeretet nagyobb kitartással párosulna. Nem elég, ha magunk jót teszünk: másokat is kell arra buzditani, ahoz pedig sok szeretet, sok béketürés és kitartás kivántatik.

Nem a nehézségeket kell nézni, hanem a magasztos czélt, mely elérendő lészen; ez küzdelem nélkül el nem érhető, de a ki el van határozva, az a küzdelemben el nem lankad, és a ki szeret, azt az idő hosszasága vissza nem riasztja.

Hány szép eszme várja valósulását, és a nők által várja, mert a szeretet és jóság bir csak életet adni nekik és - adja isten, hogy ne sokáig várjanak már!

És ha vizsgáljuk, miért már eddig is nem létesültek? azt tapasztaljuk, hogy nem a szeretet hiánya, hanem az erélytelenség volt annak főakadályozója.

Az eszme czélszerü és üdvös voltáról sokan vannak meggyőzve, de egyik sem akar első lenni, és ha mégis, félbe hagyja munkáját, mert - akadályokkal kell megküzdeni.

- Oh, és mennyi akadálylyal! - jajdul föl kicsihitüségében; de mindössze csak árnyékok azok, melyek a világosság előtt szélylyel foszlanak, szavak, melyek a tények előtt elnémulnak.

Nézzük ez akadályokat.

A szép eszme meg van penditve, csak minél több támogatót kell számára szerezni; igen, de mennyi itt a kifogás, az ellenvetés! Ez nem akar hozzá csatlakozni, mert a másik igen is hozzá csatlakozik; azt meg nem akarjuk támogatásra felszólitani, mert „nem közibünk való;” igaz, mivelt, derék nő, de azért, még sem „közibünk való,” nem olyan körből való, nem olyan előkelő sat!

Hja édes barátnőm, ha igy járunk el a dologban, akkor csakugyan nem megyünk semmire, és odajutunk, hogy ezer esztendő mulva is ott állunk, a hol ma! Ha mi nem csatlakozunk ahoz, a ki egyik-másik dologban hátrább áll nálunk, akkor bizony nem buzdítjuk őt, hogy hozzánk hasonlóvá lenni törekedjék, ha pedig ezt és amazt ez és ez okból föl nem szólitjuk a közérdekü ügyek támogatására, akkor az ügynek ártunk, az emberiség és jótékonyság pedig megérdemlik, hogy magánérzelmeinket alárendeljük nekik! Ha áldozni tudunk vagyonunkból, hajlamaink és nézeteinkből is kell tudnunk áldoznunk; csak igy jutunk valamire.

Mikor egyszer a magunk gyöngeségeit legyőztük, - mert mi ez az idegenkedés más, mint gyöngeség? - akkor, de csak akkor győzhetjük le a más gyöngeségeit is. A mig mi vona­kodunk alászállani való, vagy képzelt magasságunkról a jó ügy érdekében, addig az, a kitől idegenkedünk és elhuzakodunk, annál kevésbé fog fölemelkedni mi hozzánk, minél több okunk van az elhuzakodásra tőle; mig ellenkezőleg, a mely mértékben mi ő hozzá közele­dünk, azon mértékben ő is ügyekszik hozzánk közeledni és méltóvá tenni magát a hozzánk való közeledésre; minél nyájasabbak vagyunk hozzá, annál jobban vonzódik hozzánk, és annál erősebb vágya gerjed, hozzánk hasonlóvá lenni érzésre, gondolkozásra, modorra és tettre. Akárhány példa van reá, hogy a müvelt ember nyájas közeledése által mások is müveltekké, jókká lettek, mig ellenkezőleg, gőgös lenézés által még mélyebben sülyedtek a müveletlenség, durvaság és roszaságba, mig végre menthetlenül elvesztek.

Bánni kell tudni az emberekkel, ha javitani akarjuk; kiméleteseknek kell lennünk gyöngéik iránt, ha hatni akarunk; elnézőknek a hibák iránt, ha azt akarjuk, hogy letegyenek azokról, különben bizony nem érünk czélt, és száz esztendő mulva is ott állhatunk, a hol most.

Eszter ezt tudta, és ezt a módot követte és azért czélhoz is jutott; őt nem rettentették vissza a küzdelmek, melyeket ezért ismerősei és barátnői körében vívni kellett, sem pedig a kudarcz nem lankasztotta erélyét; egyaránt nyájas volt mindenki iránt, a kiben csak jóra fogékony szivet vett észre; a lakmározásra hajló nő azért még tovább is lakmározott, bár milyen egy­szerü ozsonnával viszonozta is azt Eszter; és épen ugy a fényüzésre rákapatott nő tovább is a legfényesebb öltönyökben tette nála látogatásait, bárha Esztert mindig csak izletes egysze­rüségben találta; és épen ugy tett a fukar, a rangkoros és a vallási türelmelenségben szenvedő; egyik sem változott meg rögtön, - hanem azért mégis megváltoztak; a rosz tulajdonok bár milyen mélyen gyökerezzenek is a szivben, végre mégis csak engednek a jóval gyakori érintkezés által; Eszter ritkán ereszkedett szóvitákba, nem is illik ez müvelt női körben - csak tettekben igyekezett feltüntetni nézeteinek helyes és üdvös voltát, épen azért hatott barátnőire, elannyira, hogy alig nehány hó mulva a baráti kör jóformán egyenlő nézetekkel birt és egyformán vala lelkesülve az igazán szép és jó és nemes iránt; a fényüzés ép ugy eltünt a ruháról, mint az asztalról, az egyszerü polgárnő legkedvesebb barátnője volt a méltóságos asszonynak, a hátmögötti megszólás helyett finom, derült társalgás közt repültek el az együttlét rövid órái, és a ki azelőtt a könyveket haszontalan feleslegnek tartotta, épen az nem tudott most betelni a költészet és müvészet lelkesült magasztolásával; valóban lélekemelő és nemes tettekre buzditók voltak e baráti találkozások.

Az eredmény pedig azon felül még az vala, hogy Surányi háza rövid idő alatt a legtisz­teltebbek közé tartozott; a mi valódi érdem, vagy szellemi nagyság a fővárosban található volt, vetekedett azon öröm után, hogy e nemes kör tagja lehessen; külföldi tekintélyek édes kötelességöknek tartották, e házban bemutattatni magukat, mert ez volt a nagy közönség itéletének irányadója; a kit Surányi házában kitüntettek, az a nagy sokaság által diadaljelekkel lön elhalmozva...

De meg azért is ügyekeztek e körbe bejutni, mert az órák, melyeket ott töltöttek, a leg­élvezetesebbek közé tartoztak a fővárosi életben. Számüzve volt itt minden hideg fesz, helyét a müvelt illedék foglalta el; drága ékszerek helyett a szellem és fényes lelki tulajdonok ragyogtak, az eszem-iszomot a nemes eszmecsere pótolta, a jókedvet nem a boros kancsókból, hanem a rokon lelkek egymásra hatásából merítették, és végre a szórakozást nem a vészterhes kártyaasztal, hanem a szivet lelket szépre, jóra lelkesítő müvelt hölgyekkel való együttléte nyujtott.

És e ritka, kiválasztott kör lelke egy nő volt: Eszter; az ő nemes buzgósága adott neki életet, az ő lelki tisztasága átszállt minden szivbe, az ő fönkelt szelleme földeritett minden elmét; boldogság töltötte meg e hajlékot, és e sok boldogság mind ez egy nő szeretetteljes szivéből áradt ki.

XIV. Hulló csillagok.

Sokkal forróbb volt Eszter boldogsága, semhogy sokáig igy maradhatott volna.

Hozzá kell szoknunk azon gondolathoz, hogy az ég - a boldogság ege is - elválhatlan kapcsolatban van a földdel, különben azon villámoktól is megijedünk, melyek csupán a sürü gyúanyagok lobbanatai, és hulló csillagoknak tartjuk azt, a mi nem egyéb - szétfoszló párázatnál.

Eszter boldog volt, boldogabb, semmint valaha lehetségesnek tartotta; az egész világ szerette, az orozva gyilkoló irigység is elforditá róla fegyverét; a hol csak megfordult, a tisztelet és kitüntetés tárgya volt; de nem az tette az ő boldogságát, hanem az, hogy férje őt igazán szereti.

Mint minden tisztalelkü nőnek, e gondolat volt lelkének központja; onnan sugárzott ki minden érzeménye és oda szállt vissza minden ohajtása, nem önnön magáért, hanem férjéért tette, a mit tett és örült a fényes eredményeknek, melyeket kivivott, a tiszteletnek, melyben részesült és a figyelemnek, melyet gerjesztett; azt hitte, ez által csak annál jobban fogja őt férje szeretni és egyéb jutalom után ő nem áhitozott, nagyobb jutalmat az ég nem teremhet számára itt e földön.

És valjon nem volt-e oka, ezt hinni? Mikor férje őt azelőtt is olyan nagyon, olyan mindenek felett szerette, mikor semmi érdemet sem tudott neki felmutatni; hogy ne hinné tehát, hogy most, midőn megmutathatja neki, hogy ő méltó e szerelemre, hogy az egész világ kitün­tetéssel veszi őt körül; hogy ne hitte volna tehát, hogy férje most még csak annál inkább fogja őt szeretni!

Hogy e gondolkodásban a tiszta szerelem az önzés földi részeivel van összekeverve, arra ő most nem gondolt;, valamint arra nem, hogy - a nőnek csak az áldozathozatalban rejlik igaz boldogsága; neki csak annak szabad örülni, a mit érdemel, de nem annak, a mit ohajt, külön­ben - nem tart soká öröme. Eszternek csakhamar alkalma volt meggyőződni ez igazságról.

Egy évnél tovább tartott e boldogság, nyár multával ismét a fővárosba tették át lakásukat, a régi barátság ujra kedves füzérbe kötötte a rokonérzelmü sziveket, Surányiék háza ismét kedves találkozási helye lett a valódi érdem és szellemi előkelőségnek, Eszter müvelt, finom nyájassága, és természetes szeretetreméltósága ujra egész ragyogó, delejes fényességében tündökölt, és e fény és boldogság közepett egyszerre csak érezte, hogy szive körül nehéz sejtelmek huzódnak össze és keblét leirhatlan érzelmek szorongatják.

Ezt persze senki sem vette észre a sok barátnő és jó barát közül; nem is lehetett ezt észre venni másnak, mert csak akkor jelentkezett benne e kinos, fojtó érzemény, mikor magában volt.

Épen ez fojtogatta szivét, hogy most többet van magában, mint ezelőtt, házassága első évében.

Férje még mindig gyöngéd volt és figyelmes irányában, mikor közelében volt, csakhogy most már nem volt annyit közelében, mint eddig.

Majd egy délutánt, most meg egy egész estét töltött nélküle, nem mulatságban, hanem komoly, fontos, közérdekü ügyekben; de azért mégis csak többet volt most távol és ez nagyon keservesen esett ez asszonynak!

- Miért nem volt ez tavaly is igy? - kérdé magában kinos tépelődéssel, és a felelet reá az volt: azért, mert akkor jobban szeretett!

És mikor egyszer ez a gondolat megdobbant lelkében, nem is tudott többé szabadulni tőle; ugy szeretett volna más okot találni, ugy ügyekezett elkergetni magától e haláloshideg, éjféli sötétségü gondolatot, de nem lehetett, ezer éles körmével ásta volt magát szivébe e rettenetes szörnyeteg.

A mint magában volt, megjelent előtte ez iszonyu gondolat, hogy még rettenetesebbé tegye neki a magányt. Bizonyosan nem szereti őt férje, különben már azért sem volna olyan gyakran távol, hogy e gondolat marczangolásaitól megmentse!

Bizonyosan nem szereti őt, de miért? mi lehet annak oka? nem olyan szeretetreméltó-e többé, mint azelőtt? avagy mást szeretett-e meg férje? Oh, bizonyosan mind a kettő! Pedig egyik is elég arra, hogy e szegény nőt eszétől megfoszsza!

Bizonyosan nem szeretetre méltó többé; de miért? megváltozott-e két év óta? roszabb lett-e? nem! hisz forró szerelme csak szépre, jóra serkentette, és ő napról napra forróbban szereti férjét!

És rútabb szintén nem lett e két év óta; ezt nem a hiuság mondatja vele, hanem a nagy, igaz szerelem; ezért örült ő szépségének, és az ezen való öröm nőttön nőtt szerelmével, és ez örömmel együtt nőttön nőtt szépsége. És férje mégis órákig el tud lenni nélküle! még sem szereti őt többé!

Oh, csak szólna, csak megmondaná neki, miért nem szereti őt többé! Mi szivesen hallgatná vádjait, megtenne mindent, csak ujra szeresse; feláldozná életét, csak egy perczig ha hinni tudná, hogy ujra ugy szereti, mint ezelőtt egy évvel!

De férje nem szól, nem mutat iránta hidegséget, csak távol tud lenni tőle. Szemközt vele maga a bizalmasság, csak komolyabb, mint ezelőtt és - távol tud lenni tőle, egyedül tudja őt hagyni e hosszu, véget nem érő órákon; egyedül e rettenetes, vérszomjas kinokkal!

Ugy szeretett volna a szegény asszony szabadulni e szivemésztő gondolatoktól; folyamodott mindenhez, a mi egykoron örömöt vagy szórakozást szerzett neki; de most mintha ezek is ellenségeivé váltak volna; a könyveknek nem voltak számára gondolatai, a betük mintha szökni akartak volna előle, nem tudta mit olvas; mindig csak azt az egyet látta: férje nem szereti őt többé! És ép ugy járt a zongorával és a rajztáblával és a himzőrámával; egyik sem szórakoztatta, egyik sem vigasztalta, mindenik csak szörnyü elhagyatottságát panaszolta el neki.

Igen de miért? És a szegény asszony elboritotta arczát az égető szégyentől, és teste-lelke vonaglott a fájdalomtól, a mit e kérdés felzuditott benne. Szégyelte magát önnön maga előtt; mert oh, lehet-e megszégyenitőbb, halálra sápasztóbb érzés annál, hogy a kiért élünk, és a kiért minden szempillantásban ujra meg ujra örömmel meghalnánk, ennek mi nem kellünk többé, ez nem szeret minket többé!

És mikor a nő egyszer oda jutott, vége minden erejének, minden értékének; nem az többé, a mi volt, élete el van temetve a fekete fájdalom hideg göröngyei alatt, és a mi még a földön van, az csak gyászemléke önnön magának.

Isten legyen irgalmas ilyen szerencsétlennek, mert ő maga nem igen birja magát feltámasztani többé; nincs lelkének mibe fogódzania; a külső támasztékkal együtt lelke fényes koronái is a porba hulltak; nincs előtte becse semminek, és ha látunk férjes asszonyt, a ki saját maga hóhérja lett becsületének, mielőtt követ dobnánk reá, ejtsünk egy könyet érte, mert mielőtt rosz lett, bizonyosan elvesztette a hitet önmagához, saját férje taszitotta le a kárhozatba.

Eszter is megsemmisülve nézett a széditő mélységbe, mely előtte tátongott; minél kietlenebb volt a sötétség, annál merőbben nézett belé; valami vadon gyönyör kapta meg lázongó szivét, hasonló ahoz, melyet az érezhet, a kit a habok zugó moraja a viz mélyébe ragad.

Most már természetesnek is találta, mire imént egy okot sem tudott találni, természetesnek, hogy férje őt nem szereti; mit is szerethetne benne? hát szép ő? szeretetreméltó? oh nem, sem az egyik, sem a másik; mert ő rút és ostoba és haszontalan és nem méltó, hogy a nap világa reá süssön!

Rut és rosz és haszontalan és hozzá még bünös is! Igen, igen; e nemes mennyei lélek nem férjét vádolta, hanem magát! Férje még az őrület ádáz háborgási közt is a szerelem magasztos sugárözönében állt előtte; nem az volt a hibás, hanem maga! azért nem szereti őt többé, mert nem méltó e szeretetre.

Mi okon? Oh, talál az kinzó eszközt eleget, a ki a kinzásban találja gyönyörét! Melyik szivnek nincsenek sötét emlékei! Minél fehérebb az alap, annál sötétebb rajta a legkisebb fekete folt. A szegény Eszternek az a gondolat, hogy ő egyszer gondolatban tévedett, elég volt arra, hogy megmagyarázza magának férje hidegülését iránta; akkor vétkezett, és most bünhődnie kell; férje nem szereti őt többé, mert ő nem méltó egy ily férfi szerelmére.

Hogy eddig szerette? Oh az önvádló szivnek mindenre van felelete! Épen ez az ő bünhödése, hogy egykor szerette! Isten haragos kegyelmének műve volt ez, hogy e nemes lélek őt megszeresse, és azután megutálja és elforduljon tőle! Feltárta előtte a mennyet, hogy egész irtóztató valóságában ismerhesse meg a pokol rémületét, melybe taszítva lőn.

És könyes szemekkel adott hálát Istenének, mivelhogy megnyitá az ő szemeit, hogy lásson!

És igaza volt, hálát adnia Istenének, nem azért, hogy szemei megnyiltak, hanem azért, hogy szivében lakozik. Mert a mely nő ilyen rettenetes órákban Istenben való hitébe nem tud fogódzani, annak vagy meg kell őrülnie, és meghalni, vagy megőrülni és - elveszni!

Oh, milyen malaszt volt e nőre nézve most a hit üdvözitő ereje! Mint emelte lelkét annál magasabbra, minél mélyebbre rántotta alá a kínos fájdalom! Mikor már minden elveszett körülötte, mikor már az erény tudata is megtagadta tőle föltámasztó segélyét, a bűn tudata vállalta magára e magasztos hivatalt! Ugy van; a tiszta szivben a régi vétkek is a lélek nagyobb-nagyobb tisztulására szolgálnak. Oh, legyen áldva érte az, a ki a hitet, az Istennek e szent lelkét, a földre bocsátá, és legyenek áldottak azok, a kik e szentséget a nő szivébe ültetik; a megpróbáltatások nehéz óráiban Istent érzi közelében, és lelke fényesebbé, tisztábbá lesz általa.

Eszter egyszeriben csendesebb lett; nagy, mondhatlanul nagy volt szivében a fájdalom, de az őrületes lázongás csillapult; tudta, miért szenved, és nyugodtan hajtotta meg lelkét és vette magára a bünhödés nehéz keresztfáját és vitte azt föl a megváltás Golgothájára.

Senki sem vette észre, mennyit szenved; ő nem tartozott azok közé, a kik örökké fohász­kodnak és szomoru képeket mutatnak, sokszor csak azért, mert azon szerencsétlen hiszemben vannak, ezáltal érdekesebbek lesznek; ő még igaz fájdalmát is el tudta rejteni; minél vadabbul vájkált az szivében, annál mélyebben el tudta azt rejteni; még anyja sem vette azt észre, és annál kevésbbé férje.

Oh, ennek még csak legtávolabbról sem volt szabad sejtenie, mi kinos keserveket rejt az ő keble! Ez fájna neki, és ezt ő nem akarja; ne fájjon az senki másnak, csak neki magának; ki tehet róla, hogy ő nem szeretetre méltó! és kinek volna oka azért szenvedni, mint magának!

Külsőleg tehát az volt, a mi eddig, a mindenki iránt nyájas, kedves, udvarias háziasszony; hajléka még mindig kedvencz gyülhelye volt a főváros jelességeinek, és a sok ember közül egyik sem vette észre, hogy a házi nő szellemdus társalgása alatt egy vérző sziv sajog és e lélekteljes, derült mosolygás sirok fölött nyiló virágokhoz hasonló. Oh, a nők olyan jól tudják elrejteni bánatukat, mikor attól tartanak, hogy kedvesöknek roszul esnék ezt látni.

Csak mikor magában volt, folytak könyei és szakadtak ki nehéz fohászkodásai vérző szivéből; siratta boldogságát, nem mint a hogy a távollevő kedvest siratjuk, a kinek visszaérkeztét reméljük, hanem mint a hogy a drága halottat siratjuk. Tudjuk, hogy nem fog többé vissza­térni, hogy örökre el van temetve, de azért mégis siratjuk és csak azon fohászkodunk Istenhez: szabaditson meg mielébb a kínos élettől.

Oh, mint vágyódott e nő meghalni! Magáért is kivánta ezt, de még inkább férjeért is, a kinek az ő halála bizonyosan nagyobb megváltás lenne, mint neki magának; szabadulna tőle, és azon szereptől, melyet most irányában játszani, nemes lelke készti.

Mert Surányi most is olyan bensőségteljes bizalmassággal volt hozzá; de a szerencsétlen nő félremagyarázta e szereteti-jeleket; elhitette magával, csak szinjáték ez, férje erőszakolja magát erre, kiméletből iránta!

És mindezt azért, mert Surányi komolyabb lett és néha-néha egy estét el tudott tölteni távol hazulról, nála nélkül! Igen - felelé magának erre a szerencsétlen nő - de még azt sem bánja, ha mások azalatt jól mulatnak házánál! Még csak nem is féltékeny! Bizonyos, hogy nem szereti!

XV. Tavasz után nyár.

Minden nagy erőlködése és nagy lelki ereje mellett egyet mégsem birt e nő magára erő­szakol­ni: arczának viritó pirosságát. Napról napra haloványabb lett; ezt az egyet lehetetlen volt észre nem venni a világnak; de csak az anya és a férj merészkedett ennek oka felül tudakozódni, és ezek is nem a sajnálkozás, hanem a nagy boldogság sejtésével tették azt, és Eszter nem zavarta nekik e boldog hitet; ezáltal is könnyebben esett neki, magába zárni kínos bünhödését.

- Oh igen! - gondolá magában - az a boldogság, miről ti ábrándoztok, be is fog köszönni, szivem alatt hordozom én azt már, de nem olyan alakban, a mint ti képzelitek, hanem a halál alakjában! Tudom, ez is boldogság lesz férjemre nézve, azért oh, bár ne késnék már sokáig!

Igy gondolkodott és sohajtozott e nő, miglen oda jutott, hogy nem birta tovább eltitkolni rettenetes szenvedéseit; beteg lett, nagyon veszélyesen beteg; forró lázba esett, nem tudott magáról, a fájdalom széttépte visszaszoritó béklyóit, ádáz képek rajzottak körülötte, keserves jajkiáltások szakadtak ki vérző kebeléből, siratta szerelmét, könyörgött férjéhez, vessen véget kinjainak, ölje meg inkább, csak szeresse, tépje ki szivét, ha azt a kis fekete foltot nem tudja ott neki megbocsátani.

És Surányi mindezt hallotta, és nem tudta másra magyarázni, mint arra, a mit az orvos mondott: a szegény nő beszédje csak hagymáz száguldozása az elvadult életrendszernek, a minek semmi vonatkozása sincs a valóságra.

És az csakugyan igy látszott; mert a szegény beteg semmit sem tudott magáról, senkit sem ismert, még édesanyát sem, még férjét sem; csak feküdt mozdulatlanul, csak nézett a levegőbe, meredt, rémes tekintettel, és csak beszélt iszonyatos, kétségbeejtő dolgokról.

Surányinak majd megszakadt a szive, imádott nejét ilyen állapotban látván. Csak most érezte, mi neki e nő és milyen forrón van élete az övével összenőve. Eddig azt hitte, csak az életkedvet nyerte volt vissza általa, most világossá lőn előtte, hogy maga az élete is egy a nejével, most, midőn látnia kellett, mint küzdödik e drága, tiszta szivben éjjel nappal a halál az élettel! az ő életével is!

Érezte, hogy ő tul nem éli neje halálát, és olyan keservesen esett neki most a halálra gondolni, most, midőn ismét annyi öröm terem neki a földön, annyi szép, nagy terve és nemes tett várja tőle valósulását; most, midőn az élet legfőbb boldogságát egy hü, szerető nőben találta meg! Miért teszi ezt vele a mindenható Isten? miért épen őt szemelte ki áldozatul! és miért épen most és nem évek előtt mikor ő kivánkozott a halál után!

Szegény ember! közel volt hozzá, hogy odajusson, a hol neje; szenvedni nem kevesebbet szenvedett nálánál; csak épen az tartotta fen, hogy hü neje beteg volt.

Betegség! az ember sokszor kérdi, minek küldi reá e csapást az Isten? De én azt tartom, azért, mert egészséges állapotban könnyen megfeledkezünk arról, milyen drágák nekünk szerett­jeink. Ha az ember ezt mindig egész valójában érezné, tán soha sem volna beteg; nem volna reá szükség, és - jobban is vigyázna egészségére.

Az a tudat, hogy neje beteg, egészségben tartotta Surányit; éjjel nappal ott ült ágyánál; segiteni ugyan édes keveset segithetett rajta; mert e tekintetben nagyon hasznavehetlenek a férfiak, és valóban nincs már szánandóbb valami, mint egy férfit szeretettjének kórágyánál látni, azzal a nagy, mély fájdalommal arczán, és azzal a nagy ügyetlenséggel minden mozdu­la­tában. Szeretne segiteni, és nem tud; az orvosság felét a földre önti, a vizes poharat felbo­ritja, mindig ott van, a hol nem kellene lennie, és a hol szükség volna reá, ott nem vehetni hasznát.

Mi egészen más a nő ilyen szomoru időben! Mint tudja az, mire van a szegény betegnek szüksége! És milyen ügyes-gyöngédeden tudja azt neki nyujtani! milyen biztos ovatossággal emeli föl és teszi vissza e szegény beteg főt párnáira! milyen lankadhatlan kitartással virraszt mellette és milyen pusztulhatlan türelemmel visel minden fáradságot, minden vesződséget!

Mi ad neki arra észt, erőt és szent akaratot, ha nem a szeretet?

Szegény Surányinak elég alkalma volt most meggyőződni ez állitás igazságáról; mert kivüle még anyósa is virrasztott Eszter kórágyánál; de biz ő most nem gondolt arra; semmire sem gondolt ő most, csak arra, hogy az ő imádott neje beteg; ez az egy felhő lelke egész láthatárát sötét égbe boritá.

Már Isten ellen sem zugolódott többé; csak ült a beteg ágyánál egész napokig, egész éjjeken, nem gondolva semmit, csak bánattelt szemekkel nézvén a szegény beteg halovány arczát, és csak néha-néha egy-egy mély fohászszal szakitván meg a szomoru csendet, mely oly fojtólag nehezedett reá.

Olyan jól esett volna neki sirnia, és mint irigyelte jó anyósától a könnyeket; boldog napjaiban hányszor nem nevette a nőket, a miért olyan könnyen sirnak; pedig most áhitozott egy pár könycsepp után! De hiába áhitozott utánuk; fájt a szive, fájt a lelke, de könnyezni azért mégsem tudott.

Csak egyszer, napok mulva, midőn egy rettenetes félelmektől hosszu éjtszaka után az orvos azt mondta, hogy a betegség meg van törve, az élet győzőtt a halál fölött és Eszter meg fog maradni; akkor összetörődötten térdre roskadt neje ágya előtt, tekintete hálatelten fordult ég felé és e magasztos hálaérzet két nehéz könnycseppet fakasztott szemeiben.

* * *

A betegség meg volt törve, de vele együtt az ellentállási erő is; a lázas hagymázok meg­szüntek, de csak azért, hogy a végső aléltságnak engedjék át szegény Esztert, olyan bágyadt volt, oly kimerült, hogy szemét sem birta nyitva tartani. És szemével együtt eszmélete is be volt hunyva; egész napokig aludt és mikor föl is ébredt, olyan fénytelenül bágyadtan merengtek e szemek maguk elé, mint egy bölcsőbeli kis gyermekei.

Mint egy kis gyermek, olyan mozdulatlanul feküdt azon az ágyon, melyet bár milyen lágyan vessenek is meg, mégis olyan nagyon kemény, és melyről csak a szeretet meleg galamb­szárnya képes a nagy szomoruságot egy-egy kis időre elüzni. És Eszter nagy mértékben részesült e jóltevő enyhitésben; a mikor csak szemeit fölnyitá, akár éjjel, akár nappal, mindig ott találta a hű férjet ágyánál ülve, bútelt szemeit, esdő bensőséggel nyugasztalva rajta, és ez olyan jól esett a szegény betegnek, mint egy imádság a beteg léleknek.

Eleinte nem tudta, honnan száll reá e jóleső üdülés; mert miként teste, ugy lelke is végkép el volt gyengülve, alig tudott gondolkodni, emlékezni pedig épenséggel nem tudott; sejtelme sem volt a multról, minden boldogságaival; és milyen jó volt ez igy! mert ennél fogva kiállt kínjairól sem volt most sejtelme; csak perczekből állt még élete; de e perczek olyan édesek voltak neki; azok az örökké rajta nyugvó tekintetek olyan jóleső meleget árasztottak reá.

Egyre derültebbek lettek e tekintetek és egyre világosabb lőn elméjében; most már ismerni vélte e nemes vonásokat és e kedves szemeket, de még mindig csak mint valami édes álom­képről emlékezett meg róluk; csakhogy ez most nem tünő álomkép, hanem valóság! miglen később arra is reájött, hogy ez az ő drága, kedves férje! És mikor arra reájött, az első, a mit tőn, az volt, hogy szive mélyéből sirni kezdett. Szólni nem birt még.

Az a sirás és zokogás pedig onnan volt, mert egyszerre arra is kezdett emlékezni, hogy ő már néhány hét óta fekszik igy betegen, - eddig azt sem tudta volt, - és e hosszu, boszus kinos idő alatt mindig ugyanazon arczot látta volt maga előtt, mindig ugyanazon meleg, életesdő tekintettel függvén rajta! Akkor észre nem vette, elméje meg volt zavarodva, de most tisztán emlékezik reá! Hetek óta nem távozott mellőle ez arcz, és ő mégis azt hitte felőle, hogy nem szereti!

Azért sirt; olyan keserüek voltak e könyek, de olyan édesek is egyszersmind; az öröm és a fájdalom könnyei egyszerre patakzottak szemeiből; jól esett lelkének e feláldozó szerelem tapasztalata, és mégis ugy fájt neki az a tudat, hogy ilyen szerelemben is kétkedni tudott!

Férje és anyja is aggódva kérdék, miért e könnyek? de ő nem felelt, és midőn az orvos azt mondta nekik, ne bántsák, hasznára van a sirás, nem is kérdezték többé, és igy elég ideje volt a betegnek, szivével foglalkozni.

Tehát ismét csalódott. Tehát a nagy izgalmak mindig csalódáson alapulnak? Oh, de milyen keservesen lakolt is érte! Hat hetet veszitett boldogságából; hat hétig lebegett fölötte a halál! És ha meghalt volna abban a hitben, hogy férje nem szereti! Oh, talán nem is tudott volna egyszerre meghalni?! egy örökkévalóságon át gyötörte volna e kétségbeejtő gondolat!

De miként is tudott csak helyet adni ilyen szörnyü gondolatnak? hogyan férhetett szivébe kétely ilyen férfi szerelme iránt! Oh, igazságos Isten igazságos büntetése! Azért kellett neki annyit szenvednie, mert e férfi szerelmében kétkedett!

És mi is volt oka e szörnyü véteknek? hogy férje most kevesebbet foglalkozik vele, többet van távol hazulról!

Igen, ez az, a mi fájt neki, és a fájdalom féltékenynyé, a féltékenység pedig őrültté tette szivét.

Pedig mennyire csalódott! mennyire nem volt oka kételkedni férje szerelmében! A kit a nő betegsége annyira megrendit, az olyan férj ellen bün a féltékenység; a ki annyi hü részvétet tanusit, annak a szive egész szent forróságban csüng nején. És ő mégis gyanusitotta őt!

És miért? azért, mert utósó időben többet volt távol hazulról! Igaz, ez nagyon fájt neki, és ez minden szerető nőnek fáj; de most, midőn Eszter nyugodtan gondolkodott e fölött, inkább az fájt neki, hogy e körülmény akkor fájdalmat okozott neki.

Pedig most sok ideje volt gondolkodni e tárgy felett; lelke már visszanyerte régi világosságát, de teste még nem régi erejét; még mindig ugy feküdt, mintha lánczra volna verve.

Az ilyen ép lelkü, de beteg testü állapot pedig igen alkalmas arra, hogy az ember saját magá­val foglalkozzék; miként a tó csendes nyári időben, olyan akkor az ő szive; egész a fenékig lehet akkor belepillantani; tisztán kivehető minden, a mi benne uszkál, szép és csunya, jó és rosz. És ilyenkor az is világos lesz az ember előtt, miért küldi reá Isten a nagy betegséget.

Eszter előtt is világossá lőn ez; beletekintett e csendesen nyugvó tóba, és elrémült attól, a mit abban látott. Irtózattal tapasztalá, hogy a szerelem, a mi e szivet megtölté, még mindig nem olyan tiszta, mint a minőnek ő képzelé; sok olyan élet kergetődzik abban jókedvüen, a mi felülről tekintve szép és kedvesnek tetszik, valósággal pedig csunya, undok szörnyeteg.

Ilyen szörnyeteg parány például az a vágy, hogy őt az emberek dicsérjék; - vagy az, hogy őt jobbnak tartsák barátnőinél.

A mig egészséges volt, olyan természetesnek tartotta ezt; sőt a szerelemmel hozta ez érzéseket kapcsolatba; de most való alakjukban tüntek elő neki e csuda bogarak, és arra aztán látta, hogy ezek nem más, mint az önszeretet fényesbőrü fajzati.

De még ennél is szomorubb tapasztalatra jutott; arra tudniillik, hogy az ő szerelme nem tiszta; épen annyi önzés van abban, mint igaz szerelem, azért tenyészhetnek szivében csalfa syrének, és azért támadhatott benne a féltékenység iszonyu vihara, minden ok nélkül.

