A bemutatás.

A bécsi Schweizer-Hof előtt, melynek sötét külseje nagyon emlékeztet épittetője, II. Ferdinánd császár jellemére, nehéz, hatlovas hintó állt meg. Ezreket érő lovai ezüsttel pazarul elöntött magyar lószerszámba voltak bujtatva: a bal felől lévő fekete sárkányok hátán egy-egy fullajtár ült, XIV. Lajos korabeli gazdag viseletben, fehér czopffal és annak tetején ezüsttől ragyogó felcsapott háromszögü kalapban.

- Az öreg palatinus - hangzott végig a lépcsőházban s a lépcsőkön, fel egész a királyné termeibe vezető ajtóig; és a roppant aranyos bundában nyakig elvesző kapus, pofoncsapott kalapjával és kétfejü sastól ékes nagy botjával mély hajlongással lépett a hintó ajtajához, melyben csakugyan az ősz nádor, Pálffy János tiszteletreméltó alakja lépett elő.

Az öreg nádor, 70 éve daczára, elég könnyedén szállt ki hintójából; igénybe sem véve a császári kapus segitségre nyujtott kezét. Szemei még ifju tüzben fénylettek ősz pillái alól és uradalmat érő öltözete ruganyosaknak látszó tagokat fedezett.

Az ősz nádor után az első ülésből ritka szépségü 19-20 éves ifju lépett ki; olyszerü ellentétet képezvén az agg nádorral, mint a százados tölgy mellett fakadó tavaszi virág. Termetében és büszke, nyilt tekintetére hasonlitott Raphael Mihály angyalához: erősfényü nagy fekete szemei a reá tekintőt azonnal meghóditák; mig barnapiros, tojásdad arcza, most serkedő finom fekete bajuszával, oly kellemes jelenséggé tette, hogy a tündérregék hősének is könnyen bevált volna bármily királyleány képzeletében.

Füszinzöld dolmány és hattyuprémes meggyszin bársony-mente övezte e szép ifju alakot; azokkal a finom müvü zománczos ékszerekkel, melyek már századok óta szállnak atyáról fiura, s melyeknél nehezen tudjuk elhatározni, a befoglalt nemes kövek értéke nagyobb-e, vagy a reájok forditott filigran-müvészeté. Az ifju öltözetén nem volt zsinór és paszománt; minden disz nemes érczből volt azon; sáraranyból, melynek rozsdája is zománcz. Az egész egyöntetü készletet a nyusztos kalpagán lévő gyémántos forgótól - a mente- és kardkötőn át - az utolsó sarkantyuig valamelyik gazdag őse viselhette dicső Mátyás király idejében.

Az agg nádor nehéz ősi kardjára támaszkodva haladt fel a jól ismert főlépcső futószőnyegén, melynek két oldalán az udvari lakájok hosszu sora hajlott meg előtte. A főajtónál alsóbb rendü tisztek csoportja tisztelgett neki s a kedvencz aranysárga szint viselő udvari ajtónállók tárták szét a külső ajtók szárnyait.

A fiatal ember, ki a nagy urral jött, tiszteletteljes távolban és talán a szokatlanság miatt, kissé kihevült arczczal, kisérte az előtte menő nádort.

Az előtermekben, a kor szokása szerint, épen nem voltak halmozva a butorok.

Csakis két tárgy van, mely e termek fényét emeli: az oldalfalakra alkalmazott óriási kép­szőnyegek, melyek többnyire nagyszerü csataképeket ábrázolnak és a nagy függő kristály-csillárok, melyeknek ezer meg ezer metszett üveg-függőcskéi a szivárvány minden szinében ragyognak, s melyek épen e korban kezdettek nagy divatba jönni.

Három ily előtermen mentek az ujonjöttek keresztül, melyek mindenikében különböző rendü és rangu várakozók és udvari szolgák ültek és álltak; azonban az ősz nádor közeledtére, mintegy önkénytelenül üdvözletre hajták meg magokat. Végre a negyedik terem ajtajához értek, mely előtt két felől két ritka szépségü és magasságu férfiu állott.

Mindenik magasabb volt egy ölnél és a jobbról álló barna ifju oly váll- és izomfejlettséggel, mely a virágzás pontján álló görög szobrászat remek férfialakjaira emlékeztetett; de a balról álló sem sokkal maradt vissza társa mögött: és ha valamivel kevesebb mutatkozott nála az erő kifejezéséből, annál több jutott részére egy adonisi eszménykép szépségéből.

A jobbról álló valamivel idősebb, 26-27 éves lehetett, olajbarna arczczal és a magyar jelleg leg­erősebb vonásaival, melyeket fekete fényes bajusza és szemöldöke mintaszerüvé egészi­tette ki. Szemei égtek és égettek, mintha a fekete csillag háta mögött villám tüze égne és ajkai körül az a nyugalmas és jóakaró mosoly lebegett, mely a valódi férfias erővel legtöbbször természetszerüleg párosulni szokott.

Valamivel lágyabb és megnyerőbb volt a jobbról álló fiatalabb ifju arczának kifejezése; és nefelejtskék szemeiből valami méla költői borongás látszott elősugározni; mig női fehérségü arczát rózsapir önté el, melyhez kellemes ellentétül szolgált a fehér hajporos paróka és még nagyobbal a vékony fekete bajusz és szemöldök! Mindkét ifju emberen a nem rég alapitott magyar királyi testőrség pompás öltözete fénylett.

Ez öltözet egész szabása még a hajdani magyar dicsőség korára emlékeztetett; csak a szalaggal boncsokba kötött fehér paróka látszott hódolni az uj franczia divatnak.

Midőn a két testőr az ősz nádor belépését észrevette, eddig hanyagul karjukra fektetett fényes magyar kardjokat csipőjökhöz nyomták és sarkantyuikat összependitve, katonai állásba helyez­kedtek.

Az agg nádor a két testőr láttára megállt a terem közepén s látható gyönyörrel legeltette rajtok szemeit.

- Nos, gyermekeim, hogy vagytok? - kérdi szeretetteljes hangon. - Látom, az egészségben nincs hiba; olyanok vagytok, mint egy-egy szál virág.

- Köszönjük excellencziád grácziáját - mondja a barna testőr - Istennek hála, semmi bajunk nincsen.

- Nézd, öcsém - mond a nádor a vele jött ifjuhoz visszafordulva - olyan szerencsés vagy, hogy elsőben is ő felsége magyar gárdájának s mondhatom, az egész magyar nemzetnek két leg­jelesebb ifját látod magad előtt. Ez a magyar Herkules itt, Bessenyei György, a szabolcsi Bessenyeiek hires hadából, ki vitézi virtusai mellett a muzsákat sem hanyagolja el. Ez az Adonis pedig - mond, a másik testőrre mutatva - Barcsay Ábrahám, az egykori erdélyi fejedelem utóda, kiről maga az udvar fiatalsága és dámái sem tudják elhatározni, hogy férfiui szépségének hódoljanak-e, vagy lángeszének?

- Kegyelmességed megpirit bennünket meg nem érdemelt magasztalásával - mondja a szerény Barcsay Ábrahám.

- A virtus, ha az együgyü középszerüség álarczája alá buvik, hasonlit a gyémánthoz, mely annál fényesebb, minél kisebb becsü érczbe van foglalva. Ez itt - folytatja a vele jött ifjuhoz fordulva - a feleségem kis öcscse, József, ez idő szerint az utolsó gróf Czobor. Most szándékozom őt ő felségének, a mi adorált királynőnknek bemutatni; és örvendek, hogy alkalmam akadt reá, e tapasztalatlan ifjut egyuttal barátságtokba is ajánlani. Kérlek, ne vonjátok meg azt tőle; mert tapasztalástok és széles ismereteitek e jóakaratu, de még járatlan ifjunak nagy hasznára válhatik.

- Nekünk lesz szerencse - mondja Bessenyei - ha az ifju gróf ur nem veti meg barátságunkat.

Az ifju Czobor meghajtá magát s a nádor lassubb hangon kérdi:

- Bent találom-e ő felségét?

- Épen kegyelmességedet várja, mondja Barcsay.

A nádor előrelépett s a következő pillanatban megnyiltak az aranyos szárnyajtók, mire mind ő, mind az ifju Czobor beléptek és az akkori udvari szokás szerint, háromszoros meghajlással közeledtek a trón felé, melyen Magyarország királynője, Mária Terézia állott.

A királynő ekkor volt élete legszebb virágjában; még alig lehetett 40 éves s egész alkatán a női szépségnek viruló teljessége tetőpontját érte el a nélkül, hogy legkisebb tulteltségre, vagy hanyatlásra mutatna. Arczában és termetében egyaránt királynő volt; s ilyenül akkor is föl lehetett ismerni, ha fényes udvara körében legegyszerübben jelent meg. Magas és értelmet kifejező homloka, vidáman tündöklő kék szemei, szabályos, tojásdad arcza és jóságot kifejező, kissé teli ajkai bámulatosan megnyerő összhangot képeztek.

Midőn a királynő a belépő nádort megpillantá, azonnal leszállt a biboros trónemelvényről, melyen kihallgatásait - többnyire állva - adni szokta s mindkét kezét előre nyujtva, felkiáltott:

- Ah, édes atyám, Pálffy, ez valóban kedves nap! már régen nem láttuk önt![1]

(E felkiáltás természetesen német nyelven történt, valamint minden hivatalos szóbeli érintke­zés, különben a társalgási nyelv az udvarnál inkább a franczia volt.)

- Felséges asszonyom - felelt mély meghajlással az ősz nádor, a királynénak feléje nyujtott kezét jobbjában tartva - elhiheti felséged, hogy az udvarnál és felséged előtt megjelenhetni nekem legnagyobb öröm: csakhogy elmultak azok a régi szép idők, midőn Pozsonyban paripára pattantam és meg sem állottam Bécsig!... Engedje meg, felséged, hogy egy családi fogadást töltsek be és bemutassam felséged előtt sógoromnak, Czobor Márknak, egyetlen fiát, a most már mind atyáról, mind anyáról árva gróf Czobor Józsefet. Atyjának, a sok üldözést szenvedett és felségtekhez mégis mindvégig ritka hüséggel ragaszkodó sógoromnak, halálos ágyánál igértem meg, hogy fiát, midőn a felséged nevét viselő tanintézetből kikerül, szemé­lyesen fogom felséged kegyeibe ajánlani. Anyjának, Lichtenstein herczegnőnek, szintén meg­igértem, hogy József fiát fiamként fogom tekinteni.

- No lám - mondja a királynő - hiszen akkor, ha kegyelmed fiává fogadta, tulajdonképen testvérem, mert én meg az ön leánya vagyok. Jőjjön közelebb, ifju ember - mondja az ifju Czoborhoz fordulva és kezét kézcsókra eléje nyujtva, melyet az hódolatteljesen és féltérdre borulva fogadott el.

- No lám, külsőleg igen csinos - folytatja kegygyel Mária Terézia - reméljük, hogy iskoláit is jól végezte?

- Mindenből kitünő volt, felséges asszonyom - mondja a nádor; miközben az ifju Czobor térdéről fölkelve, az ajtó közelébe visszavonult.

Ezután halkabban beszéltek együtt a királyné és kedvencz nádora.

- És minő különben a conduitja? - tudakozódik a királynő - remélem buzgó katholikus?

- Sohase volt panasz reá - mond a nádor lassu hangon; de fájdalom, atyjától, szegény sógo­romtól, annak két jellemző sajátságát örökölte: vérmes természetét, mely, ha valamely eszmét megragad, annak valósitását sohasem tartja lehetetlennek és bizonyos tulvitt nagylelküséget szemben barátaival, ismerőivel, sőt idegenekkel is, mely nem egyszer pazar bőkezüségre ragadja.

- Ilyesmivel minket is gyakran vádolnak - mond a királyné elkomolyodva - azért e hiba könnyen bocsánatot nyer részünkről. Csakhogy azután van-e a fiatal urnak módja az ilyes nagylelküsködésre?

- Annak daczára, hogy atyja javaiból sokat elprédált: az egyetlen fiunak még mindig oly nagy öröke van, hogy jövedelmét évenkint bátran tehetni egy millió forintra.

- Nem tudom - mond mosolyogva a királyné - nem gazdagabb-e, mint mi; mert a mi jószá­gainkból nem mindig foly be ennyi. Ha ily gazdag, csak nagylelküsködjék: miből élnének a szegény emberek, ha a gazdagok nem pazarolnának? A fiatal embernek e vagyonossága nagyon könnyüvé teszi azt az anyai gondoskodást, melyet önnek, kedves atyámnak ajánlata folytán elhatároztam. A fiatal Czobor grófnak módjában fog állani, hogy állandóan az udvar körében maradjon. Még ma kiállittatjuk okmányát, mint belső kamarásunknak és majd ha hajlamait és tehetségeit kiismerjük, módunkban lesz őt, azoknak megfelelő állásra alkalmazni.

- Ha volna még egy kis hely szivemben, - felel meghajlással az ősz nádor, - mely nem a felséged iránti hálával van eltelve: ez ujabb kegyessége felségednek ezt is betöltené.

- Ön, atyám, agg kora daczára, még mindig a régi udvarias lovag - mondja mosolyogva a királynő. Czobor gróf - folytatá az ifjuhoz fordulva, ön e naptól kezdve belső kamarásunk, kit mind én, mind gyermekeim, nagy örömmel fogunk szemlélni körünkben.

A fiatal Czobor ismét előlépett és látható megindulással csókolta meg a királynő kezét.

- A legkedvezőbb órában érkeztek önök, - mondja ezután Mária Terézia - a gyermekeknek épen tánczleczkéjök van, melyben az udvar előkelőbb ifju urai és hölgyei is részt vesznek és nekem örömömre fog szolgálni, hogy az ifju Czobor grófot azonnal bevezessem e vidám társaságba.

- Ezzel csak tetézi felséged irántunk tanusitott határtalan grácziáját, - mondja fejhajtva az ősz nádor.

- A bemutatás hamar megtörténik és Czobort majd ott hagyjuk; magunk pedig visszatérünk; mert önnel kedves atyám Pálffy, még sok beszélni valónk van; és különben is, mint tudjuk, sokan várnak még kihallgatásra.

A királynő megindult a belső termek felé, melynek ajtai a császárnő közeledtére kétfelé nyiltak; nyomában az ősz nádor és a fiatal Czobor, kik a francziás viseletü udvari személyzet között gazdag magyar viseletükben ugy tüntek föl, mint valami ódon, emlékszerü szobrok valamely müterem idylli képei között.

A tánczleczke.

Néhány termen keresztül haladva, egyszerre könnyü franczia tánczzene csapta meg a haladók füleit s egy nagyobb teremben, melynek szárnyajtai szintén szétváltak, egész fiatal társaság tünt eléjük, mely annyira magán viselte a kor franczia divatját, hogy egyszerre a Tuilleriák vagy Versailles valamelyik terme előtt képzelhették magokat.

A szolgálattevő kamarás pálcza-kopogására, mely a királynő jöttét jelenté, egyszerre meg­szünt a zaj, elhallgatott a zene és a tánczos sorokból melyeket egy franczia tánczmester vezé­nyelt, egyszerre egész csoport fiatalabb és idősebb leányka vált ki, kik a királynő kezei csó­kolására siettek; mig a többiek francziás - ugynevezett - pukkerlikkel fejezték ki tiszteletöket az uralkodónő iránt.

Az egész társaság az utolsó franczia divat szerint volt öltözve, az ifjak könnyü világosszinü arany és ezüsttel ékitett selyem frakkokban, melyek vállairól szines selyemszallagcsokrok függöttek alá, hosszan lenyuló hasonló anyagu és szintén himzett mellényekben, térdig érő selyem nadrágokban, melyeket fehérselyem harisnya és ezüstcsattos czipők egészitettek ki. Mindannyian fehér parókát és fodros ingelőt viseltek. A kisasszonyok szintén felfésült puderes hajakkal s könnyedén feltüzdelt rövid öltönyeikben magukon viselték a kornak ama tulvidám jellegét, mely XV. Lajos franczia király udvarának emlékéhez füződik.

Az öltözettel egybevágott a társaság nyelve is, mely kizárólag a franczia volt.

Csupán két 19-20 évesnek látszó ifju volt a társaságban, kik e könnyü viselettől eltérőleg, katonai egyenruhát viseltek és kevésbbé látszottak elragadottaknak ama kedélyes vidám­ság­tól, mely az egész társaságot élénkité: József, a királynő legidősebb fia, ki korához képest nagyon is komoly arczczal állott a vidám társaság közepette és Albert, tescheni herczeg, a királynő időre második leányának, Krisztinának jegyese.

Az a kisebb és nagyobb leányokból álló csoport pedig, mely az anyai örömökben uszó Mária Teréziát körülrajzotta, mindannyi az ősaját leánya volt, kikből magukból kitelhetett volna egy kisebb tánczmulatság. Mert Mária Teréziának már ekkor 13 élő gyermeke volt, kik közül az emlitett Krisztinán kivül Mária Anna, Erzsébet, Amália, Johanna, Jozefa, Carolina és Antoinette igyekeztek egymás elől szeretetteljes édes anyjok csókra nyujtott kezét elsajátitani.

- Nos, gyermekek, mond a királynő vidáman - mindig azon panaszoltok, hogy kevesebb a tánczos, mint a tánczosnő: ime én hoztam egyet, az ifju Czobor grófot, ki szintén a mi gyermekünk és kamarásunk: remélem, örömmel fogadjátok társaságtokba.

A főherczegnők csak most vették észre a királynő háta megett álló ősz nádort, kit mindnyájan igen jól ismertek és a bemutatott ifju grófot, kit most láttak először. Meg is tették szokásos üdvözletöket, a könnyü pukkerlit, mig a főherczegek József, Károly, Lipót, Ferdinánd és Miksa egyenként közeledtek a nádor felé és szivélyesen kezet szoritottak vele. A többi herczeg és gróf urfiak, Schwarzenbergek, Eszterházyak, Lobkowitzok, Lichtensteinok, a fiatal Kaunitz szintén be lettek mutatva s az ujon jötteket szivélyesen üdvözölvén - visszatértek előbbi helyükre.

- Kedves grófom - mond a királynő az ifju Czoborhoz - mi itt hagyunk és megengedjük, hogy azonnal sorakozzál a tánczosok közé; ugy hiszszük, nem fogod itt magadat kellemetlenül érezni, sőt - folytatja tréfás mosolylyal - azonnal választhatsz is a tánczosnők közül. Ha pedig, mint reméljük, teljes megelégedésünkre viseled magadat, egy hosszu életre is kiválaszthatod itt párodat. Lássuk kit választanál?

Az ifju Czobor szemei felvillantak s hirtelen körültekintve a nőcsoportokon, a gyönyörü Erzsébet főherczegnő előtt hajtotta meg magát.

- Az ifjunak nincs rossz izlése! - mond nevetve a királynő - ám legyen, de ezt nem értjük utóbbi megjegyzésünkre, csak a mai tánczra; mert ez a mi kedves Erzsébet leányunk.

Intett leányának s a közeledőt homlokon csókolta és arczon simogatva mondá:

- A mi Párisunk neked nyujtotta arany almáját és nincs okunk gáncsolni jó izlését. Fogadd el őt mai tánczosodul.

A fiatal Czobor leöltötte mentéjét s leoldott kardjával együtt egy közelálló székre helyezve, karjára vette a szép főherczegnőt s beállott a tánczosok sorába, melyet a franczia tánczmester épen a menuette titkaiba avatott be.

A királynő köszöntést intett a társaság felé s az ősz nádorral együtt visszatért elfogadó termébe.

*

- Szabad-e remélnem fenség - kérdi az első táncszünetet felhasználva Czobor - hogy bizo­nyára fölséges anyjához hasonló szive megbocsátja azt a vakmerőséget, hogy mint ismeret­len, imádott királynőnk kegye által felhatalmazva, járatlanságomban szemeimet a főherczegnőre mertem emelni?

Erzsébet főherczegnő, ki legkisebb nővérén, Antoinetten kivül, mind jó szivre, mind külsejére nézve legjobban hasonlitott édes anyjához, ritka szépségü, átlátszóan kék szemeit a deli magyar mágnásra emelte és csaknem gyermeki őszinteséggel felelte:

- Mi lett volna abban sértő? Mi itt az udvarnál, e gyermeki mulatságok közepette, mintegy köztársaságot képezünk és felséges anyánk engedélyéből az udvari etiquette feszesebb szabályait mellőzzük. Különben miként is lehetne magunkat átadni e tánczórák egyszerü örömeinek? Azonfelül felséges anyám hajlamaiban én is nagy mértékben osztozom, ki nagy előszeretettel van a magyarok iránt, kik hüségök és vitézségök által egykor trónját mentették meg.

Czobor örvendetes meglepetéssel tekintett a bájos főherczegnőre.

- Hátha még fenséged kegyes lenne meglátogatni hazánkat és megismerkednék a magyar nép egyszerü erkölcseivel és hódoló ragaszkodásával fenségtek iránt!

- Nem mondom, hogy nem vágynám önök szép hazáját megismerni, sőt reményem is van, hogy alkalmilag majd Pozsonyba lerándulhatok - felelt nyájasan a főherczegnő. Felséges anyánknak terve szerint nővérem, Krisztina, férjével Pozsonyban fog lakni.

- Csakhogy Pozsony még nem Magyarország, hanem mondhatni, csak Bécs külvárosául tekinthető. Ez inkább német lakosságu városban nagyon keveset láthatna fenséged abból, a mi magyar. A Duna és Tisza sikjain, hol a szem elfárad, mig egy-egy falu tornyáig ér, s hol a képzelettel a délibáb tündérjátékot üz: ott találhatná fel fenséged az igazi magyar népet.

- Nem látunk e itt az udvarnál is igen sok tiszteletre- és szeretetreméltó előkelő magyar férfit és nőt? - kérdi csaknem behizelgő hangon a főherczegnő.

- Azok között a magyarok között, kik az udvarnál láthatók s azon eredeti ős nemesek és földmivelők között, kik ott az igazi magyar földön laknak, oly nagy a különbség, főherczegnő, mint Schönbrunn körülfaragott lombu fasorai és a szabad erdő között. Az udvar közelében élő magyarság, kivéve talán a nemzeti ünnepélyeket, lerázza magáról nemzeti jellegét, elhagyja viseletét, nyelvét, szokásait és alkalmazkodik az itt divatozókhoz, melyekről őszintén meg­vallhatjuk, hogy sem magyar, sem német, hanem a franczia divatok utánzata.

- Akkor - mondja bizonyos szomoruság kifejezésével a főherczegnő, - hacsak valami véletlen esemény közbe nem jő, aligha le nem kell mondanom azon eszméről és vágyról, hogy valaha az ön eredeti honfitársait megláthassam, - mert az lehetetlenség.

- Miért lenne lehetetlenség? - kérdé Czobor lelkesülten - felséges anyja, a mi hódolattal szeretett királyunk, már letétette alapját királyi lakának a budai várhegyen, dicső Mátyásunk palotája helyére. De különben is, fenség - a felfogás lehet különböző - de én azt hiszem, hogy lehetetlenség csak a lélekben és akaratban van, a természet világában e fogalom hiányzik.

- Ez valóban sajátszerü felfogás, - felel mosolyogva a herczegnő. Például kivihetőnek tartaná-e ön, hogy megparancsoljuk a természetnek, mely e télen oly fukar a havazásban, hogy hó boritsa el sötét földeinket és hogy szánkázzunk a Praterben, mely kedvtelést pedig e télen át oly nehezen nélkülözünk?

- Erős akarattal minden lehetséges, főherczegnő. Nyerek-e engedélyt reá, hogy ezt fenséged­nek bebizonyitsam?

- Oh, kérem - mond mosolyogva Erzsébet - egészen tetszés szerint.

- Nos - mond Czobor élénken - ma hétfő van; s miután a főherczegnő ugy kivánja, csütör­tökön fehérek lesznek a Burg fedelei és fenséged tetszésére szánkázhatik a Prater főutján.

A főherczegnő bizonyos meglepetéssel tekintett az ifjura, mintha a felett kétkednék, hogy fejében nincs minden rendén; de e pillanatban fölhangzott a tánczmester vezényszava:

- Messieurs et mes dames, a táncz kezdetét veszi!

A vén kurucz.

Az ősz nádor majdnem egy óráig értekezett felséges királynőjével nagyfontosságu országos dolgokról, melyekben Mária Terézia a legnagyobb jóakarattal követte az ősz főur tanácsát az ország anyagi érdekei emelésében.

Végre a nádor, mintegy előérezve, hogy nehezen találkozhatik többé királynéjával, érzékeny bucsut vett és hálás érzelmekkel távozott a királyné elfogadó terméből.

Kinn az előtermekben még egész serege várt a kihallgatást kérőknek, kiknek nagy tömegét szokás szerint hivatalnokok özvegyei és árvái képezték, kik igen jól tudták, hogy a jószivü és néha a tulságig nagylelkü királynő elől senki sem távozik üres kézzel.

A nádor közönyösen haladt végig az előtte tisztelettel meghajló kérvényezők tömege között, kik várva-várták, mig az illető udvarnok jegyzékében nevökre kerül a sor: egyszerre azonban egy sajátszerü alakkal látta magát szemben, ki, mint egy régi álomkép, ragadta meg emléke­zetét.

Ősz férfi volt ez, erőteljes vonásokkal, vállára bocsájtott hajjal, bozontos szemöldökkel és csaknem mellére aláfüggő két vastag bajuszszal. Vállain nehézkes rókatorkos mente, akkora ezüstgombokkal, melyek szükségből még buzogányfejnek is megjárnák, sötét öltözetben és tenyérnyi széles ezüstveretü fringiával, e nagyon jól ismert fegyverrel a Rákóczi-féle felkelés korából, melynek hatalmas pengéjén Magyarország czimere alatt e négy szó állott: pro patria et libertate (a hazáért és szabadságért).

A nádor megállott és hosszasan nézett az ősz férfiu szeme közé.

- Kegyelmed az, bátyám-uram, Szirmay Tamás uram? kérdi végre a nádor azon a lassu hangon, mely a királyi udvar körében otthonos.

- Én vagyok magam, egészen a régi bőrben, - mondja az agg nemes, oly hatalmasan dörgő hangon, mely az egész előterem közönségének a figyelmét a beszélőkre vonta. Ugyan jó, hogy itt találom kegyelmességedet!

A nádor intett kezével, hogy lassu hangon beszéljen és az öreg urat mente szárnyánál fogva a terem egyik távolabbi ablakmélyedésébe vonta, mely még senkitől sem volt elfoglalva.

- Most mondja meg, kegyelmed, bátyám uram, mi hozta fel az udvarhoz és miben lehetek szolgálatára? - kérdi a nádor - mert ugy hiszem ritka vendég itt és nem gondolnám, hogy hivatalért vagy kitüntetésért folyamodnék.

- Mi hozott fel? - mondja keserü hangon az ősz kurucz, - a kancellária rendelete, megidéztek ide ő felsége elé «ad audiendum verbum regium» (a királyi szó, vagy pirongatás meghall­gatására.)

- Igaz - mondja elkomolyodva a nádor - hallottam már erről valamit, kegyelmed nagyon kemény beszédet tartott Zemplén vármegye gyülésén.

- Kemény beszédet? - kérdi keserüen az ősz kurucz. - Nincs tudomása róla nagyságodnak, hogy a szathmári conventió daczára, melyben mind vallásos békekötéseink, mind constitutio­nalis szabadságunk, épen nagyságod interventiójára, assecurálva lettek, miképen járnak el vallásos és politikai szabadságunk dolgában?

- Csak ne oly hevesen, kedves bátyámuram! - mondja csillapitólag a nádor - kegyelmedben, ugy látszik, még most is a régi kurucz vér forr.

- Bár az forrna az egész országban - dörmögi az öreg ur, nehéz mentéjét daczosan félvállra vetve, mert ugy látszik, hogy ide fenn mind a biztositó esküt, mind Magyarország nagy szolgálatait és a felséges ház iránt tanusitott hüséget immár elfelejtették! Vakbuzgó papoktól vezetett katonák beviszik protestáns templomainkba a monstrantiát és katholikusok számára foglalják le templomainkat és iskoláinkat, a királyi fiscus pert indit kegyes alapitványi jószá­gaink ellen, melyeket fejedelmi patronusaink donatióképen adtak egyházaink és iskoláink fön­tartására és hasztalan folyamodunk fühöz-fához, mert az igaz uton nyert jószágokat kicsikar­ják kezeinkből!

- Lassabban beszéljen kegyelmed, bátyámuram - csillapitja a nádor, - mert ezek a szálák nincsenek ily erős hanghoz szokva. Visszaélések történnek mindenhol a világon: de ha ilyesmik elkövettetnek is, arra való a törvény, hogy a sérelmesek jussaikat megkeressék.

- No, hiszen kereshetik azt! Nem hiában mondottam én akkor is nagyságodnak, midőn a nagy-majtényi réten jussaink föntartásáról biztositott, hogy «Tamás vagyok benne». Hát azért ontották véröket őseink, hogy a bécsi, linczi és zsitvatoroki békekötések punktumait, melyeket királyi szó erősitett meg, egy fanatikus barát és egy hitvány hadnagyocska, a mikor neki tetszik megsérthesse?

- Mi tűrés tagadás benne - mondja engesztelőleg a nádor - ő felsége, a mi áldott királyi asszonyunk, a religio kérdéseiben családja hagyományos buzgósága által egy kissé korlátozva van: de hát azt semmibe sem veszi kegyelmed, mennyi jótéteményét éreztette máris orszá­gunkkal, midőn az alsó Dunánál a posványos vidékeket lecsapoltatja, a budai királyi várat felépitteti, Selmeczen bányászakadémiát erigáltat, saját személyét magyar gárdával veszi körül, a haza iránti érdemek kitüntetésére a Sz.-István-rendet alkotja és egyáltalában annyi jelét adja hozzánk, magyarokhoz való anyai szeretetének, a mennyivel Magyarország iránt egyetlen elődje sem dicsekedhetik?

- Nem akarom kétségbe vonni ő felségének irántunk való szeretetét - mondja az ősz kurucz - de ám országgyüléseink csak ritkán hivatnak össze és akkor is csak azért, hogy a diéta az emelt adókat és katonai segitséget kiszolgáltassa, panaszaink, gravameneink rendesen siket fülekre találnak.

- Kegyelmed igen szigoruan itél, Szirmay Tamás uram és nem veszi eszébe, mennyi nehéz­ség­gel kell küzdeniök idefenn ő felsége magyar tanácsosainak. Nincsen ország Európában, hol a nemesség annyi privilegiumot gyakorolna, mint Magyarországon és bizony mondom kegyelmednek, hogy kivéve az egészen protestáns statusokat, talán egyetlen egy sincs, hol a vallás szabadságáról és tolerantiáról kevésbé panaszkodhatnának. A mi pedig a politikai szabadságot illeti, arra nézve megkérdezheti kegyelmed akár a szomszéd burkust, akár a francziát, orosz vagy német statusokat: mindenütt a fejedelmek akarata az első és a nemzetek szavát sehol sem veszik ugy tekintetbe, mint Magyarországon. Az a hires nagy Fridrik, kit manapság a fejedelmek mintaképének tartanak, csak saját akaratát követi s még legbelső tanácsosait is ritkán kérdezi meg országos dolgokban. Azért csak nyugtassa meg magát kegyel­med, Szirmay Tamás uram, hallgassa meg egész tisztelettel királyasszonyunk feddő szavát és menjen haza csendes nyugalommal, mert ő felsége, a ki annyi grácziával viseltetett már eddig is szegény magyar hazánkhoz, bizonyára orvosolni fogja még fenlévő egyéb bajainkat is.

- Tamás vagyok benne, nagyságos uram! - dörmögi a vén kurucz, midőn a nádor köszöntésül kezet szoritott vele - s félek, hogy a Tamások sohasem fognak kihalni a Szirmay familiából!

A nádor elment s a vén kurucznak még jó ideig kellett várnia, mert a hosszu névsorban utolsónak volt följegyezve.

Végre nevén szólitották s mentéjén egyet igazitva, belépett az ajtónál álló testőrök között a kihallgatási terembe, hol a trón lépcsőjén a mindenható miniszter, Kaunitz herczeg és a királynő balján az ifju, komoly tekintetü József főherczeg állott, kit édes anyja már szoktatni kezdett az uralkodás gondjaihoz.

Midőn a főajtónálló Szirmay Tamás nevét jelenté, a hatalmas miniszter iratot nyujtott át a királynénak, mely a királyi feddő szavakat tartalmazá.

A vén kurucz sulyos léptekkel közeledett a trón elé s ezüstfürtü fejét alig tudta meghajtani egy kissé kemény nyakán.

Mária Terézia csengő hangon olvasta fel a latin iratot, melyet az ősz kurucz figyelmesen hallgatott végig, azután pedig ugyancsak latin nyelven mondá el mentségét, mely csaknem ismétlése volt mindannak, mit a nádornak mondott volt el.

A vallásos sérelmek fölsorolására a főherczeg összevonta szemöldeit s nagy, átlátszó szemei­ben különös tüz égett.

Beszéde végén a vén kurucz megkisérlé a maga módja szerint a feddést megköszönni s midőn a királynő távozást intett kezével, kissé ujra megszegte nyakát és elhagyá a kihallgatótermet.

*

Midőn a folyosón végig haladt, egyszerre József főherczeget találta maga előtt. Hirtelen leemelte süvegét és tovább akart menni, midőn a főherczeg kezét egyszerre vállán érzé. Meglepetve tekintett annak komoly, nyilt arczába.

- Ami kegyelmetek vallásos sérelmeit illeti - mondja ez szelid hangon - megnyugodhatik kegyelmed, Szirmay uram. Az idő nem sokára el fog jönni, midőn monarchiánkban egyetlen felekezetnek sem lesz panaszra oka a lélekismeret szabadságának tekintetében.

- Köszönöm, fenséges uram - mondja a vén kurucz, tiszteletteljes bámulattal nézve a távozó után.

Azután, mintha hirtelen valami jutott volna eszébe, utána sietett a főherczegnek és nem éppen az udvari illem szabályai szerint szólitá meg:

- Hát országgyülésünk mikor lesz már, fenséges uram?

A főherczeg visszafordult és mosolyogva mondá:

- Remélem, nem egyhamar lesz reá szükség! S ezzel fejét könnyedén megbiczczentve, gyors léptekkel hagyta ott a vén kuruczot.

Szirmay Tamás pedig duzzogva és dohogva ment alá a lépcsőkön s nehéz szivvel hagyta el a császári palotát.

A «nagy stibli»-hez.

Nem messze az udvartól, szemben az Augustinusok kolostorával, szük sikátor szegletén állott s talán áll még ma is az a törpén alkotott épület melynek lesülyedt földszintjén a «nagy stibli»-hez czimzett sörház, óriási sörös pohárral diszitve, csalogatta be Gambrinus király hiveit, a sörivókat, füstös és sötét helyiségeibe.

Azon a napon, melyben Bécsnek ez igen népszerü helyiségét fölkeressük, a házi gazda külö­nös gondot látszott forditani sörháza legbenső, elég tágas helyiségére. Már reggel az egész szobát kiporoltatta; az asztalokat tiszta fehér abroszokkal látta el; a czinntányérok és kanalak ezüstfényességüek voltak: a «stibli» magasságu sörös kancsók pedig, melyektől a sörház nevét vette, kifogástalan tisztaságuak. Sőt Leitfrost uram, a házi gazda, még azt a fényűzést is megengedte magának, hogy a legfelső asztalra, mely a terem végén állt, részarányos pontos­sággal két virágpoharat helyezett el, melyek teli voltak pünkösdi rózsákkal és fehér liliomok­kal.

Az Augustinusok tornyában hetet ütött az óra, midőn a vendégek lassanként gyülni kezdettek a «nagy stibli» disztermébe.

Mind legpontosabbak a katonák jelentek meg először: a már ismert óriás gárdista Bessenyei és Barcsay egy harmadik társukkal, ki termetre ugyan mindeniknél kisebb, de arczának és mozdulatainak élénkségére, amazoknál gyorsabb is volt.

A jötteket a házi gazda leánya, mint nevezni szokták, a «szép Rézi» fogadta, ki egyáltalában nem vonakodott a csinos gárdista urakkal kezet fogni, sőt ugy tetszett, mintha Bessenyei kezé­ben kacsócskáját kissé tovább is ott feledte volna, mint az éppen szükséges volt.

A gárdisták, kik most kevésbé diszes, de még mindig eléggé szép kijáró ruháikban voltak, a hosszu asztal végén foglaltak helyet és hálás pillantásokkal fogadták a Rézi kisasszony által nyujtott nagy sörstibliket és hosszuszáru pipákat, melyekre, miután tarsolyukból dohányzacs­kó­jukat előkeresték, a fölvágott papirszeletekkel, melyek egy pohárba rakva, kézügyben voltak, azonnal rá is gyujtottak.

A három gárdistát nemsokára egy egészen divatszerüen öltözött, igen csinos, barna ifju követte, egészen leberetvált arczczal, melyen azonban, valamint termetén is, még a classikus szobrászok is nehezen találtak volna kivetni valót.

- Ah Sonnenfels! - kiáltottak a magyar ifjak az érkező elé. - Ön ritka vendég nálunk.

- Azt gondolják önök - mondja az ujonnan érkezett helyet foglalva és fodros inggallérját elegáns módon igazgatva - hogy egy szinház igazgatása olyan csekély fáradsággal jár?

- Annál szebb - mondja Bessenyei - hogy ennek daczára ma mégis van szerencsénk önhöz.

- Hja, ma péntek és igy bőjtnap van és a mint tudhatják önök, ő felsége a császárné megtiltotta a bőjti előadásokat, mi ellen ugyan nekem lenne legkevesebb kifogásom, ha a sok ünnep és bőjtnapi tilalom idestova egyértelmüvé nem válnék szegény szinészeink koplalásával.

- No, azt már csakugyan nem engedjük! - kiált fel élénken Barcsay, - legalább a szinésznőket semmi esetre sem, ugy-e, Báróczy pajtás - kérdi kistermetü tulélénk társához fordulva.

- Semmi esetre sem! - kiált fel a Báróczynak szólitott; én legalább a szép Rozináért még párducz-kaczagányomat is zálogba vetem.

- No de hiszen itt van Lessing ur - kiált fel Bessenyei látható örömmel - és ha ő felsége Bécsben marasztja: akkor nemcsak a szinház, de az irodalom ügyei is egészen más lendületet fognak venni.

- Csak marasztaná! - kiált fel egy sóhajjal Sonnenfels, - ez teljesen egyértelmü lenne azzal, hogy a franczia szinészeknek el kell hagyniok Bécset és akkor a mi perünk nyerve van.

- No, megvallom - mond Barcsay - a kis Nanettet, ki olyan szép pirouetteket tud csinálni, egy udvari gyász hosszáig meggyászolnám; de végre is Báróczy barátomhoz szegődném és a szép Rozina angyalszárnyai alatt keresnék menedéket.

- Félek, hogy ettől még nagyon távol vagyunk - mondja komolyan Sonnenfels - az egy Koháryn kivül az egész magas aristokratia a franczia szinészek részén van; de lennének mind, csak a kegyben álló hatalmas miniszter Kaunitz herczeg ne lenne oly feltétlen hódolattal irántok.

- Jaj - mond mosolyogva Báróczy - annak okát mi, Gyuri barátommal ki tudnók találni. Emlékezel Bessenyei, hol láttuk állani a multkor is a hatalmas miniszter ur kocsiját?

- Annál rosszabb - mond lehangoltan Sonnenfels - ha a hatalom és pénz egyesülnek valamire: az elé gátot csak nagyobb hatalom és több pénz vethet. Ez ellen Lessing lángesze sem lenne képes eredményeket kivivni.

- Lassan! mondja csititva Báróczy - a tanácsos urakat hallom jönni. Majd beszélünk még erről önnel. Most csak annyit mondok, hogy ismerek egy embert, ki képes lenne a sok pénz helyére több pénzt és a politikai hatalom helyére a szépség és ifjuság hatalmát tenni, melyek könnyüvérü fiatal hölgyek előtt legalább is birnak hasonló értékkel. Ha ez embert megnyerhetem, fel fogom önt ez ügyben keresni.

- Köszönöm, - mond Sonnenfels - a hatalmas ur elvesztése reájok csapás, reánk nézve tökéletes ternó volna.

E pillanatban megnyilt az ajtó és azon négy igen előkelő és az udvari tanácsosság jelvényeit viselő ur lépett be, kik előtt mind az ifju gárdisták, mind Sonnenfels fölállottak és a félig-meddig leereszkedéssel nyujtott kezeket tiszteletteljes meghajlással fogadták el.

- Igen szép a magyar gárda fiatal uraitól - mond a jöttek legifjabbika - hogy ez, ugyszólván, családi ünnepünkben résztvenni siettek.

- Nagyságos uram - felel Báróczy - egy oly kiváló szellem, mint Lessing, nemcsak egy nemzet sajátja, hanem az egész müvelt világé; és mi örömmel sorakozunk azon tisztelői közé, kik a nagy költőnek és mükritikusnak az elismerés koszoruját nyujtják.

A tanácsos urak elfoglalták helyeiket az asztal hosszában s miután a szokott sörös kancsók és pipák megjelentek, a legifjabb tanácsos ur ujból felvette a társalgás fonalát.

- Csakhogy mi Lessingben még valamivel többet is látunk, nemcsak költőt és mükritikust, hanem egyszersmind nagy német hazafit is - mondja nyomatékkal a tanácsos.

- Ismerjük és méltányoljuk mint ilyent is - felel hasonló nyomatékkal Báróczy - olvastuk hires - «hamburgi leveleit» és igen nevezetes tanulságokat meritettünk belőle, saját nem­ze­tünk számára is.

A tanácsos ur, mint látszék, elértette a czélzást, mert erőstüzü szemeit egy perczig Báróczyra függeszté, azután keskeny ajkába harapott s a mellette ülő tanácsos társával kezdett beszélni.

Az érdekes társalgást az ünnepelt megérkezése szakitá félbe, ki az akkori közművelődési ügyek udvari fővezetőjével Van Swieten és a müvészeti ügyek iránt nagyban érdeklődő, dusgazdag magyar főurral, gróf Koháry Jánossal, lépett a terembe.

Lessing, a német közművelődésnek ekkor már nagyhirü apostola, azon egyének közé tartozott, kiknek már megjelenése hasonlit a tavasz első napjának hatásához, mely melegével rügyet és bimbót fakaszt. Kellemesen vonzó arcza és arisztokratikusan finom vonásai a vele érintkezőket első pillanatra meghóditották és a földöntuli tüz, mely szemeiből lángszellemét sugározta szét, hasonló hatásu volt Raphael ama képéhez, mely a megváltó menybemenetelét akként ábrázolja, hogy a Krisztus felemelkedése a hegyen mellette álló két kedves tanitványát is fölragadja a földről, mig a többiek ámulattal tekintenek a csodatüneményre.

A nagy költő nem hódolt az egész Európában elterjedt franczia divatnak még viseletében sem. A hajporos paróka helyett, melyet mindnyájan viseltek, magas homlokát sötét göndör haj­fürtei vették körül s a francziás nagy mellény és szines frakk helyett, egyszerü és barnaszinü ó-német öltözetet viselt. Csak finom fodros inge és kézelője mutatott hajlamot az általános divat részletes elfogadására.

Gebler tanácsos, ki az ünnepeltet jobb karján vezette, magas, szellemes arczu szőke férfiu volt, kinek tekintetében szellemdus nyiltság és őszinteség tükröződött vissza. Végre a harma­dik, nem kisebb fontosságu egyén, gróf Koháry Jánoson fölismerhető volt az ősi magyar jelleg, ha származását hatalmas bajusza nem is árulta volna el. Megnyerő arcz, élénk és szép világos kék szemek és deli termet tüntették ki a nagyérdemü grófot, ki ősei valamelyik magyar várában maradva, kedvező körülmények között még talán többet tehetett volna nem­zete müvelődésének érdekében, mint a mennyit más irányban jegyzett fel róla a történelem.

Az asztaltársaság az érkezők megpillantására azonnal fölugrott helyéről s a három gárdista egy hatalmas «vivat»-tal (az «éljen» még akkor nem volt divatban) a többiek lelkesült «Hoch» kiáltással fogadták az ünnepeltet.

Ezután a bemutatások következtek.

- Borics udvari tanácsos, Kollár Ferencz az udvari könyvtár igazgatója, Van Schüppens ur a festészeti és szobrászati akadémia igazgatója és - mondja végre a Báróczyval vitázott kis barna tanácsosra mutatva - Gebler tanácsos ur, József főherczeg jobb keze s a birodalom jövőjének egyik reménye.

- Ó, kérem! - tiltakozik szerényen Gebler tanácsos.

- De ugy van az! - mond Van Swieten.

Miután Lessing a jelenlevők mindenikével kezet fogott, mindannyian helyet foglaltak az asztalnál.

Még csak két hely volt betöltetlen; de ezek gazdái is csakhamar megérkeztek: két szerény polgári öltözetü ifju ember, kiket Van Swieten ekként mutatott be a költőnek:

- Klem Gottlob nagyratörő fiatal ember, ki jelenleg egy ujságlap megalapitásával foglalkozik és Haydn József zeneköltő.

- Örvendek uraim! - mondja Lessing, a két ifju emberrel kezet fogva, - hogy a jövőkor nagy eredményeinek két ily ifju munkásával találkozom: egyébiránt - folytatja Haydnhoz - ön neve már ismeretes előttem, felséges müveiben gyakran gyönyörködtem és ön már nemcsak a jövő, de a jelen nagy emberei közé küzdötte fel magát.

Miután az illetők, Lessing előtt mélyen meghajolva, helyeiket elfoglalták: a társalgás csak­hamar általánossá lett és gróf Koháry egy intésére a kiüritett söröspoharak eltüntek, melyek helyére a szép Rézi kisasszony finom tokajival töltött palaczkokat és apró poharakat rakott az asztalra. Nemsokára megjelent a házi gazda is, szolgálati személyzete egy pár tagjával, kik étszereket hoztak és azután mindazt, mi jó és izletest a vendéglős konyhája képes volt előállitani.

- Uraim, - mondja Lessing - miután a jelenlevők már több izben felköszöntést mondottak reá - az elmondott jó kivánatokon kivül különösen azon örvendek, hogy épen oly körbe jutottam, mely az itteni iró- és müvészvilágot is képviseli, azon jeles tanácsos urakon kivül, kik ugyanez ügyekben a felséges udvarnál kétségkivül vezérszerepet visznek. De hogy tájékozva legyek aziránt, hogy mi az, a mivel jó kivánságaikat viszonozhatom: első sorban azt kell tudnom, mely dolgok azok, a melyeknek önök már ez irányban birtokában vannak: és melyek ujra azok, melyeknek létesitését a jövőtől várják. Én, a ki csak ma érkeztem Bécsbe, mindezek iránt tájékozatlan vagyok és arczpirulással vallom be, hogy azon körülményekről, melyek a tudomány, müvészet és emberbaráti czélok érdekében e nagy császári városban kétségkivül léteznek, valóban semmi tudomással nem birok.

- Az arczpirulás - felel Van Swieten - tisztelt uram s ha szabad igy nevezni, barátom, nem önt, hanem mindenkit illet; mert itt bizony azon irányban, melyet emliteni sziveskedett, csaknem minden a jövő feladata. A mi felséges királynénk jó akarattal van minden iránt, a mi szép és nagy; az emberbaráti czélok pedig magas lelkét és nemes szivét egészen áthatják; azonban az a korszak, melyben a monarchia szellemileg föllendüljön, ugy látszik, még a jövő méhében fekszik, vagy legfölebb a mi jövőnk reményében fiatal trónörökösünk magas értelmében és nagyratörő lelkében. Vannak itt az udvar körül bizonyos tudományos gyüjtemények, melyeket a régi felfogás, rendszer nélkül halmozott össze, és melyek a császári palota földszinti, vagy épen pinczehelyiségeiben nagyrészt használhatlanul hevernek. A mi ellenben egy tudományos akadémia felállitását illeti, bár azt Gottsched 1749-ben megpenditette és báró Petrásch ujabban is sürgette, még a legfelsőbb körökben is igen nagy közönynyel találkozott; és kivált miután tudósaink nem tudtak a tervezet fölött megállapodni, a benyujtott előterjesztésre királynénk e szavakkal válaszolt: «várhatunk, nem fekszik olyan nagyon szivünkön.»[2] Gyüjteményeink állásáról átadom a szót az én tisztelt barátom, Kollárnak, ki azokról, mint az udvari könyvtár őre, többet és biztosabbat fog mondhatni.

- Fájdalom, - mond a felszólitott Kollár, - gyüjteményeink állapotáról én sem nyujthatok kedvezőbb képet, mint a tisztelt tanácsos ur; hanem talán nincs messze az idő, midőn ezek számára is alkalmas helyekről lesz gondoskodva. Fájdalom, az emberek véleményét kell előbb előkésziteni és a müvészet iránt érzéket teremteni; mert, hogy ez mennyire nincsen meg, arról legjobban tanuskodhatnék a mi öreg barátunk, Van Schöppen, kinek udvari festészeti akadémiája sok ideig fedélzetlenül sinlett és utóbb is az udvari istálló helyiségében nyert elhelyezést. De még jellemzőbb az az eset, hogy az öreg érdemes festő mellé segédül rendelték az udvari aranyozót és korlátmázolót, Alstorfer uramat és kilátásba helyezték neki a későbbi akadémiai igazgatóságot, mely ellen a derék öreg müvész kénytelen volt tiltakozni,[3] most azonban reményünk van, hogy a festészeti akadémia s műgyüjtemény a hires hős savoyai Eugen gyönyörü palotájába, az u. n. «Bellvedere»-be fog áthelyeztetni.

- Ezek bizony elég szomoru jelenségek, - mondja Lessing elborult arczczal - valóban, ugy látszik, hogy itt a kezdetnek is a kezdetén vagyunk és első sorban valóban a közvéleményt kell megteremteni. Ennek pedig három tényezője van: az iskola, az irodalom és a szinház. Ugy tudom, hogy a lángeszü trónörökös az iskolaügy iránt nagy lelkesedéssel viseltetik; az osztrák irodalmat figyelemmel kisértem; de miként vagytok urak a szinházakkal?

- Ezekre nézve - szól közbe gr. Koháry - a jelenlevők között talán magam adhatok leginkább fölvilágositást. Első szinházunk Selliers vezetése alatt 1743-ban nyilt meg az udvari bál­házban, melynek vezetését később báró Lopresti vette át, miután azonban az udvar által nyujtott segély sem az udvarnál megnyilott franczia szinházat, sem pedig a pár évvel később keletkezett és a karinthiai kapunál ma is fennálló német szinházat különösen a bőjt és ünnepnapok szünetei miatt fentartani nem volt képes: ő felsége, a császárné, kegyes volt megengedni, hogy mindkét szinházban az előadás alatt az udvar fiatal urai, a kamarásokig s a katonatisztek az ezredeseken felül magasabb kártyajátékot üzhessenek, kikötve, hogy a kártyajátszás csak készpénzben folyhat s a játszmáktól 10-10 aranyat kelljen a szinházak részére befizetni. E jövedelem egy ideig föntartotta a szinházakat; de most már hanyatlás állott be; melynek folytán épen tegnap történt, hogy mükedvelő miniszterünk, Kaunitz herczeg, felséges császárnénk megbizásából, engemet szólitott fel, hogy a két szinház igazga­tó­ságát átvegyem. Megjegyzem, hogy az uralkodó család nagyrésze és Bécs köznépe inkább a német szinház pártolása mellett van, ellenben az összes udvari és főuri kör - élén a hatalmas miniszterrel - a franczia szinészetnek és részben azok szeretetreméltó egyéneinek hódol.[4]

- Most már, nemes uraim és barátaim, mond Lessing felállva és poharat emelve, - tájékozva érzem magamat viszonyaitokról, annyira, hogy tudjam, mit kell üdvötökre kivánnom. Min­den nemzet, mig valóban annak nevezhető, történeti multjának em­lé­keiben és nyelvében él. A mint az elsőt elfeledte és a másodikat elhagyta, lehet gazdag és boldog, lehet bölcs és szabad, de mint nemzet megszünt létezni. A viselet divatja olyan, hogy annak áramlatával megküzdeni igen nehéz, de a nyelv jogának visszakövetelése föltétele egy nemzet életének. Iskoláitokban még nincs elharapózva a franczia majmolás, de elterjedt az irodalomban, a szinpadon és a társadalomban. E téreken méltó és elengedhetlen a nemes küzdelem, azért fel a nagy munkára, melyért az utódok hálája fog megkoszoruzni; szoritsátok ki az idegent mindhárom helyről, melyhez egyedül a nemzeti nyelvnek van joga. Én e folyó aranynedvet, Tokaj borát, hazátok termését, melyet halhatlan költőnk Schiller megénekelt, ama korszak közel jövőjére emelem, midőn:

«A fekete hegy és tenger közt minden ajk

Németül szóljon, ha örül vagy fölsóhajt».

A nagy költő szavait többszörös «Hoch» követte és a pohárkoczintások egymást érték. Fölállt és tiszteletteljesen koczintott Lessinggel a három magyar testőr is, de a mint a helyökre visszatértek, a kis Báróczy állva maradt és e felköszöntést intézte Lessinghez:

- Hazám folyó arany borával annyival nagyobb lelkesedéssel köszöntöm fel Németország lánglelkü költőjét és a német nyelv hatalmas apostolát; mert ma is sokat tanultam tőle, minek otthon hazámban hasznát vehetjük. De gyönyörü felköszöntésében bátor vagyok egy sajtó­hibát kiigazitani s az utolsó sorokban a fekete tenger helyére a Lajtha folyamot tenni; mert azontul az én édes hazám, Magyarország következik, mely tiszteli a nagy német nemzetet, méltányolja annak nemes törekvéseit, de épen követve az intőszózatot, nemzeti nyelvét és multját nem fogja megtagadni soha. Ily értelemben a mi ünnepeltünk, Lessing, nekünk magyaroknak is mesterünk és igy én őt kétszeresen éltethetem.

A három gárdista «vivát» kiáltása elnyomta a gyenge «Hoch»-okat; mert a német tanácsos urak nem igen látszottak lelkesedni Báróczy fölszólalásán. Különösen Gebler tanácsos szemöldeit huzta össze.

Midőn a zaj lecsillapult, Lessing oda szólott Báróczynak:

- Megvallom, hogy a hibát tévedésből követtem el: mert én valamennyi magyarral találkoz­tam, mind németül vagy latinul beszélt. Azért azt hittem, hogy a magyarok vagy valamely német dialektust beszélnek, vagy pedig annyira elnyomta nemzeti nyelvüket a latin, ország­gyüléseik nyelve, hogy az nem nyert oly fejlődést, hogy egy nagy és mivelt nemzet nyelvét cserébe szivesen ne fogadnák.

- Fájdalom - felel élénken Báróczy - önnek utóbbi feltevésében van némi igazság. Törvény­ke­zésünk nyelve csakugyan latin és főuraink nagy része, kivált az, mely az udvarnál megfordul, örömestebb beszéli a németet és francziát, de a magyar nép tömege Ázsiából kihozott nyelvén kivül nem beszél mást; az ország keleti részében és az Alföldön nem hallani idegen szót és nemzeti irodalmunk is van már körülbelől kétszázados. Azért önnek korszakalkotó fellépése hazája, nyelve érdekében, egy szép és nagy példa, melyet követni fogunk és ezért önnek örök hálával tartozunk.

- Én pedig - mond élesen Gebler tanácsos - magyar főurtól hallottam, hogy a magyar nyelvet ma már csak a czigányok beszélik s hogy az egyátalában nem bir oly fejlettséggel, hogy valaha az ország törvényhozási és hivatalos nyelvévé lehessen.

- A tanácsos urat - felel Báróczy - én ezuttal nehezen győzhetem meg; de ha oly kegyes akarna lenni, hogy drága idejéből e czélra néhány perczet szakitson, nagyon fontos okmá­nyok­kal fognám tévedéséről meggyőzni.

- Kiváncsi vagyok rá, de nem sok hitem van benne - felel Gebler.

- Ha én nem: meggyőzi önt a jövő - fejezi be Báróczy.

A társaság ezután nem sokáig maradt együtt, s távozás közben a véletlen ugy akarta, hogy Báróczy és Gebler tanácsos egymás mellett menjenek haza.

- Tudja mit, tanácsos ur - mond az ifju testőr - lépjünk szerződésre; én ki fogom eszközölni, hogy a franczia szinészeknek el kell távozniok Bécsből; ön ezzel szemben igyekszik meg­győződést szerezni a magyar nyelv életképességéről és lemond azon balvéleményről, melyet az iránt táplál.

A tanácsos ur, mint mondani szokták, nagyot nézett Báróczy szavaira.

- És honnan venné ön, fiatal barátom, azt a hatalmat, melyet mi annyian egyesült erővel sem tudunk elérni?

- Az már az én gondom, - mondja a testőr - azért a kérdést ugy teszem fel: ha egy fél év alatt a franczia szintársaság elhagyja Bécset és én meggyőzöm önt arról, hogy ez magyar befolyás által történt: akkor ön is kötelezve érzi magát arra, hogy minden erejétől telhetőt fölhasznál ama balvélemény eloszlatására, mely nemzetem nyelvét illetőleg a legmagasabb körökben létezik.

- Jól van, - mond bizalmatlanul a tanácsos - beleegyezem s elvárom az eredményeket; de meg­várom azt is, hogy ön, tájékozásaimmal szemben, a magyar nyelv iránt hasonló érté­küeket mutat fel.

Az ifju testőr elvált a tanácsostól és sietett utolérni társait, kikkel azután karöltve haladt a császári kastélylyal szemben fekvő testőri épület felé.

A Praterban.

A következő szerda napon a legifjabb kamarás, Czobor, kihallgatásra jelentkezett Mária Terézia előtt. A kegyes királynő, igen természetesen, azonnal megadta azt a kedvencz párt­fogoltjának, és igy Czobor, negyedórai szünet után, megjelenhetett hódolattal tisztelt király­nője előtt.

Mária Terézia kedvencz irószobájában fogadta az ifjut s miután az a szokott meghajlások után feléje közeledett, kegyteljesen nyujtá feléje kézcsókra kezét.

- Nos, kedves fiam, - mond a királynő - talán valami panasza van önnek?

