Toldy Ferencnek tisztelete s barátsága jeléül ajánlja

a szerző

Kedves barátom!

Midőn jelen regényem írásához fogtam, Tehozzád fordultam legelőbb is az úttörők korszakának hősei felől útbaigazítást kérni, s Te oly szíves voltál, hogy míg egyrészt nagybecsű utasításodat meg nem tagadtad, úgy másrészt megígérted, hogy e művemet figyelemmel fogod kísérni.

Akkor élt már bennem az óhajtás, hogy ha kész lesz e művem, s Te beleegyezel, ötvenéves pályád jubileumán Neked ajánljam azt. Te szíves voltál ezt elfogadni; míg én részemről nem tudhattam akkor azt, hogy ez az általam nyújtott tiszteletjel mennyire utolsó helyen fog állani azon emlékek között, mikkel Téged ez örömünnepen a nemzet és trón elhalmozand; nemcsak ez emlékek magas becse miatt, de leginkább az én művem saját gyarlóságainál fogva.

Mert azokat én igen jól ismerem.

Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legtöbbet e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz, mint volt ez élet.

A mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

És mégis az volt.

Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, melynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.

Én még együtt éltem nehánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek le.

Vörösmarty meghalt – szegényen, – idegbénultan.

Garay meghalt – szegénység és feszített munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.

Bajza meghalt – szegényen, – lelke halálával messze megelőzve teste összeomlását.

Nagy Ignác meghalt – szegényen, – éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

Széchenyi meghalt, – óriási lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek el, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a kecskeméti kis ház még nem rég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.

Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában.

Te tudni fogod, hogy ezek a hihetetlen mesék, amik regényem alapját képezik, ha nem valószínűek is, de megtörténtek. Hogy regényem hősének alakja nem egy ember volt ugyan; de tíz. Hogy e szenvedések, e lemondások, e csalódások Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy emléklapjai, s a kitartás, a hűség, a katasztrófa megannyi dicsőé!

Hasztalan küzdöttem regényem alapeszméjével, bevallom. Gyönge volt ecsetelésem, hogy a végbement szent harcot valószínűvé tudja tenni a jelenkor olvasója előtt. Nincsenek meg a viszonyok, nincsenek meg az indulatok többé, amik azt létrehozták. Más ország, más város áll a régi helyén; a múlt kor érzelmei felfoghatatlanok. Ami negyven év előtt a költőnek álma volt, az most teljesedésnek induló valóság; s az igaz történetre, mit a negyven év előtti korról leírtam, azt mondják ma, hogy ez csak az én álmam.

Hála az égnek, hogy ez így van.

De én tartoztam e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam őket fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott?

És tartoztam e kísérlettel azoknak, kik csüggedést éreznek a megkezdett mű folytatása alatt, kik félelemmel tekintenek a sötét jövőbe: „Nézzétek! Így küzdének azok, kik e művet megkezdék: ilyen sötét vala a múlt!”

Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész elmúlt irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlykint jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg Téged az ég, kit annyian szeretünk, s tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret.

Pesten, 1870.

Jókai Mór.

Előszó

Eppur si muove!+

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé,+ megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

Életföltétele volt a vis inertiae; a tétlenség ereje: „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát aki jól alszik, az jó ember.”

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy „eppur si muove!”

Tisztesség adassék emlékezetének!

A csittvári krónika

A debreceni „nagyerdőn” volt az akkori időben egy híres tanya, többnyire diákok látogatták, jó boráért, jó gazdájáért, még Csokonai idejéből emlékezetes hely.

A tanya ivószobája szolgált a humanissiméknek; + vasárnap délutánonként tömve a nagy terem diákkal, kik az akkori idők rendi szerint hosszú fekete tógát s háromszögletű sabbeszteklit * viselnek, s arcaikat borotválják.+

Itt az ócska fenyőfa asztalok, mik tele vannak vésve hajdani és mostani celebritások neveivel, görnyednek a rákönyökölők terhe alatt.

Csupa merő diák!* Botanizálni jártak a nagy erdőn, s annak aztán ne ők legyenek az okai, ha a szőlőnövény ismertető jelei között Diószegi* olyan hosszasan leírja e növény bogyóinak kiforrott nedvét is, hogy a tudományszomj Nagy uram csárdájáig elvezeti az embert.

Ott aztán, ha egyszer a felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró a szegre került, az ember csak nem állhatja meg, hogy eszébe ne juttassa Nokhéry * ősmondását: „mindig mondtam, hogy ne igyatok: azért mégis mindig ittunk.”

A csoportokban vidám és komoly társalgás keletkezik vegyest.* Komoly ott, ahol az akademika promociókról + van szó: mennyire megy Bergengóciában a dácia * ? rosta után adják-e a siligót? mennyire rúg fel a siklus? vizezik-e nagyon a lukmát? engedi-e vaskalapos a kostának a stóla negyedét meg a párbér ötödét? Ha nagy elekció volt,* itt cserélik el,+ mint valami börzén, a legációkat, egy kis ráfizetéssel – post festam * – egy-egy bagolynak, aki először próbálja a szent követséget, nagyokat mondanak, mire vigyázzon, ha a szószékbe felmegy: a bíróra nézzen mindig, mert különben belesül a miatyánkba; a pátenssel hogy fogja el a fizetni nem akaró patrónust, s ha a papkisasszonynak kondizik, mint kezdje+ a beszédet? Aztán egyik másik tarisznyából előkerül holmi elemozsyna; majd egyik, majd másik kapott hazulról létum nunciumot; ami oly jól esik a szegény diáknak, ki a kókvia semperéhez a mindennapi pikót + nyeli, vagy akinek a vastag civa három rossz kölyök+ tanításáért minden másodnap macskanadrágot főz, vagy akit, hogy legrosszabbul legyen, onnan hazulról cibál az eklézsia, – csak ünnepnap, mikor abszurdumot lát; vagy ha potya kerül, valami baltás kúrál, s finom szatyit vág fel bicsakkal a dárdás s ahhoz gugyival telt klipitroklapatorium világít közjóra. Akkor aztán felelevenednek az élcek, néha gorombák is: letorkoltatik a hálpaklacs, kibosszantatik a kalefaktor, kijut a gúny a grapsáknak; s jaj annak, aki ezt a kutyafülűnek besúgja! S ha jól gyantázva van, mindjárt kész egy kis harmónia, s abban aztán valamennyi asztal részt vesz, míg a quinquennisek hatalmas longissimái övig érő füsttel töltik el a termet, hogy alig lehet már kivenni, nem vetődött-é+ be vagy egy pullus, vagy egy superbia. Néha előfordul dévaj tréfa közben valami szukáról való ingerkedés; de azt nem fűzik messze, s nemegyszer felriasztja az egész társaságot ez a kiáltás: ad arma! s akkor aztán kisbotos, nagybotos, előre a gerundiummal!

De hogy kétségbe ne ejtsem az olvasót a kollégiumi műnyelvvel, melynek megértésére hiába forgatná fel a szótárát, mert nem találná abban ezeknek felét sem; a másik fele meg nem azt jelentené, mi a szótárban+ van: hát inkább azt teszem, hogy mindjárt idemellékelem a szavak magyarázatát is.

Tehát „humanissime”, ez a diáknak a címe: emberséges úr! a „tóga” az egy férfira szabott sarkig érő fekete szoknya; a sabbesztekli, az egy háromszögletű kalap; hívták „felszegezett kalapnak” is; botanizálni annyit tesz, mint „füveket keresni”, közé értve tyúkot és pulykát is; amiket ugyan Linné nem sorozott oda, hanem ez Linnének a hibája; s e tekintetben rokon értelmű szó a „suvasztással”, mely jelent diáknyelven tél idején gazdájától nem jól őrzött kerítésnek és fabakternak kályhába vándorlásra való rábeszéltetését; a „felleghajtó, malaclopó és bőgőtakaró” különféle divatszabású köpönyegek elnevezései;* mint ahogy napjainkban hívják őket Talmának,* Carbonarinak és Deáknak.* – Nokhéry: ez volt a diákok ősének a neve, aki a kollégium felállításakor Debrecenben legelső szubskribált. Ez a szubskribálás megint azt teszi, hogy engedelmeskedni fog az iskolai törvényeknek, s amit a szénior főzet, azzal megelégszik; az a szénior persze a legöregebb jurátus, az a jurátus pedig esküdt diák.