Ő azt kivánja férjétől, hogy ép ugy kizárólag neki éljen, mint a hogy ő férjének él, ideje ép ugy kizárólag az övé legyen, és a szerelmen kivül más érzés ne uralkodhassék abban! Mert hát mi más oka volt neki, féltékenynyé lenni férjére?

Pedig ez önzés, ez nem kevesebb, mint azon követelés, hogy a mennyi szerelmet férjének kölcsönöz, ugyanannyit visszakapjon ismét ettől; és ha ez nem a legpontosabb fizető, akkor tán föl is mondja neki a hitelt! bezárja előle szive kincses szekrényét!

Lehetséges volna-e ez? és igaz női szerelem volna-e ez? szabad-e a nőnek számitónak lenni? és nem épen abban a tudatban, hogy van egy, a mire nézve férje bármit tegyen is érette, mégis örökké adósa marad neki, áll a nő legédesebb boldogsága?

Hisz azért adott Isten sok mindenféle nagyravágyást a férfiszivbe, mig a jó nőnek semmi egyéb vágya nincsen csak az, hogy férjét hü szerelmével meggyőzze: hogy a nő a szerelembe felülmulhassa; a nő szivében semmi más nem foglalhat helyet, csak a szerelem, az pedig minél igazabb, annál kevésbbé követelő; az nem ohajt egyebet, csak azt, hogy a férj csak az ő áldozattételeit fogadja el, csak a szivét tartsa meg számára, a többire nézve használhatja eszét, idejét, képességeit az emberiség javára.

A nőnek egész világa a szerelem, és e világ olyan gazdag szépségekben, áldásokban, hogy a többiről könnyen le kell tudni mondania; az ő egész élete csak a szerelem szolgálatában áll és minél nagyobb ebben az önelégült igénytelenség, annál igazabb a szerelem és annál boldo­gabb ő is, a férj is.

Nagy és nehéz feladat ez nemde! de hát ki mondta, hogy a nő sorsa nem dicső? a dicsőség pedig nagy áldozatok nélkül el nem érhető!

Ezt most Eszter belátta és százszor is, ezerszer is kért magában bocsánatot férjétől, hogy olyan igaztalanul gyanúsitotta, és még százszortábban tette föl magában, hogy ezentul még kevesebb igénynyel lesz férje iránt; egy perczet sem követel majd a maga részére; a férfi életében nagy értéküek a perczek; tetteket kell azokon vásárolni, minél több nemes tettet viszen véghez, annál jobban fogja szeretni, mindegy, ha egy hétig sem fogja láthatni; azért mégis vele foglalkozik majd a lelke. És:

- Bocsánat, drága jó férjem! - volt az első szó férjéhez.

- Bocsánat? és valjon miért? - kérdé Surányi, neje kezét szivéhez szoritva.

- Hogy annyi időt vettem el életedből! - viszonzá a nő, szemlesütve; nem merte neki megmondani azt is, hogy még más oka van, a miért bocsánatot kér tőle.

- Egész életem a tiéd! - mondá a férj gyöngédeden.

- Épen azért nem szabad azt csak magamnak tartani. Te a világé is vagy, és a mit te teszesz, abban nekem is van egy kis érdemem, nemde?

- Minden érdem a tiéd, édes, drága feleségem! Hiszen csak a szerelem buzdit engem tettekre. Mi volnék én nálad nélkül?

- És ugy-e bár mindig igy fogsz érezni és gondolkodni? - kérdé a nő elragadtatva.

- Mindig - erősité meg Surányi. - ámbár csak nehány hét óta tudom, hogy igy van! - tevé hozzá elfogódva.

- Néhány hét óta? - kérdé Eszter meglepetve.

- Igen bizony. Mig egészséges voltál, nem tudtam, hogy a te hű, forró szerelmed az, ami vidorságot, életkedvet és forró tettvágyat önt szivembe, és - voltak órák, a melyekben meg­feledkeztem arról, hogy nekem otthon kedves, hű feleségem van; csakis a nagy terveknek éltem, és ha még tovább is ez uton haladok, bizonyosan oda jutok, hová rendesen azok, kik csupán csak eszökre hallgatnak. Lásd lelkem, ezért küldé Isten reád e betegséget; engem akart ezzel megbüntetni, és elérte czélját; csak most tudom igazán, mi minden vagy te nekem!

Eszter nagy figyelemmel hallgatta férje szavait.

- Tehát innen az én kinos sejtelmeim! az én rettenetes aggodalmaim! - mondá aztán nehéz fohászszal, és most ő is egész őszinteséggel beszélte el, mi volt betegsége okozója, és a két szív ujra egygyé forrt, még tisztább, még szentebb szerelemben.

Eszter jobban lett, nehány hét mulva szebb volt, mint betegsége előtt, mert jobb is volt; férje most már egész órákat tölthetett a házon kivül; ő nem gyanakodott, nem kételkedett, csendes magányában is boldog volt.

De Surányi sem feledkezett meg többé nejéről; soha sem tért haza a nélkül, hogy valamivel nem kedveskedett volna neki; csekélységek voltak azok, egy pár czukorka, egy pár szem gyümölcs, de a szerető szivnek elég egy csekélység, csak szeretetteljes nyujtsa; ez mutatja neki, hogy férje távol tőle is gondol reá.

Kedves olvasónő!

Be kellett fejeznem e könyvet, mert csak nyolcz ivnek 1000 példányban nyomatására kaptam ingyen papirt, a többit pénzen kellene vennem, a pénz pedig, a mi e könyv után begyül, a szegényeké; gazdálkodnom kell tehát vele jobban, mint a magunkéval.

Több mint három ezer forint jut e könyv és ennek a magyar hölgyek által történt lelkes felkarolása utján szegény éhező testvéreinknek, és a részletes és hiteles kimutatás, melyet néhány hét mulva a „Családi Kör”-ben közzé fogok tenni, meggyőzendi őket, hogy a pénz a legnemesebb czélokra lőn forditva. Naponkint érkeznek hozzám levelek, melyeket nem tudok elolvasni könnyek nélkül; mert a hála tiszta könynyei folytak, midőn azokat irták.

És Isten fölszedi a hála könnyeit, és áldást sugárzó csillagokul függeszti ki e haza egére, a melynek olyan nagy szüksége volna már egy kis édes áldásra; de a mely bizonynyal meglesz, mihelyt világossá leend hölgyeink előtt a szeretet magasztos hivatása.

Ez czélja e könyvnek, és ha csak némi kis részben sükerült azt megközelitenem, - nem sajnálom, sőt örömömre szolgál, hogy ezuttal nem lehetett kimeritenem e tárgyat.

Igen is kedves olvasónő, örülök, szivem mélyéből örülök annak.

Mert ha végig olvasván e könyvet, talál benne egy eszmét, a mi lelkét megragadja, egy igazságot, a mi emlékéhez tapad, egy tanácsot, a mit nem árt követni, egy érzést, a mi fölvidit, egy nézetet, melyet helyesel avagy csak egy gondolatot, mely az elmét egy kis időre elfoglalja - akkor ugy-e bár nem kár azért a forintért, melyet e könyvre adott?

Jó, e könyv tehát megérdemli a pénzt és e pénzzel mi nehány száz özvegy és árva szemeiből néhány ezer öröm- és hálakönnyet fakasztunk; nemde szabad tehát egy kis kéréssel járulnom eléje?

E kérésem az:

Ha talált e könyvben valami keveset, a mi nemes érdekét lekötötte, ugy tegyen félre még egy forintot, hogy a második kötetet is kiadhassam.

Az első kötet a bölcsőnél kezdődik és a házasságig terjed, a második kötet a házasságnál kezdődik majd és a koporsónál végződik; és biztositom, hogy ez sokkal érdekesebb lesz az elsőnél; mert a gyermekszoba, a nevelés, a nő mint a férj vigasza, véd­an­gyala, mint a jótékonyság, illem, izlés és költészet, és végre mint a hüség és béketürés legszebb földi képviselője sat. e kötetben lesznek leirva.

Tudom tehát, hogy a ki e könyvet olvassa, az szivesen tesz majd félre egy forintot a második kötetre is, sőt buzdítandja barátnőit és ismerőseit is hasonló kis áldozatkészségre.

Én pedig, mihelyt ismét egy kis szabad időm lesz, ugy január végén vagy február elején, ha Isten addig éltet, előfizetési iveket bocsátok majd ki a „Szeretet könyvé”-nek második köte­tére.

Csakhogy akkor igen rövid időt fogok szabni az előfizetések beküldésére; mert e pénz is a szegényeké leend; én az egész műnek reám eső részét éhező test­vé­reink segélyezésére szenteltem, az éhezőket pedig nem szabad sokáig várakoztatnunk.

Ha egyebet nem, egy kis Istenáldását bizonyosan kapunk majd áldozatunkért, az mindig megér egy forintot, a „Szeretet könyve” aztán - tiszta ráadás lesz, ráadásnak pedig mindig megjárja.

A magam részére végre nem kérek egyebet, csak azt, hogy müvelt lelkü olvasónőim nyujt­sanak segédkezet arra nézve, hogy az életben is gyökeret verjenek azon tiszta elvek és irányeszmék, melyek a „Szeretet könyvé”-ben le vannak téve; hogy minden magyar nő ugy feleljen meg magasztos hivatásának a magán- és a társaséletben, mint a hogy ezt tőlünk a haza és az emberiség várja; akkor, oh akkor én gazdagul megleszek jutalmazva!

Ez e könyv czélja és ez irányban müködik az általam szerkesztett „Családi kör” négy év óta. Ajánlom ezt továbbra is a müvelt magyar hölgyek szives figyelmébe!

I. Az uj kor emberáldozatai, és még valami.

Csend volt a szobában, nehéz, lélekre szakadó csend, mint lenni szokott, mikor beteg van a háznál. Egy alig másfél éves gyermek volt a beteg. Mozdulatlanul feküdt szegény, hófehér kis nyoszolyájában; mellette ült az anya, busan föléje hajolva, mint a szomoru fűz az alatta hervadó őszi virág fölé.

- Anyám miért küld az Isten betegségeket az emberre? - szakitá meg végre a csendet a kis Ákos, suttogva, és kedves, életvidor arczán félremagyarázhatlanul meglátszott, hogy e gondo­latot csak a méla csend csalta elő négy éves vidor elmécskéjében.

- A betegségek, édes fiam, nem az Istentől jönnek, - viszonzá az anya, szemeit le nem véve a beteg gyermekről. - Magunk szerezzük azokat magunknak. Isten csak jót hoz a világra, de az emberek roszra változtatják az ő jóságát, ebből származnak a betegségek.

A kis Ákos nagy figyelemmel hallgatta e szavakat, és midőn édes anyja elhallgatott, olyan kedves komoly képpel sompolygott vissza mindenféle rajzokkal és egy nagy papirvárossal telerakott kis asztalkájához, mintha tökéletesen értené a hallott magyarázatot.

Nem ugy nénje, a hét éves Erzsike - igy hivták az idősbik leányt. - Ez - kötéssel kezében - az ágy végében ülve, szomoruan nyugasztá nagy kék szemeit édes anyja arczán, és szelíd kedves ábrázatán meghatólag szépen tükröződött az ő szomorusága az anyáé miatt. Órák óta ott ült a jó testvér az ágy végében, csendesen, csak néha-néha intve kis öccsének, hogy ő is hasonlókép csendesen viselje magát.

Az anya szavai azonban kiragadták őt szomoru merengéséből; elébb boszankodott egy keveset Ákosra, és intett is neki ujra kedves kis szőkefürtü fejecskéjével, maradjon veszteg asztalkájánál; midőn azonban az anya feleletét hallaná, egyszeriben elmult boszankodása és ezzel együtt a bánkódás is tovarepült e szivből. Boldog gyermekek! tudják is ezek, mi az a bubánat!

Figyelme egyszeriben anyja szavaira lőn irányulva, de, ugy látszott, őt nem elégiték ki e szavak. A kis Ákos javában rakosgatá ismét papirházakká a papirfalakat és papirvárossá a házakat, és Erzsike még mindig édesanyja arczán nyugasztá kristálytiszta kék szemeit. Még várt valami folytatást az anyjától, miután azonban ez nem szólalt meg ujra, elébb egy tekin­tetet vetett kis beteg hugára, és midőn megbizonyosodnék a felül, hogy a kisded nyugodtan alszik, fölkelt és lábujjhegyen odatipegve anyjához, alig hallható halk suttogással mondá:

- Mégis nagy gyermek az a mi Ákosunk, édes anyám!

- Miért édes leányom?

- Még azt sem veszi észre, hogy te most csak tréfáltál!

- Oh nem! Én mindig igazat mondok édes leányom! - jegyzé meg az anya komolyan.

- Tudom, nem is ugy értettem édes anyám, hanem csak ugy, hogy az még sem lehet, hogy a betegségeket az emberek maguk szerezik maguknak.

- És miért nem, édes leányom? - kérdé az anya meglepetve.

- Azért, mert látod, a mi kis Zsuzsikánk itt most milyen beteg! pedig ez csak nem változtatta roszra az Isten jóságát, - viszonzá a lányka, mintegy szemérmes mosolylyal piczi piros ajkai körül, hogy ő édes anyjának ellenvetéseket tesz.

Az anya egy gyöngéd tekintettel jutalmazá leánya ez okos észrevételét, nyomban reá azonban még csak annál jobban elkomorult. Oda hajlott az alvó beteg kisded fölé, megfigyelte lélegzetét, aztán megigazitotta kicsi párnácskáját, aztán odaértette ajkait homlokához, csak azután tekintett ismét leányára és két könnycsepp gördült le halovány orczáin.

- Igazad van édes lányom; e másfél éves kicsi lélek nem oka betegségének. De hát nem látod-e hogy az ő betegsége az én betegségem, és az ő szenvedése az én szenvedésem is egy­szersmind? - mondá aztán, gyöngédeden megsimogatván leánya homlokát.

- De hogy nem látom! - jegyzé meg a leányka. - Épen ez! Azért vagyok én is olyan szomoru! Kedves anyám még haloványabb a kis Zsuzsikánál! - és az ő tiszta égszin szemeiben is könnyek csillámlottak elő.

- Látod, édes leányom - kezdé ujra az anya nyugodtabban - ez onnan van, mert az anya és gyermeke nem két külön élet, hanem egy élet két testben, ugy-e te nem érted ezt?

- De igen! - viszonyzá a lányka, kicsi karjaival édes anyja derekát általfüzve. - Tudom én, hogy én és te csak egy élet vagyunk! Én a tiéd vagyok, te meg az enyém!

- Ugy van, édes leányom. És akkor azt is érted, miért szenvedek annyit, mikor vala­melyiteknek baja van. Én is beteg vagyok akkor! És azt is érted, miért kell most a szegény Zsuzsikának beteg lenni.

- Nem, azt nem értem, édes anyám! - veté ellene a lányka.

- A mi hibánkért, édes gyermekem! Valamelyikünk bizonyosan nem ugy bánt vele, mint a hogy gyönge kicsi élete megkivánja, azért változott benne roszra az Isten jósága és most ő mi miattunk szenved!

- Oh, bizonyosan nem te miattad, kedves anyám! - jegyzé meg reá tiltakozólag a gyermek. - Hiszen te ugy szeretsz minket, és ugy vigyázasz ránk!

Az anya nem felelt, a kisded leányka gyermeteg észrevételei egész seregét költötték föl benne a gondolatoknak, olyan gondolatoknak, a melyeket a zsenge gyermekelme még föl nem érhet, de különben is olyan sötétek voltak azok, hogy az anya mindig örömest rejtegeti azokat drága magzatja elől.

Az a rettenetes gondolat volt az; hogy mikor gyermekünk beteg, legeslegnagyobb részt aszüle e betegség okozója! Ő végette kell ez ártatlan életnek szenvednie, sőt tán kora sírba szállania!

Pedig ez ugy van! száz eset körül kilenczvenkilenczben a kisded gyermek csak a szülék, vagy nagyszülék miatt szenved! Igy teljesednek be az irás szavai, mely szerint: „Az atyák vétkeiért a gyermekek lakolnak harmad- negyed iziglen!”

Van-e anya, a kit gyermeke betegsége szive mélyeig meg nem rendit? a ki nem örömestebb maga állja ki a legkínosabb fájdalmat, semhogy gyermekét szenvedni ne lássa? a ki nem örömestebb életét odaadja, csakhogy drága magzatját a haláltól megváltsa? Nem kell-e tehát mindig lelkünk előtt lebegni azon tudatnak, hogy életünkkel másoknak tartozunk, s a magunk egészsége egy egész család épségét biztositja?

És mégis, nemhogy egészségünk megóvásán törekednénk, de hányszor és hányfélekép nem cselekszünk botorul ellene! A füzőtől kezdve foglalkozásunkig egész életrendünk annyira ellenkezik az egészség kivánalmai és föltételeivel, hogy igaznak kell lenni azon közmon­dásnak, mely szerint a kisdedek fölött külön angyalok őrködnek, különben még többnek kellene közülök meghalniok. Pedig igy is megrenditőleg nagy e kisded halottak száma! Az emberiség nagyobb fele kicsi korában hal el! Melyik anya nem borzad el, ezt olvasván, és mégis melyik anyának jut eszébe, hogy az irtóztató emberáldozatoknak mimagunk vagyunk oka! Élet helyett halált adunk örökségül gyermekeinknek! Bálványokat imádunk Isten helyett és a bálványoknak embereket, önnön gyermekeinket áldozzuk föl!

Présbe szoritjuk testünket a karcsuság kedveért, éjtszakákat virasztunk át a tánczterem fulladt, fülledt légkörében, napestig odaszegezzük magunkat a himző- vagy varróasztalhoz, aztán Isten ellen fordulunk, mikor gyermekünk satnya, beteges! a végzetet okoljuk, mikor harmincz éves korunkban kiállhatlannakká leszünk a köszvény, a fejgörcs és több efféle bajok miatt!

A végzet! igen ám, az a balvégzet, melynek „ártalmas szokás” és „divatrabság” a neve! Gondoljunk annyit egészségünkkel, mint a mennyit piperünkre, és nem leszünk kevésbbé szépek, de bizonyára annál szeretetre méltóbbak, mert megmarad elménk vidorsága, testünk frissesége, életünk legfőbb boldogságát pedig: gyermekünket sok kín- és vésztől óvjuk meg általa.

Ekkép gondolkodott az anya, midőn a szőke kis Erzsike karját ujra dereka körül érzé. És mintha angyal szárnya érintené, ugy elfoszlottak ismét a fekete szellemek lelkében.

- Édes anyám - kezdé a kis leányka, okos szemeit anyjára emelve - de hát igazán semmi rosz nem jön a jó Istentől?

- Semmi - viszonzá az anya. - Miért, édes leányom?

- Csak azért, kedves anyám - véli a gyermek, nagy komoly képpel - mert hát az a sok szegény ember? Ezeknek csak rosz dolguk van?

- Bizony rosz! - hagyá helyben az anya - Hanem az sem az Isten müve, édes leányom.

- Hát kié? - kérdé álmélkodva a leányka.

- Az embereké, kedves Erzsikém! - mondá komolyan az anya. - Ha rosz emberek nem volnának, szegények sem volnának. De te azt nem érted. Majd ha nagyobb leszesz, többet beszélek neked erről.

Az anya elhallgatott, de azért gondolatai még tovább foglalkoztak a félbehagyott tárgygyal. A leányka visszaült székére az ágy végében, az anya észre sem vette; halkan kinyilt az ajtó és két férfi lépett be; az anya azt sem vette észre, csak mikor egészen az ágynál voltak.

- Nos, hogy van gyermekünk? - kérdé az egyik, és:

- Hogy van kis betegünk? - a másik; de nem is volt szükség e két rendbeli kérdésre; mert amannak meleg, aggódó, ennek pedig hidegen vizsgálódó tekintete azonnal elárulák az egyikben az atyát, a másikban az orvost.

- Alszik! - válaszola az anya és ez egy szó mind a kettőnek szolgált fölvilágositásul. Mintegy kétféle lélek nyilatkozott ez egy szóban: „Alszik!” E szónak az arcz kifejezése adta meg a magyarázatot, és ez ugyanazon egy percz alatt férje felé forditva, vidámságot mutatott, mig az orvoshoz fordulva, aggodalmat és segélykérést fejezett ki.

- Alszik! - mondá utána az orvos, kezével majd a kisded üterét, majd meg homlokát gyöngén megérintvén. - Még pedig csendesen, rendesen alszik! Aztán izzad is szépecskén! Meg az ütér is egész nyugodtan lüktet már! Oh, a gyermek jobban van, sokkal jobban van már!

- Sokkal jobban, de azért még mindig beteg? - kérdé remegve az anya.

- Legyen nyugodt nagysám! - viszonzá mosolyogva az orvos. - Most már határozottan mondhatom, hogy a gyermek megmarad!

E szavakra az anya pillanatig mozdulatlanul állt; csak arczán gyült ki egyszerre ki nem mondható nagy boldogság, az iménti nagy bubánat helyében. Tekintete majd szeretetteljesen az alvó kisdedhez, majd hálatelten az orvoshoz fordult, mig végre le nem küzdhetvén továbbá érzelmeit, férjéhez sietett és ennek kebelére hajtotta le arczát, hogy előfakadó könnyeit ekképen elrejtse.

- Ugy-e bár nem neheztel meg orvos ur, ha mondom, hogy gyermekem életben maradását ön után e nőnek köszönhetem! - mondá megilletődve a férj, kezét mintegy áldólag neje homlo­kára téve.

- Nem hogy én utánam, hanem Istent kivéve, mindenek előtt - viszonzá az orvos, nem az üres udvariasság, hanem az igaz meggyőződés hangján. - Száz ilyen eset közül kilenczvenkilencz halállal végződik; a tudomány keveset tehet itt; egy pillanattól függ ilyenkor a gyermekek élete, és a ki ezt elmulasztja -

- Nyolcz nap, nyolcz éjjel nem távozott a beteg ágya mellől! - mondá a férj, édes elérzé­kenyültségben.

- Csuda, hogy kiállotta! - jegyzé meg az orvos.

- Mit beszélnek önök én rólam! - szakitá ketté a dicsérgetést az anya, köny és örömtől ragyogó tekintetét hol férjére, hol az orvosra forditva. - Beszéljünk inkább kedves betegünk­ről! Tehát meg van mentve? Meg van mentve! És e szó, e tudat mellett önök még átvirasztott éjjekről, hű gondviselésről, kiállott szenvedésekről beszélnek! Bocsánat, de azt tartom, csak férfiak beszélhetnek igy! Én drága életem! Felszámitják, mit tettem érted, de azt, hogy mi vagy te nekem, azt nem számitják föl; mert ez fel is számithatlan.

Megható jelenet volt, a túlboldog nőt látni, halkan beszélve, de lelkesülten, körülvéve férje és két gyermekétől és körülvilágitva a lefüggönyözött ablakokon általtörött halovány őszi suga­raktól. Tán mert e nő ragyogó szemében alkalmas tükröt találtak, de ugy látszott, mintha e napsugarak épen e nő fejét választották volna ki, hová bűbájos koszorúikat füzögessék. A férjnek legalább ugy tünt ez föl, és e sugarak az ő szivében is rokon fényre találtak, a szerelem mennyei tüzében.

Az orvos felhasználta az első kis szünetet, hogy bucsut vegyen. Ezerszer bocsánatot kért, de folytatnia kell délutáni körutját; még sok betege van, mentegetődzék; nagyon valószinü azonban, hogy ez „érzékeny” jelenet untatni kezdé; nagyon jeles orvos volt, tetőtől talpig a tudomány embere, hozzá még nőtelen, félig meddig agglegény már, a gyógytan volt felesége, a betegek gyermekei, az izgalmas családi jeleneteknek tehát nem igen volt kedvelője.

II. Az édes anya.

Egyedül maradván a család, az apa karjára emelte a kis Ákost, Erzsike pedig magától fogódzott attilája szárnyába, és e kettős édes teherrel férj és nő ujra a kicsi beteg ágyához lépett. A kis Zsuzsika még mindig aludt, csendesen, rendesen. A szülék, kéz a kézben, szótlanul merengtek a kedves bimbó halvány arczára. Vagy tiz perczig álltak igy önön éltük nézésébe merülve és ki volna képes leirni azon érzelmeket, mik e magasztos csendben a két élettárs szivét eltölté!

A fiatal elragadtatással hallgatja a hű kedves igaz szerelmi vallomását, felgyult lelke előtt a mennyország kapui tárnak föl, az angyalok üdvdanáit véli hallani, az örök boldogság virágait látni a földre hullani; - de mi ez mind azon érzelmekhez képest, melyek ilyen pillanatokban hű élettársak szivét általjárják! Itt nem a képzelet játéka, hanem a valóság idézi föl a lélekben a bűbájt; nem a gyönyör, hanem a szenvedés tudata az, a mi boldogit és elragad; nem magára, hanem másokra gondol ilyenkor a hű élettárs, azon másokra, a kikért ő él és hal, a kik az ő szivét, lelkét sokszorozva birni fogják, mikor ő már rég a sirban porladoz.

Ezalatt beesteledett, egy cseléd betette az ablaktáblákat, az asztalon üveglámpa enyhe derengést terjesztett a szobában, a melyből csak igen kevés jutott a kisded beteg ágyáig; de azért mégis meg-megmozdult; tán eleget is aludt volt már, kinyitotta szemeit, bágyadtan föltekintett, és apját anyját maga előtt látván, halvány piczi ajkai gyönge mosolyra gerjedtek. - Két nap óta ez volt első mosolygása.

Azután meg-megemelinté hófehér kicsi karjait anyja felé, de akkor az anya már mellette is volt az ágyon, kebelével reá borulva,kezével őt átölelve, szive hő szerelmét beléje csókolva.

És - mint lenni szokott kicsi gyermekeknél: pillanat a haláluk, pillanat az életök - a milyen veszélyesen beteg volt e kisded még néhány órával ezelőtt, a mint édes anyja most reátekint, elmult arczáról minden betegség, minden bágyadtság; gagyogni kezdett, lefogyott kacsóival anyja arczát simogatva: „Dudu! Dudu! édes mama!” ez a „Dudu” pedig az ő nyelvén annyit tett, hogy az anya kivegye az ágyból; járni akart, szaladgálni; a mit persze még nem lehetett neki megengedni, nem is volt még jártányi ereje, hanem két hét óta mégis most mondja ki először e szót, és - engedjük meg a hű anyának azt a boldogitó hitet, hogy az ő reáhajoltából, az ő szivének reádobogtából szállt belé ilyen egyszerre az a csudálatos jobbrafordulás. Engedjük neki ezt a boldogitó hitet, egyebet ennél ugy sem ohajt ő jutalmul átvirrasztott keserves sok éjjeleiért.

Az anya karjára vette a kisdedet, párszor fel-alá járt vele, eldalolta neki az ő kedves nótáját - a szép karácsonról, mely eljött aranyozott szánon, addig-addig dalolt neki, mig ismét elaludt, ugyanazon mosolygós arczczal, melylyel az anya kedves dalolását hallgatta. Az anya erre ujra lefektette, megcsókolta, szemei egyszer-egyszer kinyiltak, ujra bezáródtak, és a mosolygás nem mult el többé sem ő róla, sem pedig anyjáról, mert tudta, mikor a kicsi gyermek álmában is megtartja arcza mosolygását, akkor nincs többé mitől aggódnia, meg van mentve.

Lesznek-e, a kik e nőn mosolyogni fognak, a miért ugy el tudott töprengeni, elszutymagolni egy kicsi gyermekkel? a kik azt fogják mondani: mire való igy elvesztegetni a fiatal éveket? - Mert e nő még elég fiatal arra, hogy az élet délelőtti meleg verőfényében mulasson! alig huszonhét éves! - Miért nem bizza gyermekét dajkára? és ha beteg, - pedig nem is olyan beteg - miért nem fogad melléje betegápolót? Kapni azt eleget jó pénzért nagy városban! De bizonyosan szegény, nem telik mulatságra, még betegápolóra sem telik! azért olyan nagy mulatsága neki az efféle.

Nem ugy van. E nő gazdag, van miből költenie, és cselédje is van, és betegápolóra is jutna; de minden fiatalsága és vagyonossága mellett mégis csak maga betegápolója gyermekének, miként hogy ennek is, másik két kis angyalának is nemcsak anyja, hanem dajkája is volt. Épen azért, mert édes anyjuk nekik.

Van-e szentebb hivatás annál, a mely a nőnek jutott? magasabb czim annál, melylyel a nő fel lőn ruházva, és mely e szóban van foglalva: anya! Ne irigyeljük a hőst, kinek homlokát a diadal koszorui diszitik; sem a tudóst, a ki az élet rejtélyeit napvilágra hozza; sem a költőt, ki lelke napsugárival a sziveket lángra tudja gyujtani! Mi ez mind a nő dicsőségéhez képest! A hősök diadalkoszoruja, a tudós érdeme, a költő napvilágos lelke mind, mind csak az ő dicső­ségét hirdetik, mert mindezekkel ő ajándékozza meg az emberiséget, - és ti még azt mond­játok, mire való a nőnek gyermekiért élni!

A mulatság? oh igen, annak való ez, a kinek nincsenek gyermekei; ezek ám részegitsék le szivöket mesterséges kábitószerekkel, szükségök van reá, mert nagyon, nagyon szegények; de a kinek családi boldogságot adott az Isten, annak gyermekei körében legyen legédesebb mulatsága. A ki igaz gyöngygyel ékeskedik, az mosolyogja a cseh gyémántot.

És a gazdagság, mivel Isten megáldott, és a min annyi gyönyört és pompákat lehet meg­szerezni? Igaz, de mi az mind azon drága kincsekhez képest, melyet jó gyermekeinkben birnunk! Ám próbálja meg az, a ki a gyermekeiért élő anyát megmosolyogja, próbálja megönmagán, mit viselhet el könnyebben: gyermeke vesztét, vagy gazdagságáét? Van-e anya, a kit ha e czim szégyenére nem emlékezteti, nem azt mondja: Inkább veszszen el mindenem, inkább legyek koldus, veszszek el magam is, csak gyermekemnek ne legyen bántódása? És még-is vannak, a kik azt mondják, minek annyit foglalkozni a gyermekekkel? a kik elvesztegetettnek tartják az időt, mit körükben töltünk!

A hős a halállal száll szembe hiréért, a tudós éveket görnyeszt át, hogy nevet teremtsen magának; a lángész egy életet koplal keresztül, szivét, elméjét veti belé a halhatatlanság izzó kohójába, - pedig mi ez mind a nő dicsőségéhez képest! és mégis vannak, a kik elveszte­getettnek tartják az időt, a mit a fiatal nő gyermekei körében tölt! - Szánandó felfogás!

De mikor azt mások is csak olyan sükeresen végezhetik! - mondják, a kik a családi élet boldogságát nem élvezték! Igaz, fogadhatnak dajkát, szárazat, nem szárazat, a mint tetszik; de a mit pénzen lehet vásárolni, az nem jön a szivből. Az az anyatej nemcsak azért édesebb és táplálóbb a pénzen vásároltnál, mert a kisded testével rokon testből fakad, hanem és főleg azért, mert a sziv, a mely neki ez édes táplálékot késziti, szeretettel van tele iránta, e táplá­lékkal együtt e szeretetet is szívja magába. Mi mással foglalkozik az anya lelke, midőn kisdedét kebelén táplálja, mint e drága magzattal, mely ugy csüng rajta, mint a gyümölcs a fán? És mind e szeretetteljes érzések az anyaszivből egyenesen a gyermekszivbe mennek által azzal az édes fehér anyai táplálékkal. Ábránd, rajongás mondják tán? De nézzék csak figye­lemmel az ilyen kicsi életet, midőn az anya kebelén csüng, minő tulvilági boldogsággal tekint csillagtiszta szemeivel az anyáéba; mennyi szeretet tükröződik e két kis csillagban! Honnan venné e pirkadó élet, a melynek még semmiről nincs öntudata, azt a sok szeretetet, hanem ha az anyaszivből, magába szíván azt az anyai táplálékkal egyidőben? Idegen kebel soha sem áraszthatja belé ezt a szeretetet.

Átalánosan elterjedt hit, hogy a kis emőke dajkája arcz- és jellembeli vonásaiból tulajdonit el egyetmást; és ha az idegen tejnek annyi befolyása van, mennyi van még az anyáénak? És melyik anya nem ohajtja, hogy gyermeke az ő tulajdonának legyen örököse? Igaz, van elég rosz tulajdonunk is, a melyeket ha magunk le nem vetközhetünk is többé, legalább gyer­mekünket szeretjük óvni tőlük; de ne tartsunk attól, hogy magzatunk azokat is magába szivja az anyatejjel. Mikor az anya kis életét kebelén tartja, akkor nincsen neki rosz tulajdona, akkor csak jóság és gyöngédség van szivében; ugy tud akkor magán uralkodni, minden indulatot visszafojtani! A legtökéletlenebb anya is jobb táplálója gyermekének a legjámborabb dajkánál.

Aztán az élet legédesebb boldogsága: gyermekünk szeretete, lehet-e ezt sükeresebben bizto­sitani magunknak, mint ha még fejletlen bimbókorában beléje ömlesztjük ez érzelmet szivébe: az édes anyatejjel? Ne csudálkozzunk, hogy évről évre nagyobb lesz a rosz, szeretetlen, engedetlen gyermekek száma; ne csudálkozzunk rajta mondom, mert fájdalom azon anyák száma is évről évre növekedik, a kik azt tartják: az anya kötelességét a fizetett dajka is ép olyan jól végezheti!