- Az én kegyes királynőm udvarában - válaszolt Czobor, mély meghajlással - senkinek sem lehet oka panaszra; én azért kértem bebocsáttatást hogy felségednek egy ujabb kegyét kérjem ki.

- És mi lenne az? - kérdi nyájasan Mária Terézia.

- Egy kis szánkázást rendeztem holnap délutánra a Praterben és azért esdekelnék felséged előtt, legyen kegyes abban udvarával együtt részt venni.

- Szánkázni! - kiált fel nevetve a királynő - hisz az lehetetlen, édes grófom, a természet e tekintetben annyira mostoha az idén, fővárosunk iránt, hogy az egész tél folytában még eddig alig szállott néhány pehely utczáinkra.

- Nekem - felelt Czobor titokteljes mosolylyal - egy igen biztos százéves naptáram van, mely holnap reggelre, legalább a Práterba, havat jósol és e jóslatot annyira biztosnak tartom, hogy a szánokat már oda is rendeltem, és csak odáig kell az udvari kocsiknak felséged magas családját elszállitani. Sőt vakmerő bizalmam az én csalhatatlan naptáramban annyira ment, hogy az én magas tánczosnőmet, Erzsébet főherczegnőt, a kegyes megjelenésre már a mult alkalommal föl is kértem.

- Ha csak ennyiből áll kérelme, kedves Czobor - mondja a császárné - ezért még mi tartozunk önnek köszönettel, mert a Práterba délutánonkint amugy is ki szoktunk kocsikázni és ha az ön naptárának jóslata teljesül, gyermekeim bizonynyal csak örvendeni fognak a kellemes meg­lepetésnek.

Czobor hódolatteljesen csókolta meg a császárné odanyujtott kezét, szemei ragyogtak az örömtől és sietett a még szükséges intézkedéseket megtenni.

*

Midőn másnap reggel Erzsébet főherczegnő kitekintett ablakán, csodálkozva csapta össze kezeit és örömteljesen kiáltott fel:

- No lám: Czobornak csakugyan igazsága volt, a fedelek el vannak lepve hóval!

Ez örömhirrel sietett nővéreihez s azok is megbámulták a különös tüneményt, csak az tünt fel csodálatosnak előttük, hogy ez a különös hóesés csak azon néhány épület fedelére szorit­kozott, melyek az udvar ablakaiból voltak szemlélhetők.

Midőn az udvarmester a reggeli készenlétéről tett jelentést, mindnyájan az étterembe siettek.

Az üdvözlet után mindnyájan helyet foglaltak a teritett asztal körül, melyen kávé és hideg étkek voltak felszolgálva, a gyermekek megforditott sorrendben ültek le az asztalfőn elhelyez­kedett császári pár után, mert a kisebbeknek maga a császári anya szokta étkeiket kiosztani.

Midőn a reggelinek vége volt, a császárné vidáman szólt gyermekeihez:

- Ma délután négy órakor mindnyájan ki fogunk kocsikázni a Práterbe, természetesen csak azok - tette komolyabb arczczal hozzá - kikről a tanárok kedvező jelentést tesznek, mert ott örvendetes meglepetés fog várni mindnyájunkra, jó lesz, ha a herczegnők melegen öltöz­ködnek, mert meglehet, hogy a kocsikból ki kell szállni és könnyen megfázhatnak.

A főherczegnők közül csakis Erzsébet tudta, hogy mi lesz az örvendetes meglepetés, el is pirult egy kissé, de titkát a világért el nem árulta volna.

A reggeli után mindnyájan ujra kézcsókolásra siettek és szigoruan megszabott órarend szerint mindenik teendői vagy tanulmányai után látott.

*

Aranyos kerekü hosszu kocsisor vonult ki a Burgból délután, épen midőn az Augustinusok tornyában négyet ütött az óra. A bécsi nép bámulásra hajlandó szokása szerint, megállva nézte végig az udvari kocsikat s a férfiak tiszteletteljesen hajoltak meg az első hintó előtt, melyben csak a császár és császárné ültek.

Midőn a hosszu menet a Prater-Sternhez ért, s a kocsik egyszerre hosszu sorban megállottak, a kisebb főherczegek és főherczegnők örvendezve kiáltottak fel, mert a Praterbe vezető főut meg volt rakva hóval, sőt már be is járva annyira, hogy pompás szánutat képezett az ut, elején pedig 12 gazdagon megaranyozott kocsiszán állott, mindenikbe 5-5 ló fogva, melyek türel­met­lenül kaparták lábaikkal a havat.

Fényes ezüstös szerszámok boritották a szebbnél szebb fogatokat s mindenik bakján a rendes kocsis mellett, gazdag magyar öltözetekben kócsagosan, fiatal magyar mágnások tarták a gyeplőt, kik abban a pillanatban, hogy a császári kocsik megérkeztek, hirtelen szöktek le üléseikről és siettek a leszálló császári család elé, hogy annak tagjait a gazdag keleti szőnye­gekkel boritott szánokba besegitsék.

A legelső szánokban a család legifjabb tagjai foglaltak helyet udvarhölgyeik vagy nevelőikkel együtt; aztán a többiek következtek, a legutolsó a császár és császárné.

Miután mindnyájan elhelyezkedtek, az ifju főurak leszállitották kocsisaikat és magok vették át a gyeplőt, a császári pár szánkájának fogatát az ifju Eszterházy Mihály, Erzsébet fő­herczegnőét pedig maga Czobor hajtotta.

A következő perczben mintegy jeladásul kibocsátotta Czobor a hosszu ostort, melynek hatalmas csattanására ágaskodva ugrottak meg a tüzvérü lovak, de a gyeplőt erős ifju kezek tartották s a fényes menet, a bámulásra egyre jobban gyülöngő néptömeg között vágtatva, de a kellő távolság megtartásával siklott tova.

Már harmadizben tette meg az utat a pompás fogatsor, a tüzvérü állatok ugrándozásai daczára, a nélkül, hogy legkisebb baleset történt volna. Az egész császári család nagy kedvteléssel vett részt a mulatságban és kivált a herczegnők szemei és arczai ragyogtak az örömtől.

A hosszasabb körut közben a fogatok meglehetős távolságra maradtak el egymástól, ugy, hogy a vonat utórésze, a kanyarodások miatt, nem láthatta az elől menőket; sőt sokszor csak két három fogat állott egymás láttávolában.

A legelső fogat, melyet Czobor hajtott, melynek belső ülésén egyik udvarhölgygyel Erzsébet herczegnő ült, már a negyedik fordulót tette, midőn a Dunaág körüli bozótból valamely zaj által felriasztva, egy nyul ugrott a szán elé, melynek véletlen megjelenésére a lovak megbok­rosodtak, a könnyü szánt megkapták és az utról lecsapva, neki vágtattak annak a bokros és csalitos erdőnek, mely a mai nagyon is czivilizált Praterpark helyét azon időben elfoglalta.

A szán valami fatörzsökbe ütközve, nagyot döczczent, ugy, hogy a nagy lökés következtében a baloldalon ülő s magát nagyon is kényelmes helyzetben találó udvarhölgy azonnal kiesett, ellenben Erzsébet főherczegnő erősen ragadta meg az ülés karját s helyén maradt, bár ijedten tekintett az uttalan uton tovaszáguldó lovakra.

Czobor, kinek figyelmét a neki vadult lovak most nagyon is igénybe vették, nem vette észre az udvarhölgy kiesését, sőt első pillanatban a főherczegnő kiáltását sem hallotta meg, teljes erejéből igyekezve lovai megfékezésén, hogy a fák és bokrok között alkalmas nyilásokat ke­res­sen és a szánt, az előtte oly nagyra becsült bennülővel együtt, a körutra ujra visszavezet­hesse.

Lovait lassanként sikerült is annyira megfékezni, hogy azok erős karjainak engedelmeskedni kezdettek és erre Erzsébet herczegnő is fölemelkedett üléséből s jobbjával Czobor vállát érintve, az ijedelem hangján mondá:

- Gróf! Ön nem is vette észre, hogy az én garde de damom, báró Stiglitzné, lemaradt a szán­ról!

- Csakhogy fenségednek nincsen semmi baja! - felelt a körülményekhez képest egész nyugod­tan Czobor - majd a következő fordulónál fölveszszük azt az asszonyságot, kinek, miután nem magasról esett, nem is történhetett valami nagy baja. Most csak az a feladat, hogy ebből a fa- és bokortömkelegből minél előbb kiérhessünk az utra.

A főherczegnő, Czobor szavai által megnyugtatva, visszahelyezkedett ülésébe és bámulattal nézte kocsisának ügyességét és erejét, miként tudja az öt sárkányt lassankint lecsillapitani, a fákat és bokrokat óvatosan kikerülni, minek sikeréhez az is hozzájárult, hogy a szán a hó nélkü­li avaron és felhalmozódott száraz faleveleken sokkal nehezebbé vált, mint a sikos szán­uton. Bár még folyton az erdő sürüjében kalandoztak, Erzsébet főherczegnő nemcsak visszanyerte lelke nyugalmát, sőt szivét bizonyos kellemes érzelem melegitette föl, mintha jól esett volna neki, hogy élete és biztonsága e délczeg magyar ifjura van bizva, ki iránta való hódolatának már is annyi jelét adta. Ugy tetszett neki, mintha kivánatos volna, hogy ez erdőben bolyongó utazás minél tovább tartson, és a csendes magány, melyet csak ritkán szakitott meg egy-egy tovább röppenő madár, lelkét kellemes merengésbe ragadta.

Egészen más volt a hangulat a köruton. A második szán csakhamar elérte az első balesetének helyét, hol a Czobor szánjáról leesett udvarhölgy, kinek az ijedelmen kivül nem igen volt egyéb baja, a földről föltápászkodva, iszonyu jajveszékeléshez fogott és az egész vonatot föltartóztatta.

A baleset hire, hogy Czobor szánját Erzsébet főherczegnővel a lovak az uttalan erdőbe ragadták, szánról-szánra, és szájról-szájra ment, mig végre eljutott magához a császárnéhoz is, kinek szánja szintén megállt, de sem ő, sem az udvarhölgyek nem tudták, mit tegyenek rémültökben, a fiatal uri kocsisok pedig nem hagyhatták el fogataikat, nehogy esetleg még egy második baleset következzék be.

Erzsébet főherczegnő udvarhölgyét fölvették az egyik szánra és ez előadása által természe­tesen még csak növelte a közrémületet.

- Felséges asszonyom, - mond végre a fiatal Eszterházy - az én lovaim elég nyugodt termé­szetüek arra nézve, hogy biztosan megmaradjanak helyükön, ha valakinek, az udvarhölgyek közül, lesz annyi bátorsága, hogy a gyeplőt megtartsa. Én kifogom az első lovak egyikét és belovagolok az erdőbe a főherczegnőt fölkeresni.

- A gyeplőt megtartjuk magunk - mondja a császárné, a tervet helyeselve - ha egy nagy birodalom gyeplőit már több év óta tudjuk vezetni, ezt is csak eltartjuk valahogy.

Eszterházy átadta a gyeplőt és épen ostorhegyes lova kifogásával foglalkozott, midőn a császárné háta mögött Erzsébet főherczegnő kiáltása hangzott föl.

- Itt vagyunk, kedves mama és Istennek hála, nincsen semmi bajunk!

A következő pillanatban Czobor fogata egész nyugodtsággal a császárné szánja háta mögé ért; Eszterházy helyreigazitotta kifogott lovának szerszámait, az udvarhölgy helyet foglalt Erzsé­bet főherczegnő mellett s az egész szánkavonat, minden egyéb baleset nélkül visszahajtott, a Prater bejáratához, hol az udvari kocsik vártak reá.

Midőn Czobor, mint most a szánkasorban utolsó, a Prater Stern közepén álló udvari kocsisor közelébe megérkezett, hirtelen dobta oda reá váró kocsisának a gyeplőt, hogy maga emelhesse le ritka vendégét, kit még a ritkábban lelkesülő bécsiek is a «legszebb» herczegnőnek neveztek el.

Erzsébet herczegnő, most élete legszebb korában s a hideg s talán némi izgatottságtól kipirult arczczal, valóban oly tüneményszerü szépség volt, minőt csak régi nagy müvészek angyal­csoportot ábrázoló vásznain lehet találni. Az a finom bőr, mely a Habsburg-Lothringen család amugy is örök tulajdona, nála a tökély legmagasabb fokán volt meg, ugy, hogy a vér leg­kisebb játékát láthatóvá tette; atyjától a nemes arczélt, anyjától pedig a gyönyörü üde termetet öröklé, mely istennőket faragó görög szobrászoknak is mintául szolgálhatott volna.

Midőn hófehér prémmel szegélyezett sötétkék bársony bundácskájában könnyedén nehez­ke­dett Czobor karjára és azok a szép sötétkék szemek mosolyogva függöttek az ifju tekintetén: Czobor megrezzent, mintha villámszikra érte volna és szemei csaknem elhomályosodtak e tündéri szépség láttára. Alig tudta elhebegni mentségét a baleset miatt.

- Bocsánat, főherczegnő, az ijedtségért, melyet kiállnia kellett; kérem, kegyeskedjék azt, legalább részben, az én ügyetlenségemen kivül, a véletlennek is tulajdonitani.

- Semmi szüksége önnek a bocsánatra, gróf úr, - zengett a szép herczegnő édesen lágy hangja, - ellenkezőleg köszönettel tartozunk önnek, először e kedves mulatságért, mely ugyan sok áldozatába kerülhetett, másodszor pedig azért, hogy a kis baleset daczára ügyessége által épségünket, talán életünket mentette meg.

- Oh - mondja a gróf elragadtatással - milyen olcsó csere lenne az, ha fenséged életéért az enyémet adhatnám.

A főherczegnő arczán könnyü pir röppent át, mely azt mutatá, hogy utitársának fellángoló érzelmeit megértette, erre azonban természetesen nem lehetett felelni és igy, midőn az udvari kocsihoz értek, egyszerü nyájassággal mondá:

- Ujból is köszönöm gróf; kis kalandunk daczára is igen jól mulattam.

Még egy leirhatlan nyájasságu pillantást vetett az ifjura; azután madárkönnyüséggel ugrott be a nehéz udvari hintóba. Czobor a tüneményszerű szépségen felejtette tekintetét és azt az ügyetlenséget követte el, hogy a főherczegnő lepottyantott udvarhölgyéhez nemcsak bocsá­nat­kérő szót nem intézett, hanem fölsegitését is az udvari legényre bizta; mit Stiglitz báróné sokáig orrolt is.

A hintósor elrobogott; de Czobor még mindig ott állott azon helyen, hol a herczegnő bucsut vett tőle s tekintete utána veszett a távozó hintónak, mintha azt remélné, hogy az a tünemény, mely most már álomszerünek tetszett előtte, még egyszer megjelenik.

Az összeesküvés.

A grófot merengéséből a kis Báróczy verte föl, ki a bámuló tömeg közül nehány lépéssel mellette termett és mintha Czobor gondolatait kitalálta volna, tréfásan mondá:

- Hasztalan nézünk az eltünt álmok után, gróf ur, ritkán szoktak azok visszafordulni!

- Ah, ön az Báróczy? - mondja fölrezzenve a gróf, - nem hiába mondják, hogy ön a lángeszek közé tartozik: mert ime az ember gondolatját is kitalálja.

- No, erre ugyan nem nagy lángész kell, felel nevetve Báróczy, - mert Erzsébet főherczegnő oly tünemény, minő kevés lehet a világon; és ki ne óhajtaná az ily szép tüneményt, még az utógondolatokat is kizárva, hosszasabban szemlélni maga előtt. Azonban nem ilyen ábrándos dolog bátoritott fel arra, hogy a gróf urat édes merengéséből fölverjem, hanem egy egészen más természetü nagyszerü terv, melynek hőseül a gróf urat szemeltük ki.

- Ön egészen elrémit, barátom - mondja mosolyogva a gróf - mert egy olyan embernek, kinek hősi szerepe ma is oly gyengén sikerült, igen nehéz egy másodikra vállalkozni.

- Hohó! - felel élénken Báróczy - azt a kis balesetet érti a gróf ur, mely ügyességét még jobban kitünteté? Ma az egész Bécs csak a gróf ur tündéri hatalmáról beszél, és ami azt a kis nyulhistóriát illeti, az még csak növeli az ön hirnevét, mert kevés az oly nagyság, melyet fényes pályájáról egy kis baleset el ne téritsen, de még kevesebb az olyan, ki hasonló balesetekből akkora ügyességgel vágja ki magát.

- Ön hizelgő - mond vidáman a gróf - de bókját nem veszem egyébnek vigasztalásnál. Ha a császárnő és főherczegnő megbocsátottak is, tudom, hogy a lepottyantott udvarhölgy sohasem fogja kudarczát elfelejteni.

- Esett az már nagyobbat is - mondja nevetve Báróczy - és az ily természetü udvarhölgyek még örülnek, ha egy pár napig nevöket a hir szárnyára veszi. Bennök van ezekben Alkibiades hiusága, ki kész volt kutyáját is megcsonkitani, csakhogy egy napig arról beszéljen Athen.

- Hát hagyjuk ezt, kedves Báróczy, jöjjön velem, mig kocsisomnak a szükséges rendeletet kiadom és pajtásaimtól bucsut veszek; azután együtt mehetünk be a városba gyalog, miután a kövezeten szánkával menni ugy sem lenne kellemes. Utközben meghallgathatom ön tervét.

A gróf karon fogta Báróczyt és kocsisának kiadván rendeletét, a kis embert bemutatta főrendü barátainak, kiktől bucsut vett s a József-város hosszu utczáján megindult Báróczyval.

- Most magunkra vagyunk és elmondhatja ön tervét, melynek érdemetlen hősévé engemet szánt - mondja aztán, hogy a Pratercsillagról befordultak.

- Gróf ur - kezdi Báróczy - itt nem csekély ügyről van szó, valóságos összeesküvési terv az, miről beszélni akarok.

- Nonó, remélem nem politikáról van szó? - felel élénken a gróf - mert én ahhoz kevéssé értek.

- Politika is, nem is, a hogy vesszük. Gróf ur bizonynyal értesült arról, hogy a nagy német költő, Lessing, körünkben mulat és terve, melyben a jelesebb osztrák irodalmi férfiak is résztvesznek, nem kisebb, mint az, hogy a franczia szinmüvészetet az udvartól kiszoritsa s helyére a nemzetit, a németet ültesse.

- Mit érdekel az engem? - kérdi idegenül a gróf.

- Mindjárt megmondom: nagy elvi kérdés az egész. Ha sikerül Bécsben a franczia majmolás helyére a nemzetit emelni fel, szavát birom a legilletékesebb férfiaknak arra nézve, hogy a mi nemzeti nyelvünk sem lesz a német által fenyegetve hazánkban.

A gróf figyelni kezdett.

- S gondolja ön, hogy hazánk e tekintetben fenyegetve volna?

- A legnagyobb mértékben. Hazánk jövő uralkodója, József főherczeg, egy nyelvet akar uralkodóvá tenni az egész monarchiában és ez természetesen a német lenne.

- Sajátszerü gondolat - mondja elsötétült arczczal a gróf - hogyan lehet azt elképzelni valakinek, hogy a mi zsiros száju alföldi magyarjainkat németekké tegye?

- Biztosithatom a gróf urat, hogy e kisérlet tervben van. József főherczeg nagylelkü, szabad észjárásu férfiu, lelkében nincs más vágy, mint népeit szabadokká, müveltekké és boldogokká tenni és e tekintetben egészen II. Frigyes nyomdokain jár, nem is ismer korlátokat tervei keresztülvitelében, sőt éppen az a baj, hogy a különbséget, mely az ő országai és amazé között van, elismerni nem akarja. Föl akarja szabaditani a jobbágyságot, föltétlen szabadságot akar adni a hit dolgában, - de egyenlővé akarja tenni az egész monarchiát.

- És mily eszközökkel képzeli ez utóbbit elérhetni?

- Parancsszóval, határtalan hatalommal behozza a német nyelvet az összes iskolákba, egyöntetüvé és németté teszi az egész közigazgatást.

- És honnan tudja ön mindezt? - kérdi a gróf.

- A legbiztosabb forrásból, a főherczeg legbensőbb embere szájából.

- És miként függ ez össze a bécsi franczia szinészettel?

- Nagyon egyszerüen, szoros logikai lánczban. A monarchia másik felében érvényre lesz juttatva a nemzetiségi nyelv, azok, kik ezt megtették, talán óvakodni fognak megkisérleni a monarchia másik felében annak ellenkezőjét elkövetni vagy követelni.

- Most már értem, csak azt nem tudom, hogyan jutok én be a crédóba és minő szerepet szántak önök e nagyszerü müveletben az én csekély személyemnek?

*

- Azt is azonnal megérti, gróf ur. A franczia szinészet kiszoritásának Bécsből, mint talán a gróf ur is értesült róla, leghatalmasabb akadálya egy mindenható egyéniség, ki bizonyos személyi okokból a franczia szinészek megtartásához feltétlenül ragaszkodik.

- Igen, igaz - mond mosolyogva a gróf - Kaunitz herczeg - ki halálosan szerelmes a kis Rozinába, a franczia-olasz társaság primadonnájába.

- Nos, ha a gróf ur e fontos titoknak birtokában van - mondja Báróczy - akkor az összefüggést nem lesz nehéz kitalálni. Csak Rozinát kell a hatalmas herczeg kezéből kiragadni és a nagy miniszter rokonszenvének, a franczia szinészet iránt, vége van.

- De miként? Ily óriási fa ledöntéséhez nem fejsze, de még fürész is hatalmas kell.

- Mi e hatalmas fürészt már felfedeztük, - mond élénken Báróczy. Kaunitz herczeg, igaz hogy hatalmas ur, de fösvény is, öreg is; azért nehéz elhinni, hogy Rozina kisasszony szivecskéjét a herczegi udvarló iránt egy fiatalabb és bőkezübb udvarlónak meg ne lehetne ingatni.

- És önök engem szántak e szerepre, - mondja mosolyogva a gróf. Ez mindenesetre hizelgő reám nézve; kivált ha az önök elfogult véleménye a Rozina kisasszonyéval is találkozik.

- Arról nem lehet kételkedni; akkor vaknak kellene lenni a szép primadonnának.

- Csakhogy, édes barátom, - mond utángondolva a gróf, - csakhogy reám nézve e szerep éppen most végetlenül nehéz. Meggondolták-e önök, hogy az én összeütközésem a herczeggel könnyen kegyvesztetté tenne az udvar előtt, melynél csak nem rég voltam bemutatva?

- Az a legkisebb, gróf úr, - mondja ravaszul Báróczy. Legkisebb szükség sincsen arra, hogy a gróf ur nyiltan mint udvarló fellépjen. Csak annyit eszközöljön ki Rozinánál, hogy a herczeg pár izben zárt ajtókat találjon nála. Hozzuk meg, gróf ur ez áldozatot a halhatatlan Lessingnek.

- Megfontolom, a dolgot - mondja a gróf - és értésére adom önnek az eredményt; rám nézve mindenesetre nehéz a szerep, nem külső, hanem lelkemben levő belső okok miatt.

E beszéd alatt már a belvárosba értek és Báróczy a siker reményével hagyta el a grófot.

A kis Rozina.

Midőn a franczia porczellánfestészet lepkeszerüen könnyü női alakjait látjuk, hajlandók volnánk azt hinni, hogy azt csak az illető müvész képzelete festette oda, - a valóságban nem létezik, pedig az a genre csakugyan meg van, látható Páris boulevardjain, vagy Olaszország nagyobb városainak korzóin, a mint képzelhetlenül könnyü lábacskáival tovább lebben, himes szárnyait kiteritve és élénk szemeivel jobbra-balra nézegetve, mint lepke, a nyári mező virágai után. Valósággal oly finom, oly törékenynek mutatkozó lény ez, mint amaz, mely a sevresi porczellánokon van festve, körülötte derüs verőfény, mely létföltétele; a legkisebb széllebbe­nés tova ragadhatja, a vihar megöli és leteperi a sárba.

Ilyen alak volt a kis Rozina, a bécsi Burgszinház primadonnája is; még pedig mintakép a legjavából. Dus és fényes fekete haj, mely tojásdad arczát természetes göndörfürtökkel ékité, könnyen domborodó keskeny homlok, a vastag szemöldök alatt finom metszésü és élénk tüzü fekete szemek, szobrászi finomsággal metszett fitos orrocska s majdnem kicsattanó picziny piros száj, mely fölött alig látható pelyhezet mutatkozik s ez alatt a gömbölyü állacska. A könnyü és mégis üdén fejlett termet s a csaknem gyermekéhez hasonló finom kezek és lábak, a könnyü lepkeszárnyszerü öltözet mellett, - megtestesiték azt az eszményképet, melyet Párisban «szép Mignon»-nak szoktak nevezni.

A milyen a külső, olyan a belső is, örökké derült kedély, mely minden külső hatásnak enged, anélkül, hogy az mélyebb nyomokat hagyna maga után; sziv, mely képes minden vidám és ne­mes érzelemre, mely sokszor esik hibába, de bünre képtelen, s melyet az első szenvedély megöl.

Ilyen volt Rozina.

Midőn a nehány körmöczi arany, melyet az ifju Czobor gróf amugy is nagy bőkezüséggel szokott osztogatni, Rozina felügyelőnőjének kezébe jutván, a kis tündér ajtait előtte fel­nyitotta, Rozina kisasszony sötétvörös török bársonypamlagáról felszökkenve, vidáman és a kandiság kifejezésével arczán, sietett uj vendége elé.

A császárné nem rég kinevezett fiatal kamarása ép oly jól beszélte a franczia nyelvet, mint a németet vagy magyart; és igy semmi akadálya nem volt a legélénkebb társalgásnak.

Czobor mindjárt az első szavaknál észrevette, hogy megjelenése, Rozina előtt, nem tett kedvezőtlen hatást; mi természetesen vele is hamar levetkezteté az első találkozás feszélyeit.

- Kedves kisasszony, - mondá - talán különösnek tünhetik fel kegyed előtt, hogy ismeretlenül körébe merek tolakodni, de ha én ismeretlen vagyok is kegyed előtt, annál régibb ismerős kegyed én előttem. Ki az Bécsben, ki a szép Rozinát ne ismerné; bájos hangján el ne andalodott volna és titokban hódolatát ne rakná picziny lábai elé. Az a vágy, hogy kegyedet közelről és szinről-szinre láthassa, bizonyosan ezerekben támadt már; de hiányzik a bátorság, mit nem is lehet csodálni; miután kegyedet, ép ugy mint a mesebeli tündérek kastélyát, hétfejü sárkányok, oroszlánok és isten tudja minő szörnyetegek őrzik. És csakugyan az én vakmerő­ségemet is, hogy ide belépni mertem, csak azon hódolatnak nagy mértéke fejti meg, melylyel első szinpadunk hatalmas királynője iránt viseltetem.

- Valóban? - kérdi zengzetes hangján és mosolyogva a kis diva - én nem is tudtam, hogy oly jól - és másokra nézve oly veszélyesen vagyok őrizve.

- Azon csodálkozom - mondja a gróf, kinek a szép Rozina maga mellett a kereveten mutatott helyet - mert hiszen tudhatná kegyed, hogy a kinek oly hatalmas pártfogója van, kinek az osztrák főváros minden rendőri közege szolgálatára áll, ha föllép, nagy veszélyeknek teszi ki magát: talán nagyobbaknak, mint a minőkben Dániel volt az oroszlánok barlangjában. Százan és ezren lehetnek olyanok, kik dobogó szivvel és forró sóhajokkal kisérik hazatérő hintóját és lakása előtt elmenve, epedve tekintenek föl ablakaira: de hódolatuk ezen tul alig terjedhet, mert tudják, hogy az, ki kegyedet őrzi, egy százkezü Briarius, ki az első merész lépésért meg­fojtással fenyeget.

- Ah, ah! - kiált fel nevetve a szép Rozina - ön egészen elrémit; hiszen én e szerint valóságos fogoly vagyok!

- Nincs az különben. A szinpadon királyné, kinek lábaihoz szabad koszoruinkat dobni; kiért taps közben darabokra szaggathatjuk keztyüinket; de lakása előtt szent borzalommal kell elhaladnunk.

- Ön bizonyos kellemetlen érzést költ fel bennem e leirással - mondja kissé komolyabban a szép diva - de egyszersmind nagyobb önérzetre is bátorit. Szerencsére - teszi utána hamiskás mosolylyal - az én szörnyetegeim csakis lakásomat tarthatják ily ostromállapotban, de szivemet, mely fölött nem uralkodnak, szabadon hagyják.

- Valóban? - mondja kellemes meglepetéssel a gróf - ha ez igaz, akkor a Pandora-szelenczé­jében, melyből oly sok veszedelmes és ártó anyag rohant ki, mégis megmaradt számomra az egyetlen kedvező tartalom: - a remény. Engedje meg kegyed, hogy ennek birtokában boldogabbnak érezzem magamat a többieknél, kiket kedves szavai erre sem jogositottak föl és küzdelemre merjek szállni azokkal a szörnyetegekkel, melyek a közeledők életét fenyegetik.

A szép Rozina arcza e nyilatkozatra egészen kiderült; nyájas és behizelgő hangon mondá:

- Engedélyt kell adnom arra, kedves gróf, annyival is inkább, mert mi türés-tagadás benne, de folytonosan csak egy öreg ur arczát látni - legyen az bármily hatalmas - egy kissé untatja az embert. Azt is be kell vallanom, hogy ha a gróf ur csakugyan vállalkozik e küzdelemre: az egy kis érdeket fog nyujtani az én egyhangu életemnek. De azután kikötöm, hogy a továbbit a küzdelem bátorságától teszem függővé; mert csak ez győzhet meg arról, hogy e küzdelemre önt nemcsak könnyü főuri szeszély, hanem valamivel többecske bátoritja fel.

- Ha tudná kegyed, szép Rozina, hogy már ez első merész lépésem kegyed «nagy urával» szemben, minő veszélyeket rejt méhében reám nézve, aligha beszélhetne igy. Én az udvarnál vagyok, pályám elején; s talán kegyeden kivül az egész Bécs tudja, hogy a herczeg és a császárné kegye és annak elvesztése csaknem teljesen egyértelmü. Azonban ne higyje, hogy mindez engem visszariaszszon bárminő áldozattól; mert egy kilátásba helyezett remény engem nemhogy visszariasztana bármely küzdelemtől, hanem fokozni fogja bátorságomat. Hála isten, független ember vagyok s mindazt, amivel birok, e picziny kéz egyetlen érintéseért mérlegbe dobhatom.

- E picziny kéz, mint ön nevezé, - mondja édesen mosolyogva Rozina, miközben kezét a grófnak nyujtá - ime itt van; én az ön pártjára állok; mert szivem a gyengébb felé vonz; kiséreljük meg együtt megküzdeni szörnyetegünkkel!

A gróf örömtől ragyogó arczczal emelte a kis kezet ajkaihoz; miközben Rozina fölemelkedett ülőhelyéről és élénken mondá:

- Tehát a legközelebbi viszontlátásra! most bocsásson meg, mert mesterem rögtön itt lesz és ma esti szerepemet kell betanulnom.

A gróf kalapját vette és eltávozott. Tulon tul meglehetett elégedve az első látogatás eredmé­nyével; sőt ha az igazat meg akarta magának vallani, kissé soknak is találta azt. Az áldozatot, melyet esetleg a kitüzött tervért hoznia kellett, nem sajnálta; de megijedt, hogy a kis diva szivében tul talál lőni a czélon; mig másfelől lelkében szemrehányást érzett, hogy játszik a tüzzel, melynek minden szikrája egy távoli, talán soha el nem érhető eszménykép felé pattogott; és képzeletében kherubint vélt látni a lángoló karddal, mely őt csinje miatt végleg eltiltja még közeledéstől is a paradicsomhoz...

Kaunitz herczeg.

Ha a Burgnak nagybotu ölmagas kapusa a Kaunitz nevet mindenkor erélyesen hangsulyozva kibocsátotta a száján: lett olyan lótásfutás a császári palotában, mintha valami udvari ünne­pély­hez készülnének, vagy valami szerencsétlen hir érkezett volna. Egyik udvari legény a másiknak, egyik teremőr vagy ajtónálló a másik ajtónállónak, vagy teremőrnek adta át a szót; lázas sietséggel rohant mindenki az esetleg nyitva felejtett ajtókhoz, vagy ablakokhoz; még a császárné maga is sietett esetleg nyitva hagyott ablakait betenni, ha az élő telegrafvonal jelezte kedves és hatalmas miniszterének érkezését. Ez a sürgető elzárkózás pedig azért tör­tént, mivel Kaunitz herczeg, ki a világon a legkényesebb természetü emberek közé tartozott, sőt bőre finomságánál és nőies alkotásánál fogva már a természettől annak volt teremtve: iszonyu ellenszenvvel és irtózással viseltetett minden légváltozás iránt és hogy magát lehető­leg mindig egyenlő foku légkörben tartsa, még kocsijában is öt-hat különböző vastagságu kabátot és nyakravalót hordott magával és azokat, a szerint a mint hideget vagy meleget érzett, folyton cserélgeté. Betegségről vagy halálról beszélni ő előtte, csaknem egyértelmü volt a kegyvesztéssel; a ragályoktól pedig annyira irtózott, hogy közvetlenül átnyujtva, sem­mit sem szokott kézbe venni.[5]

E kényes természetü, férfiatlan-férfiu kormányozta az időben nemcsak Mária Terézia orszá­gait: de vezetője volt részben az egész európai politikának.

Külsőleg, ugy mint belsőleg is a legfinomabb szervezetü ember; finom tapintattal birt minden­nemü érintkezésében, éles eszü volt a tervezésekben; gunynyal verte meg elleneit és kivált ha a közügy érdeke saját érdekével is összevágott, gyors volt a kivitelben is.

Igy ment a kis termetü, de hatalmas miniszter ezuttal is végig a termeken, hol mindenki a leg­mélyebb bókkal fogadta; az ajtószárnyak mintegy látatlan kéz által fölpattantak előtte és maga a császárné is felállott iróasztalától, midőn Kaunitz herczeg a nagybecsü történelmi gobelin­szőnyegekkel bevont dolgozó szobájába belépett.

- Kedves herczegem - mond a császárné, kezét a herczeg elé nyujtva, melyet ez tisztelet­teljesen megcsókolt - ön bizonyosan nagyfontosságu ügyben fárasztja magát hozzánk, mit annyival is nagyobbra veszünk, mivel tudomásunk szerint még ma reggel kissé roszul érezte ön magát. Üljön le, kérem és adja elő kivánságát.

- Ah felség - mondja mély bókkal a herczeg, mely után egy merev támláju aranyozott karszéken a császárnéval szemben helyet foglalt - valóban nagy kegy, hogy felséged magas figyelmét ennyire kiterjeszti.

- Minden reggel értesülést szerzek családom minden tagjának egészségi állapotáról és ön bizonnyal megengedi, hogy önt is azok közé számitsam, kik legkedvesebbek előttem.

- A legmélyebb hálával fogadom, felséges asszonyom, mert ez a legmagasabb kegy, melyet uralkodó alattvalója irányában tanusithat. Csak egy kis migraine volt az egész, melyet boszu­ságom okozott épen azon ügyben, melylyel felségednek ezuttal alkalmatlankodni bátor vagyok.

- Ah, tehát mégis valami nagyon fontos ügy?

- Nem országos ugyan, de azért elég fontos, az udvari szinház kérdése ez; mert felséged magas elhatározása értelmében a franczia-olasz társaság vezetőjével Afflisioval a szerződést ugyan megkötöttük, de egyrészt ez az ur nem annyira megbizható, hogy minden ellenőrzés nélkül reá hagyhatnók az ügy vezetését, mig másfelől Lessing ur, ki felséged előtt is be akarja magát mutatni s kinek, mint hirneves irónak, egész Németországon nagy befolyása van, mint hallom, bizonyos mozgalmat inditott meg arra nézve, hogy a franczia társaságot Bécs szinpadairól kiszoritsa, mi azt hiszem, sem felségednek, sem a magas udvarnak nem lenne tetszésére.

A császárné arcza elkomolyodott.

- Mi az elsőt illeti - mond - az semmiesetre nincs ellenünkre, hogy e fölött az erkölcsileg meg­lehetősen rosz hirü társulat fölött valami tisztességes ember a mi részünkről felvigyázatot gyakoroljon; «de sohasem lehet arról szó, hogy ez akár az ön, akár gróf Starhenberg nevével hozassék kapcsolatba, mert ez a két név sokkal tiszteltebb és kedveltebb előttem, hogysem azon legselejtesebbel vegyitsem össze, mely csak monarchiámban létezik».[6]

A hatalmas miniszter szemöldeit összevonta, mi nála a nemtetszést jelezte, de azután hirtelen összeszedte magát s hogy az érdekeltség gyanuját elháritsa magáról, hódolatteljesen mondá:

- A legnagyobb hálával fogadom felségednek eme kiméletes nyilatkozatát: magam sem gon­doltam arra, hogy egy szintársulat felügyeletét az állam valamelyik minisztere vegye át: azt hiszem, felséged maga is megnyugszik az általam kinézett egyén személyében, ki minden tekintetben biztositékot nyujt és ki nem más, mint az erkölcsileg fedhetlen és mégis müértő gróf Koháry János.

- Jól van, - mond a császárné rövid gondolkozás után, - ez tehát el lenne közöttünk intézve. A mi a másik ügyet, Lessing ur fellépését illeti, mi ugyan meglehetősen egy értelemben vagyunk vele és a franczia társulathoz erkölcsi selejtessége miatt nem nagyon ragaszkodunk, azonban sohasem szerettük, ha idegen emberek vezérszerepet akarnak játszani országainkban, mert az mindenkor gyanus, vagy legalább is szegénységi bizonyitvány, ha a gyeplőt nem hazafiak kezébe adjuk. És ha ama tekintélynél fogva, melyet Lessing ur külföldön kivivott magának, kénytelenek is lennénk őt elfogadni, legyen meggyőződve ön, hogy ez elvünket neki értésére fogjuk adni; és a franczia szinészek ügyét csak akkor döntjük el, midőn azok elejtésébe a mi embereink is belenyugosznak; vagy - teszi szigorubban hozzá - ha erkölcsi tekintetben oda sülyednek, hogy ezt megtenni kénytelenek leszünk.

A herczeg, mint látszék, meg volt elégedve az e kérdésekben elért eredménynyel, sőt örült a császárné beszéde utóbbi fordulatának, melyhez a szivén viselt kérdés folytatását kapcsolhatá.

- A szintársulat erkölcsi helyzete, felséges asszonyom - folytatja - nekünk, az ország kormá­nyának is szivünkön fekszik; és épen emlékeztetnek felséged szavai arra, mit különben talán elfeledtem volna, hogy a milyen üditőleg hathat müvészi tekintetben a társulat bécsi szerep­lése, erkölcsi hatása mételyét egyre közelebb hozza ugyancsak felséged udvarához. Azt talán felséged is méltóztatik tudni, hogy én valóban csak erkölcsi szempontból igyekeztem párt­fogói szerepet játszani a társulat egy pár kitünőbb egyéne fölött, hogy megóva őket a nélkülö­zésektől, az erkölcsi sülyedés mételyéből kimentsem?

- Tudom, - mond a császárnő nem minden guny nélkül - e tekintetben talán tovább is ment ön, mintsem az illetők érdemelnék?

- Nos, - folytatá a herczeg, a csipős megjegyzést nem hallottá téve - most akad egy, felséged udvarának fiatal lovagjai közül, ki e pártfogást sokkal nagyobb mértékben és talán kevesebb önzetlenséggel gyakorolja.

- És ki az, ha szabad tudnom? - kérdé a császárné szigoruan.

- Felséged előtt nem lehet egyikünknek sem titka, - mond mély bókkal a miniszter - az uj pártfogó nem más, mint felséged kedvencz kamarása, gróf Czobor József, ki egészen jó uton van arra nézve, hogy ősei dus vagyonát ilyes czélokra pazarolja el.

- Czobor József? - kérdé meglepetve a császárné - és biztos ön e dolog felől?

- Kérdeztesse meg felséged Bécs legelső ékszerárusait, kiknek kirakatait az ifju kamarás ur legdrágább ékszereitől fosztá meg.

A császárné arcza egészen vörös lett, mi nála a legnagyobb harag jele volt.

- Ez annál nagyobb hálátlanság a fiatal ur részéről, mivel édes atyja érdemei és a nádor ajánlatánál fogva ez ifju embert csaknem gyermekünknek tekintettük és mondhatni családunk körébe emeltük föl. Intézkedni fogunk, hogy azon pár hóig, meddig az opera-saison tart, távol legyen fővárosunktól.

A herczeg teljesen meg volt elégedve az eredménnyel; azért fölkelve székéről, mély felsóhaj­tással mondá:

- Ha felséged egyebet nem parancsol...

- Ha önnek nincs egyéb előterjeszteni valója, - mond a császárné - intézkedjék megállapo­dásunk értelmében; mi a részünkről szükségest eligazitjuk. Valamelyik udvarnok által küldesse ön hozzánk Czobor kamarást.

A herczeg bucsut vett; teljesité a császárné parancsát s kocsijához érve egy második felső kabátot vont kék selyem frakkja fölé, nehogy az örvendetes fölindulástól hevitve, magát meghütse.

Az udvari estélyen.

A fényes tükörterem, mely a bécsi császári palotának még ma is fődiszét képezi, nyüzsgött a keresztekkel rakott mellü diplomaták, fő- és alsóbbrangu katonatisztek és a főváros leg­előkelőbb nőinek százféle szint és fényt szikráztató tömegétől. Egy-egy hires diplomata vagy hadvezér körül, minő Kaunitz herczeg vagy Laudon, egész csoportok alakultak mint az ég planétái körül az apróbb holdacskák.

Azt a hosszu utczasort, melyet a magyar gárda képezett, a belső szobákban az udvaronczok és kamarások sora egészitette ki, kik két termen keresztül szintén sorfalat képeztek, várva a császári család megérkezését.

Most a harmadik terem ajtaja egyszerre fölnyilt s elől a főudvarmester jelent meg, ezüst gombos pálczájával, melyet figyelmeztető kopogással ütött a terem fényes padlójához. Utána az udvaronczok hosszu sora következett és egy nagyobb közzel Ferencz császár karján a császárnéval s a főherczegek és főherczegnők hosszu sora párosával.

Midőn a császárné a kamarások sorfalához ért, pillanatra megállt az ifju Czobor előtt s kemény hangon mondá:

- Ugy halljuk, gróf, hogy jószágainak rendetlensége nagy mértékben igényli lemenetelét Magyar­országba. Hat heti szabadságot adunk önnek, melyet már holnap megkezdhet.

E hideg parancsszavak után, egy még hidegebb tekintet következett; s midőn a szoborrá vált ifjunak eszébe jutott e parancsszóra meghajolni, a császárné már a második terem ajtajáig ért.

Czobor, mint villámsujtott, mozdulatlanul állott helyén, de még alig tudá magát valamennyire összeszedni, midőn Erzsébet főherczegnő haladt el előtte és alig hallható hangon, de mintegy szemrehányó tekintettel ejté ki e pár szót:

- Haj, a szép Rozináért!

Czobor szemei előtt összezavarodott a fényes termek minden világa; szédület fogta el a kettős csapásra, mely szivét érte és csak ifju erejének köszönheté, hogy a szükséges időig, mig az udvar utolsó tagja is elvonult, meg tudott állani helyén. A mint azután a sorfal szétoszlott, hogy hivatása szerint, részben a szükséges tennivalókat teljesitse, az esti szolgálatban részt nem vevők pedig, hogy bevegyüljenek a fényes estély élvezetébe: Czobor az egyik ablakköz­ben álló székre rogyott s fejét két kezébe hajtva, átadta magát kedvezőtlen helyzete benyo­másainak. A császárné és főherczegnő néhány szavából mindent megértett. Most már tudta, hogy a hatalmas miniszter beárulta őt a császárné előtt, hogy Rozináért kell elhagynia az udvart, mi egyértelmü volt a kegyvesztéssel, de sokkal inkább fájtak neki Erzsébet fő­herczegnő szavai, melyek vádként hangzottak, lesujtó vádként, habár rejlett bennök némi vigasztalás, a mennyiben a főherczegnő iránta való érdekeltségét is tanusiták.

Néhány perczig szomoru töprengésbe merült, de nem talált semmi kivezető utat lealázó hely­zetéből, mely őt a császárné, de különösen a főherczegnő előtt a megvetés kétségbeesésének örvényébe látszott sodorni.

- Ezen segiteni kell minden áron - suttogá maga elé - de miként? A császárné parancsszavai nem engednek semmi mentséget, a főherczegnő szemrehányása kizár minden reményt!

Néhány percznyi töprengés után, végre egy eszme villant meg lelke előtt, mely által legalább a főherczegnő lealázó gyanuját vélte elhárithatni.

Hirtelen felszökött helyéből és a nagy terem felé sietett, melynek belső ajtajánál még ott állott a gárdisták csoportja. Szerencséjére azok, kikre szüksége volt, Bessenyei és Báróczy, nem tartoztak ez est szolgálattevői közé és épen kiváltak a sorfal közül, hogy maguk is részt vegyenek az estély szórakozásaiban. Megszólitá őket és visszavezeté a kamarási terembe, mely már csaknem üresen állott.

- Barátim, - mondá, a mint a két gárdistát a korábban elfoglalt ablakmélyedésbe vonta - az általatok sürgetett Rozina-csiny miatt, melyet valaki - és könnyü kitalálni, hogy ki - a császár­nő előtt beárult, én, ugyszólván, kegyvesztetté lettem az udvar előtt. Csak ezelőtt néhány perczczel adta ki ő felsége a parancsot, hogy további rendeleteig jószágaimra távozzam. Ez már maga is elég nagy csapás reám nézve; mert a császárnő kegye drága kincs előttem, de van ennél egy sokkal kedvezőtlenebb csapás reám nézve, melyet, ha lehet, még ma okvetlenül el kell háritanunk. A Rozina-féle csinyt nemcsak a császárné tudja, hanem a család többi tagja is; s ezek közt különösen egy, kinek jó véleménye még a császárnéé fölött is áll előttem. Kérlek, ne magyarázzátok félre szavaimat, vannak őrült, reménytelen remények, földöntuli álmok, melyekért odadobjuk nemcsak anyagi létünk minden eszközét, hanem mennybéli üdvösségünket is örömmel áldoznók fel. Az, a kiről én beszélek s meglehet, maga a császárné is, ki előtt, miután a vád nem nyilt, nyilt mentségnek helye szintugy nincsen, - nem tudja azt, hogy Rozina iránt szenvelgett rokonszenvem csak egy általatok kigondolt hazafias csiny; ellenben azt hiszik, hogy vagy könnyelmüség, vagy komolyan nyilatkozott érzelem, melyek mindenike bélyegző reám nézve. Érzem, hogy e vád lealázó sulya alatt, nem volnék képes tovább élni. Azért arra kérlek fel benneteket, hogy még ez estély alatt juttassátok valahogy a valót az illetőnek tudomására.

- Kiről van szó? - kérdé komolyan Báróczy. - Nekünk, kik téged e bajba beugrattunk, nem­csak baráti, de becsületbeli kötelességünk is kivánatodnak a lehetőség határaig megfelelni.

- Az a magas hölgy, - mond szomoru hangon a gróf, - kinek jó véleménye előttem mindeneké fölött áll, Erzsébet főherczegnő.

- Ah! - kiált fel a két gárdista egyszerre - s mondhatni a szánalom hangján, mert e név a dus­gaz­dag grófnak egész szerencsétlenségét egyszerre leleplezte előttük, tehát a legszebb herczeg­nő.

- A legszebb herczegnő a monarchiában, mormogja erős hangján Bessenyei.

- Az egész Európában talán, - szekundált Báróczy.

- Az egész világon! - mondja egy sóhajjal Czobor, - de hát tehetek én arról, hogy isten után még egy bálványkép tünt fel előttem, kit imádok reménytelenül, őrülten? Számitok barát­ságtokra, hogy e leleplezést titokban tartjátok és boldogtalan hódolatomat nevetség tárgyává nem teszitek.

- Kezet reá! - mond Báróczy, jobbját Czobornak nyujtva, - titkod olyan előttünk, mintha a sirba ástad volna.

- Becsületszavunkat reá! - mond komolyan Bessenyei.

- Egyébiránt - mond kis fontolgatás után a vérmesebb természetü Báróczy, - e szenvedély nem is oly őrületes, mint a minőnek első pillanatra látszik. Egy magyar főur, igaz, hogy erdélyi fejedelem, Báthori Zsigmond, osztrák főherczegnőt kapott nőül; s Bethlen Gábor, ha nem válogatós, szintén kaphatott volna. Azután császárnénknak, Istennek hála, oly sok leánya van, hogy bizony, nagy kérdés, ha akad-e mindegyik mellé egy-egy uralkodó.

- Kérlek, ne beszéljünk erről - mond Czobor fájdalmasan - annyira őrült nem vagyok, hogy ábrándjaimat ily messze füzzem, elég nekem, ha imádott bálványomnak csak közelében élhetek és jó véleményét megtarthatom.

- Hát térjünk a dologra - mond Bessenyei - miként képzeled, kedves grófom, hogy a fő­herczeg­nővel a dolog valódi állását tudathassuk?

- Mondjuk meg egyenesen neki, vagy intézzünk hozzá egy felvilágositó iratot.

- Ah, nem, nem! - mondja Czobor - erre egyikre sincs sem idő, sem alkalom, de tiltja is a magas hölgynek méltósága. Nézetem szerint a dolognak egyetlen módja, ha őt valahogy megközelititek és például tánczszünet közben figyelmét egy pár hangosabb szóval felköltve, egymásnak ugy adjátok meg a felvilágositást, hogy ő is meghallja.

- Természetes - mondja Báróczy - ez a leghelyesebb ut. A táncz már ugyis megindult, mi bemegyünk s megragadjuk az első alkalmat, hogy a főherczegnőhöz férkőzhessünk.

*

A pompás tükörteremben, épen mint ma a franczia négyesben szokás, hosszában állottak fel a tánczos párok és ilyenkor, mig a menet egészen mozgásba jöhetett, a helyben állók társal­kodhattak egymással.

Egy ily tánczszünetet használtak fel Báróczy és Bessenyei, kik a tömeg között a főherczegnő háta mögé furakodtak, ki épen Chablais herczeggel a császár unokaöcscsével tánczolt.

A főherczegnő nem vette észre a gárdistákat és nem is figyelt reájok mindaddig, mig beszéd­jök Czoborra nem fordult.

- Hallottad, mi történt a mi kedves grófunkkal, Czoborral? - kérdi Bessenyei azon a dörgő hangon, melyet az egész udvarnál már annyira ismertek, hogy az idegesebb dámák csaknem görcsöket kaptak tőle, ha hallották, valami különös átható rezgése volt annak, mely még akkor is tulnon tul rezgeté meg a fülhártyát, ha - mint például most - suttogott.

- Nem én - mondja tettetve Báróczy - csak reménylem, nem valami kellemetlenség?

- A legnagyobb, mi udvari kamarást érhet: ő felsége a császárné kegyének elvesztése.

- És miért? ha szabad tudni, - kérdi élénken Báróczy, még inkább közeledve a főherczegnő háta mögé.

- A kis Rozináért, vagy tulajdonképen mi érettünk; mert e csinyjét valaki besugta ő felségé­nek, ugy tüntetve fel a dolgot, mintha Czobor halálosan szerelmes lenne a kis primadonnába.

- Szörnyüség! - kiáltott fel Báróczy - és senki sincs, a ki ő felségének a valót fölfedezze? A ki elmondja, hogy a gróf és tulajdonképen a mi csinyünk épen azt czélozza, hogy a magas ur pártfogását a franczia társaság elveszitse és Bécsből el legyen távolitva?

- Mit gondolsz - kérdi Bessenyei - nem volt-e veszedelmes a grófra nézve, a tüzzel játszani, s nem történhetett-e, hogy valóban beleszeressen a kis Rozinába?

- Hogy Rozina nem szeretett-e bele a grófba, arról nem kezeskedem, - felel Báróczy - de a mi grófunk ábrándozó szivét ismerem, mely mindig elérhetlen álmok után kapkod és - folytatja nyomatékosan - a könnyen elérhetőt épen megveti, - arról fejemmel kezeskedem.

- Akkor a mi szegény grófunknak sokba került a mi hazafias tréfánk, mert még viszont­szolgálatot sem nyert áldozatai fejében, - mondá Bessenyei sajnálkozva.

Báróczy az egész párbeszéd alatt figyelemmel kisérte főherczegnő kedves arczát és lehet, hogy csak képzelte, de ugy tetszett neki, mintha az kissé komoly, merengő állapotából egyre derültebbé válnék; ugy, hogy midőn a tánczban megindulás sora reá következett, oly vidám és könnyü léptekkel lejtett tova, mint a klasszikus görög képzelet felséges Dianája.

- Vajjon hallotta-e, a mit beszéltünk? - mormogta Bessenyei, miközben barátjával együtt tovább vonult előbbeni állóhelyéről.

- Oh, te szivek világában együgyü Herakles? Hát igy ismered te az asszonyi természetet? - mondja vidáman Báróczy. - Fejemet merem reá tenni, hogy utolsó szóig mindent meghallott: mert a nő, legyen bármily magas állásu, kiváncsi természeténél fogva szereti az ujdonságokat, a pletykát, - még akkor is, ha azok az egyének, kikről szó van, egyátalában közelebbről nem érdeklik. Én figyeltem a mi tündérszép királyleányunkra s mondhatom neked, hogy csupa fül volt s beszélgetésünket nemcsak hallotta, - már hogy is ne hallaná meg a te dörmögő és az én éles hangomat, - hanem egyszersmind teljesen czélhoz jutottunk párbeszédünkkel. Siessünk ez örömhirt a mi szegény grófunknak megvinni!...

- Ez ugyan nem orvosolja meg teljesen az ő baját, - mondja Bessenyei, - mert ő felsége kiadott parancsát nehezen fogja visszavonni, de beszédünk közben eszembe jutott valami, a mivel, azt hiszem, kitüzött czélunkat elérjük és akkor az ő mielőbbi visszatérésének sem lesz semmi akadálya.

A két barát fölkereste Czobor grófot és előadásuk nagyon megvigasztalta a levert ifju embert. Bessenyei még azt is hozzá tette e vigasztaló felvilágositáshoz, hogy egy gondolata támadt, mely által reményli, hogy eredeti czéljokat minden nagyobb áldozat nélkül el fogják érni; de tervét barátai sürgetésére sem árulta el.

- Az én tervem eredménye - mond mosolyogva - lélektani tanulmányon alapul ugyan, de miután sikeréről még nem vagyok egészen biztos, még nektek sem mondhatom el azt.

Czobort barátainak közbelépése meglehetősen megnyugtatta; de sokkal megnyugtatóbb volt reá nézve az, hogy midőn a császári család a szokott szertartásos rendben visszavonult, Erzsébet főherczegnő szemei most, midőn ujból elvonult előtte, nem a bejövetelkor tapasztalt gunyos kifejezéssel, hanem bizonyos résztvevő sajnálattal nyugodtak meg rajta, mely az ifju szivében hánykódó vihart képes volt lecsendesiteni.

Bessenyei merénylete.

Czobor sokkal jobban ismerte a császárné természetét, mely az erkölcsi kérdésekben kérlel­hetetlen volt, hogysem parancsát meg merte volna szegni; azért még kora reggel megtette előkészületeit; elbucsuzott barátaitól s legközelebbi jószágára, a morva határon fekvő Gödingre még ugyanaz nap elutazott.

Bessenyei azzal vált el a gróftól, hogy most már a közös terv kivitelét az ő termetes vállaira veszi és terve kiviteléhez csakugyan még aznap hozzáfogott. Jól tudta, mert közhir volt a fővárosban, hogy a legveszélyesebb himlőragály itt-ott már felütötte vészes tanyáját; az is köztudomásu dolog volt, hogy Kaunitz herczeg semmitől sem irtózik jobban, mint éppen ez arczot elrutitó betegségtől; arra pedig teljes bizonyossággal számithatott, hogy a hatalmas miniszter, miután az akadály, mely miatt a kis Rozina hidegségét éreznie kellett, utjából el lőn görditve, a legközelebbi alkalmat fel fogja használni, hogy előbbi uralmát, a szép Rozina szivében, ujra elfoglalja. Erre épitette tervét.

Tudta, hogy a herczeg az esti órákat szokta ilyen kényesebb természetü kocsikázásokra és látogatásokra használni, azért a mint a nap lehanyatlott, kémszemlére indult a Graben-en, hol Rozina lakott és oly pillanatban, midőn a járókelők nem háborgatták, jókora iratot huzott ki dolmányából és annak hátulsó beiratlan oldalát valami ragasztófolyadékkal hirtelen leöntve, a lapot a kapu ajtaja fölé ragasztá. Midön ez megtörtént, az óriási termetü férfiu maga is mo­solyogva állott meg felragasztott táblája előtt, melyre ökölnyi fekete betükkel volt irva:

E HÁZBAN HIMLŐS BETEGEK VANNAK.

De még mindig félt attól, hogy plakátját a herczeg figyelmen kivül fogja helyezni; és azért föltette magában, hogy a látogató megérkeztéig, ott fog sétálni a kapu előtt, hogy a magas vendég figyelmét, ki ily kirándulásokra bérkocsit és egyszerü polgári öltözetet használt, minden áron a kapu föliratára vonja.

Nem sokáig kellett várakoznia, mert a herczeg bérkocsija nehány percz mulva megállt a Rozina lakása előtt. Ekkor Bessenyei a bajárat elé lépett és mintha a felirat csak most keltette volna fel figyelmét, megállva a lámpa fényénél, roppant dörgő hangjával kezdé betüzgetni a felirat szavait:

«E ház-ban him-lős bete-gek vannak!»

A mint azután észrevette, hogy szavai a herczeg figyelmét a feliratra vonták, mint érdektelen sétáló, ki a felirat olvasásával kiváncsiságát kielégitette, nyugodtan és a nélkül, hogy a hercze­get észrevenni látszanék, odább sétált.

De az utcza sarkánál megállott és jól látta, hogy a herczeg szintén elolvassa a föliratot; mire azután, mintha valami veszett eb harapta volna meg, reá kiáltott bérkocsisára:

- Haza, haza! - s azzal rémülten ugrott be a kocsi ajtaján.