Ezt mind jó tudni.

Továbbá „akademika promocio”* az, mikor valaki olyan sokat tanult már a kollégiumban, hogy kénytelen elmenni vele falura,+ három esztendeig másoknak eltanítani a tudománya fölöslegét, aztán megint visszajön, s újra kezdi. „Bergengócia” minden falu, ahol nem tudni, hogy mi a dácia? Ez a „dácia” pedig nem Dákoromániának egyik óhajtott alkatrésze, hanem „fizetés”. A „siligó”, az a gabonafizetés, a „siklus”, az a készpénzfizetés, a „lukma”, az pedig a szüret alatt összetöltögetett borkonvenció;* képzelhetni, mennyi víz téved a közé! A „vaskalapos”, az a vén pap népszerűsített elnevezése; a „kosta” pedig a tanító görög titulusa; a „stóla”, szó szerint palást: onnan jön, hogy mikor azt felveszi az illető, tehát temetéskor, kereszteléskor, akkor azért a palástért kell neki fizetni valamit. A „párbér” minden egy pár embernek azért való büntetése, amért megházasodott. Az „elekció” válogatás a legációban, a „legáció” pedig egy igen célszerű intézkedés arra, hogy a szegény diáknak is legyen karácsonja. – „Post festam.” Ez a dátum, amikor kontókat szokás fizetni.

A „pátens” egy olyan levél, amit ha valakinek megmutatnak, arra annak fizetni kell, a „patrónus” pedig az a valaki, aki szeret elszökni a pátens elől. „Kondizni”, az egy igen népszerű műszó, mely annyit jelent, hogy „udvarolni” s kenyérgalacsinokkal hajigálózni,* szóval „kurizálni”. – Az „elemozsyna” minden, ami megenni ajánlja magát. A „létum nuncium”, különösen a sonka és kolbászféle, magában hordja „az örvendetes hír” értelmét. A „kókvia” konyhát jelent, de kollégiumit; a „semper” mindennapi leves,+ a „pikó” pedig a hozzávaló kenyér megszólítása; a „civa” jelent polgárnőt, szabadon fordítva „civisből” foemininumra; a „macskanadrág” pedig egy étel neme, melybe, ha egy macska bele talál lépni, oly tökéletes nadrágot húz fel belőle a lábaira, hogy viseli, míg el nem kopik. A „cibálás” származik egy latin szótul: „cibus” – étel –, tehát jelenti azt a szíves gondoskodást, mely szerint egy falu népe a kebléből támadt ifjú tudósnak babot, lencsét és karórépát küldöz utána a főiskolába, hogy azoknak lelkesítő befolyásától annak annál nagyobb buzgalma támadjon, faluja becsületéért híres emberré képezni ki magát. – „Absurdum”* egyszerű fordításban annyit jelent, hogy „töltött káposzta”. Ez a képtelenségek régiójába tartozik. – „Potya” azt teszi, mikor alkalom adatik ingyen jóllakhatni. „Baltás”, ez a joghallgatók álneve. „Szatyi*”-nak nevezik a fehér kenyeret; „dárdás”-nak azt a kicsi tanulót, aki a nagyobb diáknak fűt, s aztán a kályhalyukban igen jól alszik. „Gugyi” valamely szeszes italnak a neve; a „klipitroklapatorium*” pedig már a hangzása után könnyen kitalálható, hogy kulacs. „Közjóra világítani” annyit tesz, hogy mindenki ihatik belőle, aki az asztalhoz férhet. „Hálpaklacs*” annak a neve, aki nagyon siet a beszéddel, rövidítve ebből: „Hála a papnak, másvilágon+ is van kulacs!” Ez a legkellemetlenebb gúnynév a társaságban. „Kalefaktor” az olyan ember, ki szereti a hallottakat a felsőbbeknek elmondani; „grapsa” az illető felsőbbség, ha professzor, – „kutyafülű” pedig, ha jurátusi minőségben létezik. „Gyantázni” természetesen a torkot szokás és borral, éneklés előtt, s az éneklésnek neve: „harmónia”. – „Quinquennis”, aki már teológiát hallgat, „longissima” pedig a hosszúszárú pipa. – „Pullusnak” neveztetik a más hitű iskolában járó+ diák; míg „superbia” (kevélység) névvel ruháztattak fel+ a diákokkal sok részben rokon tanulmányú és hajlamú borbélylegények.

Ami pedig a „szuka*” szót illeti:* ezt körülírnunk nagyon kényes dolog. Jelent az bizonyos emberi teremtést – mely nem férfi – de nem is asszony; hanem nem is kisgyerek. Találja ki: aki tudja! Biz ez rossz szokás, de talán majd kimegy a divatból.

Végre az „ad arma!” – „fegyverre!”+ – azt jelenti, hogy valahol a városban tűz ütött ki. S „nagybotos,* kisbotos” ilyenkor azon nevezetes egyéniségek, akik a tűzoltásra hivatott tanuló ifjúságot kerteken és kerítéseken keresztül vezetik a világló veszedelem felé egyenes vonalban, s az érintett „gerundiumok” nem valami grammatikai formák, mint inkább hatalmas tölgyfa fustélyok, ólommal beöntve, amik egy ütésre minden deszkakerítést bedöntenek, s amiknek hatalmas öklű kezelői a legációi elekcióknál ez érdemeikért tizenkét ifjúval elébb választanak+ a sorban jog és igazság szerint.

Már most tehát tudunk mindent.

Hanem mindennek, amit most tanultunk, kevés hasznát fogjuk venni; mert itt nem maradunk, bármily nagy élvezet volna is annak a nyírott fejű diáknak+ az anekdotáit meghallgatni, aki a hosszú asztalfőn ülve társait megnevetteti, s fizetésül a borukat megissza, s akit a korcsmáros „humanissime Aszályi*”-nak szokott megbecsülni.

Másutt van dolgunk. A pincében.

Oda Nagy uram csak a válogatott vendégeit eregeti, egy nagy csapóajtót nyitogatva fel előttük, s az ő híre-tudta nélkül oda senkinek belépkedni+ nem szabad.

A diákok úgy híják azt egymás között: hogy a „sacro sanctum*”.

Ennek a szentélynek a két oldalát természetesen hordók foglalják el. Egy oldalboltjában pedig van felállítva egy asztal, akörül zöldre festett szalmaszékek; az asztal közepén egy tíziccés „órros*”, körülrakva egy tucat bádogpohárral.

A sacro sanctum látogatói éppen most érkeztek meg. Tizenegyen vannak, a tizenkettedik szék üresen marad.

Kilencen tógátusok, kettő pedig, az akkori divat szerinti világi öltözetet visel: szűk, csípőn alul érő zsinóros dolmánykát, körül fehér bárányprémmel, sokrétű fehér nyakravalót, tászlis inget, virágos tarka mellényt és sárga csizmát. Ezek „kinnlakók”, valószínűleg „baltás”-ok, ami a joghallgatók bevett neve. Egyébiránt az is meglehet, hogy nem kinnlakók, hanem rendbontók, kik minden egyházi, polgári, iskolai és társadalmi törvényekkel dacolva, önkényűleg levetették a tógát, s a jóérzelmű népség közbotránkozására elég orcátlanok feszes dolmányban és sabbesztekli helyett piros csákós süvegben menni végig azon a nagy hídon,* amely a debreceni sárlagúnák* fölött a kollégiumtól a városházig az utcán végigvezet.