Oh, hogy lehetnek emberek, a kik legszentebb hivatásukat olyan csekélyben veszik, legédesebb boldogságukat olyan menthetetlenül feláldozzák!

De hát a szépség? nem esik-e ez a kötelességek áldozatául?

És ha ugy volna is! mi elébb való: a szépség-e vagy a kötelesség? az, hogy tessünk, vagy az, hogy tiszteltessünk? az, hogy magunknak éljünk, vagy kedveseinknek, a kiknek életéért mi vagyunk felelősök Isten és ember előtt?

És ha ugy volna is! mi becsesebb: a magunk szépsége-e, a melynek immár elmult tavasza, avagy gyermekeinké, a mely életnyarunk és őszünk szépségét teendi? Avagy ellenszegül­hetni-e a természet törvényének? Ha ki van mondva reánk, hogy anyai kötelességeinknek áldozatul essék szépségünk, akkor ez itélet beteljesedése - nem azon fordul meg, ha magunk tápláljuk-e magzatinkat, vagy nem! Hervadunk, ez van kimondva reánk, és annak be kell következnie, áldozzuk föl tehát szépségünket önként szent kötelességünk szolgálatában, ékesitsük föl vele életünk, mindenünk folytatóit.

De ez nincsen igy; az anyai kötelességek hüséges teljesitése nem rontja meg a mi szépségünket, sőt inkább, használ neki, és én nem tudok megragadóbb képet az anyáénál édes gyermekével karján. Még egy nagy képirónak sem jutott az a gondolata, hogy az Isten anyját tizenhét éves leányos arczczal ábrázolja; hanem a remek képeken mind ott van az anyai érzés magasztos fensége, és leginkább ez az, a mi rajtuk fenséges.

Igaz, a legszebb tünemény a világon a fiatal leány; a tavasz virágai nem ékesebbek arczánál; a ragyogó csillagok nem fényesebbek szeménél; a napsugár nem igézetesebb mosolygásánál; a madárdal nem bájolóbb beszédénél; a habmoraj nem andalitóbb keble pihegésénél, és a liliom hajlongása nem ruganyosabb testhordozásánál; egy szépség és kellem egész lénye, méltó hajléka a legtisztább szerelemnek; és e szépségeket, igaz, az anya lényén hiába keresnők többé. De azért nem kevésbbé bájos ő; megváltozott igen, de nem hanyatlott; a virággal telt fából gyümölcscsel telt fa lett; mindegyiknek más-más a külseje, de mindegyik egyetlen és ha a fiatal leány diadalokat arat az anya felett a kivilágitott teremben, az anya viszont gyermekei körében tetszik mindenek felett; és ha a fiatal leány vonzóbb, az anya viszont tisztelet­gerjesztőbb; kinek-kinek rendeltetése szerint; mind e fényes szépségi tulajdonoktól pedig maga fosztja meg magát azon anya, a ki gyermeke gondviselését idegenekre bizza. Hiába versenyez a hajadon szépségekkel, egy tekintet reá elárulja, hogy bitorolja helyét; a mágnes elveszitette erejét, a hajadonság glóriája leesett fejéről, az anyai öntudat érdemkoszoruját pedig maga tépte le magáról. Nincsen is már visszatetszőbb valami, mint a férjes, gyermekes - igazán gyermekes - nő, a ki a világgal el szeretné hitetni, hogy ő leány! Ám mulasson, vigadjon a vigalom órájában, de ne ügyekezzék soha eltitkolni azt, hogy neki otthon gyer­mekei vannak, a kiknek körében ő egy fényesebb világot és édesebb gyönyöröket talál. Mert sükerülni csak félig sükerül neki ebbeli törekvése, elrutitani pedig egészen elrutitja e kétszeres hazugság.

III. Az anya világa.

A gyermekszoba, ez az anya áldása, mulató tereme, tanuló szobája, sziverősitője. És milyen szánandó az a sziv, a mely e világot, ha Isten vele megáldá, maga előtt bezárja! A mit a bölcső mellett kezdtünk, azt a gyermekszobában kell folytatnunk. Itt is fáradságos és áldozatokban gazdag a mi hivatásunk, de a boldogság és gyönyörüség ezután fölér e fáradságokkal. Itt tárul föl igazán saját énünk; a gyermek által minmagunk ismeretére jutunk. Miként külsőleg, ugy lelkileg is a gyermek rendesen a szülék hasonmása. Minden tulajdon, minden tehetség és hajlam, a mi bennünk jellemvonásképen létezik, mind ott van csirában gyermekünk szivében, elannyira, hogy minél figyelmesebben kisérjük e csudálatos élet még csudálatosabb öntudatra bontakozását, annál mélyebb ámulatra és hálára ragadtatunk a Mindenható iránt, a ki ekként mintegy módot nyujt, jóvá változtatni hibáinkat, jóvá változtatni azokat énünk másaiban: gyer­mekeinkben. Mivel magunkban már kiirthatlanok, gyermekeinkben találjuk fel, hogy legott zsenge korukban kiirtásukon munkálkodjunk. Csak igy lehet a jót igazán előbbre vinni az emberiség közt.

És ott találjuk jó tulajdonaink csiráit is e zsenge szivben, szintén csak azért, hogy azokat hűséges gondos ápolás által még teljesebb tökélyre fejleszszük, ekkép gondoskodván, hogy a mi egyéniségünk a halál által véget ne érjen, de sőt inkább egy uj nemzedék közt nemesebb tökélyben folytassa lételét.

Épen azért nem lehet énünknek holtunk utáni földi folytatását idegen gondjaira bizni. Bár­milyen hűséges és gyöngéd és megvigyázó legyen is, az idegen soha sem birja e kicsi zsenge élet száz meg száz tehetség-, érzés-, hajlam- és indulatcsiráit első kipattanásukban észrevenni és valódi mivoltukat felismerni.

Kiki önmaga után itél, és a hány ember, annyi külön világ, e szerint könnyen megeshetik, hogy az idegen épen valamely jó hajlam csiráját balra fogja magyarázni és elfojtani e szivben, mig a roszat jónak tartván, maga mozditja elő fejlődését. Csak magunk ismerhetjük föl igazán e piczi élet ezer szövedékét, mert a mi életünknek egy része ez, és a mint egy felül ennek megfigyelése minmagunk ismeretére juttat, ugy másrészt ez önismeret gyermekünk lelkét világitja meg számukra, és hogy lehet, hogy szabad idegenre bizni e kényes, olyan könnyen veszendő drága kincset!

- Igen, csak olyan unalmas ne volna az a gyermekszoba! - mondja a zajos mulatságokhoz szoktatott könnyelmüség; mert csak a könnyelmüség mondhatja ezt, mig az, a ki csak egy kicsit tud komoly lenni, épen mulattatónak, elragadtatónak találja azt. A tudomány termeit, a müvészek műhelyeit, az Isten házát is unalmasnak találja az olyan, mig az, a kinek fogékony elméje és ép szive van, bámulatra, imádatra ragadtatik ott. És épen ilyen gazdag tudományi műcsarnok és magasztos szentély az a szoba, a melyben a gyermek hajnala támad. Hány ember nem megyen el közönynyel egy-egy kődarab előtt, mig a ki a természet csudás mélyéig behatott, ámulattal megáll előtte, elragadtatva bámulva alakját, vagy a becses fémet, a mit tartalmaz! Nos ép igy van ez a gyermek életével, csakhogy ez még százszorta, még ezerszerte csudálatosabb, megragadóbb, mert mindegyikben nem egy, de sok uj lelki alakot és becses kincset fedezhet föl, természetesen nem más, csak a ki érti, a ki behatott csudás mélyeig: az anya; idegen - soha!

- Unalmas? Szánandók, a kik azt mondják; mert valójában nincsen élvezetesebb, gyönyör­ködtetőbb hely a gyermekszobánál. A sírás tán? Igen, de az a gyermek, a melyiknél örömest mulat az édes anya, az nem szokott sírni, sőt inkább, mindig vidám, mindig nevet és csicsereg, mint a madár, a melynek jó dolga van. A mikor a gyermek sír, akkor már baja van. Panaszkodik szegény; és minél többet van körülötte az anyaszem, annál kevesebb oka van a panaszra, és annál több az örömre és vidámságra.

És ezt e mennyeileg tiszta lélek meg is hálálja. Mikor még semmiről nincs fogalma, az anyát mégis ismeri már, és ugy tud reá nézni, a hogy a világon senki. E nézésével fejezi ki nagy szeretetét, nagy háláját, és ez a nézés magában is olyan boldogság, olyan élvezet, a minőnek a kerek nagy világon párja nincsen.

De nem sokáig marad csupán a nézés mellett; mert a gyermekélet csudagyorsan fejlődik; a hány nap, annyi uj változat, és egyik meglepőbb, megragadóbb a másiknál. Azon percztől kezdve, hogy piczi kezecskéivel a gyertyavilág után kapkod, odáig, hogy a képes könyvben az alakokat megkülönböztetni, megnevezni tudja, milyen csudálatos átváltozása a léleknek, milyen leirhatlan nagy tengere a gyönyöröknek! Egy elátkozott sziget nem lehet ridegebb és kietlenebb az olyan szivnél, melyet a kisded csudás emberré létele bámulatra, imádatra nem indít.

Igen is: imádatra! és én nem tudok hathatósabb javitási eszközt annál, hogy lehetőleg sokat foglalkozzunk kicsi gyermekekkel. Azt szokták mondani: akihez a kicsi gyermek vonzódik, az annak a jele, hogy jó ember; de megforditva is áll: a ki sokat mulat a gyermekek körében, az okvetetlen jó emberré változik. Az a tiszta ártatlanság az arczon, az az igaz bensőség a tekintetben, és az a tettetést nem sejtő őszinteség egész lényén, a jó és rosz tulajdonoknak kedves és ártalmas nyilvánulásai kicsiben, - lehetetlen, hogy ennek gyakori szemlélése jó hatással ne legyen a lélekre. De ha mind ez nem volna is, maga e kicsi élet gyarló volta az emberi lét csekély értékére emlékeztet és ez egy is elég arra, hogy a sziv a gyönyör legédes­bikének: a szeretet öntudatára jusson.

De e gyönyöröket mégis leginkább a szülék találják meg a gyermekszobában, és a milyen természetes az, hogy a ki a zene müvészi mélységeig bele nem hatott, a legnagyobb remek­műveknél legnagyobbakat ásit, azonképen igaz az is, hogy a szülék elragadtatását, midőn kicsi gyermekekről szólnak - és megjegyzendő, hogy minél kisebb a gyermek, annál nagyobb az elragadtatás - az avatatlan sziv unalmasnak találhatja. És ez ám lelje kedvét más egye­bekben; de a kik gyermekekkel dicsekedhetnek, azok ne kövessék e példákat, ne kerüljék a gyermekszobát, hanem inkább mulassanak abban minél többet. A mily mértékben ezt teszik, hasonló mértékben veszik hasznát, mig a legkisebb mulasztás keservesen megboszulja magát. Az anya jelenléte gyermekei körül kiüzi a betegség rémeit a szobából és a gonoszat a szivekből, és ha mégis! ha Isten meg akar látogatni gyermekünkben, - biztositva vagyunk a legkínosabb, sírig mardosó fájdalom ellen: azon rettenetes önvád ellen t. i., hogy nem tettünk drága magzatunkért annyit, a mennyit tennünk kellett volna, nem forditottunk e drága, de gyönge élet megtartására annyi időt, a mennyit lehetett volna. Isten óvjon minden anyát ilyen önvádtól!

IV. Otthon.

De ideje már, hogy bemutassam hőseimet. Bocsánatot kérek az olvasótól, hogy ezt eddig nem tettem, de némileg kiment azon körülmény, hogy az én hőseim egyátalában nem hősök, hanem egyszerü emberek, a regényesség legkisebb czifrája nélkül.

A nő: Eszter, Surányi Albert felesége, a kinek első ifjukorával már másutt megismertettem az olvasót.

Hét és fél éve mult el azóta.

Hét esztendő! milyen nagy időköz egy ember életében! Gondoljunk csak vissza, mennyi mindenféle nem történt hét év óta. Hány jó barátnőt vesztettünk, hány sulyos csapásnak voltunk tanui, hány családnak boldogsága lett semmivé ez idő alatt. És mégis - gondoljunk csak vissza - nem ugy találjuk-e, mintha csak néhány hét volna?

Igaz, volt egy pár örömóránk is ez idő alatt, de ezek számba sem jöhetnek, nem csak azért, mert az életben szomoru nap rendesen aránytalanul több van örömóránál, hanem azért is, mert az örömórák még gyorsabban repülnek! Annyi bánattal rakodtan mégis milyen gyorsan repülnek az évek!

Eszter is jól tudta, hogy az idő folyama csak lefelé viszi az évek sajkáját, hátra soha; de ő azért nem kivánta vissza a pótolhatlan nyolczadfél évet; és ha valaki azt mondta volna neki: ime, visszaadom azokat, kezdjed ujra! bizonyosan azt feleli: nem kellenek, inkább szeretnék már idősebb lenni tizenhét évvel, semmint héttel fiatalabb.

Igen is, ezt mondta volna, pedig milyen boldog volt e nő! olyan boldog, hogy szinte remegett érte. Épen azért szeretett volna öreg lenni már, mert féltette boldogságát.

Mostani boldogsága azonban egészen más volt, mint az, melynek közepette hét év előtt elhagytuk. Akkor tündökölni szeretett, nem üres csillogástól ugyan, - hiu fényüzés és üres czifraságnak soha sem volt kedvelője, - hanem nemesebb módon szeretett tündökölni: örült a szellemdus társaságnak, gyönyörködött a szinház és hangversenyeknek; holott most mind ezek iránt jóformán közönyös; maga sem tudta, miként, de a bölcső ringása elfeledtette vele a társas estélyeket, és gyermekének értelem nélküli gagyogása élvezetesebbé vált reá nézve bár mily szellemdus társaságnál. Csak otthonjában érezte most igazán jól magát.

A vendégek tehát lassankint gyérültek, majd csak kevés meghitt barát és barátnőre szorit­kozott a család fővárosi társasélete. Surányi sokkal inkább volt komoly, országos érdekü ügyekkel elfoglalva, semhogy csak ideje is maradt volna hosszabb szórakozásokra. Aztán kedve sem volt hozzá. Mint sok mások, minden gondjait a haza anyagi viszonyaira forditotta; nem volt közérdekü vállalat, melynek erejét és tehetségét ne szentelte volna. Mint rendesen azok, a kiket nem annyira önzés, mint ügyszeretet vezérel tetteikben, első volt az áldozók és a munkálkodók soraiban, nem várván egyéb jutalmat azon öntudatnál, hogy ismét előbbre vitt egy-egy hazai ügyet. Természetes, hogy tisztelete és népszerüsége évről évre nagyobb lett az igazak soraiban; a haza legjelesbjei büszkeséggel, az öreg bajnokok örömmel tekintettek e fiatal, edzett, lankadatlan jellemre. Mindössze csak annyi volt, a mit e téren magának kivivhatott, anyagi haszon nem jutott neki áldozatkész munkásságáért, de ő nem is vágyódott anyagi haszon után. Van neki annyija, hogy tisztességesen megélhessen, még a közjóra is jut egy kevés, a többivel nem törődik, - mondá, elég roszul.

Ehez azonban nekünk semmi közünk, és csak azért emlitem föl, mivel ez is hozzájárult, hogy Eszter olyan visszavonult életet folytathatott a fővárosban. Férje nem igen buzditotta más életmódra, őt pedig teljesen kielégitette e csendes visszavonultság.

Legnagyobb boldogságát természetesen férje szeretetében találta e nő. Ha egy-egy órát közelé­ben mulathatott, ő volt a legirigylendőbb teremtés a földön. Olyan boldognak érezte magát, a hogy azt szóval ki nem lehet fejezni; képes volt órákig ülni, munkával kezében, vagy ölben tartva kicsi gyermekét, és nem gondolva egyébre, csak azon egyre, hogy ő milyen boldog, hogy neki milyen férje van, és mennyire tud szeretni!

Szólni csak nagy ritkán szólt ő immár szerelméről; nyolcz évi házasság után nem a szó többé a szerelem hív tolmácsa; nem a szivben él többé e szentség, hanem az egész lételben; nem érzés ez többé, mit hangok kifejezhetnek, hanem élet, mindenben és mindenütt jelenlevő valóság. A hol megszünt a különbség enyém és tiéd közt, a hol két szivnek csak egy élete van, ott a szó nem fejezheti ki azt az érzelmet, a mi a hű nőt egy hozzá méltó férfihoz lánczolja.

De azért mégis csak szerelme volt ilyenkor Eszter minden gondolata. Meglehet, női gyön­ge­ség ez, de annál erősebb szerelemről teszen bizonyságot, és hogy a férfiak tétlenségi óráikban nem gondolnak mindig, önkénytelenül, öntudatlanul feleségök és gyermekeikre, az mutatja, hogy a legjobbak közülök sem tudnak ugy szeretni, mint a nők. De tán jobb is ez igy. A mostani világban a jó férj is nagy részt csak azért jó, mert tudja, mennyire utólérhetetlenül mulja felül neje szerelme az övét. Ha még ezt sem tudná!

De bár milyen gyönyörteljes volt neki férje társasága, nem követelte tőle, hogy bárcsak egy óráját is neki áldozza. Már nem volt neki szüksége, látni őt, közelében lenni; ugy is boldognak érezte magát. A fővárosi nők leggonoszabb kínzó ördögét: az unalmat pedig ő csak hirből ismerte. Talált ő magának foglalkozást mindig; sőt - valljuk meg őszintén - többet, semmint épen kellett volna. Ez állitásom sokak előtt különösnek fog tetszeni, de történetünk folyamából ki fog derülni, hogy igazam van. Annyi munkát talált családi körében, hogy bár, mint mondám, ismeretségi köre csak néhány meghitt barátnőre szoritkozott, sokszor ez a kevés is terhére volt. Az a tapasztalat, hogy sokszor a nők nagyon is pazarul vesztegetik idejüket üres látogatások és az ezekkel járó öltözködéssel, Esztert az ellenkező hibába ragadta: hónapok multak, mig egy-egy látogatást visszaadott; mire való? mondá; kár ez időért, inkább gyermekei közt tölti azt, és barátnői bizonynyal szintén jobban szeretik, ha nem zavarja boldog házi körükben.

Szenvedélyévé vált a ház körüli foglalkozás; akárhány olyan dolgot, a mit mások sükeresben és hamarább végezhettek volna, mégis csak maga végzett; jobban esett ez neki igy; kivált ha gyermekei vagy férje vehette munkásságának hasznát; a világért sem engedte, hogy ennek az iróasztalát máski hozza rendbe, vagy azoknak akár csak egy harisnyácskát máski kössön. Neki kellett ezt végeznie.

Még szellemi élvezeteit is ezekkel hozta kapcsolatba; azelőtt gyönyörüen zongorázott és igen szépen énekelt; most azonban csak akkor játszott valamely nehezebb müvet, ha férje arra különösen fölkérte, ez pedig utósó időben igen ritkán kérte föl arra; gőzmalmokkal, vasutakkal és egyéb ilyen nagyon fontos, de azért egyszersmind nagyon prózai dolgokkal volt ennek most tele a feje, és nem igen gondolt Beethovenre, Schubertre és Mendelssohnra; de Esztert ez nem igen nyugtalanitotta; épen olyan örömmel játszotta most kicsi leányának a „Megyeri pusztá”-t, mint azelőtt Mendelssohn „szavak nélküli dalai”-t; és épen olyan gyönyört talált most abban, ha Ákos fiacskája a képeskönyvben lefestett állatokat nevökön tudta szólitani, mint ezelőtt Vörösmarty vagy Hugo Viktor remek műveiben. Csak gyer­mekeinek élt. A hazai irodalmat is csak azért pártolta, mert tudta, hogy a nőnek egyik hivatása ez, a melynek mulasztása épen olyan szégyen, mint ha gyermeke nevelését elhanyagolja.

Épen olyan közönyös volt a közügyek iránt. Nem azon közügyeket értem, a melyek kiválólag a férfiakat érdekelhetik csak; az nem lett volna hiba, és valóban cseppet sem válik a nő hátrányára, ha nem tudja, miképen vágta vissza „Pám mester” D’ Izraeli urat az angol parliamentben, vagy milyen lábon áll Couza herczeg az oláh kamarával, jóllehet magunkban véve ezek a dolgok nagy horderejüek lehetnek az európai ügyek állása vagy járására nézve. A történet mondja, és azért el is kell hinnem, hogy voltak nők, a kik nevezetes tényezők voltak a politikában; de én erősen hiszem, hogy azért Rolland, Stael, Krüdener sat. asszonyok szintén nem annyira az ész, mint a sziv politikáját üzték, a sziv politikája pedig első sorban abból áll: hagyni a férfiakra ezt a fajta mulatságot; merő ellenlábasa ez a szivnek és annál fogva csak midőn a szakál és a fegyverviselés a nők szép tulajdonaihoz fog tartozni, nem koczkáztatnak ők semmit, ha a politikába is beleártják magukat.

Csakhogy különbséget kell tenni a politika és az átalános érdekek közt. Igy a hazaszeretet nem politika, mert ebben ép ugy része van a szivnek, mint az észnek. A ki tehát azon ürügyből, hogy neki semmi köze a politikához, közönyös a haza sorsa iránt, az épen annyi joggal lehet a közerkölcsösség irányában közönyös. Tágabb értelemben ez is a politika körébe tartozik.

Az elsőt illetőleg Esztert semmi vád nem illetheti. Magyar nő vala a szó teljes értelmében. Tudta, hogy az ő példája minő befolyással van gyermekeire, és tudta azt is, hogy e gyerme­keket a haza kéri számon tőle, e gyermekek gondolkodása és érzülete ismét más gyermekek, egész nemzedékek gondolkodása és érzülete lesz. Oh, ha minden anya belátná, mennyire oka sokszor egy-egy tőle kiejtett szó, késő évek mulva is emberek hazafiui dicsőség avagy gyalázatainak!

Hanem vannak az embernek kötelességei, melyek szorosan véve szintén hazaszereteti kötelességek, külsőleg azonban mégis csak laza összefüggésben állanak azzal. Emberi-, felebaráti- és társaséleti kötelességeknek szeretik nevezni ezeket, azok kedvéért, a kiknek nincsen egészen ínyökre, mindent a haza érdekével hozni kapcsolatba.

Egy tekintet az életbe elég, hogy meglássuk, mennyi teendője van a jobb érzésü embernek és egy kis gondolkozás és önérzet elég annak fölismerésére, hogy e teendők azért halmozódtak fel annyira, mert a nők munkásságára várakoznak, ezek pedig még mindig nagyon keveset törődnek azokkal.

Elbeszélésünk folyamában előtünnek majd e teendők, most csak annyit, hogy Eszter sem törődött azokkal; nem roszszivüségből, - maga volt a jóság, - sem elmebeli korlátoltságból - mert ő valóban müvelt volt, - hanem boldogságból.

Mindazt, a mi után szive vágyódott, családi körében találta föl; ez volt neki világa, a mi azon tul esett, jó formán nem is létezett reá nézve.

Mikor szegény jelent meg ajtajánál, rendesen valamelyik gyermekétől küldte ki neki az alamizsnát; hadd szokjék hozzá ideje-korán szánó szemmel nézni az élet rokkantjait; ha valamely jó ügy támogatására lőn felszólitva, örömmel járult hozzá, de ez aztán minden volt, a mire nála a jó ügy számolhatott. Hogy a bajok fenekére lásson, arra nem jutott gondolata, és hogy a jó ügyek érdekében buzgólkodva, másokat is buzditson, arra nem volt ideje. És ez nem üres kifogás volt, mint sok másoknál, hanem igazság; gyermekeié és családjáé volt minden érzése, minden pillanatja. Az a gondolat, minő örömet szerezzen ezeknek, elfelejtett vele nyomort és szegénységet és valamely rongyos öltöny kiigazitása elég ok volt neki, semmi más munkát föl nem vállalni, még a közjó érdekében sem, rongyos ruha pedig mindig akad gyermekes háznál.

Igy esett, hogy Eszter minden jósága és nemesszivüsége mellett is a fásult és megmételyezett lelkü nők előtt tekintélylyé emelkedett, mig a kevés valódilag jó lélek lassan-lassan mindig jobban elhuzódott tőle. Mit ért, hogy pénzzel kinálta meg azokat, kik szivére számoltak! A mit köznapi lélektől köszönettel fogadtak volna, tőle a pénz rosz érzést szült, tőle többet vártak pénznél, tettleges részvétet, buzgóságot vártak tőle, és ebben csalódva, készek voltak az elitélésre.

És sajátságos gyöngesége az emberi szivnek! rendesen szigorúbbak vagyunk az iránt, a kitől sokat várunk, mint azok iránt, a kik keveset tesznek. Csalódva reményeinkben, abbeli el­keseredésünk rendesen igazságtalanná tesz. Igy volt az Eszternél is; máskép fogván fel az életet és eddigi barátnőit, ezek meg őt balul itélték meg. Hogyan bajlódhatnak azok annyi ideig mások ügyeivel? bizonyosan csak saját házi ügyeik, legszentebb kötelességeik elhanya­go­lásával; rosz anyák, nem tudnak szeretni. És milyen czélzatosan beszélgetnek még jelen­létében! Alig fojthatják vissza ingerültségöket a fölött, hogy ő is nem fecsérli el idejét ugy, miként ők! A régi barátnői szeretet kihalt szivökből, ezt is a nagy-világi élet, a fény és zaj utáni vágy tette semmivé; ők is a hiuságnak lettek áldozativá, nem méltók tehát az ő szeretetére - mondá magában Eszter, és még csak annál inkább elrejtőzött boldogsága szentélyébe.

És - lám az önző lélek! - mondák viszont a régi barátnők - mily zavarral fogadott, midőn a jó ügy iránti részvétre felszólitottuk! Alig birt néhány udvarias szót kiejteni! De kihallatszott belőlük a hideg, érzéketlen sziv! És hogy sietett azt a néhány forintot a kezünkbe nyomni, csakhogy minél elébb távozzunk! Mintha csak azt mondta volna: nesze koldusok, adok, a mit akartok, csak ne szóljatok nekem szegénységről, nyomorról! Fáj nekem ezt hallani! izgat, elrontja jókedvemet! Ám, jól van, nem is rontjuk többé, el sem megyünk többé hozzá, tartsa magának pénzét, ha terhére van a szegények, árvák és özvegyek ügye! Én ugyan nem teszem be többé lábamat e házba, én sem, én sem! és a többi.

Igy esett, hogy mindig ritkábban ritkábban fordult hozzá a nemes buzgóság, nehány év mulva egészen el lőn felejtve, és Eszter - ezt észre sem vette; nagyon boldog volt és nem volt ideje egyébre gondolni, mint övéire. Ha azzal a sok kéregetővel nem találkozik az utczákon, még azt hitte volna, nincs is már szegény avagy boldogtalan ember a világon. Ezeket is csak nagy ritkán látta, sokszor hetekig nem mozdulván ki a szobából.

Pedig hány ilyen gondolkodásu nő van hazánkban! Közönyösek, nem roszaságból, hanem azért, mert boldogok.

V. Uj élet.

És Surányi, az a nemes szivü, sokat próbált sziv? ez semmit sem vett észre imádott nejének ujabb lelki tévelygéséből?

Ugy van, semmit, és siessünk hozzá tenni, hogy ez leginkább Eszter müve volt!

Hogy van, hogy gyermekeinknek, a kiken ugy szólván éjjel-nappal óvó, gondos szemünk csügg, mégsem veszszük észre növését? Egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy a ruháját ismét ki kell bőviteni, leereszteni, vagy hogy kedves fejecskéje már az asztalig ér föl; nagyobb lett tehát, egészen más alakot öltöttek vonásai; de hogy mikor ment véghez rajta ez a csudálatos átváltozás, azt ugyan nem tudnók megmondani.

A felnőtteken is ilyen csudálatos átalakulás történik sokszor, kivált házastársakon, termé­sze­tesen csak azon esetben, ha igazán szeretik egymást. A kik csak azért élnek egymás mellett, mert a pap összeadta, az önérdek meg együvé tartja őket, azok ugyan Mathusalem korát érhetik egy födél alatt, nem látszik meg egyikökön sem a lélek hatása, tán az egy unalmat kivéve. De a kik nem csak házas-, hanem élettársak is egyszersmind, azokban a szeretet nagy, teremtői müveket viszen véghez; észrevétlenül átköltöznek az egyik sziv tulajdonai a másik szivbe, és összeelegyülve a régiekkel, átidomitja, átalakitja őket, és nehány év mulva egészen más jellemvonások tünnek elő, azt sem tudni miképen.

A szeretet müve ez, mely mint a nap, soha sem alszik, hanem folyton-folyvást sugarakat áraszt, és minden sugár egy-egy életet csókol föl. Nem csak a föld alól kibuvó plántácskák, hanem az öreg törzsek is uj életet szivnak a napsugarakból, örökké.

És mi természetesebb annál, hogy a szeretet hatása inkább észrevehető a férjen, mint a nőn! Avagy nem a természet változhatlan törvénye-e ez, hogy az ár a hegyről le a völgybe szalad, a tűz a száraz agyagba kap?

Ha a férfi ugy tudna szeretni, mint a nő, megforditva tünnék elő e jellembeli átidomulás, és ha a férfiban több jó volna, mint a női szivben, sajnálni lehetne, hogy nem megforditva történik ez átidomitás.

De mert ez ugy van, egynehány évi együttlét után a férj egyik másik szivbeli tulajdonra nézve okvetetlenül nejéhez lesz hasonlóvá, és azok a kávéházi és kaszinói mulatságok, melyek nélkül azelőtt az életet képzelni sem tudta, nem igen vonzzák többé, elannyira, hogy szinte megfoghatlannak találja, hogy telhetett egykor kedve bennök. Azért, bár tudom, hogy „darázsfészekbe nyulok,” de csak kimondom az igazat: a mely férj máskép vélekedik a kávéházi és kaszinói mulatságokról, az - tisztelet becsület, de vagy ő a feleségét, vagy a felesége őt nem szereti igazán.

- Papucskormány! - hangzik felém ezer meg ezer torokból.

- Irgalom, kegyelem én szegény fejemnek! Meghallom én ezt lassubb hangon is! Aztán nem is védelmezem magam. Ám legyen papucskormány, hahogy azt hiszik, hogy egy szerető jó nő egyéb fegyvert használhat birodalmában a szeretetnél, más feladata volna kormányának a boldogságnál, és hogy őt még az sem illeti meg, hogy a férj családját, otthonját kedvesebbnek találja a tekeasztalnál, vagy a kaszinói makkheteseknél.

Papucskormány! Vakmerő nők! minő joggal kivánhatjátok, hogy az a ház, a mely a ti egész világotokat magában foglalja, kivánatos legyen azelőtt, a kiért ti azt mindennap ujabb szépségekkel szeretnétek feldisziteni és a ki nektek az egész világot pótolja! Elégedjetek meg azzal, hogy ennetek innotok van, és ha unatkoztok, hivjátok elő a szabót és masamódot, piperézkedjetek, bolondozzatok; legalább azt mondhatják majd rólatok: üres fejü „Czifra-Katák” vagytok! De hogy a férfi kedvetekért, szerelmetekért, egész életetekért, akár csak öt perczet áldozzon abból a sok órából, a miket házon kivül elmulat, ezt ne kivánjátok, mert ez annyi volna, mint hódolni a hatalmak legnevetségesbjének: a papucskormánynak.

Én részemről csak azon egyre bátorkodom kérni azon függetlenségöket féltő urakat, a kik a szelid, otthonjukat mindenek felett szerető férjeket mindjárt a papucskormány gunyostorával üldözik: mutassanak nekem egyetlen egy igazán szerető házaspárt, a melynél a férjnek oka lett volna a nő hatalmaskodása ellen panaszkodni? Xantippe példája - ha ugyan igaz, hogy kinozta Sokratest; mert olvastam én már azt is, még pedig komoly, tudós könyvekben, hogy az egész csupa koholmány, merő reáfogás - csak azt bizonyitja, hogy a bölcs Sokrates - valami mosogató dámát boldogitott szivével. És nem első eset, hogy a bölcs férfiak épen „gazdasszonyuk” irányában nem bölcsek, a ki aztán rendesen - megmossa a fejöket.

A mit a zabolátlan elme papucskormánynak csufol, az rendesen csak annyi, hogy a jó férj lehetőleg kedvére jár szerető nejének; és teszi azt önként, örömmel; mert a nő is hasonlóképen teszen ő irányában. Alárendelésről pedig annál kevésbbé lehet szó, minthogy a valamire önérzetü nő maga is nem igen tisztelheti az olyan férfit, a ki - második személy a házban. Minél erősebb lelkü a férfi, annál erősebb iránta a nő tisztelete. Csak hogy az igazi nemes erő nem hogy kizárná, de föltételezi a szelidséget.