- No, ez pompásan sikerült! És az, mire Czobor ezreket költött, nekem nem került többe, egy máriásnál - dörmögé magában, csaknem hahotázva örömében; azután sietett a nagy «Stibli»-be, hogy a fényes eredményt elbeszélje barátainak.

Természetes, hogy a szép Rozina a kapuja előtt Bessenyei által elkövetelt csinyről semmit sem tudott, és elcsodálkozott rajta, midőn ablakából észrevette, hogy a jól ismert herczegi bérkocsi nagy sebességgel megfordul és elvágtat lakása elől. Rozina dicséretére azonban meg kell vallanunk, hogy a herczeg meg nem jelenése egyátalában nem okozott neki szivfáj­dalmakat, habár annak rögtöni visszavonulását nem is tudta megfejteni; sokkal nagyobb baja volt a szép Rozinának azzal, hogy Czobort egész este hiába várta; eljött azéjfél, el a hajnal is: mig elvégre az epedve várakozó kimerülten és kisirt szemekkel vetette magát párnáira; - de szemeire még ekkor sem jött üditő álom; lelkének hánykolódása a testet sem engedte pihenni, s midőn a nap első sugarai szobájába sütöttek, hirtelen felugrott és tükre elé sietett, hol a halvány és beesett alakban alig tudott magára ismerni többé.

Egy szóval Rozina a szó szoros értelmében szenvedélyesen beleszeretett az ifju grófba, és most is első dolga volt, hogy a szobaleányát egy illatos rózsaszin levélkével, mely a tegnapi kimaradásért szemrehányásokat tartalmazott, Czobor szállására küldje.

Mihelyt ez megtörtént, valamivel nyugodtabban fogott öltözködéséhez, mert meg volt róla győződve, hogy a kimaradás kétségtelen fontos okait a gróf egy reggeli látogatásban fogja elmondani; de mennyire le volt verve, midőn megbizottját, kezében a küldött levéllel látta visszatérni, azon szomoru tudósitással, hogy a gróf, bizonytalan hosszuságu időre, jószágára, Gödingre utazott el.

Ez nagy csapás volt, mely szerelmét és hiuságát egyaránt sértette. Tehát Czobor nemcsak el­hagyta őt, hanem még annyira sem méltatta, hogy távozása okáról értesitse!

Ez több volt, mint a mit az elkényeztetett és ideges diva el tudott volna könnyedén viselni. Inkább letépte, mint levetette a csinos rózsaszin-selyem toilettet, melyben Czobort fogadni akarta és zokogva vetette magát ágyára, forró könyükkel árasztva hab-párnáit.

- Senkinek nem vagyok itthon! Beteg vagyok! - e szavakkal utasitotta ki Susettet, - egy lélek se merjen ma szobámba lépni!

- A herczeg sem? - kérdi félénken a szobaleány, szenvedélyes urnőjétől.

- Senki, érted? A világon senki!

- De hiszen mára előadás van hirdetve és az imprezárió bizonyosan el fog jönni.

- Annak sem vagyok itthon, senkinek a világon! - kiáltja a diva mérgesen.

A szobaleány vállat vont és felénken huzta be maga után az ajtót.

Déltájban megjelent Afflisio ur, a szinház intendánsa, de hasztalan könyörgött az ajtónál, melyet a diva bezárt, nem nyert bebocsáttatást.

- De gondolja meg, kedves Rozina, - esdekelt az ajtón kivül, - az uj darabra az egész udvar megjelenése be van jelentve; kegyedet ily rögtön helyettesitenem senkivel sem lehetséges; a darab elmaradása pedig oly botrányt fog képezni, mely az egész társaságnak végleges elbocsáttatását idézheti elő.

- Nem bánom! - kiáltja mérgesen a szép Rozina; ha ég, föld összeomlik is, én ma nem tudok játszani; utoljára az ember ember; tudassa a felséges udvarral azt, hogy beteg vagyok.

- De a tudósitás már késő; már mindjárt dél lesz és más darabot sem lehet elővenni. Istenem - folytatja kétségbeesetten - mit fog mondani ő felsége, a császárné?!

- Nem bánom, akármit mond: de ha ő felsége maga jönne is értem, akkor sem tudnék egyebet mondani - kiáltja zokogva Rozina.

Az intendáns haját tépte, de nem volt mit tennie; sietett Kaunitz herczeghez, hogy ez miniszteri hatalmával talán valahogy kieszközli a csökönyös diva föllépését.

Ezalatt azonban Rozina kétségbeesett szerelme egy még veszedelmesebb kiutat talált: fel­öltözött, kocsit hozatott magának és elutazott grófja után Gödingbe.

A kastély küszöbén.

A gödingi kastély oly stylben volt épitve, mint ez időtájt csaknem minden fejedelmi és főuri lak Európában, mert hiszen a franczia divatot nemcsak a viseletben utánozták, hanem nyelvben, szokásokban, sőt épitkezésben is.

Ezuttal a kastély egész sétáló közönsége csak az ifju Czobor grófból állott, ki a megelőző nap estéjén, egyetlen előfutár által jelezve érkezett meg, ugy hogy a rég elhagyott kastély jámbor és elvénült cselédsége és az egyetlen öreg számtartó alig értek reá, hogy az előcsarnokokat megvilágitsák, a fiatal gróf számára egy pár szobát kiporozzanak s az akkori szokás szerint a kapu előtt megjelenve, várják be földesurok utazó kocsiját, «hurrah»-t, kiáltozva és süve­geiket magasra dobálva.

A régi, jó öreg cselédek szivében valami nagyobb lelkesedés ez uttal nem vert tanyát, mert a gróf előfutárától értesültek, hogy a gróf legfeljebb pár napig mulat gödingi kastélyában, és onnan valószinüleg valami vas- vagy nyitramegyei nagyobb jószágára megy át.

Az ebédet öreg tiszttartójával kettesében poharazgatva oly jóizüen költé el, mint már évek óta nem, azután ugy naphanyatlás felé kiment a kastély diszesen aranyozott erkélyére s öreg tisztjével le- s fölsétálva élvezte a kellemes és illatos tavaszi levegőt, néha-néha végig tekint­ve a főváros felé vezető egyenes uton, melynek szürke szalagját ritkán sötétité el egy-egy fogatot jelző fekete pont.

Egyszerre azonban, ugy tetszett neki, hogy e fekete pontok egyike sokkal gyorsabban köze­ledik a kastély felé, mint azt, a közönséges vidéki fogatoktól, várni lehet, és lassan kifejlődő alakja is valami elsőrendü bécsi bérfogatra gyanittat, mely egészen elüt a környékbeli fogatok alakjától.

Nem kellett sokáig gondolkoznia, hogy az a gyanu támadjon lelkében, hogy e kocsi alig lehet egyéb, mint a magát megcsaltnak, elhagyottnak vélt Rozináé, kitől a megelőző események fontossága közben elfeledett volt bucsut venni és kinek szenvedélyességét már ismerte annyira, hogy a vágtató fogat gyanuját azonnal felkölthesse.

A távolságot mérve, még maradt annyi ideje, hogy szobájába menve, pár sort vessen papirra, melyben tudassa, hogy a császárné parancsából magyarországi birtokaira kellett távoznia és az illatos levélkéhez egy kevésbé illatos ugyan, de annál nagyobb összegről szóló utalványt csatolva, legényét csengeté, kinek parancsot adott, hogy paripáját azonnal a kastély hátulsó részéhez állitsák, maga pedig beszólitva öreg tiszttartóját, a levelet e szavakkal nyujtá át neki:

- Édes öreg barátom, ha jól gyanitom, azon a közeledő hintón egy kisasszony ül, ki egyenesen ide tart a kastélyba és utánam fog kérdezősködni. Ön tudtára fogja adni, hogy a mint valóban történik is, - valamelyik magyarországi birtokomra utaztam el - hogy melyikre, azt ön nem tudhatja, mert őszintén szólva, még magam sem tudom. Nem tudom azt sem, hogy meddig tart számüzetésem, de nem valószinü, hogy közelebbi időben visszatérhessek a fővárosba. Tudassa ezt azzal a tisztelt dámával és adja át e levélkét neki. Meglehet, hogy indulatos és szenvedélyes lesz, és erőszakkal be fog törni a kastélyba, de ön tartóztassa addig, a meddig lehet, s a mig én meglehetős távolságra ellovagolhattam; azután hagyja őt, hadd kutassa végig a kastélyt, csupán ezt az asztalomon levő másik levelet, mely Báróczy Sándor magyar királyi testőr urnak szól, rejtse el ön zsebébe és küldje el Bécsbe a holnapi postán. Az a kisasszony valószinüleg indulatoskodni, toporzékolni fog, de az önt ne hozza ki béketüréséből, legyen iránta udvarias, sőt kinálja meg éjjeli szállással is, mert, valószinüleg, ő azt ugy sem fogja elfogadni, sőt bizonyos, hogy azonnal vissza fog fordulni Bécs felé. Több utasitást nem adhatok, mert sietnem kell, miután a hintó zörgését már hallom, de hát ön okos ember, el fogja igazitani a többit.

Az ifjú gróf, barátságos kézszoritás után, magára hagyta öreg tiszttartóját, nagy léptekben haladt le a kertre vezető hátsó lépcsőn s a lovászától tartott paripára vetve magát, elszáguldott.

Öreg tiszttartója, Blum bácsi pedig, ki egészen megizzadt a nyert szokatlan utasitásoktól, lassan tipegett a főkapu felé s füle tövét vakargatva, kék zsebkendőjével izzadt homlokát törülgetve, várta azt a baljóslatú fogatot, melynek urnőjével oly nehéz feladatokat kell végrehajtania.

Csaknem szóról szóra ugy történt, mint azt az ifju gróf megjósolá. Az üléséből kipattant Rozina, kinek kérdésére Blum bácsi a gróf távozása hirével felelt, első válaszul azt nyerte:

- Önhazudik! A gróf ur nem távozhatott el olyan hamar!

- De asszonyom - válaszolt a hasonló bánásmódhoz nem igen szokott tiszttartó - nálunk nincsen szokásban, hogy valótlant beszéljünk.

- Ne okoskodjék! - kiáltá mérgesen Rozina, kinek szép arcza csaknem eltorzult a szenvedély­től, - vezessen engem azonnal a gróf ur szobáiba!

- Nálunk, kisasszony, nem szokás megnyitni a kastély szobáit idegeneknek olyankor, midőn uraságunk nincs a kastélyban.

- Mindegy! Én kivétel vagyok! Ha ön nem akar fölvezetni, fölmegyek magam, és ha az ajtókat zárva találom, lakatost hozatok.

Az öreg Blum bácsi még tartóztatta a mérges divát, a meddig szóval győzte s mig sejté, hogy ifju grófja eltünhetett a láthatárról; de midőn már belátta, hogy minden szó hasztalan, lehető lassusággal fölczammogott a lépcsőkön és körülvezette a szép Rozinát az emelet minden szobáján.

A diva minden cselédet valódi rendőri kihallgatás alá vett, de végre is meg kellett győződnie, hogy az öreg Blum bácsinak igaza volt, miről egyébiránt a gazdag tartalom mellett is nagyon hidegen tartott levél, melyet ez átnyujtott neki, szintén meggyőzhette.

Marasztalhatta azután Blum bácsi nagy alázatossággal, mert nem akart hallani semmiről, kiadta parancsát, hogy bérkocsisa készen legyen a visszaindulásra, s azután kétségbeesve dobta le magát a karszékbe, melyet udvarlója csak nehány percz előtt hagyott volt el; sürü könyhullatás között megirta szemrehányó levelét, melynek könyekkel áztatott lapjai közé visszacsomagolta a gróf utalványát is és leszáritva könyeit, kétségbeesetten haladt le a lépcsőkön; belevetette magát bérkocsijába, alig méltatva tekintetére szegény Blum bácsi udvarias hajlongásait, ki a kapuig kisérte.

A katasztrófa.

Lessing rövid kihallgatást nyert az udvarnál.

- Annyi bizonyos - mondja Lessing távozásakor a császárné, - hogy ennek az embernek meg vannak a maga sajátszerü eszméi és előadási módja olyan, hogy az embert könnyen magával ragadhatná, kivált ha nyelvében nem lenne valami idegenszerü.

József főherczeg elnevette magát s a gunyt inkább a herczeg, mint édes anyja felé intézve, mondá:

- A mennyiben Lessing ur előadási nyelve idegenszerünek tünik fel, az a mi hibánk és nem az övé: mi két sort sem tudunk leirni a nélkül, hogy legalább két latin vagy franczia szó ne legyen benne; ellenben ő minden eszmének meg tudja valódi nevét adni és nyelvének tiszta­sága főérdeme, melytől mi nagy mértékben eltértünk.

- Meglehet, hogy igazad van - felelt a császárné - de a mennyiben hibásak vagyunk, miután azt elismertük, ki is javithatjuk hibánkat önmagunk; és csak nem fogunk, mint egykor Péter császár, külföldről importálni tudósokat, mert az szégyenére válnék udvarunknak és orszá­gainknak.

- Annyival kevésbé - mondja Kaunitz - mivel a nemzeti eszmék alatt gyakran egyéb nem épen kellő irányzatok is szoktak rejtőzni, melyek meghonositása, itt nálunk, épen nem áll érdekünk­ben.

- Azt nem is mondom, - szólt komolyan József főherczeg - hogy toborzást, vagy vadászatot inditsunk tudósokra, ámbár megvallom, hogy Lessing ur megszerzését nagy nyereségnek tartanám; de hát jól van, vegyük át csupán azt az egy nagy eszmét, melyet magunk is helyes­lünk, - nemzeti nyelvünk müvelését, melynek keresztülvitelénél egy magasabb politikai eszme is vezérelhet: a birodalom nyelvi egyöntetüsége. Küszöböljük ki az udvarból a franczia divatot és állitsunk helyébe hazait. Mert könnyü belátni, hogy az Európa kontinensén ural­kodó fejedelmi családok közül az fog a legfelsőbb hatalom polczán megállani, mely a német nemzeti eszméket először teszi magáévá.

- Jaj, fenség - veté ellen a merész eszme miatt képéből csaknem kikelt miniszter - a jövő eszméit ép ugy nem lehet a jelenbe átültetni, mint nem télben virágokat tenni ki kertünkbe, a tavasz reményében. Maga Lessing ur is mondá, hogy ily nagy átalakitás csak hosszas hangyamunka eredménye lehet; és sok eszme az erőszakolás miatt épen jövője utját vágja el, vagy neheziti meg. A fenségedtől követelt átalakitást kivánsága szerint rögtönözni már azért sem lehetne, mert az politikánkkal ellenkezik. A porosz királylyal, II. Frigyessel, még mindig farkasszemet nézünk; és minél fenyegetőbb a helyzet, annál inkább kell közelednünk Franczia­országhoz; e szerint annál kevésbbé lenne indokolva, hogy épen most a franczia szo­ká­sokat udvarunkból számüzzük. Nem engedné ezt meg a dauphin és Antoinette főherczegnő által tervezett családi összeköttetés sem, és az egész annál kevésbbé volna létesithető, mivel a létezők helyére sem tudomány, sem müvészet, sem társadalmi élet tekintetében olyasmit nem tudnánk helyezni, mi egész Európa szine előtt nevetségessé ne lenne.

- Tegyük a negélyezés és az álkodás helyére a természetszerü egyszerüséget, mely soha senkit sem tesz nevetségessé, - mondja hévvel a főherczeg. - Én legalább biztosithatom önt, uram, hogy ha valamikor a monarchia kormányzatát átveszem, semmit sem gondolok az ön diplo­macziai viszonyaival, csak saját országom jövőjével. Mert nevetségesnek tartanám annak az eszmének elfogadását, hogy két ország csak akkor élhet egymással szövetségben, ha az egyik nemzeti lételéből kivetkezik és a másikat, nevetséges majmolással, utánozza.

- Vessünk véget a vitának, mely ugy sem a mai nap kérdése, - mond engesztelőleg a császárné - mondja csak, kedves herczeg - folytatja Kaunitz felé fordulva - minő darabot fogunk ma hallani a szinházban?

- Mozart «Varázsfuvoláját», felséges asszonyom, melyre szinészeink már régóta szorgal­masan készülnek, és a mely, reménylem, nagy hatást is fog eszközölni.

- Az állam gondjai után jól is esik lelkünknek egy kis esti szórakozás, - fejezte be a császárné könnyed főhajtással, mire mindhárman különböző irányban távoztak el a kihallgatási terem­ből. A császárné családja körébe tért; József főherczeg az udvari kanczelláriába; a miniszter pedig, miután a nem minden felindulás nélkül lefolyt kihallgatás után meghüléstől félt, egy könnyü köpenyt adatott magára s palotájába hajtatott.

Itt már képéből kikelve várta őt Afflisio, a daltársulat intendánsa. Kaunitz herczeg, mintha érezte volna e kétségbeesett arcz kifejezésének hatását, némán intette őt maga után szobájába.

- Nos, mi baj? - kérdi a rémült intendáns előtt megállva - beszéljen ön!

- Nagy szerencsétlenség, kegyelmes uram - mondja reszkető hangon és a szoba menyezetére vetett szemeibe könyek kezdtek szivárogni.

- Csak halálról vagy betegségről ne beszéljen ön - kiált a herczeg az intendánstól négy-öt lépésre visszahátrálva, - más baj minket meg nem ijeszt.

- Egyik sem, kegyelmes uram, hanem Rozina kisasszony -

- Mit, Rozina kisasszony? - vág közbe a herczeg, sebes léptekkel egész az intendáns közelébe lépve - mi baj van Rozina kisasszonynyal?

- Én nem tudom, elég, hogy nem akar játszani, azt állitja, hogy beteg és hasztalan esdekeltem, hogy jőjjön el a főpróbára. Kétségbe vagyok esve, kegyelmes herczeg, a darab már be van jelentve az udvarnál, a plakátok kiszegezve és a jegyek az utolsóig elkelve.

- És beszélt ön szinről-szinre a kisasszonynyal? - kérdi felindultan a herczeg - látszik-e rajta, hogy beteg?

- A mennyire ajtón keresztül beszélni lehet, kegyelmes herczeg, mert szobájába nem eresztett be, de tudtommal annyi baja sincs, mint nekem. Ha herczegséged nem igazit valamit e dolgon, mindnyájan el vagyunk veszve, az ingerültség némely körökben már ugyis megvan ellenünk és e sottiset ő felsége a császárné maga sem fogná megbocsátani soha!

- Legyen ön nyugodt, én tudom okát a kisasszony kapriczeának, ki már másodizben tesz rosz fát a tüzre. Kérem, mondja meg udvarmesteremnek, rendelje elő legegyszerübb zárt kocsimat, én majd rendbe hozom az egészet. Addig várjon meg itt, mindjárt visszatérek, azután intéz­kedjék, hogy semmi hátramaradás ne legyen!

Afflisio távoztával a herczeg bejáróját szólitá és nagy tükre előtt ma már negyed izben öltö­zött fel, szorgalmatosan tudakozva, vajjon visszatérése óta nem változott-e az idő odakinn.

Pár percz mulva előrobogott a kocsi s a herczeg, bucsut intve Afflisionak, Rozina lakása elé hajtatott. Becsengetésére megjelent Rozina szobaleánya kisirt szemekkel.

- Nos, mi baj ujra? - kérdi a herczeg visszahökkenve, mert ujra eszébe jutott a himlő - csak nincs valami komoly baja kisasszonyának?

- A hogy veszszük, kegyelmes herczeg, a kisasszony nem beteg, de ezelőtt egy órával el­utazott Gödingbe.

- Gödingbe? - kérdi a herczeg, mintegy eszméit szedve össze és azután elvörösödött, mint a főtt rák, mert eszébe jutott, hogy Göding Czobor birtoka, hova a gróf a császárné eltiltása után valószinüleg vonult - ez hallatlan és megbocsáthatatlan! Tudja ön bizonyosan?

- Teljes bizonyossággal, kegyelmes herczeg, hallottam, midőn a bérkocsisnak a parancsotkiadta.

- Akkor vége mindennek, a kisasszony eljátszta utolsó szerepét! - kiált fel a herczeg mérgesen és sebesen osonva ki a kapun, reákiáltott kocsisára:

- Haza!

A szerencsétlen intendáns reményteljesen várakozott a miniszter előszobájában, de midőn a képéből kikelt minisztert meglátta, csaknem hanyatt esett ijedtében.

A hiuságban és gyöngéd vonzalmában egyszerre csalódott herczeg nagyuri feszességgel állott meg a kétségbeesett arczu intendáns előtt és szertelen haragjától elfojtott hangon mondá:

- Ön rosszul visel gondot társulata primadonnáira: Rozina kisasszony megsértve minden illedelmet, megszökött szeretője, az ifju Czobor után. Ez megbocsáthatlan! Legyenek önök készen a legrosszabbra, mert e gyalázatos sértést, ő felsége a császárné, nem fogja megbocsá­tani. Tudassa ön társulatával, hogy az udvartól el vannak bocsátva!

- De, kegyelmes herczeg - mond az intendáns összetett kézzel esdekelve - ennek sem én, sem a társulat nem oka.

- Az meglehet, de oka annak, hogy a társulat tagjai illetlenül és erkölcstelenül viselik magu­kat. Én többé nem segithetek a dolgon! Adieu! - fejezte be mérgesen és a szerencsétlen inten­dánst kétségbeesésének átadva, belső szobáiba távozott.

Az elejtett levél.

A császárné nagy mértékben fel volt indulva. Semmi sem boszantotta őt annyira, mint ha az udvarnál valami botrány történt, ezek között pedig különösen az erkölcsi botrányok sértették az ő szivét legnagyobb mértékben. Ez esetben épen mindkét oldalról volt érdekelve, mert ép ugy bántotta őt a primadonna magaviselete, mint azon értesités, hogy a szép Rozina épen Czoborhoz menekült.

Midőn Kaunitz herczeg, indulata első hevében megvitte a hirt császárnéjának, ennek még mindig szép, bár kövérségre hajló arcza egészen elvörösödött és eltorzult.

- A társaság, mely már is annyi borsot tört orrunk alá, egy pillanatig sem maradhat többé udvarunknál! Megmételyezik maguk körül az összes emberiséget, erkölcsi pestis és dögvész uralkodik a levegőben, a hol ők megfordulnak! No lássa, azt a különben szerénynek látszó magyar ifjut, Czobort, is mennyire megmételyezték.

- Valóban, felség, mond a Czobor névre még haragosabbá vált miniszter, ugy látszik, hogy a mai kor fiatalsága sokkal hamarább rohan be a szenvedélyek hullámai közé, mint ez korábbi időkben történni szokott. Ime, ez ifju Czobor még teljeskoruságát sem érte el és már anya­gilag, erkölcsileg megrontó kalandokba keveredik!

- No, csak hallgassatok ti férfiak mindnyájan! - kiált fel élénk méltatlankodással a császárné - az én egyetlen drága Ferenczemen kivül nem veszek ki senkit - még önt sem - folytatja szemre­hányó tekintettel nézve Kaunitzra - azon hullámzó tömegből, melyet egy kaczér leánykának nagyra nyitott szemei egyenkint és összesen pezsgésbe szoktak hozni.

- De felség - -

- Hallgasson ön! Itt igen erélyes eszközökhöz kell nyulni! Adasson ön pár ezer forintot a társulatnak utiköltségre! Czobor urfit pedig végleg ki fogjuk utasitani udvarunkból... De még ez nem minden, nekem eszmém van, mely e minden irányban elharapódzó erkölcsi mételynek, legalább itt, udvarunknál, tiltó korlátokat szabjon. Már rég töröm fejemet egy erkölcsi társulat megalapitásán, melyben a jók java lenne egyesitve, férfiakból és nőkből egyaránt. Jelesebb és erkölcsösebb ifju gavallérainknak, valamint a fiatal hölgyeknek is, kiknek erkölcsi szilárdságukban teljesen megnyughatunk, részt kell abban venni. Ez erkölcsi társulatnak minden tagja kötelezni fogja magát nemcsak arra nézve, hogy önmaga megtartja az erkölcsi és illemszabályokat, hanem arra is, hogy általában őrködik az udvar és fővárosunk magasabb, mint alantabb köreinek erkölcsi renomméja fölött, figyelemmel kiséri az ingado­zókat, inti azokat, kik az örvény szélén járnak, fölkeresi az erényt még a kunyhóban is, hogy megjutalmazza, a nyomort, hogy enyhitse s a vétket hogy megbüntesse.

Az éleseszü miniszter nem tudott elnyomni egy mosolyt, mely akaratlanul tört fel ajakaira, a császárné észrevette ezt és nála csaknem szokatlan haragra gyult:

- Mit mosolyog ön? kérdi indulattól remegő hangon - nevetségesnek tartja, hogy császárnéja érdeklődik az udvar közerkölcsisége iránt és teljes erejéből azon van, hogy a terjedő mételyt megakadályozza?

- Teljességgel nem, felség - mondja komolyan és mély meghajlással a miniszter - csak attól félek, hogy felséged legjobb akarata is könnyen hajótörést szenvedhet az emberi gyarlóságon. Mindnyájan gyarló emberek vagyunk, felséges asszonyom és sokszor egy gyenge percz, egy kedvező alkalom, a legerősebb fejet is elszéditi.

- Magam akarok az ügy élére állani! - kiált fel erélyesen a császárné - és nem nyugszom addig, mig az udvar köréből s lehetőleg fővárosunkból is, az utolsó szál gyomot ki nem irtom!

- Épen ez az, felség, mi nekem aggodalmat okoz, mert azt tartanám legnagyobb bajnak, hogy ha valami véletlen esemény miatt maga, az én legkegyelmesebb császárném neve, vonatnék be a felelősségbe.

- Mindegy! - kiált fel indulatosan a császárné - seprüt fogok használtatni s nem tekintve sem rangra, sem személyre, kitakarittatom e mételyt udvarom köréből.

- Legyen felséged magas akarata szerint - felel könnyü vállvonással a herczeg, részemről jobb szeretném, ha az erkölcsi hibák csakis a policzájminiszter rovására iratnának fel.

Azután, ismerve a császárné természetét, ki ilyesmiben nem engedte magát rábeszéltetni a föltételeihez ellenkezőre, mély meghajlással mondá:

- Ha felségednek nincs egyéb parancsa, sietek a mondottakat teljesittetni.

A császárné elbocsátólag biczczentett fejével és még mindig felindult állapotban sietett belső szobái felé.

Az utban eső szobák egyikében vártak reá családjának nőtagjai, hogy a család fejét villás­reggelihez kisérjék.

A főherczegnők idősbjei Erzsébet főherczegnő körül csoportosultak, ki levélkét tartott kezé­ben, mely, ugy látszék, az egész társaságot derült hangulatba hozta, de a császárné beléptére, kinek arczán azonnal mindnyájan fölfedezték a kedvezőtlen hangulatot, egyszerre megszünt a nevetés, a fiatal leánycsoport szétröppent és Erzsébet főherczegnő a levelet összegyürve, kezébe rejté.

- Milyen jó kedvetek van ma! - mond a császárné, ki kedvetlenségét nem tudta azonnal levetkezni - mi okozza e szokatlan vidámságot?

Erzsébet főherczegnő anyjához sietett s kezet csókolva neki, nyájasan mondá:

- Előbb azt mondd meg, kedves mamám, mi az, mi téged oly szokatlanul fölingerelt, hogy kedves arczodból egészen ki vagy kelve? Talán valami kedvezőtlen államügyek?

- Ki ne bosszankodnék a határtalan könnyelmüségen - mondja a császárné, leányát homlokon csókolva - képzeljétek, a franczia társaság egyik primadonnája saját kamarásunk és mond­hatni fogadott fiunk, a fiatal Czobor után szökött, e miatt nem lehet megtartani a mai előadást, miből az következik, hogy én, természetesen, elkergettettem az egész társaságot.

- Jaj, kedves mamám - mond nevetve a főherczegnő - ha csak erről van szó, akkor türtőztesd haragodat legalább egy irányban, mert mi e dologról sokkal többet tudunk.

- Többet tudtok? - kérdi neheztelő rátartással a császárné - elég különös, hogy hasonló botrányok hire korábban jut el hozzátok, mint én hozzám. Valóban nem kisasszonyokhoz és főherczegnőkhöz méltó tárgy!

- Csak egy kis véletlenség, kedves mamám - mondja engesztelőleg a főherczegnő - a testőrök egyike egy kis levelet vesztett el az előteremben keresztülmentében, melyet mi megtaláltunk és elolvastunk. Ez okozta szokatlan vidámságunkat.

- Pfui! - mondja a császárné - illik-e fiatal kisasszonyoknak s épen főherczegnőknek, elejtett idegen levelet fölvenni és épen elolvasni?

- Bocsásd meg kiváncsiságunkat, de miután a levél sem lepecsételve, sem couvertirozva nem volt és a mint felvettük, Czobor nevét pillantottuk meg rajta - hozzá még bizonyos nagy urét is, nem tudtuk megállani, hogy el ne olvassuk.

- Add a levelet - mondja szigoruan a császárné.

Erzsébet főherczegnő kisimitotta az összegyürt levélkét s ajkán egy kétes mosolygással, átnyujtotta édes anyjának.

A levél, ugy látszik, szándékosan németül volt irva a következő tartalommal:

«Kedves Báróczym! Te legjobban tudod, hogy az én egész udvarlásom, a szép Rozinának, bizonyos terv nyomán történt, mely által az ő leghatalmasabb udvarlóját K... herczeg urat tőle és társaságától, el akartuk kedvetleniteni, hogy ugy az ő bécsi mula­tásuknak és ezáltal a franczia majmolás egyik fészkének, véget vessünk. Csak az volt a baj, hogy Rozina kisasszony, mint látszik, az én tervszerü udvarlásomat a kellőnél jobban szivére vette; és midőn meghallá, hogy ő felsége parancsából, az udvartól el kellett távoznom, azonnal kocsira ült és utánam sietett Gödingbe. Alig volt annyi időm, hogy e pár sort papirra vessem s lórakapva elvágtassak előle magyarországi birto­kaimba! Képzelem, hogy a kis duennának is roszul fog esni elmenekülésem, de nem tehetek róla; hiszen te legjobban tudod, hogy az én vezérem, életem pusztájában, egy elérhetlen csillag; azonban azt hiszem, hogy a hatalmas K... herczeg még boszusabb lesz az esztelenség fölött, melyet a kis diva elkövetett és indulatos voltánál fogva, föltehetni róla, hogy elkergetteti az egész társulatot; mi által, habár én áldozatul estem, czélunkat mégis elértük. Értesiteni foglak, hol töltöm száműzetésem napjait; tőled pedig elvárom, hogy tudósitani fogod az eredmények felől, sőt egyebekről is ölelő barátodat, Czobort».

- Ah! - kiált fel a császárné - ez egészen más világitásba helyezi a dolgot, legalább a mi kamarásunkat, Czobort illetőleg; de még roszabb a szintársulat sorsára és bizonyos nagy ur viselt dolgaira nézve. Csak egyet nem tudok megfejteni; azt az «elérhetlen csillagot», mely után a mi Czoborunk halad.

A császárné szemei a főherczegnőre estek, ki a világért föl nem pillantott volna és az a gyöngéd pir, mely gyönyörü arczát még festőibbé tette, csaknem elárulá, hogy sejti, ki lehet az az elérhetlen csillag, mely a fiatal kamarást élete pusztáján vezérli.

A császárné arcza kiderült és szokott vidámsággal mondá:

- A levelet megtartjuk s mielőtt gazdájának visszaadnók, ki megérdemli, hogy gondatlan­sá­gáért megpirongassuk, még megmutatjuk valakinek. A társaság mindenesetre el van csapva és ezt nem vonjuk vissza Rozina kisasszony szép szeméért sem. Gyermekek, menjünk regge­lizni!

A császárné és leánya.

Abban a szellemi közlekedésben, melyet két szivnek egymás iránti vonzalma támaszt, van valami delejes vagy villanyos kisugárzás, mely az illetők körére nézve is érezhetővé teszi. Olyannak lehet ezt képzelni, mint midőn a távirósodronyra szállott kis madarak megérzik az azon átfutó sürgöny villamerejét, habár a sürgönynek tartalmáról, vagy honnan hova érkez­téről semmi tudomással nem birnak. Különben is a természettudomány későbbi fejlődése- és tanulmányának jutott feladatul, megfejteni azt, minő hatással van a villanyosság és delejesség az egész emberi szervezetre s ezekből kifolyólag, magára a lélekre és a sziv kifejlődő érzel­meire. Lehet, hogy sok olyan dolog, melyet ma még sem orvos, sem lélekbuvár meg nem tud fejteni, a tudomány egy későbbi fejlettebb korszakában már megfejtett talány lesz; és az a csodás fényképi művelet, mely a szemek által fölfogott képet a sziv tábláján örökre meg­rögziti s mely műveletről ma még alig van sejtelmünk, teljes tudás gyanánt fog az emberi fölfogás előtt állani.

Az érdekelt egyének közül még csak Czobor birt azon érzelemnek teljes tudatával, mely szivét a bájos főherczegnő iránt önkénytelen és határtalan hódolatra kényszeritette; a főherczegnőnél már csak édesen kinos sejtelem volt az ifju ragaszkodása személyéhez, melyre alig mert gondolni, ismerve azt a feneketlen mélységet, mely őket egymástól elválasztá. És mégis, talán mint minden nőszivnek a világon, kellemes volt ő reá nézve is, ez az önkénytelen mély hódolat, melyet lehetetlen volt észre nem vennie és melyet - habár az ifju sziv önzetlenségénél fogva értékesitésére sohasem számithatott, - mint láttuk, fájdalmas lett volna elveszitenie. Akarva, nem akarva, mindig láthatárán állott kedélyének az ifju képe, és örült, ha azt szokatlan tisztaságában láthatá; elborult, ha eszményitett lovagjának jellemén vagy érzelmein a homály legkisebb felhőjét pillantá meg.

Czobor hódolata természetszerüleg olyan volt, mely nyilvánulásaiban is senki előtt sem tünhetett fel viszásan; azudvar legszebb főherczegnőjének állása pedig oly magas, mely a legkisebb kedvezőtlen megjegyzést is kizárta; mindennek daczára a körzet figyelmesebb szemlélője bizonyos sejtelemmel kezdett birni e magasztos szellemi érintkezésről és e szemlélők között, kétségkivül, legelső helyen állott a szivügyekben nagy tapasztalással biró édes anya, kit nem bántott ugyan az ifju magyar főur hódolata leánya iránt, miután azt leányára nézve veszélyesnek nem tarthatá; de megdöbbent azon sejtelmes fölfedezésen, hogy e vonzalom, leánya részéről is kölcsönössé kezd válni. Az, hogy birodalmának egy nagy­tekintélyü alattvalója hódolattal viseltetik családja és különösen annak egyik tagja iránt, nem hogy bántotta volna a sok megpróbáltatáson keresztül ment császárnét; sőt kedvezőnek tartotta a jövőre nézve, hogy családja bármely tagjának legyen egy oly teljesen megbizható barátja, kinek hüségére és odaadására számitani lehet; de megdöbbent arra a gondolatra, hogy esetleg Czobor hódolata legszebb leányának szivében is visszhangra találhat és esetleg gátul szolgálhatna azon magas tervek végrehajtásában, melyek által családját nemcsak fentartani, hanem emelni is szándékozott.

Mária Terézia szerette az uralma alatt álló népeket; nemes szive melegen érzett minden emberi szenvedés iránt s veleszületett nagylelküsége annyira elragadta, hogy adományai, nyugdijai és fizetésemelései által, mint később kitünt, annyira megterhelte kincstárát, hogy e baj nemcsak a pénzügyekkel foglalkozó tanácsosainak, de később, saját fiának, Józsefnek aggodalmát is felkölté s azt erélyes intézkedésekre kényszeritette; de semmi sem feküdt szivén annyira, mint családjának boldogitása, és semmisem is okozott szivének ennél nagyobb aggodalmakat. Nem is csoda, mert a jó Isten annyi gyermekkel áldotta meg, hogy ezeknek elhelyezése felért egy egész állam háztartásának gondjaival.

Most, hogy leányának a megtalált levél alkalmából kissé mélyebb érdeklődését vette észre az ifju Czobor iránt, gondolatai teljesen Erzsébet felé irányultak és a reggeli folytában, melyet családja körében elköltött, folytonosan e kedves gyermeke sorsával foglalkozott; szokatlanul szórakozottabb volt, mint máskor s végre elhatározá, hogy Erzsébettel jövőjére nézve mindjárt a reggeli után értekezni fog.

- Kedvesem, - mondá, midőn leánya a reggeli után kézcsókolásra sietett, Erzsébet szép fürteit végig simogatva s márvány homlokát megcsókolva, - jer szobámba, egy kis beszédem lesz veled.

Azután kézen fogta leányát s magával vitte dolgozó szobájába; miközben leányának meg­fogott keze reszketéséről megérezte, hogy ennek kedélye a szokatlan hang és modor által nem kis mértékben van felindulva.

A szobába érve a császárné helyet foglalt nyugalmas karszékében s leányának egy szemben álló széken mutatott helyet.

- Kedves leányom, - kezdé komolyan - te már átlépted a gyermekéveket és ideje van, hogy sorsodról komolyan gondolkozzunk. Az uralkodó családok sorsa egészen más, mint a köznapi embereké; ezek körülnéznek ama környezetben, melybe sorsuk helyezte s legtöbbször föl­fedezik azt az egyént, ki iránt szivük méltó vonzalmat érezhet és a kihez sorsukat füzhetik egy hosszu életre. A mi helyzetünk, hivatásunk egészen más. Mi nekünk ki kell lépni ama körből, melyben fölnevelkedtünk; szemeinkkel messze láthatárt befutnunk, hogy fölfedezzük ama kimagasló egyének valamelyikét, melyek méltók arra, hogy családunk és országunk sorsát, mindkettő előnyére, azzal összekössük. Szerencse, ha ily uton akként tudunk választani, mint ez nálam történt, hogy a magasabb érdekek mellett, szivünk is ki legyen elégitve: azért, bár még eddig nem szóltam neked erről, ne gondold, hogy nem gondoskodtam volna jövődről és ne akarnám azt ugy intézni, hogy a magasabb családi és állami érdekek mellett, egyéni bol­dog­ságodról is lehetőleg gondoskodva legyen. A mi családi összeköttetéseink megállapitásá­nál még más szokatlan nehézségek is fordulnak elő: egyik, hogy mi az illetőket előre köze­lebbről nem ismerhetjük és csak mások által szerzett tudósitásokból szerezhetünk tudomást azok jelleméről, multjáról és szokásairól és élő emberek helyett meg kell elégednünk egy többé vagy kevésbbé sikerülten festett arczképpel, mely azokról némi tájékozást nyujt; másik, hogy egy házasságot kötendő herczegnővel az akarat kimondása már csaknem egyértelmü az «igen» szóval, melyet nem lehet többé visszavonni az egyik vagy másik fél kompromissziója nélkül; de még a további érintkezés is, mint valódi államügy, idegen kezek által van eszkö­zölve és az illető már csak akkor jelenik meg előttünk, midőn a viszony befejezett dolognak tekintendő.

A császárné egy kis szünetet tartott s szemeit leányára vetette, kinek lesütött szempillái alól egy pár könycseppet látott előszivárogni. Ez azonban a komoly dolgok érintéseinek is lehetett hatása a dolog és hang szokatlanságánál fogva; és a császárné nem is tartotta azt oknak arra nézve, hogy őt további előadásában megakaszsza. Márványasztala egyik fiókjába nyult és abból két miniatűr képecskét vont elő.

- Ime, kedvesem - folytatá azután az arczképeket leánya elé az asztalra helyezve - azon egyének közül, kiket a mai viszonyok között kezedre méltónak tartunk és kikkel valószinünek véljük a házassági tárgyalások sikerét, e két férfiu, kiknek arczképét látod. E barna, férfias arczkép tulajdonosa Poniatovszky lengyel király. Igaz, hogy származásra nézve családunk régiségével és tekintélyével nem áll egy szinvonalon; de végre is egy hatalmas nemzet királya, mely iránt családunk Bécsnek egykori fölszabaditásáért hálára van kötelezve. Tudó­sitásaink őt férfiasnak, lovagiasnak és egyáltalában olyannak festik, ki mind szelleménél fogva, mind pedig külső tulajdonai tekintetében képes arra, hogy egy nőt boldogitson. A másik arczkép Chablais herczege a savoyai családból, kit, mint unokatestvéredet már láttál négy izben s kinek jeles tulajdonairól már igen sokat hallottunk s kinek személyéhez, mint férjem rokonáéhoz is, engem mély vonzalom köt. Egy herczegnő, gyermekem, nem indulhat utra, hogy végig járja Európa udvarait és tetszése szerint válogathasson; ritkának jutott csak az a szerencse is, a mi most neked, hogy legalább kettő között tehessen összehasonlitást. Vedd magadhoz e képeket, gyermekem, és a festő ecsetvonásai után igyekezzél azok szellemébe, lelkébe behatolni és választásodat a szerint intézni.

- Kedves mama, - mondja remegő ajkakkal a szép főherczegnő, - én teljesen alárendelem magamat kegyes anyai tanácsodnak és rendelkezésednek.

A császárné, arczán az aggodalom kifejezésével, tekintett leányára.

- Hát, kedvesem, az arczképeket meg sem tekinted? - kérdi, előre hajolva és leánya arczát megsimogatva.

Erzsébet főherczegnő felvetette azokat a nagy okos szemeket, melyek komoly tekintete oly fájdalmasan hatott az anya szivére és oly hangon, mely nyilván hirdeté, mibe kerül e nyilatkozat, tette meg válaszát.

- Felséges édes anyám! Ha uralkodó családok tagjainak nem saját választásuk szerint, hanem állami és családi érdekek szempontjából kell házasságot kötni, akkor minő értelme van annak, hogy az illetők arczképeit szemlére vegyük? A vászon amugy is csak élettelen képet tár elénk és miután szivünk ejátéknál érdekelve nincs, mit érdekelhet bennünket az is, ha szőke-e vagy barna az illető, visel-e bajuszt, szakált, egyenesen vagy görbén áll-e parókája?

E szavakban oly keserü guny volt, mely a császárné szivét megdöbbenté. Előbb kézen fogta, majd megölelte és homlokon csókolta Erzsébetet.

- Óh, kedves gyermekem, - mondja azután mig jóságos kék szemeiben könyek gyültek, - szavaidból, viseletedből azt veszem ki, hogy a jóságos isten szivedbe többet csepegtetett azon érzelmekből, melyek a nőt vagy nagyon boldoggá, vagy nagyon szerencsétlenné teszik. Mi, kiket a sors trónokra, vagy trónok közelébe juttatott, kiknek életéhez, gondolkozásához, érzel­meihez népek sorsa van füzve, mint gondolatainkra, ugy érzelmeinkre is távolabb kell álla­nunk a mindennapi fölfogástól. A mi érzelmeinknek nem szabad alant a föld porában járni; nálunk az akarat szab korlátokat az érzelmeknek, ezt az akaratot pedig nem saját önzésünk és szenvedélyeink, hanem azok a magas czélok irányozzák, melyek sikerítéseért a népek magok fölé emeltek. De azért, ha érzelmeinket szabadon nem követhetjük, nem következés, hogy vakon dobjuk el magunkat a puszta véletlen esélyei közé. Megtörténik, - mint épen velem s drága Ferenczemmel - édes atyáddal, történt, - hogy a trón s népek magas érdekei találkoznak a sziv vonzalmával; és én mondhatom neked, hogy e tekintetben boldogabb uralkodónő aligha volt e világon. Ferencz teljesen megfelelt annak az eszménynek, melyet én mint fiatal leány alkottam volt magamnak s mint népeink, ugy én sem csalatkoztam meg ő benne. Meglehet, hogy a te választásod nem lesz oly szerencsés, de ha már választani kell, mégis helyesebb, hogy egyenlő esélyek mellett ahhoz fordulj, ki inkább megfelel vonzalmadnak. Azért tekintsd meg e képeket, gyermekem, a külső nem puszta véletlenség az embereknél; a szemeket a lélek tükrének mondják és az arczon is vannak vonások, melyek bizonyos lelki tulajdonoknak szoktak megfelelni. Nézd csak a lengyel királyt, bátran nyilt szemei, előre nyomuló álla mutatják a nemes szivü, bátor férfiut! Chablais herczeg kevésbbé szép, de fiatalabb, arcz­vonásai is szelidebbek, lágyabbak és ugy hiszszük, hajlékonyabb is az emberekkel szemben. Tudósitásaink mindkettőről kedvezők a szokások tekintetében; a lengyel király valamivel szenvedélyesebb, de szenvedélyeit erős akarat kormányozza; a herczeg inkább a tudományok, müvészetek felé hajlik, de rangra, hatalomra nézve kisebb, - jellem tekintetében egyik ellen sincs nagy kifogás. Válaszsz!

A főherczegnő futó és közönyös pillantást vetett a két képre; nehéz szempillái alá ujra egy pár könycsepp gyült s egy sóhajtással mondá:

- Oh, kedves anyám, milyen boldogok a közönséges emberek, a középsorsu családok leányai!

- Valóban - felelt a császárné, ki szép, kövér karját még mindig leánya nyakán tartá - a közön­séges emberek sokkal boldogabbak, annyiban, hogy saját hajlamaikat korlátlanul követhetik. De még ott sincsen ez meg mindig, nőkkel és férfiakkal egyaránt megesik, - folytatja nyo­matékosan, - hogy vágyaikkal magasabbra szárnyalnak, mint a minő hely sorsukat megilleti. Azért a közöttük kötött házasság igen nagy részének is nem az együtt érzett belső vonzalom, hanem kisebb családi, vagy anyagi érdek képezi alapját; sőt többet mondok, nem egyszer szerelmes szivek is csalódnak egymásban és gyakran csak az egyszerü tisztelet alapján kötött házasságok boldogabbakká lesznek a szenvedélyes szerelmesekénél. De nálok a házi boldogság hiányát nem pótolja az a magas önérzet, mely néha önfeláldozásból is származik s esetleg a sziv boldogságának hiányát magasabb érdekek kielégitésével, jótékonyság gyakor­lásával s a nyomor enyhitésével pótolhatja ki.

Erzsébet még keresett egy kivezetőt abból a tömkelegből, mely szivét a közöny fásultságával fenyegette.

- De hát okvetlenül szükséges-e, kedves anyám, hogy mi, leányaid, mindannyian férjhez menjünk és, nem mondom, áldozatai, de eszközei legyünk állami és családi érdekeknek? Nekem ugy tetszik, hogy a kolostori élet csendes nyugalma inkább kielégitené szivemet, mint egy ilyen házasság, mely nem lelki vonzalmon épül.

- Bohó gyermek! - mondja a császárné érzékenyen, - fiatalabb vagy még, hogysem tudhatnád, miről beszélsz. A kolostor oly herczegnőknek valók, mint szegény Mária, kikhez az isten és természet oly mostoha volt, kik mint te, a természet kedvezéséből nincsenek a boldogságra teremtve. Te erről nem panaszkodhatol, a jó isten, nővéreid között legtöbb külső és belső előnynyel áldott meg és szived mélyebben érez, ereidben pezsgőbb a vér, hogysem a kolostor fátyola azok fölött nyugalmas maradhatna. A kolostor, kedvesem, temetője minden emberi érzelmeknek a vallásos buzgóságon kivül: olyanoknak való, kiket vagy nagy csalódás tört meg, vagy a természet sujtott s e miatt lemondanak az élet örömeiről. Tenálad egyik eset sem áll: szépségre alkalmasint első vagy Európa összes herczegnői között és fiatal szived alig ismerhetett még szenvedélyt, alig szenvedhetett csalódást, - egy ily herczegnő hivatva van nagy előnyöket biztositani trónjának és családjának s e mellett boldogitani és boldoggá lenni.

- Jól van, kedves anyám, - mond határozottan Erzsébet - cselekedjél belátásod szerint; szerető, engedelmes gyermeked vagyok; azt is tudom, mennyire szeretsz minket, s hogy csak boldog­ságunkat akarod. Csak azt ne kivánd, hogy én válaszszak, mert erre tapasztalatlan vagyok; a te anyai kezed áldásosabb lehet, midőn a sors koczkájának urnájába nyul.

- Jól van, édes gyermekem, - fejezi be a császárné, még egyszer homlokon csókolva - miután reám biztad sorsod eldöntését, ezzel a felelősséget is reám háritod és nyugodt lehetsz az iránt, hogy boldogságodat akarom és ha szivedet veszély fenyegetné, ott leszek, hogy elháritsam.

Fény és árny.

A schönbrunni kastély volt ez időben a császári családnak legkedvenczebb mulatóhelye.

Azon időben, melyben történetünk szól, az udvar főépületével szemben eső rész, ha a császári család kinn mulatott, könnyü korlátokkal volt a többitől elválasztva, mely ugyan nem zárta ki a közönség kémlelő szemeit, de nem is gátolta az udvar szabadban gyakorolt kedvteléseit. A bécsi nép ugyan épp oly szivesen járta Schönbrunnt, mint korunkban, de akkor még kevésbbé lehetett panasz, arra nézve, hogy uralkodó családja kedvteléseit még csak tulvitt kandiság által is háborgatná.

Közönségesen az volt az udvari szokás, hogy a délelőttöt, mi az utánzott franczia divat szerint, összeütött az ebéddel, az egész udvar komoly foglalkozásban töltötte; ebéd után pedig fölkeresték a pompás kert verőfényes vagy árnyékos pázsitját, homokterületeit és kivált a fiatal rész játszi kedvtelésének adta át magát, melyeket a napról-napra nagyobb mértékben elnehezedett császárné, már többnyire csak az erkélyről, vagy ablakai valamelyikéből nézett.

Legdivatosabb volt az időben a szárnyas laptákkal üzött játék, melyek élénk szinekre festve, mint valami kis meteorok, röpdestek a levegőben, a mint a körbe állott fiatal urak és hölgyek élénk mozdulatok közben csapták fel körte alakra idomitott és szintén élénken szinezett ruganyos kézihálócskákkal.

Az ilyes játékoknál meg volt engedve, - mint a tánczórákon is, - hogy az udvari aranyifjuság jelesebb tagjai, mint a Daunok, Koburgok, Eszterházyak, Pálffyak stb. egykoru tagjai szintén részt vegyenek a mulatságban.

A különös véletlen ugy akarta, hogy a nagy terjedelmü játékkörben, hol férfiak és nők felváltva voltak beosztva, a császárné parancsára most már ismét visszakerült Czobor gróf, Erzsébet főherczegnő mellé jusson. Lehetne ezt a különös véletlenséget a rendező Eszterházy Miklós baráti szivességének is tulajdonitani, ki Czobor grófnak igen jó pajtása és ha ily körökben megpróbáltatásokról lehetne szó, mondhatni barátja volt.

A tollas lapdajáték meglehetős ügyességet föltételez, mert a felcsapott tollak hol a szomszéd­nak, hol a szemben levők valamelyikének vannak szánva, és ha az illető szórakozottságból föl nem fogja, ki szokták nevetni. Gyönyörü látvány volt a hivogató zöldülő pázsit fölött látni ezt az előkelő, diszes ifjuságot; mindannyian élénk szinü selyem öltönyökben, különböző szinü libegő vállszalagokkal; az urfiak aranyba szegett rövid frakkok és hosszu mellényekkel, selyem nadrágban, hosszu harisnyák fölé huzott ezüstcsattos czipőkben és fejükön a hajporos parókával, melynek szalagba font vége utánozta játszi mozgásaikat; a kisasszonyokat pedig szintén hajporos fejjel, mely arczuk eleven tüzét még jobban kiemelte s francziásan fel­aggatott rokolyáikkal, mely termetüket és picziny lábaikat egyaránt feltünteté.

A fővárosból kitódult közönség körül is fogta a korlátokat és nagyban látszott gyönyörködni a fiatal hölgyek és urak játékában, melyről a sevresi porczellángyár festői, bátran mintát vehet­tek volna. A könnyed mozdulatok, hajlongások, melyekkel a játék együtt járt és a vidám nevet­kezés, mely az elhibázott ütéseket, vagy ügyetlen felfogásokat követte, még kedvesebbé tette a nézőkre nézve e főrangu idylt.

Természetes, hogy a korláthoz a gyermekek tolultak legelől, mint a kik legtöbb gyönyört találtak e mulatságban. Ha egy-egy lapdácskát kifoghattak, ujjongtak örömükben, nagy kész­séggel nyujtották azt vissza a fiatal uraságoknak és mióta Czobor és Eszterházy az ily ügyes gyermekeknek egy-egy aranyat nyomott markába, a szolgálatkészség vágya annyira foko­zódott a gyermekek között, hogy majd bedönték a korlátokat. Vágyakozva tekintettek az apró szentek a röpülő szárnyas gömböcskék után és szerették volna, ha oly hosszu kezök van, hogy azokat még a társaság feje felől is elkaphassák.

Igy történt, hogy egy nagy igyekezetü kis leányka abban a szerencsében részesült, hogy mig kezecskéit a röpülő golyó után nyujtogatá, egy utat vesztett vöröstollas golyó éppen feje bubjára esett, akkorát koppantva reá, hogy a kis leány tévetegen nézett körül, hirtelenében nem birván felfogni, tulajdonképen mi történt vele. A golyó ütése nem járt veszélylyel, mert nem volt nagy és a kis leány talán nem is fakadt volna sirásra, ha a jövő pillanatban azt a szárnyas lapdát, melyhez már a kiállott fájdalomnál fogva is jogot tartott, egy élénk czipész­inas kezében nem látja, ki ugyancsak sietett vele, kergetve attól az ábrándtól, hogy a követ­kező pillanatban talán már egy császári arany fogja markát nyomni, valamelyik mágnás urfi ajándékából, de a fájdalom és jograblás együtt elég okot adtak a kis leánynak arra, hogy fejét megfogva, toporogva siránkozzék, mi az egész mulató társaság figyelmét reá vonta.

A kis leány szerencséjére, a fejét érintett lapda épen Erzsébet főherczegnőé volt, ki elhirtelen­kedésből ütötte azt tul a korlátokon. Most tehát Czobor kiséretében, a korlát háta megett jajgató kis leányhoz ment, kinek szerény ruhácskáin nagyon is meglátszott a szegénység és megsimogatva a leányka arczát, magához emelte a gyermeknek könyüktől elboritott nagy sötétkék szemeit.

- Hogy hivnak, gyermekem? - kérdé tőle.

- Fanny - volt a zokogva adott válasz.

- Vannak-e szülőid, testvéreid?

- Van egy beteg anyám és két idősebb nővérem, kik dolgozni járnak.

- És hol van a lakástok? - kérdi Czobor, hogy a dolognak hamarabb véget vessen.

- Lisingben, a falu végén, egy pinczeszobában - válaszolt a kis leány.

- No jól van, nesze, itt van egy arany, vidd haza édes anyádnak és mondd meg neki, hogy még ma meglátogatlak és szállástokról gondoskodom. Nos, fáj még a fejed, vagy már meggyógyult az aranytól? - kérdi tréfásan a gróf.

- Már nem fáj - mond a kis Fanny, könyüin át mosolygó szemmel s mintha féltené, hogy kincsét valaki elveszi, markába szoritva azt, igyekezett kivergődni a tömegből.

- Holnap ilyenkor ismét légy itt! - kiáltja utána Czobor, - hogy ha meg nem találnám lakás­to­kat, magad elvezess oda.

Ezzel az ifju játékos-pár visszatért előbbi helyére, a játékkörbe.

*

Másnap, midőn a társaság ujra szokott játékát üzte a pázsiton, Erzsébet főherczegnőnek feltünt egy igen csinosan, bár középsors szerint öltöztetett kis leány, kire egy termetes dajka látszott felügyelni.

- Nézze csak - mondja Czobornak - mennyire hasonlit az a kis leányka a mi tegnapi marty­runk­hoz.

- Annyira hasonlit fenség, - mondja mosolyogva Czobor, - hogy az épen fenséged kis kegyencze, Fannyka.

- Ah! - kiált fel a főherczegnő - milyen kellemes változás és meglepetés!

- Magam kerestem föl a családot, - mond magyarázólag Czobor - egy megbukott kereskedő özvegye az anyjuk, kit férje könnyelmüsége vitt a nyomoruságba s midőn a férj, életét erőszakosan kioltá, az anya ereje és egészsége is megtört; még szerencséjök a két 13-14 éves leányka, kik kézimunkájokkal ugy a hogy fenntartották a családot. Miután igy megtudtam, hogy tisztességes emberek és a segélyre érdemesek, egy tisztességes házat béreltem ki szá­mok­ra, melynek kis kertje is van; kosztjukról is gondoskodtam, ugy, hogy a kis leányok most már szabadabban láthatnak munkájuk után; végre a mi kis kegyenczünk oltalmára ezt a termetes Mártha asszonyt fogadtam meg, ki egyuttal mindent rendben tart a háznál.

A főherczegnő hálás tekintetet vetett Czoborra és kellemes lágy hangján mondá:

- Hiszen ön maga a mennyei gondviselés, hogy ily rögtön tud az elhagyottakon és árvákon segiteni. Ha megengedi, hogy én is részt vegyek nemes munkájában, én majd a kis Fanny nevelését fogom zsebemből elvállalni.

- Nincs engedélyről szó, fenség - mond hódolattal a gróf - csak egy szent érzelem fel­lángolásáról, ama tudatban, hogy fenséged is együtt tud érezni a nyomorral.

- Oh, nem fogjuk Fanny kisasszonykát eldédelgetni, - folytatja a gróf, neki különösen illő ko­moly­sággal, - mert a sorsukból véletlenül kiragadott egyének szoktak lenni a legszerencsét­lenebbek; hanem tisztességes polgárnőt nevelünk belőle és ha majd felnő, erős és munkaképes lesz, szépsége után fel lehet tenni, hogy szerencséje is fog akadni és akkor közös költségen kiházasitjuk.

- Nagyszerü terv, - mondja a főherczegnő tapsolva, - menjünk és adjuk is mindjárt értésére.

- No, azt még nem, - mondja mosolyogva a gróf - elég lesz, ha fenséged, tiszta állacskáját megsimogatja, mit mindennap tehet, mig az udvar Schönbrunnban időzik. Még azt sem szeretném, hogy a család megtudja, hogy ily magas egyéniség érdeklődik iránta, mert az könnyen elbizottá tehetné.