Az egyik diákra pedig, ugyan mondom, nem illik az a nyalka öltözet. Először, hogy alig ötödfél láb* magas; aztán a feje úgy a válla közé van húzódva, mintha semmi nyaka sem volna; a fej búbján hosszú, arcban lapos, orra fölfelé fintorult, szája széles és lefelé húzódó, szemöldöke sertés; s ami még nagyobb kifogás benne, mind a két lábára sántít, úgyhogy mikor megy, mintha a Balatonon csónakáznék, úgy dűlöng egyik csipejéről a másikra. Ez a görbe diák: humanissime Biróczy Sándor.*

De annál délcegebb alak a másik ifjú;* magas termete, komoly, kissé erősen nyúlt arca, szelíd dióbarna szemei, vékony szemöldei, gesztenyeszín fürtei két csigában kifelé göndörülve, ábrándozó jellemet adnak tekintetének; csak összeszorított ajkai képeznek a többi vonások összhangjából kivételt, azokban kemény önakarat, harapós dac van kifejezve; hanem aztán a szép sima domború homlok kiegyezteti az ellentéteket, azon megtisztulva egyesül a két ellentétes kifejezés, s a lágyságból lesz költői emelkedettség, a dacból öntudat.

Ez humanissime Jenőy Kálmán.

A tógátusok között három alak válik ki; az egyik szertelenül magas, csontos, szikár termet, kit a hosszú tóga még hosszabbnak mutat, fejét legörbítve tartja, mintha restellné, hogy ilyen nagyra felnőtt, vagy mintha elvesztett tárgyat keresne mindig a földön. Kiülő pofacsontjai, erős álla kemény kitartásról tesznek bizonyságot. – Ennek a neve humanissime Barkó Pál.*

Egy másik ifjú izgékony alakjával tűnik ki. Arca első tekintetre kellemetlen, ragyaverte és veres, de szemei tüzében, arckifejezésében, mikor beszél, van valami elragadó, mely őt egyszerre széppé teszi. Ez humanissime Borcsay Mihály.*

Aztán még egy figyelemre méltó alak van: egy pirospozsgás siheder, kinek izmos karjain megfeszül a tóga, s széles öblös melle inkább papruhába öltözött huszárnak adja ki, mint teológiahallgatónak. Ez pedig Csuka Ferenc * humanissime, egyúttal „nagybotos*”, hanem az most nincs nála.

A tizenegy ifjú körülállta az asztalt, mindegyik fogott egy poharat (annak meg „finak*” volt a neve), s azzal rázendítette a diákok bordalát, mely elébb búsongó halottkísérő melódiával kezdődik, s azután marsütenyben, végre rohamlépésben megy tovább; egyike a legszebb bordaloknak, amiket valaha mester alkotott:*

Múlik, mint az árnyék ez az élet:Észre sem vesszük, hogy semmivé lett.Hej, bizony esztelen,Aki búsul, midőnÖrömök közt mulathat és vigadhat!Észre sem is vesziElsuhan élete;Elenyészik, mint az őszi pára, köd,Megszaporodik ez az életfonál,A kotyogó kebelű kancsónál.Fogj, nosza kulacsokat,Tölts telt finakokat,A fekete bajokatÖntözd le!

S aztán megint vissza az első sorra: „Múlik, mint az árnyék ez az élet”.

Hanem az ének kezdetén az történt, hogy az egyik diák a poharával feldöntötte a gyertyát, s sötétben maradtak. Azért csak végigdanolták a nótájukat, s csak azután kezdtek el kiáltozni: „Nagy uram, elaludt a gyertyánk!”

A korcsmáros jött mindjárt a másik gyertyával, s egészen debreceni szemet * csinált a látottakhoz, mikor a diákok szövétnekét meggyújtotta. Tudniillik, hogy „debreceni szem”-nek nevezik azt, mikor valaki nem akar valamit meglátni, amit láthatna.

A hosszú asztalon ugyanis nem volt többé semmiféle kancsó; a diákok kezében nem volt pohár; ott ültek azok csendesen és komolyan az asztal körül, mindenik előtt egy iratcsomó, az asztalba fúrva ugyanannyi szeges végű kalamáris. S az asztalfőn,+ hol a kancsó állt elébb, egy vastag negyedrét alakú könyv.

A kocsmáros nem kérdett, nem szólt semmit, a fejével bólintott egyet, s aztán kiment.

Az a nagy könyv volt a „csittvári krónika*”.+

1665-ben kezdék el ezt a könyvet szerzeni, ha jól tudom, Sáros-Patakon, névtelen szerzők.

Nevezetes gyűjteménye volt az mindazon érdekes apróbb és nagyobb adatoknak, miket a nagymérvű história elfeledett följegyezni lapjaira, vagy amit a hatalom vaskeze kitépett e lapokból, vagy amiket az udvaronc hízelgés meghamisított azokban.

Ezért a neve „csittvári krónika”.

„Csitt” azt teszi, hogy „legyünk némák!”

A jezsuiták, akikről ez a krónika sok kedvezőtlen adatot jegyzett fel,* azt híresztelték el felőle, hogy ez a válogatott hazugságok és bolond ötletek tárháza, s még a nevét is elferdítették „Csicsvári krónikának”, s ha valaki valami nagy bolondot vagy nagy hazugságot mondott, az volt rá a közmondás, hogy „ez is a csicsvári krónikába való!” Hanem voltak – kevesen –, akik tudták, hogy mi az; akik pedig nagyon keresték, sohasem tudták meg, hogy hol van. Mindig a fiatalság kezén volt az. S a fiatalság rajongó, jó titoktartó és jó szövetkező.

Ott lehetett találni e krónikában az elfeledett, az eltemetett országos gyászeseményeket; mindig volt itt valami, amire fátyolt kellett vetni, amit az utókorral el kellett felejtetni; amire rá kellett fogni: Álom volt az! Hazugság az!

Az utolsó Zrínyinek fogsága, ki börtönében elfeledett beszélni.*

A harmincnégy gályarab szenvedése, kik mind magyar prédikátorok voltak.*

Az örök kenderkötél története, amit Pálffy Antal grófnak holta napjáig kellett nyakán viselnie, hogy minden percben megemlékezzék rá, ha netalán ifjúkori rajongása megint elővenné, hogy már egyszer egy ilyen patriotikus botlásért ezt a kötelet szerezte a nyakára, s a kötél vége a hatalom kezében van.*

Mikes Kelemennek,* Rákóczi titkárának, siralmas levelei Rodostó partjáról.

Caraffa eperjesi mészárlása.*

Vak Bottyán viselt dolgai; Józsa vezér járása-kelése.*

A pozsonyi diétán elhallgattatott urak titkos története.

Sok nagy uradalom keletkeztének szomorú adatai.*

És ezekkel vegyest nagy históriai személyeket jellemző adomák. Mária Terézia és magyar udvari bolondjának komoly alapú tréfái.*

A kecskeméti rácpusztítás * és az erdélyi pórlázadás leírása.

A debreceni castellum kísértetes rejtelmeinek felvilágosítása.*

És ezek közt emlékezetes epigrammok, gúnyversek és erős politikai pasquillusok.*

Ott volt feljegyezve Bercsényi verse:*

Bátya, ne higgy a németnek,Akármivel hitegetnek;Mert ha ád is nagy levelet,Mint a kerek köpönyeged,Pecsétet üt olyat rája,Mint a holdnak karimája,Nincsen abban semmi virtus,Verje meg a Jézus Krisztus! *

Az országgyűlési gúnyiratok;* az emlékezetes „compono, impono *” kezdetű, mit a soproni országgyűlésre* írtak, a törvénytemetési paródia az 1791-i országgyűlésről.

A gúnyversek, miket József császárra írtak a jezsuiták,* Josefus lutheringusnak csúfolva őt, s a császár válasza rájuk: „Aquila non captat muscas.”* (A sas nem kapkod legyek után.)