Surányira is ilyen hatással volt neje; eleinte különösnek tetszett neki visszavonultsága, de csakhamar megnyugodott benne; sokkal jobban szerette, semhogy bármily irányban is korlá­tolni tudta volna, és sokkal jobban becsülte, semhogy meggyőződve nem lett volna a felül, hogy csak jót akarhat. És valjon nem a legnemesebb forrásból fakadt-e Eszter visszavonult­sága? Nem tapasztalta-e, mennyire előnyére válik ez házirendjének? Mennyivel rendesebbek, kedvesebbek az ő gyermekei az idegen gondjaira bizottaknál? És csak nem rég is, midőn legkisebb leánykája - a kit ugy tetszett neki, valamennyi közül legjobban szeret - a kis Zsuzsika egyszerre olyan nagyon beteg lett, nem maga az orvos mondta-e, hogy leginkább Eszternek köszönhető életben maradása?

Aztán nagyobbik leánya, nem mulja-e felül értelmesség, ismeretek és jó magaviseletben vele egykoru társnőit, a kik nem ugy, mint ő, az édes anya folytonos felügyelete alatt nevelkednek? Nem minden uj gondolat-e, a mit gyermekeitől hall, minden uj öröm, a miben általuk részesül, - és Eszter valóban kifogyhatatlan volt leleményességében ezeknek előszerzésében - egy bizonyitékkal több volt arra nézve, hogy neje határozata helyes, üdvös és máskép cselekednie nem lehet?

Hogy más nők nem szakitanak annyira a külvilággal, és azért mégis jó gyermekekkel dicse­kedhetnek és háztartásuk is kifogástalan, azt - eleinte elismerte; de ő nem volt az az ember, a ki neje tetteit más nőkéivel összemérte volna; neki Eszter volt a női tökély példánya. Később aztán csupán a véletlennek róvta föl, hogy a külvilág iránt is érdeklődő nőknek szintén jó és szép gyermekeik vannak, miglen végre odajutott, hogy épen lehetetlennek tartotta ezt; szépek, ám legyen, ez a véletlen műve is lehet, de jók, az nem igaz; lehetetlenség, hogy az olyan anyák gyermekei igazán jók legyenek, miként hogy háztartásuk minden külső rend és csin mellett valójában mégsem az; csak az az igazi jó anya és derék háziasszony, kinek egyéb gondja nincsen, csupán gyermekei és háztartása, - gondolá. Mondtam, a nagy szeretetnek átidomitó ereje van.

De nem csak a nők irányában változott meg gondolkodása. Más egyeben is meglátszott az. Nevezetesen nagy hatással volt reá azon tapasztalat, hogy neje kizárólag neki és gyerme­keinek szenteli magát, mig ő épen ezeknek élt legkevesebbet. Nem azért, mivel teendői miatt igen keveset foglalkozhatik velök, - ezt férfi létére, természetesnek találta - hanem - az a gondolat bántotta őt egy idő óta mindig jobban jobban, hogy munkássága sem történik övéi érdekében. A közérdekekért mindent tesz, családjáért meg jóformán semmit. Igaz, hogy a hazának tesz ezáltal hasznot, és az is igaz, hogy családja biztositva van, van vagy tiz ezer forintot biztosan jövedelmező birtoka; de hát nem lehetne egybekapcsolni a haza érdekeit a magáéival? nincsen-e akárhány olyan vállalat, melynek támogatása a hazának válik hasznára és a támogatónak is gyümölcsöz? A mi pedig vagyoni állapotát illeti, azt, bármilyen bizto­sitott legyen is, soha sem felesleges még jobban biztositani; a jobb mindig többet ér a jónál; az ember mai nap soha sem tudja, mi következhetik holnap, a vagyonnak pedig becsületes uton gyarapodása szintén a hazának válik javára.

Szóval a női szeretet tulságos gyakorlata Eszter részéről ártalmas hatással volt Surányira, és pedig annyira, hogy lassan-lassan egészen kibillent eddigi életsodrából; elébb csak számitóbb, majd merő számitóvá lett; eleinte első helyet foglalt el szivében a közérdek, nem sokára azonban tisztán a magánérdek lett irányadója. Heverő pénzét elébb keveset, de bizton kamatozó országos vállalatokba fektette, egy-két sükeresen kivitt magánüzlet azonban meggyőzte őt a felől, hogy e pénzzel, - kivált ügyes kézrejátszók segélyével - négyszer-ötször annyi nyereséghez lehet jutni; kivette tehát onnan tőkéit, és mert eddigi elvbarátai előtt ez szemet szurt, ügyekezett minél ritkábban találkozni ezekkel, és ez sem esett már neki nagyon nehezére. Észrevétlenül megragadta őt a pénzvágy ördöge, egyik alkalom a másik után kinálkozott 20-30 száztóli nyereségre; csak ugy tódult körülötte a sok szerencsekeritő, mind tisztességes külsejü, értelmes emberek voltak ezek, a kikkel, kivevén, hogy nem mindenik beszélte tisztán a mi nyelvünket, igen jól lehetett mulatni; szellemdúsak, olvasottak voltak, csakhogy az üres frázisoknál nagyobbra becsülték a tele erszényt, a verslábak helyett inkább a kamatlábakba gyakorolták elméjöket, és a legegyszerűbb bérházat is nagyobbra becsülték a képzelet tündérpalotájánál, csak solid alapokon nyugodjék és az ő tulajdonuk legyen.

Ezek közé az emberek közé keveredett Surányi, és a véletlen ugy akarta, hogy ezek közül épen olyanokkal, a kik a milyen kifogyhatatlanok a pénzforgatási eszközök feltalálásában, épen olyan ügyesek voltak egyszersmind ez eszközök ellenállhatatlan tulajdonainak feltünte­tésével.

Közönséges emberek csalóknak nevezik ez embereket, de hibásan; szó sincs róla, van az üzérek közt is elég csaló, habár nem hiszem, hogy annyi, mint azok közt, kik nem pénzzel, hanem pénzért csalnak, és nem árukkal, hanem eszmékkel üzérkednek; legnagyobb részök azonban fanatikus. A pénz ördöge annyira megrontotta lelköket, hogy Üdvözitő gyanánt imádják, és a mit imádunk, azért vértanukká is lehetünk. Ez pedig nem költői ábránd, hanem az életből meritett igazság. Magam is ismertem embereket, a kik e boldogtalan fanatismustól meg voltak ragadva; máskülönben a legbecsületesebb, a legtiszteségesebb emberek voltak, de midőn pénzre nyilt kilátásuk, olyanok, voltak mint a vadállatok, mikor vért izleltek; nem ismertek sem istent, sem rokonságot, tönkre tettek százakat, és végre is, - az ördög vértanuivá lettek, maguk is tönkre jutottak a csalók által.

Mondom tehát, ilyen emberek közé keveredett Surányi, és testileg lelkileg jól érezte magát mellette. Annyi dolga volt, hogy nem is győzte, és mind kedvderitő, fölvidámitó dolgok voltak ezek. Bezzeg nem kellett most hetekig zörgetni a hatalmasak ajtain és hónapokon át száz meg száz alázatos esedezvényt meneszteni egy-egy vállalat ügyében, és elepeszteni magát a vég nélküli várakozás kedvrontó izgalmai alatt! Nem olyan ügyekkel foglalkozott most az ő lelke, hanem egészen másokkal, olyanokkal, a melyek semmiféle ilyes huzavonával nem jártak. Itt egy jószág volt elárverezendő, a pénzszűk világban potom áron megszerezhető, ő neki volt pénze, megszerezte tehát, azaz megszereztette valamelyik „ügytársa” által, - mert közvetlenül soha sem működött, hanem csak mások által, - néhány hét mulva már el is volt ismét adva, husz-harminczas haszon mellett. Ismét másutt tiz-husz ezer forint kellett, de mindjárt; a becsület, vagy a mi némely ember előtt még ennél is elébbvaló: a rang fénye forgott koczkán; tiz-husz ezer forint pedig egy helyütt nagy ritkaság mai nap; nagyon megszabhatják tehát ennek az árát! Meg is szabták azt Surányi emberei! Néhány hó mulva legalább harminczezer lett a huszezerből.

Azután következett a gabnavásár, meg a „liferálás”, meg az Isten tudja, mi minden. Surányi már maga sem tudta, csak azt tapasztalta, hogy vagyona rövid két év alatt meg lőn kétsze­rezve, megkétszerezve minden gond és megerőltetés nélkül; ezen egész idő alatt nem tett egyebet, csak beszélgetett „ügytársai”-val, leolvasta nekik a szükséges összegeket, vagy aláirt holmi váltókat és összeadta azokat a fekete számjegyeket, a melyek a milyen idomtalanok, olyan csábitók és igézetesek. Volt e számok közt olyan is, a mely tartozást jelentett; mert történt az is, hogy Surányinak nem volt mindig annyi rendelkezés alatt álló pénze, a mennyi szükséges volt egy-egy „fényes aparatio” véghezvitelére; de az nem tett semmit; gondos­kodtak már róla az „ügytársak,” hogy a főváros minden néven nevezendő hitelintézeteiben „nyilt számlája” legyen, azaz vehetett ő onnan annyit, a mennyi csak kellett, még pedig csekély hatos kamatok mellett, holott ő 20-30-as kamatokat huzott ugyan ez összegek után! Azok a tartozási számok tehát szerinte szintén csak hasznot, értéket képviseltek, és csak olyan igézetes hatással voltak reá, mint azok, melyek valóban az ő vagyonát tették. Két év mulva már vagy kétszázezer forintig állott - könyveiben.

Uj életmódjának még az a jó következménye is volt, hogy sokkal többet mulatott családjánál, mint azelőtt; volt elég szabad ideje, és az a gondolat, hogy ő hovatovább gazdagabb lesz, ugy látszik, még kedvesebbé tette előtte nejét és gyermekeit. Mert hát kinek másnak gyüjti e vagyont, mint ezeknek, és mi másért örül annak annyira, mint ő érettük!

Eszter természetesen véghetetlenül örült férje huzamos itthonlétének. Keveset értett ugyan a pénzügyekhez, és vagyonuk gyarapodását szintén örömmel tapasztalá; mindazonáltal sokszor ugy tetszett neki, mintha jobban szeretné férjét más pályán látni; mondom, ugy tetszett ez neki; mert egész bizonyossággá nem tudott benne e gondolat vergődni; a férj iránti nagy szeretet nem engedte ezt. Hogyan is merészkedett volna ő férje tetteit nemhogy határozottan elitélni, de még csak birálgatni is! A mit az tett, az mind jó volt és kifogástalan!

Hogy mások mint itéltek e dolog felül? A legkedvezőbben! Legalább azok, a kik most leg­gyakrabban megfordultak házánál. Ezek annyi dicsérettel halmozták el Surányit szemben ugy, mint hát mögött, hogy az asszony szerető szive örömmel telt meg tőle. És tartozunk azon nyilatkozattal, hogy e dicsérők mind a mellett, hogy néhányan közülök törve beszélték nyelvünket, mind igen müvelt, „elegáns” férfiak voltak, nagy praxisu ügyvédek, gazdag házi urak, sőt egy pár nagyságos is, kiknek nevei nem igen ismeretesek ugyan a tanácskozási teremekben; de - hányszor nem hallotta volt férjétől, hogy ez idő szerint a haza javát nem annyira a zöld asztalok körül, mint a pénzcsarnokokban állapitják meg! annál fogva, a kik most férjét annyira magasztalják, bizonyára mind megannyi hatalmas oszlopai a hazának! Aztán meg - és ez véget vetett minden okoskodásnak - ő szerette férjét, a többivel nem törődött.

Nem első eset, hogy a nő férjéhez való szeretetéből vakon hisz csalhatatlanságában; pedig csak az Isten csalhatatlan, és a bálványimádás mindig nehéz bünhödést von maga után. Azért leszen a nő férje élettársa, hogy közös legyen náluk minden érzemény és minden gondolat; egyik a másiknak legyen tanácsadója. A nő nem támogathatja mindig okokkal nézeteit férfiakra tartozó dolgokban, de a nagy szeretet bizonyos ösztönszerű érzéssel ruházza föl, a melynek segélyével legtöbb esetben meg tudja különböztetni a helyeset a helytelentől. Surányitól nagy hiba volt, komolyabban nem gondolnia neje magánügyeivel, de Eszter hasonló hibába esett férje irányában. A házaséletben nincsenek magánügyek, ott nem csak a gyermekek, hanem minden érzés és minden gondolat az apa és anya közös tulajdona legyen, csak akkor lehetnek ezek is áldásosak.

VI. A jó barátok.

Mint mondám, Surányi barátai közt különféle rendű és állapotu, de mind jó képű emberek voltak. Barátoknak mondom, mert az „ügytársak” közül néhányan lassan-lassan egész a barátság meleg regiójáig emelkedtek, a mint ez nem is lehet máskép olyan emberek közt, a kik évekig folytonos szolgálat- és szivességtételi viszonyban állnak egymással.

Hogy miből álltak e szolgálattételek? csekélységekből, még annál is kevesebből, egy toll­vonásból! Az igaz, hogy e tollvonást váltóaláirásnak nevezik, a melynek segélyével az egy kézre működő ügytársak bizonyos mennyiségü pénzösszegeket vesznek föl bankokból és egyéb hitelintézetektől; de végre mégis csak egyszerű tollvonás az egész; mert hát a pénz fölvevő kifizeti tartozását, az aláiró visszakapja váltóját, eltépi, és az egészből nem marad egyéb a szép haszonnál, a mit e tollvonás által szerzett pénz közös nyeresége hajtott. Hogy lehetne tehát megtagadni ilyen csekélységet olyan emberektől, a kik akárhányszor hasonló szolgálatot tettek, és az ily módon szerzett pénzzel szintén szép nyereséghez segitették!

Hány ilyen tollvonást tett Surányi a „jó barátok” érdekében? ezt ő valójában nem tudta; nem is igen gondolt vele; minek is? mit tartozik ez reá? nem ő veszi föl a pénzt reá! majd eszében tartják azok, a kiknek fizetni kell utána, a jó barátok!

Volt pedig e barátok közt egy, a kivel Surányi különösen bizalmas viszonyban élt; Dengelegi Ferencznek hivták, neve alatt soha el nem mulasztá odatenni e betüt: h. ü.; voltaképen azonban legmagasabb czimere három emeletes háza volt, a melyre méltán is büszke lehetett; mert kevés olyan háromemeletes ház van Budapesten, mint az. Négy utcza­sort foglal el, a főoldalon pedig minden emelet három-három gyönyörű erkélylyel ékeskedik, - a melyek közül mindenik külön-külön néhány száz forintot jövedelmez évenkint, levén az igen alkalmas, egész kényelemmel gyönyörködni a ház előtt gyakran elhaladó törökzenében, és megbámultatni magát gyalog és lóhátas leventéktől. Magától értetik, hogy az első emeletnek a főutczára szolgáló részét maga Dengelegi ur birta, mivelhogy ez emelet erkélye legszélesebb, és annál fogva legalkalmasabb Dengeleginé „ő nagysága” ruháinak teljes pompájukban való kiállitására; aztán meg kivevén a földszintet, a melynek azonban erkélye nincs, erről az erkélyről lehetett legjobban gyönyörködni mind a gyakori törökzenékben, mind pedig az utczán járók föltekintésében.

Hogyan jutott Dengelegi Ferencz, a ki tizenöt évvel ezelőtt még egyszerű napidijnok volt egy közönséges ügyvédnél, egy ilyen nagy ház birtokába, azon csak az avatatlanok számba nem vehető serege csudálkozott; mert a ki Dengelegi Ferenczet közelebbről ismerte, az inkább azon csudálkozott, miért nincs neki legalább is még több ilyen kétszáz ezer forintot érő palotája! Ügyességén és szerencséjén valóban nem mult ez, hanem pusztán jóakaratán. - Minek is? mondá az ezek után kérdezősködőknek, szembetünő szerénységgel. - Ezt az egyet is csupán a feleségem kedvéért épittettem. Én a készpénznek sokkal jobb hasznát vehetem, és ebben igaza volt.

Mert Dengelegi Ferencz valóságos lángész vala a maga nemében, kifogyhatlan a gazdagon fizető haszonforrások feltalálásában és fáradhatlan azoknak kimeritésében. Minden fitymál­kodása mellett büszke volt háromemeletes házára, de még sokkal büszkébb nagy eszére, melyet még ellenségei sem tagadtak meg tőle. De mit mondok: ellenségei! Nem volt már ellensége. Ki is merne ellensége lenni egy olyan férfinak, a kivel a szerencse elkényeztetett gyermekként bánik? kinek tiz év óta minden vállalata sikerül, kinek kezében a kavics is aranynyá válik, mint mondani szokták?

De nem is volt ok, a miért ellensége lett volna az üzletvilágban. A mágnások körében nem a legjobb renomméban állt ugyan, mert egynéhányat közülök ugy be tudott fonni holmi váltóadóssági kellemetlenségekbe, hogy egész életükön át megkeserülték. De ez már jó régen volt, a világ pedig könnyen felejti az efféléket. Most már a legszolidabb magánzók sorában diszlik neve; nem is bajlódott többé váltóügyekkel. Mit neki váltóüzlet! Magasabb sphaerák­ban aratta ő most már eszének aranykalászait! Pénzcsarnokokban volt neki immár helye, papirokkal játszott, a hol egy óra alatt százezrekkel leszen gazdagabbá, a kit, mint őt, a szerencse istenasszonya kegyenczül választott.

Keveset is időzött ő immár Pesten, és akkor is csak barátjai kedveért, a kikkel üzleti össze­köttetésben állott, természetesen mindig e jó barátok érdekében. És e jó barátok közé tartozott Surányi is. Nagy kitüntetés volt, ha Dengelegi Ferencz valaki nevére váltót forgatott, és Surányi ezek közé tartozott. Neki is szabad volt Dengelegi nevére forgatni, ez pedig mindig kész pénz volt. Kamatot sem igen kellett érte fizetni, olyan nagy hitellel dicsekedett.

Ez igy tartott vagy másfél évig, midőn egy nap Surányi háza előtt egy bérkocsi állt meg, és abból egy ismeretlen ember ugrott ki és mint valami eszeveszett, lélekszakadva rohant be a házba. Surányi épen kis Zsuzsikáját karján tartva, az ablakon nézett ki, és nem kis mulat­ságára szolgált ez ember különös izgatottsága. Kisleányának is mutatta az ablakon át, hogy ez is nevessen a látványon; de azért mégis odaadta a gyermeket a mellette álló dajkának és sietett az ember elé; mert erősen gyanitotta, hogy ő hozzá rohan ez ember olyan lélekszakadva; emlékezett kissé arczára; valami másodrendű gabnakereskedő volt.

Nem is csalódott, csakugyan az volt, és csakugyan őt kereste. Reggeli 9 óra körül volt, de a kereskedő jó estét lihegve, rohant eléje és be sem várva Surányi megszólitását, egy szelet papirt tartott szeme közé, azon kéréssel, hogy tessék ezt nyomban kifizetnie.

Surányi megnézte a papirt; a bizony váltó volt, az ő aláirásával ellátva, csak két hét mulva leendő lejárattal. Surányi figyelmeztette is erre a kereskedőt, mire ez csaknem sírva fakadva kérte, fizetné ki mindjárt, nagy szolgálatot teszen neki vele, nagy szüksége van pénzre, sőt kész kiengedni tiz-husz százalékot, csak fizesse ki neki ez összeget.

Surányi nagyon megörült ez ajánlatnak. Tizezer forintról szólt a váltó, Dengelegi Ferencz részére kibocsátva, és két hét mulva le lesz járva! Hiszen ez kész pénz! Soha könnyebben nem jutott két ezer forinthoz!

Épen volt annyi pénz a házánál, legott kifizette tehát a váltót, ujra meg ujra forgatván elméjében, hogy e kereskedőnek valami baja lehet a fejében, különben semmi esetre nem hozta volna el neki a váltót. Akárki megadja neki az értékét, sokkal kevesebb kiengedéssel. Hiszen Dengelegi Ferencz nevére szól!

Hanem alig volt annyi ideje, hogy e mulatságos eseten kinevethesse magát, midőn ujra kocsi állott meg háza előtt és ujra valami üzér-forma egyéniség botlott ki belőle és rohant fel hozzá, hasonlóképen Dengelegi Ferencz részére általa aláirt váltóval kezében.

Az összeg nem volt nagy, csak ezerkétszáz forint, és Surányi röstelte, hogy nem tudta kifizetni; csak két hónap mulva volt ugyan lejárandó, de mit gondol majd Dengelegi, ha megtudja, hogy az ő váltóját ki nem fizette! Kitelik tőle, hogy felmondja neki a barátságot! A kereskedői világban nagy dolog az efféle.

Gondolkodott tehát, és neje jutott eszébe. Ez sokszor mondta, hogy neki külön „kasszája” van, a mit a háztartási pénzből összetakaritgatott. Mindig nevetve, félig tréfában mondta, de hátha mégis!

Magára hagyta tehát az üzért, bement nejéhez, és Eszter állitása nem volt tréfa! Csakugyan félretett volt magának, még pedig egész egy kis „kapitális”-t, a mit most nevetve adott át férjének. Ékszertartójában volt, és lehetett vagy ezer forint. Surányi szórakozottságában ékszerestül, ékszertartóstul vitte be a pénzt szobájába, az üzér számára. Majd csak össze­teremti neki valahogy az ezerkétszáz forintot.

Hanem mire visszatért, az egy üzér helyett sok üzért talált már szobájában, mindegyiket egy vagy több papirdarabbal a kezében.

És a mint belépett, ez emberek, mintha csak valamennyit egy gép rugója meglóditaná, mind feléje rohantak, kiabálva, lihegve, hadonázva, feléje lobogtatva a papirszeleteket.

Surányi meghökkent; éles szurás ment keresztül szivén; egy szót sem értett az emberek kiabálásából; annál tisztábban vehette ki arczukat, és eliszonyodott ez arczoktól.

Nagyobbára ismerte ez embereket, emlékezett reá, hogy többször volt már dolga egyikkel másikkal közülök; de akkor egészen más arczczal birtak, akkor értelem és müveltség tükrö­ződött rajtok, mig most - a pokol minden szenvedélyei, az elkárhozottak minden kinszenve­dései csatangoltak ez arczokon.

Éles szurás ment keresztül szivén, a mint ez arczokat látta. Az a gondolata jött, hogy tán mégis kár volt annyira összeelegyedni ez emberekkel! Most jutott ez először eszébe, és ez a gondolat járta át tőrként szivét.

Hanem erőt vett magán, nyugodtan kérdezte ez embereket, mi hozta őket hozzá?

A nyugodt kérdésre az emberek is csillapultak némileg; csak kezök, a melyben a papir­szeleteket tarták, reszketett, és a hang, a melylyel – négyen-öten is egyszerre - mondták, hogy nekik váltójuk van az ő aláirásával, tessék tehát azokat kifizetni, de mindjárt.

- Váltójuk? Önöknek éntőlem? És ennyi? - kérdé Surányi, és az ő arcza is rettenetesen elváltozott, ámbár most még csak a nagy csudálkodástól. - Hiszen én önökkel soha sem álltam váltóbeli összeköttetésben?

- Igen, de Dengelegi Ferenczczel? - feleltek reá valamennyien kórusban.

- Ismét Dengelegi! - viszonzá Surányi türelmetlenül - Hát menjenek önök Dengelegihez.

- Bocsásson meg teins ur, de mi csak ide jöttünk. A teins ur aláirta a váltókat!

- De hiszen én csak Dengelegi részére irtam alá azokat! Aztán nincs most nálam annyi készpénz!

- Sajnáljuk, de ez esetben „Deckung”-ot kérünk - felelé a kórus.

- A mennykőbe! - pattant föl Surányi, türelmet vesztve. - Hát nem elég „Deckung” a Dengelegi név? Én valóban nem értem! - és félre lökve kettőt-hármat környezetéből, izgatottan indult bejebb a szobában.

Erre percznyi csend következett, az emberek majd Surányira, majd egymásra néztek, félelem és némi sajnálkozással arczukon.

Hanem ez a csend nem tartott sokáig; a váltólevelek suhogása eszökre téritették az embereket. Veszélyes fegyver ez, és gyorsan kell vele bánni. Megszólalt tehát az egyik:

- Engedelmet kérünk teins ur, de a Dengelegi név nekünk nem „Dekung” többé, mert -

- Mert?! - vágott közbe Surányi álmélkodva.

- Mert ma reggel érkezett távsürgöny szerint Dengelegi Ferencz megszökött.

- Megszökött?

- Igen is. A gazember a börzén játszott, elvesztette mindenét, fölszedte, a mit fölszedhetett, és most már Isten tudja melyik világrész felé hajókázik! - mondá az egyik, észre sem véve, hogy Surányi vajmi keveset érthet már szavaiból.

Szoborként mereven állt ez a szoba közepén. Szemei tétovázva forogtak; látszott, hogy keresnek egy pontot, a honnét egy kis biztatás sugároz feléjük. Oh, de bár merre fordultak, mindenütt csak e pénzvágy dulta sivár arczokkal, csak a váltók tompán zugó lobogásával találkoztak.

Alig volt annyi ereje, hogy az iróasztalhoz lépjen, ott egy székre vetette magát és kábult fejét reszkető két kezébe hajtván:

- Megbukott! Megszökött! - hörge, mintha torkon fojtogatná az a két hóhér, mely e két szóban lappang.

- Bocsánat teins ur! - szakitá meg az egyik üzér a halálos csendet - de nem jól méltóztatott magát kifejezni! Ugy tessék mondani: „Megszökött! Megbukott” Mért ha nem szökik meg a gazember, nem lett volna kénytelen megbuknia. Több kétszáz ezer forintnál, a mit magával rabolt a gazember!

A kórus meg nem állhatá, hogy el ne nevesse magát e szavak hallatára! Hogy is ne! Most, midőn Isten tudja, hány ezer forint veszteségről van szó, ennek az embernek még holmi élczelésekben telik kedve!

A hangulat e váratlan fordulása Surányira sem tévesztette el hatását. Ujra körültekintett, és a nevető arczokat látva, egyszeriben visszanyerte lélekjelenlétét.

Fölemelkedett és nyugodtan lépett a váltósok közé.

- És most mit akarnak önök uraim? - kérdé biztos, szilárd tekintettel.

- Pénzünket! - volt a felelet, démoni hangváltozatokban.

- Pénzök meglesz! Kifizetem váltóimat, de csak lejárat szerint - viszonzá Surányi nyugodtan.

- „Dekung!” - hallatszott ujra egy-két hang a kórusból.

- Azt is adok, ha kell! - felelé Surányi, megvető mosolylyal - Mennyi értéküek a váltók?

Az „urak” összenéztek, tanakodtak, számolgattak. Surányinak ideje volt figyelmesen szem­ügyre venni ez arczokat.

- Hatvankét ezer! - szólalt meg végre az egyik, a legbátrabbik, a ki hosszu nyakánál fogva kivált társai közül.

- Hatvanhárom! - igazitá ki az iménti élczelő.

- És ilyen potomságért aggódnak önök? - kérdé Surányi mosolyogva. - Hát nem tudják, hogy két annyit érő birtokom van?

- Igen, de - veté ellen a hosszu nyaku. De Surányi nem hagyta őt folytatni.

- Egy szó annyi, mint száz! Annak idején kifizetem a váltókat, és most ajánlom magam! - mondá határozottan.

Az „urak” ujra összenéztek, összedugták fejöket, halkal sugdostak maguk közt, és az élczelő­nek egy-két halkal kiejtett és mind a két kezének mind a tiz ujjával támogatott szavaira, mintha semmisem történt volna, a legudvariasb hajlongások közt kihátráltak a szobából.

Az ajtó bezáródott és Surányi még mindig a szoba közepében állt, utánok nézve az ablakon, hallgatózva, hát ha visszajönnek e szörnyű emberek!

Csak mikor az utósó lábkopogás is elenyészett, vett uj lélegzetet, aztán - magára zárta az ajtót, odarohant az iróasztalhoz, kirántott a fiókból egy nagy ivrétű könyvet és elkezdett számol­gatni mindenféle összegeket, a mik ott fel voltak jegyezve.

És minél többet számolgatott, arcza annál rémesebb kifejezést öltött. Vastag, kék erek ütötték ki magukat homlokán, hideg verejtékcseppek kigyóztak alá ábrázatán, mig szederjes ajkai kinos vonaglások között számolgattak.

- Száz ezer! száz husz ezer! száz negyvenöt ezer! száz hetven ezer! két száz - tovább nem birt számolgatni, ereje elhagyta, halálos áradatként csaptak össze feje fölött e számok; minden reménye nélkül a menekülésnek hanyatlott hátra a széken, csak annyit birt mondani: Tönkre vagyok téve!

VII. Örvény szélén.

Ez alatt dél lett, harangzugás töltötte meg a léget, a kis Ákos mindig nyugtalanabb lett, ez volt az idő, melyben Surányi vissza szokott térni gyermekeihez, czukrocskát, játékot és csókokat hozva nekik.

Eszter lecsendesitette a kis pajkost, ámbár neki is feltünt férje késedelmezése. Tudta, hogy itthon van és ez esetben nem igen lehetett két óráig a nélkül, hogy legalább vagy egyszer hozzájuk be ne nézne. Váljon mi dolga lehet, hogy ma ugy késik?

És ujra elmult egy fél óra, és utána egy másik és férje még mindig késett! Most már Eszter is nyugtalan lett, szorongás fogta el szivét. Itt valaminek történni kellett! Csak nem távozott el hazulról? Az nem lehet! Férje nem szokott bucsu nélkül távozni! Aztán az a sok kocsi, a mi ma háza előtt megállott! Mit keresett itt az a sok ember? És férje el nem jött hozzá, szólni vele erről! Mi dolog ez?

A kis Zsuzsi pedig ezalatt valóságos sirásra fakadt; édesatyja után kivánkozott; a dajka hiába iparkodott őt lecsendesiteni, az anyának pedig semmi sem jutott eszébe, a mivel lecsendesi­tette volna. Neki magának is olyan nehéz volt a szive!

Ölbe vette kis leányát, reányomta égő ajkait márványsima homlokára, forrón szivéhez szorit­va őt két kezével; de a fölháborodott gyermeknek az édesanyai csók és ölelés most nem izlett, egyre hangosabban sirt, egyre nyugtalanabbul kivánkozott a papa után.

Tovább már Eszter sem állhatta; ugy, a mint volt, kicsi gyermekével karján, indult férje szobájába.

Két bejárása volt e szobának, az egyik a folyósóra nyilt, ezt bezárta volt Surányi, a másikat, a lak helyiségébe vezetőt, nyitva hagyta, Eszter ezen lépett be.

Surányi még mindig kezébe temetett arczczal ült iróasztala előtt; nem hallotta az ajtó nyilását, nem vette észre neje bejövetelét; csak mikor előtte állt, kapta föl fejét és bámult reá meredt, fénytelen szemekkel.

- Eszter! kedves nőm! - kiáltá erre, mint a ki a halállal álmodik és fölijedve, vidám reggeli napsugaraktól látja magát körülözönlve. - Kedves nőm! - kiáltá ujra, és felugorván ültéből, szivéhez ölelte nejét, gyermekét, és fejét annak vállára hajtá, elkezdett keservesen zokogni.

Nincs megrenditőbb a nőre nézve, mint férfit sírni látni. Saját tehetetlensége képét látja maga előtt, és látja ezt egy férfiban, a kire mint az erő példányára van szokva tekinteni.

De még sokkal megrendítőbb, mikor a kit sírni lát: férje! Az az ember, a ki neki, ha kell: az egész világ ellenében védője, minden baj és viszontagságok elleni ótalma, az egész életen keresztül támasza, a gyönge nő egyetlen enyhitő szerére: könnycseppekre van szorulva! Kínosabb ez érzés a legsajgóbb fájdalomnál, égetőbbek e könnyek a legdurvább bántalma­zásnál!

Aztán az a feldult arcz, az a magánkivüli meredt tekintet, midőn férje őt megpillantotta! A vér megállt szivében és csak annak, hogy kicsi gyermeke volt karján, köszönhette, hogy az első percz fájdalma le nem sujtotta lábáról!

De csak egy perczig tartott e tébolyitó rémület; a következő perczben már öntudaton volt! Elméje felháborodott, de szive föllelkesült e jelenet kínjától. Gondolatai szétfutottak, de ott termett helyükbe a szerelem, az a rettenthetlen bajnok, mely a végveszély perczében legfényesb sugáröltönyében jelenik meg a küzdtéren, hatalmasan lobogtatva „Győzelem vagy halál” feliratu szentelt zászlóját.

Az első, a mit Eszter tett, az volt, hogy kibontván magát férje öleléséből, helyébe ő ölelte át őt, és csókjaival boritva homlokát, anyailag gyöngédeden mondá:

- Istenem, édes Berczim, hiszen te beteg vagy! Ugy ég a homlokod, mint a tűz! - Oh, pedig dehogy égett, dehogy égett! Olyan hideg volt az, mint a jég, a halálos veritéktől, a mi rajta kiütött.

Hanem azért mondta ezt a nő, hogy férjét a zavartól megkimélje. Érezte, hogy ha ez magához tér, kínosan esik majd e könnyekre emlékeznie.

Azután visszavezette a székhez, ölébe tette a kis leányt, és sietett ki a szobából; percz mulva azonban itt volt ismét, czitromleves pohárral a kezében.

Surányinak véghetetlen jót tett e kis egyedüllét gyermekével. Ez az egy percz elég volt neki, hogy erőt vegyen magán, hogy neje előtt legalább szinlelhessen nyugodtságot.

- Igazad van, édes feleségem! Roszul érzem magam. Ugy hiszem, el is ájultam! - mondá, miután a frissitőt kiitta.