- Jól van - mondja a főherczegnő - én a nevelés egész ügyét önre bizom, mert látom, jobban ért hozzá, mint én. De most mindjárt vége lesz a játékszünetnek, azért kisérjen ön a mi kedves kicsinyünkhöz. Mondja csak - folytatja ártatlan meggondolatlansággal - nem érdekes-e az, hogy nekünk kettőnknek egy kis leányunk van s erről más nem tud semmit?

- Nagyon érdekes, sőt reám nézve értékes is - mondja a gróf mosolyogva, mert semmi sem hozza oly közel az emberi lelket egymáshoz, mint a közös jótétemény.

És a gróf valóban érezte is a boldogságot, érezte talán a főherczegnő is, anélkül, hogy magá­nak bevallotta volna.

A három B.

Midőn a szép juliusi nap hanyatlatán a hires gárdistapárt lakszobájában meglepjük, mindkettőt nehéz gondok látszanak terhelni és itélve a füstfelhőkből, melyeket rövid száru pipáikból bocsátgatnak, mintegy ossiáni köddel akarták magukat körülvenni.

Már egy fél óra mult volt ugy el, hogy ott hevertek egymással szemben, a nélkül, hogy csak egy szót is szólnának egymáshoz; pedig semmivel sem bántották meg egymást, sőt nagyobb volt a vonzalom közöttük, mint bármikor.

Utoljára Barcsay Ábrahám szólalt meg:

- Gyurka te, mondanék én neked valamit.

- Hát hiszen én is épen azt akartam, Ábris, - válaszol a Herkules, félkézre könyökölve.

- Hát nem vagyunk mi bolondok?

- Miért zárkózunk mi ugy el egymástól? Hiszen, azt hiszem, csak olyan jó barátok vagyunk, mint eddig, ha nem még jobbak.

- Ugy van, én is azt hiszem. Engem csak az vont el baráti körötökből, hogy boszantott az a fölfedezés, hogy a mi kedves hazánk litteraturája valóban oly szegény, mint a milyen.

- Ejnye, te Gyurka, hisz engem is ép az bántott. Ebből is csak az tünik ki, hogy mi olyan jó barátok vagyunk, hogy egyik azt gondolja, a mit a másik.

- Igaz, de hát én tovább mentem okoskodásomban és föltettem magamnak azt a kérdést, nem lehetne-e ezen a dolgon segiteni?

- Biz azt én is feltettem, - mond Bessenyei - sőt még tovább is mentem egy lépéssel. Te Ábris, én benned nagy költői tehetséget fedeztem föl; én azt hiszem, hogy te képes lennél igen szép lirai verseket irni.

- Én is igy vagyok veled, édes Gyurkám; és azt hiszem, hogy az a roppant erő, mely te beléd szorult s mely képes volna, mint az egykori titánok, kősziklákkal dobálni meg az eget, szellemi térre vezetve is alkalmas volna nagyokat müvelni. Az erős zuhatag, mely bérczről alárohanva, kárt okoz a vidéknek, jól vezetett mederből, száz malom elhajtására is képes. És, hogy lásd, mily komolyan foglalkoztam veled, bár meglehet, kinevetsz, nehány verssort is irtam hozzád, melyben munkálkodásod megkezdésére biztatlak.

Ime belőle egy pár sor:

«Mivel bölcsődet is a muzsák rengették

És első póládat nymfák kötözgették,

Ha szolgálni kivánsz szegény nemzetednek,

Kérlek, tömjénezzél egyedül ezeknek!

..............................................................

Addig magyaroknak hirdessék munkái,

Hogy ők a scytháknak vitéz unokái:

E szegeletkövön fekszik szabadságunk,

Különben bizonyos, higyjük el, rabságunk,

Sajnovits jármától ójjuk nemzetünket,

Ki Lapponiából hurczolja nyelvünket stb».

..............................................................

- Nos, hát mit szólasz hozzá?

- Csak annyit barátom, - felelt Bessenyei oldalzsebébe nyulva, - hogy ime, én is épen egy ilyen verses levelet intéztem hozzád, melyből e kis töredéket fel is olvasom:

«Hagyjuk el barátom a mély okoskodást,

Ne tegyünk hiába olyan sok hánykódást,

A természet sötét mélységét elhagyván,

Örömre sietek kezedet ragadván,

Szivünknek érzési füzzék szárnyainkat,

Barátság élessze mozgó ajakinkat».

- Itt azután, barátom, összehasonlitalak téged a fülemilével ilyeténképen:

«Mint a fülemile, a mely örömétül

Indittatván, itt-ott zöld ágacskákra ül,

A hajnalnak tüzét hasadni szemlélvén

Várja a vig napot, mindig énekelvén;

Kedvei közt, tudjuk, oly soká zengedez

Hogy végtére nyelvén vére is csergedez,

Erőlteti magát okoskodás nélkül,

Mert ő is törvényt vett a hü természettül:

Ugy egy poéta is, Marsnak sisakjára

Felállván, jobb kezét Phoebus paizsára

Bocsátja, és igy e két istenség között

A kies Parnassus hegyéhez költözött,

Honnan e világot sóhajtva szemlélvén,

Harczrul, szerelemrül sokat énekelvén,

Mint a fülemile magát erőltetve

Vért ereszt, és meghal mást gyönyörködtetve».

- No, látod! - kiált fel Barcsay - már e rövid költeményed is mutatja, hogy a valódi hivatott csakugyan te vagy! Te vagy az, ki apostola lehetsz a felvirágozandó magyar litteraturának.

- Ah, barátom, - sóhajt fel szomoruan Bessenyei - mi vagyok én e nagy feladathoz képest? Egy szem homok a tengerbe hullva. Ó nem egy éjszakám álmát rabolta már el, mióta köztünk fölmerült e gondolat; gyakran fölkerestem a szent, szabad természetet és tanácsot kértem a sötét völgyek echoitól, de azok is csak az én csekély hangomat adták vissza! Mi vagyok én, mi vagy te ésa többiek a nagy problemához képest? És ha ugy harsogtatnók is trombitáinkat, mint az egykor Jericho falai alatt történt, van-e nemzet, a mely meghallgassa?

- Igaz, ez a legszomorubb része a dolognak, - mondja Barcsay, - hogy nincs magyar olvasó közönségünk. De egy vigasztalót mégis mondhatok neked, az én hazámban, abban a kis Erdélyben, az egész intelligenczia testtel és lélekkel magyar és bármely könyvet vagy szin­darabot oly nagy örömmel fogadna, minőt nemzeti lelkesedés csak kifejteni képes.

- Ez is valami, - mondja Bessenyei - hiszen, mint szomszédnak, nekem is van tudomásom erről. Archimedes azt mondta, hogyha egy pontot tudnak neki mutatni a földön kivül, melyre emeltyüjét felállithassa, ki fogja vetni a földet sarkaiból. Én is azt hiszem, hogy a mi archimedesi pontunk csakugyan Erdély lesz. Magyarország éjszaki vármegyéi hazafiasan éreznek, de tót és latin keveréket beszélnek, mely erre, Pozsony felé, a zagyvalék erősbitésére, még a németet is fölveszi. Hiszen ismered a trencséni földes ur szokott megszólitását: «Gut morgen, panicsku; quomodo dignetur valere?» Az Alföldön és Tisza-Duna között, a török hóditások után, még nem volt idő, hogy kifejlődjék a valódi nemzeti genius. A dunántuli megyékben van még némi tömör magyarság, de a déli rész nagymértékben elszlávosodott, a nyugoti pedig elnémetesedett. A hol nincs, ott ne keress!

- Azt hiszem, - mondja Barcsay - hogyha vándor komédiáscsoportok alakulnának s ezek jó magyar darabokkal járnának városról-városra, mégis csak legjobban reátudnának tapintani a magyar patriotizmus ütereire. Ily társaságokat, habár gyakorlókat is, én már láttam s mondha­tom, hogy esetlen előadásaiknak és haszontalan darabjaiknak is rendkivüli hatásuk volt.

- Gondoltam én már erre is, - mondja titokteljes arczczal az athléta Bessenyei és heverő helyéről fölemelkedve, melyet az időben szófának neveztek, iróasztalához ment, annak fiókját kihuzta és egy összetüzött iratcsomagot dobott, Barcsay elé, az asztalra, melyre az, mint valamely tigris, reárohant. Az első lapon ez állt felirva: «Agis tragédiája öt játék­ban, versekben».

- Hiszen te félisten vagy, ki minden irányban tudsz teremteni! - kiáltja Barcsay Ábrahám barátja széles vállait nagy bajjal körülölelvén. Te fogsz uj életet adni a már kihalóban lévő magyar litteraturának!

- Adná isten, hogy ugy lehetne, - mondja sóhajtva Bessenyei - azonban - folytatja, óriási jobbját az iratcsomagra helyezve, - e dolog még csak az én titkom és nem szeretném, hogy más valaki, például a mi gunyos Báróczy barátunk, gonosz nyelvére vegye.

- De hiszen, én előttem nem titkoltok el semmit! - kiált a kis élénk gárdista, ki Bessenyeinek menydörgéséhez hasonló suttogását már az előteremben meghallotta, - én ugyan nem hagyom magamat a három B. triumviratusából kizáratni, hanem ezt a corpus delictit azonnal lefoglalom! És oly ügyesen kiragadta Bessenyei keze alól a rejtegetni akart szinmüvet, hogy annak óriási szerzője csak ugy keservesen nézett utána; miközben a kis Báróczy őrülten tánczolt körül a szobában és ujjongva kiáltozta:

- Ime, a magyar nyelv egy ujabb diadala: Ágis tragédiája, Bessenyei Györgytől, öt játékban és versekben.

- Ne kiabálj és ne komázz velem, Báróczy, - mond az óriás - mert megfogom nyakadon a bőrt és kiteszlek az udvar közepére.

- Akkor annál jobban fogok kiáltozni - mondja nevetve Báróczy - és világgá kiáltom: Ide hallgassatok, emberek! Ime, a magyar nyelv egy uj diadala: Bessenyei magyar tragédiát irt!

- De mikor én nem akarom, hogy arról valaki tudjon a világon! - mormogja maga elé Bessenyei.

- No még ilyet sem hallottam! - kiáltja, hangos hahotára fakadva a kis Báróczy - Shakespeare, a ki mondhatom, nem a legutolsó szinmüiró volt, maga játszotta el szindarabjait, járván országszerte városról-városra: no, de talán emlékezel bizonyos Moliére urra is, a ki szintén maga vezette és oktatta szintársulatát, de hát miféle emberek legyenek ezek, Bessenyei Györgyhöz képest, a ki mint igaz magyar, nemes ember, megirja ugyan a maga szindarabját, de csak a maga saját mulatságára; a paraszt közönségnek ahhoz ne legyen semmi köze!

- Mondtam ugy-e, - mondja Bessenyei, hátravágva magát korábbi ülőhelyén - minden ugy jár, a mi az ő gonosz kezére kerül.

- No, ne haragudjál, barátom, - mondja Báróczy, kezet nyujtva a méltatlankodónak - de azt hiszem, napfénynél tisztábban áll, hogy egy ily müvet nem rejtegetni kell, hanem dicsekedni vele; én egyenesen magának a császárnénak ajánlanám, kiben még most is mindig nagyobb a magyar sympathia, mint, elismerem, lángeszü fiában. Különben pedig derült kedvemnek bocsássatok meg; én egy győzelmes hadjáratból jövök, melyben a magyar nemzeti zászlót diadalra vezettem.

- Hogy-hogy? - kérdé Barcsay.

- Hát már elfeledtétek, hogy mára volt kitüzve nevezetes versenyem napja, Gebler taná­csos­sal?

- Igaz, - mondja Barcsay - ezt egészen el is felejtettük!

- Annál kevésbé felejtettem el én, - mondja élénken Báróczy, ki legkivált az ilyféle ügyekben, csupa láng és tüz volt - és annyit mondhatok ti nektek, hogy a milyen föntartott fővel jött ő nagysága a kijelölt helyre, a «Nagy Stiblihez» ép annyira lebocsátott fejjel és csüngő orral távozott onnan.

- Ülj le és beszéld el az egészet, - mondja komolyan Bessenyei, - mert ez igen nagyfontosságu dolog.

- Tud is Báróczy ülni! - kiáltja nevetve Barcsay - hiszen ismered természetét: ugy izeg-mozog, mintha legalább hetven eleven ördög volna benne.

- Valóban - mond Báróczy - arra nem vagyok képes, hogy ezt a jelenetet leülve és keresztbe vetett lábakkal, elő tudjam adni. Vannak dolgok, melyek az ember vérét felizgatják s melye­ket, mint a magyar ember mondja, nem lehet kiállani kaczagás nélkül. Tehát képzeljétek - folytatja le- s föl járva a szobában - a komoly, nagy ur egy hosszu lisztát vont elő, melyhez a szavakat, bizonyosan valami politikai könyvből, szedte össze: ezeket aztán sorban föladta nekem, hogy miután a magyarok között vannak olyan ábrándozók, kik a törvényhozás és közigazgatás nyelvéül a magyart óhajtanák, soroljam fel ahhoz a magyar müszavakat. Én előre is tiltakoztam az ábrándozók nevezete ellen és több kétségbevonhatlan adatból mutattam ki, hogy pl. Erdély törvényhozási nyelve, századok óta magyar. Ha az - felelte Gebler - akkor oly fejlett szótáruknak kell lenni ez irányban, hogy a nevezetesebb müszavak már feltétlenül magyarok lesznek. És hirtelen leőrölt előttem egy hosszu névsort, mely kezdődött a «monarchián, politikán, constituczión és végződott a curián» s az isten tudja min. És midőn elmondám neki, hogy a monarchia magyarul is csak monarchia, a politika, politika, a constitutió constitutió stb., akkor nagy diadallal tekintett velem szembe. Hát, nagy jó uram - mondja - miként akarjátok e szerint, hogy a magyar legyen nálatok a törvényhozás és közigazgatás nyelve? Hiszen egyetlen fontosabb politikai funkczióra sincs saját szavatok! Az igaz, mondám tettetett kétségbeeséssel - de akkor nagyságod bizonyosan hajlandó lesz megmondani, hogy ugyanezen nevezetes müszavak miképen hangzanak német nyelven? Például, hogy mondják németül a politikát, monarchiát, constitucziót, curiát stb.? Az igaz! - kiált fel Gebler, homlokához kapva, - erre egyelőre nem is gondoltam! De én nem is állottam meg az elfoglalt pozicziónál, hanem azonnal előbbre mentem egy lépéssel. Nagyságod - mondom - a politikai tudományokból aligha fog fölmutatni egyetlen szót is, melyet mi, ma­gya­rok, átvettünk volna a németektől; ellenben én tudok néhány olyan szót, melyet a tudomá­nyos világ a magyarból vett át, bizonyos pruderiából meglatinositva. Ott van például az urbárium, magyarul urbér, a birságium, magyarul birság stb.

- Emberül megfeleltél, öcsém, - mondja Bessenyei, mosolyogva kelvén fel a szófáról s e közben elismerése jeléül, akkorát ütött óriási tenyerével Báróczy jobb vállára, hogy az egy darabig jajveszékelve futkosott le s föl a szobában.

- Barátom, ha nálad eképen nyilatkozik a tetszés, - mondja, még mindig vállát tapogatva, Báróczy, - akkor egyszer s mindenkorra arra kérlek, hogy inkább gáncsolj!

- Hidd el, kedves barátom, - mondja az óriás, fényes bajuszát pödörve - teljességgel nem akartam neked fájdalmat okozni és csak egyszerüen lebocsátottam a kezemet, a nélkül, hogy erőt adtam volna neki.

- Köszönöm, - mondja, keserü arczczal, Báróczy - hogy legalább ebben tartóztattad magadat, különben ugy járhattam volna veled, mint a budai torony Toldyval, hogy legalább is bokáig sülyedjek a földbe. Máskép ki nem engesztelsz, mint ha ide adod nekem Ágist, olvasni.

- Üsse a kő! - dörmög Bessenyei - vidd el és most beszélj tovább!

- Az én tanácsosom tehát, e téren, egészen megadta magát. Hát legyen - mondá - ebben megadom magam, de mit szól ön a társadalmi nyelvhez? Hiszen önök legelső magyarjai itt az udvarnál, német-franczia-latin melange-ot beszélnek, hogy az ember azt hiszi, az általános európai nyelvet fedezték fel. Arról, amit nagyságod itt hall, - feleltem - ne itéljen a magyar nyelv tisztaságára nézve; mert azok épen ugy meg vannak rontva, mint az önök német nyelve a francziával és latinnal. Vagy azt hiszi nagyságod, hogy épen az udvar nyelve különb azoknak a magyar uraknak, magyarságánál, a kik itt, az udvar körül, forognak? Hát én, erre nézve, nem megyek tovább, csak hivatkozom a császárné ő felségének válaszára, az önök tudományos akadémiája ügyében; és kezébe adtam neki nehány sor másolatát a császárné válaszának, mely igy szól: «Die accademie hat also eher noch wegen fundo, ohne die burger so zu drucken, ein fond ausmachen, nachgehends erst mir ein ordentlichen plan vorlegen, wie dise accademie mit frucht und ehre und mit vas subjecten und was objectentraction solle. Abbé Hell finde nicht stark genug; was schechters als andere schon existirendeaccademien lohnte weder deren kosten noch Mühe». Mutathatnék önnek ennél még különb dolgokat is, de hát ön, mint udvari ember, épen oly jól tudja, mint én, hogy ott, hol «amusirozzák», hol «enuyrozzák» magukat, gyakran vannak «enchanti­rozva», «blamirozva» stb. Erről hát nem is beszélek. A helyett - folytatám, dolmányom zsebéből a Rimai-féle versgyüjteményt kihuzva, - mutatok önnek egy ezelőtt 200 esztendővel nyomtatott szép magyar versgyüjteményt; kérem, keressen benne, a mythologia istenein kivül, német, franczia vagy latin szavakat! Nagyságod, szerencsére, ismerős a keleti nyelvekkel is, sőt titokban, mint tudom, a mienket is érti. Esetleg reá nyitottam neki Balassa versére «a magyar nemzet romlott állapotjáról», melyből a tanácsos ur maga olvasta el az első verset, mely amellett, hogy találó volt, ugy látszik, a tanácsos ur által is megérthető vala.

«Oh, szegény megromlott s elfogyott magyar nép,

Vitézséggel, névvel, hirrel vagy igen szép;

Kár, hogy tartatol ugy, mint senyvedendő kép,

Előmenetedre nincs egy utad is ép!»

A tanácsos jobbról-balról megforgatta a kis könyvet; több helyre betekintett; megnézte rajta az évszámot, miközben fölkiáltott: «Csodálatos, csakugyan, épen kétszáz esztendős. S minő tökély és tisztaság nyelvben és formában! Én gratulálok önnek, Báróczy ur és lábaihoz teszem fegyveremet! Különben, megjegyzem még, hogy a nyilat, önökkel szemben, nem is én vontam fel, hanem valaki más, mint a hogy önök ezt nemsokára tapasztalni fogják.»

- Szabad tudnom nevét az illetőnek? - kérdém érdekelten.

- Azok után, mit hallottam s miután a dolog ugy sem maradhat titokban, nincs miért elhallgatnom: Kollár az, az udvari könyvtárnok.

- Köszönöm! - kiálték fel, a tanácsos kezét megragadva, - látom, hogy ön ellenségünkből bará­tunkká változott.

- Csak lassan! - felelt mosolyogva Gebler - én csak neutralitást igérhetek.

Ime, barátim, ez az én diadalomnak története: mint láthatjátok, ez örömpohárba is hullott egy keserü csepp!

Az uralkodó társ.

Az előttünk lefolyt korszak volt az, melyben Mária Terézia családja felett a nap leg­fénye­sebben ragyogott; de nem sokkal ezután, megjelent az első felleg, a császárnak, lotharingiai Ferencznek, halálával.

A császári család épen Innsbruckban időzött, hova Lipót herczeg házassági ügye végett ment volt át, midőn a császár, ki az akkori rosz szokások szerint, hetenként kétszer szokott magán eret vágatni, a szokott napon ezt elhanyagolva, midőn fiával, Józseffel, a szinházból hazatért, rögtön szélhüdéstől találva, pár percz alatt kiszenvedett, mielőtt orvosi segélyben vagy a szentségek fölvételében részesült volna.

Iszonyu csapás volt ez az egész családra nézve, mely Ferenczet érdemeihez méltó tiszteletben és szeretetben részesité; de még nagyobb magára, a császárnéra nézve, ki férjét végtelenül szerette és e nagy csapásra ugy érezte magát, mint a kinek lábai alól hirtelenül eltünik a föld és nem tudja, minő mélyre esik az előtte ismeretlen sötétségben.

A császárné e csapást egész életében sem volt képes nyugodtan viselni; mint a mesebeli madár, hegedő sebeit mindig maga szakgatta fel és mint történelmileg is tudva van, az ön­magára szabott vezeklések okozták halálát is. Ferencz császár halála nagy változást idézett elő az udvarnál; az örökösödési háboru befejezése óta nem igen lehetett ott egyebet látni fényességnél, melyben elvakult a szem és a jószivü nagylelkü császári pártól csak kérni kellett valamit, bizonyos volt, hogy a lehetőség határáig minden kérelem teljesitve lesz.

Az érem másik oldalát, azt a sötét árnyat, melyet az előterembe állitott fény hosszu, gyászos uszály gyanánt boritott szét a háttérben, csak József főherczeg látta. Ő,ki már régebben benyult az állami gépezet kerekei közé, nemcsak megütközve, de rémülettel vette észre azt a különbséget, mely az állam bevételei és kiadásai között van és különösen azt az óriási pazarlást, néhol valódi sikkasztási rendszert, mely az udvartartásnál folyik. Elég jellemző, mit a szájról-szájra adott történelem fennhagyott s mely az udvari számadások adatain alapul, hogy többek között az özvegy császárnénak, Mária Terézia anyjának, minden estére hat üveg tokaji bor volt fölszámitva éji italul! (zum Schlaftrunke.)

Az igazat megvallva, mind a császár, mind a császárné magok is pazarlók voltak. A császárné soha egy kérvényt sem tudott elutasitani s angyali jó szive annyira felhalmozta a kegy­ado­mányokat és nyugdijakat, hogy azok teljesitése már alig volt lehetséges. De Ferencz császár maga sem ismerte a pénz értékét; különösen szeretett nagyban kártyázni az udvar elsőrangu főuraival, különösen kedvenczével, Auersperg herczeggel, Batthyány Lajossal és Eszterházy Ferenczczel, St. Julien és Paár grófokkal s a hagyomány följegyzi, hogy a császár egy izben nagyon csodálkozott, midőn Eszterházy 5000 aranyat elveszitve, félbeszakitotta a játékot; a császár már ekkor tizenkétezer aranyat sepert volt be.

József, kinek lángesze a közigazgatás minden ágába s az udvartartás minden titkaiba csak­hamar behatolt, előre látta, hogy édes anyjával, a császárnővel, küzdelmes napjai fognak lenni és pedig épen a nagy mértékben elhanyagolt, csaknem veszélylyel fenyegető pénzügyek miatt; de ez vissza nem tartá őt attól, hogy, a mint, nem is nagy akadályok legyőzése után, a német császári trónra eljutott és most már, mind a szivében hordott gyász, mind pedig a testi tultengés miatt elnehezedett édes anyja, nyiltan uralkodó társává fogadta: azonnal hozzá ne fogjon gyökeres ujitásaihoz.

A lángeszü ifju uralkodó, mély emberismerő is volt egyuttal és jól tudta, hogy reformjai nagy akadályokba fognak ugyan ütközni; de hogy ez akadályokat legnagyobb mértékben háritja el az, ha az ujitásokat magán az udvartartáson kezdi meg. Jól tudta, hogy a közvélemény kevés­bé zudul fel a megszoritások miatt akkor, ha látja, hogy az uralkodó e megszoritásokat ön­magán kezdi.

József nem tartozott azon kisszivü emberek közé, kik a nehezebb ügyeket halogatva, először a könnyebbeket végezik; ellenben, határozott jellemek szokása szerint megforditotta a dolgot és a legnehezebbel és kellemetlenebbel inditotta meg müködését.

Bármiként fájt is gyermeki szivének, hogy épen forrón szeretett anyjával kell először a harczot megküzdenie, az udvari háztartás és kegydijak jegyzékét vette először elő s miután Mária Teréziát e fenyegető bajokkal megismerteté, sorra vette a kegydijakat és kiadásokat s megharczolt minden egyes tételért; csak ott engedve édes anyjának, hol az magát feltétlenül megkötötte.

Bizony nehéz harcz volt az! Először is a svájczi testőrség elbocsátását követelte, melyhez a császárné egy ideig makacsul ragaszkodott, - de József e pontban semmit sem volt hajlandó engedni.

- Kedves anyám - mond végre nemes fölhevüléssel - a te uralkodásod a népeid iránt való szeretet alapján nyugszik. Azok sokat áldoztak éretted és te viszont nagy szolgálatokat tettél nekik. Szeretettel s mondhatni oly hódolattal vesznek körül, melyek földi lényt alig illetnek meg, mi szükség van tehát egy szeretett uralkodó és hódolatteljes népe közé idegen zsoldo­sok­ból válaszfalat vonni? Ha épen nagyon akarod: ott vannak a jó tyroli vadászok; minden­esetre hivebbek hozzád, mind azon nemzet fiai, mely századok előtt, - mely időről Tell mondája beszél - halálos ellenség gyanánt állott családunkkal szemben. Mi szükség megalázni saját népeidet azzal, mintha zsarnok uralkodók felfogása szerint, nem biznál népeid hűségé­ben és azok fegyvereinek védelme alá vonulsz, kik vitézeinket százanként gyilkoltatták le Morgartennél?

Ez utóbbi okok meggyőzőleg hatottak a császárnéra; azért jobbját nemes felhevülésében levő fia karjára téve, arczán a legnagyobb szeretet kifejezésével, mondá:

- Ezek szépen és nemesen voltak elmondva, József. Te meggyőztél, a svájczi gárda el van bocsátva.

József hálásan csókolta meg édes anyja kezét s azután bevett szokása szerint, mintegy uj elhatározásra, magasra emelte fejét, miközben igy szólott:

- Még egyéb intézkedéseket is kell tennünk, édes anyám, melyek közelebb hozzák hozzánk népeink szivét, annyival is inkább, mert, a külső viszonyokat tekintve, aligha ujból áldozat­készségükre nem szorulunk.

- Már benne vagyunk - mondja bánatos mosolylyal a gyászos császárné - jobb, ha a kellemet­len­ségeken mielőbb által esünk.

- Ezek kedves anyámat már sokkal távolabbról érdeklik; mert tulajdonképen a család férfi­tagjai mulatságainak némi megszoritásáról van szó. Itt a főváros környékén több mértföldnyi területen, néhai kedves atyám tilalmazása folytán, annyira elszaporodott a duvad, különösen a vad sertés, hogy ezek konda-számra rontanak be a müvelt területekre és megsemmisitik a szegény földmüvesek egész évi munkáját, kik azután hasztalan fáradoznak panaszaikkal, mert alig nyernek valahol meghallgatást. Ismeretes dolog előtted, kedves anyám, hogy szokásom szerint, reggelenként, palotánk egyik folyosóján, mindenkire nézve megtalálható vagyok. Ily alkalommal már százszor megtörtént eset, hogy a mindenéből kifosztott földmives, vagy annak családja lábaimhoz vetette magát és igazságot kért, szörnyü megkárositásával szemben, mely egész évi keresményétől, sőt néha családja valamely tagjának életétől, fosztá meg. Mindig adtam, a mennyit adhattam, saját pénztáramból; mert sem az udvar, sem a monarchia háztartásában erre nincsen rovat. Nos, hát én ezt a borzasztó igazságtalanságot akarom megszüntetni és a duvadakat, melyek már az utasok személybiztonságát is veszélyeztetik, utolsóig kiirtatom.

- Nem lehetne ezt valahogy fokozatosan eszközölni? - töpreng a császárné, - hová visszük vadászni esetleges előkelő vendégeinket?

- Erről lesz gondoskodva - mond József - egy pár dunai szigeten, melyeken szintén nagy mértékben elszaporodtak, de a hol senkinek sem ártanak, meghagyjuk őket.

- Reménylem, elég lesz mára - mond nyugtalankodva Mária Terézia - már az idő eljött, midőn imára szoktam menni.

- Csak még egyet, - mond József, a kiküzdött eredmények által felvidult arczczal - de már ez egy olyan lesz, mely bizonynyal nemes lelkednek is tetszeni fog. A vadászterületeknek azon részét, mely itt a főváros közvetlen közelében terül el, az ugynevezett Pratert, Bécs városának akarom ajándékozni, oly czélból, hogy miután az a vadaktól teljesen ki lesz tisztitva, kellemes mulatóhelylyé alakittassék át a mi jó bécsi népünk számára.

- Oh, te jó, okos, kedves fiam! - mondja a császárné, Józsefet könyező szemekkel megölelve, - látom, hogy hivatva vagy népeink szivét még közelebb hozni mihozzánk.

- Csak ne siess itéleteddel, kedves anyám - mond József, a császárné gömbölyü szép kezét ajkaihoz emelve - én örömest keresem az alkalmat, midőn népeinknek kedvezhetek, oly módon, hogy az testi és lelki javukra váljék. Nem is mondom, hogy megvetem a népszerü­sé­get, sőt szükségét látom annak, hogy az uralkodó és népei szive együtt és egyszerre dobogjon. De azután hizelegni sem szoktam a nép oly hajlamainak, vagy épen szenvedélyeinek, melyek monarchiánkra s következőleg népeinkre nézve is károsak, ésigen félek, hogy ujitásaimban sok lesz olyan, melyekért a mostani közfelfogással szembe kell szállanom.

- Csak lassan, lassan, kedves fiam! Ha szándékod, mint nem kételkedem, nagy és nemes, meg kell azt előbb értetni alattvalóinkkal is, különben az akaratlanul felköltött ellenszenv legnemesebb törekvéseinket és legnemesebb szándékainkat is meghiusitja.

- Csakhogy - mondja komolyan József - a hosszu fontolgatásokra nincs idő. Egy lángszellemü német uralkodó áll velünk szemben, ki nemcsak a harcztéren ellenségünk, hanem sok lépéssel előzött meg népei boldogitásában és nagygyá tételében. Ha nem sietünk a javitásokkal, a Hohenzollernek egyfejü sasa ködbe boritja a Habsburgok kétfejü sasczimerét. II. Frigyes nemcsak ellenség, hanem minta is a mi számunkra.

- Csak vigyázz! - mond aggályteljesen Mária Terézia, - mert a két uralkodó család népeinek viszonyai nagyon elütők egymástól és sok oly dolog, melyet amott keresztül lehetett vinni, itt a lehetetlenséggel határos.

E szavak után Józsefet homlokon csókolá s magára keresztet vetve megindult, hogy férje sirját fölkeresse a kapuczinusok kolostortemplomában, hova naponként kétszer is el szokott járni, hogy csendes imáját férje érczkoporsója mellett elvégezze és megnézze ama gyönyörü siremléknek előhaladó munkáját, melyet férje számára készittetett. Az ő szeretetének eszméje volt az a nagyszerü siremlék, melyet még ma is bámulva néz meg a figyelmes szemlélő, mely nem a halál rettentő emlékét idézi vissza, hanem a családi boldogságét. A nagyszerü siremléken a császárné férjével együtt a szabad mező virágai között ül, körülvéve játszadozó gyermekeiktől, kik a mező virágai között élvezik a gyermeki örömöket.

*

Az osztrák főváros környékét még ma is a legkiesebbek egyikének lehet mondani; Mária Terézia idejében, midőn még a czivilizáczió és a szükség oly nagy hóditásokat nem tett, az egész bécsi környéknek vadregényesebb kinézése volt azon őserdők miatt, melyek a dunaparti magaslatokat, sőt a sikot is nagyrészben elboritották. Különösen a Kahlenberg környéke volt még egészen vad állapotban, hol a dunaparti hegylánczolat gazdag tölgy- és bükkerdőséggel volt fedve, mely a jobb parton egészen a hires mölki apátságig felnyult.

E nagyszerü vadászterületet vette II. József első sorban a duvadak kiirtása szempontjából figyelme alá, és a szép októberi napok egyikén oly hatalmas hajtóvadászatot rendeztetett, melyhez hasonló ritkán fordult elő Szt.-Hubert történetkönyvében, mert mint Arneth megjegyzi, abban nemcsak az egész udvar, hanem a szomszéd udvarok jelesebb vadászai és vádásznői is résztvettek, s mint ugyanő megjegyzi, maguk a főherczegnők több mint 1400 vadsertést lőttek le.

Pompás látvány volt az, midőn a kelő nap sugarai megaranyozták a százados erdők tarkulni kezdő lombjait és az istenalkotta óriási lombcsarnokok, melyekben az ezer meg ezer oszlopot az óriási gyertyaszálakhoz hasonló és alig belátható magasságu bükktörzsek képezték, visszhangozni kezdettek a hajtók ezreinek «hallali»-ától, kik a századok óta kimélt vad­állományt egész tömegben szoritották fel a Duna hajlásánál szögletet képező hegyorom felé, melyen a vadászok és vadásznők élénk hosszu vonala foglalt helyet vegyitve az udvari vadászok pár száz emberével, kik a fegyverek töltésével és különösen az esetleges veszélyek elháritásával voltak megbizva.

Az udvarhölgyek az egészet tréfás mulatságnak vették és aligha gondoltak arra, hogy az ily vadászat esetleg veszélyekkel is jár, mit leginkább bizonyitott az, hogy miután Mária Terézia férje halála után semmi mulatságban sem akart résztvenni, az udvarhölgyek fővédnökségét az öreg Jozefa császárné vállalta el. Ez ugyan a császárnéra nézve csak annyiban volt nehéz vállalkozás, hogy a hegy alján maradt udvari kocsiktól őt, valamint az éltesebb hölgyeket is hordszéken szállitották fel a hegy magaslatára, de itt már készen állottak a hatalmas deszkacsarnokok mindennel ellátva, a mi egy ily fényes társaság mulatságára és kényelmére szolgálhatott.

Innen történt a kiindulás is; a császárné az éltesebb udvarhölgyekkel haditanácsot tartva, abban állapodtak meg, hogy, miután az udvarhölgyek tetemes része nem örömest vállalkozott magát kitenni egy ily vadászat esélyeinek és esetleges veszélyeinek, térjenek vissza a közép­kori lovagrendszerhez, mely szerint minden egyes vadászhölgy az általa kiválasztott lovag védelme alá helyeztessék. E rendszer elfogadása ellen természetesen sem az udvari fiatal­ságnak, sem pedig az előkelő fiatal hölgyeknek nem lehetett kifogásuk, mert reménylették, hogy a feszes udvari dámák jelenléte nélkül a mulatság annál kellemesebb és feszélytelenebb lesz. Ebben hát megállapodtak, de az öreg császárné annyira mégis kiterjeszté főhadvezéri gondosságát, hogy maga számára a főcsarnok előtt, a többi éltes udvarhölgyek számára pedig, mint Starhenbergné, Daun-né, Kinszkyné, Stiglitzné stb. egymástól bizonyos távolságra eső pontokon sátrak üttettek fel, hol nyugalmas karszékekből az 50-100 lépéssel alább elvonuló csatárlánczot szemmel kisérhették.

Most következett a lovagválasztás, mely alkalmat adott az illető fiatal udvarhölgyeknek, kik a vadászatban tevőleges részt akartak venni arra, hogy bizalmuknak és talán rokonszenvüknek is szabad kifejezést adjanak, mit itt a szabadban az udvari illemszabályok kevéssé korlátoztak. E választás az öreg császárné előtt történt, ki ugyan néha, midőn a választást nem tartotta rang szerint megfelelőnek, föl-fölhuzta szemöldökeit, de sokkal szelidebb természetü matrona volt, hogysem rosszalásának más élénkebb kifejezését adná.

A fiatal hölgyek, habár, mint emlitők, nem tartották is annyira veszélyesnek e vadászatot, mint a minő az valóban volt, mégis volt annyi belátásuk, hogy azt válaszszák, kinek mind ragaszkodásában, mind férfias bátorságában megbizhattak.

Midőn a sor Erzsébet főherczegnőre jutott, ez habozás nélkül Czobor grófot választotta, és az ifju gróf a szivében rejtegetett forró érzelem hálás kifejezésével hajtotta meg magát, midőn a főherczegnő háta megett mint védő lovag helyet foglalt.

Midőn a sorozásnak vége volt, kiki fölragadta saját és védencznőjének fegyverét s a hosszu sor páronként meghajolva az öreg császárné előtt azon élénk vidámsággal vonult ki a teremből, melyet egy ily izgalmas vadászkaland élvezetei eléggé megfejtenek.

A fiatal vadászurak mindannyian csinos szarvasbőr-öltözetekben, hosszu fényes lovagcsiz­mák­ban s fejükön könnyű tollas vadászsüvegekkel, a karcsu derekukat átövező fényes fekete szijról lefüggő hatalmas szarvasölőikkel; az ifju hölgyek pedig élénkszinü felaggatott rövid franczia ruhákban s fejükön drágaköves csatokkal lefoglalt különböző szinü tollakkal ékitett bársony barrettekkel oly kedves és élénk képet nyujtottak, mely ellentétben az őserdő vadonával tündéri látványt nyujtott a szemlélő számára.

Maga József császár, sógora, a szász herczeg és a főherczegek mindannyian résztvettek a kellemes szórakozásban. Minden vadászpár mellé egy csoport udvari jáger csatlakozott, kik a tartalék lőfegyvereken kivül egy-egy hatalmas dárdát is vittek magukkal, mint ez hasonló vadá­szatoknál nemcsak szokás, hanem tekintettel a lehető esélyekre szükséges is volt. A lő­fegyverek már kovákkal voltak ellátva; a serpenyőket természetesen előre fel kellett porozni; a szurony még nem volt alkalmazásban és épen ennek helyét pótolták az emlitett dárdák.

Midőn a vadász csatársor helyét a domboldal hosszában elfoglalta, a császár által megadott sipjelre a hegysor aljából felhangzott a hatalmas «hallali» és a vadászat kezdetét vette.

Eleinte csak nyulak, őzek s egy-egy odatévedt szarvas jelentkezett a láthatáron, melyeket azonban a császár rendeletéből átbocsátottak a vonalon lövés nélkül, miután a golyók fontosabb vadakra voltak szánva.

A háló, mely a lövészek előtt egész hosszában ki volt feszitve és a fák derekához erősitve, tudatá a szerencsétlen kis állatocskákkal, hogy nincs nyitva ut menekülésre és egyik felől a hallázó, orditozó tömeg, másfelől a háló várja őket, vagy azon tul nehány lépéssel az uri lövészek fegyverei.

Gyönyörüség volt látni kivált oly hölgyeknek, kik ilyesmiben először vettek részt, hogy állott meg két lábon a fülét hegyező nyulacska, hogy simogatá orrát, két első lábával; gondolatokba esve a lenni és nem lenni, a menni és nem menni kérdések felett, midőn az uri vadászok hosszu sorát és a hálót maga előtt megpillantá. Még érdekesebb látványt nyujtottak a félénk őzikék, fiatal dámok és szarvasok, melyek az erdő sürüjéből kiérve, az őket fenyegető lát­vány­ra visszahökkentek és előre tolt két lábuk, mintegy földbe látszott gyökerezni. Szemeiket mintegy kérőleg szegezték a szemben álló vadászokra; fájdalmasan nyíttak és szemeikben csaknem könyük látszottak megjelenni kérlelhetlen sorsukkal szemben.

Később már hatalmas agancsu szarvasok is jelentek meg a láthatáron, melyek egyideig méltóságosan kémlelve tekintettek körül; azután jobbra vagy balra csapva igyekeztek eltünni a hajtók és vadászok közt az erdők sürüjében.

Végre megjelentek a várva-várt vendégek is; egy-egy csikasz ordas farkas, mely üvöltéssel adta tudtára a körzetnek, hogy balsorsát előre érzi; mely csakugyan azonnal bekövetkezett nehány reája röpitett golyó alakjában.

Jöttek egyes vadkanok, mint kondavezérek, hatalmas agyaraikkal jobbra-balra csapkodva, itt-ott a földet turva, fülsértő vad vinnyogással; némelyik egy helyben állt meg s orrával körben kezdette turni a földet, mintha magát el akarná ásni abban. Nehéz emsék ütődtek elé a bozótból malaczaikkal, ugy, hogy a lövések egyre sürübbek lőnek; a háló ésaz erdő sürüje közötti belátható tér már több száz vad hullájával volt elboritva.

E szokatlan látvány a főuri hölgyek közül, az erősebb természetüeket szokatlan izgalomba hozta; ugy, hogy a jágerek nem győzték a töltött fegyvereket elegendő mennyiségben szol­gáltatni számukra, de a gyöngédebb érzelmüek ésezek közt különösen Erzsébet főherczegnő, nem tudták iszonyuk kifejezését elnyomni.

- Tudja mit, gróf - mond Czoborhoz fordulva - menjünk el, hagyjuk itt ezt a helyet, mert én, részemről, semmi gyönyörüségemet nem találom ebben a tömeges gyilkolásban, hol a meg­támadó fél teljes biztonságból rakja egymásra áldozatait. Azt értem, midőn a bátor vadász, ügyességébe és jó fegyverébe bizva, maga keresi föl az őserdők bölényét, medvéjét és egyéb vadállatát, melynek módjában áll vele szabad harczra kelni és saját fegyvereit érvényesiteni, de ez a veszélylyel nem járó tömeges gyilkolás izgalommal talán birhat, de költészettel nem, s azért nem fölemelő, hanem undoritó.

- Fenségednek sokban igazat adok - mondja a gróf - de ha már állásunkat a csatasorban elfoglaltuk, vadászszabály szerint nem szabad azt elhagynunk. Különben is, a mi a bizton­ságot illeti, nem lehet mondani, hogy az egészen teljes, mert néha megtörténik, hogy a nagy tömegben előtörő duvad nem csak a hálót hanem a vadászok sorát is áttöri.

E perczben, mintha Czobor szavait akarná igazolni, éppen velök szemben egy, több mint száz főből álló, vadsertés-konda jelent meg, mely a hajtók zajától neki vadulva, ugy látszék, már sem látott sem hallott, bár egyszerre egész tömeg golyó röpült soraikra; elesett társaik hulláin vakmerően törtetett elő, mintegy 30-40 lépésnyi szélességü teret egészen betöltve tömegével, mely mint valami lavina, esett neki a kifeszitett hálózatnak.

Mind ez egy pillanat alatt történt. Czobor egy közeli fához támasztott dárdát ragadott fel és a főherczegnő elé vetve magát harsányan kiáltá:

- Fenség! A legközelebbi vastag fa háta mögé!

Hasonló jelenetek ismétlődtek mindenült a szomszédságban, a vadász urak mindenütt dárdát vagy vadászkést ragadtak, a hölgyek pedig rémülten menekültek tova a fák vagy sátrak háta mögé. De Erzsébet főherczegnő lábait lekötötte a rémület, mert jól látta, hogy a rohanó tömeg éle egyenesen feléjük tart és sulyával az elég erős vadászhálót valószinüleg el fogja szakitani. Ott állt Czobor háta megett, szemeit a borzasztó kinézésü vadállatokra szegezve, lábai a földbe gyökereztek s ajkát egyetlen hang se tudta elhagyni.

A gróf azt hitte, hogy a főherczegnő már elmenekült, mert ideje nem volt hátra tekinteni, midőn a tömeg sulya előtte a hálót csakugyan áttörte és egy vezér vadkan egyenesen dárdájába rohant, de a tömeg sulya által nyomatva, oly erővel, mely a grófot is földre vetette, mig a vadsertéstömeg, melynek eltávolitására vadászkésével védekezett, mint zivatar rohant el fölötte, agyaraival sebeket osztva és lábaival a grófot megtiporva, ugy, hogy eszméletét teljesen elvesztette.

Iszonyu sikoltozás támadt most az egész hegyormozaton, melyen a sertéstömeg, csaknem bántatlanul, áttört, egy tisztes koros udvarhölgyet, báró Stiglitznét, karosszékestől feldöntve, egy pár laczikonyhát, melyeken a vadász-reggeli készült, össze vissza zavarva, ugy, hogy az inkább rémült, mint szerencsétlenül járt cselédség jajveszéklése és pár fehéröltözetü kukta, kiket főzőkanalakkal a sertéstömeg hátán szállitott egy darabig, oly nevetséges képet nyujtott, mely méltó lett volna egy Hogarth ecsetére.

Mindez egy percz müve volt, mert a nekivadult sertés-konda a jövő pillanatban már a hegy tulsó oldalán járt, és most az egész vadászcsoport a letiportak segélyére sietett. Ezek közül Czobor gróf szenvedett legtöbbet, kit eszméletlenül kellett az egyik sátorba szállitani. Ő, a szó teljes értelmében, testével fedezte a háta megett elájult herczegnőt, ki nemsokára magához tért és egy, balkarján okozott karczoláson kivül, semmi sérelmet nem szenvedett, de a szegény gróf a rajta átcsapott vadak lábnyomai és egy pár agyarvágás által ugyancsak meg volt viselve, ugy, hogy az udvari borbélyoknak elég faradságot adott, mig sebeit elkötözték.

A sebesültek.

Gróf Czobort a császárné az udvari palotába hozatta és maga gondoskodott elhelyezéséről a Schweitzer-Hof egy pár földszinti kényelmes szobájában; saját udvari orvosát küldé el hozzá, ki a grófot, a tetemes vérveszteség és az átgázolásból származott zuzódások miatt, nagyon elgyengültnek találta ugyan, de a császárnét azonnal megnyugtatá az iránt, hogy nemesebb részek nem sérültek meg s remélhető, hogy pár hét mulva a gróf teljesen helyre áll.

A császárné teljes részletességgel értesült a grófnak önfeláldozásáról, védenczével, Erzsébet főherczegnővel szemben és ez még közelebb hozta Czobort szivéhez, mely legforróbban szokott érezni azok iránt, kik családjához folytonos hüséggel, vagy éppen önfeláldozással viseltettek.

Czobor már magánál volt és szemeit tévegen hordozgatá szét az előtte ismeretlen helyiségben, melybe, hogy mikép jutott, alig tudta elképzelni. Aléltsága még nem engedte meg, hogy a mult és jelen között az okok lánczolatát össze tudja füzni és az idegen körzet annyival megfoghatatlanabbnak látszott előtte, mivel neki Bécsben, a Grabenen, diszes palotája volt és meg nem foghatta, miként jutott idegen körzetébe.

A hanyatló nap utolsó sugarai törtek át boltozatos szobájának zöld függönyökkel ellátott ablakain; a szobában mély csend volt: csak hü huszárja, az öreg János, szundikált a szoba másik szegletében egy karosszéken, midőn az ajtó hirtelen feltárult és azon pár éltesebb udvarhölgy és Erzsébet főherczegnő kiséretében, magának, a császárnénak gyászba öltözött alakja, jelent meg.

Azt hitte, hogy még mindig lázas álmait folytatja; de e hitéből kiverte az öreg János, ki székéről felugorva, katonás állásba helyezte magát és a császárné megszólitása, ki egészen ágyához közelitve, valódi anyai szeretet hangján kérdé:

- Nos, hogy érzi magát, kedves fiam? Orvosom megnyugtatott, hogy nem lesz belőle valami tetemesebb baj.

- Oh, felséges asszonyom! - ennyit tudott mondani az ifju ember, a császárné iránt való tiszteletből, ülő helyzetbe kivánván fölegyenesedni, de a császárné tiltólag intett neki, hogy ne mozduljon, mire ugyan nem is igen volt nagy szükség, mivel Czobor még oly gyönge volt, hogy a pillanatnyi erőfeszités után, kimerülten hanyatlott vissza párnáira. Különösebb fájdalmat nem érzek, felséges asszonyom, kivéve itt a balkaromon történt sebnél, mely erősen sajog: a többi inkább csak a vérvesztésből eredt gyengeség kifolyása.

- Ide hozattam önt - mondja a császárné, az ágy mellett levő karosszékben helyet foglalva, - hogy folyton szemünk előtt legyen és nem cselédek gondozása alatt. Ezzel igyekezünk köszönetünket tanusitani ön iránt, ki magát leányunkért oly nagy készséggel feláldozta.

- Igen - mond Erzsébet főherczegnő, kinek szép szemeibe könyek gyültek - én is eljöttem ezt önnek megköszönni.

A császárné leányára tekintett s e tekintetben volt valami olyas, mi azt jelenté, hogy e nyilatkozat fölösleges volt.

- Oh, felséges asszonyom - mond a sebesült - szivemnek egyetlen vágya, hogy felségteknek szolgálatjukra lehessek; és nem ily csekélységgel, de életem feláldozásával is örömmel fogom bármikor hüségemet tanusitani.

- Jól van, édes fiam, tudom én azt jól! - mond a császárné szeretetteljes hangon - de most már csak azon legyen, hogy minél előbb lábra állhasson; mert tudja, mily örömest látjuk vidám arczát magunk körül. Most pedig legyen a lehető legnyugodtabb helyzetben; ne echauffirozza magát semmivel, mert ez feltétlenül szükséges mielőbbi felgyógyulásához. Itt van udvarunk­nál; ugy tekintjük, mint családunk tagját és reméljük, a gondozásban sem fog hiányt szenvedni; az irgalmas nénék közül kettő folytonosan ágya mellett fog őrködni.

- Mély hálával veszem felséged kegyelmes gondoskodását, - mondja az ifju ember - fen­sé­gednek pedig - folytatja, a főherczegnőre tekintve, - alázatos köszönetemet fejezem ki kegyes részvéteért; ha épségét halálommal váltottam volna is meg, már eléggé meg lennék jutalmazva.

- Egy szót se többet! - mond a császárné székéből felkelve, itt hagyjuk önt a nyugalomnak és kellő ápolásnak. Isten gyógyitsa mielőbb.

A császárné, kiséretével együtt, kivonult a szobából és a lépcsőhöz érve az udvarhölgyeket elbocsátotta és egyedül ment a főherczegnővel lakosztálya felé.

- Milyen derék ifju ember! mondá a császárné és gondolatában hozzátette: miért nincs korona a fején?

Ugyan e pillanatban hasonló gondolata támadt a főherczegnőnek is; csakhogy szive a tételt megforditotta: Miért van korona az én fejemen! Mily boldog lehetnék!

Midőn a császárné dolgozó szobájába ért, Erzsébet főherczegnő kezet csókolt anyjának és távozni készült.

- Megállj csak, - mond a császárné leánya jobbját gyengéden megfogva - Lengyelországból kellemes tudósitásaink érkeztek, a lengyel király el van ragadtatva, mind a közbenjárástól, mind különösen megküldött arczképedtől. Még csak bizonyos diplomácziai tárgyalások vannak hátra, melyeket az orosz udvarral kell elvégeznie, és ő felsége meg fogja tenni magas látogatását udvarunknál.

- Köszönöm, édes anyám, - mondja a főherczegnő, és hogy előtörő könyüit annál jobban elrejthesse, lehajolt, édes anyja kezét megcsókolni. Azt nem vette észre, hogy e közben egy rejtegetett könycsepp oda hullott arra a puha, jótékony anyai kézre.

A főherczegnő kisietett édes anyja szobájából; jobb kezét mindjárt fájdalomtól dobogó szivére tapasztá, és alig tudta magát megóvni, hogy hangos zokogásra ne fakadjon.

- Szegény gyermek! mond a császárné és szemei még hosszasan nyugodtak az ajtón, melyen legszebb leánya eltávozott.

Bizony a szegény főherczegnő sebe vérzőbb és veszélyesebb volt, mint a csak most meg­láto­gatott Czobor grófé.

A császár ive.

Az uj császár elveit, érzelmeit mindenki ismerte, tudták, hogy vallásos és lelkiismereti kérdésekben föltétlenül szabadelvü, hogy népeivel szemben, a legmelegebb érzelemmel viseltetik és különösen a jobbágyság sorsának enyhitése, őt a legnagyobb mértékben érdekli; hogy nagy szellemü és felvilágosodott uralkodó lesz, azt mindenki előre várta tőle, sőt az udvarhoz tartozó, vagy ott gyakran megforduló politikusok arról is meggyőződtek, hogy II. József, épen háza ellenségét, Nagy-Frigyes porosz királyt, állitotta fel magának, mintaképül.

Azt a politikát, melyet ez idő szerint I. Péter czár, majd a két Frigyes és II. József követtek, «fölvilágosodott absolutismusnak» szokás nevezni, és minden esetre jobb is volt az a felvilá­gosodást is nélkülöző zsarnokságnál; csakhogy a mi Orosz- és Poroszországban bizonyos előlépés volt a közmivelődési reformok terén, nem ütközött össze egy, századokon át kifejlett, alkotmányos nemzeti élettel mint ezt, például Magyarországon, várni lehetett.

Azt maga is sejté, hogy vallásos szabadelvüsége, mely saját édes anyjával is ellentétben állott, erős gátra fog találni a magyarországi hatalmas klérusban, azt is jól tudta, hogy a magyar földesuri osztály minden oly lépést, mely a jobbágyok emberi jogainak visszaadására czéloz, nagy ellenszenvvel fogad; birodalma egynyelvüségét pedig még maga sem akarta hangoz­tatni; miután annak eredményét a kedvező talaj lassu előkészitésétől várta.

Erős jellemek szokása szerint, először a legkeményebb almába akart beleharapni és Kollárral, a császári levéltár őrével, csakugyan megkészitteté azt a könyvet, mely a magyar király, egyházi kegyuri jogairól szólva, azt vitatta, hogy az oly széles körü, miszerint a magyar király természetesen a vallástaniakon kivül, minden egyházi dologban szabadon rendelkezhetik. De jelezve voltak ebben egyéb közjogi kérdések is és Verbőczi hitelessége megtámadva!

A könyv már megjelent akkor, midőn József nagy tervei taktikájába belebb-belebb merülve: egyszerre csak észrevette, hogy azok kivitelére és általában családja és országa tekintélyének fentartására, hiányzik az a legfőbb dolog, melyet az ő mintaképe, II. Frigyes, a had folytatá­sára elengedhetlennek jelzett, t. i. a pénz.

Terveket dolgoztatott ki, miként lehessen a monarchia pénzügyeit tisztességesen rendbe hozni; de a mi épen szeget ütött fejébe, kormányzatának minden jelesebb pénzügyi tehetsége oda nyilatkozott, hogy ennek csak egyetlen módja van: az adók felemelése és általában a monarchia népei kedvező hangulatának felköltése ez irányban.

Az osztrák örökös tartományokban az adók felemelését egyetlen parancsszóval vagy rendelet­tel is meg lehetett tenni; de egészen más volt az eset Magyarországra nézve; mert itt egy fillérnyi adót sem lehetett kivetni, az országgyülés beleegyezése nélkül.

A császár itt látta maga előtt azt a több százados várfalat, mely reformczéljait keresztezi s melyet vagy megdönteni, vagy megkerülni, vagy átugornia kell. Mindenik veszélyes kisérlet volt és hasztalan törte fejét; mert egyelőre, az ő hatalmas lángszelleme sem találta meg, a kivezető utat.

Egy vasárnapon, midőn először nyitották meg a nép számára a csinos sétahelylyé átalakitott Pratert, a császár, egyetlen lovász kiséretében, szintén belovagolta azt; és a nép, mely ösztön­szerüleg meg szokta érezni, minő mértékü a rokonszenv iránta, az uralkodók szivében, egész körlovaglásában körülözönlötte, éljenezte és imádattal határos hódolati nyilatkozatokkal kisérte.

A mély érzelmü uralkodót, e hódolatnyilvánitások meghatották és midőn a folyton hullámzó tömeg köréből kiszabadult, szemeiből egy pár könyet törülve ki, fölsóhajtott:

- Vajha, meg tudnék felelni, várakozástoknak!... Vajha, épen annyi áldással kisérnétek sirom­ba egykor, mint a mennyi szeretettel üdvözöltök most!

Emelkedett hangulattal ért vissza az udvarból, hol épen édes anyja várt reá.

A császárné nem volt oly derült hangulatban mint fia; általában, férje halála óta, ritkán lehetett mosolyt látni ajkain.

- Rosz tudósitásokat vettünk minden oldalról, édes Józsefem, - mond szomoruan - és bár arczodról látom, hogy kedvező hangulatot kell nálad elrontanom, kérlek, foglalj helyet és beszéljük meg a dolgokat.

József helyet foglalt és nagy kék szemeit kérdőleg emelte édes anyjára.

- Először is tudatnom kell veled, hogy Flórenczből kedvezőtlen hireket vettünk, öcséd, Lipót, egészsége helyre állott ugyan, de nagy mértékben elégületlen és különösen pénzügyeivel, sehogy sem tud tisztába jönni.

- Sajnálom, mondja kedvetlenül a császár, - de többet nem tehetünk érette, mint a mennyit tettünk. Én meghoztam neki mind azt az áldozatot, a mit hozhattam; s mind őt, mind tégedet biztosithatlak, hogy a nagyherczeg pénzügyei aránylag sokkal kedvezőbb állapotban vannak, mint a mienk.

- Az elég szomoru! - mond a császárné, - mert már nagyobb megszoritásokra, mint a minőket multkor engedélyezénk neked, magunk sem vagyunk képesek. Azonban erre később vissza­térünk. - A második, kedvezőtlen tudósitás, kedves leányomat, Erzsébetet, illeti: a házassági szerződéssel megbizott követünk, Varsóból arról értesit, hogy czélzott házassági tervünkből, alig lehet valami; miután Erzsébet orosz czárnő, ezen házassági tervnek határozottan ellene van.

- No, ez nem olyan nagy csapás! - mondja József, - mert részemről legalább amugy sem örvendettem volna egy oly családi viszonynak, mely nővéremet az orosz czárnő feltétlen jobbágyának s ha a világ szájának hinni akarunk, egykori szerelmesének tette volna részesévé; egy ily viszonytól nem sok felemelőt s annál kevésbbé boldogitót lehetett várni!

- A dolog mégis boszantó és lealázó, - mondja elsötétült arczczal, a császárné - mert az mégis különös, hogy a mi leányunk s tegyük hozzá, talán az egész Európa legszebb herczegnője, részesüljön ily visszautasitásban. Csak legalább a szegény gyermeknek ne mondtam volna meg!

- Őszintén szólva, édes anyám, a dolog egy kissé el volt hamarkodva; mert előbb részletes tájékozást kellett volna szerezni, mielőtt az ajánlat megtörtént.