S később aztán a berlini gúnydal, melyben egy posta két tarisznyával jön elő, az egyikben viszi a császár kedvező rendeleteit, miket májusban kiadott, a másikban ugyanazoknak júniusi visszavonását.

A sajátságos tarifa, melyet a török a legutóbbi háborúban a foglyok váltságdíjára megállapított: mely szerint egy német lovas katona 5 forint, egy magyar gyalog 3 forint, egy huszár 10 forint, egy havasalföldi nyolc garas.

Mélyen titkolt politikai iratok: Martinovich katekizmusa,* a Manch–Hermaeon,* – I. Napóleon proklamációja a magyarokhoz! – az Árpád-ivadék, Crouy-család * dokumentumai; s az a végzetes színdarab, melyet XVI. Lajos lefejeztetéséről* írtak, s melyet K… ban elő is adtak a diákok: a XVI. Lajost személyesítőnek egy álfejét levágva guillotine-nal, amiből az lett, hogy majd az igazi fejét is utána vesztette; – s más ilyen szomorú emlékű iratok, miket a szerzők sírjának porával porzóztak be!

Azután vallásos tartalmú ritkaságok. Luther aforizmái.* A jezsuita parancsok.* A nagyszombati veres barátok * tragédiája. A Bafometh-bálvány * imádóiról szóló mondák. Az őskori ördögidézési formulák. Hatvani debreceni tanár bűvészetének emlékezetes hagyománya:* a végzetes „cras” fölirat (holnap) története, a megénekelt rémtörténettel együtt, mit e hagyományos vers örökít:

Infans, ut vervex, puerulus, nupta, maritus.Cultello, flamma, fune, dolore cadunt.(Bárányként csecsemő, kis gyermek és anya és férjKés, láng és kötelen s fájdalom által esék.) *

A rejtelmes epitaphium* története az volt, hogy egy kisgyermek játékból csecsemő testvérét lekéselte; aztán féltében a kemencébe bújt, ott kenyérsütő anyja ráfűtött, az anya kétségbeesetten felakasztotta magát, s a hazaérkező férj fájdalmában szörnyet halt. – Ez eseményről írandó epitaphiumra Hatvani jutalmat tűzött ki, s a legrosszabb diák írta rá a legjobb verset. Persze, hogy az ördög készítette azt neki.

Ott voltak a sejtelmes próféciák messze századokból, a jelen időkre jóslók és nagy emberek emlékezetre méltó mondásai.

Közben tarkázva voltak a lapok nevezetes arcképekkel. Némely arckép olyan is volt, amelyhez nem volt törzs.

És rég elhangzott, eltiltott, a levegőből is kitépett dalok hangjegyei, miket egykor tárogatókon fúttak, táborban énekeltek, s miknek nem volt szabad hangzani többé.* A csittvári krónika azokat is megőrizte. Szerzői mindenhez értettek: íráshoz, rajzoláshoz, zenéhez, a világ minden nyelveihez, és mindenütt jártak, mindent megtudtak, összeszedtek, megtakargattak.

Ilyenforma tartalma volt a csittvári krónikának.

Nagy vastag könyvre nőtt már az fel, s minden évben új meg új lapokat tettek hozzá, mik nem voltak egymáshoz fűzve, hanem közös tábla gyanánt egy nagy borjúbőr borítékkal voltak összefoglalva.

A krónikaírók mindig tizenketten voltak. Eskü és becsületszó kötelezte őket, soha, senkinek, semmi esetben el nem árulni a krónika hollétét.+ Ha egy eltávozott a kollégiumból, helyette választottak újat, de annak mind a tizenegy tag szavazatát kellet bírnia. Voltak tanárok, kik diák korukban szintén részt vettek+ a krónikaírásban, akik aztán a hatalmi polcon ülve, ellene fordíták nézeteiket; de már azok hiába keresték a krónikát ott, ahol az ő idejükben volt, már akkor máshová+ volt az rejtve. Reverendissime* A… három esztendeig kutatta a krónikát inkvizítori buzgalommal, s azalatt mindennap rajta ült. Ott volt az a katedrája padozata alá rejtve. Ott persze nem kereste senki.

Jelenleg itt van az a Nagy uram+ pincéjében. De hogy annak melyik odújából került elő,+ azt Nagy uram maga sem tudja megmondani.

A krónikaírók minden vasárnap összegyűlnek a nagyerdői csárda pincéjében, s bemutatják, amit azóta szereztek. A többség határoz fölötte, hogy érdemes-e az a krónikába fölvetetésre.+ Azután, hogy szabad-e arról másolatot venni, vagy unikumnak marad a krónikában, és nem szabad elterjesztenie?

A költeményekről többnyire szabad volt másolatokat venni. Akkor ez volt az irodalompártolás.* A kedvenc költő munkáit leírta ki-ki magának sajátkezűleg. Ott nem izgágálkodhatott+ a cenzúra. Egymás közt pedig sohasem nevezték azt „Csittvári króniká”-nak, hanem „Koszorú”-nak, hogy a cím ne menjen szét a szelekbe.

Ez idő szerint Jenőy Kálmán volt a krónikások társulatának elnöke.

Midőn a kocsmáros rájuk csukta az ajtót, Jenőy megnyitá a gyűlést.

– Barátim. Ma egy hete, mint tudjátok, egy társunk adatát visszautasítottuk. Ez a „Dungó” dala.* Igaz, hogy gúnyvers, minők vannak a krónikában; népszerű is, mert hiába doboltatta ki a tanács az utcaszegleteken, „hogy a Dungót ne danolják” – az volt rá a felelet, hogy „csak azért is Dungó!” –, hanem mindamellett nem érdemes, hogy a krónikában a helyet foglalja. Egyikünk sem hipokrita; nem prédikátoroskodunk, feljegyeztük a legkegyetlenebb ítéleteit a közvéleménynek a legnagyobbak fölött is. S ha egy igazi költő lángesze trivialitásokba téved, annak is helyet adunk az olympon; Apollo kihágásai isteni skandalumok, s méltók márványba vésetésre; de ha Marsyas* trágárkodik, meg kell nyúzni! Ez a „dungó” egy olyan sárban járó, s amellett oly ostoba nóta; szövege undorító, dallama sületlen; csupa kicsiny nagyságok szidalma, még kisebb nép által, hogy a jelenkor szégyenleni fogja azt, s a jövő kor átugrik rajta. Azért nem vettük fel+ azt a „Koszorú”-ba. Most az a társunk, ki ezt ajánlotta, s ki azt, mint tudjuk, maga szerzette, e visszautasításért ránk megneheztelt, s íme ma már meg sem jelene közöttünk. – „Genus irritabile vatum.” (A költők ingerlékeny nép!) Tartok tőle, hogy még gonoszabbra is képes. Azért azt indítványozom előttetek, hogy a mai összegyűlésünk legyen e helyen az utolsó, s jövőre más helyet keressünk.

Mindenki helyeslé az indítványt. Az elnök megbízatik más helyet keresni. A mentségtelenül kimaradt társ pedig még egyszer felszólíttatik, mielőtt helyébe más választatnék.

– És most térjünk át a rendre. Biróczy Sándor barátom van feljegyezve első előadásra.

A kis sánta ember felállt, s elővonta bekecse zsebéből az avatag iratokat, s elkezdé recsegő, ráspolyhangú szóval:

– Ismét jutottam többrendbeli szatirikus költeményekhez, amik eddigelé még unikumok.

– Kérjük felolvastatni.

– Az első Kovács József verse a „kopott nemesekhez”.*

Rettenetes egy gondolat! E század első felében egy ilyen blasphemiát* versbe szedni merni!