- Mindjárt gondoltam, bajodnak kell lenni, hogy nem jöttél be hozzánk! Már nem birtam többé ezzel a kis gyermekkel, ugy kivánkozott utánad! - mondá, szeretetteljesen megsimo­gatva a kis Zsuzsika arany szőke fejecskéjét.

Oh milyen jól esett most Surányinak e részvét és szeretet! Mennyi erőt adott neki e simo­gatása gyermekének! Mintha angyal lehelete érne hozzá, ugy hatotta ez keresztül szivét és lelkét.

- Milyen jók vagytok ti! - mondá elérzékenyülten.

- És most hogy érzed magad? - kérdé Eszter, nehogy ismét erőt vegyen rajta az előbbi ellágyulás.

- Jobban, sokkal jobban! Már egészen jól vagyok! - viszonzá Surányi, és átnyujtván a gyermeket anyjának, fölkelt, és izgatottan járt fel-alá a szobában.

- Tehát ne küldjek orvosért? - kérdé Eszter, átható tekintettel férjére. Nem merte egyenesen megkérdezni, mi háborog szivében.

- Oh dehogy! Semmi bajom! Egy kis fölindulás az egész! Azok az emberek! Az a tolakodó népség! - viszonzá szórakozottan.

- Láttam, hogy jöttek! Mindjárt gondoltam, hogy ezekkel mérgelődtél! És mit akartak tőled? - kérdé Eszter egész egykedvüen.

- Oh, ne is kérdezd! - felelé Surányi indulatosan. - Nagyon csunya emberek ezek! És ha rajtuk állana, mind koldusokká lennénk!

- Tehát üzletdolgok? - jegyzé meg Eszter könnyedén, jóllehet szive reszketett az ijedtségtől. Még soha sem látta férjét ilyen magából kikelt állapotban, még soha sem hallott tőle ilyen szavakat.

- Igen is, üzletdolgok, édes feleségem! - hagyá helyben Surányi. - Azaz, hogy fortély, trafika, csalás és szivtelenség! - kiáltá fel, és minden izma reszketett a dühtől!

Egy tekintet azonban nejére, lecsendesitette ismét. Mosolyogva lépett hozzá, és nyugodtan mondá:

- De hisz nem érdekelnek téged e hasztalanságok!

- Nem érdekelnek, de mulattatnak! - felelé a nő, szintén mosolyogva, mig szivét ezer félelem hasgatá.

- Mulattatnak? - kérdé Surányi álmélkodva.

- No igen! Szeretném tudni, mennyire képes sülyedni az emberi lélek! - magyarázá a nő.

- Vagy ugy! - jegyzé meg a férj, azután elhallgatott, gondolkodott, arcza elborult, majd hirtelen kiderült ismét. Az az eszme, mely olyan sokáig nyugtalankodott elméjében, most rést talált a kiszabadulásra.

- Itt csakugyan pompás alkalmad van, beletekinteni a romlottság mélységes fenekére! Képzeld csak, ez emberek azon mesterkednek, hogy engem tönkre tegyenek! - mondá, hangosan felkaczagva, de éktelenül eltorzult arczczal.

- Tönkre tenni? - ismétlé a nő, de a legderültebb csudálkozás mosolyával.

- Az ám! És a mi legpompásabb, azt hiszik, hogy ez már sikerült is nekik! Mintha ez olyan könnyen menne! - mondá Surányi fenyegetőleg.

- Az ám! - hagyá helyben a nő, vidáman.- És mikép vélik ők véghez vinni e gyönyörü műtétet?

- A legegyszerübb módon. Holmi haszontalan váltó-üzletekbe bonyolitottak bele, előállanak követelésekkel, melyekből én egy garast sem láttam, és most azt hiszik, hogy én ezeket mindjárt ki fogom fizetni! - felelé Surányi nevetve.

- És sokra mennek e követelések? - kérdé Eszter, és most már nem nevetett.

- Sokra! Valami száz-százötven ezer forintra! Magam sem tudom, mennyire! - mondá Surányi könnyedén.

Eszter nem mert föltekinteni: félt találkozni férje szemével. Eddig a lelki fönség példányképét imádta férjében, és most - bármilyen keveset értett is a pénzügyekhez - ösztönileg érezte, hogy e fönség sugárfénye ködbe borul.

Közel volt a kétségbeeséshez; szerette volna vérét, életét odaadni, csak e rettenetes gondo­lattól ha szabadulna! Szeretett volna sírni, kezeit tördelni, haját tépni, azon könnyelmü vidám­ság miatt, melylyel férje e dolgokról beszél. Tudta, hogy e vidámság hazugság, épen ugy, mint az ő nyugodtsága; de hogy tud ez a becsületes ember, az ő férje! ilyen dologban hazudni előtte!

Szótlanul, szemlesütve ült; tekintete a kis Zsuzsikán tévelygett; a kis gyermek édesdeden nyugodott ölében, észrevétlenül elaludt. Hogy tud csak olyan nyugodtan alunni e kíntól hánykodó sziv fölött? - kérdé magában az anya. - Hát nem égeti-e az ő arczát is a szégyen pirja édesatyja miatt!

De a gyermek látása ujra fölserkentette erejét; egy anyának nem szabad kétségbe esni; ha körülötte házak dőlnek be, lángok csapnak össze, neki az omló kőzápor, az égő zsaráton keresztül kell gyermekét megmenteni. Pedig a halál nem olyan kínos, mint a szégyen.

- És mikép akarod ez emberek terveit kijátszani? - kérdé tehát, visszanyerve előbbi vidámságát.

- Te általad! - felelé Surányi határozottan, és midőn a nő csudálkozva föltekintett, odalépett hozzá és nyugodtan ugyan de rettentő nyugodtsággal folytatá:

- Téged teszlek vagyonom birtokosává.

- Nem értelek! - mondá Eszter.

- Pedig ez egyszerü! Irást adok magamról, a melyben kinyilatkoztatom, hogy birtokomat neked ajándékoztam, a mi beruházás rajta van, mind a te örökségedből telt, szóval mindenünk a tiéd.

- És aztán? - kérdé a nő, még mindig föl nem fogva, mennyire visz e szavak értelme.

- Aztán jöhetnek e kutyák, előállhatnak váltóikkal! Ennyit sem kapnak! - mondá, ujjaival csettentve.

- És miért nem? - kérdé ujra Eszter, és midőn látná, hogy férjének roszul esik e sok kérdezősködés, mosolyogva tevé hozzá:

- Ne haragudjál édesem, de látod, én olyan járatlan vagyok az effélékben! Voltaképen azonban azért kellett szegénynek annyi kérdést tenni, mivel a feje ugy égett, ugy sajgott és háborgott.

A kérő szavakra Surányi mégis elnyomta felindulását; nyugodtan és vidáman mondá tehát:

- Azért nem kapnak semmit, édesem, mert a váltók csupán csak én általam vannak aláirva, téged nem köteleznek és annál fogva nem kell értök fizetned egy krajczárt sem. Nos már érted nemde? - tevé hozzá hegyke negédességgel.

- Igen, most már értem! - mondá utána a nő, és feje mélyen csüggedt alá és két keze olyan görcsösen szoritá szivéhez az alvó kisdedet, hogy ez fölsikoltott álmából, kinyitotta angyal kék szemeit, egyet mosolygott és ujra elaludt.

- Ennek pedig minél elébb meg kell lenni, édesem! - szakitá meg Surányi a csendet.

- Minél elébb? - rezzent föl Eszter, tétovázó tekintettel férjére. - És miért?

- Azért, édesem, mert ez emberek valamit forralnak ellenem. Hallottam susogni őket. Nyilván a törvényhez folyamodnak! - mondá Surányi sürgetőleg.

- És a törvény részökre döntené el az ügyet? - kérdé Eszter ujra.

- Ne kérdezősködjél sokat édesem, hanem engedd, hogy elkészíthetem az irást, mert ehez még más egyéb is szükséges.

- Jól van! Tedd föl tehát az irást. Én azalatt lefektetem a gyermeket, - mondá Eszter és visszatért szobájába.

VIII. Egy sugár a multból.

Ottbenn már nyugtalankodtak a gyermekek, Erzsi alig győzte szóval kis öcsét, pedig maga is már alig várta az ebédet. Öröm-repesve siettek tehát anyjok elé.

Eszter ebédhez ült; rég ideje, hogy az atya hiányzott az ebédnél. A gyermekeknek természe­tesen feltünt e dolog, de az anya valahogy ki tudta őt menteni. Aztán az éhség is nagy segitség volt ebben.

Eszter nem nyult az ételekhez; ő nem éhes, mondá Erzsikének, és soha sem mondott annál igazabbat. Mint irigyelte a gyermekek boldogságát! Mennyire nem sejtik a fejök felett lebegő veszedelmet.

Mert e nő előtt most már világosan állt minden. Tudta, hogy ők koldusbotra jutottak, azt is tudta, hogy csalás utján jutottak koldusbotra; de mindez nem fájt neki annyira, mint az a gondolat, hogy férje, az ő férje! a becsület árán akarja megmenteni vagyonát. Ilyen dolog­ra soha sem tartotta volna képesnek.

Hogyan lehet ezt tenni! - Hogyan lehet élni becsület nélkül! - kérdé magában százszor is. - És mint jött, hogy ilyen emberek közé keveredett ez ember, a ki eddig csak a legtisztább jellemü férfiakkal volt baráti viszonyban?

Hogyan jött? - és e kérdésnél arcza elváltozott és föl kellett kelnie ültéből és besietni a mellékszobába és sirni keservesen.

Ő oka ennek! Ő taszitotta e tiszta jellemet a fertőbe! - szólalt fel egy hang szivében.

Csak ezt, mindig csak ezt az irtóztató vádat orditotta a háborgó sziv, hogy szeretett volna meghalni, semmivé lenni e rettenetes tudattól szabadulandó! Ha ő nem zárkózik igy el az élettől, férje nem sülyedhetett volna annyira!

És most is! Nem ő az eszköz-e egy ujabb gyalázatos tettére? Nem az ő neve szolgáljon-e köpenyül egy ujabb büntény elkövetésére. Épen most irja a másik szobában azt a hazug okmányt!

És nem lehet őt visszatartóztatni! Nem hallgat az most sem az ész, sem a sziv intésére! Meg van háborodva! A szégyen, a gyalázat ördöge fészkelte be magát szivébe, és nem bocsátja be sem a szerelem, sem a becsület angyalait!

És mégis, meg kell őt menteni! Neki kell őt megmenteni, a ki az ő megrontója volt, és a kit azért büntetésül végromlása eszközeül szemelt ki a rettenetesen igazságos végzet! De ő nem lesz ilyen eszköz! Ő megmentője lesz, habár életébe kerül is!

De hogyan? Ezt még csak elképzelni sem birta, egy leghalványabb csillámot sem látott még, mely e rémes kietlenségből kivezethetne. De azért mégis rendületlenül állt határozata. Vagy meghal, vagy - de nem! elkergette magától a halál gondolatát. Neki most nem szabad meg­halnia! Neki meg kell menteni férjét!

És térdre borulva, és kezeit ég felé kulcsolva, könyörgött a Mindenhatóhoz, a ki a meg­kisértetés perczében az erény szavát hallatja a szivben. Ő megfogadja ez atyai szót, ő kész mindenre, csak nyujtsa feléje vezető karját, csak mutassa meg neki az utat, mit tegyen, merre forduljon, aztán ám vegye életét, örömmel adja oda, csak azt válthassa meg, a ki az ő földi megváltója volt! Tegye meg ő vele e kegyelmet, nem ő érette, hanem szegény, ártatlan gyermekeiért!

Ott feküdt e nő, felolvadva imában és hitben! Soha oltár előtt nem mutattak be tisztább áldozatot, mint a milyen e nő szive volt e perczben, a melyben életét ajánlá fel váltságdíjul férje becsületeért.

Azután fölkelt, fölszárasztotta könnyeit, visszatért a gyermekekhez, de nem ült többé az asztalhoz, már nem éhes, ebédeljenek ma nála nélkül, és visszament férjéhez szobájába.

Arcza derült volt, a sirás és könnyeknek nyoma sem látszott rajta; de férje különben sem vette volna azt most észre, annyira el volt ez most más dolgokkal foglalva. Az irás már készen volt, formaszerinti átengedése volt ez minden birtokának, tiz évvel előbbre tett kelettel. Volt benne hivatkozás arra is, hogy ő, Surányi, mig mielőtt Esztert ismerte, testileg-lelkileg beteg volt, e betegségből csak Eszter szerelme gyógyította ki, háladatosságból tehát őt teszi minden vagyonának birtokosává.

Eszter nyugodtan olvasta el ez iratot; a betegséget kivéve, hazugság volt ebben minden szó; de arcza ki nem gyult többé a szégyentől; minél tovább nézett ez utálatos papirra, annál erősebb lett lelke.

- Még egy csekélység hiányzik belőle, - mondá Surányi - két tanu aláirása. De erről is gondoskodva van. Tudok két embert, a kik aláirják.

- Természetesen pénzért! - gondolá Eszter, de nem mondta ki. Minek elárulni férje előtt, hogy ő tudja, hogy az ut, melyre lépett, a bün, a gyalázat utja? Mit használna ez most? Kétségbe­ejtené, de meg nem mentené ez embert! Pedig neki ez a kötelessége.

Surányi zsebébe tette az iratot, elhagyta a szobát, meghagyta nejének, csak várja meg e szobá­ban, azonnal itt lesz ismét.

Magában maradva, Eszter körültekintett és ah, milyen másnak tünt most fel e szoba, mint évek óta! Hová lett a vonzó derű, a meleg otthoniasság, mely eddig feléje áradt, e szobába lépve? Most, oh most a bün undok kisértetei vigyorognak reá minden zugból börtöni levegő fojtja vissza lélegzetét, a festvények áruló szemekkel tekintenek reá a falakról!

Nézett, nézett, keresett valamit, maga sem tudta, mit, azt a segélyt, melyet felülről várt, azt a mentő szálat, melyet Isten mutat neki, a kiben egyedül bizott, a kiben erősen bizott.

Az iróasztalra is tévedt megfélemledett tekintete ott egy ivrétű vastag könyvet látott nyitva; ugyanaz a könyv volt ez, a melyből Surányi azokat a számokat összeadta volt, és a melyektől végre ájultan rogyott össze. Még most is nyitva terpeszkedett e könyv az asztalon.

Oda ment az asztalhoz, bele nézett a könyvbe. Bizonyosan kiváncsiság volt! Hiszen mi nők hiresek vagyunk kiváncsiságunkról! Mi nem azért tudakozódunk olyan érdekelten egyik-másik dolog után, mert bele szeretünk hatni az események mélyébe, mert hiányos isme­re­teinket ilyen uton akarja pótolni tanulási ösztönünk, belső világát ekkép véli tágasbitani élénk képzeletünk; oh nem azért, az sem nem tanulási ösztön, sem nem gondolkozási hajlam, hanem üres, haszontalan kiváncsiság! Nemesebb indokok nem lehetnek ennek rugói!

Elég hozzá, Eszter - szegénynek, lehetett is neki eszében, mostani szivén sujtott állapotában gyermekes kiváncsiság! - odament az asztalhoz és bele tekintett e könyvbe; nem látott abban egyebet számoknál és neveknél, a melyek vajmi kevés utmutatóul szolgálhattak neki arra nézve, mit csináljon, hogy vergődjék ki kétségbeesése tömkelegéből.

Hanem azért csak tovább nézegette e számokkal és nevekkel tele irt lapot; végig elolvasta a neveket, kimondta a számokat és mikor egy lappal készen volt, forditott egyet és elolvasta a másikat, és igy tovább a harmadikat, negyediket. Szegény, odáig volt már, mikor az érzékek nem szolgálják többé az elmét, az ajk mást beszél és a fő mást gondol. Nagyon közel volt a megőrüléshez.

Csak olvasott, csak olvasott, egyszerre azonban mégis csak elhagyta. Bódult szórakozottsága mellett is egy név tünt föl neki; annyiszor fordult elő ez egy név, hogy lehetetlen volt figyelmessé nem lennie reá. Előbb arra kezdett eszmélni, hogy eddig nem is volt eszén, és némi részvéttel nézett e névre, mely magához téritette; csak azután kezdett azon gondolkozni, hogy mi az tulajdonképen, a mi e névben feltünt neki? Egyszerü név volt ez, a minő száz meg száz van az üzletvilágban. Rót! Mi lehetett e névben, a mi lefoszlatta elméjéről a bódulatot? Gondolkodott, gondolkodott, miglen ugy tetszett neki, hogy e név valami gyermekkori emlékkel van kapcsolatban, attól lett figyelmes reá. De minő emlékkel? Igen, igen! Most már az is kibontakozott a gyermekévek távoli homályából! Emlékszik már! Kicsi leány korában egy család lakott szomszédságában, azt igy hivták. Tisztán emlékszik már a család mindegyik tagjára. Egy öreg asszonyból állt ez, és ennek fiából. A férfit Salamonnak hivták, a kit ki nem állhatott, mert nagyon görbe orra volt és mindig meg akarta csókolni; öt-hat éves lehetett ő akkor, a férfiu még már ugy harmincz körül. Hanem azért az a görbe orru igen elevenen tünt elő képzeletében; ez nőtlen volt és öreg anyjánál lakott; egy nagyon öreg asszony volt már ez, azt mondták róla, hogy már több nyolczvan évesnél; eleinte ettől is nagyon félt, mert tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és mindig bot volt a kezében, és minthogy nagyon félt tőle, hát mindig bekukucskált az ajtón, hogy meglássa. Később azonban nagyon megszerette az öreg asszonyt, ép ugy, mint görbe orru fiát; addig addig mutogatott neki mindenféle csecsebecsét, meg czukrocskát, mig magához nem csalogatta, azután mindennapos volt nála; nem félt többé sem botjától, sem pedig fiától; ez a bot nem verési czélokból volt a kezében, hanem azért, mert a nélkül már nem birt volna járni; ezzel is csak egy pár lépést tehetett már; soha ki nem ment a szobából; aztán mindennap czukrocskát kapott tőle; a Salamon hozta volt e czukrocs­kát, az öreg meg neki adta, csakhogy minél tovább nála maradjon; nagyon szerette simitgatni a haját, fél órákig nem tett egyebet ennél, és a mellett egyre könnyezett; csak mikor a fia is otthon volt, nem könnyezett; később aztán az édes anyja is bejárogatott az öreghez és akkor megtudta, hogy az öreg azért szereti őt annyira, mert egy leánya is volt, a kinek körülbelől vele egykoru gyermeke volt és ő még soha sem látta unokáját. Férjnél van, de valami olyast tett férjeért, a mit ő soha sem tud neki megbocsátani; széttépte a nemzetségi kötelékeket; azért kellett könnyeznie, valahányszor csak őt látta. Nem sokára azonban megbetegedett az öreg asszony és meghalt; Eszter még a temetésére is emlékezett, akkor látta volt azt a leányt is; egész feketében volt, és mikor a koporsót a folyosón vitték, még akkor is reá-reáborult és olyan keservesen sirva, kért bocsánatot tőle, hogy nekie is sirnia kellett. Salamon meg egyre elrántotta a nőt a koporsótól. Akkor látta utószor e férfit, mert nem sokára reá kiköltözött a házból.

Ezeket az emlékeket költötte fel Eszterben e név, egy percz alatt előtte álltak gyermekkora e rég eltünt képei, minden alakjaival, a legkisebb részletig. És a másik perczben már nagy világosság áradt el lelkén. Ez a Rót Salamon bizonyosan az ő gyermekkori czukorliferánsa, és ő fel fogja keresni ez embert! Többször fordul elő neve e nagy könyvben, bizonyosan neki is követelései vannak férje ellen, és tehát legjobban fogja őt eligazitani teendőire nézve.

Mintha nagy kőtől szabadult volna meg szive, olyan könnyen lélegzett, midőn magát e lépésre elhatározta. Ha férfi lett volna, bizonyosan nevetségesnek, oktalannak találja e határozatot. Hogy is ne! Egy üzérhez folyamodni tanács végett olyan pénzügyben, mely iránt maga is érdekelve van! A bárány a farkastól kér tanácsot!

Szerencsére Eszter nő volt, és női felfogással elitélt az emberekről. Megemlékezett azon gyöngédségről, melylyel ez üzér tehetetlen öreg anyja iránt viseltetett, mennyi szeretettel vette őt körül, milyen önmegtagadással teljesitette minden ohajtását, és asszonyi eszével azt következtette ebből, hogy a ki annyi kegyelettel viseltetik édesanyja iránt, az nem lehet rosz ember, szive nem lehet érzéketlen egy nő, egy anya szerencsétlensége iránt.

Sokat tett hozzá azon körülmény is, hogy Eszter teljesen ment volt minden elfogultság és előitélettől az embereket illetőleg. Mint jól nevelt és valódilag müvelt lélek, kiemelkedett azon barbar sötétségből, hogy ellenszenvvel viseltethetett volna egyes emberek iránt csak azért, mert ez és ez osztályhoz tartozott, és mert maga is valódilag jó volt, a mig csak az ellenkezőről meg nem győződött, másokról is mindig csak jót tett föl.

Oh csak e tekintetben ha mindnyájan Esztert vennők például! ha meg tudnók tisztitani szivün­ket az előitéletektől, hogy az embereket csupán jó vagy rosz tulajdonaik szerint becsülnők, vagy mellőznők, nem tekintve azt, ha egyik-másik dologban hozzánk tartoznak-e, vagy nem! Akkor valóban nem késnék sokáig azon boldog kor, a melyet a megváltás hirdetői előre láttak!

És nekünk nőknek kellene ebben példát mutatni. A férfinak ezer meg ezer érdeke lehet a miért az egyik embert a másiknak alárendelve ohajtja látni; - mert hiszen ha ez érdekek nem volnának, az előitéletek már rég eltüntek volna a szivekből és az életből. - Egyik a hatalom­vágyból, másik az önzés, harmadik kislelkű féltékenységből nem engedi a sötét idők omladé­kait eltakaritani; de mi érdeke lehet a nőnek ezeknek fentartásában? Nagyobb lesz-e az ő tisztelete az által, ha testvérét maga mellől eltaszitja? Magának-e, a hazának, vagy az emberiségnek használ-e ezáltal, ha ő is egy-egy követ hord azon sötét korlátfalhoz, a mely testvért testvértől elválaszt? ha ő is lenézi azt, a kit az önérdek, vagy hatalomvágy áldozatul kiszemelt? ha ő is olajat önt a testvérgyülölet léleksorvasztó lángjába? Hogyan esnék nekünk az efféle? Gondoljunk csak vissza, melyikünk nem tapasztalt még nem-érdemlett mellőztetést, mennyire fájt ez nekünk és mint lázadt föl e lelketlenségre tiszta önérzetünk! És most gondoljuk hozzá azt is, hogy mi magunk minden nap, egész életünkön át ilyen lelketlenek vagyunk ezer meg ezer testvérünk irányában! Felsőséget, kiválóságot mutatunk irántuk, és mikép? magasabb müveltségünkkel talán? nem, hanem akképen, hogy lenézzük, megsértjük és elkeseritjük őket, mi, kiknek egyedüli felsőségünk a szelidség, egyedüli kiválóságunk a türelem és egyedüli hivatásunk: minél szorosabban füzni a szeretet rózsalánczait az emberek közt és minél több édességet teremteni a földön!

Tudom, hogy ez nem megy olyan könnyen. Annyi felül hintetnek belénk a konkolyszemek zsenge gyermekkorunktól késő vénségünkig, hogy nem csuda, ha a sziv nemes hajlama is tele vannak vele! Hányan vannak, a kik azt hiszik, hogy annak ugy kell lenni, hogy Isten ember előtt kedves dolgot cselekesznek, ha a konkolyt minél többször feltüntetik, elterjesztik!

De épen azért kell a müvelt nőknek mindig előlmenni a jó példával. A sötétségnek nincs nagyobb ellensége a - világosságnál, az elfogultság és előitélet pedig a bagoly és denevér fajához tartoznak a sziv világában; csak a hol éjtszakai sötétség van, suhogtatják undok szárnyaikat; a világosság elől futnak, elbujnak; terjeszszük tehát e világosságot szóval, tettel; kövessük e téren is női szent hivatásunkat: legyünk a szeretet apostolai a földön.

Eszter ment volt e hibától, azért semmi idegenkedést nem érzett e gondolatra, hogy ő egy olyan embertől kér majd felvilágositást, a kit Rótnak hivnak. Sőt mi több, ő meg volt győződve arról, hogy nemcsak felvilágositást, de valódi segitséget talál ez embernél; és oh, milyen nagyon tudott ő annak örülni, milyen forró hálát rebegett már előre is, hogy az ég e nevet vezette eléje! Egészen fölvidult, megerősödött e hiedelem által.

Nem sokára aztán hazajött férje, arcza nagyon halavány volt és szemeiben lázos tüz égett. Kivette zsebéből az iratot és keze reszketett, a mint azt nejének átnyujtá.

Eszter nem szólt semmit. Nem merte kinyitni száját. Félt, hogy sirva fakad, ha csak egy szót ejt ki. Nagy megerőltetésébe került, visszafojtani könnyeit, hanem azért nyájasan és szeretet­teljesen nézett férjére. Érezte ő mind a kinokat, mik most e férfiszivben tombolnak; de meg volt győződve, hogy ő véget vetend e kinoknak.

- Elvezetlek Csalmay ügyvédhez, átadod neki ez okmányt, ez mind, a mit tenned kell; - mondá Surányi, erőltetett nyugodtsággal.

- Elmegyek én oda magam is! - jegyzé meg Eszter gyöngéden. - Maradj te csak itthon. Pihenj egy kissé! Lásd, nagyon ki vagy merülve! Aztán meg nem is ebédeltél! Elintézem én magam is e dolgot!

- Jól van! Jobb is, ha engem most nem látnak veled menni! Itthon maradok tehát. Csak ne késsél sokáig! És Csalmay se késsék! - mondá, nejét az ajtóig kisérve.

Hanem Eszter keveset hallott e szavakból. Elég volt neki az a néhány szó, hogy: „Jobb is, ha engem most nem látnak te veled.” Oda jutott tehát, hogy férje nem mutathatja magát vele az utczán.

De az a kín sem maradt sokáig szivében. Hisz ez mind máskép lesz, mint a hogy férje gon­dolja!

IX. A látogatás.

- Rót Salamon urral szeretnék beszélni! - mondá Eszter egy a legujabb franczia divat szerint öltözött, szőke haju, nyájas arczu és simára borotvált állu fiatal emberhez, a ki beléptére felugrott az iróasztal mellől és ez ohajtás hallatára olyan buzgó udvariassággal nyitotta ki neki egy mellékszoba ajtaját, hogy a ruhának csak egyik oldalát taposta le, a mit azonban a nő nem igen látszott észre venni.

Az ajtó bezárult és Eszter egy gazdagon butorozott, de nagyon komor tekintetü kis szobában volt. Asztal, székek, pamlagok mind sötét barnák voltak, és azonképen a nagy pénztár és az iratállvány, és a nagy arany rámáju festvények a falon.

Mind a négy fal tele volt aggatva ős történelmi festményekkel, kivéve egy arczképet, mely az iróasztal felett függött. Egy öreg nőt ábrázolt ez, széles fodru hófehér főkötőtől körül foglalt bánatos arczczal és tetőtől talpig régi divatu hófehér öltözetben.

Eszternek ideje volt körülnézni a szobában; az iróasztal előtt egy férfi ült ugyan, háttal feléje, de a ki meg sem mozdult beléptére. Nagy halmaz papir hevert előtte az asztalon, ebben buvár­kodott.

E szoba és a fogadtatás nagyon alkalmas volt arra, hogy Eszter szive elszoruljon. Szerencsére megpillantotta az arczképet az iróasztal fölött és ez bátorságot keltett benne. Ugyanazon öreg asszonyt ábrázolta e kép, a kire ő a Rót Salamon név által visszaemlékezett. Mintegy régi jó ismerőst látott ez arczban.

Hanem az a férfi mégis nagyon sokáig hagyta őt ez arczképpel mulatni. Már mindent elgon­dolt volt, a miről ez öreg asszonynyal hajdanta elbeszélgetett, és mit mondana neki most, ha életben volna, és az az ember ott még mindig háttal ült hozzá; pedig neki néhány percznyi várakozás is nagy időnek tetszett!

- Bocsánat, ha háborgatom! - kezdé tehát elég hangosan, de reszketeg hangon.

Mire a férfi hátrafordult és Esztert megpillantván, nagy sietve egy az asztalon lévő vas ládiká­ba söprötte a nagy papirhalmazt, és reájuk csapva a vasajtót, elébb jól bezárta és csak azután kelt föl.

- Mi hozta ide kegyedet?

- Fontos ügyben jöttem ide! - kezdé ujra Eszter, és nézett körül a szobában, ha nem lát-e közel egy széket, hogy leülhessen.

Bár mennyire készült ez idejövetelre, alig birt állva maradni, ugy reszketett, a mint a férfi arcza feléje fordult. Rémülettel tapasztalá, hogy ez nem az ő gyermekéveiből emlékezetében maradt Salamon bácsi. Legfölebb az orr azé, de nyoma sincsen annak a szelidségéből és gyöngédségéből ez arczon; sőt inkább egy csonttá aszott arcz ez, a keményszivüség és rideg pénzvágy visszataszitó kifejezésével.

- Fontos ügyben? - mondá utána rikácsoló jérczhangon, éles fekete szemeit fürkészőleg reá­szegezve. - Akkor az asszonyság bizonyosan eltévesztette az ajtót! Egy hatvan éves emberhez nem szokás fiatal asszonyokat küldeni fontos ügyben! - tevé hozzá, cynikus czélzással.

Eszter körül forogni kezdett a világ; azon módon távozni akart, de lábai nem birtak mozdulni helyökből; szégyen dermesztette meg testét, alig birt lélegzeni.

Azonban ismét erőt vett magán; eszébe jutott föltétele, szent kötelessége és e vén gonosz­tevő trágár czélzását büntetésnek vette Istentől férje ellen elkövetett vétkeért. A büntetés rettenetes, a mint megérdemlette! - De - mondá magában áhitattal - a kit Isten büntet, azt szereti, és el volt határozva, nem hátrálni a fájdalom előtt. Csak abban az egyben kezdett most erősen kételkedni, ha ez embernél fog-e segitséget találni, ha mégis nem csalódott-e, midőn szive sugallatában bizott?

- Én Surányi Albertné vagyok! - kezdé tehát félénken, hogy valami bizonyosat tudjon e dologban.

- Surányi Albert? Ahá! tudom már! Az, a kit Dengelegi Ferencz ugy befont! De mi köze van a kegyed idejövetelének ehez? - kérdé az üzér meglehetősen egykedvüen.

- A férjem könyveiben az ön neve is előfordul! - jegyzé meg a nő.

- Igaz, ugy van! Nekem is követeléseim vannak az ön férje ellen, és ha kegyed azokat kiegyenliteni jött ide, ugy valóban örülök látogatásának.

- Igen is uram, ki akarom azokat egyenliteni! - felele a nő, szive mélyéig megbántva e soha sem tapasztalt lelki sivárságtól.

- Ah, ez egészen más! Akkor tessék leülni! Tessék leülni! - sietett az üzér felelni, egy kerekeken járó támlányszéket huzva a nő rendelkezésére.

Eszter leült; most már nem annyira azért, mert testben lélekben meg volt törve, mint inkább azért, mert némi felsőséget érzett magában ez ember ellenében. Mélyen maga alatt látta ez embert, a kinek nincsen egyéb lelke, pénznél.

- Mondja meg tehát, mennyivel tartozik önnek férjem? - kérdé nyugodtan.

- Ah, csekélység! - viszonzá az üzér. - A kamatokkal együtt sem tesz egészen tizezer forintot! Igazán csekélység a többihez képest!

- Hát a többi mennyire mehet? - kérdé a nő.

- Hogy tudjam én ezt? - kérdé az üzér nevetve. - Ezt majd a törvény fogja földeriteni!

- De épen azért jöttem ide, hogy az ügy ne kerüljön törvény elé! - jegyzé meg a nő, fájóan érintve a törvény szótól.

- Sajnálom asszonyom, de én soha sem avatkozom a törvény dolgába. Azonban azt tartom, nehéz lesz férjének kikerülni a törvényt! - felelé az üzér.

- És miért? - kérdé a nő elrémülve.

- Azért, mert férje adósságai jóval felülhaladják összes vagyonát!

A nő erre csüggedten hajtá le fejét. Alig birta visszafojtani könnyeit.

- És nem tudna ön nekem segiteni ez ügyben? - kérdé végre, szünet mulva.

- Én asszonyom? - viszonzá az üzér vidámon.

- Igen, uram, ön! Azért jöttem ide, mert azt hittem, hogy -

- Hogy én segiteni fogok kegyeden? - kérdé az üzér és elkezdett kaczagni. - Asszonyom, mi nem azért vagyunk a világon, hogy a vagyonbukott urakon segitsünk. Mi rajtunk sem segit senki!

- Oh uram, ha ön férjemet ismerné! - vágott szavába Eszter, elértve e szavak keserű szemre­hányását.

- Hagyja el asszonyom! - kiáltá az üzér unottan. - Sokszor hallottam én már e szép szót, de mindig csak akkor, mikor reánk vannak szorulva, máskor soha! De hogyan is jutott eszébe, éntőlem segitséget kérni ez ügyben? - kérdé álmélkodva.