- A harmadik dolog, melyet veled közölni akartam, lehet, hogy kedvező, sőt talán előtted kedves is, de én előttem nem igen látszik elfogadhatónak.

- És mi az? - kérdé a császár, érdekelten.

- Az erdélyi kanczellária egyik ügyes hivatalnoka, kihallgatást kért tőlünk és egy oly tervet illetőleg ajánlatot tett előttünk, mely a mellett, hogy a szükséges pénzmennyiséget talán megteremtené, egyuttal a magyar és erdélyi országgyülések összehivását is feleslegessé tenné.

- Ohó! - kiált fel a császár - halljuk a tervet, ez az én emberem!

- Terve - mond a császárné kedvtelenül - hogy a nép megadóztatása helyett, mely Magyar­országon ugy is nagy bajjal jár, szólitsuk fel, önkéntes adakozásra, az ország első főpapjait és mágnásait, kik amugy is nagy jószágokkal rendelkezvén, könnyebben hozhatnak áldozatot; az udvar részéről pedig annyi kedvezményben részesültek, hogy ez alól nehezen is vonhatnák ki magukat. Szerinte, valakinek jó példával előre kellene menni. Elhozta az iveket, itt feküsz­nek asztalunkon.

- Ez mindenesetre ügyes ember - mondja gondolkozóba esve a császár - és mit kért jutalmul, ez inditványért?

- Oh, az nagyon szerény ember, - mond a császárné - a helyett, hogy kért volna, mint szegény alárendelt hivatalnok, odajegyzett 1000 tallért saját megtakaritott filléreiből az utolsó aláirási iv végére.

- Ez arany ember - mond József élénken - s megérdemli a jutalmat is. Azt is tudom, kit értett azon valaki alatt, kinek példát kell adni. Add az első ivet, kedves anyám; én, mint Magyarország leendő uralkodója, meginditom az aláirást; azután te folytasd, hiveid között.

- Már én mégis jobb szeretném - mond a császárné - ha összehivnók a pozsonyi ország­gyülést, mert ettől több eredményt lehetne várni. Ha például reá tudnád venni magad, hogy magyar királylyá koronáztatásodat ne gátoljad, ez öröm hevében, a nagylelkü magyarok, minden kivánságunkat megadnák.

- A koronázás eskütétellel jár - mond elsötétült arczczal a császár - és én nem akarok eskü­szegő lenni!... Nincs is a dologban semmi sürgős; mert, istennek hála, még van Magyar­ország­nak megkoronázott királynője.

- Pedig én - mondja a császárné - mégis jobb szeretném akként.

- Az lehetetlen! - mondja a császár. Kérlek, add az ivet! A császárné, fia elé tette az ivet, ki hirtelenül tollat ragadott és legfelül oda irta:

«II. József császár 20 millió forint».

- Hallatlan! - kiált fel meglepetve a császárné - hiszen ez összes atyai örökséged! Miből fogsz élni?

- Magam emberségéből! - mond a császár - az ország legelső hivatalnoka vagyok s ez arra kötelez, hogy hazámnak szenteljem a mim van. A monarchia pedig tartson el, mint első hivatalnokát, ha megérdemlem.

A császárnő fia karjaiba omlott.

- Oh, Józsefem - kiált fel - ha téged mindenki ugy ismerne, mint én.

(Vége az első kötetnek.)

Az élő levéltár.

Kinn, a bécsi «Landstrasse» végén, mely már az időben is jóval tovább nyult savoyai Eugen herczeg palotáján, a mai Belvederen tul, egy kis földszintes ház egyik zugában lakott az a nevezetes férfi, ki a császárnénak, a József császár által is elfogadott tervezetet ajánlotta. Bándy Jánosnak hivták; volt pedig igen szerény és alázatos titkára az erdélyi udvari kanczelláriának, ki a Székelyföldről, egyik főur ajánlatára, mint teljesen vagyontalan ifju jött föl Bécsbe és itt vasszorgalma, mindenkihez alkalmazkodni tudó szerénysége és szolgálat­készsége által, annyira vitte, hogy a kanczellár csaknem kénytelen volt őt, ki amugy is legjobb fogalmazványait készité és minden kényes kérdésben főnökének felvilágositást nyujtott - titkárának kinevezni.

Bándy azok közé az emberek közé tartozott, a kik már az Istentől hivatalos pályára látszanak rendelve lenni és ha egyszer, mint kerekek, beállittattak az állam gépezetébe, mindig egyenlő erővel, se nem kopva, se nem döczögve, teljesitik a reájok bizott kötelességet, az irodában, mintegy oda vannak fagyva székeikhez, ugy, hogy szobájokat, nálok nélkül, képzelni sem lehet és forognak abban a szük hivatalos körben, addig, mig a halál a forgó kereket össze nem töri.

Az irodaszolgák már tudták, hogy a szekretárius ur 7 órakor feljő a hivatalba; azért szobáját még este kitakaritották; a többiekre elég idő volt 9 óráig is; a kanczellár és tanácsosok még jobban ismerték Bándyt; mert bár, alig egy évtizede volt hivatalban, a törvényeket, a hivatalos aktákat, hivatalos okmányokat, egy szóval minden előzményt annyira ismert, hogy ha ezek a nagy urak megszorultak és a szegény titkárhoz belépve, megszóliták: édes Bándy ur, kedves Bándy ur, hogy áll ez s ez a dolog? - azonnal megkapták a szükséges felvilágositást, mely annyira megbizható volt, hogy mérget vehettek reá. Ennek titka pedig abban feküdt, hogy ez a fiatal ember engedélyt kért a kanczellártól, hogy a kanczellária összes iratairól sorozatot készithessen; melyet azután öt esztendő alatt oly bravourral hajtott végre, hogy a kanczellár, indittatva érezte magát Mária Teréziától 100 arany tiszteletdijat utalványoztatni részére.

Csakhogy Bándy nem elégedett meg az egyszerü sorozat-készitéssel, hanem mikroskopikus betükkel teljes kivonatot készitett magának az összes okmányokról és határtalan emlékező-tehetségénél fogva azt ugy betanulta, hogy mint mondani szokás, az egész kis ujjában volt. E tulajdonságáról el is nevezték «élő levéltár»-nak, és borzadtak arra a gondolatra, hogy Bándy esetleg ott hagyhatná a kanczelláriát és ez által kieshetnék a gépezetből a lenditő kerék. Ez a kanczellárt még arra a méltánytalanságra is vezette, hogy Bándyt már pár izben mellőzte, bár a tanácsosi állásra bárkinél jogosultabb volt, - nehogy a jobb kézül szolgáló titkárt benne elveszitse. Oly eset volt ez, minő a jó vezérőrmestereké az osztrák hadseregben, kiket kapitányuk, épen hasznavehetőségük miatt, nem szokott tiszti rangra ajánlani. Bándy érezte a mellőztetés boszuságát, de azt nemhogy szóval, de még egy tekintettel sem árulta el; ugy látszik, már ekkor megért fejében a terv: miként kelljen ezen a bajon, egy hatalmas ugrással, segiteni.

Az «élő levéltár» még titokteljesebb volt az ő magán életében. Nem látta őt, semminemü társaságban soha senki. Ott, a külváros egyik szerény vendéglőjében, megebédelt, ha hivatalos óráit elvégezte; kávéját este-reggel maga főzte meg és mindazt, a mire csak szerény ház­vitelében szükség volt, mint a szükséges korsó vizet, ágy- és fehérnemüt háziasszonyának, a terjedelmes alkatu tejárusnőnek előszobájába kellett elhelyezni; a szükséges tisztogatásokat a nagyságos szekretárius ur maga végezte; ajtaját zárva és ablakát rövid szellőztetés után, lefüggönyözve tartá; ugy, hogy az ő szobájába ugyan, a hosszu tiz esztendőn keresztül, nem tekintett be emberi szem. Ismerve lakójának zárkózott természetét, háziasszonya nem is hábor­gatta őt remete szokásaiban; mert a szobaur pontosan és jól fizetett, de ki is kötötte, hogy lakásában ne is háborgassa senki és a tejárusnő sokkal okosabb volt, hogysem békés természetü lakójának elvesztését valami által veszélyeztesse.

Ez életmódja után Bándyt, mind a háznál, mind az a körül lakozók között csak a «remete» néven ismerték; pedig ismerte az utolsó utczagyerek is, mert egyszerü, de tisztességes fekete öltözékében, éveken át, mindig ugyanazon órában látták távozni és hazatérni.

A remetének nevezett Bándy annyival különösebb tünemény volt a külvárosiak előtt, mivel megnyerő külsejü és még alig 30 éves fiatal ember volt, kiről meg nem foghatták, miként tud minden emberi társaságtól elvonultan élni és nem egy kósza hir keringett zárkozottságának okairól is, melyek azonban természetesen, soha sem jutottak az ő füleihez.

*

Nem kellett hozzá nagy lélekbuvárlat, hogy valaki kitalálja, hogy Bándy János, a Landstrasse remetéje és az erdélyi kanczellária élő levéltára, bizonyos megrögzött gondolatnak, vagy határozottan kitüzött czélnak él. Nem ritkaság az ily ember: némelyik hasonlit az éji lepéhez, mely addig forog kisebb-kisebb körben a lámpa lángja körül, mig szárnyait összeégeti; másik csak önmaga körül forog, mint valami gyári kerék és tengelyét valamely önző szenvedély vagy feltétel képezi, mint például a fösvényeknél, kiknél a boldogság eszköze a vagyon, utoljára czéllá válik, melyek épen boldogságukat hozzák áldozatul.

Igen, Bándy Jánosnak is volt egy eszménye, egy kitüzött czélja, mely felé törekedett; melynek teste és lelke minden erőit áldozá, és melyen kivül nem látott semmit, maga előtt, maga mel­lett és maga megett, - mint egy érzéketlen, kilőtt ágyugolyó, mely öntudatlanul tör czélpontja felé. Ki szobájába beléphetett volna, körülbelül fölfedezi ezt az eszményt, ezt a kitüzött czélt; de körülbelül arra is rájött volna, hogy ez az ember, kitüzött czélja felé törve, lassanként önmagát semmisiti meg; mert minél előbbre haladt pályáján, annál kevesebb belső erőt tanusit, mely saját létét tartsa fenn; ép ugy, mint ama kilőtt golyó, mely tulhosszu pályát futva, egy felvett határon tul, lassanként veszit kölcsönvett erejéből ésa föld vonzerejének kell hódolnia, mely utoljára is sárba, porba rántja.

Bándy János szobájában, az élet legkezdetlegesebb szükségletein kivül, egy különös képzelet­világ nyoma mutatkozott, minden falon és minden szögletben; és a mi legsajátszerübb, az eszményiség jelei váltakoztak a legvastagabb realizmussal. Volt ott rendetlenül és különböző magasságokban felakasztva egy csomó női arczkép és szobormintázat, kisebb nagyobb sikerrel keresztülvive, mindannyi hasonlitott egymáshoz; legfelebb abban térve el, hogy az illető nőalak, hol egészen, hol derékig, hol pedig csak mint arczkép volt lefestve, különböző való és képzeleti öltözetekben. A felaggatott képek közeit kisebb-nagyobb papirtáblák fog­lalták el, melyeken különböző nagyságban és szinezésben ez az egyetlen név állott: Eszter! egy-két felkiáltó jellel felkiáltássá erősitve. Mi akart ez lenni? Valószinüleg egy folyton sarkalló figyelmeztetés, egy meg-megujuló emlékezet; vagy mi legvalószinübb, valódi rajongássá vált érzelem kifejezése, mely másban nem talál enyhületet és kielégitést, mint eme foglalkozásban és jelvényitésben. Ezek voltak Bándy szobájának eszményi diszitései, de ezenkivül volt még a falakon igen sok, kisebb nagyobb földabrosz, mely mezei düllőket, kü­lönböző szinre festett táblákat, erdőket stb. ábrázolt; átszelve patakocskákkal, csermelyekkel és kipéczézve különböző szinü apró zászlócskákkal. Volt még a szobában nehány három lábu mérnöki asztal és lejtmérő is, ugy, hogy ki a szobába belépett volna, könnyen azt hiheté, hogy egy mérnökkel van dolga, ki mellesleg festészettel is foglalkozik.

Pedig hát mindezekből nem volt semmi. Bándy élete tanulmányának megfejtése egy édes, de nagyon rövid, szerelmi történet, melynek reménytelensége valami kishitü embert az ön­gyilkosság sötét eszméje felé sodort volna, de egy oly ifjut, ki annyi tetterőt és képességet érzett magában, küzdelemre késztetett a világrenddel, ha kell, még az elemi erőkkel, vagy a lehetetlenséggel is.

Mint fiatal, alig husz éves tanuló, kinek azonban nevéhez, már az iskola falai között, nagy remények voltak kötve, nevelő gyanánt nyert alkalmazást, egy büszke, erdélyi mágnás család­ban, hol, bámulatos szorgalmával és tehetségeivel, annyira megnyerte a szülőket, hogy neve­lői pályája végén, a főur, barátjának és rokonának, a kanczellárnak, ajánlotta, ki ez ajánlatra és az ahhoz mellékelt fényes bizonyitványokra, meg is hivta őt.

Történt azonban, hogy az a láthatatlan erő, mely a sziveket fölkeresi és az emberi érzelmeket titkon közvetiti, a főur 16 éves leánya, Esztike és a szerény nevelő között a két évi érintkezés közben, megtalálta a maga utját, anélkül, hogy a büszke szülők arról csak legkisebb értesitést is nyerhettek volna, a két ifju sziv és a társadalom törvényeivel keveset gondoló két ifju fej, folyton gyakrabban és élénkebben cserélte ki érzelmeit és gondolatait, és anélkül, hogy szükségét látták volna ez érzelmek és gondolatok szavakba öntésének, oly végzetszerüen és ellenállhatlan vonzalommal szerették meg egymást, mely kizárt minden mellék- és utógondo­latot, a jól titkolt szerelem boldogságával árasztotta el mindkét szivet, és azzá a szilárd akarattá és elhatározássá nőtt ki: vagy egymást birni, vagy soha senkit!

Egy látszólag önkénytelenül elejtett virágszál, melyet aztán az ifju ember, legdrágább emlék gyanánt, szive felett hordott; apró szolgálatokért fizetett édes mosoly, mely örökké feledhe­tetlenül nyomult be lélekbe; egy-egy elismerő tekintet, mely a szülők kitüntetését vagy hála­szavait kisérte: ezekből és ilyenekből alakult egy egész kincses tárház a két hosszu év alatt; azon az egy nagyobb eseményen kivül, midőn egy izben Bándy a fivérével, a megáradt Maroson csolnakázó kisasszonyt, saját élete koczkáztatásával mentette ki, melyért egy forró kézszoritást és hálás tekintetet nyert; reá nézve drágábbakat, a nagy uralkodó-hatalmasságok összes gyémántjainál.

Az utolsó estén azonban, melyet Bándy a bárói család körében töltött, mindkét sziv érezte, hogy szó nélkül nem válhat el egymástól; s a nélkül, hogy előre megegyeztek volna, a szép májusi holdvilágos est, mindeniket a kastély parkjába vonta, hol egy százados hársfa árnyában örök hüséget esküdtek egymásnak.

Sokkal jobban voltak saját érzelmeikbe merülve, hogysem az esetleg épen közelükben sétáló báró lépteit meghallották volna, ki a vallomásnak tanuja volt s leányát büszkén szobájába utasitva, az ifjut szigoruan kérdőre vonta.

Ennek vallomásából azonban kitünt, hogy ez volt az első szó, mely érzelmeiket illetőleg ajkaikról akaratlanul kitört; és a báró büszkeségében nem vette komolyan a dolgot, hanem az amugy is végleg eltávozandó ifjunak hetykén dobta oda e szavakat:

- Tudod mit, öcsém? Ha Bécsből valamikor nagyságos titulussal s legalább egy falu birto­kával térsz vissza: ujra megjelenhetsz házunknál és szóba hozhatod e dolgot.

Bándy egy pillanatig lesujtottan állott helyén, de azután hirtelen összeszedte magát s a távozó bárónak utána kiáltotta:

- Jól van, nagyságos uram, én majd szaván fogom!

E szóváltásban feküdt Bándynak élettitka; ez adott neki erőt az óriási küzdelemre és ez fejté meg utolsó fellépését a császárné előtt, mely által a megrögzött eszméjének élő szerencsétlen ember czélhoz vélt jutni.

Hogy lett a kertből falu?

Egy lélekbuvár előtt sem lehet feltünő, hogy oly ember, ki egy évtizeden keresztül egyetlen eszmének él s magát a társadalmi élet minden más érintkezésétől távol tartja, lassanként annyira beleéli magát e megrögzött eszméjébe, hogy ki van téve a lélek minden tévelygésé­nek; könnyen tartja az erkölcsi elfogadhatlant elfogadhatónak és a kivihetetlent, kivihetőnek.

Bándy jövendőjét attól feltételezte, hogy nagy szolgálatokat fog tenni a hazának és fejede­lemnek és e jó szolgálatnak alapján fogja kérni azt, a mi az ő jövő boldogságának, Esztike atyjának igérete szerint, létföltétele: a rangot és a jószágot.

Elég nemes és nem is kárhoztatandó nagyravágyás, mely sokszor vezetett sikerre és méltán. Csakhogy a mi államférfiunak, vitéz harczosnak vagy müvésznek könnyen sikerülhet, annak, ki az állam gépezetébe csak egyszerü forgó keréknek állott be, sokkal nehezebb. Amazoknál igen könnyen kerül elő a jó alkalom, emitt igen ritkán és nehezen. A csillogó gyémánt hamar szembe ötlik; a homokszem, melyből pedig egész hegysoraink vannak, kinél találna méltány­latra; a versenyparipákra fogadásokat tesznek; a munkás méh szorgalmát nem méltányolja senki.

Bándy tiz éven át mégis ezt remélte; az a fényes csillag, mely vezére volt a sivatagon, - Eszter szerelme - bevilágitotta az egész örömtelen pályát és őt azzal a reménynyel tölté el, hogy az a lankadatlan szorgalom és megszerzett ismeret, mely őt hivatalkörében nélkülözhetetlenné tette, előbb-utóbb méltányolva lesz s ki fogja ragadni őt a hétköznapi munkások sorából: mint láttuk csalódott; mert épen az ellenkező történt: főnökei már csak azért sem ajánlották valamely felsőbb hivatalra, mivel jelen helyzetében nélkülözhetlen szükségök volt reá s féltek «élő levéltáruk» elvesztésétől.

Bándy sok ideig nem vette ezt észre s nem csak reménykedett, hanem mint a pók, ha egyik hálóját széttépi a vihar, a bokor lengő ágaihoz megint másikat kötöz: ő is szőtte tervezetét tovább-tovább, még a jutalomra nézve is.

A ranggal hamar tisztában volt, a tanácsosság volt a legközelebbi lépcső előtte, melyet, már régi szolgálatainál fogva is megérdemelt; ezzel pedig együtt járt a «nagyságos» czim, boldogságának egyik föltétele.

De hát a másik? A jószág kérdése. Ez volt az archimedesi pont, melyből balsorsát ki kellett volna vetnie, de a melynek megválasztásában a körülmények ismeretlensége miatt, nem volt szerencsés és a hol szelleme oly tömkelegbe jutott, hogy nem tudott belőle többé kivezető utat találni.

Emlékezett, hogy közel szülőföldjéhez van egy kis állami birtok, melyet «Zetelaka kertjének» neveznek. Ennek térképét a körülfekvő területekkel együtt, még idejében megszereztette egy barátjával és ez volt az az alap, melyre jövőjét épité.

Arról nem kételkedett, hogy azt a kis területet fontos szolgálatai jutalmául megnyerheti; de utoljára is ez nem felelt meg az Eszter atyja által kivánt nagybirtoknak; ezért utolsó fillérét is félretette és a mint ekként nyert tőkéje gyarapodott, a mindig maga előtt tartott földabroszon egyre távolabb és távolabb rakta hatalmas gombostükre aggatott különböző szinü apró zászlócskáit; semmit sem kételkedve azon, hogy pénzért és felsőbb engedély mellett azokat a területeket mind magáévá teheti.

A kedvező alkalom, melyre hivatalkörében hiába várt, végre megjött. Egy alkalommal hallotta beszélni a kanczellárt, Kálnokyt, egyik tanácsosával, Csereivel, a felől, hogy a császár mennyire vonakodik az országgyülés összehivásától és mennyire óhajtana valami más eszközt arra nézve, hogy az állami pénztár nagy hiányai fedezve legyenek. A két főur nem is képzelte, hogy e párbeszéd, melyet a foglalkozásban lévő szerény hivatalnok esetleg meghallott, annak egy egész éjszakáját rabolja el, - pedig ugy történt.

Bándy még csak szerény vacsoráját sem költötte el, hanem haza ment magányos lakására és órákig törte fejét e kérdés megoldásán; mig végre eszébe jutott a törvényes uton kivetett adó helyett az önkénytes adakozás, vagy kölcsön eszméje; és ezt oly szerencsés eszmének tartá, hogy azonnal munkához látott; megkészitette a hazafias hangon irt felhivást és a rovatos iveket és másnap kihallgatásra jelentkezett a császárnénál.

Hogy minő fogadtatásra talált itt, arról már értesültünk; a császárné bizonyos kétkedéssel fogadta a tervet, de méltányolta a jól ismert hivatalnok buzgalmát és áldozatkészségét, melyet aránylag oly tetemes összeg felajánlásával tanusitott és szokott nagylelküségénél fogva kijelentette, hogy ha valami kérni valója van, a jutalom nem fog részéről elmaradni.

Bándynak nem kellett ennél több. Egész nap nyugtalan volt hivatalos szolgálata teljesitésénél, ugy, hogy hivatalnoktársai alig tudták megfejteni ez átalakulás talányát. Mindamellett a hivatalos órát pontosan kitartotta; de azután tőle telhető sietséggel ment haza; egész éjjel dolgozott a sok éven át össze-vissza lyukgatott földabroszon; még kijebb rakta a póznákat jelző zászlócskákat; s a rég készletben levő pergament lapokra két példányban megkészitette diszes aranyos kezdőbetükkel az adományozási oklevelet a zetelaki kertre és annak körzetére vonatkozólag, mely most már a folytonos terjeszkedés után, csakugyan megközelitette egy kis falu határát. Pontosan feljegyezte annak részleteit és még pontosabban a szomszéd birtokokat, melyek határolják, ugy, hogy nem hiányzott abból többé semmi, csak a magyar királynő, illetőleg erdélyi fejedelemnő aláirása és az erdélyi kanczelláré.

Másnap reggel azután ujra megjelent Mária Terézia előtt, ki, miután fia, a császár, a tervet oly kedvezően fogadta, annál készségesebben aláirta mindkét okmányt; ép oly kevéssé volt akadály a különben nagy szemeket meresztő kanczellárnál, ki a helyi viszonyokat nem ismervén, semmi okot nem látott az aláirás megtagadására; sőt szives gratuláczió mellett nyujtotta át az egyik okmányt Bándynak, kifejezve azon reményét, hogy birtokbavétel után azonnal visszatér és előbbi buzgóságával fogja folytatni hivatalát.

De Bándynak most már szárnyai nőttek s a boldogságát tartalmazó okmányt zsebébe rejtve, még az nap összecsomagolta szobája egész tartalmát a képekkel, földabroszokkal és mérnöki eszközökkel együtt és sajnálkozó háziasszonyánál kiegyenlitve számláját, egy megfogadott «Landkutscher» tágas szekerére mindent nagy gonddal felrakott és még az nap odahagyta a várost.

Bukott tervek.

Diszes, bár némileg zártkörü estély volt az udvarnál. Az udvarmester nagy csodálkozására csupa magyar főurak voltak ezuttal az estélyre hivatalosak és az egész estély, melyben kü­lön­ben a gyászos császárné csak pillanatokra vett részt, nélkülözte a feszes udvari szertartásokat.

Magára a családra és udvarra nézve a gyász éve már ugy is letelt volt; csak a császárné viselt fogadalma szerint élte végeig fekete ruhát; de nem annyira lehangoló, mint inkább lélekemelő volt látni a hatalmas termetü fejedelemasszonyt, a mint apródoktól vitt fekete bársony uszályruhában nyájas megszólitásokkal ment végig a mélyen meghajló urak és hölgyek sorai között, mindenkinek valami nyájast, valami lekötelezőt mondva.

Midőn a császárné belső szobái felé menve, eltünt, ettől kezdve a társaság központját a császár, vagy római király, József kezdette képezni, ki maga ugyan nem vett részt a tánczban, de annál élénkebben a társalkodásban.

Még benn volt a főteremben a császárné, midőn József császár odalépett az épen kamarási szolgálatot végző Czobor grófhoz s annak vállára ütve, igy szólott:

- Kövessen, gróf, egy percznyi bizalmas közlendőm van önnel!

És a császárné kiséretével elfoglalt tömeg háta megett, a császár bevezette őt az utolsó terembe, melyből egy kis tapét-ajtó nyilt egy szomszéd kisebb szobába, és ennek kulcsát a császár kivonván zsebéből, hirtelen eltünt rajta, Czobort is maga után eresztve.

A kamarás alig tudta megérteni, mit jelentsen a szoba különös rendezése; mert nem volt abban egyéb semmi egy magas iróasztalon kivül, melyet több mint száz viaszgyertya fénye világitott meg, és a mely fölött nagy, aranyos betükkel e szavak állottak: «A haza oltárára». Az álló iróasztalon irószerek és diszesen kiállitott nagy nyitott könyv feküdt, arra a rovatos lapra nyitva, melyre legfelül, mint emlékezhetünk, József császár adománya, tulajdonképen összes atyai öröksége, a 20 millió, volt fölirva, alól pedig csak mikroskopikus betükkel Bándy János szekretárius 1000 talléros adománya.

- Édes grófom, - mond a császár - az államnak pénzre van szüksége és azt hirtelenében alig tudjuk máshonnan venni, mint saját erszényünkből. A nép megadóztatásához fordulhatnánk, de tudvalevőleg ez hosszu előkészületeket tesz szükségessé, melyekre semmi kedvünk; de azonkivül is a lezajlott hét éves háboru népünk anyagi erejét nagy mértékben kimeritette. Mi, mint itt látja ön, valóban épen adtunk, a mennyit adhattunk.

Czobor most tekintett először az előtte fekvő ivre és bámulva kiáltott fel:

- Husz millió forint! Hisz ez fölségednek összes atyai öröksége!

- Igaz, - mond egykedvüen a császár, - de példát akartunk nyujtani, hogy aránylag a magyar főurak is tegyenek valamit. Most hát arra kérem önt, hogy miután a kiváncsiság amugy is vonzó szokott lenni, figyelmeztesse azokat a magyar urakat, hogy ebben a kis szobában valami érdekes látni való van. Ez az a szolgálat, melyre ez alkalommal fölkérni akartam.

Czobor gróf még mindig ott állott a kiteritett rovatos könyv előtt és annyira gondolatokba látszott merülve lenni, hogy a császár bizonyos megütközéssel ujból megszólitá:

- Nos, kedves grófom, talán nem érti ön a dolgot?

- Nagyon is értem, felséges uram, - felelt, mintegy feleszmélve, az ifju kamarás, - de bocsá­natot kérek, egy kis számitást kellett tennem... és én magyar mágnás vagyok, felséges uram; és ha felséged megengedi, ide a legalsó szerény összeg fölé magam is oda jegyzek valamit.

József császár helyeslőleg vetette rá nagy kék szemeit; mire Czobor felragadta a tollat és bemártva azt az óriási ezüst tintatartóba, oda irta nevét Bándyé fölé és neve után egy kerek millió forintot. Azután letette a tollat és szerényen hátralépett.

- Ez nagy összeg, édes grófom, - mond komolyan a császár, midőn az aláirt összeget meg­pillantotta - nem fogja ez önt pénzzavarokba keverni?

- Nem gondolnám, felséges uram, habár, őszintén megvallva, még alig volt annyi időm, hogy az atyámtól reám szállt jószágokat pontosan rendbe szedhettem volna. Az aláirott összeg körülbelül megfelel annak, a mennyivel a gyámság alatt létem idején felgyült jövedelmekből rendelkezhetem. Különben nem ez képezte számitásom kulcsát, - fejezi be szerényen - hanem az a hivatalos rangfokozat, melyet az állam fejétől fogva egy szerény kamarás elfoglal.

József császár közelebb lépett a grófhoz, és azt mosolyogva, de könyes szemekkel megölelte.

- Ön nemeskeblü férfiu, kit szivesen számitunk mától kezdve barátaink közé. Ismerve ön kedvező vagyoni állását, remélem, hogy ez nem fogja nagy zavarba hozni, de ha ez történnék, számitson ön reám, legjobb barátjára, - folytatja meleg kézszoritással - egyébiránt - végzi be nevetve - ha az ön kamarási számitáskulcsát ismerjük, jó lett volna már korábban udvari tanácsossá kineveztetnünk.

A császár utóbbi szavaira már Czobor szemeiben is megjelentek belső felindulásának jelei és e felindulástól alig hallható hangon, tiszteletteljes főhajtással felelt a császárnak:

- Fölséges uram, e szavak és e kézszoritás nagyobb becsüek előttem összes vagyonomnál, mely különben is mindenkor felséged rendelkezésére fog állani.

- Jól van, barátom, - mondja vidáman a császár - és most lássunk teendőink után: én mulat­tatom kedves vendégeinket; ön pedig terjeszsze el közöttük e szoba rejtélyét. Adja isten, hogy a vég a kezdetnek megfelelő legyen!

Elül a császár, utána Czobor kihaladtak a szobából, és miután a császárné körjáratát be­vé­gezte, József császár szokott nyájas egyszerüségében teljesitette a házigazda tisztét, lehetőleg mindenkit részesitve megszólitásban; még pedig mindenkihez akként intézve szavait, a mint az az illető helyzetének leginkább megfelelő volt. A császár ilyenkor lassanként igyekezett reformeszméit terjeszteni az illetők között; ezek pedig egyaránt kiterjedtek az egyházra, katonaságra s a törvénykezés és igazságszolgáltatás minden ágára. Egyháziaknál némely szerzetek megszüntetésére és azok vagyonának közmüvelődési czélokra való alkalmazására; katonáknál a különböző szakoknak elválasztására és reformjára; földesuraknál a jobbágyok sorsának enyhitésére; biráknál a kinzó szerek alkalmazásának megszüntetésére vonatkozó terveit illetőleg tett kérdéseket; s mindannyian bámulták, bár sokan félték is a fiatal uralkodónak mindenre kiterjedő lángeszü felfogását és még jobban azt, hogy minden egyes kormányzati ág viszonyait, előnyeit és fogyatkozásait oly pontosan ismeri, hogy ezeket illető megjegyzései mindig a szeg fejére ütnek.

E közben Czobor is hiven teljesité feladatát és nemsokára szájról-szájra járt a suttogás, hogy az utolsó kis szobában valami érdekes látni való van.

Bizonyosan valami érdekes mütárgyat sejtettek, talán valamely, Erzsébet czárné által küldött, nagyszerü ajándékot, vagy valamely hires festvényt vagy szobrot, elég az hozzá, hogy Czobor, ki a reá bizott kötelesség teljesitése után épen Erzsébet főherczegnő mellett résztvett a tánczban, nagy gyönyörüséggel vette észre, hogy az öreg és ifju urak magányosan vagy társaságban egymásután besurrantak az utolsó terembe, mely épen a nagy tánczterem mellett volt; azután csendesen, csalódott várakozással vagy épen megnyult orral kerülnek onnan vissza, természetesen semmit sem szólva a titkot még nem tudó társaiknak, mint az adomabeli czigányok, kik a fénymázas üveget boros üveg helyett sorban megizlelték, semmit sem sejtetve a többiekkel a felsülés felől.

- Nézze csak, felség, - mondja Czobor - milyen furcsa áramlat van az utolsó terem felé és onnan ki. Vidám, nevető arczokkal vonulnak be oda az urak és többnyire hosszu arczczal kerülnek onnan vissza.

- Valóban, - mondja a főherczegnő - ezt egy idő óta én is észlelem. Mi okozza e különös át­változást?

- Egy államtitok, - mondja mosolyogva Czobor - melyet nem szabad elárulnom.

- És nőknek nem szabad e titkot megtekinteni?

- Ezuttal nem, legalább én két gárdista barátomat, az óriás Bessenyeit és Barcsayt állitottam oda, kik csak férfiakat bocsátanak be. Különben azt hiszem, hogy később majd a nők is értesülni fognak róla, midőn tüpénzük megrövidülésén megérzik.

- Ha ilyesmi, - mondja a főherczegnő - akkor nem is vagyok kiváncsi reá. Egész életemben minden iránt jobban érdeklődtem, mint a pénz iránt; már mint gyermek jobban örültem egy ajándékul kapott cserép virágnak, mint egy marék aranynak; és meglehet, hogy ez hiba nálam, de anyagi dolgok kevés értékkel birnak előttem.

- Bizony pedig nagyon sokszor fordul ezen a világ és az emberek sorsa.

- Meglehet, - mondja a főherczegnő - de engem, mióta eszmélek, mind az emberek, mind a tárgyakkal szemben bizonyos aesthetikai érzék vezet; és ennek fonalán ugy találtam, hogy azok az emberek, kik pénzügyekkel foglalkoznak, sokkal ridegebbek és kedélytelenebbek, mint mások és e kedélytelenség még arczukon vagy modorukban is kifejezést nyer. Itt is látok ődöngeni egy pár pénzembert, borsódzik tőlük a hátam. De ne is beszéljünk többé erről... Tudja-e ön, - folytatja a főherczegnő, miközben arczára bánatos kifejezést erőszakolt, - hogy nekem is van egy gyászos titkom.

- Ah! ah! - kiált fel Czobor - már ily korán? Szinte lehetetlen.

- Igen, - mond savanykás arczczal a főherczegnő - csak képzelje ön - de csak magunk közt mondom - én egy megvetett, visszautasitott menyasszony vagyok.

Czobor, meglepetve, egy lépést tett hátrafelé.

- Miként lehetséges ez? - kérdé azután - ha van valami tul a menyországon, még ott sem jogosult ily visszautasitás.

- És még is ugy van, - mond a főherczegnő, kit egyátalában nem látszott bántani a gróf elragad­tatása - a lengyelek királyától kosarat kaptunk; a czárné nem akar beleegyezni ked­vencze nősülésébe.

Czobor hallott volt valamit, mi az udvar köréből kiszivárgott, oly formában, mintha a lengyel király házassági ajánlata visszavonatott volna, de mint ki kevésbé járatos még a diplo­macziában, nem is sejtette, miként köttetnek ilyes szerződések a koronás főkre nézve.

- Remélem, nem verte le e hir, nagy mértékben, fenségedet?

- Egyátalában nem, de hogy sértett, azt el nem tagadhatom, - mond a főherczegnő önérzettel.

- Az könnyen érthető, - mondja Czobor - de a mi engem illet, én csak hálát adhatok az Isten­nek, hogy a dolog meg nem történt, legalább nem kell Lengyelországban laknom, melyhez amugy sem éreztem hajlamot.

A főherczegnő szép szemei egy pillanatig kérdőleg voltak Czoborra függesztve.

- Nem könnyen érthető ez fenség? - kérdi az ifju, lángoló arczczal. A tiszteletre méltó Haugwitz­né - folytatja azután, jelentős mosolylyal - engemet, még azon emlékezetes vadásza­ton, fenséged oltalmára rendelt és ez a rendelet még máig sincsen visszavonva. Ennek alapján, - folytatja, a legforróbb érzelmet, a tréfa köntösébe öltöztetve - én annyira kötelezve érzem magam, e kinevezés által, hogy bármerre vezesse sorsa fenségedet, én, a mig élek és a mig meg lesz engedve, árnyék gyanánt fogom kisérni. A kósza hirre már meg is vettem volt Varsóban egy palotát.

A főherczegnő nem tudta egészen elrejteni meghatottságát, Czobor hódolatával szemben.

- Köszönöm, - volt az egyetlen szó, mely alig hallhatólag, elhagyta ajkait. - Különben, édes Czobor - folytatja később, keserüen gunyos hangon - palotavásárlásokkal hagyjon fel ön; legalább ne siesse el a dolgot, mert utoljára, még Európa minden nagyobb városában háza lehet s meglehet, hogy azok egyikében sem fog lakni.

- Nem bánom bárhol, csak mindig fenséged közelében - felel Czobor, esdeklő tekintettel.

- Azt hiszem, mindenkire megnyugtató, - mond a főherczegnő, leküzdve belső fölindulását - ha közelében oly barátot érez, kinek segélyére bármikor számithat... Apropos! Hogy van a mi kis Fannykánk?

- Nő, tanul és szépül - felelé Czobor vidáman. A fenséged által küldött ruha, igen jól áll neki!

A tánczszünet, mely alatt e rövid párbeszéd folyt, véget ért, valamint nem sokkal azután, maga az egész mulatság is. Az udvar visszavonult, a közönség szétoszlott.

Czobor, nem csak kiváncsiságának engedve, hanem megbizatásánál fogva is, sietett a kis titokteljes szoba felé, hogy az eredményről értesülhessen. A testőrök már eltávoztak volt az ajtótól, de a kulcs benne volt s a mint a kis szobába benyitott, a megvilágitott asztal előtt, a császárt látta állani gondteljesen, jobb kezére hajtott fővel.

Czobor beléptére hirtelen visszafordult és bizonyos lehangoltsággal mondá:

- Megbuktunk, édes barátom! Megbuktunk a nagyreményü tervvel. Kettőnk neve közé, alig van felirva pár százezer forint.

Czobor is szomoruan nézett pár perczig maga elé, de azután, mintegy összeszedve magát, vigasztalólag mondá a császárnak:

- Felséges uram, ha annak idejében jobban meggondoltam volna a dolgot: ezt az eredményt előre megjósolhatám. A magyar mágnásnak lehetnek mértföldekre terjedő, sőt némelyiknek, egy német uralkodó-herczegséggel felérő terjedelmü uradalmai; az egyik Eszterházyról, például azt mondják, hogy egész Magyarországot beutazhatja, oly formán, hogy estére mindig a saját jószágán hálhat, de a mi igaz, igaz: se készpénzünk, se hitelünk nincsen: mert ritka magyar mágnás, ki többet el nem költ jövedelménél; a hitelezők pedig nagyon óvakodnak nagyobb összeget adni rendelkezésünkre, mert jól tudják, hogy követelésük felhajthatatlan. Ez az egyik ok, mely a viszonyokban fekszik, - másik a magyar nemesség természetében. A magyar nemesség föl tud lelkesedni, mind királya, mind hazája szolgálatára, ha az a hang el van találva, mely szivéhez szól. Ilyenkor kész minden áldozatra; de szereti ez áldozatokat fenn­hangon tenni meg, midőn azután az egész nemzet, ugyszólván, egymás példájától lelkesül. Ebben, kétség kivül, némi hiuság is rejlik: de erről nem tehetünk, - ekként történt az meg felséged anyja, dicső királynénk, uralkodása kezdetén. Jőjjön le felséged hozzánk, hü magyarjai közé; kegyeskedjék magát megkoronáztatni; és a lelkesedés eme perczeiben, a királyi szó nem fog elhangzani a pusztában és a nemzet áldozatkészsége el nem marad!

A császár, mintegy elodázólag, intett kezével; mit Czobor nem tudott egyébnek vélni, mint távozási parancsnak; azért, mély fejhajtás után, eltávozott a szobából.

*

Másnap délelőtt a császárt, még egy második kellemetlen meglepetés is érte. Az erdélyi kanczellár, gr. Kálnoky Sámuel, jelent meg azon folyosón, hol reggeli sétáját és egyszersmind elfogadásait szokta tartani.

- Felséges uram! - mondá ez - kénytelen vagyok Felségedet egy kedvezőtlen eseményről értesiteni. Egy alárendelt hivatalnok, kire ő Felségének Bándy részére kiadott adománylevele beiktatása volt bizva, esetleg ismeretes lévén az adományozott birtok környékével, határo­zottan állitja, sőt kész okmányokkal is bizonyitani, hogy az adománylevél hamisan van fogalmazva és az eredetileg kért birtokrészecskét, százszorosan fölülmulja; azonfelül pedig egy községnek és idegen földbirtokosoknak jószágait tartalmazza.

- Hallatlan vakmerőség, ekként akarni kijátszani a császárnő jóhiszemüségét! Járjon ön rögtön és tüzetesen végére a dolognak, s ha e vád valónak bizonyult, inditson nevünkben egy udvari küldönczöt Bándy után, azon határozott parancsunkkal, hogy a hol éri, ott állitsa meg, honnan, további rendeletünkig, mozdulni ne merjen! Még ma elvárom az ön értesitését, e kényes dolog felől.

A turini kisérlet.

A császárné gondossága, gyermekei iránt, sokkal nagyobb volt, hogy sem egyetlen kisérlet által kimerülve lett volna. Emlékezhetünk reá, hogy a lengyel király, Ponjatowsky mellett, Erzsébetre nézve különösen Chablais herczegre gondolt, a sardiniai király második fiára; és ez eszméhez annyival is inkább ragaszkodott, mert Chablais herczeg, elhunyt férjének, Ferencz császárnak, unokaöcscse volt; már pedig mindaz, mi a császárnét férjére emlékezteté, kegyelet tárgyát képezé ő előtte.

Mária Teréziának különben is gyengéje volt, a házassági viszonyok szövése. Ő maga elég szerencsés lévén házas életében, másokat is részeltetni óhajtott e szerencsében; s azonkivül igen mély erkölcsi érzülettel birván, hite az volt, hogy a közerkölcsiséget, a kora és szerencsés házasságok, csak emelhetik, a nőtlen gavallérok pedig rontják. Nem csoda tehát, ha ő, ki egész udvarát szerette összeházasitgatni; és az embereket különösen két szempontból szokta megitélni: ha igaz keresztény-katholikus-e és erkölcsi háziéletet folytatnak; e czélokat, saját házánál is minél korábban igyekezett elérni.

Most Erzsébeten, legszebbik leányán, volt a sor, és bár az első kisérlet nem sikerült, a csá­szár­né meg volt győződve, hogy egy ily szép leányt Európa egyik herczege sem fog visszauta­si­tani; föltéve, hogy keze, mint a lengyel királyé, valamikép meg nincs kötve. Semmi tudomása nem volt arról, hogy Chablais herczegnél ez lehetne az eset, e szerint nem is kételkedett ujabb terve sikeréről.

A Bécsben időző sardiniai követtel, Canal gróffal, megbeszélte a dolgot, ki nagy mértékben örült udvara ez ujabb összeköttetésének és engedelmet kért arra, hogy e kényes természetü ügy keresztülvitelére, ő maga térhessen vissza Turinba.

A császárné, ki teljesen megbizott a követ lovagiasságában, semmi ellenvetést nem tett; csupán arra kérte fel a grófot, engedje meg, hogy megbizott kamarásai egyike, kiséretéhez csatlakozhassék. Ezt, mint a császárné mondá, részint az illetőnek megjutalmazására kéri, részint pedig Turinban eszközlendő kisebb szolgálatok teljesitésére szükségeli.

A grófnak ez ellen semmi kifogása nem lehetett: annyival kevésbé, miután a császárné kijelenté, hogy a küldetéssel gróf Czobor Józsefet szándékozik megbizni, kit maga, Canal gróf is előnyösen ismert.

Hol járt a császárné elméje, midőn e küldetésre épen Czobort szemelte ki - nem nehéz kitalálni. Mint oly sokat tapasztalt nő és anya, sokkal több éleslátással birt, hogysem már régen észre ne vette volna azt az ellenállhatlan rokonszenvet, mely Czobor részéről önfelál­dozó hódolatban, Erzsébet főherczegnő részéről pedig egy-egy elnyomott sóhajban, vagy szomoru ábrándozásban nyilvánult, melyeken néha rajtakapta.

A vadászati kaland és életmentés, természetesen, még közelebb hozta a két szivet és e közeledés, kivált a sebesült meglátogatása alkalmával, a császárnénak még inkább feltünt.

Ismerte Czobornak végletekig menő áldozatkészségét családja iránt, melyet, a császár ive aláirása alkalmával is, oly fényesen tanusitott, és egy ily jó barátot, hü udvari embert, nem örömest vesztett volna el.

Ritka női tapintattal tehát azt találta ki, hogy a szegény, ábrándozó gróf kijózanitására, az lesz legczélszerübb, ha őt, a főherczegnő kiházasitásának titkába, egyenesen beavatja és boldog­ságának mintegy eszközlőjévé teszi; mig másfelől egy időre eltávolitja az udvartól és ez által az esetleges közeledést lehetetlenné teszi. Oly ügyes terv, mely becsületére vált a császárné diplomacziai tehetségének.

Canal gróf távozása után rögtön hivatta Czobort.

- Kedves fogadott fiam, - mond a császárné, kezét kegyteljesen csókra nyujtva - most nem mint kamarásunkkal, hanem mint családunk hivével és megbizottjával akarunk beszélni önnel.

Czobor annyira meg volt lepetve ez ünnepélyes bevezetés által, hogy csak egy mély főhaj­tással volt képes válaszolni.

- Ön, édes fiam, - folytatja a császárné, miután karos székében nyugalmasan helyet foglalt - nemcsak szavakkal és szolgálati buzgalmával mutatta családunk iránti hüségét, hanem valódi áldozatkész tettekkel is. Jelezte ezt, ama nagy összeggel, melyet a császár ivére jegyzett alá; de különösen meleg anyai vonzódásunkat érdemelte ki, kedves leányunk, Erzsébet iránt tanu­sitott önfeláldozásával, mely nélkül talán kedves gyermekünk épségét, vagy talán életét vesztette volna.

- Oh, felséges asszonyom, - mond Czobor megindultan - bár több tér nyilna előttem e csekély szolgálatoknál, hol valódi hüségemet és ragaszkodásomat bebizonyithatnám.

- Épen ez okból hivattam önt, - mond komolyan a császárné - mert rajtunk van a sor, hogy azt, ki oly hünek mutatta magát, a bizalom magasabb fokára érdemesitsük... Egy igen kényes diplomaciai küldetésről van szó, mely kezdetül szolgálhat arra, hogy önnek, családunk és hazája érdekében, fényes pályát nyisson meg. Canal gróf, igen fontos családi ügyben, rövid időre, Turinba utazik vissza; és mi elhatároztuk, hogy önt vele bocsátjuk; mire az olasz nyelvnek ismerete és minden irányu ügyessége képesiti is. Ott fog maradni mint attaché, turini követségünknél, mindaddig, mig a tervbe vett ügy azt igényelni fogja.

Czobor arcza elhalványodott és szomoruságot tüntetett fel, mi nem kerülte ki a császárné figyelmét.

- Biztosithatjuk - folytatá azért, mintegy kiengesztelőleg - hogy hosszasan nem örömest nélkülözzük udvarunknál; annyival is inkább, mivel a pozsonyi országgyülés nemsokára össze lesz hiva, hol hü magyar mágnásainkra, különben is, nagy szükségünk lesz. A küldetés titkába azonnal beavatjuk önt... Leányunk, Erzsébet, tervezett házasságáról van szó, a velünk rokon és rokonszenves Chablais herczeggel, a szardiniai király második fiával.

Czobor forogni látta maga körül a császárné szobájának butorait, s hogy el ne szédüljön, egy közel álló karszék támláját fogta meg.

- Önnek feladata lesz minket a szardiniai királyi udvar és különösen a herczeg hangulatáról, jelleméről és szokásairól pontosan tudósítani; mert nincsen szándékunkban, legkedvesebb leányunk sorsának koczkáját, könnyelmüen eldobni.

Czobor csak most tért annyira magához, hogy e kényes kiküldetés ellen, egyetlen lehető megjegyzését elmondja.

- Felséges asszonyom - mond - bármi megható reám nézve, felséged e kegyes bizalma - sőt épen ezért - őszintén kell bevallanom, hogy tapasztalatlanságomnál fogva, arra magamat kép­telennek érzem.

- Ön alább becsüli magát valódi értékénél, mond mintegy feddőleg a császárné - és nyilat­kozata, csak ismert szerénységének kifolyása. A herczeg körülbelől egykoru önnel; mint tudjuk, társaságot, és életet kedvelő ifju ember, kinek egy oly tehetős és rokonszenves magyar mágnás ifju, mint ön, még barátságát is könnyen megnyerheti.

- Annyival kevésbé tudnám azt arra felhasználni, felséges asszonyom - mond idegenkedve Czobor - hogy esetleg e barátságot kémkedés által eláruljam.

- Ön bohó gyermek - mond mosolyogva a császárné, - és nyilatkozata csak arra vezet, hogy ön nemes jellemét jobban megismerve, annál nagyobb bizalommal forduljunk önhöz. Nem kémkedésről és árulásról van itt szó, édes fiam, hanem egyszerü lélektani tanulmányról, mely alapját képezheti kedves leányom boldogságának; kiismeréséről annak, hogy a herczeg természeténél és magaviseleténél fogva is méltó egy oly nő boldogitására, minő Erzsébet... Beszéljünk őszintén. Én ismerem önnek hódoló rokonszenvét, a főherczegnő iránt; és, ha ez való, megtagadja-e ön szolgálatát arra nézve, hogy szegény leányunkat valóban boldoggá tegyük? Mivel tanusithatja ön e hódolat valódiságát egyébbel, mint azon nemes hivatással, hogy e gyermekünket, kinek életét mentette meg, hű szolgálata által boldoggá is tegye?... Nem, nem, kedves grófom; én ismerem önt és bizonynyal soha nem biznám meg olyasmivel, mi nemes jellemével ellentétbe hozná; valamint arról is meg vagyok győződve, hogy senkit sem választhattam volna, ki, mind családom, mind a főherczegnő iránt tanusitott hódolatánál fogva, a reá bizottakat hivebben végrehajtsa... A gróf holnap indul: tegye meg utikészületeit és jelentését a követnél.

A császárné felállott és ujból kezét nyujtá, melyet a gróf hódolatteljesen csókolt meg.

- Vegye ön anyai áldásunkat - fejezi be a császárné, jobbját Czobor fejére téve - a legköze­lebbi viszontlátásra!

*

Az olaszországi karnevalok már századok óta divatoznak és bohóságaikban mindenha kitüntek Európa többi népeinek mulatságai fölött; korszakonként pedig csak annyiban tettek némi haladást, hogy még a régibb századokban nagyon is testvéries rokonságban voltak, Róma legnagyobb bacchanáliáival, időközben mégis csak szelidültek valamit, habár nem nagy mértékben.

Czobor - Canal gróf kiséretében - épen a farsang végére érkezett Turinba és szemtanuja lehetett e farsangvégi kicsapongó mulatságoknak, hol tánczteremben, ugy mint az utczákon, nyüzsögve tolong a mindenféle népség, hordszéken, kocsikon, gyalog és lóháton, álarczczal és anélkül; selyembársony kosztümökben, hivatalos egyenruhákban és rongyokban; és épen az az egyetlen előnye van e napoknak, hogy a rongyok tulajdonosa épen ugy otthon hagyja rosz kedvét, mint a palotáknak bársony-biborba öltözött lakói.

Az élénk városnak, különösen főtere képezte a mulatság legzajosabb központját; ide tolongott ifju és agg egyaránt, hogy megbámulja az öszvérektől vont kocsikon, tömegesen megjelenő álarczosokat és érdemük szerint meghajigálva azokat virágaival, czukorkáival és lisztlabdái­val. Ez általános virág- és labdaharcz egyaránt folyt, a téren és mellékutczákon, föl az erkélyekre, melyek szinte teli voltak uri néppel és hasonlóképen résztvettek a csatában.

A bombaharcz nem volt egészen öntudatlanul üzve; mert az eldobott labdacsok vagy czukorkák legtöbbször ismert és érdekelt feleket szoktak felkeresni.

Czobor gróf, ki nehány napi ittlét után már teljesen ismeretes volt az eleven olasz város társadalmi viszonyaival és az udvar előkelői közül többekkel kötött ismeretséget: a fiatal Ricci gróffal, ki legtöbb ragaszkodást mutatott hozzá, le- s fölsétált a mulató s ujjongó tömeg között és bár maga tevőleges részt nem vett a dobálódzó mulatozásban, békén türte az ostrom­ló megtámadásokat, sőt egy pár ibolyaszálat, melyet erkélyekről és hordszékekről, kiváló gyöngédségü női kezek dobtak feléje, veleszületett udvariasságánál fogva, fölfogott és kabátja gomblyukába tüzött.

- Nézd csak, - figyelmezteté karjába füzött barátja - mily kitünő fényü álarczoshölgy köze­ledik ott felénk, ama diszes hordszéken.

- Az igaz, - mondja Czobor - öltözetéből s hordszéke és szolgái fényéből itélve, igen előkelő hölgynek kell lennie. Te, ki ujjaidon tudod felszámitani az itt időző előkelő családokat, a hordszékvivők öltözetének szinéből aligha meg nem tudod sejteni, titokteljes szép delnőnk kilétét.

- Megállj csak, - mond Ricci gróf, a hölgy környezetét élesen szemügyre véve - kezd világosság terjedni szemeim előtt; csakhogy alig merem kifejezni sejtelmeimet.

- Hogy-hogy? - kérdi Czobor - talán nagyon lent jár a dolog, vagy igen magasan?

- Az utóbbiról van szó, - mond sugva Ricci gróf, mert már a hordszék egész közelökbe érkezett - ugy sejtem, hogy a szolgák az udvartól valók.

- Ah! ez nagyon érdekes, - mond hasonló suttogással Czobor - akkor valószinüleg valamelyik a herczegnők közül.

- Azt még sem gondolnám, - felel a gróf - mert az udvar legelső rangu hölgyei szabály szerint, nem igen tehetik ki magukat az itt tolongó néptömeg - néha nem egészen kiméletes - megjegyzéseinek és támadásainak.

E pillanatban a hordszék egészen az ifjak közelébe ért s az egész tömeg figyelmét felköltött álarczos hölgy nagy meglepetést árult el az ifjak megpillantására; azután, mintegy össze­szedve magát, a tömeg miatt amugy is mozdulatlan hordszékből, előre hajolva, Czobort magához inté és a kezében levő gyönyörü ibolya- és gyöngyvirágbokrétát átnyujtva, bájosan csengő hangon mondá:

- Aha, csakhogy ujra látlak, kedves gróf! Fogadd e bokrétát az elmult szép napok emlékéül.

Czobor és barátja egyaránt meg voltak lepve, de az elsőnek ugy tünt fel, mintha e hangot vala­mikor hallotta volna; bár tulajdonosnéjának kilétét sehogysem tudta emlékezete tárházából visszaidézni.

- Ha követed e hordszéket, meg fogod ismerni lakásomat, - mondja a hölgy - nagyon óhajta­nék veled ez életben még egyszer beszélni, az elmult szép időkről.

A tömeg utat nyitott s a közelebb állók virágokkal halmozták el a hordszék ismeretlen tulaj­donosnéját, ki nyájasan intett köszöntést Czobornak, a mint ez bokrétáját keblére tüzte.

Az ujjongó néptömeg elválasztotta az ifjakat, a hordszék közvetlen közeléből; de Ricci gróf visszaforditotta barátját, hogy el ne veszitsék szemeik elől a hordszék tulajdonosnéját.

- Ládd, ez érdekes kaland, - mond Ricci - ugy látszik, hogy a szép hölgy nagyon is közelről ismer téged.

- Meg nem foghatom, - válaszolt Czobor - a hang mindenesetre ismerős előttem, de sehogy sem tudom összeegyeztetni sejtelmeimet, itteni élményeimmel s még kevésbé az általad vélt udvari cselédséggel.

- Azért csak kövessük, - mondja élénken barátja - nemcsak a kaland tovább füzése szempont­jából; hanem azért sem szabad szem elől téveszteni, a szép hölgyet, mivel a néptömeg közt, kivált ha mellékutczába tér be, könnyen lehet oly megtámadásoknak kitéve, melyek lovagi szolgálatunkat igénylik.

E párbeszéd után a két ifju igyekezett magát közel tartani a gyors léptekkel tovább vitt hordszékhez s követte azt több utczán keresztül, hol egyre selejtesebb néptömeg közé jutott.

Egyelőre csak virágok hullottak a szép delnőre, de később már nagyobb tömegü labdacsokkal kezdették hajigálni; mig utoljára egy, alkalmasint pohár fenekére mélyen tekintett alsóbb osztályu néptömeg jött vele szemben, mely a hordszéket feltartóztatá és egy pár merészebb ficzkó a hordszék támlájára fellépve, a magát sikoltozva védő hölgy álarczát akarta letépni.

- Nem mondám? - kiált fel Ricci gróf, egyenes kardját kivonva - ime, a mi delnőnk csakugyan reá szorul a mi védelmünkre!

Ekkor már Czobor gróf jó magyar kardja is kiröpült hüvelyéből s a két ifju feltarthatlanul előtörve a tömeg között, a hordszékhez rohant és egyik az egyik, másik a más oldalról fogta nyakon a tolakodókat és egy hatalmas lökéssel letaszitva őket, megmenték a hölgyet, mi­köz­ben kardjukkal utat nyitottak a hordárok számára, kik most már sebes léptekben szállitották tova urnőjüket, ki a megtámadás miatt, ájulva dőlt hátra, nyugalmas ülőhelyén.

Nem sokkal azután a város végén levő csinos villasorhoz értek és ezek egyike előtt, mely diszével kivált a többi közül, a hordszék megállott.

A két jó barát segitett az ismeretlen delnő kiszállásánál, ki alig hallhatólag rebegett nekik köszönetet. Azután Czobor gróf füléhez hajolva suttogá:

- Ma este 9 órakor elvárlak! S e szavak és egy könnyed, üdvözlő fejbiczczentés után eltünt a villa kapujában.

A hordszék vivői nem követték urnőjüket, hanem megfordulva a hordszékkel, gyors léptekkel tüntek el, a város közepe felé tolongó néptömeg között.

- Irigyellek - mond Ricci gróf, midőn barátjával együtt, szintén visszafordult - mert hangjáról és termetéről itélve, a hölgynek feltétlenül szépnek és fiatalnak kell lennie.

- A kaland mindenesetre érdekes - felelt Czobor - ha a hölgy az lenne is, a kit én sejtek.

- Unalomról, ugy veszem észre, eddig sem panaszkodhattál, s habár nem látom, hogy nagyon keresnéd az élvezeteket, a mai esteli találkozáshoz mindenesetre gratulálok.