Földiek! Lehettek nemesek, meddő tök –Fejjel is, ha egyszer van kutyabőrötök.* Lehettek, ha függnek gunyhótokban ősiAtyátoknak rozsdás fegyveri, köntössi.+ Mind nemes az, aki megmohosult neveElébe egy fakó görcsös „N”-et teve.Lám, a régiség is nektek az efféleCsúffá lett rangot már eb-bőrre festé le.Óh idők, erkölcsök! már ma a nemesiRang az agarak közt csak a nyulat lesi.Ah nem! nem ily színnel kell azt az isteni,Szívben lakó nemes rangot lefesteni:Mert ráillik árva, keseredett DózsaKatonájára is a koszorús rózsa,Ha megsértett szíve a felfegyverkezettNemes elszántsággal azért fogott kezet,Hogy az elalélt Just a lármás kard neszeÁltal orvosolván, ismét felébressze.Azok érdemlik meg azt a nevet, akikKözt a halhatatlan drága Virtus lakik;Nem az, aki a holt ősöknek penésszelBévont+ érdemik közt szunyókálván vész el.– – – – – – – – –Én Nemes vagyok; de nem tudom a nagy NemFényétől elvakult Apám az-e vagy nem? *

No, hiszen jó szerencse, hogy akkori időkben az ilyen verseket nyomdai festék nem sokszorozhatta, mert szerzőjükkel az a hármas fátum történt volna, hogy először is a publikum beveri a fejét, másodszor a hatóság lehúzza a bőrét, és harmadszor a bőréből+ kiugratott lelke egyenesen a pokolra esik.

A tíz bíró egyhangúlag méltónak ítélte a verset a krónikába beíratásra, s engedelmet adott lemásolására is.

A kis sánta diadalizzadtan törlé meg serteborostás homlokát, s szatírnak illő szemöldeivel hunyorítva mondá, hogy van még egy másik is.

Ennek pedig a címe: „A két forintos Tallér, a Vén Krajcár és Kajla Márjás együtt való beszélgetése.+*”

Ez pedig egy politiko-financiális* gúnyköltemény, melyben a feketebankós gazdálkodás van kegyetlenül ostorozva.

Egyhangúlag felvétetett a krónikába.

A két bemutatott költemény a krónika nagyságához mért papírra volt írva, hogy egyenesen beilleszthessék.

– Most következik Barkó Pál barátunk.

Ez a hosszú, csontos alak nagy buzgalommal tanulmányozza a keleti nyelveket, minden üres idejét a könyvtárban tölti, abban görbült úgy előre a nyaka; a vakáció idején pedig gyalog elvándorol messze utakra, s kutat ősrégiségeket. Szavát ritkán hallani, pedig tízféle nyelven tudna felelni akárkinek. Van tőle már egy érdekes ismertetés Juliánról,* ki IV. Béla idejében harmadmagával elindult az ősmagyarokat felkeresni; visszajött és tudósítá a királyt, hogy a Volgán túl még van egy nagy magyar nép, mely ősvallását tartja, saját betűket használ. – Hanem aztán jött a mongol csorda s végigsepert egész Európán. Az ősmagyar népet ki tudja hová terelte el?

Barkó Pálnak azóta mindig az zúg az agyában, hogy milyen derék volna ezeket az ősrokonokat valahol felkeresni a világ pusztaságaiban.

Most éppen az ősmagyar betűket* mutatja be társainak. Még a tizenkettedik században a papok is ezekkel írtak; egyszerű vonalakból vannak azok összetéve, miket könnyű volt késsel egy négyszögű pálca négy oldalára vágni, úgy olvasták a sort felülről lefelé. A magyar hitrege, a régi pogány dalok ily botokra voltak felróva. A keresztyén hitbuzgalom elégette azokat, ahol találta. A székelyföldön maradt meg egy templomon még ilyen írás.*

A fiatal krónikások nagy figyelemmel hallgatták az ifjú archeolog értekezését, s azt is átvették a krónikába.

Harmadik előadó volt Jenőy.

Szent István koronájáról* beszélt. Olyan dolgokat mondott el, amiket ma is csak suttogva lesz jó+ továbbadni: hogy az a korona mindenestül, gyöngyöstül, drágakövestül nem ér többet tízezer tallérnál, sőt egy bécsi ötvös ajánlkozott, hogy ezer tallérból kiállítja mását, mégis hetvenezer aranyat adott érte első Mátyás idejében az ország, hogy visszakapja, pedig ahogy a rajta lévő+ képek és nevek bizonyítják, ez a korona nem is volt soha szent Istvánnak a fején.* Az angelus, aki azt hozta, nem valami angyal; hanem ???????, ami görögül „küldönc”-öt jelent. Dukas Mihálynak valami embere.

A hallgatóknak hidegen borsózott végig a hátuk. Az ilyen felfedezések megpróbálják még a legerősebb szíveket is. Éppen, mint mikor azt kell hallani, hogy ezt a világot nem teremthette hat nap alatt az Isten; mert íme itt vannak a geológia bizonyítványai ellene. – Az ember nem szereti, ha az illúzióit háborgatják.

Ez értekezés is felvétetett a krónikába, de utána lőn jegyezve, hogy ezt soha le ne írja, tovább ne adja senki.

(Biz azt ki is nyomtatták már azóta.)

Most következett Borcsay.

A himlőhelyes ifjú sokat tartott szavalási tehetsége felől; neki nem volt elég az asztal mellett ülve felolvasni a maga részét; ő szavalni szokta azt könyv nélkül és kiállva a középre, hogy a két kezével szabadon hadonázhasson.

Egy felfordított szűrőkád volt a rostrum,* onnan mennydörgött alá.

Szavalatának tárgya Csokonai Vitéz Mihálynak egyik titokban tartott verse volt e címmel: „Vallás.”*

Hajmeresztő poéma.

Megtámadja magát a pozitív vallást, gúnnyal és komolyan, emberszeretetből, istenismeretből. Nem a pápista vallást; valamennyit; mindenféle dogmát, religiót, legyen annak papja érsek, dervis, bonc, rabbi vagy superintendens!* Megtámadja a tornyokat, templomokat, s azt meri mondani, hogy egy cifra toronynak az árából száz szenvedő embernek lehetne menházat építeni.*

E rettenetes költemény egy sötét, félig világított földalatti odúban elszavalva egy hosszú, fekete ruhás papforma alaktól, más nyolc fekete ruhás papforma alak előtt, a legborzalmasabb konspiráció képét mutatta fel, amit valaha föld alatt forraltak.

Az egy szál gyertya úgy lobogott az asztalon, a körülülő arcokat reszkető világításba hozva.

A szavalónak a tekintete pedig egészen fel volt magasztosulva. Elfeledteté, hogy nem szép, hogy ragyái vannak: a lélek ült rajta, csillagfény volt körülte. – Azt mondják az ilyenre az igazhivők, hogy „az ördög is szereti a magáét!”

Négy társa tapsolt neki és vivátot kiáltott; hatan hallgattak.

Egy vén teológus azt a megjegyzést tevé rá, hogy ez a költemény igen szép; de egy századdal korán született,* és ránk nézve még akkor is nagyon korán.

A többiek hallgattak.

Jenőy föltevé a kérdést, hogy beírassék-e e költemény a krónikába?

Titkosan szavaztak. Az volt a módja, hogy bezárt öklét mindenki egy lefordított kalpag alá bedugta, s egy fehér vagy fekete cédulát hagyott alatta.

Jenőy felemelte a kalpagot. Csak hat szavazattal öt ellen lett eldöntve, hogy Csokonai ismeretlen verse befogadtassék a krónikába.

Következett a második kérdés: „szabad legyen-e e költeményről másolatot venni?”

Jenőy feltette magában, hogy „nem”-re fog szavazni. Ha e költemény kimegy innen, veszélyt fog hozni az egész társulatra. Maradjon ez a késő kornak.

Aztán mikor másodszor fölemelte a kalapot,+ hét fehér és csak négy fekete cédula volt alatta. Egyik a feketék közül a sajátja.