- Arra, uram, ez a nő tudna önnek feleletet adni, ha még életben volna! - felelé Eszter, a falon függő arczképre mutatva.

- Anyám?! - kérdé az üzér, és bámulatos volt a változás, mely e szavakra ez ember arczán történt. A dermedt vonások megelevenültek, a fekete ránczok megteltek, a sivár pénzvágy helyett gyönge pirosság terült el ez arczon.

De hiszen ön nem is ismerte anyámat? - folytatá olyan gyöngéd lágysággal, hogy Eszter maga elbámult rajta.

De bámulatánál mégis sokkal nagyobb volt öröme e változás tapasztalatára. Tehát mégsem csalódott! Ennek az embernek van szive, és akkor - oh akkor nem reménylett hiába!

- Igen is uram, én ismertem az ön anyját! És önt is ismertem! Én csak kis gyermek voltam még akkor, de azért mégis igen jól emlékszem boldogult édes anyjára, és önre is igen emlékszem! Én soha sem tudtam elfelejteni azt a nagy szeretetet és önfeláldozó gyöngédséget, a mit ön édes anyja iránt tanusitott, azért jöttem ide! - mondá áradozó hévvel, és a férfi egész lelke csüngött e nő ajkain; szerette volna szemével magába szivni e szavakat.

- Igen, igen, emlékszem! - kezdé végre, mintegy álomból felocsudva! - Ön az a kis leány, a ki minden nap bejött volt édesanyámhoz!

- És a kinek ön minden nap czukrocskát hozott! - vágott szavába Eszter.

- Igen, igen! Az a szőke kis leány, a ki édes anyámmal olyan kedvesen elcsevegett! És kegyed már olyan nagyra nőtt azóta? - kiáltá egyszerre örvendetes csudálkozással.

- Ön is más, mint a minőnek akkor ismertem! - jegyzé meg Eszter mosolyogva.

- Igaz! Én is más vagyok! - erősité az üzér, magához térve önfeledtségéből. - Rég ideje is annak! Jó husz éve!

- Huszonkettő! - igazitá ki Eszter. - Megváltoztunk azóta, csak a szivünk maradt a régi! - tevé hozzá bizalmasan.

De a sziv emlitésére az üzér arcza elkomorult ismét. Nyugtalanul kezdett ide-oda fészkelődni ülésén, és keserüen mondá:

- Csalódik asszonyom! A sziv is csakolyan, mint a többi testünk. Az is kihül, megkeményedik idővel!

- A szeretet nem hal ki belőle soha! - jegyzé meg Eszter.

- A szeretet? - kiáltá föl az üzér, keserü nevetéssel. - És hol találjuk azt napjainkban? Rég kiment már e nemes ércz a forgalomból, asszonyom! A mit most annak neveznek, az nem egyéb hamis papirnál, kifestett rongynál.

- Csalódik uram! - veté ellene Eszter félénken.

- Csalódom? - kiáltá föl ujra az üzér! - Nézze az én életemet! Ötven évet haladtam, ez a sziv egykor tele volt szeretettel, és most tele van keserü csalódással! Mind kitépték azt az emberek!

- Ez csak azt mutatja hogy mi vagyunk boldogtalanok, de nem azt, hogy a földön több szeretet nem volna! - jegyzé meg Eszter, az erős hit határozottságával.

És e szavak nem téveszték el hatását ez emberre. Élesen szögzé szemét a nőre, mintha lelkét le akarná olvasni arczáról.

- És az én idejövetelem, nem szintén azt mutatja-e, hogy a szeretet igaz vallása mindig nagyobb foglalásokat tesz az emberek közt? - folytatá a nő, bánatos szemeit nyugodtan emelvén a férfira.

- Igen, mert férje vagyonát akarja megmenteni! - viszonzá az, mintegy jobb érzésével küzködvén.

- Csalódik uram! - veté ellene a nő. - Mert én férjem becsületét akarom megmenteni! Azért jöttem ide önhez. Én ismertem önt mint derék jó embert, ismertem az ön hű gyermeki szeretetét; az én férjem is derék, jó ember, és nekem is gyermekeim vannak! - tovább nem folytathatá, a könnyek elfojtották szavait.

- Nyugtassa meg magát asszonyom! - mondá most az üzér elérzékenyülten. - Én megteszem, a mit tehetek; de nem tudom, mit tehetek!

- Itt van az én összes vagyonom! - kiáltá a nő, magánkivül, a nagy fájdalomtól. - Tegyen vele a mit akar, csak mentse meg becsületünket! - és a férjétől kapott okmányt az asztalra tette.

- Mi ez? - kérdé az üzér, de a mint tartalmát elolvasta, a legnagyobb bámulattal fordult a nőhöz.

- Most csakugyan komolyan kérdem: minek jött kegyed ide? Hisz ez irás mellett az ön vagyonát semmi veszély nem fenyegeti? - mondá:

- Nekem e vagyon nem kell! Nekem férjem tiszta nevére van szükségem! - viszonzá a nő hévvel.

Az üzér egy darabig szótlanul bámult e nőre, aki kipirult arczczal, könnyből csillogó szemek­kel állt előtte.

- Bocsánat asszonyom; de engedje ajkaimhoz szoritani kezét! - mondá aztán kitörő elragad­tatással. - Ön ujra feltámasztotta a becsület és bizalom érzését, melyeket már rég kialudtnak képzeltem szivemben! Köszönöm, oh szivemből köszönöm kegyednek e nagy áldást! - és a mint a nő kezét tiszteletteljesen ajkaihoz emelné, két forró könnycsepp is esett e kézre.

- Tehát megteszi kérelmemet? - kérdé a nő örömmel.

- Igen asszonyom! Mindent megteszek, ámbár még nem tudom, hogy mit tehetek ez ügyben! - viszonzá az üzér, de most már aggódó érdeklődéssel.

- Csak gondolkodjék, édes barátom! Én tudom, hogy ön fog módot találni. Az én szivem még soha sem csalódott! - biztatá Eszter, és az üzér, mint egy büvös hatalomtól vonzatva, leült, maga elé teritette az Esztertől kapott papirt, tul felül meg nagy üzletkönyvét nyitotta ki, és fölváltva hol az egyik, hol pedig a másodiknak tartalmába mélyedt.

De minél tovább gondolkodott, annál komolyabb lett arcza; szinte lelehetett olvasni ez erősen jellegzett arczról, mint támadnak elő elméjében ujabb ujabb gondolatok, és mint foszlanak ismét szélylyel elméjében.

Nyugodtabb lelki állapotban igen érdekes látvány lett volna ez Eszterre nézve, most azonban csak azt leste, minő mentő eszközt gondol ki részére ez ember.

Nem igen bátoritó volt, a mit ez arczról leolvasott.

- A dolog nagyon roszul áll asszonyom! - kezdé végre az üzér. - A tartozás jóval felülhaladja a vagyon értékét. A csőd kikerülhetlen, ha kegyed nem érvényesiti ez okmányt.

- Soha! - kiáltá föl a nő. - Inkább meghalok.

- Akkor még csak egy mód van hátra! - kezdé ujra a férfi, - de előre tudom, hogy kegyed ezt el nem fogadja.

- Én mindent elfogadok, a mi becsületünket biztositja. És mi legyen e mód?

- Hogy kegyed ez okmányt formaszerint nekem eladja.

- Nem értem! - jegyzé meg a nő.

- Én itt nyomban fölteszek egy iratot, melyben kegyed kinyilatkoztatja hogy a férje által tulajdonává lett vagyont nekem adta el, örök időre, visszavonhatlanul.

- És mit nyerek ezzel? - kérdé a nő.

- Ez irat alapján én egyezkedem férje hitelezőivel. De ugy-e bár, kegyed ezt nem teszi?

- Nem tudom, ha tegyem-e vagy nem!

- Ez irat által kegyed föltétlenül az én kezembe teszi le sorsát, mig tulfelül a törvény intéz­kedik ez ügyben.

- Akkor csak irja meg ez okmányt! - felelé a nő határozottan.

- És nem lesz oka megbánni bizalmát! - kiáltá az üzér ragyogó szemekkel. - Oh, ha minden ember olyan jó véleménynyel volna felőlünk, mi egészen mások volnánk mi akkor!

- Irja meg tehát, kérem, ez okmányt! - sürgeté a nő. - De ugy-e bár, akkor meg leszünk mentve?

- Becsületök legalább bizonyosan! Inkább áldozom föl a magamét! Arra ugy is keveset hajtanak az emberek, hadd legyen legalább egy kis haszon belőle! - mondá az üzér szomoruan mosolyogva, mialatt az asztalhoz ült.

- És, mikor tudok bizonyosat a dologban? - kérdé a nő.

- Azt még nem tudom. Csak arra kérem, ne lássanak minket együtt. Kerülje házamat. Hetek, hónapok telhetnek bele, és az is meglehet, hogy minden vagyonába kerül, de becsületök mentve lesz, és ekkor majd értesitem, - felele az üzér.

Az irás elkészült, Eszter aláirta, aztán sietett, repült haza férjéhez.

X. A legfényesebb győzelem.

A milyen nehéz volt a szive, mikor idejött, olyan könnyü volt most, könnyü és vidám, mint a hogy lenni szokott a sziv, midőn kedvesével jót tehetett.

Haza érkezve, férje már nagy nyugtalanul várta.

A mint megpillantotta, eléje sietett; a lépcsőn nem akart vele beszélni; félt; a kinek oka van reá, az mindenütt árulóktól tart.

Csak szemével tudakozódott, ügyekezett leolvasni neje arczáról eljárása eredményét, és ez olyan derülten, olyan boldogul mosolygott reá!

- Nos mit végeztél? - suttogá mégis a mint a lépcsőn fölvezeté. Meg nem állhatá, hogy legalább annyit mégis ne kérdezzen tőle.

- Minden jól van, - viszonzá Eszter hasonlókép suttogva, édes boldogsággal szoritva férje karját fendobogó kebléhez.

- Tehát sikerült? - kérdé Surányi, midőn a szobába érvén, az ajtót maga után zárta.

- Pompásan! - viszonzá a nő. - Minden a legjobban el van intézve!

- Beszélj, oh beszéld el, hogy történt a dolog? - sürgeté Surányi lázas türelmetlenséggel.

- Engedj, kérlek! Hagyj magamhoz térni egy kicsit! Az ut, az izgatottság! Még nem tudok szólni! - mentegetődzék a nő, egy pamlagra vetve magát. Keble zihálódott, igaz, nem is tudott szólni, de nem az uttól, hanem a mély sajnálkozástól.

A mint férjét ilyen lázas izgatottságban maga előtt látta, eszébe jutott, mi egészen mást vár tőle most ez ember, mint a mit hallani fog tőle, és ez nagyon fájt az ő szivének. Tudta, hogy a mit tett, azt csak az ő érdekében, az ő javára tette; de azért mégis véghetetlenül sajnálta, hogy az örömet, a melyben most szive uszik, el kell neki rontani, hogy nehéz, keserü órákat szerzett neki, és ez nagyon kínosan esett a lelkének.

Azért kért egy kis pillanati időt magának. Hadd tartson legalább néhány perczig még ez öröm; ez alatt maga is jobban gondolkodhatik a fölött, mikép adja elő eljárását és ennek eredményét.

- Jól van édesem, pihenj! Képzelem, mennyire felizgatott e dolog! Magamról tudom! - mondja Surányi gyöngédeden, nyomban azonban folytatá:

- Tehát jól ütött ki a dolog?

- A legjobban, édesem! - felelé a nő, még mindig lihegve.

- Hála Istennek! És Csalmay? az ügyvéd? az miért nem kisért vissza?

- Nem találkoztam vele.

- Hogyan? - kérdé a férj, csudálkozva. - Hát nem volt otthon? Pedig erősen megigérte volt, hogy meg fog várni!

- Nem volt reá szükségem! - jegyzé meg a nő kitérőleg.

- Tehát magad jártál el a dologban? És tudtad, kihez kell fordulnod? mit kell tenned? - kérdé tovább a férj, növekedő csudálkozással.

- Nem tudtam, de utba igazitottak! - felele a nő.

- És kicsoda?

- Rót Salamon! - viszonzá Eszter, édes, bensőséges mosolylyal, pedig ugy remegett a szive!

De az édes bensőség semmi hatással nem volt most férjére.

- Kicsoda? Rót? Rót Zsigmond? - kérdé és szemei kidőledtek, arcza eltorzult és testét reszketés fogta el.

- Albert, édes Albertem! - kiált Eszter olyan hangon, melyet nem lehet leirni. A legnagyobb rémület mellett a legforróbb szerelem hallatszott e szavakból.

- Miért e kétségbeejtő ijedtség, mikor mondom, hogy minden jól van! - folytatá és kinyujtá két kezét, hogy szivéhez szoritsa férjét.

De ez nem hajtott most a szerelem szavára; se látott, se hallott.

- Szólj, oh szólj! Megöl a bizonytalanság! Azt mondtad, Rót Salamonnál voltál! És mit kerestél ez embernél? És hogy jutott eszedbe, ez emberhez menni? Mit kerestél ez embernél? - kiáltá őrületes izgatottságban.

- Oh ne! édes, kedves, egyetlen Albertem, ne kiabálj igy velem! Mert lásd, akkor én nem tudok beszélni! - mondá a nő, bánatteljes szemét esdőleg emelve férjére.

Olyan egy tekintet volt az, a minőt Surányi még nem látott; olyan egy tekintet, a minővel a vértanuk hóhérjaikra nézhetnek.

- Jól van, nyugodt leszek! - mondá tehát csillapultabban. - Bocsánat hevességemért! Csak szólj, kérlek, mit csináltál ez embernél? mit kerestél ez embernél? és hogy jöttél ez emberhez?

- Magam sem tudom, mikép - viszonzá a nő, gyermeteg bensőséggel, mikor nem tudtam, hová fordulni, e név ötlött szemembe. Tudtam, hogy összeköttetésben vagy vele, és ezt hittem, ez legjobban fog utba igazitani.

- Hisz ez egyik hitelezőm? Hát annyi felfogásod sem volt! - kiáltá Surányi.

- Légy türelemmel édes Albertem! Meglehet, hibáztam. Hisz én csak egy asszony vagyok! De tán csalódol ez emberben!

- Én? csalódni? Hiszen ez ember - kiáltá ujra a férj; de ujra ismét erőt vett magán, és csendesebben folytatá:

- És mit csináltál ez embernél? Megmutattad neki az irást?

- Igen is, megmutattam neki az irást, és ez nagyon jól volt! - felelé a nő.

- El vagyunk veszve! Tönkre vagyunk téve! - mondá Surányi, hátravetve magát a pamlagon. Most nem kiabált többet, nem volt ereje hozzá! Dermedten ült a pamlagon, félelmetesen nyugodt kifejezéssel.

- Csalódol édesem! Hidd nekem, édes Albertem, nem vagyunk elveszve! Te csalódol ez emberben! - viszonzá Eszter, férje mellé ülve, és fejét általkulcsolva.

Surányi nem felelt semmit, hagyta magát átölelni, vigasztalni, a nélkül hogy csak észre is venné. Csak keble rengett zihálódtan.

Eszter kétségbe volt esve, ez embert igy látva. Ez az ember most haragszik reá, tán gyülöli, tán örökre elvesztette szerelmét, a mi neki drágább életénél! Oh, de hát mit csináljon!

- Szólj, oh szólj, édes Albertem! Hallgatásod jobban fáj a szemrehányásnál! - esedezett tehát.

- Mit szóljak! - viszonzá Surányi tompa siri hangon. - Nem elég tudnom, hogy ez üzérnek megmutattad az okmányt! De hogyan tehetted azt asszony? - förmedt reá ujra dühösen.

- És miért nem tettem volna? Mit árthat ez nekünk? - kérdé viszont a nő nyugodtan.

- Miért? Azért, hogy mialatt te itt nagy eszedet fitogatod, az alatt Rót uram a törvényt hajhászsza és vizsgálatot sürget ellenem!

- Biztositlak, édesem, hogy nem teszi! - felelé a nő szeliden.

- Hogyan tudod ezt? tán ő biztatott azzal? - kérdé a férj gunyosan.

- Igen is, ő! - hagyá helyben a nő nyugodtan. Nem fájt most neki sem guny, sem szemre­hányás ez embertől.

- Akkor már csakugyan nyugodtak lehetünk! - kiáltá Surányi, és elkezdett kaczagni, mint egy őrült.

Eszternek ez is jól esett. Csak hadd nevessen, hadd sértegesse; legalább kitombolja magát e nemes, de megháborodott szív.

A nevetés után egyszerre uj gondolata támadt Surányinak.

- De tán tehetek még valamit! Megyek Csalmayhoz! Ez tán tanácsot adhat, - mondá és kalapot, botot kezébe kapva, indult az ajtó felé!

- Igaz, majd elfelejtettem! Hol van az irás? Add ide, kérlek! - mondá.

- Micsoda irás? - kérdé Eszter.

- Az okmány! Azt, a mely a birtokot reád ruházza! - türelmetlenkedék Surányi.

- Az okmány? - kérdé Eszter zavarodva. - Hát nem mondtam, hogy azt Rótnak! -

De nem végezhette szavait. Mint a vadállat, ugy szökkent feléje férje, és kezét megragadva, egy pár másodpercéig szótlanul állt előtte, vadul forgó szemekkel, és nem találva hangot a szólásra.

- Ölj meg! Oh ölj meg, édes Albertem, csak igy ne tekints reám! - kiáltá most a nő, térdre borulva férje előtt, nem birván többé nagy fájdalmával.

- Ugy? Megöljelek? Nemde ez kellene! Elébb koldussá tettél, most még gyilkossá akarsz tenni! - viszonzá az, kibocsátva kezét, hogy a szegény nő végig terült a padlón.

De a másik pillanatban már talpon volt ismét, és már mosolyogni is tudott ismét.

- Nem ugy értettem ezt, Albert! Hisz tudom, hogy te nem haragudhatol reám! - mondá neki, olyan szivig ható szerelemtelt bensőséggel, mint ha csak most váltották volna az örök hűség mennyei zálogait.

- Igaz, nem haragudhatom reád! Hanem azért koldusokká lettünk! - viszonzá a férj csüggedten. Önkénytelenül megkapta lelkét e nagy, ellenállhatlan szerelem.

- Tán nem egészen ugy van, a hogy te képzeled! - felelé a nő, lassu léptekkel férjéhez közeledve. - Meglehet, hogy marad még valamink. Rót legalább megigérte, hogy mindent el fog követni.

- Ne beszélj nekem ez emberről! Az ég szerelmére kérlek, ne emlitsd többé előttem ez embert! Jól van, oda adtad neki az irást, oda adtad vele összes vagyonunkat, csak legalább ne dicsérd előttem! - kiáltá Surányi.

És ujra ledőlt a pamlagra, hanem most már nem olyan meredt tekintettel. Teljesen vissza­nyerte öntudatát.

- Hiába volt minden! - fohászkodott keserves fohászkodással. - Koldussá vagyok téve! Általad vagyok koldussá téve, - és kezével takarta el arczát, hogy előfakadó könnyeit elrejtse.

És Eszter csendes önmegadással türte e rettenetes vádat. Nem védelmezte magát egy szóval sem. Mit is használt volna most védelme? Avagy nem tudta-e, hogy ez ember szereti őt, e vádak tehát csak az elcsigázott sziv be nem számitható kifakadásai!

A legboldogabb házaséletben is fordulhatnak elő ehez hasonló válságos pillanatok. Egyik élettárs ingerültségében meggondolatlan szavakat ejt ki, de a melyeket a másik élettársnak nem szabad akkor hallani, és annál kevésbbé emlékében tartani. Ha a társaséletben szabály, hogy barátok közt nem a szó, hanem a szándék az, a mi sért; ha a hidegen holt betük szerint itélő törvényszékek is tekintettel vannak arra, minő körülmények közt és milyen lelki állapotban követték el a büntettet, mennyivel inkább kell tekintettel lenni azokra a házas­életben, a hol a szerelem mellett a legszentebb barátság is köti össze a sziveket, és a hol nem holthideg betük, hanem egy egész élet ezer tanubizonysága és áldozata szerint kell az egyes hibákról itéletet mondani.

És mégis, ha körültekintünk az életben, vajmi gyakran tapasztaljuk, hogy a házaséletben nem mindig tartjuk szem előtt e boldogsági arany-parancsot, és - e tekintetben mi nők nem kevésbbé hibásak vagyunk a férfiaknál. Nem ugy, hogy mi sértenők meg gyakrabban férjünket; oh nem; egy gyöngéd, müvelt nő ajkai nem nyilhatnak meg bántalomra, nem csak férje ellen, a kit szeret, hanem egyátalában. A sértés mindig a müveletlenség jele, és semmi sem mutatja inkább egy embernek lelki romlottságát, mint az, ha indulatosságában sérte­getésekre vetemül. A vétkest büntetni kell, a piszkolódás: aljasság, és ettől minden igazán müvelt nő ösztönileg idegenkedik. E tekintetben tehát nem érhet minket szemrehányás. De a mi ellen - fájdalom, nem ritkán - vétkezünk, az, hogy a férjnek ingerültségében kiejtett kifakadásait olyanokul veszszük, mintha azokat tiszta észszel kiejtette volna ellenünk! Eltépelődünk rajtuk, boldogtalanoknak képzeljük magunkat miattuk, sőt - csak kimondom - van eset, hogy szeretetlenséggel vádoljuk őt miattuk, és a helyett, hogy szánakozva elnéznők - még csak ingerültebbé teszszük! Nem egyszer tapasztaltam már, hogy ilyen pillanatnyi felindulásokból szomoruan komoly villongások fejlődtek. A férj - Isten tudja, mi által fölháborodva - egy-két meggondolatlan szót ejtett ki neje ellen, a mit ez hasonló szavakkal viszonzott, ebből aztán harag lett, melyet még mindig lehetett volna egy-két engesztelő szóval elfojtani; igen, de melyik ejtse ki ez engesztelő szót? természetesen a férj, a ki a sértő szavakat is először kiejti - okoskodik a nő; igen, de a szegény nem ismeri a férfi természetét!

Legtöbb esetben „büszke,” azaz makacs egy természet ez! Minél bünösebbnek tudja magát, annál keményebben tartja magát! Ő megalázkodjék egy nő előtt! Majd bizony! Hogy aztán paczkázzék rajta! Aztán miért is e megalázódás? Egy pár haszontalan szóért, a miket szerető nőnek föl sem volna szabad venni! és a miket azon felül még az indulatosság perczében száján kiszalasztott! Aztán meg, csak nem iskolás gyermek tán, hogy bünbánólag bocsánatot esdekeljen!

Igy okoskodik a férfiak nagy része, és ha a nő hasonlóképen nem akarja magát „megalázni,” a mint elég hibásan, a béke helyreállitási törekvést nevezik, az ilyen csekély feszültségek rövid idő alatt igen komoly, az egész házi boldogságot feldulással fenyegető szeretetlenségekké fajulhatnak, a melyektől csak az óvhat meg biztosan, ha a nő nyugodtan tűri a férj kifakadásait ingerült perczeiben, hogyha pedig a keserü szavakat szintén olyanokkal viszonozta, akkor tegyen félre minden okoskodást, jog és igazságra hivatkozást, „alázza meg” magát, engesz­telje meg a felháborodott „oroszlán”- és leljen kárpótlást azon szép és igaz közmondásban: „A szelidebb enged!”

Eszternek, egy másik ok is lebilincselte nyelvét, midőn férje őt okolta, hogy koldusbotra jutottak. Eszébe jutott, hogy megforditva áll a dolog; a koldusbotot férje szerezte a házhoz, ő pedig megmentette legalább az élet legdrágább kincsét: a becsületet; megóvta férjét a szégyentől, hogy nevét köznapi emberek törvényszékről törvényszékre, hirlapból hirlapba hurczolják! és a mi mindennél kínosabb egy nőre, a mihez képest a halál édes szerelmi csók: megóvta őt olyan tettől, a miért a férj nejére, a nő férjére gondolván, pirulni kénytetnék! Kezében volt a vagyont biztositó hamis okmány, de neki az nem kellett; neki becsület kell, azért adta ki kezéből e förtelmes iratot!

És mert mind ez eszébe jutott, - hallgatnia kellett. Tudta, ha csak egy szót szól erről, vége házi boldogságának! Férjének soha sejteni sem szabad, hogy ő tudja, mennyire megszéditette szivét a pénzvágy és mennyire megtántorodott jelleme, hogy vagyonát megmentse. Mert jajazon nőnek, ki előtt a férjnek szégyelni kell magát! Ha nem szereti igazán, megöli, vagy egyszerre, vagy évekig tartó kínzással. Ha pedig igazán szereti: magát öli meg. Az igaz szerelem nem élhet becsülés nélkül.

Ezt tudta Eszter, és áldott jó szive azonnal e rettenetes válság kezdetén tisztán mutatta meg neki, mit kell tennie férje irányában. Neki kell áldozatul esnie, hogy férje visszanyerje önérzetét. Nem elég megmenteni őt, de neki kell a porba lefeküdnie, hogy lépcsőül szolgáljon férjének. Ám mondja őt okául a koldusbotra jutásnak, mit tesz ez? ő tudja, hogy ez nem ugy van; férje pedig! - azt majd meg fogja engesztelni, aztán ujra kezdik az életet. Lehet az ember szegénység mellett is boldog, csak az öntudat legyen nyugodt. Évek mulva majd, mikor szivében a most olyan kínnal égő sebek behegedve lesznek, és a becsület ujra visszanyerte abban régi fényét, akkor férje magától reájön, milyen igaztalanul itélt most felőle, és ez - neki most elég; ezért ő szivesen tűr és szenved évekig. Az igazán szerető sziv mind igy gondol­kodik.

XII. Megpróbáltatások.

Egész nap egész éjjel tartott Surányinak e rettenetes lelki állapota, a melyben nem tudott egyébre gondolni, csak arra, hogy ő koldussá van téve. Egész éjjel nem hunyhatta be szemét, a nélkül, hogy gondolkodni tudott volna; csak sohajtozni tudott és fohászkodni és hányko­lódni ágyában, mintha éles szögekből volna az kiverve.

Eszter sem alhatott, hanem a nők szerencsésebb természettel vannak megáldva. Talán azért, mert átalában többet szenvednek, vagy mert rendeltetésük, másokért élni, de válságos perczekben kevésbbé vesztik el lélekjelenlétöket a férfiaknál, és a balsorsot is könnyebben viselik el náluknál. Mialatt férje bódultan hánykolódott, azalatt ő terveket szövögetett, hogyan fognak ők ezentul megélni. És addig gondolkodott, addig tervezgetett, mig csakugyan talált módot, daczára a nagy csapásnak tisztességesen megélhetni és gondoskodni gyermekeik neveléséről.

És olyan boldog volt, midőn e terv készen és világosan állt lelkében! Mint szerette volna ezt azonnal közölni férjével! De ezt hajnal felé mégis elnyomta a bágyadtság; aludt, ha ugyan az öntudatlan hánykódást alvásnak lehet mondani. Eszter ennek is nagyon örült; az álom mindig jótevője a dult szivnek; a fájdalom is elalszik ilyenkor.

Várakozott tehát, türtőztette magát reggelig, és mikor aztán reggel lett és férje fölébredt, ujra türtöztette magát; jobbnak látta, bevárni a kedvező alkalmat, nem vágni utjába férjének; a férfiaknak mindig elsősége van az élet fontos elhatározásaiban, és ők nagyon féltékenyek ez elsőségre.

És a kis nyugalom csakugyan jó hatással volt Surányira; sokkal nyugodtabb volt, midőn föl­ébredt; tétovázva tekintett körül a szobában; hirtelen nem tudta magát tájékozni; a tegnapi események csak valami rettenetes álom gyanánt tüntek föl előtte.

És ez a hiedelme még némi táplálékot nyert azon vidor, mosolygó arcz által, melylyel Eszter, kedves egyszerű reggeli öltönyben, ágyához lépett, és azon meleg bensőségtől, melylyel a reggeli csókot ajkaira nyomta.

- Lehetetlen, hogy való legyen, a mi emlékében borong! - gondolá, e bájos tavaszias derültség láttára, és e gondolattól, vagyis inkább e látványtól még jobban fölvidult.

- Jó reggelt! - viszonzá tehát neje kivánságát. - És te már fen vagy édesem?

- Az ám! A gyermekek is fel vannak már öltözve! - mondá a nő, és fölvette a ruhájába fogódzó kis Zsuzsit és oda tartá apjának.

A kis gyermek általfogta nyakát és össze-vissza csókolta arczát. - Papa! Kedves papám, hol voltál? Kedves papa hol voltál? - mondá a kedves kis gyermek, ujra meg ujra apja arczára borulva és csókjaival elhalmozva.

- Édes gyermekem! Én szegény gyermekeim! - kezdé most Surányi, mindig jobban-jobban fölébredvén és mindig jobban-jobban megemlékezvén a szomoru valóra.

- Édes Albertem! - mondá a nő, férje mellé egy székre telepedve. - Hagyd a szomoruságot! Hiszen te olyan erős lelkü vagy! Hisz te már annyi nehéz órán győzedelmeskedtél! Meglásd, minden jóra fordul még!

- Igaz, győzedelmeskedtem a nehéz órákon! De akkor még nem voltak gyermekeim! - veti ellen a férj, mély sohajjal.

- Oh, ezek ne aggaszszanak, édes Albertem! Nézz e kedves életre, nem-e erő és kedv sugárzik e drága bimbó szempárjából! Aztán ha gyermeked nem volt, feleséged sem volt, és hidd meg, én olyan hűségesen osztozom fájdalmadban! - viszonzá a nő, azzal a meleg őszinteséggel, mely mint a balzsam, egyenesen a fájó elevenbe szivárog.

- Tudom! - fohászkodott Surányi. - És épen az nyomja a lelkemet! Ha magam volnék, törődném is akkor az egészszel! Bánnám is én akkor az életet! De te és gyermekeim! Mi lesz most belőletek?

- Boldogok édes Albertem! - felelé a nő vidáman. - Azok leszünk, a mik voltunk! Avagy azt hiszed, hogy mi csak a gazdagságban vagyunk a tiéid? és hogy a szegénységben nem te vagy a mi boldogságunk? Kell-e nekem egyéb a te szerelmednél?

- No meg egy falat kenyér a jóllakásra! - jegyzé meg Surányi, keserü mosolylyal.

- Az is lesz! - tevé hozzá a nő határozottan. - Te még nem tudod, mennyi nemes erő rejlik benned! Meglásd, áldani fogjuk még Istent, a miért vagyonunkat elvétette. Visszaszerezzük, többet szerzünk, mint volt, és pedig önönfáradozásunk által. Oh, te nem tudod még, mennyi erő rejlik bennünk és milyen édes az a falat kenyér, a mit magunk szerzünk!

- Igen, de mikép szerezzük e falat kenyeret? - kérdé Surányi, láthatólag megkapva a nő erős hite által.

- Ha csak az a baj, ugy ne busulj semmit, édesem! Csak egyszer odáig jussunk, hogy szeressük az életet és nem sajnálunk érte fáradozni, akkor mindjárt a jó Isten gondolatokat és eszközöket is ad, a melyek segélyével czélhoz juthatunk. Meglátod, mint népesedik meg szép lelked tervekkel!

- Oh csak ezeket ne emlitsd! - vágott szavába Surányi! - Borzadok a tervektől.

- Nem ugy értettem a szót! - sietett a nő kiigazitani magát. - Én olyan dolgokat értek ezalatt, melyek nem haladják meg képességünket. Lásd - de nevess ki, kérlek, ha egy kicsit bolon­dosnak tartod, - de nekem van már egy tervem! - tevé hozzá derülten.

- És ez volna? - kérdé a férj közönynyel.

- Hát a mint az éjjel igy gondolkodtam, eszembe jutott, hogy te milyen jól értesz a gazdaság­hoz; milyen egy kis paradicsommá változtattad volt egykor birtokodat, - kezdé a nő hévvel.

- Igaz, de -

- Nos, a mit akkor mulatságból tettél, nem tehetnéd most ugyanazt én értem és gyerme­keink­ért? - kérdé a nő édes biztatással.

- Csak hogy most a más birtokán kellene azt tennem! - jegyzé meg a férj, szórakozottan.

- No látod, hogy kitaláltam gondolatidat! - kiáltá föl a nő örömmel. - Én is épen ugy vélekedtem! A föld mindenütt egyforma, és akár a magunké, akár bérelt, mihelyt fáradozunk rajta, megszeret és meghálálja fáradságunkat! Oh én akár hány ilyen derék magyar embert ismerek, a kik mások földjén boldogok!

- Az igaz! - hagyá helyben a férj, nekividámulva. - A földmüvelés a legnemesebb foglalkozás. Csak hogy pénz kell hozzá!

- No látod, hogy már is jó gondolatod jutott! - biztatá a nő, mint ha nem is tőle származott volna ez eszme. - A mi pedig a pénzt illeti, az is van. Csak nézz körül, mennyi felesleges lim-lom van itt körülöttünk! Aztán mennyi ékszert nem vettél nekem tiz év óta! Én mindig tudtam, hogy ez csak arra való, hogy ha a szükség ugy hozná magával, legyen miből pénzt teremteni! - mondá a nő egész elragadtatva.

Surányi pedig nem szólt semmit; csak nézett feleségére, és a nő lelkesültségében észre sem vette, hogy midőn az ékszerekről szólt, a férj szemei lassan-lassan megnedvesültek.