*

Czobort nem kalandvágy vezette a szép ismeretlen nő által adott találkozóra; sőt meglehet, el sem ment volna arra, ha az illető hangjára oly sejtelmek nem támadtak volna lelkében, melyek összevetve a Ricci gróf gyanitásaival, épen turini küldetése czéljához igértek pontos adalékokat nyujtani.

Ép ez okból, a mint a háromnegyed kilenczet ütni hallá, felkötötte jó magyar kardját s fejére magas olasz kalapot téve, vállaira olasz köpenyt kanyaritva, elhagyta belvárosi lakását és a külváros villái felé tartott, hol az illetőnek külformáját és kertrostélyzatát elég figyelemmel megjegyezte volt.

A villához érve, a kapu koczogatójának hangjára, azonnal felnyilt a pazarul világitott folyosó, hol ügyes és előkelően öltözött cselédség várta az érkezőt, némán intve tovább és tovább, a belső termek irányába. Több, igen diszes szobán ment keresztül, mig végre egy kisebb ajtóhoz ért, hol már semmi cseléd nem állott és az ajtónak nehéz, arany-brokát függönyei, valami titokteljes gépezet segélyével látszottak feltárulni.

Azon pillanatban, midőn a rózsafénynyel elöntött és hasonló szinü selyemmel butorozott kisebb szobába belépett, nyaka körül női karokat érzett körülfonódni és ajkát forró csók égeté...

Csakugyan az volt, a kit sejtett: az egykori kis Rozina, kiről már több mint egy év óta, hirt sem hallott s kivel soha sem hitte, hogy még egyszer találkozhassék. Rozina, még pedig sokkal előnyösebb külső szépségben, mint valaha, körülvéve fénytől és arczából kisugárzó boldogságtól.

Czobor nem tudta a meglepetés felkiáltását elnyomni.

- Csakhogy ujból láthatlak, kedves, drága grófom - mondja a kis primadonna, Czobort kezén fogva és egy duzzadozó kerevetre, maga mellé erőszakolva, - a mi volt, az elmult s én azt örömest megbocsátottam neked; mert jól tudtam, hogy egy oly derék magyar lovag, mint te, egy szerető női sziv elől meg nem szökhetik.

- De bizony, volt abban valami! - mondja Czobor, mentegetőzni akarva -

- Ne is mentsd magad, mert nem hallgatom meg - mondja a szép hölgy, rózsás ujjait Czobor ajkaira tapasztva - nekem minden ugy jó, a hogy van; csakhogy néhány perczig cseveghetek veled.

- Az megtörténhetik - felel a gróf, a királyi fényü szobában széttekintve - és valóban, nekem is nagy örömömre szolgál, hogy idegen helyen, váratlanul, ily kedves ismerősre akadtam: de mondd csak, szép Rozina, mi vagy te most? minő királyi fény ez körülted? És vajjon, nincs-e sorsod koczkára vetve, hogy épen egy idegen férfit fogadsz el lakásodon?

Rozina ujját hamiskásan mosolygó szájára tette; azután bizonyos kevélységgel mondá:

- Az én pártfogóm sokkal fenköltebb szellemmel bir, hogysem magát megalázó gyanura engedné ragadtatni; sokkal jobban szeret és bizik bennem, hogysem oly eszméje is keletkez­hetnék, hogy képes lennék feláldozó szerelmét kijátszani.

- És te végleg felhagytál egykor imádott müvészeteddel? - kérdé a gróf, folytatva azt a bizal­mas hangot, melyet belépte óta nem látott illőnek visszautasitani.

- Oh - mondja Rozina ég felé emelt szemekkel - én még most is imádom a müvészetet és csak addig tartózkodom attól a mig ő igy akarja.

- És szabad tudnom, ki legyen ez a hatalmas ő?- kérdi Czobor, kit az egész dologból csakis ez az egy körülmény érdekelt.

- Az nem az én titkom, hanem az övé - mond Rozina titokteljes mosolylyal, de azután, a hiu nők dicsekvő modorában tette hozzá - annyit mondhatok, hogy ő csak valamivel kisebb egy királynál!

E nyilatkozat körülbelül tájékozta Czobort; nem is vitatta tovább a dolgot, bár a kellemes delnő kedélyes csevegéseivel még egy rövid fél órára visszatartá.

Meglehet, hogy ha Czobor csak legkisebb mértékben is szerelmes lett volna Rozinába, e találkozás mindkettőjükre veszélyessé válhatott volna: de a férfiu hideg esze könnyen oda vezetheti a nő legforróbb érzelmeit is, a hová akarja. A csábitó helyzet és körzet daczára, sokkal távolabb maradtak egymástól, mint valaha és a társalgás oly körben mozgott, mint midőn két testvér vagy barát, ki hosszu idő óta nem látta egymást, végre egy rövid szabad órát nyer, hogy egymásnak időközben tapasztalt élményeit elcseveghesse.

- De már most menj, kedves grófom - mond Rozina, gyémántokkal kirakott kis óráját kebléből kivonva - mert ő egy negyed óra mulva itt lesz és ez engem ugyan nem, hanem őt, vagy téged feszélyezhetne.

- Mindenesetre, - mondja Czobor - és sietősen nyult Rozina kis keze és kalapja után - arra mindenesetre kérlek is, hogy irányomban szintén légy annyi tekintettel, mint ő irányában és kilétemet előtte semmi esetre el ne áruld!

- Jól van - mond Rozina - ezt müvésznői parolámra fogadom; a her - akarom mondani ő, a nélkül is hallotta már kalandomat a hordszékkel és az egész elfogadást ezen eseménynyel fogom összeköttetésbe hozni és kimenteni. Foglak-e még látni? - kérdé ezután, egy nem épen közönyös tekintettel követve kérdését.

- Én csak átutazó vagyok Turinon - felelt Czobor, hogy hivatását Rozina előtt el ne árulja - és napjaim itt meg vannak számlálva.

- Ugy isten veled, édes grófom! - mond Rozina, most már csak forró kézszoritással, ha valaha még összevett a sors bennünket, ismét elmondjuk egymásnak a közben történteket.

Sebes léptekkel haladt ki a gróf a kastélyszerü villából és ép oly sebesen folytatta utját az utczán végig, mély gondolatokba merülve a történtek és a történendők fölött, melyek mint ujabb sötét felhők látszottak összetorlódni ama lény sorsa fölött, kinek képe folyton ott lebe­gett lelke előtt, körülölelve elméje minden gondolatával és szive legmagasztosabb érzel­meivel.

Az utcza sarkán, hol a belváros felé befordulni szándékozott, egy, valószinüleg hasonló mértékben elmerült lovag közeledett; legalább ezt bizonyitá a hatalmas összeütközés, mely a szembejövő kalapját messzire vivé fejéről s az épen fölkelt hold fényénél egy fiatal, sápadt arczot tüntetett fel, melyet Czobor azonnal fölismert... Chablais herczeg volt.

Czobor annyival inkább beburkolta magát köpenyébe s a herczeg kalapját udvariasan föl­emelve és átnyujtva, lehetőleg elváltoztatott hangon mondá:

- Bocsánat uram, nagyon el voltam gondolataimba merülve és nem vettem észre közeledését, de ugy látszik, ön sem!

A herczeg levette kezét kardjáról, melyet boszuságában megragadott volt, és átvéve a kalapot, mélyen huzta szemeire, csaknem a megvetés hangján mondva:

- Jól van!

Azután, mintha boszankodott volna e rövid feltartóztatás fölött is, kettőzött léptekkel sietett a Czobortól elhagyott villa irányában.

A gróf, hogy teljes meggyőződést szerezzen magának, még nehány lépést tett ugyan a befor­duló utczába, de azután visszatért és a hold által sötéten hagyott oldalra menve át, addig kisérte szemeivel a herczeget, mig az a villa ajtaján át el nem tünt.

- Ezzel tisztában vagyunk? - mormogja magában, és sebes léptekkel tért vissza szállására.

Bár a császárné parancsa következtében csaknem naponkénti levélirásra volt kötelezve, eddigelé nem sok közleni valója volt uralkodónéjával. Chablais herczeg előnyös külsejü, mindenkihez barátságos és leereszkedő modoru volt s véletlenül felfedezett viszonyát annyira titokban tudta tartani, hogy arról még a meglehetősen beszédes udvarnál sem lehetett hallani semmit. Most is csak Rozina különös szeszélye árulta el a dolgot, melynél a herczeg udvarias­sága azon balvégzetes hibába esett, hogy kedvese kérelmére épen egy igen is feltünő hord­széket rendelt meg számára.

Az ujabb fölfedezés Czobor grófot nagyon kellemetlen helyzetbe hozta; mert bár e viszony kétségkivül egyik nagyobb akadálya lehetett a herczeg házasságának, sehogy sem tudott férfias jellemén annyira erőt venni, hogy ezt a császárnénak tudomására hozza. Elhatározta, hogy bevárja a további fejleményeket és Canal gróf közbenjárásának eredményét, melyről még alig tudott meg valamit.

Szerencsére nem kellett várnia soká, mert másnap, midőn a nagykövetet meglátogatá, ez meglehetősen elborult arczczal és e szavakkal fogadta:

- Küldetésünk körülbelül be van fejezve, kedves gróf; Chablais herczeg már tegnap határo­zottan nyilatkozott, még pedig oly értelemben, hogy bárha az összeköttetést minden tekin­tetben előnyösnek és boldogitónak tartaná, anyagi helyzete nem olyan, hogy egy elsőrendü dynaszta család méltán nagyigényü ivadékát jelen anyagi viszonyai között megillető fénynyel eltarthassa. Hát ez bizony csak megaranyozott kosár, kedves grófom, melyen legfölebb ugy lehetne segiteni, ha a császárnét, de különösen a fiatal császárt reá lehetne birni, hogy az állam­javakból nővére részére tetemesebb áldozatokat hozzon. Miután pedig ezt nem itt, hanem Bécsben kell, ha lehet, kieszközölni, itt való tevékenységünk további tere el van zárva, és bár én az alkudozásokat végleg meg nem szakitottam, holnapután minden akadály nélkül visszatérhetünk Bécsbe.

- Szegény főherczegnő! - sóhajtott fel magában Czobor, midőn a követségi palotát elhagyta, hogy bucsulátogatásait és uti készülődéseit megtegye.

Vallomások.

Canal gróf Bécsbe visszatérve, azonnal megtette titkos jelentését az udvarnál és igyekezvén lehetőleg kedvező szinben tüntetni fel a dolgot, nagy részben igazat adott Chablais herczeg nyilatkozatainak; mert csakugyan volt is valami igaz abban, hogy a szardiniai király igen mostohán volt ellátva, koronajószágok tárgyában és mint ez idő szerin Európa csaknem min­den udvara, az övé is meglehetősen terhelve volt adóssággal. Igaz, hogy Chablais herczegnek nagybátyja után terjedelmes magánbirtokai maradtak, de állitólag ezek is meg voltak terhelve adóssággal; azonban, mint láttuk, még sem annyira, hogy egy kis háztartás, - legalább olyan villaszerü és bizony egészen királyi fényü, minő a Rozináé volt - ki ne teljék belőle. Ez azonban oly szinpadi függöny volt, melynek ragyogó szineit az eléje bocsátottaknak fakó látképe a királyi szülők és Canal gróf előtt, ugy látszik, elfödték; vagy ha volt is némi sejtel­mök róla, legkevésbbé mutatkozott alkalmasnak a jelen eset, hogy sejtelmeiket leleplezzék. Canal gróf egyéb akadályt nem látott az ifju pár összekelése előtt; és Mária Terézia, mint gyer­mekei sorsán szeretettel aggódva csüngő anya, másfelől pedig egész kormányzása tanusága szerint nem elég öntudatos mérlegelője a vagyoni és pénzviszonyoknak, ez egyetlen akadályt nem tartotta elhárithatlannak, hanem föltette magában, hogy Czobort is részletesen kikérdezve, mindent megtesz arra nézve, hogy e szerinte nem oly nagyjelentőségü gát minél előbb elháritható legyen.

Czobor kötelességszerüleg szintén még az nap megjelent az udvarnál és kihallgatást kért a császárnénál, ki nagyon kegyesen fogadta és azonnal hozzáfogott a legrészletesebb kikérde­zéshez.

Az első dolog természetesen a vallásügy volt a császárné előtt.

- Jár-e a herczeg a templomba? meg szokta-e tartani a kiszabott bőjtöket? szokott-e havonként legalább egy izben gyónni? - Ezek mind oly kérdések voltak a császárnéra nézve, melyekre nagy sulyt fektetett és a melyekre nem oly könnyü volt Czobornak a császárné izlésének megfelelőleg, biztosan és határozottan válaszolni.

- Felséges asszonyom, - mond, azért az egyenes felelet alól, lehetőleg kitérve - mint felséged tudni méltóztatik, mi épen a farsang heteiben voltunk Turinban; és ez idő legkevésbé alkalmas arra, hogy a vallásos szertartások foganatositásáról az udvar körében különösebb, részletes tudomást szerezhessünk. Annyi bizonyos, hogy az uralkodó család vallásos kegyesség jó hirében áll; igen sok emberbaráti kegyes intézetet tart fenn és a szegényeket ritkán hagyja közeléből üres kézzel távozni. A herczegek is ekként vannak nevelve; az udvari kápolnában naponként isteni tisztelet tartatik, melyen rendesen az egész királyi család meg szokott jelen­ni; mig ünnepnapokon a püspöki egyházat keresi fel. Hogy szokott-e a herczeg saját külön háztartásában bőjtölni, hogy mikor és hányszor végzi gyónását? Arról csak ugy értesülhettem volna, ha lépteit mindenütt követem, mely szerep sem ő fenségéhez, sem én hozzám illő nem lett volna.

- Meg lehetett volna pár aranyért tudni valamelyik belső cselédjétől - mond elégületlenül a császárné. De menjünk tovább, szokott-e nagyban kártyázni? Nem mértéktelenkedik a lakomá­kon? Nem tör-e ki belőle egy vagy más irányban a szenvedély?

Czobor alig tudta mosolygását elrejteni e részletes vallatás fölött.

- Többször voltam szerencsés az udvari ünnepélyeken résztvehetni, - mond aztán megnyug­tatólag, de ezeken a herczeg mint igazi gavallér mutatta be magát; mindenki iránt megnyerő, nyájas modora van és el lehet mondani, hogy viselete teljesen kifogástalan.

- Nagy általánosságban tartod felvilágositásaidat, melyek alig felelnek meg részletes kérdé­seimre.

- Felséges asszonyom! A herczeg nagyban nem játszik éssemmi jel sem mutatott arra, hogy a mulatságokat szertelenül kedvelné vagy mértéktelenül élvezné.

- Ez már helyesebben volt mondva, - mond a császárné derültebb arczczal; de most már egy nagyfontosságu kérdést: nincs-e valamely botrányos, vagy kompromitáló viszonya, mely köz­szájon forogna?

- Felséges asszonyom, - mond Czobor kissé elpirulva - Chablais herczegről semmi ilynemü hir nem kering az udvarnál; és ha esetleg lenne is ily természetü viszonya, a különös erköl­csös­ség hirében álló udvar körében elég óvatossággal bir arra nézve, hogy az közforgalomba ne jusson.

Czobor félt, hogy a császárné ez irányban tovább folytatja faggatásait; a mi igen kellemetlen helyzetbe hozta volna. De épen ellenkező történt.

- Ti férfiak - mond a császárné - mind egy huron pendültök és azt hiszem a ritkaságok közé kellene az oly férfiut helyeznünk, kinek házassága előtt egy pár titkos viszonya nem volt. Te magad is közel voltál ahhoz egy izben, hogy jó véleményünket koczkáztassad, no de rajta leszünk, - folytatja kegyesen - hogy megházasitsunk, mielőtt ujabb viszonyba bonyolódhatnál. Választanod kell valakit az udvarunknál levő erényes, fiatal mágnás hölgyek közül; biztosit­hatunk, hogy már szemeltünk is ki valakit, ki sorsodnak és rangodnak egészen megfelelő és bizonynyal a legnagyobb boldogság várhat reád oldalánál. Előbb mindenesetre udvari taná­csossá kell tennünk, mert ily rang legalább is szükséges egy ily főrangu hölgy kezének el­nyerésére.

Czobor arcza e szavakra egészen elborult.

- Mély hálával fogadom felségednek irántam tanusitott kegyes gondoskodását, - mondja azután mélyen meghajolva - de nagy kegyét csak akkor tudnám igénybe venni, midőn szivem érzelmei erre feljogositanának. Még eddig, felséges asszonyom ez eset nem következett be; ugy látszik családi örökség nálunk, Czoboroknál, hogy a hasonló érzelmek bennünk valamivel később fejlődnek ki.

- Jól van, - mond a császárnő leereszkedőleg - csakhogy egyéb ne legyen reá az ok. Vannak rá esetek, hogy fiatal emberek, ábrándjaik által elérhetlen csillagok felé törnek, s mig ezt teszik, a földet elvesztik lábaik alól. A fiatal kor szép, de mulandó, mint a tavasz s ha fel nem használják a kellő időt, könnyen azon vehetik magokat észre, midőn egyszerre leszáll az ősz.

- Nekem csak egy vágyam van, - felel szerényen az ifju, hogy felséged családjának és hazám­nak szolgálhassak; és ha e kötelesség, melynek teljesitése reám nézve boldogitó, háttérbe szoritja egyéni boldogságomat, soha egy könyet sem hullatok érette.

- Ismerünk; derék ifju vagy, - mond elérzékenyülve a császárné és mintegy befejezésül jobbját csókra nyujtá.

*

A széles folyosón, mely az udvari épületekből az augusztinusok kolostorához vezetett, Czoborral a császár jött szembe, egyszerü, nagygombu fehér öltönyben, hátratett kézzel és gondolatokba merülve, minden kiséret nélkül. Séta és kihallgatási óráit, ugy látszik befejezte és most utban volt vissza a Burg felé. Czobor gróf lépteire azonban figyelmessé lett s fejét felütve, élénken kiáltá:

- Ohó, kedves grófom, épen jókor; mert gondolataimban épen azon gonddal foglalkoztam, melyekről önnek kell legtöbbet tudnia; és valószinü, hogy a császárnő is épen ez ügyben hivat. Hát ha nincsen önnek terhére, tegyünk néhány lépést itt a folyosón és ön mondja el nézetét a turini állapotok felől.

- Ugy hiszem, felséges uram, - mond Czobor, midőn a császár lépteit visszairányozta, hogy Canal gróf tudósitá felségedet az alkudozások mibenlétéről. Különben is felségtek jól ismerik rokonukat, annak anyagi viszonyait ésmindenek fölött biztos és határozott itéletet mondhat­nak.

- A dolog nem egészen ugy áll, - mond a császár - mint ön feltételezi; Chablais herczeg csak több évvel ezelőtt volt itt az udvarnál és azóta sokat változhatott szokásaiban és természe­tében.

- Ez irányban semmi kedvezőtlent nem tudnék mondani őfenségéről; az egész udvar igen nagy szeretettel és tisztelettel viseltetik a herczeg iránt.

- Mi azt örömest elhiszszük, - mondja komolyan a császár - de lenni kell ott valami körül­mény­nek, melyet önök vagy nem tudtak meg, vagy elhallgattak.

És eközben nagy kék szemeit áthatóan szegezte Czoborra, ki érezte, hogy lassanként a vér arczába kezd tolulni.

- A herczeg - folytatja a császár megállva és Czobor mutatkozó zavarát folyton figyelemmel kisérve - vagyoni helyzetét adja okul arra nézve, hogy az ajánlatot, Erzsébet hugomat illetőleg, nem meri igénybe venni. Nos, hát ez a nyilatkozat az én korábbi adataimmal nem igen vág össze: a herczegnek szegény boldogult édes atyám, mint nagybátyja is igen csinos örökséget hagyományozott és azonkivül egy egész tehermentes koronauradalom, Chablais, van kezén és ezek okvetlen képessé tennék arra, hogy nem épen szerfelett királyi fénynyel, de mindenesetre teljes kényelemmel állapitsa meg családi jövőjét. Nem gondolnám, hogy a herczeget kapzsiság vezesse e kérdésben, de ha ugy lenne is, ennek semmi esetre sem tehet­nénk eleget. Lipót öcsémnek és sógoromnak, a szász herczegnek elhelyezésére és udvartar­tására az állam oly tetemes áldozatokat hozott, hogy ha ezt minden testvérem kedvéért végig akarjuk folytatni, ez maga képes lenne az államkincstárat teljesen és állandóan kiüriteni.

Czobor arra a szerencsés gondolatra jött, hogy a császár további kutatását ez ujabb beszédfordulat irányába terelje el.

- Felséges uram, - mond - mint felséged is tudja, nekem tetemes birtokaim vannak, mind Ausztriában, mind Magyarországnak Bécshez közel fekvő részeiben, azt hiszem nem sértem meg felségedet annak kinyilatkoztatása által, hogy én ezek közül egy pár uradalmat, minden megeröltetés nélkül átbocsáthatok a kamara részére; istennek hála, oly helyzetben vagyok, hogy a megfelelő váltságösszegekért jobb időkig elvárhatok.

- És ezekkel gondolja Chablais herczeg kétségét eloszlatni? Hugom jövő boldogságát meg­alapitani?

- Oh, felséges uram - mond Czobor hirtelen fellángoló arczczal és mondhatni önfeledten - e czélra összes vagyonom, sőt életem is csekély áldozatként tünik fel előttem.

A császár élesen szemügyre vette Czobort és ugy látszék, hogy szive egyik kamarájába már is bepillantott.

- Igen szép ez ujabb áldozatkészség öntől, mely valóban nagy hüséget és odaadást árul el családunk és különösen a főherczegnő iránt; de, a mint mondám, a dolog lényege nem egészen e vagyonkérdés körül forog. Ha sejtelmeim nem csalnak, mihez ujabban egy névtelen tudósitás is járul, Chablais herczegnek bizonyos szenvedélyének kell lenni, mely vagyona jövedelmének tetemes részét emészti föl. És önnek, kedves grófom - mond a császár, jobbját Czobor vállára téve - korábbi zavarából itélve, erről tudnia kell valamit.

A gróf belátta, hogy a császár sasszemei előtt immár hiában titkolódzik.

- Felséges uram - mond - ugy látszik, hogy felséged szemei, isteni végzésből, akként vannak alkotva, hogy az elrejtett igazságot is megtalálják. Megvallom, hogy az én vállaimról nagy terhet emel le felséged, midőn őszinte vallomásra kényszerit egy oly eseményről, melynek megtudásához a véletlen juttatott.

És Czobor gróf röviden elbeszélte a carneval-utczai jelenetet és annak eredményeit.

- Mindjárt gondoltam - mond szomoruan a császár - hogy valami ilyes akadály forog fenn. Szegény hugom! Már másodizben állja egy-egy nő utját boldogságának; ha ugyan boldog­ságnak lehet nevezni - veti utána némi gunynyal - az összeköttetést és életet, oly férfiakkal, kik házasságuk előtt az élet minden örömpoharát már fenékig üritették? És szólott-e ön e dologról édes anyámnak, a császárnénak?

- Őszintén megvallom, felséges uram, nem volt hozzá bátorságom. A legmagasabb körökben, az ily titkos viszonyokat, nem szokták ugyan nagy szigorral megitélni; de mégis attól kellett tartanom, hogy ha esetleg épen én leszek az, ki e véletlenül szerzett tudomással, e házassági ügyletnek utját vágom, könnyen azon gyanu alá eshetem, mintha azt önakaratomból semmi­sitettem volna meg.

A gróf ujból elszólta magát és a császár, ki már is sokat sejtett a valóból, még közelebb akart az igazsághoz jutni.

- Mit ért ön ezalatt? - kérdi fürkészőleg - minő gyanuval terhelhetné valaki önt?

E kérdés végleg zavarba döntötte a szegény grófot.

- Felséges uram - mond zavarral - könnyen lehettek volna olyanok, kik az én imádatszerü hódolatomat a főherczegnő iránt, alantas lelkükhöz méltóan magyarázva: önzést láttak volna abban, ha följelentésemmel e házassági frigyet megakadályozom. Azért történt, hogy bár mély hódolattal fogadtam a császárné parancsát: lelkem visszariadt e küldetéstől és bátor is voltam ezt, a császárné ő felsége előtt, kijelenteni.

- Különös felfogása a helyzetnek és tévelygése az emberi szivnek - mondja fölemelt fővel a császár - tehát ön épen a főherczegnő iránt érzett hódolatból megengedte volna, hogy sorsát oly férfiuval kösse össze, ki szerelmét és vagyonát léha hölgyekre pazarolja? Ez, édes bará­tom, oly neme a szerénységnek, melyet a józan ész határozottan visszautasit. No de tudom, hogy az egész jóakaratból származott és azért nem is itélem el önt: csak figyelmeztetem, hogy a léleknek épen ugy, mint a vadon erdőknek, megvannak tévutjai, melyekre okos ember soha sem lép; még akkor sem, ha szerénysége, e miatt, önmagát is vádolná. És most Isten önnel; sietek édes anyámhoz, ki valószinüleg épen ez ügyben hivatott.

A jó testvér.

A fiatal császár megindult a női lakosztályok felé; de egyszerre, mintegy ujabb eszmétől megkapatva, mellőzte a császárné lakosztályába vezető bejárást és azon folyosóra tért át, hol ifjabb nővéreinek szobái állottak.

A női szolgaszemélyzet által lakott előszobákon át, egyenesen Erzsébet főherczegnő lakosztá­lyába nyitott, kit rajzolással foglalkozva, egyedül talált munkaszobájában.

Erzsébet főherczegnő, ki bátyját, a császárt, különösen szerette, nagy örömmel ugrott fel festőtámlájáról és igazi benső vonzalommal ölelte meg az ifju császárt.

- Mily ritka szerencse, kedves Józsefem! - kiált fel örömmel - azokkal a csunya állam­ügyekkel annyira elfoglalod magad, hogy mióta császár vagy, egy hónapban egyszer is alig látunk itt, a mi szerény otthonunkban.

- Ez legnagyobb veszteség reám nézve, kedves Erzsébetem - mond a császár, huga ölelését hasonló szeretettel viszonozva - mióta kevesebbet időzhetek körötökben, ugy érzem, mintha kedélyem felét vesztettem volna el. Talán most sem térhettem volna be ide, ha a mai napnak nem a te sorsod lenne főtárgya és eszembe nem jut, hogy mielőtt egy ügyet édes anyámmal megbeszélnénk, egy pár komoly kérdést intézzek hozzád.

- Ah! - kiált fel mosolyogva a főherczegnő - szinte büszke kezdek lenni, hogy a monarchia fejének figyelme az én csekély személyem felé fordul.

- Fájdalom, a dolog nem oly tréfás, mint a te hangulatod, kedvesem, mert egész jövőd függ tőle; azért örülök is, hogy magadban talállak; és jó lesz, ha biztositasz, hogy rövid csevegé­sünk, esetleg kémkedő kihallgatásnak nem lesz kitéve.

A főherczegnő benyitott a szomszéd szobába és visszatérve, az egyik kereveten foglalt helyet; bátyjához megnyugtatólag mondá:

- Nővéreim tanulmányokkal vannak elfoglalva s legalább is egy fél óráig háboritlanul beszél­hetünk.

- Mondd hát, kedvesem, - kezdi a császár huga jobbját megfogva - de légy egészen őszinte, mint szerető nővérhez illik, - érzesz-e valami különös rokonszenvet Chablais herczeg iránt?

Erzsébet, mintegy sejtőleg emelte tekintetét bátyjára és azután elszomorodva mondá:

- Már ujra házasittok? hiszen még csak pár hónapja a szenvedett kudarcznak, mely, bár egyátalában nem vagyok kevély, szivemet egész mélyéig fölháboritotta?

- Szegény gyermek! - mond József - a sorssal nem igen szállhatunk vitába; szegény anyánk - kivált édes atyánk halála óta - sokkal aggályosabb természetü és minden gondja csak a ti elhelyezéstek körül forog. De még mindig nem feleltél előbbi kérdésemre.

- Én a herczeget több év óta láttam, mint leánygyermek és eszembe sem jutott őt komolyan figyelembe venni; arczképét ezelőtt nehány hónappal mutatta édes anyánk, mint egyikét, a részemre kijelölteknek... Oh, Józsefem! - mondja azután, hirtelen megragadva bátyja jobbját, miközben szép szemeibe nagy könycseppek gyültek - ha tudnátok, mennyi fájdalmat okoz nekünk, lányoknak, ez a diplomacziai játék, szivünk rovására.

- Jól tudom én azt, kedvesem, - mondja meghatottan a császár, ki e perczben talán korán elveszitett nejére gondolt - de hát hiába, nekünk, uralkodó családok tagjainak, sok előnyt nyujtott a sors, a közemberek fölött, de minden előny saját emberi érzelmeinkből van el­rabolva. Mi intézkedünk százak és ezrek sorsa felett; de mig a legegyszerübb földmives vagy napszámos maga intézi sorsát, teremti meg boldogságát, addig a mi sorsunk felett nem mi rendelkezünk; a világrenddel szemben kezeink vannak leginkább megkötve és emberi érzel­meinkre kevesebb sulyt szabad fektetnünk, akármely rabszolgánál. Elég, ha egyéni sorsunk koczkája akként lesz elvetve, hogy az össze ne törje szivünket.

- Oh, mily igazat szóltál! - mond nővére könyezve - és mégis folyton szivünk ez össze­törésében fáradoztok! Mi volt nekem a lengyel király, vagy mit érdekel engem az a Chablais herczeg? Idegenek reám nézve, mindketten; soha sem hallottam egy nyájas szavokat, nem láttam barátságos tekintetöket; annyival kevésbé ismerem egyiknek vagy másiknak jellemét, szivét, melylyel egy hosszu életre akartok összekötni! Az elsővel már tisztába jöttünk: oly király, ki rabszolgája egy idegen ország fejedelemasszonyának s ennek intésére elég lovagias volt női méltóságomat elalázó döfést intézni szivemre!... Mit akartok most a másikkal? Be fogjuk koldulni Európa összes uralkodóinak küszöbeit, kinálgatva mindegyik herczegnek, diszesen kiállitott miniatüre képeimet, hogy cserébe gunyos mosolyt, vagy megalázó vissza­utasitást hozhassatok vissza számomra? Ha szegény jó édes anyánknak nincs türelme meg­várni, mig a sors valakit utamba vet, nincs-e elég kolostor a monarchiában, hol e megalázások helyett tisztességes fátyolt dobjanak reám?

- Ah, kedvesem, - mond csillapitólag a császár - te, a ki különben oly derült kedélyü szoktál lenni, most nagyon is sötét szinben látod a világot. Igaz, hogy Chablais herczeggel szemben megindultak bizonyos tapogatódzások, de ezek semmi esetre sem vezethetnek a te meg­alázásodra. Épen azért intéztem hozzád a kérdést, hogyha esetleg legalább ellenszenvvel nem vagy a herczeg iránt, akkor a boldogságra vezető utat egyengessen számodra.

- Oh, tudom én azt, hogy e tekintetben kisérlet történt és esetleg épen azon férfiu használtatott fel eszközül, kivel e megbizatást teljesittetni nem igen mondható gyöngédségnek... Többet mondok, sejtem is az eredményt; mert ha az kedvező lenne, azóta Czobor gróf - e hü ember - megtagadva mindazt, mi emberi érzelem egy nemes kebelben, sietett volna róla értesiteni.

A császár nagy szemeket nyitott testvére eme nyilatkozatára; e nehány szó elég volt e nagy emberismerőnek arra, hogy nővére rejtegetett titkát fölismerje.

- Kürülbelül egy véleményen vagyok veled, kedvesem, - mond rokonszenves hangon; egyik felől egy koronás fő áll, ki alig méltó reád és szépségedhez s mind ezen női tökélyekhez, melyek egy herczegkisasszonyt valaha ékesitettek, még nagy áldozatokat is követel; cserébe pedig alig képes egyebet, mint kiégett szivét és meghasonlott kedélyt nyujtani!... A tulsó oldalon pedig egy rajongó önfeledett ifju áll, ki téged többre becsül mindennél, mit e föld embernek nyujthat; és pedig miután neki a sors gazdagon nyujtotta ajándékait: hajlandó lenne ezeket ama másiknak is oda dobni; semmi egyébre nem gondolva, önmagát egészen kihagyva a játékból, csakhogy téged boldogitson... Amaz Chablais herczeg, - ez Czobor gróf!... És a te szived ez utóbbit választotta: ne tagadd, te szereted a téged imádó ifju magyar mágnást!

- Oh, bátyám, - zokog a főherczegnő, mi közben szeméremtől kipirult arczát megölelt bátyja keblére hajtá.

Pár perczig némán és meghatottan tartotta a két testvér egymást átölelve; végre a császár komoly hangon mondá:

- Mig itt pihentél keblemen, testvéri szivem átvette a tiedből mind azt az érzelmet, mely azt kinozza és üdvöziti. Nehogy azt hidd, mint nem egy különcz, vagy ábrándozó, mint ha te lennél az egyetlen lény a világon, ki reménytelenül szeret. Futunk mindannyian ezrek- és milliók-számra elérhetlen csillagok után, üzve vágyainktól és reményeinktől; egyik a hatalmi nagyság, másik a hadi dicsőség, harmadik a népek boldogsága, vagy a népszerüség tapsai után. És a midőn igy rohanunk - rohan ez a kis hangyacsoport ezen a kis gömbölyü földtekén magasra függesztett szemekkel és a kebelben lihegő vágygyal: egyszer egyik, másszor másik marad el, a mint megbotlik egy göröngyben, melynek valódi neve lehetetlenség, vagy beleesik egy pár lábnyi árokba, melynek neve sir!... De légy nyugodt, kedves hugom; én megkisérlem ezt a göröngyöt előled elháritani; és légy meggyőződve, hogyha ez nem sikerül, az nem az én hibám lesz, hanem végzetünké.

Édes szeretettel simogatva végig a lángszellemü ifju császár könyező nővére gazdag fürteit; s maga is pár könyet törölve ki szemeiből, még egyszer homlokon csókolta Erzsébetet; azután mintha e találkozásból erőt meritett volna szivébe, szokott katonás, kemény léptekkel haladt édes anyja szobái felé.

- Már rég várlak és nyugtalan voltam miattad, - mond a császárné - Erzsébet végett vannak közlendőim.

- Nekem is, kedves anyám, - mond kezet csókolva a császár - de a tieid természetesen az elsők.

- Canal gróf megjött és ma megtette jelentését nálunk; szerinte a dolog egészen rendben lenne, ha a herczeg udvartartásáról gondoskodhatnánk.

- Még a magunkéval sem tudom, hogy leszünk, - mond kedvetlenül a császár - ha a magya­rokkal legalább 3-4 milliót meg nem tudsz szavaztatni.

- De hát édes fiam, - mond szemrehányólag a császárné - valóban oly nyomorultak lennénk, hogy kedves gyermekünk részére semmi áldozatot se hozhassunk?

- Nem tudom a te magánpénztárad miként áll, drága édes anyám, én szivesen jönnék Erzsébet segitségére, de az én erszényem teljesen üres; magad tudod, hogy azt fenekéig az állam­pénztárba üritettem át.

- De hát az állam részéről semmi áldozatot sem hozhatnánk? - kérdi idegenül a császárné.

- Ez idő szerint, mig a pénzügyi helyzet nem javul, akarva sem tehetünk valami lényegest. A magyar koronajavak Albert sógorom pozsonyi udvarát tartják fönn; az olasz birtokok Lipótot, az osztrákok a mienket. Magyarország fiskális jószágai teljességgel nincsenek értékesitve; föld­mivelés elhanyagolva, vizek szabályozatlanul, közlekedési eszközök sehol; e gazdag or­szág­ban minden önzsirjában fullad meg; s mint magad nagyon jól tudod, az osztrák határokon lévő nagyobb birtokokon kivül, magányosok sem tudnak mértföldekre terjedő uradalmakból is valamit fölmutatni; ott még minden kezdetleges; igazságszolgáltatás ugy mint végrehajtás, és e miatt az uralkodó herczegségekkel mérkőző földbirtokosok tulajdonosai sem birnak még hitellel sem; elannyira, hogy a legrangosabbak és leggazdagabbak az ősiség által biztositott uradalmaik mellett, ha megszorulnak, csak ugy kapnak pár ezer forintot, ha őseiktől örökölt ékszereiket vagy köves kardjokat zálogba vetik.

- Istenem, - mond a császárné - de hát sehogy sem lehet ezeken a viszonyokon segiteni?

- Lehet idővel és parancsszóval. Mert a legnagyobb baj az, hogy ezek az urak jól érzik magukat abban az állapotban, melyben vannak. Gabonatáraik, istállóik, pinczéjük többnyire teli vannak, és ha az ut rossz, és valahova okvetlenül el kell menniök, két ló helyett szeke­rekbe fognak négyet, ha ez sem elég, hatot. Az öltözeti fényüzés nem igen bántja őket, és ha épen ki kell tenni magokért, előszedik atyáik mentéit, ősanyáik szoknyáit a vasas ládákból. Azért ők urak otthon, nincsenek vágyaik; nem parancsol nekik senki, és ők százaival rendel­keznek az engedelmes jobbágyoknak. Egy uj nemzedéket kell itt nevelni, iskolákat állitani; utakat, csatornákat épiteni és közel hozni őket a czivilizált világhoz, hogy magasabb vágyakra gerjedjenek.

- De mi lesz addig az én szegény Erzsébetemből? - kérdi szomoru aggályos hangon a császárné.

- Férjhez adjuk, édes anyám.

- Chablais herczeghez? - kérdé élénken a császárné.

- Megkérte Chablais herczeg Erzsébet hugom kezét? - kérdi fölemelt fővel és szigoru hangon a császár.

- Ő kész e frigy elfogadására, csak anyagi viszonyait hozza fel akadályul, - felel a császárné.

- Nos, az én értesüléseim mások, - mond a császár - és én, részemről, még akkor is megtagad­nám tőle Erzsébet kezét, ha mint illik, megjelenne udvarunknál és maga esedeznék azért!

- Mit beszélsz? - kérdi meglepetve a császárné.

- Csak azt, hogy Chablais herczeg nem érdemes Erzsébet hugom kezére; hogy Chablais herczeg titkos viszonyban él egy rosszhirü komédiásnővel és arra elég jövedelme van, hogy szeretőjének legmagasabb követeléseit is kielégitse és azt királyi fénynyel vegye körül.

A császárné elszörnyüködve hallá e legujabb értesitést.

- Honnan tudod te mindezt? - kérdi csüggedt és részben kétkedő hangon.

- A legbiztosabb forrásból és hozzáteszem, hogy a herczeg kedvesét még te is ismered, édes anyám, mert az nem más, mint a hires Rozina, kit illetlen magaviseleteért utasitottál ki Bécsből.

- Szörnyüség! - kiált fel a császárné - és ti még is azt mondjátok, hogy nem jött el ideje, miszerint legalább itt a fővárosban egy erkölcsvédő egyesületet alkossunk?

- Szabad kezed van reá - mond mosolyogva a császár - de, hogy azzal a Chablaisi herczeget és Rozinát jobb utra téritsd, kötve hiszem.

- De már most mi lesz az én kedves Erzsébetemből? - sóhajt fel a császárné, ujból visszatérve aggodalmának alapeszméjére.

A császár felállott székéről és szemeit édes anyjára függesztve, határozott hangon mondá:

- Ha annyira akarod boldogságát, kedves anyám, add őt férjhez ahhoz, kit szeret és a ki őt oly határtalan hódolattal és önfeláldozással szereti.

- Kire gondolsz?! - kiált fel a császárné elvörösült arczczal és indulattól remegő hangon.

- Gróf Czobor Józsefre, kinek nincs gondolata, eszménye, Erzsébeten kivül; kinek van annyi birtoka, mennyi kitesz egy német nagyherczegséget és mindezt kész életével együtt Erzsébet lábaihoz rakni!

- Te mered nekem ez ajánlatot tenni? - kérdé szinéből kikelve a császárné, - te mered tanácsolni, a német császár és leendő magyar király, hogy Európa legrangosabb és legszebb herczegnőjét egy jobbágyunkhoz alacsonyitsuk le?... Mondhatom szép tanács attól, kitől családunk fényének fölemelését várjuk!

- A család fényét ez nem csorbitja meg - mond nyugodtan a császár. - Már volt reá eset, hogy családunk egyik tagja egyszerü gazdag polgárnőt emelt magához, s az egyik Báthory osztrák főherczegnőt kapott nőül - Báthory Zsigmond Mária Krisztinát.

- Báthory fején Erdély koronája fénylett - veté ellen a császárné - és e házasság által egy egész tartományra nyilt házunknak kihatása.

- Mi gátol abban, hogy Czobort birodalmi herczegi czimmel ne ruházd fel, vagy valamelyik sziléziai herczegség czimét ne add neki?

- Eredj! - mond elutasitólag a császárné - inkább kolostor, mint akkora lealázódás!

- Inkább boldogtalanság és megtört sziv, mint boldogság egy hosszu életen át! - mond a császár meghatottan - te anyja vagy és rendelkezhetel kezével; én megadtam tanácsomat, a legjobbat, mit tudtam: te lásd, ha azt nem követed.

A császárné kedvetlenül vetette hátra magát székén; a császár pedig némán kezet csókolva, elhagyta a termet; még mielőtt behuzta volna a terem ajtaját, jól hallotta a császárné sóhajtás­szerü felkiáltását:

- Soha, soha!

A «Nagy Stibli» titkai.

A három jó barát, Bessenyei, Báróczy és Barcsay ismét együtt ültek szokott esteliző helyü­kön, a «nagy stibli» legbelsőbb szobájában, hol rajtok kivül ezuttal nem volt senki, csak a szép Rézike nyitott be néha, ha gondolta, hogy a poharak már kiürültek vagy valami egyéb szolgálatra van szükség; meglehet azért is, hogy az óriás gárdistával, Bessenyeivel néha egy egyetértő pillantást váltson s ettől megfogott jobb kezét gyengéden visszavonja, vagy ölelő karjából szemérmesen kifejtőzzék. Pár szál faggyugyertya és Rézike gyöngéd érzelmeinek mindennapi tanuja a friss virággal telt pohár ékesitik az asztalt, melyen a jó barátok már estebédjüket elköltötték és pipára gyujtva, poharazás közben élvezték egymás társaságát.

Báróczy egész estebéd alatt elfogódottnak és elzárkozottnak mutatkozott; mi barátai előtt annyival inkább feltünt, mivel különben ő szokta vinni a szót.

- Mi lelt ma téged? - kérdi Bessenyei, miután Rézivel folytatott dévajkodása után, a szép lány elhagyta a szobát - máskor az ember nem tud miattad szóhoz jutni, ma pedig dugóhuzóval sem lehetne belőled egy igét kivonni.

- Barátaim - mond Báróczy aggályosan tekintve körül a szobában - nevezetes napok és esemé­nyek előestéjén állunk: az akczió megindult hazánk ellen; a talaj már elő van készitve, és ugy látszik a császár egyengetni készül az utakat nagyszerü, részint jó, részint nemzetünket meg­semmisitéssel fenyegető, de semmiképen sem alkotmányos terveihez.

- Lehetetlen! - kiált fel Bessenyei - és honnan tudod te mindezt?

- Rémkép lesz az egész! - mondja a jóhiszemü Barcsay.

- Mindjárt meglátjátok, ha az-e - mondja Báróczy fölugorva és szegen függő köpenyének zsebéből egy kis nyolczadkötésü könyvet vonva elő, melyet az asztalra maga elé helyezett.

- Ez az a mumus, melylyel minket ijesztgetni akarsz? kérdé kicsinylőleg Barcsay.

- Csak légy türelemmel, azonnal meghallod. A császár nem tartozik a közönséges emberek közé és mint ügyes tervező, először az elméket és sziveket akarja nagyszerü terveihez elő­késziteni. Sokkal okosabb annál, hogysem még ezt is saját nevében tegye, hanem a kivitelhez, mint leghatalmasabb eszközt a sajtót használja fel.

- Nem is egészen oktalanul - jegyzi meg Bessenyei.

- Sőt igen okosan és ravaszul. Ugy hiszem már emlitettem volt nektek, hogy az udvari levéltárnok Kollár, kiről el kell ismernünk, hogy nagy tanulmánynyal biró és igen eszes férfiu, vállalkozott az aknamunkára, melylyel Magyarország közjogait aláása. Ime, e kis ártatlannak látszó könyv az első, de erős csatár, mely a nagy harczra ellenünk van inditva. Czime után itélve azt hinné az ember, hogy egy szerény tudományos értekezéssel van dolga, mely a magyar királynak egyházi pártfogóságára vonatkozó jogok vitatása körül forog. Én is azt hit­tem, de még igy is nagy fontosságot tulajdonitottam annak, mivel az udvar legjelentékenyebb tudósának tolla alól került ki, az udvar költségén és nyomdájából. Egyes elejtett szavakból rég ismertem már a császárnak azon szándékát, hogy ha valamikor a monarchia kormányát kezébe veszi, a papi javak tetemes részét be akarja vonni és különösen a szerzetes birtokok egyes részét egyéb közmivelődési czélokra forditani.

- Igen, ezt magam is hallottam nem egyszer - mond a protestáns Barcsay - jól is teszi, mire tartaná az ország azt a sok szerzetest, kik sem tanitással, sem betegek ápolásával nem foglalkoznak? - sokkal jobb, ha iskolákra forditja.

- Én is igy vélekedtem - folytatja Báróczy - és a könyvet már e tekintetben is érdekesnek tartottam; tudván, hogy a mi magyar erős főpapságunknál erős ellenzésre fog találni. A könyvnek ez a része nagy ügyességgel és óvatossággal van irva; szerzője jól tudta, hogy tojás között tánczol, még oly feltétlen hüségü és engedékeny főpapokkal szemben is, mint Barkóczy vagy Migazzi. De tovább olvasva a könyvet: egyszerre csak azon vettem észre, hogy az a magyar közjog alapelveivel foglalkozik és különösen a mi drága Verbőczynk «Hármaskönyvét» támadja meg, mindenáron azt igyekezvén kimutatni, hogy e hires törvény­tudósunk, felhasználva a királyi tekintély elhanyatlását azon korban, midőn müvét szerkesz­tette, oda törekedett, hogy müvében főleg azokat a jogokat domboritsa ki, melyek a két utolsó Jagello királyunk alatt nagy erőre emelkedett magyar nemességnek kedvezők; ellenben lehetőleg elhallgassa, vagy háttérbe szoritsa a királyi hatalom eszközeit és minél alábbra szállitsa azokat a kötelességeket, melyekkel a nemzet a trón fentartásának és tekintélyének tartozik.

- No, ebben van is egy kis igazság, - mondja Bessenyei - mert a korszak, a melyben a «Hármaskönyv» keletkezett, csakugyan ilyen volt s a visszaélések árát meg is adta nemzetünk Mohácsnál.

- Épen abban áll a szerző ügyessége, hogy a mit csak lehet, irányzatosan fel tud e tekintetben használni; és különösen a magyar országgyülés két alapjogát, a pénz- és véradó megszava­zásának kérdését és módozatait támadja meg. Alig ha nem akaratosan volt a könyv megjele­nésének ideje épen mostanra kiszámitva, midőn, a mint tudjuk, a napokban megnyilandó pozsonyi országgyülésen a királyi kivánságok épen e két tárgy körül forognak: az adó fel­emelését és a nemesi felkelés átalakitását követelik.

- Az igaz - mond Bessenyei - magam is hallottam egy pár kanczelláriai hivatalnoktól a dolog felől, de ha e könyv kinyomatásával akarnak czélhoz jutni, akkor a magyar nemzetet rosszul ismerik. Lelkesedésében ég uralkodója iránt buzgó hüségében, veszélyek alkalmával, mint ez 41-ben történt, midőn királynénk trónja minden oldalról meg volt támadva, a magyar életét és vérét szivesen hozza áldozatul, de ha a királyi kivánságokat azzal vezetik be, hogy az országgyülésnek alapjogait támadják meg, akkor igen tévednek az eszközben; én legalább nyakamat merem odanyujtani, hogy az áldozatkészséget ezzel csak csappantani fogják; sőt nagy csoda, ha a nemzetnek néha erényül, néha hibájául beszámitható csökönyösségét nem idézik elő.

- Ugy tudom, - mond Barcsay, ki nyilatkozataiban a három barát között a legóvatosabb szokott lenni, hogy az udvar teljes fényében meg akar jelenni a pozsonyi országgyülésen; és a királyi család megjelenése mindig csillapitólag, sőt lelkesitőleg szokott hatni. Aztán ez a könyv csak most jelent meg, - ki tudja, van-e arról tudomása valakinek Magyarországon?

- Ha még nincs, bizonyosan lesz! - mond hevesen Báróczy és azután mintha hevességét megbánta volna, nyugodtan teszi hozzá: Csak akad itt Bécsben egy jóravaló magyar ember, a ki az ország atyáit figyelmeztetni fogja e merényletre.

- Félek, - mond Bessenyei, hogy hazánkra sokkal szomorubb idők fognak következni és pedig már a közel jövőben - az eddigieknél. Felséges királynénk vonzalma és - mondjuk ki nyiltan - hálája közel hozta a nemzet szivét a trónhoz; félek, hogy az ifju uralkodó, bár jóakaratában nincs semmi okunk kétkedni, ismét könnyen eltávolithatja attól. - Mi, engem magamat illet, soha sem foglalkoztam politikával, mi az udvar körében nem is nagyon eszélyes dolog; ezután még kevésbé teszem. Szolgálatom a gárdánál egy hó mulva lejár és kitétetem magamat a hadsereghez Magyarországnak valamely barátságos vidékére; s ha itt lenne olyas valami, a mi lelkemet bántja, visszavonulok kovácsii csendes magányomba; forgatom pennám a mig birom, a nagy világ pedig tegyen, a mit jónak lát.

- Egy szép asszony és egy jövedelmező dominium! - ez volt jelszava Barcsay Ákosnak, az én fejedelmi ősömnek - kiált fel Barcsay. A mig ennél maradt, boldog ember is volt; megkapta mind a kettőt, de a mint megszállotta a nagyravágyás ördöge, vesztére ugyan megkapta a fejedelemséget, de végre is nyomorultul kellett elvesznie.

- Könnyen veszitek a dolgot barátim, - mondja Báróczy - lassanként igazi katonákká váltok, kiknek eszményök a szép asszonyig, a jó lóig és az előléptetésig terjed; de a nemzetek élete sokkal fontosabb ezeknél, és a jó hazafi lankadatlanul küzd még a végzet ellen is, ha látja, hogy az hazáját romlással fenyegeti.

- Ha hivatást éreznék magamban a miniszterségre vagy legalább az országgyüléseken szerep­lésre - mond Bessenyei - akkor én is igy gondolkoznám; de most csak annyit mondok, a mit az egykori székely, hogy ha hazámat csakugyan komolyan megtámadják ellenségei: adjátok ki a részemet és én biztositalak, hogy azzal tisztességesen végezni fogok!

- Ott már nem fognak hiányozni, a Barcsayak sem! - felel barátja - a többit bizzuk okosabb emberekre.

Báróczy e nyilatkozatokra kissé lehangolódott; de azért könyvét bedugta zsebébe és együtt készült fel barátaival a hazamenetelre.

*

Rendesen ugy szokott történni, hogy a három jó barát számláját Bessenyei egyenlitette ki; ezért is jött ő többszörös érintkezésbe már évek óta a szép Rézikével, az általa kivetett adót azután odahaza feloszták egymás közt.

Igy történt ezuttal is; Bessenyei kifizette a «czechet»; szokása szerint egyet csippentett a szép leány piruló arczán és azután menni készült.

A mi azonban még eddig soha sem történt, jobb kezét egyszerre megragadtatni érzé; a szép Rézi balkézzel betette az ajtót és könybe lábbadt szemekkel kérdi Bessenyeitől:

- Fülhegygyel hallottam, hogy önök távozni készülnek Magyarországra. Igaz-e ez?

- Igaz - mond Bessenyei, miközben óriás termetét kissé meghajlitá, hogy az ezuttal különös viseletü leánynak - ki, bár szintén jól meg volt teremve, az óriás gárdistának válláig sem ért, jobban szemeibe tekinthessen - de hát mit érdekli az magát, kedvesem?

- És sokáig fognak oda maradni? - faggatózik tovább a leány és szemeiből mind sürübben kezdettek hullani a könycseppek.

- A többiek visszatérnek néhány hét mulva az udvarral - mond Bessenyei, ki a leány különös érdeklődését még most sem értette meg egészen, de a mi engemet illet, bizony nem tudom, mikor látom még meg ujra Bécset.

E szavakra a szép Rézike elhalványult s reszkető hangon kérdé:

- És ugyan miért akar a többiek közül épen ön visszamaradni?

- Mert már lejárt itt a gárdánál szolgálati időm; meg is untam ezt a sok czeremóniát: hát kitétetem magamat valamelyik magyar regementhez - pihenni.

- Ne menjen el, vagy ha elmegy, legalább jőjjön vissza - mondja esdekelve és Bessenyei karját mindkét kezével megragadva a leány.

Erre azután Bessenyei szemet meresztett és világosság kezdett feltárulni szeme előtt. Szivé­ben kezdett szemrehányást érzeni azon apróbb dévajságokért, melyeket néha a szép Rézikével szemben megengedett magának; eszébe jutott a régi magyar közmondás: «Macskának játék, egérnek halál».

- Hát mit érdekel téged, te szép leány - kérdi az óriás - az én elmenetelem vagy visszajövete­lem?

- Mit érdekel? - kérdi zokogva Rézike - oh semmit, semmit!... Csakhogy, ha ön vissza nem tér, vagy csak meg nem igéri, hogy visszatér, akkor én nekem ott lesz helyem a néma halak közt, a Duna fenekén!

- Oh te szegény gyermek! - mond Bessenyei, roppant jobbjával mint kis gyermeket simogatva a siró leányt karjai között - hová gondolsz? A katona sorsa nem olyan, hogy magát egy leány mellé leköthesse; most ide, majd amoda veti a sors; legjobb, ha kivered a fejedből ezt az egész bohóságot!

- Bohóságot? - kérdi keserüen a leány - akkor mért enyelgett ön annyiszor velem, ha semmit sem érezett irántam? Én soha nem szerettem senkit és nem is fogok szeretni soha!

- Ej, ej! gyermekem, nem volt okod azokat az apró hizelgéseket, melyeket annyian tanu­sitottak irántad, komolyan venni. Mi katonák már szokva vagyunk ahhoz, hogy minden szép leánynak udvaroljunk, kit utunkban találunk.

- Szép szokás, mondhatom - felel szemrehányólag a leány - csupán tréfából olyan érzéseket költeni fel egy szegény leány szivében, melyek azt elveszitsék!

- Dehogy veszitnek, kedvesem - mond vigasztalólag Bessenyei - te oly szép, kedves és tehetős leány vagy; hogy százan fognak kezed után versenyezni. De mit is tudnál tenni egy olyan katonaféle emberrel, kit a sors kénye most a világ egyik, majd a másik szögletébe vet? Mi nem vagyunk hivatva arra a csendes polgári boldogságra, mely reád vár; mi nem gondol­hatunk családi élet alapitására; mert nem tudjuk, mikor hiv a trombitaszó a csatatérre, hol a halál tartja aratását... Csak verd ki fejedből az egész bohóságot; tudom, hogyha évek mulva visszavet a sors ebbe a barátságos fővárosba és tudakozódni fogok utánad: már mint boldog családanyát foglak feltalálni.

- Soha, soha! - zokogja a leány - és midőn Bessenyei, ki sokallotta visszamaradását távozó társaitól, egy homlokára adott atyai csókkal vett bucsut tőle; a leány még egy pár másod­perczig merően szegezte tekintetét a bevont ajtóra, azután ájulva terült el a földön; ott találta édes atyja, ki sehogy sem tudta megfejteni, mi történhetett eddigi életvidor gyermekével?

*

Nehány nap mulva, midőn a három testőr még egy bucsuestélyt akart tölteni, másnapi Pozsonyba-menetele előtt a megszokott helyen, nagy megütküzésökre a «Nagy stibli» minden utczára nyiló ablakát és ajtaját becsukva találta; a mellékutczai titkos ajtón kivül, mely előtt talpig feketében, lecsüggesztett fejjel és szomoru arczczal állott - a vendéglős.

Bessenyeinek először támadott gonosz sejtelme a történtekről és résztvevőleg közeledett a máskor oly jókedvü, termetes emberhez.

- Mi történt, bátya? - kérdi részvéttel - miért zárta be a vendéglőjét? Hiszen nincsen ma nagypéntek!

- Mi történt? - kérdi fuldokolva a vendéglős - hát a jó isten tudja, a ki a szivekbe lát; én csak annyit tudok, hogy a «Nagy stibli» nincsen többé és magam is alig tudom megmondani, meddig maradok e világon! Oda van minden örömöm, boldogságom, mely engem ehhez a nyomorult élethez kötött; ugy érzem magamat, mint az a hal, melyet a vihar kivetett a szárazra.

- Mindezekből még semmit sem értünk, - mondja Báróczy - micsoda nagy csapás érhette kegyel­medet?

- Jőjjenek be az urak és majd megmutatom - mondja azután vendégeit előrebocsátva épen azon szoba felé, melyben eddig annyi sok jó órát töltöttek és benyitotta előttük az ajtót.

A szobában halotti csend uralkodott; a régi ebédlő asztal helyén, nagy fekete kereszt alatt, ravatal emelkedett, melyre ezüstös gyertyatartóba helyezett vastag viaszgyertyák kisérteties fénye vetett világot.

Ott feküdt fényesen kiállitott koporsóban a «szép Rézi», gazdagon behintve a május virágai­val, melyek nem csak a koporsót, hanem az egész szoba földjét boritották, azt csaknem kábitó illattal töltve el.

- Itt fekszik az én életemnek minden reménye, gyönyörüsége! - mondja zokogva a vendéglős - ma még itt, holnap pedig a földben, hova nemsokára magam is követem.

- Szegény Rézike, - mond részvéttel Báróczy - mi történhetett ily rögtön vele?

- Mi történt? - fuldokolja az öreg - ki tudná azt a jó istenen kivül megmondani? Midőn az urak utoljára itt jártak, elmenetelük után a szegény gyermeket ájulva találtam a szoba földén. Nem tudtam kitalálni, mi történhetett vele, s hogy magához tért, faggatásaimra sem mondott semmit. De azóta folyton szomoru és szótlan volt, mintha csak kicserélték volna; tegnap este észrevétlenül eltünt a háztól és ma reggel halva hoztuk vissza a Dunából!