Tehát „kettőnek” az először „nem”-et+ szavazók közül kellett másodszor „igen”-re szavazni.*

Jenőy súgva mondá+ a mellette ülő sántának:+

– Nem tetszik nekem az, hogy először hat, azután hét. Vigyáznunk kell egymásra….

A költeményt aztán mindannyian leírták, Borcsay diktandója után.

Azzal mindenki kiverte a pennáját, becsavarta a kalamárisa födelét, s elrejté azt a tóga zsebébe hátul. Az írásnak e napra vége van.

De még valami van hátra.

Csuka Feri felleghajtójának hármas gallérja közül előkerült egy sajátságos instrumentum. Olyan mint a klarinét, de rokon a trombitával: fa a fuvolája, a tölcsére öblös; a fúvója hosszú és vékony, mint a tollszár.

Ez a „tárogató”.*

Tiltott, üldözött hangszer. Kiáltó emlék azokból az időkből, amikor még rebellis kurucok hordták zászlóikat egész Német-Újvárig, s harsogtatták a szabadságdalokat.

Össze kellett törni minden tárogatót. Nehogy még valaki belefújjon ez ördöngös hangszerbe, s arra ismét előrepüljenek annak üregéből mindazok az alvó démonok, amik egykor a repkedő zászlókon szerettek lovagolni, nyerítő paripák, csattogó szablyák hangjával véres menyegzőben párosodni. Rég kiveszett már az ivadékuk is e harcbűvölő hangoknak. Megégtek a tárogató forgácsaiban. Utolsó riadójuk az volt, mikor a kemencében pattogott a fájuk. A nótákat is elfeledte mindenki.

Utoljára fújták e nótákat a budai országgyűlésen a felgyűlt nemesi bandériumok előtt, mikor a koronát Bécsből hazahozták; akkor hallatta még egyszer a tárogató a „Héj Rákóczi, Bercsényi!” indulót – s aztán azt a másikat: „Őszi harmat után.” Volt is nagy riadal Budán. Mintha a félvilágot akarta volna vállára venni a magyar! – Hanem már tizennyolc év múlva a nemesi felkelő bandériumokat ezzel a marssal vitték a táborba: „Hol lakik kend, komámasszony? Keresztúrban!”* De úgy is vették hasznát. Mert a másik nóta nagy hamar az lett, hogy „Retirálj, retirálj! Komáromig meg se állj.”*

A csittvári krónika ez eltemetett dalok hangjegyeit is őrzi. Csak tárogató kell hozzá, mely azokat kiadja; meg ember, aki a tárogatót tudja fúni. Mert mesterséges eszköz az. Nehéz kitalálni a fúvásmódját;+ aki nem ért hozzá, egy sikoltó hangnál egyebet nem tud belőle kihozni, aki pedig tudja nyitját,+ annak annyiféle hangot ad,+ ahányat kíván tőle; sír, buzdít, harsog, kesereg, feljajdul, a levegőt hasítja, s megint panaszra fordul, egész a szellősuttogásig.

Maga a szóbeli értelme a Rákóczi nótáinak* nem valami különös.

Annak a nótának a szövege, amit az őrtüzek mellett panaszolt el a tárogató, így szól:

Hejh, a sasnak körme között,Körme között,Hervad mint a lép,Szegény magyar nép.Lám a német mily kövér, * Bőribe se fér.Mégis mindig többet kér.Szegény magyar vér!

Biz ez együgyű versecske; hanem mikor az a tárogató magyarázni kezdi a fiatal diák kezében, mennyi emlékezet van abban! Aki hallja, azt képzeli, hogy élt már akkor, mikor ennek a versnek a történetét játszották, maga is részt vett benne, aztán meghalt, megint újra született, a két élet között elfeledte az elébb történteket; hanem ezeknek a láthatlan lényeknek az érintésére, ezekre a hangokra megint megzendült a lelkében a megelőző élet minden emléke.

Még kevesebb jelentőségű a harci riadója:

Hejh! Rákóczi, Bercsényi!Vitéz magyarok vezéri:Hová lettél Bezerédy?Nemzetünknek fényes csillagai!Ocskay?

De ennek a nótája már a kétségbeesés rivallása. Az utolsó erőfeszítés halottébresztő felhívása. Tűz van a hideg fában!

Lám, azok a fiatal diákok, hogy hevülnek, hogy ég az arcuk a kürtriadóra.

Pedig hát mit nekik Rákóczi? Bercsényi? Bezerédy?

Ki volt az az Ocskay?

Tanítja azt valaki? Tudja azt valaki?

A harmadik nótának a verse pedig éppen igénytelen. Pedig az volt legjobban eltiltva, megüldözve; sok ember megheverte miatta a börtönök reves szalmáját!

Pedig hát mi van azon, hogy

Őszi harmat utánFujdogál a téli szél,Fujdogál a téli szél.Zöld erdő árnyékát,Piros csizmám nyomátHóval födi el a tél,Hóval födi el a tél.*

Hanem ez volt az a dal, amellyel a kiűzött fejedelem utolsó csapatjai búcsút vettek a hazai hegyektől.

Az ő piros csizmáik nyomát födte el hóval a tél! S olyan jól elfödte, hogy soha sem is tértek e nyomok többé vissza.

És még most sem tudja senki, aki e búsongó búcsúdalt hallja, hogy mi van abban, amitől a könny a szemeket eltölti, s a keblet elnyomja valami nehézség.

Egyik lehajtá fejét az asztalra, úgy sírt rajta, a másik félrefordult; az orientalista hátraszegte fejét, mintha távolba nézne; magának a tárogatót fúvónak is két kövér csepp víz gördült végig duzzadó orcáján.

A sötét tógás alakok csendesen zengték a tárogató után:

Zöld erdő árnyékát,Piros csizmám nyomátHóval födi el a tél,Hóval födi el a tél.

……Perduellio* volt e dalt énekelni!

Egyszerre a pincegádorból, mint a behemót* kiáltása, hangzik Nagy uram jelszava:

„Ad cantum!” (Fel dalra!)

A diákok egyszerre fellökik az asztalon lobogó gyertyát, s a következő percben a sötétben felzendül a leglármásabb bordal:

Hejh, hajh!+ Igyunk rája!Úgyis elnyel+ a sír szája,Ott lesz fáradt testünkCsendes hazája.– Ez a bortól undorodik; –– Ez, mint szapu,* sajtár iszik: –Ez nem iszik; – ez nem józan; –Itt is, ott is, nagy hiba van.Ejh hajh! igyunk rája! *

Mire a világosság kívülről megjelent a pincében, a csittvári krónikának híre sem volt sehol; kalamáris, íróeszköz eltűnt az asztalról, helyette ott állt a tíziccés órros az asztalon, s minden diák kezében magasra volt emelve a bádogpohár.

„Bacche! Éván! Evoe!” *

A pincének egy oldalbenyílója volt az, ahol a krónikások gyülekezetüket tarták, s odáig egy hosszú boltüregen kellett végigmenniök a behatolóknak két sor hordó között.

A szűk thermopylaei szoroson+ feltartóztatni a maguk perzsáit vállalkozott Borcsay egyes-egyedül, amíg társai a krónikát eltüntetik.

E leonidási vállalat* abból állt, hogy Borcsay holtrészegnek tettetve magát, eléje ment az invasionalis* hadnak, s gáncsot vetett az egész tábornak. *

Állt pedig e tábor clarissime domine professor Muskotályiból, kit két esküdt diák kísért lámpásokkal, mely lámpások méltánylandó elővigyázatból sodronnyal voltak betörésmentesítve, és azonkívül két iskolaszolgából.