- Édes jó feleségem! - kiáltá végre, midőn Eszter elhallgatott. - Oh ha tudnád, milyen boldogság nekem, téged igy beszélni hallani!

- Oh tudom! - viszonza a nő, szerelme egész bensőségével. - Mert nekem is boldogságom a te életed! Én csak a te gondolatidat ügyekszem kitalálni! Igy jöttem erre ez eszmére is! Mit gondolna az én jó Albertem, ha lelke most nyugodtan nézhetné át jelen helyzetünkön? mondám magamban az éjjel, és ugy jöttem arra az eszmére, hogy mi haszonbérlők legyünk. A te lelked sugta azt nekem; én mindig és mindent csak a te tiszta, nemes lelkeddel tudok gondolni. És nemde kitaláltam?

- Ki! - felele a férj, szinte megnyugodva.

- Igy tehát minden jó lesz! Én most a gyermekek után nézek, te meg ez alatt felöltözködöl és aztán bejösz hozzánk. A gyermekek már annyit tudakozódnak felőled! - mondá a nő, olyan boldogul, olyan átszellemülten, mint - mint a hogy csak nő képes.

Surányi szivében pedig csakhamar erős gyökeret vert a neje által belehintett eszme. Mint a ki nehéz betegségben az élet és halál fölött elhatározó válság után azt hiszi, hogy már teljesen meggyógyult és fölkelni, járni kiván, ugy ő is; megszabadulva azon rettenetes gondolattól, hogy családját nem birja többé eltartani, azt hitte, már minden jó van, csak valami alkalmas jószág után kell néznie, azt bérbe vennie és dolgozni, a többi majd magától jön. És mire készen lett öltözködésével, száz meg száz tervvel volt készen; szépen kigondolta fejében, milyen jószágot fog bérbe venni, mennyit fog érte fizetni, mennyit belefektetni, mikép fogja müvelni és mennyi jövedelmet huzni belőle. Egészen beleélte magát az uj világba, melyet neje előtte föltárt, a nélkül, hogy eszébe jutott volna, kitől jött neki ez uj világ. Eddigi állapotára pedig épen nem gondolt többé. Birtoka, adósságai, hitelezői mintha a világon sem volnának.

Ilyen jó hangulatban kereste föl nejét; a jó asszony persze mindent megtett, hogy e hangulat egyhamar el ne muljék ismét. Gyermekei vidám szeretettel fogták körül, de Eszter jól tudta, hogy ennél hathatósabb szer is létezik most a jókedv szitására, és ez: meggyőzni őt a felől, hogy van mivel valósitani tervöket. Odavezette tehát az egyik szekrényhez, a hol, mig férje öltözködött, mindent összerakott, a mit értékes ezüst és arany ékszerekben csak birt.

- Lásd édesem, ez mind sajátom! Ehez nincsen joga sem Rótnak, sem akármi néven neve­zendő másnak! Mind sajátom ez, és testvérek közt megéri a huszezer forintot, annyi pénzzel pedig sokat tehet olyan ember, mint te. Aztán még az a butor! Meg az a sok egyet-más! - tevé hozzá derült határozottsággal.

Surányi nem szólt semmit, csak mosolygott és az a mosolygás most értékesb volt Eszter előtt minden csillogó ékszernél a világon.

Azután ujra a gyermekekhez vezette férjét, hadd lássa, hogy marad még nekik elég drágasá­guk, a mi az életet fényessé teszi.

- És tudok is már egy jószágot! - kezdé végre a férj. - Egészen nekem való! Nem nagy, de igen jó föld és csak a napokban hallottam felőle; a tulajdonosa itt volt Pesten, hogy bérlőt keressen számára.

- No látd! - biztatá a nő. - Ezt neked ki kell venned! Ez egyszersmind szórakoztatni fog, a mire nagy szükséged van.

- Igazad van! Legjobb nekem most távol lennem innen! - jegyzé meg a férj szomoruan.

De a nő nem engedte őt elszomorodni ismét.

- Azalatt pedig, hogy te oda leszesz, én pénzzé teszem e haszontalan piperét, és mire meg­kötöd az alkut, utánad küldhetem a pénzt. Csak parancsoljon velem férjem uram! - folytatá negéddel. - Szolgálok én pénzzel, a mennyi csak kell. - Hirtelen azonban csak nyakába borult férjének és könnyes szemekkel folytatá:

- Oh drága életem! te nem is tudod, mi boldogok vagyunk! Mindig fájt az a gondolat, hogy mennyivel tartozom én neked. Most legalább megmutathatom, hogy jóságodat nem pazaroltad hiába. Meglásd, hogy fogok én dolgozni, csak te légy vidám és szeress!

- Ne kételkedjél abban, édes életem! Felejtsük a multat! Mától fogva uj életet kezdünk! - viszonzá a férj elérzékenyülten és legott hozzá látott az utikészületekhez és még azon délelőtt hagyta el a fővárost.

Nem bucsuzott el senkitől; azokkal az emberekkel, a kik utósó időben körülötte forgódtak, nem akart többé találkozni; még gondolni sem tudott reájuk; azokra pedig, a kikkel évekig a köztisztelet utján haladott, nem akart most gondolni. Olyannak képzelte magát, mint a ki sok évekig sötét börtönben sinlett, és most megtisztult lélekkel és ujult életkedvvel szabadnak érzi magát. A mi elmult, elmult; mindent ujból kell kezdeni és neki van hozzá ereje, és van felesége, a kire gondolva, meg nem lankadhat többé ez erő.

És most az is jutott eszébe, milyen jó mégis, mikor az embernek olyan nyugodt, tiszta öntudata van! Milyen bátran utazhatik és találkozhatik most az emberekkel. Nincsen oka senki tekintetétől tartani! És most először támadt benne az a gondolat is, milyen jó, hogy neje nem mutatta be a törvénynek azt az iratot, melylyel őt vagyonának tulajdonosává nevezte ki! Mert hisz ez irat hamis! Ezzel ő csalni akart! Csalni!! Van-e ár, a melyért ő e tudatot elviselhetné! Nem! Őrült volt, midőn ez átkos gondolat benne támadt, és bizonyosan halála lett volna az a tudat. De most megmenekült tőle, neje által menekült meg tőle!

XIII. Az élet iskolája.

A bérlet dolga azonban nem ment olyan könnyen, mint Surányi képzelte. Az a birtok, a mi végett utra indult, már ki volt adva; másikat ment tehát nézni, több felül ajánlottak neki bérbe adandó birtokot; mert fájdalom, még mindig van hazánkban olyan ember, a ki azt hiszi, hogy mikor néhány száz holdnyi földje van, csak bérbe kell azt adni, hadd bajlódjanak vele mások, ők meg tunya tétlenségben tolják az időt, vagy test és lélekrontó mulatságokra pazarolják nem csak jövedelmöket, de elébb-utóbb vagyonukat is, ily módon vélvén becsületére válni a hazafi czimnek.

Évről évre ritkábbak lesznek az e fajta hazafiak, de azért Surányi mégis annyi példánynyal találkozott még, hogy szive mélyéig elszomorodott. És minél többet forgódott most e parlagi társaságokban, annál világossabbá lőn előtte a magyar földbirtokos nemes és egyszersmind gyümölcsöző hivatása, és annál inkább elbusult azon, hogy ő milyen fonák uton tévelyedett volt felgazdagodási vágyaival! A helyett hogy az anyaföld áldásait kifejtette volna, egy egészen idegen, előtte merőben ismertetlen világban kalandozott! Üzér lett! Mintha ehez pénz és akaratnál egyéb nem kellene! És mintha a földnek okszerü müveltetése az ahoz alaposan értő gazdát nem biztosabban vezetné ohajtott czélra az üzérkedési szédelgésnél!

Föl is tette magában, hogy ő most más életet fog kezdeni; gazda lesz ismét; bár mindig az maradt volna! De a mi elmult, elmult; nem siratni, de helyreütni kell a veszteséget és ő ezt tenni is fogja.

Igy mult el hét hét után vágyakodás és keresés közt; észre sem vette, midőn már itt volt az ősz, azaz öt hónap telt el a vidéken jártában, a nélkül, hogy csak egyszer is feljött volna Pestre; pedig mint vágyott övéi körébe! Mint sovárgott a lelke, ismét szivéhez szoritani nejét és gyermekeit, a kikről csak tőlük elszakadva tudta meg igazán, milyen pótolhatlanul vannak szivéhez nőve! De azért még sem ment vissza Pestre; utálta most e helyet, gondolni sem tudott reá borzadás nélkül. Oh nagyon sok oka volt, a miért szive a milyen nagyon vágyott övéi után, épen olyan erősen huzódott el onnan messze, minél messzebbre! Egy rész örült annak, hogy alkalmas haszonbérletet nem talált; legalább van oka, távol lennie a fővárostól.

Aztán Eszter leveleiből azt vélte olvasni, hogy jobb néki távol lenni most onnan. A jó nő persze nem mondta ezt ki igy világos szavakkal; mindössze is csak annyit irt leveleiben e tárgyat illetőleg, hogy milyen boldog lesz, ha majd ismét csendes falusi boldogságban együtt lesznek; alig várja már ezt az édes órát; de azért ne siessen a bérlettel, ne hamarkodja el a dolgot ő végette; ő tud várni, semmi baja, inkább veszit még néhány hónapot, csak aztán biztos kilátás legyen a tartós boldogságra. És e szavakból Surányi még azt is vélte ki­olvashatni, hogy neki magának is jobb, ha távol marad a fővárostól; bizonyosan rosz hirek kerengenék felőle; és valjon nem volt-e oka, tartani a rosz hirektől?

Ebben ugyan csalódott, mert Eszter egészen más okból szerette, hogy férje most távol van; az az ok nem volt egyéb olyan egy kis nő hiuságnál, a melyben épen a nagyon tiszteletre méltó nők szenvednek sokat, abban a gyöngeségben tudniillik, hogy a férj mindig szeretetre­méltó­nak találja őket, Eszter pedig azt hitte magáról, hogy az ő szépsége egy idő óta tul a rendén gyors hervadásnak indul, és jobb szerette, ha imádott férje most nem is látta.

Bizony rosz szinben is volt szegény Eszter és volt is miért; minden nap uj keserüséget hozott neki. Csak most ismerkedett meg mindazon átokkal, mely e szóban: szegénység ki van fejezve. Eddig azt hitte, hogy szegénynek lenni nem tesz egyebet, mint azt, hogy küzködni kell az anyagi gondokkal, most azt tapasztalta, hogy ez többet tesz annál, hogy ez a legna­gyobb átok; mert nem azt teszi, hogy nincs vagyona, hanem azt, hogy nincs becsülete, nincsen kéz, mely segitségre készen feléje nyulna, nincsen sziv, mely részvéttel vonzódnék hozzá, hogy erőt módot találjon sikeresen megküzdeni az anyagi gondokkal; szóval most ta­pasztalta, hogy szegénység annyit tesz napjainkban, mint kitaszitva lenni a polgári társaság­ból, mint valami bünös, mint valami megbélyegzett.

És legyen itt megengedve nekem, sírig tartó mély hálaérzetemet kinyilatkoztatnom egyik drága barátnőmnek. Néhány év előtt én is voltam olyan kétségbe ejtő állapotban, mint Eszter. Egy pár ember bukása minden vagyonunktól fosztott meg és egyszer csak ugy álltam, hogy nem tudtuk, honnan vegyük gyermekek számára a falat kenyeret.

Akkor te kerestél föl kedves Etelkám, könnyekkel szemedben és szeretettel hűséges szi­ved­ben. Mivel épen kész pénzzel nem rendelkezhettél, letetted asztalomra ékszereidet, hogy ezeken szerezzem meg a fentartásunkra szükséges összegeket. Nem volt szükségünk reájuk, Isten, mint mindig, ugy akkor is egyik kezével sujtott, a másikkal feltámasztott; segitettünk magunkon más uton; de a te nemes, áldozatkész barátságodnak köszönhetjük, hogy lelkünk föleszmélt a nagy csapástól való elkábultából; a mi örömöm az óta az életben van, mind, mind neked köszönhetem, édes hű barátném, azon egy tettednek, hogy kész voltál áldozatot hozni érettem. Nem mondhatom meg a világnak nevedet, de valahányszor reád gondolok, a hála könnyei világositják meg szemeimet és olyan édesen jól esik, lelkemnek el-elgondolkodnom jóságodon. Nem irhatom ki nevedet, de még a sirban porladozva és szivem áldozni fogja e nevet.

Oh, ha minden szerencsétlen ember csak egy ilyen szivet találna, mennyivel kevesebb volna a szegények száma a földön! Mert nem csupán a sors csapásai okozzák az elszegényedést, hanem az, hogy nincs a szerencsétlen testének lelkének miben fogódzni, hogy ismét fölegye­nesedjék.

Ej, ha csak eddig volna! De nem elég, hogy nincs föltámasztója, akár hányan vannak, a kik egyet-egyet taszitanak is még a szerencsétlenen, hogy eddig is csak tántorodván, végkép elbukjék! Vigasztaló biztatás helyett, szemrehányással tetézik, mely részvét helyett szivtelen lenézéssel sértegetik, üldözik, köszönet fejében, a miért őket Isten megverte a balsors hasonló csapásitól, a miért tovább is náluk hagyja az ő földi kincseit! Mintha ez az ő érdemök volna és nem az Isten jóvoltatól függne, hogy holnap még övéig legyen e gazdagság, avagy még szegényebbekké, még nyomorultabbakká legyenek azoknál, a kikkel olyan könyörtelenül bánnak. Vajha soha se ismernék a nyomor keserű óráit, de az élet mutatja, azért nagyon jó megemlékezni a szentirás ama szép és igaz szavairól, hogy a gazdagság nem egyéb köl­csönnél, melyet az Isten tőke gyanánt tesz le a végett, hogy az illetők a szegényeknek fizessék ki az abból járó kamatokat, és jaj annak, a ki e kamatokat hűségesen le nem rója; mert okvetlenül fel van mondva neki hitele ottan és mikor nem is sejti, elveszi tőle a tőkét és olyannak kapják, a kik eddig kamatokra voltak szorulva.

Avagy nem ugy van? Csak tekintsünk körül az életben! Nem azt tapasztaljuk-e hány olyan szegény embert nem ismerünk, a kiknek apja nagyapja uszott a kincs és gazdagságban? És viszont hány olyan duzsgazdagot nem ismerünk, a kiknek apja, nagyapja földhez ragadt szegény emberek voltak? Mind onnan volt ez, mert az illetők visszaéltek a gazdaság rendeltetésével.

Sokszor csak egy-két század mulva következik be e magosabb igazságszolgáltatás; de mi az egy-két század az emberiség életében? Nem oda fejlődött-e már az emberiség, hogy a száz évvel ezelőtt történteket olyanokul érezzük, mintha napjainkban történtek volna? Gondoljunk csak vissza, nem ugy találjuk-e, hogy az a tiz-husz év, melyet tiszta eszmélettel átéltünk, mintha csak tegnap lett volna? Érdemes-e tehát egy-két századig való gazdagság, hogy évezredekig mocsok szenyezte be nevünket!

És mégis vannak emberek, kik azt be nem látják, a kiknek drágább rövid életök a történet örökkévaló itéleténél!

Eszternek is keservesen bő alkalma nyilt, meggyőződni ez emberekről. Legkevésbbé sem fájt neki az a tudat, hogy vagyonát elvesztette. Nos aztán? mondá magában, hát szegények vagyunk-e mi azért? Nincsenek-e férjemnek is, magamnak is elég módja és képessége önönmunkásságunk után tiszteségesen fentartanunk magunkat? És van-e nemesebb czim a hasznos munkásságnál? Oh mint fog ő tehát dolgozni a férje által nyerendő uj munkakörben.

Sőt nemes munkássága be sem hagyta őt várni ez uj munka megnyiltát. Mit is tétlenkedjék ő addig! És bámulattal és szégyennel tekintett vissza azon sok időre, melyet Pesten laktában hasztalanul elvesztegetett. Pedig soha sem volt rest és mindig azt hitte, hasznosan foglalkozik! Igen ám hetekig, hónapokig elszuszmagolt egy himzet mellett, vagy felczifrászta gyermekeit hasztalan, hiuságkeltő csicsomával! Hát nem tehetett volna ő annál hasznosabbat is?

Igaz, akkor nem kellett neki a munka pénzbeli értékére gondolni, akkor gazdag volt; de épen azért nem lehetett volna ez időt mások hasznára értékesiteni?

És most kezdett lelkifurdalást érezni azon önzéseért, a melynél fogva egészen visszahuzódott az emberektől. Saját elhagyatottságából ismerte meg, hogy a gazdagnak kötelessége a szegényeknek visszaajándékozni feleslegét; mindenki abból áldozzon, a miből neki bőven jutott; az idő is épen olyan értékes, mint a pénz. Ezt az igazságot nem birta ő eddig belátni és ime - megbüntette érte az Isten: akkor átallotta szabad idejével a szegényeknek áldozni, most szegény lett, pénzzé kell tenni minden szabad óráját, a maga hasznára.

És ő örömmel veszi magára e bünhödést, mert minden bünhödés egy lépcső a javulásra. Ő tehát pénzért fog dolgozni; minden szabad idejét jövedelmező munkásságra fogja forditani, hogy abból a vagyonból, a mi még megmaradt nekik, lehetőleg kevés fogyjon a családtartásra. És milyen édes boldogságra gondolt azon pillanatra, a melyben visszatért férjének meg fogja mutatni, hogy távolléte alatt ő is keresett, nemcsak hozzá nem nyult a meglevőhez, hanem még szerzett is! És miért ne volna ez lehetséges? Összeszámlálgatta szabad óráit és kiderült, hogy naponkint négy-öt órát töltne a házon kivül, a nélkül, hogy anyai kötelességeit el kellene hanyagolnia. Gyermekei ugy is iskolába járnak, mire haza jönnek onnan, ő is itthon lehet már, távolléte alatt pedig bátran bizhatja házát cselédjére; lakása most már három szobából áll csupán, cselédje pedig hűséggel ragaszkodik hozzá, mint rendesen mikor jól és nemesitőleg bánunk e szegény teremtésekkel; miért ne igyekezzék tehát e naponkénti négy-öt órát jövedel­mezővé tenni?

A miképre nézve szintén hamar tisztában volt. Hála alapos müveltségének, sok olyan ismeretnek volt birtokában, melyeknek szükséges esetére anyagi hasznát is vehetné. Kitünően zongorázott, értett több nyelvet, jártas volt a legszükségesebb kézi munkákban; mindezen dolgokban alapos oktatást is adott már leányainak, miért ne lehetne tehát másokat is hasonló szép sikerrel ezekben oktatni?

Ez volt Eszter terve és nem kételkedett benne, hogy ez uton szép jövedelem-forrást biztosit majd magának, mert hogy foglalkozást bőven találand, arról eleve meg volt győződve. Hogy is ne? Hány jó barátnője nincs neki a fővárosban! és mind jó módnak, gyermekekkel megáldott nagy nagy rokonsággal, széles ismeretséggel dicsekvő családanyák, a kik mind részvét és örömmel sajátságévá lesznek, saját gyermekeiket oktattatván általa, vagy más családoknak ajánlván őt e czélra!

Tele a legszebb reményekkel legott hozzáfogott tehát terve valósitásához, és bizonyos nemes büszkeség töltötte el lelkét azon gondolatra, hogy ezen eltökélése által mennyivel nagyobb hasznára lesz ő mind önmagának, mind pedig a hazának, és az ezen való büszkeségénél fogva, tökéletesen hitte, hogy az ő régi jó barátnői megbocsátták neki visszavonult életét az utósó időben; a megjavult sziv bizton számolhat bocsánatra. Aztán meg a szerencsétlenségre, mely érte, is bizonyosan tekintettel lesznek azok a régi jó barátnők.

Részletesen soroltam elő mind azon okokat, melyek e nőt ez eltökélésre inditották és az érzése­ket, melyeket ez eltökélés benne keltett, és azt tudtam, nincs ez okok és érzések közt egy is, melyet olvasónőim helyesnek, szépnek és dicsérendőnek ne találnának, viszont hogy természetesnek találja azon örömöt, a melyet elhatározásán érzett. Azt is lehetne felhozni az ellen, hogy egy nő a természettől neki megszabott határok közt dolgozni, használni és magáról és családjáról gondoskodni vágyik?

Hogy mit lehetett az ellen felhozni? Eszter fájdalommal csakhamar megtudta!

Elfelejthetlen életében az a nap, midőn először kisérlette meg kedvencz tervének valósitását.

Igaz, olyan „barátnő” volt az, kivel már jó ideje nem találkozott volt, hanem azért mindig a legbensőbb szeretetet, sőt egy kis tiszteletet is tanusitott volt irányában, akárhányszor fejezte ki bámulatát iránta, a miért olyan „müvelt” és ugy sajnálta, hogy az ő szüléi nem szerezték meg neki is e „legdrágább kincsét” az életnek.

Mit ér az a három emeletes ház az X-utczában, müveltség nélkül - panaszkodék akárhányszor és szentséges arczfintorgatással fogadta föl, hogy a különb nevelésről gondoskodik leánya részére. Egyetlen egy leánya volt neki.

Most tehát, azt kereste föl legelőször Eszter, és azt kelle tapasztalnia, hogy az ő kedves barátnő, az a finom lelkü nagy bámulója egy jó félóráig kün hagyta őt ülni és várakozni az előszobában, mig bebocsátotta. Még a toilettenél van, üzente ki neki szobalányától! És mikor végre szine elé bocsátotta, olyan gőgös reátartóssággal fogadta, a hogy csak azok tudnak, kiknek egyetlen müveltségi igényök az, hogy három emeletes házuk van!

Eszternek fájóan esett ez, de nem ütődött meg rajta. Müveletlen lélektől mit is várhatni egyebet! ez volt első gondolata, csak azon csudálkozott, hogyan birt e nő olyan ügyesen, annyi ideig szinleni előtte? Ő valóban azt hitte, hogy fel tudja fogni a jó nevelés ezer áldásait! Hisz ahoz nem épen szükséges, hogy az ember maga is müvelt legyen!

Igaz, de egyről megfeletkezett a jó asszony, arról t. i. hogy a jó nevelés áldásának felfogására mindenek előtt az szükséges, hogy roszul ne legyünk nevelve, korunk és nemünk egyik nagy átka pedig, épen abban áll, hogy rosz nevelésben részesülnek leányaink. Innen a külsőségek utáni nagy kapkodás a müveltnek látszani akarás, a látszatnak a valóság föléje helyezése, a kétszinüség és álnokság az oltár előtt épugy, mint a társaséletben. Anyák! inkább semmi nevelés, mint ilyen szívrontó paródiája e szent fogalom­nak! A parlagon növekedett lélek nem olyan veszedelmes, mint az, a ki rosz álnok erényben lőn nevelve!

Eszter csak rövid ideig maradt a derék asszonyságnál; de néhány percz is elég lett volna arra, hogy a derék asszonyság igaz lelkét feltüntesse előtte. Ugy beszélt vele, mint ha már az is nagy kegyelem volna reá nézve, hogy egy ilyen asszonyság csak beszél is vele! Nem kérdezte, mi czélból jött ide, hanem annál nyomatékosabban terpeszkedett ki azon thema fölött, mennyire nem lehet mai nap egy hölgy eléggé ovatos a körökre nézve, melyeket látogat! Az ember azt hiszi, tudja Isten, milyen előkelő ez vagy amaz, aztán nehány hét vagy hó mulva kisül, hogy - koldus! Még divatos ruhája sincsen! Pedig hogy „affektálta” mindig az előkelő müveltséget!

Eszter távozott; itt tehát csalódott; de vigasztalta magát; soha sem létezett valami különös rokonszenv közte és e derék asszonyság közt. Tehát csalódott; nos mit tesz ez? A rosz után a jó következik, és ez egyen kivül még akárhány barátnője van még neki! Ezek csak más féle barátnők!

És fölkereste a másikat; ugy nevezett előkelő nő volt ez és rettenetesképen eszményi teremtés; a legfellengősebb nyelven beszélt, imádta a hajnalt, egyiránt rajongott a holdvilágos esték és a jeges kávé iránt. Egy hölgynek szokta volt mondani, tulajdonkép csak jeges kávéval szabad élni; ez eszményi. Gyermekeinek is ilyen nevelést adott; már két éves korukban ugy kellett velök „társalogni,” mint felnőtt emberekkel, a cselédeknek kisasszo­nyolni kellett őket és szórakozásul érzelgős költeményeket tanultatott meg velök, hogy jókor velök felülemelkedjenek a köznapi élet prózai légköréből.

Beléptekor exiltált sikolylyal fogadta Esztert, megcsókolta, leültette maga mellé, mély megilletődéssel tudakozódott, ha igaz-e, hogy elvesztették vagyonukat és szinpadi pathoszszal declamált egy bizonyos költeményt, a melynek az a tulajdonsága van, hogy vagy másfélezer sorból áll, a melyekben többek közt az a nagyszerü gondolat is előfordul, hogy „az elemen­tumok gyülölik az emberi kéz alkotását.” És annyira el volt ragadtatva e másfél ezer sor költészettől, hogy egészen elfeledkezett barátnőjéről, és midőn ez mégis módot talált, a költemény közepe felé előadni idejövetelének okát, hogy t. i. általa tanittassa leányait, az eszményi teremtés ujabb extaseba esvén, fölkiáltott.

- Nem, barátnőm! Azt neked nem szabad tenned és én arra segédkezet nem nyujthatok! Te magasabbra vagy teremtve, mint arra, hogy a köznapiság igájába szorittad lelkedet! Neked nem szabad alászállni az élet eszményi sphaerájából.

- De mikor ez nekem örömöm, - jegyzé meg Eszter szerényen.

- A syrének csábalakjai ezek! - kiálta föl a nő fölfelé fordított szemekkel. - Szépnek mutatják magokat csak azért, hogy hideg, vizes birodalmukba ragadjanak! Hogyan lehetne előtted szép örökké itt alant járni a földön, neked, kinek lelke egy pacsirta, mely csak az aether kék hullámaiban fürödve zengheti dicső érzelmeit!

- De mikor nekem szükségeim vannak, a melyeket ily módon - veté ellen Eszter félénken.

- Ach! ne beszélj nekem szükségekről! - kiálta föl ujra a barátnő. - Olyan kiváló lényeknek, a milyenek mi vagyunk, ki tudnak emelkedni azon köznapi fogalom járma alul, a mit anyagi szükségnek neveznek! Nappal meleg sugár, este meg a hold rezgő ezüst koszoruja, és körülöttem az enyelgő zaphirek és Flórának csók és illatból lett gyermekek, ez az, mire a mi lelkünknek szüksége van!

Eszter végre belátta, hogy itt is hiába reménykedett; ez a nő nem érti az ő lelkét; elbucsuzott tehát és egy másikhoz ment.

Ez meg merő ellentéte volt az előbbinek; nagyon nyájasan fogadta, de segiteni rajta - nem tud, mondá. Ilyen nagy szerencsétlenség után mondá, végkép szakítani kell a munkát; zongora, nyelvek csak emlékeztetnék őt arra, a mi volt, a mit veszített és azért ő azokban nem oktat­hatja; csak egy módja volna, mi által valamit kereshetne, az, ha gazdasszonynak vagy kulcsárnénak menne valamely mai házhoz; de azt sem teheti, mivel gyermekei vannak; ilyet a minélfogva legjobb, végkép lemondani az ilyen fenhéjáró tervekről és megadni magát sorsában.

A negyedik és ötödik még ennél is tovább ment; ezek vagy ájtatos lelkek voltak és az Isten akarata elleni egyenes föllázadásnak nevezték Eszter „erőlködés”-ét, visszatörekedni azon helyzetbe, a melyből egy „magasabb Gondviselés”-nek őt elmozdítani tetszett. Ha Isten azt akarta volna, hogy neki jobb dolga legyen, nem engedte volna, hogy vagyonát elveszítse; az Isten akaratában meg kell nyugodni. Gazdagnak kell lenni és szegénynek kell lenni, igy volt ez világ teremtése óta és ők nem árthatják kezöket a világ rendjét felforgató ilyen merény­letekbe!

Ismét mások, és leginkább azok, a kik több időt töltenek tükör előtt, mint gyermekeik körül, épen szemrehányásokkal fogadták. - Hogyan? - mondák - ők segitsenek neki, idejét a házon kivül elvesztegetni és magukra hagyni gyermekeit, azokat a kedves, áldott teremtéseket, a kik ugy a szivéhez vannak nőve neki? Hisz ez annyi volna, mint segédkezet nyujtani arra, hogy ez áldott lelkü, kedves teremtések a bizonyos halálé legyenek! Mikép is lehet tőlük ilyesmit kivánni?

Mások meg tárt karokkal fogadták és forró könnyeket hullattak Eszter szándékának hallatára. Milyen nemes, emelkedett és áldozatkész lélek! Ilyen eltökéllésre csak egy ilyen fönkelt szellem képes! Hanem azért - nem segithetik őt szándékában. Ők nem nézhetik, hogy egy olyan angyali teremtés a mindennapi kenyérkeresés keserves munkájával ölje magát; ők tudják, hogy az ő nemesebb élethez szokott teste ezt ki nem állja, belebetegszik, belehal és azért a milyen magasztosnak találják a szándékot, olyan határozottan kell ellenezniök a kivitelt! Hozzá való nagy szeretetőknél fogva nem lehetnek oka az ő bizonyos halálának! Gondoskodjék kenyérről a férj, nem ilyen gyöngéd női élet!

Oh is voltak olyanok is, a kik alamizsnát ajánlottak neki; adnak neki havonkint néhány forintot, mondák, gyüjtenek részére, sorolást rendeznek érdekében, csak azt ne kivánja tőlük, hogy tanitónőnek vagy minek ajánlják! Ez „derogál” nekik! Röstelik mondani, hogy nekik egy barátnőjük leczkéket ad! Ilyen önfeláldozást a barátság sem kivánhat jogszerűen!

Mások meg „finomabbak” voltak; el voltak ragadtatva elhatározásától; maguk ugyan nem vehetik igénybe fényes tehetségeit; (tartottak tőle, nehogy gyermekeik tanitónője némi-némi bizalmasságot áruljon el irányukban. Ez nagy hátrányára volna anyai, háziasszonyi és urnői tekintélyöknek!!) hanem azért legyen jó reménységgel; mert ők bizonyosan mindent el fognak követni, hogy minél több és minél hasznosabb foglalkozást szerezzenek neki; éjjel-nappal csak erre lesz most gondjuk! Ezzel elbocsátották, és a mint a szegény nő után becsukódott az ajtó, el volt felejtve igéret és biztatás, szegénység és barátság! Hogy is ne! Van is nekik idejök, bajlódni az effélékkel! Mi lesz akkor az uj ruhából! Igazán, némely nő olyan követelő, olyan gyöngédtelen! Mintha az a barátság egyértelmü volna a szolgasággal! A bizony! Még leczkét is szerezzenek neki a barátság szent nevében!

Ilyen tapasztalatokat tett a szegény Eszter; igy kellett megtanulnia, milyen kínos-keserves dolga van mai nap a szegénységnek; mint dolgozik száz meg száz érdek nem azon, hogy a roskadozót megtámaszszák, hanem azon, hogy még lejebb sülyedjen. Hiába ajánlja idejét, erejét a becsületes munkára; nem fogadják el, a mig csak arcza pirulni és szeme megszégye­nülni el nem felejtett! És könyhullatás közt mondá el magában minden ilyen fájó tapasztalat után: nem a nehéz munka, sem az egészségtelen életmód, hanem a szivtelen bánás, az erkölcsi számüzöttség tudata oka, hogy a szegény ember olyan korán a földbe kivánkozik, és a mig el kell viselnie megbélyegzett életét, hogy olyan keveset törődik a becsülettel! Mirevaló is törődnie ezzel, ha igy is, ugy is csak gőggel, lenézéssel, gyanakvó bizalmatlanság és meg­vetéssel találkozik az életben! És a mi legszomoritóbb: a nők e tekintetben keveset külön­böznek a férfiaknál!

Ilyen tapasztalatokat tett Eszter, és ettől lettek piros arczái haloványok. De azért nem sujtották le a keserü tapasztalatok; a csalódások nála csak arra szolgálnak, hogy szivébe tekintsen, felismerje tévedéseit, megjavuljon, és elejéről kezdjen. Tudta, hogy élni annyit tesz mint élvezni, élvezni annyit mint használni, pedig annyit mint dolgozni. Az a tehetségünk, melyet hasznosan nem foglalkoztatunk, az még a testnek szóba szállta előtt halálra itélve.

Ujra hozzá fogott tehát terve valósitásához, és most merőben ellenkező módot követett; nem a gazdagsághoz fordult többé, hanem a szegénységhez. Ugyanis volt neki egy régi zene­tanitója, egyike volt ez a régi világból való embereknek; fiatal korában - a mi lehetett ugy negyven évvel ezelőtt - igen gazdag volt, nagy kereskedés szállt reá örökségül, hanem mert jobban szerette kezdőt a rőfnél és a kótát a „Strázsá”-nál, még nem volt egészen harmincz éves, midőn annyira megbukott, hogy nem maradt egyebe hegedüjénél és egynéhány kótájánál, a többit mind olyan emberek vitték el, a kik azt mondták, hogy ő nekik adósuk és ember nem emlékezett ugyan reá, hogy valaha kölcsönt kapott tőlük, hanem reá hagyta, hogy adósuk, átengedte nekik nagy vagyonát, fogta hegedűjét, nyakába öltötte a világot tele a müvészet iránti rajongással és szép álmokkal. Ugy örült a szegénységnek! Most szabad, függetlenül élhet keble ideáljának, az isteni müvészetnek és majd teremt ő magának nevet és boldogságot, fényesebbet és gazdagabbat a föld minden kereskedőjénél, még Rothschildet sem véve ki!