Az öreg nem tudott többet mondani; csak reá borult leánya holt testére és ott zokogott fuldo­kolva hosszu ideig!

- Megfoghatatlan! - mondja Barcsay - milyen életeleven és vidám természetü leány volt.

- Már az igaz, - mondja Báróczy - előbb hittem volna, hogy lakodalmára jövünk, mint kopor­sójához.

Bessenyei nem szólt egyetlen szót sem; ő jól ismerte a szegény leány titkát. Fölvett egy jázminszálat a szép Rézi koporsójáról és az illatos virágot keblébe rejté.

- Menjünk, barátim! ne háborgassuk az öreg tiszteletreméltó fájdalmát, - mond Báróczy s némán nyujtott kezet a vendéglősnek. Az isten vigasztalja meg, bátya, - folytatja - fogadja mindnyájunk meleg részvétét!

E szavak után a három jó barát elhagyta a gyász szinhelyét.

- Már most hova menjünk, - kérdi Barcsay, a mint az utczára értek - hol akadunk ismét ily jó tanyára?

- Menjetek a hova akartok, - felel leverten Bessenyei - nekem elment a kedvem a mai vacsorá­tól.

És elválva barátaitól, magával vitte azt a sebet, melyet a szép leány halála ütött a szivén, s melyet egy hosszu élet sem tudott végleg behegeszteni.

Egy könyv története.

Szép juniusi napra volt kitüzve a pozsonyi országgyülés; a rendek fel is gyülekeztek és szokás szerint az első napokat elhelyezéssel és ismerkedéssel töltötték el; azután felolvastattak közös gyülésen a királyi kivánságok (propozicziók), melyek mellett az is jelezve volt, hogy a magyar király egész családjával készül lejönni az országgyülésre.

Ez utóbbi kijelentés egyelőre mindent háttérbe szoritott; első dolog volt megmutatni, hogy a nemzet mennyire ragaszkodik királynőjéhez; és ez érzelemben csakugyan osztozkodott az egész ország; mert a magyar testőrség megalkotása, a hazafi érdemek kitüntetéseért alapitott Szent-István-rend és legkivált a budai királyi palotának megkezdett épitése nemcsak a nem­zeti hiuságnak hizelgett, hanem régen táplált vágyakat elevenitett fel és azok betöltését helyezte kilátásba.

A lelkesedés oly nagy volt, hogy a királyi családot meghivó küldöttségbe száznál többen iratták fel magukat és volt mit nézni Bécs városának, midőn az ezüsttől és aranytól ragyogó hosszu kocsisor, megelőzve fiatal urfiak drágakövektől fénylő lovas csoportjától, végig haladt Bécs utczáin, hogy a magyar királyi családot kedvencz lakóhelyén, Schönbrunnban keresse fel.

Ott az árnyas fasorok között, az ugrókutak medenczéi körül csoportosult nemsokára a fényes küldöttség egyik-másik része; mert a küldöttség a királyi család mindegyik tagjánál akart tisztelegni és a termek nem voltak elegendő nagyok arra, hogy a küldöttséget egyszerre befogadják; azért a kalocsai érsek mindenik főherczegnél és herczegnőnél három izben volt kénytelen elmondani ugyanazt a latin orácziót és ezek is háromszor feleltek arra vissza, - mi a jól bemelegedett termekben nem igen volt mulatságos dolog.

Reggel tiz órától délután négy óráig tartott a küldöttségnek szobáról szobára vándorlása; ekkor ezután az udvarnokok fölvezették a biborba-bársonyba öltözött urakat arra a magas­latra, melyen az ez időben épitett gloriette még ma is áll és ennek termében és terasszain frissitőkkel szolgáltak nekik. Sok testes honatya arczáról csurgott a verejték, mig a nyári nap hevében a jó magas dombra felértek; és ezek bizonyosan készséggel elengedték volna a frissitőket, cserébe a melegitő sétáért, melyet a vezető kamarások és udvarnokok után tenni kellett.

No de azért minden jól ment; a küldöttség megtette kötelességét; a királyi család megigérte lejövetelét és néhány nap mulva már az ország határához ért a lobogókkal gazdagon felékitett hajó, melyen a királyi család Pozsony felé vonult.

Az ország határán Dévénynél ujra fényes küldöttség élén üdvözölte Barkóczy primás a felséges családot; s midőn a gyönyörü nyári estén az országgyülés összes tagjai és a tenger­sokaságu nép által övezve, a királynő és családja partra lépett és a kocsi megálló helyéig vont nemzeti szinü szőnyegen végig ment: vége-hossza nem volt a néptömeg «vivát»-jainak, melyet csak a pozsonyi várkastély ormairól aládördülő ágyuk moraja dörgött tul.

Másnap megjelent Mária Terézia azon emlékezetes teremben, hol 1741-ben az «Életünket és vérünket!» felkiáltásról emlékezetes nagyszerü jelenet volt eljátszva: körülvéve számos családja tagjaitól s a magyar és az udvari méltóságok csoportjaitól; mellette a hamar magasra emelkedett herczeg Grassalkovich Antal tartotta a királyi hatalom jelvényét, a hosszu, egyenes pallost.

A királyi meghivó ünnepélyesen fel lett olvasva; az uj kanczellár latinul indokolta a királyi kivánatokat, melyekre azután ujra Barkóczy primás válaszolt az örömnapnak megfelelő reményt keltő kifejezésekkel; ugy, hogy az országgyülés tagjai, valamint a királyi családéi derült hangulatban váltak el egymástól; semmi sem látszott zavarni az egyetértést és egyetlen felhőcske sem mutatkozott a derült ünnepélyes napok láthatárán.

Az udvar elhelyezkedett pár napra a pozsonyi várkastélyban, mely még akkor teljesen ép állapotban és teljesen fölszerelve volt; a koronázási főváros Pozsony, mely máskor egy kisebb német polgári város szinvonalára volt lesülyedve, egyszerre megnépesült, fővárosi szint öltött és alig látszott alkalmasnak arra, hogy a legnépesebb uralkodóház udvarát s egy ország összes kitünőségeit igénytelen házaiban elfogadja.

Udvari ebédekkel és vacsorákkal, tisztelgésekkel és látogatással telt el nehány nap; a fényesnél fényesebb udvari és főuri fogatok, a nyüzsgő cselédség megnépesité az utczákat, s a még vidékről is betolongó köznép elfelejtette otthoni bajait a látványosságok bámulásában.

Senki sem sejtette, hogy e derült kép pár nap mulva el fog komorodni; a felhőtlen ég beborul és a vidám arczok hosszura fognak nyulni.

*

Pedig ugy történt...

Az alsótábla vagyis a «Tekintetes Karok és Rendek» gyülekezete, mely a megyék és szaba­dalmazott városok követeiből állott, egy nagy földszinti teremben volt összegyülve, melynek rögtönzött butorzata inkább valami felsőbb iskola tanintézetéül, mint egy ország képviseleté­nek befogadására lett volna alkalmazható. Fenn a terem elején zöld posztóval bevont hosszu asztal, melynek közepén elkülönzött öreg karosszéken az alsóház elnöke ült, egy ritka szép­ségü férfiu, kinek nyájasan mosolygó kék szemeihez és életeleven arczához nagyon jól állott a fehér czopfos paróka és az ezüsttel gazdagon diszitett nyestprémes kék mente, mely széles vállait körülfolyta; bárha szabásukra nézve e rövid menték akkoriban jobban hasonlitottak a franczia disz-frakkhoz, mint a tisztességes régi magyar viselethez.

Az asztal két sarkán a jegyzők ültek, magok elé halmozott iratcsomagokkal; mig az asztal azon oldala, mely a padok felé volt forditva, egész hosszában szabadon állt.

A megyék és városok követei sürün egymás háta mögé helyezett és szintén zöld posztóval bevont padokon ültek; két nagy osztályban foglalva el a terem hosszát, egész a terem ajtajáig, melylyel szemben a padsorok közt alig egy ölnyi szélességü kijáró vezetett.

Az alsóház elnöke a királyi személynök, vagy mint akkor nevezték, personális, Bayzáth József, már napok óta készült arra a szép klasszikus latin beszédre, melylyel a királynő kivánságait igyekezett a tekintetes Karok és Rendek előtt minél kedvezőbb szinben föl­tüntetni. Csakis azt várta, mig a betolongó követek összeverődő sarkantyui és kardjai által okozott zaj elvégre lecsillapul.

De ez bizony kissé hosszasan tartott, mert mindenki helyét kereste, melyek akként voltak rendezve, hogy az egyik oldalon kezdődtek az A betüvel és másiknak elején végződtek a Z-vel.

A szelid tekintetü itélő-mester végre elő is vette zsebéből, a nagy betükkel irott orácziót; letette a zöld asztalra és a szokásos megszólitás után, hozzáfogott ékes beszédéhez.

A tekintetes Karok és Rendek figyelemmel hallgatták; de most ott elől a baloldalon, hol a Z betüs megyék követei ültek, bizonyos rendkivüli mozgás keletkezett; mert egy kis könyv járt kézről-kézre, melyben több helyt jelzőpapirosok nyultak ki, hol az idézett tételek, keményen meg is voltak vörös plajbászolva.

Ez a könyv, mely nem volt más, mint a Kollár Ádám által irt és Báróczy által társainak be­mutatott balvégzetes röpirat, csak az elébb jutott Balogh János, a hires nógrádi követ kezeiből, a baloldali padok utolsó sorába, épen Zemplénmegye egyik követe, Szirmay Tamás kezébe és a vén kurucz, kit már bécsi szerepléséből is ismerünk, alig olvasott el nehány sort a meg­jegyzettek közül, midőn öklével, kemény haraggal ütött az előtte fekvő corpus delicti-re és a királyi személynök legszebben fogalmazott mondatát, eme nem egészen parlamentáris nyilat­kozattal szakitotta félbe:

- Ez már mégis disznóság! Ezt az embert könyvestül együtt, a máglyán kellene megégetni!

E szertelen haraggal és dörgő hangon ejtett nyilatkozat a perszonális ő méltóságát egészen kihozta flegmájából; ajkain elhalt a pompás, kiczirkalmozott latin mondat és elrémült arczczal kérdé:

- Quid hoc? (Mi az?)

A vén kurucz nem jött zavarba a kérdés fölött; hanem felállva féloldalra vetette rókatorkos mentéjét és minden előleges bevezetés nélkül, magyarul adta meg a felvilágositást.

- Egy gyalázatos pasquillus, méltóságos personalis uram, mely a magyar nemzetnek minden ősi jussát csuffá teszi és pellengérre állitja; a magyar juszticia bibliáját, Verbőczy Tripar­titumát hazug munkának deklarálja és nyilvánosan arra tendál, azt igyekszik demonstrálni, hogy mind az a jus és szabadság, melyért őseink kétszáz esztendő óta véröket ontották, nem egyéb mint füst és pára!... És mindez hagyján, ha valamely névtelen helyről vagy auktortól került volna ki; de ennek a férczmunkának auktora nem más, mint Kollár Ádám Ferencz, ő felsége udvari bibliothekáriusa; nyomatott pedig a bécsi udvari typographiában!... Hát én, tekintetes Karok és Rendek - folytatja, a teremben körül tekintve - csak a mondó vagyok, hogy eme, szabad nemzetünkön ejtett gyalázatos sérelem engemet arra indit, hogy mig annak szerzője meg nem büntettetik, munkája hóhér által el nincs égetve: én ugyan ő felsége királyi propoziczióit meg sem hallgatom és annak traktájába annál kevésbbé megyek bele. Dixi!

A királyi személynök még alig ocsudott fel meglepetéséből, midőn az ellenzéki elveiről régen hires Okolicsányi János állott fel, ki Kollár könyvéről még nagyobb szenvedélyességgel nyilatkozott, és alig végezte el beszédét, midőn már a hires nógrádi követ, Balogh János, vette át a szót, kinek hatalmas s a sziv minden hurját felizgató szónoklatára, a követek tömegesen állottak fel székeikről és határozott hangon követelték, hogy a perszonális oszlassa fel a gyülést és addig össze se hivja, mig a nemzet e nagy sérelme orvosolva nem lesz.

Hiába esdekelt a szegény Bayzáth, hogy hallgassák meg előbb a királyi leiratot és ez uj esetet terjeszszék fel együtt a többi nehézményekkel: a kifakadás és tombolás egyre erősebb lett; mig végre Szirmay Tamás, a vén kurucz, kilépve a padsorból, a megátkozott könyvet oda helyezte a perszonális elé és vörös bársonynyelvü prémes süvegét fejére fölcsapva, ott hagyta a termet s példáját nemsokára a követek egész tömege utánozta.

Ekként csapott le a villám a derült égből; és hasztalan volt a kanczellárnak, a primásnak és nádornak minden igyekezete, mert az alsó táblát semmi igérettel és rábeszéléssel sem lehetett többé reávenni, hogy a Kollár-féle ügy elintézése előtt a gyülésterembe visszatérjen.

Maga a magyar udvari kanczellária is sértve érezte magát az által, hogy szokott módon a könyv vele nem közöltetett; a szerencsétlen szerző most már nem akadt patronatusokra; Borié, udvari tanácsos, kire hivatkozott, nem igen akart emlékezni a dologra; maga Kaunitz herczeg, a mindenható miniszter, határozottan kijelentette, hogy bármit tartalmazzon e könyv, a leg­szerencsétlenebb időben került napfényre!

Csaknem egy hónap telt el a különféle utánjárásokkal és vizsgálatokkal, mig végre a királynő kijelenté és a Rendeknek is tudtára adta, hogy a könyv megjelenését sajnálja, és vásárra bocsátását ő is be fogja tiltani.

Mindez késő volt; a szerencsétlen könyv a kedélyeket felzaklatta; most már a királyi leirat minden szavában veszélyt láttak a kétkedők, és egy egész hónap telt el, mielőtt a királyi kivánságokat tárgyalás alá lehetett bocsátani.

A holicsi szép napok.

A királynőtől épen most haladt ki Batthyány Lajos nádor, ki jelentést tett Mária Teréziának a Kollár könyve miatt történtekről. Batthyány már az uj korszak embere volt, ki - mint hátra­hagyott arczképein látjuk, annyira simult az udvarhoz, hogy a magyar nemes legfőbb ékessé­géről és ez időben megkülönböztető jeléről, a bajuszról is le tudott mondani. Nyájas férfiu is volt, igyekezett is szépiteni a dolgot, a mennyire lehetett, de a végén sem süthetett ki abból semmi kedvezőt és a királyné, nem is egészen méltánytalanul, elkeseredett hangulatban volt. Mária Teréziában a magyar nemzet áldozataiért, melyeket trónja megmentésére és a hét éves háborura hozott, valóban komoly hálaérzet volt és ez nemcsak szavakban, de tettekben is nyilvánult nála. Magyarországnak visszaszerezte területi épségét; s hogy tengeri kikötője legyen, megajándékozta Fiuméval; sokat tett az ország közlekedési eszközeinek és anyagi jólétének érdekében; és egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hol ugy az egyesekkel, mint az országgal szemben vonzalmának valami jelét adhatta.

Igaz, hogy közelebbi időkben, mióta fia, József keze is belenyult az országos dolgokba, itt-ott történtek olyanok, miket a magyar nemesség már is rossz szemmel nézett, de ezekről a királynőnek nem volt tudomása és arról még kevésbbé sem volt fogalma, hogy a dolgokat neki tulajdonitják. Különösen épen a vallási ügyek voltak azok, melyekben fiától legnagyobb mértékben eltért; mert a királynő a tulbuzgóságig vallásos, József pedig egész a másik határig szabadelvü volt; anyja kormányzási idejének első részében több templomot és egyházi jószágot erőszakosan is elvett a protestánsok kezéből; József pedig, mint azt Kollár könyve is czélozta, épen a katholikus egyházi javak egy részének egyéb czélokra forditását forgatta fejében.

A királyné nem sokat tudott Kollár könyve tartalmáról; még kevésbé sejthette annak szándé­kait, melyekben már József szelleme nyilatkozott; neki dicsérték a munkát, mint tudományos müvet, kinek szerzőjét kedvező oldalról ismerte; és ő megadta kiadására az engedélyt; most azután csak elhült, hogy a csekély felhőcskéből mekkora vihar támadt a magyar ország­gyülésen és azonnal futárt küldött Kaunitz herczeg után, kinek véleményét, hasonló kétes esetekben soha sem szokta mellőzni.

A nádor eltávozása után a királynő lehangoltan lépett szobája egyik ablakához, mely pompás kilátást nyujtott az alant elterülő városra, a széles ezüst szallagként végig kanyarodó Dunára és azon tul a végtelenül elterülő és változatos képeket mutató rónára.

Hát azért áldoztam én - töprengett magában hálás szivemnek minden érzelmét ennek a nemzetnek, hogy most, midőn csekély segélyért fordulok hozzá, egy oly nyomorult ürügy alatt, minő egy könyvnek megjelenése, hálátlanul elforduljon tőlem? Hát azért mentették meg oly nagy lelkesedéssel, annyi áldozattal trónomat, hogy most, midőn békés időben annak fentartásáról és családom fényének biztositásáról van szó, e csekély áldozatot is megtagadják? Hát nem elég, hogy családom minden egyes tagjának elhelyezéseért emberfölötti küzdelmet kell folytatnom, most már minden igaz ok nélkül népeimnek szive is elfordul tőlem?

A királynő szemeibe könyek gyültek, a méltó keserüség könyüi; mert e közelebbi váratlan eseményért a legkisebb mértékben sem tudta magát vádolni. Ő máig a magyar nemzetnek csak egyik oldalát látta, mely hódolattal és lelkesedéssel fordult felé, és fogalma sem volt annak ellentétéről, mely jogai fenyegetése és sérelme miatt most már oly kirivó szinben tárult föl előtte. Annál visszásabbnak tetszett pedig e dolog, mivel teljes bizalommal jött el egész családjával együtt az általa szeretett nemzet körébe és leérkezése alkalmával egyetlen jelét sem látta ezen ellentétes áramlatnak. Nagy kedvetlenség, mondhatni tartózkodás és félelem vett szivén erőt és ugy tetszett neki, hogy e fellépést azzal kellene viszonozni, hogy udvarával együtt azonnal visszavonuljon a magyar földről.

Ez eszme csaknem elhatározássá vált lelkében és csak Kaunitzot várta, hogy ennek tanácsát ne mellőzze elhatározásában.

E pillanatban egy udvarnok gróf Czobor Józsefet jelentette be a királynőnek és az igenlő fejbiczczentésre, melyet mint beléphetési engedélyt adott, Czobor azonnal megjelent, mély tisztelettel hajolva meg a királynő előtt, ki csak most száritotta le elkeseredése könyüit.

- Mit hoz ön nekünk kedves gróf? kérdi a királynő leereszkedőleg, de a szokottnál hidegebb modorban - befejezte-e már jószágai megtekintését?

- Befejeztem felséges asszonyom és most egy hódolatteljes kérelemmel járulok felségedhez, melynek - megvallom - bizonyos önérdek is képezi alapját.

Mária Terézia helyet foglalt karszékében és némán intett Czobornak, hogy beszéljen.

- Felséges asszonyom - kezdi ez - a hat heti szabadságot melyet felséged nekem adni kegyes­kedett, mondhatni minden perczében a kitüzött czélra használtam fel és azon szomoru meg­győződésre jutottam, hogy mig azon birtokaim, melyek itt az ország határszélén vannak, s melyeket gyakrabban meglátogathattam, meglehetős rendben és jövedelmezőségben tartatnak fenn, addig a távolabbiak nagy mértékben el vannak hanyagolva. E körülmény arra az esz­mé­re vezetett, hogy ősi jószágaim fölszerelése és jövedelmezősége szempontjából, egy párt azon birtokból, melyek itt a határ szélén s részint Morvaországban feküsznek, eladóvá tegyek; miután azok amugy is nagy részben szerzeményiek és könnyebben elárusithatók. Értesültem felségednek ama kegyes elhatározásáról, hogy különben is szándéklatában van ezuttal az ország egy pár belsőbb pontját is boldogitani megjelenésével és miután arról is van némi sejtelem, hogy felséged családi szempontokból hajlandó lenne egy pár jövedelmezőbb birto­kot gyermekei számára megszerezni, alázatosan esedezném, kegyeskedjék az én holicsi és gödingi uradalmamat megtekinteni, melyek e czélra annyival inkább alkalmasaknak mutat­koznak, mivel nem esnek távol a birodalmi székvárostól.

A királynőnek kapóra jött az eszme; részint mivel amugy is távozni akart Pozsonyból, az országgyülés makacs föllépése miatt; részint pedig, mivel a császár leleplezései daczára is még mindig foglalkozott azon eszmével, hogy Erzsébet főherczegnő részére oly jövedelmet biztositson, mely által tervezett házassága akadályai elhárittatnának. Őmeglehetősen ismerte a korabeli férfiak hajlamait és szenvedélyeit, melyektől udvarának is kevés tagja volt ment; és akként gondolkozott, hogy Chablais herczegre nézve is az a kis titkos viszony, melyet fia föltárt előtte, csak muló szenvedély, melyet oly magas szövetségért, mely Erzsébet keze elnyerése által várt reá, könnyen háttérbe fog szoritani.

Mindez gyorsan futott át a királynő elméjén és hirtelen kiderült arczczal, szokott nyájassá­gával felelt a grófnak:

- Kedves grófom, ez ajánlat igen szép öntől; csak az a kérdés, meggondolt-e két körülményt, mely ajánlatával szemben akadályt képezhet? Egyik az, hogy mi vendégnek igen sokan vagyunk; az udvar teljes számban jött le Pozsonyba; és ha a kiséret felesleges részét itt hagy­nók is, ön magyar gazdai szivességének legalább is két-háromszáz embert kellene ellátnia?

- Felséges asszonyom, - felel a gróf - kegyeskedjék feltenni rólam, hogy mielőtt ajánlatomat tettem volna, e boldogitó látogatás körülményeit meggondoltam; és biztositani merem fölségedet, hogy a holicsi kastély oly terjedelmü, és akként van berendezve, hogy felséged magas udvarát és családját befogadhatja; s ha mindjárt oly kényelemmel nem is láthatja el, mint Laxenburg vagy Schönbrunn: a magas leereszkedés által boldogitott gazda mindent elkövetett és el fog követni arra nézve, hogy az udvar semmi lényegesebb igénye kielégitetlen ne maradjon.

- Ismerem az ön pazar nagylelküségét, kedves gróf és örömest elhiszem, hogy áldozat­készsége semmi kivánni valót nem hagy fenn e látogatás kedvező eredményére nézve.

- Ez kettős érdekemben áll, felséges asszonyom - mond szerényen Czobor.

- De még mindig fenmarad a második kérdés - veté ellen a királynő. - A mi házipénztárunk mostanság meglehetősen szerény összegekkel rendelkezik és ön Pozsonyba érve, bizonyosan hallhatta, sőt egy korábbi tapasztalásból is tudja, hogy honfitársai még az államkincstár rendbe­hozására sem igen hajlandók tetemesebb áldozatokat hozni: ily helyzetben nem tudom, miként lehetne megejteni az ön által tervezett jószágvásárlást?

- Oh, a mi ezt illeti, felséges asszonyom - mond Czobor elpirulva - én magányos ember vagyok és csak boldoggá tesz az a tudat, ha felségednek és családjának jószágommal vagy akár életemmel valami szolgálatjára lehetek. Őseim is fegyverrel és királyuk iránti hüséggel szerezték, a mijök volt; és azt sohasem tekinthették másként, mint azoknak eredeti tulajdonát, kik azokat hüségükért adományozták. A megvételi ár meghatározása és fizetési módozata felséged kegyelmétől függ; és én elég birtokkal rendelkezem arra nézve, hogy a kifizetéseket bármily kedvezőbb időre halasztva, nélkülözhessem.

- Nos - mond derülten a királynő, kit a gróf nyilatkozata kedvező hangulatba hozott - ezuttal csak gondoljunk a látogatásra. Még csak Kaunitz herczeget várom, és ha ő, mint én, helyes­nek tartja, hogy ez idő szerint Pozsonyt elhagyjuk: semmi sem fogja gátolni elutazásunkat.

- Engem pedig százszorosan boldoggá tesz felségednek e magas kegye - fejezi be a gróf, s mély tisztelettel csókolva meg a királynő oda nyujtott kezét, örömtől dobogó szivvel hagyta el a termet.

*

Hogy mekkora fényüzést fejtettek ki abban az időben azok a nagybirtokos urak, kiknek szerencséjök volt az uralkodó családot házuknál tisztelhetni, hagyományaink különösen Gödöllőről és Eszterházáról tartották fenn, melyeknek tulajdonosairól, herczeg Grassalko­vich­ról és herczeg Eszterházyról, mint szives házigazdákról, mesés dolgokat jegyez föl a krónika. Gödöllőt csak egy estély alkalmával 80,000 lámpafény világitotta meg; Eszterházán pedig minden akként volt berendezve, mint Bécsben, a császári udvarnál, még operai elő­adásokról is gondoskodva volt a már akkor hiressé lett Haydn József vezetése alatt; és pedig oly fénnyel kiállitott szinházban, mely a régi Burgszinház-féle épületet diszre jóval meg­haladta.

Ezektől a nagy nevü és nagy birtoku földesuraktól gróf Czobor József sem maradt hátra, sőt leleményesség tekintetében azokat, mondhatni, fölülmulta.

A szokatlanul jó rendbe hozott országutakon, mint valami tündéri álomkép vonult el a királynő és családjának aranytól és ezüsttől fénylő vonata; a községek bejáróinál müvészileg és izléssel alkotott diadalkapuk állottak, hol a mozsarak jelzésére különböző viseletü, de diszesen kiállitott lovas-banderiumok rohantak elő és lengő lobogóikkal, tollaikkal, bokrétáik- és szalagaikkal még elevenebbé tették az általuk vezetett beláthatlan kocsisort, mely mellett a magyar gárda egy része párduczkaczagánnyal és kócsagforgósan teljesitette a felvigyázói szolgálatot.

Minden diadaliv alatt összegyültek a megyei tisztviselők s a közeli vidék földesurai, hogy hódolatukat bemutassák szeretett királynőjüknek; a falvak harangjai zugtak a női apostoli királynak, és az egyház férfiai áldásukat hintették a királyi családra, melynek utjára egész falu hosszán virágot szórtak a fehér köntösü leánykák; mig a földmivesek tömege, legtöbb helyen, letérdepelt az ut porába és áldásával vagy magasra tartott fövegével fejezte ki áradozó érzelmeit.

Utközben részint a gróf, részint más földesurak kastélyaiban bőven volt gondoskodva frissi­tőkről és a királyi családot mindenütt akkora szeretet és előzékenység vette körül, hogy a királynő egy izben fölkiáltott:

- Mégis csodálatos nép ez a magyar! Bár merre menjek, a legnagyobb hódolat fogad, szivből ragaszkodásuknak nem tudják eléggé jelét adni; a főurak pazarabb asztalokat teritenek számunkra, mint a minőkre mi képesek lennénk; és mégis, ott Pozsonyban, hol az ország képviselete van jelen, egy haszontalan könyv kiadása miatt szóba se akarnak állni velünk; és saját országuk szükségeire is alig hajlandók valami áldozatot tenni.

- Felséges asszonyom - jegyzé meg Czobor, ki örömmel hallá a királynő elismerő nyilat­kozatát - ez már természetében fekszik a magyarnak. Képes bármely áldozatra, ha a kulcsot szivéhez eltaláltuk; de ha rosz helyt kopogtatunk, minden ajtó és ablak zárva marad.

Körülbelül ezt fejezte ki a költő nehány évtizeddel később, midőn igy énekelt:

«Természete a magyarnak,

Hogy a jussát nem hagyja;

De ha szépen kérik tőle,

Az ingét is od’adja».

A legnagyobb meglepetés a királyi családot Holicson, a gróf uradalmának központján érte, hova a vonat már késő este érkezett be.

Itt már perczekkel a megérkezés előtt, a hegyek minden orma kigyult az örömtüzektől, az egymást keresztező rajgók fényétől és müvészien rendezett tüzijátéktól, melyek legtöbbje a királynő nevének kezdőbetüit, majd Józsefét és Erzsébetét tünteték elő.

Minél közelebb értek, annál sürübb volt a mozsarak durrogása és a szakadatlan éljenzés, vagy inkább vivátozás, melyet részben az itt-ott előbukkanó lovas-bandériumok, részben pedig a hófehérbe öltözött föld népe hallatott a kocsik megjelenése alkalmával.

Még fokozódott a meglepetés, midőn a hosszu kocsisor megérkezett az urasági kastély elé, mely semmivel sem volt kisebb terjedelmü a schönbrunninál; s azzal körülbelül egy korban is épülve szélesen elterülő barock stiljében nagy családi hasonlatosságot tüntetett fel.

A gróf édes atyja e kedvencz nyaralója felépitése alkalmával, már valószinüleg szem előtt tar­totta a schönbrunni kastély tervét, mely szintén XIV. Lajos pazar épitkezésének volt után­zata.

A megérkezés pillanatában, a tetőzeten nagyszerü tüzjáték gyult fel; a diszes gloriette felett pedig Mária Terézia arczképe és neve tünt ki ezer meg ezer lámpából áttetsző világitással alkotva.

- Ez valóságos Schönbrunn! - kiált fel a királynő, midőn Czobor hintójából lesegité és ugyan­ily örvendező kiáltásokkal szállottak ki a főherczegek és főherczegnők is, kik annyira otthon találták magokat, hogy még lakosztályaik is a schönbrunnihoz hasonlóan voltak elhelyezve és butoraik ugyanoly szinüek és elrendezésüek, mint ott, megszokott nyári mulató helyükön.

- Ez tündéri dolog, kedves gróf! - mond a királynő, midőn a széles lépcsőzeten fia József karjára támaszkodva, a kastély közepén berendezett termeibe ért - csakhogy - teszi ujjával fenyegetve hozzá - az ily vendéglátó kiadások mellett, nehezen fogja ön elhanyagolt többi birtokait rendezhetni! Hiszen itt minden olyan, mintha ön az egész Schönbrunnt felcsoma­goltatta és Holicsra helyeztette volna át.

- Hálás örömmel veszem, felséges asszonyom, ha felséged magát itt otthon fogja érezni; ez volt minden törekvésem és örvendek, ha felséged magas izlését megközelithettem.

- Csakhogy barátom, - mond a császár - ne hogy ugy járjon ön, mint XIV. Lajosról mondják, hogy Versailles felépitése után jónak látta a számadásokat elégetni.

- Én számadásaimat - felel udvariasan a gróf - felségtek kegyes szivébe irom és boldog leszek, ha azok abból nem egyhamar fognak letörlődni.

*

- Ma - mondja Czobor másnap reggel - Erzsébet főherczegnő nyáját fogjuk megtekinteni, ha felségednek és fenségteknek nincsen ellenére.

- Ön már egészen elkényeztetett bennünket - mond a királynő - és tudjuk, hogy mindig csak kellemessel lep meg. Azért csak vezessen; az idő kellemes és mi követni fogjuk önt.

E párbeszéd után Czobor a menet élére lovagolt és ezuttal a vidám családi menetet a vadas kertek felé vezette.

Midőn a sürü, de eleven alacsony keritéshez oda értek, hol a királynő kocsija és az egész társaság megállott, Mária Terézia észrevette, hogy a kerités kapujánál udvari vadászok vannak felállitva, azért némi idegenkedéssel kérdi Czobortól:

- Reméljük nem valami hajtó vadászatot akar ön nekünk bemutatni, mert - folytatja a mellette ponnyján ülő főherczegnőre tekintve - az én kedves Erzsébetemnél ez szomoru emlékeket költhetne fel.

- Oh, kedves mama! - mondja elpirulva a főherczegnő - az nekem nem olyan szomoru emlék, mint gondolja; akként emlékezem arra vissza, mint a vitéz első csatájára, melyből szerencsé­sen megmenekült.

- Legyen nyugodt felséged - mond mosolyogva Czobor - azok a rettenetes vadállatok, melyek nemsokára meg fognak előttünk jelenni, nehezen fognak valami nagy ijedelmet előidézni.

Ezzel sipjába fujt, melyet a vadászok többszörös jeladása követett, és ime a fiatal erdő tisztá­sán, vezetve egy hatalmas himtől, melynek élesen hangzó csengetyü volt a nyakára akasztva: nagyszerü őzcsoport törtetett elő és jött egészen az alacsony keritésig; szelid, mondhatni kérő tekintetet függesztve az előtte levő uri társaságra.

A főherczegnők ajkairól az örvendetes meglepetés fölkiáltása hangzott fel. A legtöbben leszökdöstek lovaikról; legelőször Erzsébet főherczegnő, ki azonnal a keritéshez sietett.

- Ime, a fenséged kis nyája, melylyel szabadon rendelkezhetik! - mondja Czobor és arczán látszott az öröm, midőn észrevette, hogy a főherczegnő izlését a legnagyobb mértékben eltalálta.

- Ah, ez igen kedves ajándék - mondja a főherczegnő, csakhogy - teszi szomoruan hozzá - e nyájat nehéz lenne Bécsbe szállitani; még csak az sincs módunkban, hogy e gyönyörü bohó állatocskákat valamivel megkináljuk.

- Dehogy nem, fenség - mond Czobor - csak válaszszon ki egyet közülök, melyet legjobban szeret és én gondoskodni fogok elszállittatásáról. - Igen kellemes állatkák ezek és a kiválasz­tott mint hü eb, mindenhová kisérni fogja fenségedet.

- Valóban? - kérdi örömmel a főherczegnő - az lesz az én legkedvesebb jószágom.

Czobor egy intésére az egyik vadász egész kosár fekete kenyeret hozott elő és a főherczegnők vetélkedve nyujtottak tápot a gyönyörü kis állatseregnek, mely egymást bohókásan lökdösve, igyekezett a nyujtott eledelt elragadni; szép értelmes szemeiket hálásan emelgetve fel az adakozó királyi hölgyecskékre.

Erzsébet főherczegnő csakugyan kiválasztotta a fiatal állatok legszebbikét, mely annyira jámbor volt, hogy miután az étkezést megelégelte, önkényt nyujtotta fejecskéjét, hogy a szép kezek megsimogassák.

A jágerek szintén megkapták tiszteletdijukat és az egész család vidáman és megelégedetten fordult vissza a kastély felé, hol a család ősi szokása szerint, mindig maga a királynő volt a megvendégelő fél, habár annak gazdag anyagát természetesen a holicsi uradalom szolgáltatta.

Vihar.

Mária Terézia ezt már annyira megszokta, hogy rendesen maga szólitotta fel a grófot más­napra, határozott tervének előadására.

- Nos, kedves grófom - mond egy szép juliusi napon, midőn az udvari ebéd épen vége felé járt - minő tervet készitett a holnapi napra számunkra?

- Felséges asszonyom - felelt készségesen a gróf - az idő oly szép és annyira állandónak mutatkozik, hogy holnapra kirándulást rendeztem a Javorzinára, hol az uradalomhoz tartozó juhászatot is megtekinthetjük. Az ut oda nem lesz nagyon fáradságos; egész a havas aljáig kocsin mehet fel a társaság, hol azután jámbor havasi lovacskák várnak, melyeken könnyen és biztosan fel lehet jutni a fenyveseken át egész a juhásztanyákig, hol a társaságot villás reggeli várja. Innen azok, kiknek kedvök van a gyalogösvényen egész a Javorzina kopasz bérczére fölmenni, egy pár óra alatt könnyen eljuthatnak annak ormára, honnan felséges kilátás nyilik egész le Pozsonyig és Bécsig, valamint Morvaország nagy részére is.

- Pompás! - kiáltott fel Mária Antoinette főherczegnő, ki mint legkisebbik gyermeke a király­nénak ez időben 10-12 éves lehetett - én még ugy sem voltam soha havason!

- A gróf terve összevág az enyémmel - mond a királynő, - mert holnapra épen Kaunitzot várom és jól tudom, - teszi utána mosolyogva - hogy ön engem amugy is kihagyott hegymá­szási tervéből, melyre ugysem vagyok már alkalmas.

- Arra valóban nem is gondoltam és fölségedet legfeljebb a pompás erdőkig reméltem meg­nyerhetni; - felel mosolyogva Czobor - mert ez ősrengeteg szintén érdemes a megtekintésre.

Mária Terézia előbb tett megjegyzésével testes voltára utalt, mi ez időben valóban nem tette őt alkalmassá még hosszasabb gyalogsétára sem.

- Köszönöm, de ezuttal az erdőt is elengedem - mondja azért a királynő; - miután látom, hogy a társaságnak nagy kedve van, a tervet nem akarom megzavarni. Azonban maga kedves Antoinette - teszi azután tréfásan hozzá - ezuttal is nehezen fog havast látni, mert legjobb lesz, ha velünk otthon marad.

A szép kis főherczegnő e szavakra nagyon elkomorodott és picziny ajkai mozgása, valamint a szemeibe gyült könyük közeli sirást jeleztek.

- Szabadjon magamat közbevetnem felséges asszonyom - mond Czobor - a főherczegnő javára. Az ut a tanyákig semmi veszélylyel nem jár és onnan a havast csakugyan megláthatja, habár annak tetejéről ezuttal nem is tekint szét.

- Hát legyen! - mond a királynő - nem bánom, de az én Tónikámat mind önök, mind udvarmesternőjének nagyon lelkére kötöm. És ti mindnyájan el akartok menni a kirándulásra? - kérdi a főherczegnőkhöz fordulva.

- Felséges mamánk engedelmével - mond Erzsébet főherczegnő, ki nővérei szemeiből a hajlamot kiolvasta - mind elmegyünk.

- Kivéve engemet, - mond Krisztina főherczegnő, a királynő legidősebb leánya - én mamám­nál maradok, mert - teszi hozzá mosolyogva - várok valakit holnapra.

- Jó, jó, - mond mosolyogva Mária Terézia - ez azt jelenti, hogy Kaunitzczal Albert is meg­érkezik.

A terv e szerint minden további módositás nélkül el lőn fogadva; Czobor megtette intézke­déseit a kora reggeli indulásra; és másnap reggel előállottak az udvari hintók, a főherczegek paripái és az egész társaság megindult a Javorsina felé.

Pompás nyári reggel volt, egy könnyü felhő sem lebegett a derült égen és a nem sokára elért hegyvidék pompás fenyveseinek illata és üde levegője felvillanyozta az egész társaságot.

Elől a főherczegek lovagoltak; utánok a leeresztett fedelü nyilt kocsik a család női tagjaival, az illetők udvarmesternőikkel és a legnélkülözhetetlenebb szolgaszemélyzettel. A magyar testőrség közül is engedélyt nyertek nehányan, hogy a kirándulásban részt vehessenek és ezek közül a három jó barát, a Bessenyei-féle triumviratus, szintén felhasználta az alkalmat a rég nem élvezett havasi levegő fölkeresésére és az általok nem ismert havas megtekintésére. Ezek, számra hatan, az udvari kocsik kiséretéhez szegődtek, közönséges hétköznapi öltöze­tekben s magukat a gróf szivességéből vadász fegyverekkel is ellátva.

- A gróf egy kissé sokat mer, - mond Báróczy, ki ismerős volt a magyar felvidékkel - hogy ily nagy női személyzettel havasi kirándulást rendez. Mert igaz ugyan, hogy e pillanatban még egy felhő sincs az égen, de a magyar kárpátok oly szeszélyesek, mint valami vén udvari hölgy; és ha esetleg jókora vihar találna támadni, nem tudom, mikép helyezné el ezt az előkelő női társaságot.

- No bizony - mond Bessenyei - hadd szokják meg ők is legalább az idő viszontagságait eltürni; mert nincs oly hatalom és rang, mely a sors változatosságának alá ne lenne vetve. Különben is a királyi család egyáltalában nincsen elkényeztetve.

- Azért mégis komikus jelenet lenne egy kissé - mond Barcsay - ha a szép herczegnők és sokkal kényelmesebb udvarmesternőik esetleg csurig átázva, érkeznének vissza Holicsra.

*

Midőn a meredekebb hegyek közé befordulva, kellemesen csevegő és kristálytisztán átlátszó patak mentén, mint látszék, frissen kövezett uton a fenyves erdők aljához értek, egyszerre pár hold területü tisztás tünt fel előttük, havasi virágoktól tarkázott gyönyörü rétség, melynek emelkedett háttereit összerótt és szarvasagancsokkal gazdagon ékesitett széles tornáczu vadászlak foglalta el, mely csinos svájczi styljével és az előtte kiporondozott udvarral mintegy központját képezte a kellemes völgyi öblözetnek.

E hely volt az, hol a kocsikról le kellett szállani; de a vadászlak előtti karfákhoz kötött hegyilovak és a nyüzsgő cselédség mutatták, hogy a további utazásról is idejében és bőven van gondoskodva.

A hintók előjártak; a főherczegnőket és udvarhölgyeiket, - kit-kit a védelmére szánt lovag - leemelték a kocsiból, s miután a hintók a közellevő tágas félszerek felé elvonultak, a most már gyalog maradt társaság érdekes és vidám csoportozatot képezett a vadászlak előtt.

Pár pillanatig mindnyájan az ismeretlen vidék nézésébe merültek, mely a szeszélyesen föl­emelkedő bérczekkel és azoknak titokteljes völgyeivel mintegy továbbkutatásra ösztönözte a szemlélőt.

- Ha fenségtek parancsolják - mond Czobor a királyi család tagjaihoz fordulva - felmehetünk a vadászlakba, hol a nők elkészithetik toilettejüket a lovagláshoz; a tornáczon frissitőket is vehetünk magunkhoz; mert idő van elég, dicséretökre legyen mondva fenségteknek - mondja, a főherczegnők felé fordulva - mivel oly korán fel tudtak kelni és katonai pontossággal meg­jelenni.

E felhivásra a társaság a tornácz lépcsője felé fordult, hol csak most vettek észre a legutolsó lépcsőn egy csodás és visszatetsző alakot.

Egy vén czigánynő volt az, kuszált hófehér hajjal és fényes sötét arczbőrrel, kinek korát még fogai után sem lett volna könnyü meghatározni, mivel ilyen harapós eszközökkel többé nem rendelkezett. Ott gubbasztott, avult veres kendőjébe burkolózva, beesett és mégis átható szemeivel, nagy horgas orrával, minden szemlélőnek a baglyot juttatván eszébe, melyhez annyival jobban hasonlitott, mivel középen lehuzott kendője alól két oldalról egy-egy fehér hajtincs nyult ég felé; ép ugy, mint valami óriás bagoly fülpemetéi. Midőn a társaság feléje fordult, száraz fekete kezeit részint kérőleg, részint áldólag terjesztette feléjök.

- Milyen csodálatos alak, - mond Erzsébet főherczegnő, ki a vén czigánynőt először pillantotta meg - ilyen alakot csak mesés könyvekben láttam lefestve.

- Öreg czigányasszony - magyarázta Czobor - minő sok barangol szerte az országban és kenye­rét kártyavetéssel vagy tenyérből jóslással keresve, csalja a tudatlan köznépet. Takarod­jál innen, vén Sybilla! - kiált azután a czigánynőre - hordd el magad, semmi szükség nincs itt reád.

- Takarodjál, mindig csak takarodjál, - kiált szemrehányólag a vén asszony, miközben nehéz­kesen emelkedett föl helyéről - mindig ezt mondják a szegény Márthának, kinek száz év nyom­ja vállát, de azt nem kérdik, miből él meg, stalán, ha meghalt, még a földben sem hagyják megpihenni!

Czobor egy aranyat dobott oda a banyának, azután elutasitólag mondá:

- Itt van, és most eredj; ebből megélhetsz egy egész hónapig!

A banya vigyorgó arczczal tekintett reá.

- Hej, pedig beh sok szépet tudnék a nagyságos ifju urnak és ezeknek a szép nagyságos kis­asszonyoknak jövendölni! - mondja a czigányok szokott selypitő hangján. - Sokat láttam én már és még többet látok; száz esztendőt hátra, másik százat előre.

- Mit beszél? - kérdi érdeklődve a főherczegnő.

- Jóslási tudományára hivatkozik - mondja megvetőleg Czobor.

- Ah! ez nagyon érdekes - mondja a főherczegnő - ne üzze el, kérem; én nagyon szeretném tudni, hogyan jósol.

Czobor intett a czigánynőnek, hogy maradjon; de most közbeszólott Lerchenfeld grófné, az udvarhölgyek egyike, figyelmeztetve a főherczegnőt, hogy ily alsórendü néppel nem ajánlatos érintkezésbe bocsátkozni.

A főherczegnők azonban mind a czigánynő körül gyültek, még a szelid Mária Anna is, ki nagy hajlammal birt a titokszerüségek iránt.

- Miként szokták ezek jóslásukat gyakorolni? - kérdé az utóbbi főherczegnő nagy érdeklő­déssel.

- Leginkább a tenyér vonásaiból szokták kiolvasni hazugságaikat - magyarázta Czobor.

- Szeretném látni, miként történik ez - mondá Mária Anna, e szerencsétlen főherczegnő, ki pupos létére, egyetlen volt a család tagjai között, ki testi épséggel nem dicsekedheték.

- Parancsoljon velem, fenség - mondja a háttérből előlépő Bessenyei - én amugy sem félek a jóslatoktól. - És hatalmas jobbját oda tartotta a czigánynő elé.

A jósnő Bessenyei tenyere fölé hajolt és rövid vizsgálat után mondá:

- Hiába dicsekedtél oly fennen, szép urfi, mert bár testre erős vagy, akár egy óriás: de rossz fát tettél a tüzre és lelkedet nyomja valami.

- Ez nem jóslat, te vén bolond - mond elsötétült arczczal Bessenyei - ne a multról beszélj, hanem a jövendőről.

- Ahhoz van kötve a jövendőd is, a mi elmult - mond komolyan a czigánynő - a ki egyszer csalt, maga örökre fog csalódni.

A főherczegnők megmagyaráztatták a czigánynő szavait.

- És van valami igaz abban, a mit mond? - kérdi Erzsébet főherczegnő.

- Ugy látszik, hogy van valami - mond Czobor - mert a mi magyar Achillesünk lehangoltan vonult vissza.

- No, most nekem jósolj - szólt közelebb lépve Barcsay - de igaz legyen ám, a mit mondasz, különben nem kapsz érte egy árva fillért sem.

- Szép asszony feleséget kapsz - mondja a czigánynő éles hangon - csakhogy nagy lesz az ára, a lelked felét adod érte cserébe.

- No, az még csak megjárja - mond a szép testőr - csakhogy a másik fele megmaradjon! - És egy kis ezüstpénzt dobott oda a czigánynőnek.

A főherczegnők érdekeltsége mind nagyobb lett; ugy, hogy Czobor Báróczyt is oda lóditotta a czigánynő elé.

- Jaj, édes urfi - mondja ez, a megtett szemle után - reád már régen várnak, messze, messze innen, és hogy ha fogadásodat be nem váltod, halálát okozod annak, a kit egykor szerettél.

Báróczy a czigánynőre nézett s azután meglepetve kiáltott fel:

- A manó vigyen el, vén banya, ugy látszik, hogy ha a jövendőt nem is, de a multat csakugyan ki tudod az ember tenyeréből olvasni.

- No hát akkor én se maradjak el - mond Czobor, ki mindannyiszor hüségesen tolmácsolta a czigánynő és a jóslatot nyertek szavait - ki tudja, hátha a jó isten csakugyan ráirta minden ember sorsát a bőrére, mint könnyen el nem szakitható oklevélre?

Az elmés megjegyzést általános derültség követte és nagy volt az érdekeltség, midőn Czobor a banya elé tartotta a jobbját.

- Olyan szekér után szaladsz, szép ifju ur, a melyik fel nem veszen - mondja a vén jósnő - s mig amaz elszalad, te, fényes ur létedre, majd ott maradsz az ut porában.

- Az meglehet! - mond Czobor elsötétült arczczal és egy második aranyat dobott oda a czigány­nőnek.

De arra ezuttal nem volt hajlandó, hogy a jóslatot a főherczegnők előtt tolmácsolja. Ezek azonban aligha nem sejtették a jóslat tartalmát, mert most már az érdekeltség annyira fokozó­dott, hogy az udvarhölgyek helytelenitése daczára először is a szerencsétlen Mária Anna főherczegnő tartotta oda tenyerét, kinek példáját azután a többi főherczegnő is sorba követte.

- Koronát látok fejeden, - mond a czigánynő a pupos főherczegnőnek - de fekete fátyol van reá vetve. Szivedben keresd azt a boldogságot, a mit a világban hiába kerestél.

A főherczegnő a tolmácsolás után megdöbbenve lépett hátra; szemeibe könyek gyültek és fátyolozott hangon mondá:

- Higyjétek el, hogy ez a vén asszony képes leolvasni a természet titkait, melyek közönséges szemek előtt rejtve vannak. (Anyja már korábban a prágai főrangu zárda fejedelemnőjének szánta.)

Most a kellemes Amália főherczegnő tartotta a jósnő elé kitárt jobb kezét.

- Örvendj, örvendezzél, drága kisasszony; mert fejeden korona lesz és szivedre boldogság vár.

- Ez megérdemli a fizetést, - mond a főherczegnő és erszényét kivéve, ajándékot nyujtott a jósnőnek.

Most Erzsébet főherczegnő következett.

- Távol keresed azt, a mi közel van hozzád, - hangzék a jóslat - ma utoljára fogsz lenni annak karjai között, a kit legjobban szeretsz.

A legszebbik főherczegnő elborulva lépett vissza és a tisztelet bizonyos nemével tekintett a 100 éves asszonyra, kitől a szomoru jóslatot nyeré.

E kedvetlen hatást elüzte a Karolina főherczegnőnek adott jóslat, kinek keze fölött örvendezve csapta össze a vén czigánynő kezeit, miközben kellemetlen hangon rikácsolá:

- Fejeden fényes koronát látok; első fogsz lenni egész országodban, kitől királyok fognak szár­mazni!...

Még csak a kis Antoinette herczegnő volt hátra, ki udvarmesternője kezéből daczosan rántotta ki jobbját és tartotta oda a vén banya elé.

A vén czigánynő hosszasan nézte a szép kezecskét; azután arczvonásai egyszerre az ijedelem kifejezését öltötték fel és a helyett, hogy jóslatát kimondaná, tőle alig várható gyorsasággal kezdett szaladni egy gyalog ösvényen az erdő felé.

A meglepett társaság nem tudta mire vélni a czigánynő különös viseletét; de az óriás Bessenyei feltalálta magát, gyorsan utána szaladt a czigánynőnek és azt az erdő szélén elfogta.

- Megállj, átkozott banya! - kiált reá - mit loptál, hogy oly gazdag ajándékok után menekülni akarsz?

- Hallgass! - riadt reá a banya, száraz kezével fenyegetve - és bocsáss engem utamra!

- Dehogy bocsátlak! Mig el nem mondod, mit láttál a kis főherczegnő kezén, innen egy tapodtat sem eresztelek.

- Elmondom neked, ha nem adod tovább és azonnal elbocsátasz.

- Jól van hát, mondd el és mehetsz isten hirével.

- Annak a szép kisasszonynak a kacsóján - suttogja félénken a czigánynő - a középvonások egy hóhérkardot képeznek, és a kinek én ilyet láttam a tenyerén, azok utolsóig bárd alatt vesztették el fejöket!

- Eredj pokolba, te utálatos banya! - mondja Bessenyei, egyet lóditva a vén czigánynőn; de azután lehangoltan tért vissza a társasághoz, hol semmi felvilágositást nem adott a hallottak­ról; de egész nap hosszán nem látta senki a máskor vidám embert mosolyogni.

*

Okosabb dolog lett volna, hogy a mint Czobor akarta, a jósnőt eltávolitsák az utból; mert annak jóslatai nem kis mértékben zaklatták fel a kedélyeket, utógondolatait azonban mindenki magába zárta. A hölgyek átöltözködése a hegyi lovagláshoz csakhamar megtörtént és nem­sokára vidám zaj verte fel a rengeteget; az előljáró vadászok kürtjei megszóliták a völgyek viszhangját, melyre a magasból a juhászok kéregkürtjének mélabus hangja felelt.

A kis ponnyszerü havasi lovacskák pompásan beváltak mind a hölgyek, mind az urak alá és az okos állatok oly kifogástalanul teljesitették kötelességüket, hogy vezetésre nem is volt szükségük; biztosan rakták lábaikat az időközben ledőlt faágak közé és valóságos szakérte­lem­mel haladtak el a csuszamlós utakon, veszélyes mélységek közelében.

A Kárpátok növényvilága különösen az erdőségek tekintetében csaknem az egész vonalon egyenlő, valamint a geologiai képződés is, mely azoknak talaját képezi, koczkákká idomuló homokkő az alsóbb hegyeken és az ősgránit változatai a felsőbbeken, melyeket itt-ott ütnek át vulkanikus erők ujabb képződményei. Lenn a hegyek alján lombos csererdők, melyek lassanként vidám hangulatu bükkösökbe mennek át; ezt követi fölebb a fenyőerdők sötét góthikája, mely után kövér legelők, majd puja-fenyők sötét koszoruja, az áfonyák és lychenek elevenzöld és szürke bozótjai köritik a kiemelkedő bérczek kopasz ormait.

Alig egy jó óra volt szükséges arra, hogy a főrangu társaság a fenyves meredek pályáján áttörjön, mi meg is történt minden baj nélkül, vidám tréfák és nevetkezések közben; melyekre legnagyobb anyagot az éltesebb udvarhölgyek félénk sikoltozása adott, kik jobban remegtek itt, mint az udvari szalonok sokkal sikamlósabb és sokszor nagyobb veszélyeket rejtő talaján.

Elvégre azonban kiértek a fenyvesből, és előttük bübájos látvány terült el a gazdag havasi füvel boritott s mintegy pihenésre hivó völgyben, melynek virágokkal gazdagon tarkázott szőnyegzetén százai legeltek a nehéz magyar gyapjas juhoknak és játszva ugrándozó bárány­káknak.

Az első fogadtatás ugyan nem volt nagyon barátságos, mert egy, 30-40 óriási fehér juhász­kutyából álló falka egyenesen neki rohant a fényes társaságnak; mire egy pár idősebb udvar­hölgy szagos üvegcséit kezébe keresgette, nehogy elájuljon és leessék lováról. De Czobor már ismerte az ebek természetét, melyek a juhkarámokat medvék és egyéb dulvadak ellen védik; megállitá a társaságot; mire az ebek rohama is megszünt és csak csaholásban nyilvánult idegenkedésök, melyet a juhászok éles visszahivó füttye csakhamar megszüntetett.

Csak ezután következett az igazi fogadás, melynek ünnepélyét 20-30 juhászlegény nyitotta meg, hófehér ruházata fölött vállra vetett bundájával, havasi virágokkal felbokrétázott kalapjával, kik félkört képezve a társaság előtt kéregkürtjeikkel valóságos hangversenyt rögtö­nöztek a magas vendégek mulattatására.

Midőn ennek vége volt, a félkör ketté vált és utat nyitott a vendégeknek, kik elé most fel­bokrétázott és koszoruzott juhásznők és lányok csoportja járult, élénk szinü ünnepi öltöze­tekben, kik szemérmes arczczal és mély hódolattal nyujtották át gyönyörü havasi bokrétáikat, melyeknek főalkatrészét az ezüstszinü gyopár, az aranyló havasi rózsa és a kőtörők kellemes harangocskái képezték, izletesen köritve az áfonya sötét, örökzöld levelei által.

- Milyen gyönyörü itt minden! - mond Erzsébet főherczegnő a mellette léptető Czoborhoz - egész tündérvilág nyilik itt föl előttünk és mint e férfiak és nők vidám, egészséges arczáról látszik, a szép, szabad természetnek a szivben is hasonló kép felel meg.

- Magam is azt hiszem, fenség - felelt Czobor- a nép igényei csekélyek és könnyen ki is vannak elégitve; itt a felséges légben, egészséges étkezés és örökfriss források között, szabad akaratukat követhetik, melynek elérésében nem gátolja őket a müvelt társadalom ezerféle akadálya.

- No, lássa ön, - mond a főherczegnő - én ez egyszerü emberekkel szivesen cserélnék, ha az tőlem függne és a szabad természet e gyönyörü magaslatáról megvetéssel tudnék letekinteni az alant nyüzsgő világ vágyaira és csalódásaira.

E párbeszéd közben az egész társaság megérkezett a juhkarámokhoz, melyek előtt óriási üstök­ben és a már visszatért juhásznők felügyelete alatt főtt a friss juhtej; a karámok felett pedig erős fenyőoszlopokon hosszu leveles csarnok emelkedett, fedve és befonva friss bükk­galyakkal; mig a tetőzetet és oszlopokat havasi virágokból font pompás füzérek ékesitették.

A nagyszerü lombcsarnok közelében hatalmas laczikonyhákon vidám tüzek lobogtak; s itt az egyetlen alkalomra a gróf teljesen visszafoglalta házi-uri jogait; mert a konyhák és asztalok körül az ő, előre küldött cselédei forogtak.

Csakhamar vidám lakománál ült az egész társaság és a reggeli utazás miatt sokkal jobb étvágygyal fogyasztotta az izletes étkeket, melyek közül még a juhászok által odahozott kellemes zsendice (juhtej) az édes sajt és turó sem hiányzottak. A pompás borok mellett, még nagyobb kelete volt a havasi forrás felséges vizének, melyet uj fakupákban élvezett az egész társaság.

A villásreggeli után valóságos haditanács ült össze, mely a gyalog megteendő bérczmeg­mászás módozatairól tanácskozott. Az ut sem tulságosan fáradságos, sem hosszu nem volt; a vezetők biztosak; ennek daczára a magokban nem bizó udvarhölgyek a tanyán óhajtottak maradni; mig a vállalkozó ifju hölgysereg számára szeges botok és czipők állottak rendel­kezésre. Ezenkivül nagyobb óvatosság tekintetéből, minden udvarhölgy mellé egy uri lovag és egy ügyes vadász volt rendelve.

A gróf kiszámitása szerint délutáni két órára már fel kellett érni a hegytetőre és igy ötre könnyen visszatérhettek a vadászlakhoz, honnan rövid étkezés után még idejében juthattak vissza Holicsra.

Mondanunk sem kell, hogy a gróf, szive hódolatának bálványát, Erzsébet főherczegnőt válasz­totta védenczéül; mig a többi hölgyek a főherczegek és testőrök vezetése mellett indul­tak meg.