Érdemes lesz megjegyeznünk, hogy éppen ez a clarissime domine+ Muskotályi volt azon nevezetes egyéniség, akit a Dungó gúnydala egy évtizedre halhatatlanná tett, s aki már egy év óta eszi a mérget amiatt, hogy éjszaka a csúfondáros dalokat impertinens nebulók* az ablaka alatt éneklik, s e méregevéstől úgy meghízott, hogy már imádkozni sem tud; mivel hogy a két keze ujjait nem tudja egymásba tenni a kövérségtől.

Alacsony, köpcös termetét rókatorkos panyóka-mente fedi, mely alól folytatásképp jön elő a kapcsos reverenda, akkori idők tisztes viseleteképpen.

Az a gonosz paniperda* Borcsay tehát azt a hadi fortélyt találta ki, hogy ő teljesen elázottnak tettetve magát, nagy tántorogva jött az eloltott gyertyával, rekedt hangon rikácsolva hozzá a megfelelő nótát: „Hol eloltja, hol meggyújtja, csak a szívem, csak a szívem szomorítja”,* amely nóta közben aztán oly veszedelmes összeütközésbe hozta az előre lódult fejét a clarissime domine orrával, hogy szinte betörte azt.

Akkor aztán megijedt; hátrahőkölt, s merev szemekkel bámult a szemközt jövőkre.

„Hát maguk kicsodák?”

Olyan élethíven tudta adni a kábult részeget, aki már senkit sem ismer; azzal az üvegtekintetű szemmeredéssel, azzal az elejtett szájjal, azzal a háromfelé+ esni akaró termettel, hogy első tekintetre szinte elhitte neki a clarissime a komédiát s mérgesen rivallt rá:

– Kend otromba részeg. Már engem sem ismer. Én physices professora vagyok.

Erre a szóra a nagy gaukler* bölcs képet öltött, ahogy részeg ember szokott, mikor okosat akar mondani.

– Az nem lehet! Az én professzorom nem jár ilyen késő éjszaka kocsmázni. Az otthon van már és alszik.+ Ha pedig kegyelmed a physices professor, mondja meg nekem, miért csavarodik a paszuly a karó körül balra, a komló pedig jobbra?*

Ezt persze Buffontól* kezdve Diószegiig még eddig senki sem tudta megfejteni; amiért is a clarissime nagyon megharagudott a kapcáskodó diákra s rárivallt keményen:

– Menjen kend az utamból, kend részeg nebuló! Én inquirálni* jöttem ide.

Erre a szóra a megrettenő részeget adta elő Borcsay. Elkezdett sírni, ordítani, hogy ő most van itt legelőször; térdre esett, esküdött, hogy sohasem iszik többet; bocsássanak meg neki, irgalmazzanak a fejének! Megkapta a clarissime kezét, kebléhez szorongatta; s mikor az nagyon mérgelődött már, mikor a két jurátus és két dárdás is segélyére sietett, hogy a feltartóztatástól megszabadítsa termetét, akkor meg éppen ahhoz folyamodott Borcsay, hogy előkészületet tett oly kitörésekre, amiket csak a viharos tenger s a még viharosabb bor szokott előidézni az embernél, mely szándékolt eruptiótól ijedtében aztán mind az öt megretirált, s lőtávolon kívül helyezte magát. Denique Borcsay e hercehurcával időt nyert társainak a krónika eldugására; mire az inkvizíció utat tört magának a benyílóig, már akkor nem volt ott más, mint egy víg társaság, mely a hosszú asztalt körülülve, dalolt és poharazott.

Az elnöki széken már nem ült Jenőy, hanem sánta Biróczy.

A diákok nem mutattak semmi meglepetést a clarissime megjelenésén.

A csárdázást tiltja ugyan az iskolai törvény, de nem veszik azt szigorúan: amit a büntetés mérlege is bizonyít; például a pápai kollégiumban tíz garas volt a büntetése a kocsmában kapatásnak, s ezzel egyenlő értékű a más kollégiumokban, hol a büntetést naturáliákban adták ki (börtön, megdorgáltatás). Annálfogva nagyon érthető volt a meglepett krónikásoknak azon törekvése, hogy inkább engedjenek magukra bármily magas fokú kocsmai kihágást bizonyulni, semhogy annak a gyanújába keveredjenek, amit éppen elkövettek: költemények szavalása! tudományos értekezés! tárogató-fúvás! krónikaírás! Clarissime domine Muskotályi ünnepélyes tekintetet akart adni arcának, ami sehogy sem illett neki. Az átkozott diák előtt egészen oda volt a tekintélye már. Pedig igazán tudós ember volt. De szerencsétlen termete miatt kikaptak rajta, s aztán ő is üldözte a diákot. Akárhányszor meglátott az iskola falára felmázolva veres krétával egy nagy gömböt, annak tetejében egy kis gömböt, a nagy gömbnek négy vonással kezet-lábat, a kis gömbnek két ponttal, meg egy húzással szemet-szájat festve: alá sem volt írva a neve, mégis tudta, hogy ő az ott. Még a tanodai táblán is ott találta ezt a mértani ábrát: aláírva Q. F. D.* – Mégsem volt jó kedve.

– Mit mívelnek kendtek itt? – kérdezé parancsoló orrhangon, s nádbotja végével odakopogtatott az asztalra.

Sánta Biróczy érzé magát felhívatva az elnöki válaszadásra:

– Az exegeticát* fejtegetjük. A kánai menyegző* a textus.

– Nem kendhez szólottam. Humanissime Jenőy miért nem ül kend az elnöki széken?

Jenőy előbb gúnymosollyal vetette magát hátra székében; aztán diákos humorral felelt:

– Ennek oka a fizika szabályában rejlik: „de impenetrabilitate corporum” a testek áthatlanságáról.+ Mivelhogy Biróczy már ott ül, s mivelhogy Biróczy „test”, s mivelhogy „a testek” áthathatlanok,+ s így két test egyszerre egy helyen nem lehet.

– Nemde, nem kend-e a krónikaírás prezidense?

Jenőy bámuló arcot csinált.

– Miféle krónikáé? A Krónikon Budensét* tetszik-e érteni? vagy Anonymus Belae regis notariusét?* avagy Szalárdy* krónikáját, vagy Márkus* festett krónikáját, vagy a carmen miserabile* krónikáját?

– Ne csináljon kend magából bolondot. Kendnek becsületes arcához nem illik a komédiajátszás. Kendtek itt tiltott conventiculumokat* tartanak, melyeket tilt Leopoldus I.* törvénye; kendtek itt calumniákat* támasztanak, miknek büntetése megszabatik a II: 71-ben, a magas udvar és az országgyűlési követek ellen rágalmazó verseket és pasquillusokat jegyezve fel róluk.

– Depraecor!* – szakítá félbe Jenőy. – Nekem mint juristának* a törvények idézését jobban kell tudnom; a conventiculumokat I. József törvényei tiltják: 1599: 25.* A calumnia pedig, melyet II: 71. megfenyít, nem rágalom, hanem igaztalan perlekedés címe. Az a calumnia, mely a felséges udvarra vonatkozik, I. István II. 53-ban* fenyíttetik halállal, amely pedig rágalmat jelent az inclyti Status et Ordines* ellenében, ezt az 1725: 7. és 9.* bünteti kétszáz forintokkal.

A clarissime domine majd kiugrott a bőréből dühében.

– Nem azért jöttem én ide, hogy itt kend nekem a Tripartitumból* prelegáljon;* hanem hogy adja elő azt a krónikát, hol van?

– Ilyen nevű állatról közöttünk soha említés sem tétetett.

– Casuista! Jezsuita! A nevekbe kötelőzködöl! Tudom, hogy egymás közt Koszorúnak nevezitek azt. Hol van a Koszorú?

Jenőy folyvást zavartalan humorral felelt:

– Koszorút csak kétfélét ismerek; az egyiket csinált virágból a menyasszony fején, a másikat babérlevélből a sültmalacon. S minthogy az egyik sincs e helyütt…

– Tace!* Hasztalan a tergiversatio!* Mindent tudok. Fel vagytok adva! Valljátok meg bűneiteket őszintén; az büntetésteket enyhíteni fogja. Adjátok elő irataitokat.