Hóna alá vágta hegedűjét és elindult - hangversenyzőnek tán? Oh bár tette volna! De ő költő volt és annálfogva nem lehetett hangversenyző! Elindult tehát egy bizonyos külföldi városban, melyet akkor a zeneköltészet Metropolájának mondtak, elkezdett költeni zenemüve­ket, és végezte - még nem végezte; mert a jó ember még most is él; annyit annyit hányta-vetette a sors, miglen Pestre került, huszonöt év óta huzza azt a hegedűt, melynek egykor örök hűséget esküdött, azokat az álomba ringató felvonás közti teremtés előtti nótákat, havonkinti 30-40 ft. fizetésért, de azért most is az „isteni Musica” iránti ragyogó szeretettel szűztiszta szivében.

Ez a jó ember volt egykor Eszter tanitója a zeneköltésben, ezt kereste föl most, hogy legyen neki segitségére terve valósitásában. És a szegény jó öreg, a ki a maga érdekében a tehetet­lenségig szerény volt, a ki különös idegenkedéssel nem, ezt az érzést a tiszta lelkü ember nem ismeri - hanem igen is müvészi visszahuzakodással viseltetett a gazdagság iránt, most sorban járta az előkelő házakat, a melyekről képzelte, hogy neve nem lesz egészen hiretlen, és ki ne ismerte volna a szinháznak huszonöt év óta esténkinti első hegedűsét, és ki ne bizott volna a legjobb quarttekinta ajánlatában? és ki csudálkoznék tehát azon, hogy Eszternek néhány hét alatt annyi tanitási órája volt, hogy alig győzte? Hiszen a nagy városokban a véletlen és a divat viszik a főszerepeket! Hiába dicseknél a legfényesebb tehetségekkel, ha egy szerencsés véletlen nem kedvez, holtad napjáig ott járhatod a köznapiság poros országutját; mig ha „divattá” válnod sikerült, sokkal kevesebb tehetséggel, csak elegendő „routin”-nal kapóssá leszesz és rövid idő alatt neked áll a világ!!

Eszternek a véletlen az öreg muzsikus képében jött segitségére, és hogy nem sokára reá „divat”-tá is vált, azt épen azon körülménynek köszönheté, a miért első kisérlete alkalmával legtöbb barátnője hátat fordított volt neki! Amint egy-két uri ház tanitónőül fogadta, egyszerre minden sziv tuláradt a részvéttől a „jobb sorsra méltó” nő iránt, és a kik csak kevéssel azelőtt tudni sem akartak róla most maguk hivták meg természetesen csak tanitónőül gyermekeik számára; a régi bizalmasságnak örökre vége volt.

Eszter pedig meggyőződésből épugy, mint eszélyességből nem is emlékezett többé e barát­ságra; tudta, hogy neki szakítani kell a multtal, csak ugy viheti ki elhatározását sikeresen, és ez valóban nem esett neki nehezére. Oh, a kik a munka utáni fáradságot, és e fáradság gyümölcseit nem ismerik, azok nem ismerik a nyugalom édességét és az élet legkellemesb izü füszerét. A ki maga-szerezte kenyeret nem evett, az nem evett még igazán tápláló eledelt.

Hát még az a tudat, hogy becsületes keresetünk, munkásságunk által gyermekeinknek szer­zünk kenyeret, jólétet! És ettől a nagy boldogságtól a nők legnagyobb része meg van fosztva!

Azt mondják, a háztartás gátolja abban! Eszter is attól tartott eleinte, de csakhamar meg­győződött róla, hogy ez csak üres kifogás. Négy-öt órát volt ő naponkint a házon kivül elfog­lalva és azért csak olyan szép rend, csín és tisztaság uralkodtak az ő hajlékában, mint azelőtt. Pedig akkor négy cselédje volt, mig most kettővel is teljesen beérte. Az igaz, hogy akkor hét szobából állt lakása, mig most csak négyből; de ő most e négy szobában boldogabbnak érezte magát, mint akkor. Ugy tetszett most neki, mintha az a hét szoba akkor csak arra való volt, hogy több cselédet kelljen kitartani és hogy neki egész nap e cselédek után kelljen nézni. Most a kettő mellett csak olyan rend és tisztaság volt nála, mint akkor, és gyermekei is épek és egészségesek és virgonczok voltak;szem látomást nőttek és fejlődtek, hogy öröm volt reájuk nézni.

Csak egyre nem jutott ideje; a czél nélküli látogatásokra; de azt azelőtt sem igen tette volt, csupán unalommal. Az emberszólás soha sem volt sajátja.

Azzal nem azt akarom mondani, hogy Eszter nem tett látogatásokat; sőt inkább, hanem csak azt, hogy nem unalomból tette, hanem azért, mert szive vonzódott rokon keblek után; időt pedig tudott most azokra találni inkább, mint azelőtt; bármilyen különösnek tetszik ez sokak előtt, mégis ugy volt; most, hogy idejének is rendelkezhetik. De ugy vagyunk az idővel mint a pénzzel: a gazdag a feleslegre pazarolja, azért nem marad neki a szükségre, mig a ki jól gazdálkodva, minden garast számva vesz, kevesebbet költ, jobban él és minden szükséget ki tud elégiteni. A fődolog az, hogy jól és okosan osszuk be időnket és ne ide-oda kapkodva, hanem mindent idején és kedvvel tegyünk.

Én nem tudom, hogyan végezhetsz te annyi mindenfélét! Hol veszed csak az időt hozzá? - Hányszor nem hallani ezt az életben, pedig az egész igen egyszerü; az illető gazdálkodva bánik az idővel, czélszerűen kiszámítja, beosztja, ebből áll az egész.

Eszternek tehát még szabad ideje is volt, a mit látogatásokra használhatott, és használta is azt látogatásra.

Ilyen keserű tapasztalatok után, a miket elszegényedése által a barátságot illetőleg tőn, gyöngébb lelkületü nő ember- és világgyülölettel eltelve, hátrahuzódott volna az élettől, lemondva az emberi javulás reményétől, és költői ábrándnak tartván azt a jobb szert, melyet a Megváltó óta annyi ihletett lélek előre mondott.

De Eszter nem volt közönséges lélek, nem itélte el az egészet az egyesekért, a tények mellett a tényezőket is számba vette és a keserű tapasztalatok által csak a kötelességek hűségesebb teljesitésére lőn serkentve.

Most is elgondolkodott azon, mint jött, hogy annyira bizott az emberekben, és a felelet az volt: azért történt ez, mivel a legtöbb jó ember nagyobbrészt - rejtekbe vonul; beéri azzal, hogy neki magának tiszta jó öntudata, de hogy az erénynek híveket szerezzen, hogy nemes érzületeinek, nemes tetteinek nyilvánosságra hozatala által az üdvösség számára toborozzon, azt - szerénysége nem engedi.

Nemes erény a szerénység és csak valódilag emelkedett lelkek tulajdona; de vajmi sokszor összezavarjuk a fogalmakat, szerénységnek nevezvén a félénkséget és az erély­telenséget. A szerénység azt parancsolja, hogy túl ne becsüljük értékünket, hogy az érdemesbek előtt tisztelettel hátráljuk; de hogy a jó a rosz előtt visszavonuljon, hogy a nemes tettvágy a czélra tespedésnek vagy épen a káros, veszedelmes példaadásnak engedje át a tért, az nem szerénység, hanem gyávaság, nem erény, hanem vétek.

E vétkes gyávaság oka, hogy napjainkban a női erények gyakorlata nem igen terjeszkedik túl a családi kör szentélyén. Sokkal nagyobb a jó és müvelt nők száma a roszakénál; de mig a bűn és szégyen nyilvánosan üzi ártalmas mesterségét, addig a jóság rejtekbe huzódik, szerény­ségből!! De miért e szerénység a szerénytelenséggel szemben? és miért e rejtekbe vonulás az ártalmas példaadás ellenében? Mivel használnak többet? A gyáva visszahuzódás, vagy ha nemes czélok érdekében nyiltan kezet fognak egymással?

Mindezt érezte most Eszter, és bűnbánó szomorúsággal vallá be magának, hogy ő is ama megrovandó hibában szenvedett; ő is merő jóságból hibázott; visszahúzakodott tettre késztő élettől; akkor azt hitte: gyermekei, családja iránti érdekből, de most nyugodtabban gondol­kodhatik e fölött, most már tudja, hogy az nem volt más: kényelemszeretet, közöny és félénkségnél. E három syren altatta el szivében fiatalsága rajongó lelkesedését. Oh, az ember nem lehet eléggé óvatos! Ezer arcza van az ördögnek, hogy a jó törekvéseket kijátsza!

Vétkezett és bűnhődik! - füzé tovább gondolatait. - A mi balsors őt is, férjét is érte, mindezek csak azon egy forrása van: félreértette női hivatását. Az ő megtántorodása maga után vonta férje megtántorodását, elszegényedését és az utolsó idő sok keserű tapasztalatát.

- De maga után vonta javulásomat is, és azért hála Neked Istenem, hogy olyan keményen sujtottál! - rebegé minden éjjel és minden reggel uj életkedvvel fogott a napi munkához, és meg is látszott rajta az ég áldása; most már nem volt halovány és szomoru, hanem viritó és derült jókedvü; nem tele belé öt hó és háza ismét a legtiszteltebbek közé tartozott és a kik elszegényedésekor ócsárolták vagy lenézték, épen azok voltak most legtűzesebb magasztalói. Mert Eszter ezeket is meglátogatta; nagy megerőltetésébe került ez neki, de ebben is le tudta győzni a szivében felszólaló rosz indulatot; ő meg tudott bocsátani, el tudott felejteni bántalmat, ki tudott irtani szivéből minden keserü érzést azok ellen, a kik ellene vetettek. És mikor egyszer lelke emelkedett, annyi okot talált, a miért megbocsásson, és annyi édességet a megbocsátásban, hogy meg nem foghatta, mikép lehetnek haragosak, ellenségek a világon.

És elgondolkodott azon, mint van, hogy a viszálkodás átka annyira el van harapódzva köztünk? Hogy tiz család közül öt bizonyosan ellensége egymásnak? Pedig mind a tiz müveltnek, finom modorunak tartja magát!

Ha élet- és becsületbe vágó elvek választanák el őket egymástól, akkor sem volna ugyan valami dicsérendő dolog, de legalább értelme volna! De mikor legtöbb esetben a viszály oka olyan csekély, hogy egy kis engedékenység mellett legott keletkeztét el lehetne oszlatni! De nem! Inkább vitják, táplálják még, hadd nőjjön, hadd mérgesedjék el a sziv végképen! Megfoghatlan! Mintha a harag kivánatosabb volna a barátságnál, a bocsánat nem a legédesebb érzések közé tartoznék és nem épen azokból válnának a legforróbb barátnők, a kik egymásnak tiszta, szivből megbocsátottak!

„És bocsásd meg a mi vétkeinket, mikép mi is megbocsátunk ellenünk vétetteknek” - ezt mondjuk naponként és nagy buzgón várjuk is, hogy Isten meghallgatja könyörgésünket, megbocsátja vétkeinket, de mi azért nem bocsátunk meg!

Eszter nem ugy gondolkodott; nem csak meg tudott bocsátani, hanem még azt is, hogy a kinek egyszer megbocsátott, az soha sem szorult többé a bocsánatra. Soha egy szóval sem érintette a multat, soha magyarázgatásokba nem ereszkedett, és mégis javitólag, nemesitőleg hatott a lélekre. Mindenki érezte jóságát, szelidségét, nemességét, felsőségét, mindenki őt választá mintaképül, őt a szegény zongora- és nyelvmesterét!

És nemcsak lelki tulajdonokkal, de anyagi tehetségekkel is birt immár a női hivatás hűséges teljesitésére, daczára annak, hogy fáradságosan kereste kenyerét és hogy bánatok óta férje semmit sem keresett számukra.

De miként az idő, ugy a pénzre nézve is jótékony hatással volt reá nézve a szegénység: meg­tanitotta czélszerüen gazdálkodni, czélszerüen beosztani a pénzt. Mindig jótékony szivü volt, mindig örömöt talált, ha szegény emberen segithetett; de az előtt azt hitte, hogy ez csak a gazdagság kiváltsága, középsorsu ember nem élvezheti e mennyei élvezetet, mert annak nem telik, mivel jót tennie. Most azonban meggyőződött a felül, hogy az nem ugy van, csak egy kis szeretettel, egy kis részvéttel az emberiség iránt, középsorsu nő is eleget tehet ebbeli kötelességének, és részesülhet-e magasztos édességben, azt kell igazán éreznie, hogy ez kötelesség, élvezet, és csak meggondolatlanul ne hányék pénzével.

Eszternek egész évi jövedelme most nem tett többet két ezer forintnál; ebből kellett magát, három gyermekét eltartani, mindennel ellátni; ebből kellett 300 frtot házbért, 160 frtot két cselédnek fizetnie, maradt tehát 1500 frt. és hányan vannak a kik lehetetlenségnek tartják, ennyi jövedelemmel egész tiszteségesen a fővárosban megélni! Hisz kisvárosban is csak szegényesen, ugyancsak meghuzva magát jöhet ki egy ilyen család annyi jövedelemmel! - mondják.

Pedig Eszter nemcsak kijött vele, de még ez ezerötszáz forint öt százalékát irodalmi ésjótékony czélokra forditotta! Az az öt százalék pedig évenkint 7 hetvenöt forintot tett! És - becsület szavamra, ez nem költött, hanem valósággal megtörtént dolog! És a hetvenöt forintot ugy osztotta be, hogy 35 frtot az irodalomra, a többi negyvenet pedig szegények és jótékony czélok segélyezésére forditotta.

Hogyan volt ez lehetséges? bizonyosan szegényesen, és magát meghuzva élt! - mondják tán. Magát meghuzta, igen, de szegényesen épen nem! Mindene volt e családnak, a mire csak szüksége volt, kényelem is annyi, a mennyit a szükség megkivánt; csak a fölöslegre nem költött semmit, arra soha sem volna szabad jutni, még gazdag embernek sem. A felesleg soha sem a miénk, hanem a hazáé, az emberiségé, a szellemé és a szegényeké. Ezektől vettük, ezeknek kell visszaadnunk.

Hanem az is igaz, hogy a hány ember, annyiféleképen értelmezik e szót; felesleg, és a mi az egyiknek az, az a másiknak szükség, vagy legfölebb kényelem.

Hogyan lehetne tehát igazságos határvonalt huzni arra nézve, hol végződik a szükség és hol kezdődik a felesleg?

A legegyszerübb módon; csak Eszter példáját kell követni; ő pedig ekkép tőn: összeszámitotta évi jövedelmét, abból lehuzta előbb az első, aztán a másodrendü kiadásokat; első rendüek a ház- és cselédbér, a konyhára való, a tüzelő, a szükséges ruhanemüek és az irodalom és jótékonysági öt százalék; ez tett ezer kétszáz forintot, maradt tehát még haszon száz forint a kényelemre, és egyéb előre nem látható kiadásokra.

Hanem az is igaz, hogy a konyhára csak nyoczszáz, ruházatra pedig csak kétszáz forintot költött. De ez elég is volt; maga is, gyermekei is viritó egészségben voltak, és ruházatuk is mindig annyi volt és olyan, hogy bármely müvelt társaságban megjelenhettek.

És bárki próbálja követni Eszter példáját, meg fog győződni, hogy e példa a mint egy felül könnyen kivihető, ugy más felül nagyon üdvös; csak annyiból áll az egész, hogy sohaseköltsünk vaktában, hanem számitsuk ki, mire mennyit lehet forditanunk, és ne feledjük ki a szellemi és lelki szükségeket sem, akkor mindenre telik!

Sokan követték már azóta Eszter példáját, és egyik sem bánta meg. Fiatal leánykák csak olyan kedvesek voltak az egyszerü szövetű öltönyökben, mint a drágákban, a családanyák pedig, oh azok még elébb tapasztalták ez életmódnak testre lélekre, házra és családra egyiránt áldásos következményeit és még most is áldják a perczet, mely őket e nő közelebb hozta.

XIV. Jutalom

Hat hónap telt el igy; Eszter ugy beleélte magát, mintha soha más nem lett volna; most már ohajtotta férje visszaérkeztét, de Surányi még mindig vonakodott azt teljesiteni; még mindig nem talált haszonbérletet, a fővárosba pedig csak akkor tudna nyugodt lélekkel visszatérni, ha a Dengelegi-féle ügy már rendben volna, - irá nejének, és mindenik levélben ujra kérte, tudakozódjék Rót Salamonnál, sürgesse az ügy elintézését; mert addig neki nem lehet nyugta! igaz, Rót biztositotta, hogy az ő neve nem fog előfordulni e csunya ügyben, de ő nem bizik többé az üzérek szavában; csak azért mondta azt akkor ez az üzér, hogy kézhezkeritse a birtokát, ezen majd kielégiti magát saját követelési erejéig, aztán bánja is ő, mi történik a dologban, átengedi nevét a többi hitelezőnek, a gyalázatnak! Ismeri ő már ez embereket.

És Eszter semmi megnyugtatót nem tudott neki irni ez ügyben; valahányszor elment Róthoz, ez csak annyit mondott neki, hogy legyen nyugodt, és mindannyiszor ujra kérte, ne fáradjon hozzá, majd értesiti, mikor az ügy be lesz fejezve; férje neve semmi esetre nem lesz terhelve benne, százszor is csak ezt mondta neki, hogy a szegény nő végre maga is átalt már hozzá menni.

Tudja Isten, mikor láthatja férjét, - tépelődött, midőn hat hó is eltelt és Dengelegi csődügye még mindig nem volt elintézve. - Évekig elhuzódhatik az ilyen dolog. Nemcsak a türelem, de az élet fonala is tizszer elszakadhat, mig ilyen ügy rendbe lesz hozva!

Ez a gondolat kínosabban esett neki vagyona elvesztésénél, és már-már csüggedni kezdett maga is, midőn egyik téli este, midőn tanitásait végezve, haza érkezett, egy valóban nem várt vendéget talált házánál, Rót Salamon volt e vendég, a maga egész rokonszenvetlen valóságában.

Eszter azonban minden rokonszenvetlensége daczára véghetetlen megörült e látogatásnak; alig vett magának annyi időt, hogy mint máskor rendesen tenni szokta, gyermekeit meg­csókolja. Egy olyan gondolata jött e férfit megpillantván, a mi most édesebb volt neki gyermeke csókjánál; az a gondolata, hogy nem sokára viszont látja imádott férjét. Ez ember megjelenése támasztotta lelkében ez édes gondolatot.

Alig tudott tőle bocsánatot kérni, hogy várakoztatta; még a felöltőit sem tette le, ugy fölöltőstől, kalapostól ült melléje és kérte, mondaná meg neki idejövetele okát.

Az üzér azonban nem sietett annyira a felelettel, hanem elkezdte neki elébb körülményesen beszélni, mennyi baja volt neki azt a sok hitelezőt távol tartani; mennyit kellett ennek is, annak is igérni követelése fejében; és hogy a követelések minden lealkudások után is még igen tisztességes összegecskét tesznek.

- E szerint? - kérdé Eszter kínos aggodalommal.

- E szerint eljöttem, hogy kegyednek visszaadjam azt az irást, melynél fogva kegyed engem e jószág tulajdonosává tett! - mondá az üzér, a maga száraz, éretlen modorában.

- De uram! - kiáltá a nő, elrémülve. - Hisz ön biztositott engem, hogy a hitelezőkkel -

- Ne szóljon nagysád semmit a hitelezőkről - viszonzá neki Rót. - Bánja is nagysád a hitelezőket! Nagyság nevére van átalirva a birtok, az adós pedig nagysád férje.

- De hát nem mondtam-e, hogy nekem férjem becsülete! - vága szavába Eszter ingerülten; de Rót nem hagyta tovább beszélni.

- Én valóban ugy értettem akkor a dolgot, hogy nagysád a hitelezők alkalmatlankodásaitól akar szabadulni! - mondá ravasz mosolylyal, a mi épen nem emelte arcza bájait.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdé a nő.

- Azt, nagyságos asszony, hogy én elnémitottam hitelezőit, és most szépen beleülhet jószágába, - felelé az üzér.

- Soha! - kiáltá a nő megbotránkozva, és az üzérhez fordulva, nyugodt méltósággal folytatá:

- Mivel adtam önnek okot, hogy felőlem igy vélekedjék? És miért vélekedik ön roszabbul férjemről, mint én önfelől gondolkodtam?

- Most meg én mondom nagysádnak, hogy: mit akar ezzel mondani? - válaszolá az üzér.

- Oh, ön nagyon jól ért engem! - mondá Eszter izgatottan. - Ön tudja, hogy én ez irást többé el nem fogadhatom!

- És valjon miért nem? - kérdé az üzér.

- Azért, mert én a hitelezőket nem tudom kielégiteni.

- De mikor mondom, hogy én a hitelezőket elnémítottam! - veté ellen az üzér.

- Elnémitotta? Hogy értsem e szót?! - kérdé a nő, kinek már a feje kezdett kábulni a sok ide-oda beszédtől.

- No látja nagysád, - válaszola az üzér, - azt mindjárt kellett volna kérdeznie; akkor én mindjárt megmondhattam volna, hogy a hitelezők ki vannak elégitve, ki vannak fizetve. Avagy azt hitte nagysád, hogy egy hitelezőt mással is ki lehet elégiteni, mint pénzzel? - tevé hozzá nevetve:

- Ki vannak elégitve? kifizetve? És ki által? - kérdé a nő álmélkodva.

- Hát valjon ki más által, mint én általam? - kérdé viszont a férfi jókedvüen. - Mikor a nagyságos asszony nekem ez irást általadta, mindjárt erősen állt bennem a határozat, hogy teszek, a mit tehetek; eleinte azonban semmit sem tehettem; a hitelezők keményen tartották magukat, akartam nekik adni huszonötöt, kértek tőlem ötvenet, értettek alatta negyvent, igértem nekik harminczat, megegyeztünk tehát harminczötben, hogy is ne! ők tudták, hogy a jószág az én kezemben van, legjobb esetben tehát perre kerül a dolog, a peres ötvennél pedig mindig többet ér a bizonyos harminczöt, igy szabadultunk a bajból!

Ugy látszott az üzér igen jól mulatott e beszéd alatt, különben lehetetlen lett volna észre nem vennie Eszter tétovázó tekintetét és arczának fokonkénti elhalaványodását.

- Ha jól értettem, ön kifizette az adósságokat? - mondá tehát a nő, midőn végre, szóhoz juthatott.

- Félig az adósságot, félig az adósokat! - viszonzá az üzér nevetve.

- És most mi csak önnek tartozunk? - folytatá a nő, és aggodalma lassanként örömmé vált.

- Igen is, nagyságos asszony, nekem tartoznak, azért jöttem ide én, azért adtam által kegyednek ez irást! - felele az üzér komolyan.

- És mivel tartozunk mi kegyednek? - kérdé Eszter, remegő kézzel nyulva az irás után.

- Azt nem mondhatom még egész bizonyossággal. Előbb ki kell vonnom belőle két összeget, a mivel én kegyednek tartozom.

- Kegyed? nekem? - kérdé a nő csudálkozva.

- Igenis nagyságos asszony! - felelé az üzér, növekedő komolysággal. - Az egyiket még kicsi leány korában egy öreg asszonynak kölcsönzött, a mely öreg asszony az én édes anyám volt; a másik összeg pedig - no azt még épen nem tudom kivonni, olyan nagy, - csak azt mondhatom, hogy még élek, nem fogom elfelejteni, a mit a nagyságos asszony velem tett! - és az öreg, száraz, fonnyadt arczán két nehéz könnycsepp gördült alá.

Eszter hovatovább nagyobb zavarba jött.

- Valóban nem értem önt, Rót ur! - Nekem kellene köszönetet - mondá tehát, mélyen meg­illetődve.

- Meghiszem, hogy a nagyságos asszony nem ért engem; annál jobban értem én magamat! Mit is tett a nagyságos asszony? semmit? És mégis sokat! Semmiből teremtette Isten a világot és ilyen isten volt nekem a nagyságos asszony: egy világot teremtett abban, egy oly világot, melyről én azt hittem, hogy végkép el van már pusztitva: megtanitotta ujra szeretni az embereket; és mi által? az által, hogy egy kis becsületet tételezett föl rólam! Csak az által tudtam meg, hogy csakugyan van is még bennem egy kis becsület és a tudat egyszerre sokkal, de sokkal büszkébbé tett, mint évek óta a gazdagság tudata! Ezt a jóságát én soha sem tudom a nagyságos asszonynak megfizetni! - mondá az öreg, mély megilletődéssel.

- Oh ne beszéljen igy Rót ur! Ön - utasitá vissza Eszter e magasztalásokat. De az öreg hévvel vágott szavába.

- Mit? Ne beszéljek! Az egész világnak elbeszélem! Megmondom az egész világnak, hogy én husz év óta nem ismertem egyéb vágyat a pénzvágynál és nem tapasztaltam egyéb szeretetet az önszeretetnél! Oh mert higyje meg nagyságos asszony, az emberek nagyon roszul bánnak mivelünk! A ki szeretne is jó lenni közülünk, nem lehet; a sok szégyen és piszoktól, a mit kicsitől vénségünkig reánk dobnak, a szégyentől a mivel szivünket elmérgesitik. Igy éltem én ötven évig. Ötven év mulva aztán eljött hozzám a nagyságos asszony és azt mondta nekem: Rót Salamon, én tudom, hogy neked szived van, te tudsz ugy érezni, mint én, és ugy szeretni mint én; én pedig jó igazán becsülöm az embereket, és ennélfogva téged is becsüllek; azért jöttem hozzád, hogy segits rajtam! Ezt mondta nekem a nagyságos asszony!

- Én? Dehogy mondtam! - tiltakozék a nő; egyre növekedő csudálkozással.

- Nem mondta? - vága szavába ujra a férfi! - No, ha nem mondta, hát gondolta! Bizonyosan tudom, hogy gondolta! Annál fogva segitettem a nagyságos asszonyon! Harminczötezer forinttal tartozik nekem a nagyságos asszony, ez az egész!

- De kérem, Rót ur! - kiáltá Eszter. - Hisz én tudom, hogy százezer! - De az üzér ujra szavába vágott.

- Bocsásson meg a nagyságos asszony, de biz azt roszul tudja! És tekintetes férje ura szintén roszul tudja. Átalában figyelmeztetem tekintetes férje urát, hagyjon fel a pénzüzletekkel! Ez nem neki való. Ahoz több kell a jó akaratnál, ahoz rosz akarat is kell. Én elhiszem, hogy meg akar gazdagodni; de a pénzüzletkedésnél nem fog meggazdagodni. Azért, hogy Dengelegi Ferencz megszökött, van még több Dengelegi az országban. Ha meg akar gazdagodni, maradjon a gazdaságnál, müvelje jól földeit, ügyeljen a jószágára, legyen jó, azaz takarékos gazda, és bizonyosan meggazdagszik, holott a pénzüzletek által bizonyosan mások gazdagod­nak meg utána.

- Köszönöm a jó tanácsot, édes Rót ur! - felelé Eszter. - Férjem nevében köszönöm, és bizonyosan követni is fogják.

- Igy jó lesz minden, azért én most ajánlom magamat nagyságos asszony és ha valamiben szolgálatjára lehetek, tudja már a lakásomat - mondá az öreg, kalapja után nyulva.

De Eszter nem engedte még távozni.

- Maradjon még Rót ur! Oh maradjon még! Hadd térjek magamhoz! Hadd legalább tudjam, mennyire le vagyok kötelezve, - mondá, kezénél fogva az öreget.

- Hogy mennyivel tartozik a nagyságos asszony? - viszonzá az üzér vidámon. - Mondtam már harminczezer forinttal! Irás nem kell róla. Azt nem veszek. A nagyságos asszony sem vett tőlem, mikor a birtokot becsületemre bizta. Higyje meg nagyságos asszony, hogy én azt soha sem fogom elfelejteni - és midőn látá, hogy e nő szemében könnyek gyülnek, ujra tréfálko­zásra forditotta a beszédet.

- Higyje meg, soha sem nevettem annyit, mint mikor a dolgot tisztába hoztam. Nagy mulatság volt nekem, a sok hitelezőt kifizetni. Nagyon jól is kifizettem őket. Apró pénzzel! Azt mondtam nekik: a jószág az enyim, Surányinak, azaz hogy tekintetes Surányi Albertnek semmije sincs, mind enyém az ő birtoka, de én nem akarom a ti káratokat és kifizetlek benneteket; mit kivántok tehát? - Mondták, hogy százhusz ezer forintot, annyi a tartozás; tudom, mondám én, de nem azt kérdeztem, hanem azt, mennyiben van nektek az a százhusz ezer forint? Erre ők természetesen hallgattak. De én tovább beszéltem. Ti nem tudjátok hogy mennyiben van? nem tesz semmit; tudom én; annak a százhusz ezer forintnak a felét Dengelegin nyertétek vissza, a kivel évek óta egy kézre játsztatok, és ki igazi befektetőtök; marad tehát hatvan ezer forint; hatvan ezer forint követelés egy olyan ember irányában, kinek semmije sincs, annyi, mint száz ezer semmi, nos megelégedtek harmincz ezer forinttal? No persze, hogy megelégedtek! No csak ne huzza össze a homlokát nagyságos asszony; ez nem csalás; ezek az emberek harmincz ezer forintot sem adtak ki e dologban; még mindig negé­deségben vannak; érteni kell ehez: azért mondom, hogy tekintetes férje ura ne folytasson pénz­üzleteket, ahoz tudomány kell! Azok az emberek persze most azt mondják, hogy meg­csaltam őket, kijátsztam őket, csak a magam zsebére dolgoztam; de a nagyságos asszony legjobban tudja, hogy az nem ugy van, és az nekem elég. Azok az emberek csak hadd tartsa­nak engem csalónak, én azért mégis soha sem éreztem még magam olyan boldognak, mint most.

- Oh, hát még én! - fakadt ki a nő.

- A nagyságos asszony majd csak ezután fogja magát boldognak érezni, mikor majd férje szorgalma által egy kis paradicsommá válik a birtoka. Meglássa olyan könnyen fogja nekem tiz év alatt visszafizetni azt a harmincz ezer forintot, hogy nem is érzi. Mert azt kikötöm magamnak, hogy tiz évig benne kell hagyni az én pénzemet, erről évre törlesztenek belőle 4000 frtot, az öt év az én hasznom lesz; no lássa, hogy nem érdemlek köszönetet! - mondá, azzal kisietett a szobából. Eszter alig birta az ajtót kizárni.

XV. Vége.

Kevés mondandóm van már, Surányi visszatért jószágára; a harmincz ezer forintot, a mit Eszter az eladott ékszerek és butorok árában kapott, belefektette a gazdaságba és nem is kellett tizenöt év, hogy Rót Salamon ki volt fizetve. Surányi belátta, hogy a kinek birtoka van a hazában, annak nincsen szüksége kétes jellemű pénzüzletekbe bocsátkozni; megadja e jóságos föld a szorgalom jutalmát, csak gazdálkodni tudjunk. Igaz vannak inséges évek is, de a jó gazda azokat is kiállja, ha az áldásos esztendőkben okosan tud élni.

Az okosan élésre pedig Esztert vette például. Ismerjük már e nő lelkét; nem szükség tehát mondanom, mi volt ő gyermekeinek, mi környezetének, a haza és az emberiségnek. Vajha minél többen követölhetnék példáját, akkor minden városunkban volna jótékony nő­egye­sület,cselédek menhelye, irodalmunk és müvészetünk szintén virág­za­nának és gyümölcsöznének, és volna mindenek felett olyan családi- és társas életünk, a minő kell, hogy az ember megnyugvást találjon a jelenben és boldogsággal gondoljon a jövőre.

Eszter előtt világos volt a nő magasztos hivatása és élt is annak halála óráig. Nemtője volt férjének a megkisértetések válságos óráiban; és ez imádta őt érte késő öregségébe ugy, mint fiatal korában, az erény példája volt gyermekeinek, és ezek hü szeretettel hálálták meg erényét; szeretettel vonzotta magához a jókat, és jutalma az volt, hogy a gyöngék erősekké, a roszak pedig jókká lőnek általa; örömest osztotta meg feleslegét a szűkölködőkkel, ez tette jó gazdasszonynyá, sorsával megelégedetté, öntudata által boldoggá; támogatta és bátoritotta a nemes czélu intézeteket, ez hozta meg neki a kitüntetések legfényesbbikét: a köztiszteletet és végre erejéhez képest a szellemi fejlődés előmozditására, és jutalma lőn, hogy hetven éves korában is fiatal volt a lelke, és keresve keresték társaságát; a lélek fiatalsága az arcznak is mind végig megtartotta vonzó nemességét; mert igazán ruttá csak a müvelet­len­ségbőlszármazó féktelen indulatok teszik az embereket; müvelt nő arczán csak az öregség sző redőket, ezek vonzók és tiszteletregerjesztők; - szóval a mi boldogságban nő, csak részesülhet, az mind kijutott Eszternek e földön és mind ezek azért, mert igazán és nemesen szeretett. Vajha minél többen követnők példáját.