Nemsokára megelevenült a hegyoromra felvezető meredek ösvény, a vidáman feltörő társa­ság­tól és a főherczegnők, kik ritkán élvezhettek hasonló szabadságot, telhetetlenek voltak a szép havasi virágok és áfonya fehér-vörös bogyóinak leszedésében; kivált a kis Antoinette főherczegnő parancsára a hatalmas Bessenyei annyit szedett össze, hogy a vidám gyermek­leányka alig tudta tovább szállitani.

Midőn a lichenek puha szőnyegén minden nagyobb baj nélkül a hegy ormára értek: kettős meglepetés várt a vidám társaságra; egyik, hogy a késő juliusi nap daczára, az orom egy pár mély völgyületében jéggé fagyott hószalagokra találtak; a másik pedig egy oly látvány volt, melyet kivált a társaság női tagjai még sohasem élveztek, s mely az addig vidáman csevegő társaság nyelvét rögtön leköté.

A hegyorom fésüje mögött, nem nagy távolságra, egész falkányi zergecsoport legelészett, gondtalanul rágcsálva a pompás havasi növényzeten; és hátrahajló kis szarvacskáikkal, gyönyörü idomukkal és vékony lábaikkal oly kedves képet mutattak a társaságnak, mely sokáig nem mosódott ki emlékezetükből.

Czobor intésére az egész társaság rögtön megállott és igyekezett magát hangtalanná tenni, hogy annál tovább gyönyörködjék a szép látványban; de az egyik udvarhölgy tüsszentésére, ki megszokott burnótját itt sem tudta nélkülözni, az óvatos állatok kiállitott őre, egy pompás himzerge, neszét vette a társaságnak és ennek megadott sivitó vészjelére egy pillanat alatt ugy eltünt az egész csoport, mintha csak nyáréji álomjelenet lett volna.

Nem is kellett több a szegény Stieglitz bárónőnek, hogy a főherczegnők, tüsszentéseért egész óra hosszat boszantsák; mig nem utoljára ünnepélyes fogadást volt kénytelen tenni, hogy hasonló kirándulások alkalmával máskor otthon fogja hagyni burnótszelenczéjét.

Most a látcsövek kerültek elő és az ormon álló társaság nem tudott betelni a látvány élvezetével; találgatta a távolban fölfedezett városok és falvak neveit; különösen nagy volt a kis főherczegnők meglepetése, midőn a láthatáron a pozsonyi várat, sőt a jól ismert Szent-István tornyot is fölfedezték.

Czobor gróf világért sem akarta volna zavarni a társaság kellemes mulatságát; de egyszerre a nyugati láthatáron sötét felhő ütötte föl fejét, mint valami fenyegető szörnyeteg, mely fölebb-fölebb emelkedik szélein megaranyozva és itt-ott áttörve a nap sugaraitól, melyek annyival vészterhesebbnek tüntetik fel haragos-vörössé váló sötét alakját.

A gróf jól ismerte a havasi világ változó természetét, és egy könnyü széllebbenés, mely a felhő irányából jött, elárulta, hogy a felleg valószinüleg épen a Kárpátok ormainak fog tartani. Ez azonnal fölgerjeszté aggodalmát.

- Fenséges hölgyeim és uraim - mondja azért - igen sajnálom, hogy meg kell zavarnom kedv­töltésüket; de ideje lesz a lefelé indulásnak, ha azt akarjuk, hogy az eső utközben meg ne lepjen és a hölgyek átázva ne érkezzenek vissza a kocsikhoz.

A főherczegnők sehogysem akarták elhinni, hogy a derült nap egyszerre ily veszélynek legyen kitéve; sőt a főherczegek sem voltak e tekintetben kellőleg tájékozva.

- Lehetetlen az, kedves gróf! - mondja Erzsébet főherczegnő - hiszen az egész láthatár tiszta még és az a távoli felleg legfölebb éjszakára, vagy holnapra juthat el ide.

- A nagy természet - felel a gróf - körülbelül oly szabályokat követ, mint az emberi sors. Gyakran megtörténik, fenség, hogy felhőtlen égből is egyszerre lecsap a villám és legszebb reményeink vetését, virágait a jövő pillanatban már letarolva látjuk. Azért jó lesz az óvatos­ság; és én azt tanácslom, rögtön induljunk vissza.

A társaság csakugyan visszaindult, de mire a juhásztanyákhoz értek, már a nyugoti fél éggömb egészen be volt borulva és egyre erősebben hangzott a mennydörgés.

Gyorsan szedték össze magukat ugy a bérczi kirándulók, mint a tanyán hátramaradt udvar­hölgyek, de mire a fenyvest elérték, már villámok czikkáztak a bércz fölött és az eső nagy cseppekben kezdett esni.

Alig haladtak nehány perczig a fenyves sürüjében, midőn az eső egyszerre valódi záporrá alakult át; és az ösvény annyira megsikosodott, hogy a havasi lovakon maradás többé nem mutatkozott biztosnak; azért Czobor tanácsára mindannyian leszállottak s a kis hegyi lovakat hátrahagyták a vezetők felügyelete alatt.

A főherczegnők, bár efféléhez természetesen nem igen voltak szokva; elég bátran és elszántan viselték magukat; sokkal több baj volt az udvarhölgyekkel, különösen gróf Lerchenfeldnével és báró Stiglitznével, kinek sikoltozása és «Jessess Mária!» kiáltása néha még a mennydörgést is tulsivitotta.

Természetes, hogy a hölgyeknek csakugyan erősen kellett karjukba fogózkodni, hogy a sikos lejtőn el ne essenek; csak Bessenyeit nem feszélyezte az ő kis védencznője Antoinette főherczegnő, mert az óriás testőr mint kis csecsemőt kapta fel karjára; beboritotta köpenyével és mosolyogva és közbe-közbe midőn megsiklott egy-egy elnyomott czifra káromkodással szállitotta odább.

A zápor lassanként fergeteggé nőtt; fenn a bérczen valóságos orkán dühöngött és a jéggel vegyes eső bátran felhőszakadásnak volt nevezhető. Mindez nem csak veszélyessé tette a lemenetelt, hanem természetesen át is áztatta a hölgyek és urak öltözetét; és ez utóbbiaknak még azzal is kellett vesződniök, hogy itt-ott a letört és utban fekvő faágakat a hölgyek elől elháritsák.

De legnagyobb aggodalmat okozott Czobornak az a körülmény, hogy az a kis csermely, mely nyáron át csakis a forrásokból és itt-ott megmaradt hótömegekből nyerte táplálékát, most a felhőszakadás következtében, valóságos folyammá dagadt és harsogva omlott alá a völgyön, mely mellett az ut vezetett; zuhanásában itt-ott hatalmas vizeséseket képezve s faágakat és törzseket ragadva magával.

E csermelyen keresztül egy ez alkalomra épitett könnyü hid vezetett át a völgy aljában, annak tulsó oldalára, hol a már ismert vadászlak állott. E körülmény volt az, mely Czobor aggodal­mának fő okát képezte, miután csaknem bizonyosra vehette, hogy e hatalmas vizáradat e hidat vagy inkább pallót tova ragadta magával. Aggodalma nem is volt alaptalan; mert midőn az átjáróhoz értek, a társaság nagy rémületére csakugyan a hid nem volt sehol.

- Itt nincs más mód, uraim és hölgyeim - mondja Czobor, minthogy alkalmas gázlót keressünk valahol és a hölgyeket ölünkben szállitsuk át; a vadászlak a tulsó parton már alig van pár puskalövésnyire és ha oda elértünk, tovább nincs semmi baj.

Az udvarhölgyek vonogatóztak e terv kivitele ellen, de a zuhogó jégeső oly érvet szolgáltatott a mellett, hogy meg kellett adniok magokat.

Bessenyei leghamarább készen volt az átmenetel megkisérlésére. Egy helyen, hol a viz leg­kevésbé volt rohamos, állott meg a társaság és Bessenyei Stieglitz bárónéhoz lépve igy szólott:

- Fogja ölébe nagyságod a főherczegnőt és én mind nagyságodat, mind Lerchenfeld grófnét azonnal átszállitom. Ne aggódjanak semmit, mert én a Dunát is elégszer átusztam és ilyen csekély patak, még ha közepére állok, sem mozdit ki helyemből.

Az udvarhölgyek mentegetődzni és vonakodni akartak; de az óriás testőr nem tágitott; mint egy második Nagy-Kristóf, vaskarjaira ragadta a visongató udvarhölgyeket és a következő pillanatban már ott állott majdnem derékig a folyó közepében és néhány lépéssel csakhamar elérte a tulsó partot, hol lehető gyöngédséggel rakta le hármas terhét.

- Ime, a jóslat! - mondja Erzsébet főherczegnő, magát akaratlanul elszólva, midőn lovagja, Czobor gróf, karjára emelte és az áradó folyamba lépett.

- Remélem, nem fél fenséged - mondja a tulboldog ifju.

- Annyira nem - susogja a főherczegnő - hogy azt sem bánnám, ha sohasem jutnánk a tulsó partra.

- Én pedig - mond az áradat közepén Czobor - csak e pár szóért tizszer áldoznám fel életemet fenségedért.

Ekként nyillott meg a sors által egymástól távol vetett két sziv, mely életében, most dobogott legforróbban, a fenyegető halál révén és a zuhanó záportól bőrig átázottan.

De azért szerencsésen átjutottak a partra; nyomukban a társaság többi tagjaival, kik közül Bessenyei visszatérve, még egy pár hölgyet átszállitott.

- Most már itt lennénk - mondja a halál minden félelmét kiállott Stieglitz báróné - de mi lesz átázott öltözeteinkkel! Uram Jézus, én már is náthás vagyok, és hogy megyünk ilyen kosztümben ő felsége a császárné elé.

- Nyugodjék meg, báróné - mond Czobor - én, ki ismerem a havasi időjárás változó termé­szetét, ez esetről már előre gondoskodtam; ésnagysádék a vadászlakban, melyhez már alig száz lépésre vagyunk, át fognak öltözhetni; habár - teszi mosolyogva hozzá - meglehet, hogy a száraz uj kosztüm, melylyel cserélni fognak, szintén nem lesz egészen udvarképes.

A bárónő, ki nagy bajjal előkereste pikszisét átázott köntöse ránczaiból és jókora mennyiségü burnótot szippantott fel, bizonyos megnyugvással mondá:

- Csakhogy el nem vesztünk és az Isten megtartá életünket; a száraz meleg ruha és az éjsza­kára veendő lábfürdő talán megmentenek a legrosszabbtól. Mennyire örvendek, hogy kedves pincsemet nem hoztam magammal; mert az ebben a fergetegben bizonynyal tüdőgyulladást kapott volna.

A társaságot Stieglitz bárónő apró aggodalmai az átázás daczára derült hangulatba hozták, mely még fokozódott az által, hogy a vihar is alább hagyott és az alkalmas menedékházat már ott látták néhány lépésnyire orruk előtt.

A mint a tornáczra felértek, Czobor gróf azonnal megadta utasitásait.

- A hölgyek szobái jobbra vannak, az urakéi balra és a ruhatárakban minden feltalálható, mi az átöltözéshez szükséges. Válogassanak fenségtek és nagyságtok a különböző uj öltöny­darabokban és csináljanak kedvök szerinti toilettet: tükör minden szobában van. Fél óra mulva a csengetyü estebédhez fogja szólitani a társaságot.

Ez utasitás nyomán az urak jobbra, a hölgyek balra nyomultak be és mindkét nem gyors átöltözéshez látott.

Az udvarhölgyek azonban rémülve állottak meg a felnyitott ruhaszekrények előtt; mert bár a fehérnemüek kifogástalanul finomak voltak, de a szoknyák és felöltők a környékbeli népviselet ruhadarabjaiból: pompásan kitulipántozott báránybőr pruszlikokból, bokorugró rikitó szinü szoknyákból, piros és fekete csizmákból, hamis kövekkel és gyöngyökkel ékitett pártákból és fejkötőkből állottak.

- Jessess Mária! - kiáltja Stieglitz báróné, kinek piros arczfestését az eső lemosta, midőn e különös ruhatárat meglátta, van-e esze ennek a mi grófunknak, hogy ilyen parasztviseletbe akar minket bujtatni?

De a főherczegnőknek annál jobban tetszett az eszme; csakhamar kiválogatták a termetökhöz leginkább találó öltönyt; és hogy a házigazda eszméjét teljesen megvalósitsák; fürteiket is akként rendezték, mint azt a környékbeli viselet kivánta.

Midőn azután a vadászlak tornáczán elhangzott az estebédre hivó csengetyü, meglepetéssel tekintett a kétnemü társaság egymásra és a vidámság, mely e különös látványra előtört, teljesen elfelejttette a kiállott veszély minden kellemetlenségét.

Erzsébet főherczegnő képezte az általános bámulat központját, ki lebocsátott gazdag fürtei fölött csillogó magas pártájával, a gyönyörü termetéhez pompásan hozzáálló hófehér himzett pruszlikban és a bokorugró buzavirágszin szoknyára kötött kis fehér köténynyel, magas sarku piros csizmáiban oly bübájos jelenségnek tünt fel, hogy az egész férfisereg a meglepetés hangos nyilvánitásával fogadta.

Hasonló magasztalásban részesültek a többi herczegnők is; és ezek között még a szerencsétlen növésü legidősebb főherczegnő is, kinek válla ferdeségeit a felöltött barna pruszlik nagyban elfödte.

- Fenségteknek - mondja Bessenyei - e viselet szinte jobban áll, mint a legfényesebb udvari kosztüm; és fogadni mernék, hogy ő felsége a királynő látásukra kellemesen lesz meglepetve.

Csak Stieglitz báróné öltözetére mosolyodott el az egész társaság, mert a pipaszár-vékony asszonyság termetére nem szabtak a vidék ruhakészitői alkalmas öltözetet; és ezek csak amugy lógtak le róla, mintha villával hányták volna reá; ezenkivül illetlennek tartotta meg­ázott fehér parókáját főkötővel fölcserélni; e helyett behintette liszttel, mely a paróka nedvé­vel egyesülve, pompás csiriz fejéket képezett. A csizmát is rangján alul valónak tartotta föl­huz­ni és e helyett átázott harisnyáit és czipőit tartotta meg, melyek ugyan meglehetősen sárosak voltak, de annál furcsábban kandikáltak ki a rövid bokorugró szoknya alól.

Mindez csak emelte a társaság jó hangulatát; és az elköltött izletes estebéd után, mely alatt a vihar teljesen elvonult, tréfálva a kiállott havasi kaland felett, minden baj nélkül értek vissza Holicsra.

Az attaché.

Midőn a társaság a kastélyba visszaérkezett, a királynét nagy aggodalomban találta; de ezen aggály a felséges asszony arczán azonnal derültséggé változott, midőn a lépcső feletti terasszon megjelenve, a társaságon végig jártatá anyai szemeit s azok teljes számáról s vidámságáról meggyőződött. Először is Erzsébet főherczegnő szépsége ötlött szemébe, ki jól választott kosztümjében igazán tündérhez hasonlitott, ki pór ruhát ölt fel, hogy a földi lakók szivét annál jobban megközelithesse.

- Milyen szép vagy, kedves gyermekem ebben a parasztruhában, - szólt, leányát megölelve - hát még - folytatá, fülébe sugva - majd a franczia királyi korona alatt!...

Erzsébet főherczegnő e suttogva kiejtett szavakra elsápadt és csaknem tántorogva vonult félre, miután anyja szavai elárulták, hogy megint egy uj és talán az eddigieknél is veszélyesebb házassági terv fenyegeti.

E közben a királynő megtartotta szemléjét minden leánya felett és ezek között kiváló szere­tettel ölelte meg azok legidősebbjét, és legszerencsétlenebbjét, Mária Anna főherczegnőt, kinek a rögtönzött parasztviselet határozottan előnyére vált.

- No lám, - mondja vidáman - aggódtam a vihar miatt, mely, mint hiszem, meg is áztatott, de, a mint látom, csak egészségtekre vált; arczotok üdébb és vidámabb, mint bármikor.

Nem kerülte ki figyelmét Stieglitz báróné különös viselete sem és nem állhatta meg, hogy annak láttára el ne mosolyodjék.

- Egyedül ön az, kedves báróné, ki nem tudta magát a magyar parasztviselethez kellőleg akkomodálni; ez egyébiránt talán dicséretére válik nemesebb izlésének, mely nehezen tud magaslatáról alászállani. Azt azonban helytelenitem, hogy czipőjét szárazzal fel nem cserélte; mert féltem önnek előttünk is drága egészségét.

A báróné e leereszkedésre kezet csókolt a királynőnek, ki, ismerve a báróné bőbeszédüségét, még lefekvés előtt szobájába hivta, és a kirándulást a legnagyobb részletességgel elbeszéltette vele.

Igaz, hogy a báróné elbeszélése leginkább saját becses személye, hősies magatartása és az udvari etiquettet sértő érintkezések elleni tiltakozása kürül forgott, de mindezekből elég tanuságot meritett az eszes fejedelemnő és gondos anya arra nézve, hogy az Erzsébet főher­czeg­nő és Czobor gróf között megtörténhetett bizalmasabb közeledést gyanitsa. Midőn azután a bárónő eltávozott, hogy méltó aggodalmait keletkezhető náthája iránt, tervezett meleg lábfürdőjével eloszlassa: Mária Terézia komoly gondolatokba merült, melyek különösen Erzsébet főherczegnőre vonatkoztak. A mai napon Holicsra érkezett Kaunitz herczeg t. i. egyebek között arról is értesité, hogy Mercy gróftól, a párisi nagykövettől több rendbeli tudósitást kapott, melyek szerint XV. Lajos neje halálos ágyán fekszik, és ugy a király csa­lád­ja, mint különösen minisztere, Choiseul-herczeg aggodalmukat nyilvánitották az iránt, hogy a bár elgyengült, de még mindig élvhajhász király, nem rég meghalt kegyencznője, Pompadour marquise után, ismét valamely kaczér hölgynek eshetik zsákmányul; és ezt az által vélik mind a herczeg, mind Choiseul miniszter megelőzni, ha XV. Lajost reábirhatnák, hogy rangjához méltó és lehetőleg szép, s ez által befolyásos főherczegnővel birhatnák házasságra; és erre leginkább Erzsébet főherczegnőt tartanák alkalmasnak, mind szellemi fölényei és vidámsága, mind külső szépsége tekintetéből. Tanácsolná ezt azon politikai és családi szövetség megerő­sitésének szempontjából is, mely a monarchiára nézve oly nagy értékkel bir és melyért Mária Terézia már korábban meghozta volt a legnagyobb áldozatot; midőn azért, hogy Nagy Fri­gyes­től, fenyegető ellenségétől a franczia udvart elvonja, beleegyezett, hogy legkisebb leánya Antoinette a franczia trónörökössel, XVI. Lajossal eljegyeztessék; és ennek elérésére nagy küzdelemmel reá vette magát, hogy XV. Lajos mindenható kegyencznőjének, Pompadour marquisénak sajátkezü levelet irjon.

Az uj terv annyival inkább tetszett a királynőnek, mivel az esetleg megtörténhető uj házasság által Erzsébetben másik leányának Antoniettenek is mintegy anyát és támaszt vélt adhatni.

A nagykövet Mercy gróf mellett Francziaország mindenható minisztere, Choiseul herczeg és a párisi spanyol követ Fuentes is nagy melegséggel ajánlották az uj szövetséget; az első, mivel féltette XV. Lajosra eddig gyakorolt befolyását; az utóbbi pedig, mivel a spanyol királyi családnak is nagy érdekében feküdt, hogy a vele rokon párisi udvar botrányai elvégre megszünjenek.

E minden oldalról támogatott, nagyfontosságu tervnek könnyen gátul szolgálhatott volna Erzsébet főherczegnőnek esetleg fokozódott hajlama Czobor iránt; és a gondos anya-király­nénak most főgondját képezte, hogy e viszony fejlődésének lehetőleg utját vágja, annyival is inkább, mert figyelmét a megérkezéskor nem kerülte ki Erzsébet szokatlan vidámsága, valamint azon visszariadó ellenszenves kifejezés sem, melylyel fülébe sugott czélzását az uj viszonyra nézve fogadta.

Ekkor eszébe jutott a turini kisérlet alkalmával követett eljárása és bizonyos önelégültséggel kiáltott fel:

- No várjatok, majd teszek én róla!

*

Másnap reggel, midőn még a tegnapi kirándulók nagy része ágyában pihenhetett, Mária Terézia Czobor grófot hivatá magához. Modorában, melylyel házigazdáját fogadta, ezuttal bizo­nyos ünnepélyesség tünt fel Czobor előtt, melyet eddig sohasem tapasztalt, és mely valamely nagyobb eseménynek bekövetkeztét jelezte.

- Tanácsos ur - szólitá meg, mondhatni hivatalos hangon, a királyné - tegnap ideérkezett kabinetminiszterünk, Kaunitz herczeg, igen nagyfontosságu dolgokról hozott értesitést, melyek országunk külpolitikáját és részben családunk jövőjét is mélyen érdeklik. E vett tudó­sitások folytán feltétlenül hü emberre van szükségünk, ki egyszersmind a kellő diplomacziai jártassággal bir, ama nagyfontosságu okmányok és levelek elvitelére és kézbesitésére, melyeket csak a legbiztosabb kezekbe tehetünk le. Tudjuk, hogy ön, tanácsos ur, és egy­szersmind házigazdánk, nem örömest távozik hazulról; de a dolgok annyira sürgősek, és a levelek oly fontos tartalmuak, hogy azokkal várnunk nem lehet.

- Felséges asszonyom - felelt Czobor - igaz, hogy Holics soha sem volt nagyobb becsü előttem, mint most, midőn felségedet és családját, mint valami drágaköveket foglalja körül; de országos és felséged családját illető érdekek minden másnak elébe teendők; azért csak méltóztassék velem magas tetszése szerint rendelkezni.

- Köszönöm, tanácsos ur. Ön Párisba fog menni, hová három nagyfontosságu depechet viszen; egyet Choiseul herczegnek, Francziaország első miniszterének; másikat Fuentes gróf, párisi spanyol nagykövetnek, a harmadikat pedig saját nagykövetünk, Mercy grófnak. - E küldemé­nyek, mint ön láthatja, asztalomon készen állanak. E negyedik levél tulajdonképen önnek szól, és a további utasitásokat tartalmazza számára, de csak Párisban lesz felbontandó. Mindezeket személyesen kell önnek az illetők kezeihez átadni; és általában megvárjuk öntől, hogy mindazon dolgokban, melyek utasitásában foglaltatnak, oly hüséggel és pontossággal fog eljárni, minőt eddig tanusitott készsége után méltán remélhetünk.

- Felséges asszonyom, azt hiszem, meg lesz felséged velem elégedve; legalább az emberi akarat azon mértékéig, mely oly gyarló egyéntől, mint én vagyok, várható.

- Még egyet, - mond a királynő, miután a depecheket Czobornak átnyujtotta - meglehet, hogy önnek kissé hosszabban kell kimaradnia és a párisi, illetőleg versaillesi udvarnál rangjához méltóan szerepelni; nem ismerem ön pénztárának mostani állapotát - folytatja a királyné mosolyogva - de közelebbi költekezéseiből gyanitom, hogy az nehezen lesz egészen szinültig; azért ezennel kijelentem, hogy az ön által felajánlott holicsi és gödingi uradalmakat ezennel megveszem, és az ön által meghatározott vételárnak felére ime ez utalványt adom át önnek, bécsi magánkincstárnokom számára.

E szavakkal a királynő egy ugynevezett Handbillétet nyujtott át, miközben hozzá tevé:

- Természetes, hogy uti-, valamint ott teendő kiadásait Mercy gróf, ottani nagykövetünk, fogja fedezni.

Czobor gróf meghajtotta magát és a királynőhöz hasonló hivatalos modorban mondá:

- Még ma este el fogok indulni, ha az nem késő; de a félnapi késedelmet is, melyre ügyeim rendezéseért van szükségem, utam gyorsitásával fogom kipótolni.

A királynő helyeslőleg biczczentett fejével, mi az ügy befejezését jelenté; de kezét nem nyujtá, mint máskor, kézcsókolásra.

A gróf mélyen meghajtá magát, és szomoruan, mondhatni csüggedten, hagyta el a termet.

Alant a parkban nem sok idő mulva megnépesült a szokott sétahely, hol a fák sötét árnyé­kában, a késő nyár melegsége daczára is, üdülést lehetett találni. A tegnapi eső felfrissitette a fák és virágok lombjait, és minden oly vidám szint öltött, mint valamely szép májusi reggelen; a mi a fényes társaságot, különösen azokat, kik a tegnapi kirándulás fáradalmait kevésbé érezték meg, a természet szabad levegőjének élvezésére hivta fel.

Czobor észrevette a sétálók között Erzsébet főherczegnőt is; és azonnal kész volt lelkében az elhatározás, hogy elmenetele előtt pár szót okvetlenül váltani fog vele.

A főherczegnő szerencsétlen nénjével, Mária Annával sétált, kinek szenvedélyét a növénytan irant Czobor jól ismerte. Azonnal eszébe jutott, hogy a virágházban egy százéves aloe bimbózásban van, és hogy ennek felemlitésével könnyü lesz a főherczegnőket a társaság többi tagjaitól elkülöniteni.

E czél teljesen sikerült; és miután a virágházban már csak hárman voltak együtt; a gróf talált alkalmat arra, hogy Erzsébet főherczegnőt nénjétől, ki az aloet tanulmány tárgyává tette, nehány lépésnyire eltávolitsa.

- Fenség - mond azután lassu hangon - engem ujból eltávolitnak; még ma Párisba kell indul­nom; és nem volt erőm ezt anélkül megtenni, hogy fenségedtől bucsut ne vegyek.

- Párisba? - kérdi a főherczegnő elhalványodva - hát megint ily kegyetlen tréfa? megmondták önnek Párisba küldetése okát?

- Nem, főherczegnő, azt még nem is sejtem.

- Pedig az igen megtisztelő küldetés - mond gunyosan a főherczegnő; mert az illetők terve nem kevesebb, mint hogy közöttem és a franczia király között, ki nejét nem rég vesztette el, összeköttetést hozzanak létre.

- Ah, ez lehetetlen! - kiált fel undorral Czobor; XV. Lajos már idős és beteges ember.

- És mégis ugy van, maga édes anyám sugta ezt fülembe tegnap, megérkezésünk alkalmával.

- Akkor én megyek és inkább lemondok udvari hivatalomról, mintsem ily dolognak eszközévé legyek - mondja a gróf ingerülten.

- Azt a világért se tegye ön - mond a főherczegnő, az elsietni akarónak karjára téve kezét. Sőt menjen el, és müködjék ott, de az én érdekemben és tudósitson valami uton a történtek és történendők felől.

Czobor elgondolkozott mintha ez utóbbi feladat megfejtését keresné.

E pillanatban galambcsoport repült el a virágház előtt, melynek hófehér tollai, mint ezüst fénylettek a nyári nap sugaraiban.

- Jaj de szép galambok! - kiált fel a főherczegnő önkénytelenül. - Majdnem oly szépek, mint az én bécsi tubiczáim!

- Igen, a galambok! - mond Czobor nagy élénkséggel - e galambok elvonulása e pillanatban valóságos utmutatás a jó Istentől.

A főherczegnő kérdőleg tekintett reá.

- Nos, mond a gróf - hisz ez könnyen érthető. Én elviszek néhányat fenséged bécsi galambjai közül, melyeket otthon amugy is mindig maga szokott étetni szobája ablakaiban és ha lesz valami fontos jelenteni valóm, e kedves állatok meghozzák azt fenségednek nyakukban, vagy szárnyaik alatt.

- Ah, ez pompás ötlet! - mond örvendve a főherczegnő.

- Még egyre akarom kérni fenségedet - szólt a gróf, - és ez a kis Fánink ügye.

- Igaz! - ennek gondja most engem fog illetni.

- Épen ezért akartam esedezni - mond Czobor - és most az ég áldását kérem fenségedre!

A főherczegnő szemeiben könyek gyültek és jobbját Czobor felé nyujtá.

- Ki tudja, látjuk-e többé egymást ez életben - rebegé elhaló hangon.

A gróf oly tiszteletteljesen érinté ajkaival a neki nyujtott kezet, mintha valami szent képet csókolna meg.

Ez alatt Mária Anna főherczegnő is elvégezte az aloe tanulmányozását, s mindhárman vissza­mentek a társasághoz.

Czobor gróf még azon este elindult; ugy hogy az épen érkező József császár és Albert herczeg utban találták.

A császár, midőn hallá Czobor küldetését, fejet csóvált reá.

- Illik-e a házigazdának oda hagyni vendégeit? - kérdé tréfásan.

- Holicson már nem én vagyok a gazda - mond Czobor, midőn a császártól bucsut véve, kocsija felé volt indulandó - az a magyar királyné birtoka.

Erre azután még jobban csóválta fejét József császár.

Midőn Holicsra megérkezett, első kérdése volt édes anyjához:

- Igaz-e, hogy Holicsot Czobortól megvetted?

- Igaz - mondja vidáman a királyné - van ellene valami kifogásod?

- És mennyi volt a vételár?

A királynő megmondá az összeget, a mennyiért Czobor Holicsot és Gödinget eladta.

A császár összevonta szemöldökeit.

- Akkor már ajándékban is elfogadhattuk volna, - mond kedvetlenül.

A királynő megütközve tekintett fiára.

- Csak nem gondolod, hogy e vásár piritó lenne reánk nézve? - kérdé idegenül.

- A hogy veszszük - mond a császár - én részemről ajándéknak tartom.

- Nos, ha a dolog igy állna is - mond Mária Terézia - módunkban lesz e veszteséget a grófra nézve más uton kárpótolni.

- Talán hasonló küldetésekkel? - kérdé József - melyekben fel van hatalmazva, hogy a képzeletében épitett légvárakat saját maga rombolja le.

- Sokkal jobb - fejezi be felindulással a királynő - ha az ember maga rombolja le légvárait, mintha azok véletlenül szakadnak fejére!

Három galamb.

Mária Terézia még hosszasabban mulatott Magyarországon; és mind a köznép, mind a főurak részéről a hódolat minden nemében részesült: csak a középnemesség, mely pedig századokon át irányadó volt Magyarországon, tartózkodott ezuttal minden hódoló tüntetéstől; és ugyanez osztály befolyásának lehetett tulajdonitani, hogy a pozsonyi országgyülés makacsul vonako­dott a királyi előterjesztések további tárgyalásától, határozottan követelve, hogy először a nemzet közjogain ejtett sérelmek orvosoltassanak. Erre azután, különösen a császár tanácsára, rögtönözve elhagyta az országot és mintegy elkedvetlenedése bizonyságául, a magyar testőrséget egyelőre eltiltotta az udvari szolgálattól.

Meglehet, hogy a testőrség fentartási költségeinek meg nem szavazásán kivül, e kegyvesztés­nek az a titkos oka is volt, hogy a királyné valami besugó által sejtette vagy épen tudta, hogy a Kollár-féle könyv a testőrség utján jutott az országgyülés korai tudomására.

A királynő eltávozása és a testőrségnek szolgálattól eltiltása, valamint az irányadó egyéni­ségek befolyása azonban lassanként megpuhitották a magyar országgyülést annyira, hogy miután a sérelmek orvoslása meg lőn igérve: nem ugyan a kivánt összeget, de valamivel kevesebbet megszavaztak; ellenben a nemességi felkelés szabályozása függő kérdés maradt, melyet azután József az országgyülés minden alkotmányos befolyása nélkül vitt keresztül, a magyar ezredek állandósitása által.

*

Sürün folyt a diplomacziai levelezés Páris és Bécs között XV. Lajos és Erzsébet házassága ügyében; a sürgönyök jöttek-mentek, és egyelőre igen örvendetes tartalmuak voltak. Mercy gróf tudósitotta a királynőt, hogy nemcsak a franczia királyi család, hanem a spanyol udvar is minden eszközt felhasznál e viszony létesitésére, sőt az egész franczia nép is forrón óhajtja azt; miután azok az őrült költekezések, melyeket eddig a király kegyencznőire tett, és az udvar erkölcstelensége határtalan ellenszenvet keltett fel az országban. - Mindezek daczára Mária Terézia még nem látta eljöttnek az időt, hogy már két izben csalódott leányát ez alkudozások felől értesitse; és elhatározta, hogy csak a végleges siker esetében fogja ezt megtenni.

Ezalatt a legszebb főherczegnő szokott foglalkozásain kivül, melyek közé a festő müvészet is tartozott, különösen két irányban osztá meg figyelmét: kedves galambjai között, melyek déltájban szobája ablakait tömegesen ellepték, hogy hófehér kezeiből megszokott ebédjüket, a mézes buzát elfogadják; és a kis Fanni között, kinek történetéről már édes anyját is értesitette, és kit ennek engedelmével hetenkint egyszer meg szokott látogatni. Volt még ezeken kivül egy nem régi kegyencze is, a gyönyörü bakőz, melyet Czobor nem felejtett volt azudvarhoz elszállittatni, s mely a főherczegnőt gyalog sétáin mindig kisérni szokta.

Erzsébet festő-állványain többnyire Holicsnak és vidékének rajzai állottak hol kész, hol félig kész állapotban; és ezek között meg volt az a kalandos jelenet is, midőn a vihartól meglepett társaságot a hegyi zuhatagon átszállitják.

Legnagyobb figyelemmel kisérte a főherczegnő étkező galambjait, melyek oly szelidek voltak, hogy nem egyszer bejöttek szobájába is, körülröpködték gyönyörü alakját; karjára és vállaira szállottak, ugy hogy azt foghatta meg közülök a melyik tetszett. - De olyant, melynek a megegyezés szerint, vékony vörös szalagot kellett hordania a nyakán, hosszas ideig hasztalan keresett.

Végre egy napon fáradt szárnylebbenéssel és pihegve röpült be egy hófehér állatka egyenesen kebelére.

A főherczegnő örvendetes meglepetéssel fedezte fel kis védencze nyakán a keskeny kis piros szalagot, és a következő pillanatban már kezeiben volt az annak szárnya alól kivett és viaszszal bevont levélke.

A kedves állat annyira el volt fáradva, hogy a főherczegnő ölében vonult meg, mig ez a levelet kibontva, elolvasá:

«Fenség; - hangzott a levél - Párisba érkezve, első gondom volt akként rendezni be magamat, hogy a felsőbb köröket magam köré vonhassam; és ezáltal az udvar szinfalai mögött folyó dolgoknak biztos tudomására juthassak. Egy fejedelmi fényü palotát rendeztem be, és a magas arisztokraczia legelső tagjait, kikkel csakhamar megismer­kedtem, sikerült is csaknem mindennapi estélyeimen tisztelhetni. Igy csakhamar tudo­má­sára jutottam annak, hogy Choiseul miniszterrel szemben egy igen hatalmas udvari párt létezik, melynek élén Aiguillon és Lavanguyon herczegek állanak, kik nagyon is fájlalják azt a befolyást, melyet Pompadour idejében élveztek; és minden eszközt megragadnak arra, hogy Choiseult megbuktatva, magukat ujra érvényre juttassák. Ezektől tudom a pezsgőzés közben elárult titkot, hogy a királyt Choiseul miniszter leányai által egy közelebbi alkalommal a szó teljes értelmében roham alá vétette, kik atyjoknak házasságát követelték fenségeddel. A meglepett királyi atya mindent igért; de fájdalom, ő felsége igéreteire nem lehet valami nagy sulyt fektetni. - Minden attól függ, sikerül-e az ellenpártnak oly eszközt, valószinüleg egyént találni, a ki ő felsége figyelmét a tervezett szövetségtől elvonja és nekik Choiseullal szemben diadalt szerezzen.

Mindezekről a legközelebbi alkalommal hiven fogja értesiteni fenségedet, - ha ugyan a mi kedves postáink alkalmazása sikerül - hódoló szolgája Czobor».

A főherczegnő csókjaival halmozá a hü és kedves postát, és elképzelhetni, hogy a mézes buzában sem volt hiány.

*

A második posta szintén kimaradt egy pár hétig.

Egy őszi nap delén, midőn a főherczegnő sétakocsizásából tért haza és a kis Fanni miatt, ki az uralkodó himlőjárványba esett, épen nagy mértékben le volt hangolva: a szokott déli csoportosulást megelőzve, megjelent egy szép kis fehér állat az ablakban és rózsaszinü orrocskájával kopogtatni kezdett, mintha bebocsátásért esdekelne.

A főherczegnő rögtön észrevette a kedves vendéget és a jövő pillanatban már keze között volt gróf Czobor második levele:

«Fenség! - igy szólt ez - az az érdekes vigjáték, melyet a «király házasságának» lehetne nevezni, és melyről nem lehet tudni, szomorujáték lesz-e vagy comoedia - itt folyik le szemeim előtt; és pedig annyival érdekesebben, mivel magam a dolgot a szinfalak mögül nézem, és igy nem csak azt látom, mi a szinpadon történik, hanem jól hallom a sugókat és a rendezők előzetes vezényszavait is. Choiseul herczeg és a mi diplo­macziánk azzal az ügyes cselfogással éltek, hogy az osztrák, spanyol és angol udvarok részéről az illető megbizott követeknek oly tartalmu sürgönyöket irattak, melyek XV. Lajosnak eddigi életmódját megrójják és az illetőket utasitják, hogy a király udvara erkölcsi átalakitásán teljes erejökből munkáljanak. Valószinüleg nem először történt, hogy ezeket a sürgönyöket Choiseul herczeg elfogatta és egészen ártatlan arczczal hozta a király elé, hogy azok tartalma által házassági szándékában megerősitse. Ezzel szemben a másik párt kijátszotta utolsó kártyáját Dubarry grófnő személyében, egy nem szép, de annál kaczérabb hölgy bemutatása által, ki arra van szánva, hogy a királynak e késő korban is könnyelmü szivét meghóditsa. Mint Aigillon herczegnek nálam elejtett szavaiból kivehettem, a hölgy csakugyan megtetszett a királynak; és a cselszövők azt remélik, hogy Dubarry grófnő nagyon közel áll ahhoz, hogy az udvarnál ünnepélyesen bemutattassék. Természetes, hogy ezzel szemben a mi diplomatáink is mindent el­követnek; és a mint hallottam, az uj csinyt azzal akarják ellensulyozni, hogy fenséged arczképét hozassák meg és e czélból egy ügyes miniatur festőt el is inditottak Bécsbe. Ugy a miniszter, mint a mi követünk Mercy és a spanyol Fuentes azt remélik, hogy fenséged angyali szépsége nagy befolyással lesz ő felsége elhatározására, ki amugy is nagy érzékkel bir a női szépségek iránt. Igy állanak a dolgok e pillanatban; utolsó kis postánk meg fogja vinni tudósitását a végeredményről fenséged hódoló rabszolgájának Czobornak».

A főherczegnő kiejté kezéből a levelet; annyira nagy volt fölindulása az olvasottak felett.

- Ah ez már mégis sok, hogy nekem ily hölgyekkel kell versenyre szállnom saját akaratom ellen! - kiáltott fel a főherczegnő, mig szemeibe könyek gyültek. Hát áruczikk vagyok én, kit a ponyva sátorok lim-lomjai közé állitsanak ki, hogy ott arczom simaságát mutogatva, a vásárló figyelmét magamra vonjam! Ily megaláztatást lehetetlen tovább elviselni!

A főherczegnő felkelt székéről és az elejtett levelet kezei között morzsolgatva, le- s feljárt a szobában, mig szép szemeiből az elkeseredés könyei hullottak.

- Rettenetes sors! - kiált fel a sértett önérzett hangján - hát a sziv, a lélek semmi, vagy csak értéktelen holmi egy sima arczra, melyet e megalázó vásáron csakhamar hasztalan ráadásnak vesznek?... Hát jól van! - mond végső elhatározással - én feltárom szivemet az én édes jó anyám előtt, és ha az sem használ: majd tenni fogok róla, hogy azt, mit ők egyedül tartanak értékesnek, megsemmisitsem!...

E keserü elhatározás után a főherczegnő felszáritá könyüit, és a titkos levélkét elrejtve, nyu­godtabban fogott munkájához, egy szép tájképhez, mely lelkét az elmult kellemes napokra ragadta vissza.

De alig tett pár ecsetvonást, midőn szobája ajtaját benyilni hallá, és a következő pillanatban édes anyja állott előtte.

- Kedves gyermekem - mond ez, Erzsébetet homlokon csókolva - egy hires franczia miniatur arczképfestő jelentkezett előttünk, és mi elhatároztuk, hogy téged és nővéredet lefestetünk vele.

- És kinek van szánva ez arczkép? - kérdi Erzsébet remegő ajkakkal.

A császárnő elpirult, mert sohasem tudott valótlant mondani.

- No azt majd meglátjuk kedvesem - mondja azután mosolyogva - meglehet, hogy nagyon is előkelő kezekbe fog az jutni.

- Köszönöm - mondja felindulva a főherczegnő - de én a lefestésbe csak ugy egyezem, ha az arczkép saját rendelkezésemre marad.

- Mit jelent ez? - kérdi a császárnő megütközve.

- Azt édes jó anyám - mond a főherczegnő térdre esve - hogy nekem már elég volt a meg­aláz­tatás, és szivem-lelkem visszaborzad a további vásári üzelmektől!... Én csak egyetlen férfit szerettem életemben, és ez Czobor gróf... Adj engem hozzá nőül, vagy engedj kolostorba vonulnom! - Lelkem összetört e kisérletek alatt és önérzetem fellázad a továbbiak ellen.

- Ah, ah kedvesem! - mond a császárnő leányát felemelve és keblére vonva - te igen érzékenyen veszed a dolgokat és elfelejted a magas állást, melyre a sors helyezett. Tudnod kell, hogy a porosz udvaron kivül, a nyugati hatalmak mind óhajtják házasságodat a franczia királylyal, első sorban pedig magának a királynak családja és a franczia nép. Magunk is lealázó áldozatot hoztunk, midőn a franczia szövetség kedveért hugodat, Antoinettet, XV. Lajos fiával eljegyeztük. Gondold meg, hogy trónunk még mindig veszélyeztetve van a növekedő porosz hatalom által; és reád az a magasztos hivatás vár, hogy te légy az európai béke záloga. Hát az a gondolat nem indit meg, hogy e házasság által hugodnak mintegy anyjá­vá és őrző angyalává lennél a franczia udvarnál, hol a nép hálája és szeretete ölelne körül?

A császárné Czobor emlitését akarattal hallatlanná tette.

- Mindezt meggondoltam kedves anyám - mondja könyezve a főherczegnő - és talán készen lennék ez áldozatra, ha nem tudnám, hogy most is, mint már két izben, egy aljas vetélytárs­nővel kell sikra szállnom, ki ellen győzni nem dicsőség; vesziteni megsemmisitő gyalázat!

A császárnő meglepetve és egészen elvörösödve lépett hátra.

- Honnan tudod te ezt?! - kérdi indulatosan.

- Tudom; jó szellemem megsugta ezt nekem.

- Gyanitom, ki ez a jó szellem - mond fenyegető hangon a császárnő - és majd tenni fogok róla!

- És én fellebbezek a császárnőtől az édes anya szivéhez! - mond elkeseredetten a fő­herczegnő - mert az a férfi, kit te gyanitasz, esküszöm, az egyetlen, ki szivemre és kezemre számithat!

A császárnő megdöbbent e szilárd elhatározás hangja felett; de ugy hitte, hogy anyai és uralkodói kötelessége leányával szemben a legnagyobb szigorral eljárni.

- Bizzuk ezt a jövőre - mond anyai érzelmeit elnyomva, - mely a sziveken ütött sebeket meggyógyitja. És most jer, mert a festő vár reád.

- Jól van édes anyám - mond a főherczegnő könyüit letörölve - mindketten kimondottuk az utolsó szót.

Nehány nap mulva megérkezett az utolsó galambposta, mely ezuttal csak pár sornyi levelet hozott.

«Fenség! - volt a levélben irva. - Choiseul herczeg ellenségei győzedelmeskedtek; Dubarry grófnő ma ünnepélyesen be lőn mutatva a versaillesi udvarnál, mint a király kijelentett kedvese. A mi embereink meg van­nak rémülve, és most már csak abba vetik reményöket, hogy találkozást eszközöljenek ki fenséged és a király között. Most már nem értesitheti többé az eredményről hódoló szolgája Czobor».

- Most már itt az ideje az utolsó lépésnek - kiált fel elkeseredetten a főherczegnő, és iróasztalához lépve, levelet intézett Czoborhoz, melyet lepecsételés nélkül asztala fiókjába rejtett.

Azután kocsiját rendelé elő és elment meglátogatni a kis Fannit, veszélyes himlőben fekvő gyámleányát.

Szükké vált láthatárok.

Aznap reggelén, midőn a fennebbi jelenet történt, a császárné kihallgató terme előtt Barcsay volt az egyik őrálló.

Midőn Mária Terézia Erzsébet főherczegnővel szobái felé vonult, pillanatra megállott a tisztelgő őrök előtt és kegyteljes leereszkedéssel mondá Barcsaynak:

- Ha felváltották kegyelmedet, jelentkezzék kihallgatásra; fontos közlendőm lesz önnel.

Barcsay katonásan tisztelgett és felváltatása után azonnal jelenteté magát a császárné udvar­mes­terénél.

- Kegyelmed - mond a császárné, midőn Barcsay szobájában megjelent - szemet vetett egy előkelő kisasszonyra, ki valódi kegyenczünk: gróf Bethlen Zsuzsannára.

Barcsay előtt már ismeretes volt a császárné hajlandósága házasságok kötésére; azért minden nagyobb zavar nélkül felelt:

- Nem tagadom felséges asszonyom, az emlitett kisasszony ritka szépsége és erényei hódo­latra kényszeritenek.

- Nem kárhoztatjuk önt, csak egy pár kérdést akarunk intézni, mielőtt beleegyezésünket adnók e frigyhez, melytől az illető kisasszony sem vonakodik. Először is azt kérdezem, vallásos ember-e ön?

- Annak tartom magamat felséges asszonyom.

- Megvallom, szeretném annak bizonyitékát is látni, - mond a császárné - hozza el ön nekem holnap legutóbbi gyónóczéduláját.

- Bocsánat felséges asszonyom, - mond a «szép testőr» - mi protestánsok csak nyilvános gyónást szoktunk tenni, és arról senkitől sem kapunk bizonylatot.

- Ön protestáns? - kérdé kedvetlen meglepetéssel a császárné - s talán épen kálvinista?

- Az vagyok felséges asszonyom.

- No ez baj! Ez sokat változtat a dolgon; mert a Bethlen kisasszony már rég áttért; vegyes házasságokhoz pedig nem szivesen adjuk beleegyezésünket. Sajnálom, hogy fárasztottam önt; gondolom, ily lovagias embert kérnem sem kell, hogy e dolog kettőnk között maradjon.

Barcsay katonásan tisztelgett és megindult az ajtó felé.

- Gondolja meg ön, - mond utána szólva a császárné, mire természetesen Barcsay vissza­fordult, - hogy a leány szép, önt szereti, azonfelül gazdag is; magunk akartuk önt meglepni a jegyajándékkal.

Barcsay mélyen meghajolt s elhagyá a termet.

*

Midőn a császárné már azt hitte, hogy Erzsébet ügyében közel áll a czélhoz: a balsors egyszerre ketté vágta fényes terveit.

A főherczegnő egy nappal az arczképfestés után erős lázt kapott, mely azonnal ágyba fektette.

A jó anya természetesen első volt kedves gyermeke kórágyánál.

- Ne közeledjél hozzám kedves anyám! - mondja Erzsébet, a mint anyját belépni látta - mert én aligha nem az uralkodó himlő-ragályt kaptam meg, mely könnyen átragadhatna reád.

- Ah, az lehetetlen! - mond a császárnő, ki az intés által nem hagyta magát visszatartóztatni, - de ha ugy lenne is, nekem már nem sok félteni valóm van sem szépségemen, sem életemen.

Azután odament leánya ágyához és annak fölhevült arczát kezdé simogatni.

- Az égre kérlek, óvd magad kedves anyám, és hallgasd meg talán utolsó kérésemet.

- Ah gyermekem ne beszélj igy; kétségbe ejtesz! - mond szivszorongva a császárnő.

- Én érzem, hogy ugy van - mond élénken a főherczegnő - és mindenre, a mi szent, kérlek igérd meg kérésem teljesitését.

- És mi az? - kérdi a császárnő, ki most már semmi sem volt egyéb, csak anya.

- Én nehezen fogok fölkelni ez ágyból - mond megindultan a főherczegnő - s ha felkelnék is, nem leszek többé az, a ki voltam. A földiekre nézve mindenesetre halott vagyok.

- Oh gyermekem, könyörülj, ne tépd szét szivemet! - kiált fel Mária Terézia.

- Asztalom fiókjában egy nyilt levél van; kérlek tedd bele a tegnap festett képet, és küld el olvasatlanul annak, a kinek szól. Megteszed, ugy-e? - kérdi esdeklő hangon és kezeit könyörgőleg összetéve.

- Meg gyermekem, esküszöm neked!

- Köszönöm, oh köszönöm! - mond a beteg, miközben könyei csendesen folytak alá arczán.

- Csak az orvos jönne már! - mondja kezeit tördelve a császárnő - én nem tudom elhinni, hogy a jó Isten épen minket látogatna meg e nagy csapással.

A következő pillanatban jelentették az udvari orvost, ki belépve, mély meghajlás után, aggályos arczczal közeledett a lázban lévő beteg fekhelyéhez.

A császárnő helyet adott az orvosnak, ki rövid szemle után aggályosan lépett a császárnő elé és titokteljes suttogással mondá:

- Az égre kérem felségedet, távozzék e helyről, és kegyeskedjék elrendelni, hogy a többi főherczegnők is az épület másik szárnyába költözzenek, vagy mi még jobb, hagyják el Bécset: mert a főherczegnőn már is látszanak a legveszedelmesebb himlő jelei.

- A főherczegnők eltávozhatnak, - felel a császárnő, - de a mi engemet illet, ugy látszik, feledte ön, hogy én a betegnek anyja vagyok!

A császárnő maradt és leánya után szintén megkapta a ragályt.

*

Gróf Czobor József vette a főherczegnő levelét és az ahhoz mellékelt arczképet. A levél csak pár sorból állott következő tartalommal:

«Kedves Czobor! Ön sohasem lát többé engemet; legalább oly alakban, mint egykor, soha. Kárpótlásul küldöm ez arczképet. Az élő Erzsébetet ne is kivánja látni többé, mert ha meg nem halnék is, az, mi egykor voltam, sohasem leszek többé. Isten önnel! Köszönöm azt a sok szivességet, melyet irántam tanusitott, és azt a sok hasztalan áldozatot, melyet nekem hozott. Erzsébet».

Könnyü elképzelni, hogy e sorok villámcsapásként sujtották a szerencsétlen ifju embert.

A küldött képet keblébe rejté, és másnap már utban volt Bécs felé. Ott azonban Erzsébetet többé nem találta; csak arról értesült, hogy a nehéz betegségéből fellábadt főherczegnő, elvesztve hajdani szépségét, az insbrucki kolostorba vonult.

Az «utolsó Czobor» előtt elsötétült a világ; nem gondolt többé semmivel, csak azzal a sötét kolostorral, mely imádata tárgyát rejté fedele alatt.

Minden évben eljárt ide legalább egyszer, és a mig volt miből, gazdag ajándékokat hagyott a kolostor egyházának perselyében.

Az utolsó Czobor gróf anyagi ügyeit teljesen elhanyagolta. Mit érdekelte őt a világ összes vagyona, miután az egyetlen kincset, melyért mindenét feláldozta, elragadta tőle a sors.

A egykori magyar nábob aggkorában csekély évdijból élt, melyet utolsó jószága eladásakor kötött ki magának.

Arról a keserü humorról, mely lelkét tévesztett életpályája után eltöltötte, jellemző adomát hagyott fenn a magyar társadalom története.

A mult század végén fényes főuri ifju gavallér robogott végig Pest egyik utczáján, ezreket érő négyes fogatán.

Egy kopott, de tiszta öltözetü öreg ur jött vele szembe, ki, a mint a fiatal E... grófot felismerte, hangosan kiáltott reá:

- Megálljon öcsém uram, megálljon!

A kocsikázó gróf azt gondolta, hogy a szembejövő talán valami veszedelmet vagy rendetlenséget vett észre fogatán s belemarkolva a gyeplőbe, megállitá a szilaj fogatot.

- Én gróf Czobor József vagyok - mond az öreg ur, kinek vonásain most is látszott hajdani szépsége - és csak azt akartam mondani önnek, hogy ne siessen olyan nagyon, különben könnyen oda juthat, a hová én jutottam!

*

Barcsay Ábrahám egy darabig törte fejét a császárnő házassági tervén, de végre is győztek a szép Bethlen Zsuzsánna ragyogó szemei és kijelentette a császárnőnek, hogy kész áttérni a katholika hitre.

A császárné beleegyezését adta a házassághoz; és maga is jelen volt az áttérési ünnepélyen, Barcsay pedig két régi barátját hivta meg vőfélyekül.

A nász előtti napon még egyszer ott ült a hires triumviratus a «Nagy stibli» hátulsó szobájában, de nem a régi gazda szolgálta már most ki őket.

- Okos ember vagy barátom - mond nem minden él nélkül Bessenyei, - mert követted fejedelmi ősöd jelszavát: «Egy szép asszony és egy uradalom». Bezzeg én másként jártam: játsztam egy leánnyal és az a tréfába belehalt; viszonzásul játszott velem az én szép Szirmay Ilonám, és ha nem halok bele, nem az én hibám, hanem azé az erős testé, melyet háborgó szivem sem képes szétrobbantani.

- Én is egy nőnek adott igéret áldozatja lettem - mondja Báróczi szomoruan - és már most be kell érnem az agglegénységgel, Bessenyei barátommal együtt.

Azok is maradtak mindketten; de azért a magyar nyelv nagyobbrészt nekik köszönheté megmentését. - mert e három testőr lett megalapitója a magyar klasszi­kai iskolának.

*

Hát a szerencsétlen Bándy Jánosból mi lett? - fogja kérdeni a nyájas olvasó.

Őt a császári küldöncz épen a hortobágyi pusztán érte utól, ama szigoru parancscsal, hogy további rendeletig ne merjen helyéből kimozdulni.

Szerencsére a becsületes hortobágyi csárdás egy kis szobát adott rendelkezésére, hová Bándy müszereivel együtt beköltözött, és naponként epedve várta a fölmentő rendeletet; de az csak nem érkezett.

Irt azután esdeklő leveleket császárhoz, császárnéhoz és mindazokhoz, kiket ismert, de egyetlen levelére sem kapott választ.

Szórakozásul elővette mérnöki eszközeit s póznáival, lánczaival, mérnöki asztalával kiment a sik mezőre; és ott méregette a képzelt uradalmat, a nappal terjedelme szerint mindig nagyobbra és nagyobbra. Kijelölé a központot is, és megásta egy ölnyi árok képében leendő lakhelyének alapját.

E közben elmult a tavasz, bekövetkezett a nyár, be az ősz is, s a környéken gyakran meg­fordult emberek mindig ott látták őt mérnöki lánczaival és póznáival foglalkozva. Öltözete nagyon megkopott, haja lassanként őszülni kezdett, és utolsó kirándulásainál már összetört kalapját is elfeledte föltenni. De azért nem szüntette meg mérnöki munkáját; s azért a nép nem is nevezte őt másként, csak «bolond inzsellérnek».

A napok egyre rövidültek, a tél beköszöntött, de azért Bándy egész nap ott dolgozott a mezőn, csak estére hordatta be mérnöki müszereit.

A csárda gazdája komolyan kezdett aggódni pontosan fizető vendége sorsán, és folyton intette, hogy most, miután már leesett a hó, hagyja félbe fárasztó munkáját.

De Bándy nem hallgatott reá. Igaz, hogy a lánczot és karókat egyre nehezebben czipelte; a képzelt uradalom határa is napról-napra kisebb lett; de ő azért minden reggel kiment és csak a késő este vetette vissza.

Egy zord téli napon azután estére sem tért haza, s az aggódó gazda, kezében lámpával, utána ment, hogy fölkeresse. Könnyü volt reá találni; mert a sok zászlós pózna, mely a kijelölt telek körül volt tüzve, biztos irányadóul szolgált.

Most már e póznák csak azt a kis árkot vették körül, melylyel a házhelyet jelezte; a mérnöki láncz is csak a körül volt kanyaritva.

De Bándy nem mutatkozott sehol; csak midőn a gazda a sirszerü kis árokba bevilágitott, találta meg a szerencsétlen embert ott a magaásta sirban megfagyva!...

Ily szükre szorult össze a képzelt téres uradalom!

*

De hát csak ő volt egyedül, a ki igy járt?

Nem hasonlit-e sorsa Bándyéhoz a hatalmas József császárnak, ki nagyszerü terveit, rende­leteit halálos ágyán volt kénytelen visszavonni?

Nem ez volt-e sorsa a legszebb herczegnőnek, zárdája szük falai között, s az egykor dus­gazdag Czobornak kopott kabátjában?...

Nem ilyen volt-e végzete Mária Antoinettenek, a hatalmas franczia királynénak, ki életét börtönben, s majd vérpadon végezte?...

De nem ez-e sorsunk mindnyájunknak, e föld mozgó férgeinek, a legkisebbtől a leghatal­ma­sabbig?

Készitünk nagy terveket nemcsak magunk, hanem utódaink számára is; kitüzzük nagyra­vágyásunk mérnöki jelző-rudjait nagy távolságokra; de mindezeket legtöbbször még életünk­ben szükre szoritják vissza csalódásaink; és legvégül a leghatalmasabbak álmai, tervei is nehány lábnyi területre zsugorodnak össze, melynek a neve: sir.

(Vége.)

[1] A királyné mind szóval, mind irásban atyjának szokta szóllitani Pálffy nádort, kinek atyja, III. Károly, halála előtt védelmébe ajánlá.

[2] Lásd Arneth «Mária Terézia» czimü müve IX. kötet 264.

[3] Arneth «Mária Terézia» IX. köt. 277. lap.

[4] Lásd Arneth fentebbi müve 269. és következő lapjain.

[5] Hormayr: «Österreichischer Plutarch».

[6] Mária Terézia saját szavai. (Arneth.)