– Quaeras! (keresd!) – ordíta közbe egy basszus hang. Barkóé volt az. S erre unisono felkiálta a többi „quaeras!” keresd!

A clarissime azzal nekiindult a botjával végigkopogtatni a hordókat: melyik kong? Melyik üres?

A részeget játszó Borcsay pedig csak azért is felkapaszkodott egy hordó tetejére, arra ráült, mint a lóra, ahogy Bacchust festik a kártyán, s onnan kezdett el dalolni:

Elindula Szent Péter Rómába,Botját veté vállára haragjába:Botja végén csutora,Csutorában jó bora.Iszik, mikor akarja,Fülöpöt is kínálja. *

Mindenki előtt ismeretes lesz az a tudományos experimentum, hogy ha egy hordót, mely nincs egészen teli, alulról megkopogtatnak, ott nem ád hangot; ha pedig felül kopogtatják meg a fenekét, ott már kong; – de még olyan eset nem fordult elő a fent leírt időkig, hogy egy hordó, mely akonájáig* tele van, alulról megütve adjon kongó hangot. Clarissime Muskotályinak adatott meg ez új „vacuum Torricellianum*”-ot felfedezni.

Amidőn ugyanis ahhoz a hordóhoz ért, amelyen Borcsay lovagolván, insolenskedett,* s annak a fenekét is megkocintá nádpálcája fogantyújával: íme a hangszer felül csak koppant, de alul döngő szózatot adott.

– Ez az! – Inte a clarissime kísérőinek, s azzal diadalmasan fordult az elámuló diákhoz a hordó+ tetején. – No, most rugdalózzék kend! Most invocálja Bacchust és Gambrinust!* Hát kend mit szól ehhez, humanissime Jenőy? aki olyan fizikus; nem tudná nekem megmagyarázni, mi okozza azt, hogy ez a hordó alul kong, felül pedig nem ád hangot?

Jenőy zavarodatlanul felel:

– Egyszerű tudomány. Mindenki tudja, hogy a debreceni bor „fel szokott fordulni”; ez bizonyosan akkorát fordult, hogy alul került a levegő, felül a bor.

– Majd végére járjunk+ e nevezetes phaenomenonnak. Spirité!* hívjátok ide a csaplárost.

Nagy uram nem volt messze.

Hozta már a kalapácsot.

– Ne törjük rajta fejünket+ sokat – monda a clarissimének – megmondom, hogy ennek a hordónak kettős feneke van; még a háborús világban készült, s arra szolgált, hogy a rejtekébe dugdosta el a jámbor ember a félteni való pénzecskéjét. Jelenben pedig semmi sem lévén benne.

– Semmi-e? – szólt gúnyosan a clarissime, a félszája szegletéből eresztve a szót –, no, majd mindjárt analizáljuk hát azt a semmit. Nyissa ki kegyelmed a hordó ajtaját.

Az igen egyszerű műtétel, a hordófenéknek+ van egy hermetice* záródó ajtaja, melyet egy vastag retesz szorít a fenekéhez; ha e reteszt kiütik belőle, menten ki lehet venni az ajtót.

Clarissime Muskotályi azt sem várta, hogy a jurátus belevilágítson a felszabadított odúba; hanem sietett kurta térdeit meghajtani s nádpálcájával belekotorászni a rejtélyes üregbe, hogy annak elefántcsont fogantyújával kihúzza ebből a corpus delictit. A négy asszisztens ugyan segített odanézni; míg Nagy uram kerek hasán összetett kezekkel sopánkodott a diákok helyett: „no jojcakát nektek szegény latinusok!* jojcakát neked csittvári krónika: elárult benneteket a gézengúz Aszályi!”*

A clarissime pedig addig húzta, addig vonta a botja kampójára akadt papiroszörejű tárgyat, míg szerencsésen kirántotta azt a hordóból – s mi vala az – egy irtóztató nagy koszorú vereshagyma.

– Ecce!* – kiálta fel Jenőy. – Ez a harmadik koszorú csakugyan nem jutott eszembe.

E furcsa trophaeum* láttára féktelen hahotába tört ki az egész siserahad;* nevetett maga Nagy uram is. (Hogy az ördögbe változott át az a krónika vereshagymává?) Még a két jurátus is a clarissime háta mögött megesett a röhögés ördögének; nem ugyan fennhangon, de legalább pantomiában;* mind a kettőnek+ a füléig szaladt a szája, s laposra hunyorult a szeme; mikor pedig a clarissime hátranézett, akkor hirtelen bekapta mindegyik a száját s felrántotta a szemöldökét, de ha elfordult, megint csak kilátszott mind a harminckét foguk. Míg a szegény mendikás* odahátul, ha egyébbel nem mert nevezni, hát a nyakát húzta le a válla közé, s a térdét emelgette, azzal nevetett.

Hová lett hát a csittvári krónika? Az áruló világosan megmondá, hogy hol van a rejteke. Egy olyan roppant fóliáns, egy „elefantina moles*” csak nem dugható el akárhová.

A clarissime tüzet szikrázott a dühtől. S ebben a dühében meglátott az asztalon valamit. Annak a láttára aztán földhöz csapta a botjára akadt hagymafentőt,* s győzedelmes kegyetlenséggel mutatott az ujjával, a botja végével arra a bizonyos tanújelre.

– Hehehe!+ Hát ez micsoda itt, clarissimi?+ Ez a fényes cseppecske itt az asztalon? Az ott egy tintacsepp!

Valóban egy áruló tintacsepp maradt az asztalon, s ez most mindent fel fog fedezni.

– Kendtek itt nem ittak; hanem írtak! – rikácsolt a clarissime, botjával az asztalra kopogatva.

Jenőy észrevette társai arcán a veszélyt, melyben forognak. Nincs ahhoz fogható veszedelem, mint mikor valakit egy hazugságon rajtakapnak; nagy hősök, kik minden martyriumot ki tudtak állni; nagy gonosztevők, kik semmi kínzástól meg nem puhultak, egyetlen rajtakapott hazugság miatt úgy el tudják veszíteni egész lelki keménységöket, hogy nem bírnak tovább tagadni; végigvallanak mindent.

Ennek hirtelen be kell vágni az útját.

Jenőy dacosan felugrott az asztal mellől s odavágva tenyerével az incriminalt tintacseppre, rázendíté az elátkozott refrént.

„Csak azért is Dungó!”*

Akkor egyszerre valamennyien utána, mint a bomlott óra:

„Dere-düre-duda Dungó!”

Mint az erdei ördögök fellázadása, olyan volt a bomlott zsivaj, ami erre keletkezett; ahány torok, annyi énekelte, s ahány ököl, ahány sarok,+ annyi dobolta, asztalon, hordó fenekén a veszedelmes nótát:

Debrecenben kidobolták,Hogy a Dungót ne danolják,Csak azért is Dungó! – és a többi.

A kitört rebellió egy időre megzsibbasztá a hatalom kezeit. Professzor, jurátus, dárdás elámulva vonult a biztos háttérbe, melyet, amint a rosszcsont észrevett, „usgye fóre!*”+ felkerekedett, neki az ajtónak; mire valakinek eszébe jutott volna, hogy utánok menjen, már kinn voltak a házból.

– Hiszen majd holnap megkaplak benneteket! – börzsölködött* utánok a clarissime.

Igen: a diákokat; de nem a csittvári krónikát. Üthetik már ennek a nyomát; nincs már az a pincében. Az alatt a rövid idő alatt, amíg a Borcsay+ részegségi produkciójával az inkvizítorokat feltartóztatta, a társak hirtelen szétszedték a krónikát, s ki-ki egy darabot elrejtett belőle a tógája alá.

Barkónak jutott a borjúbőr boríték, az csattogott olyan nagyon a tógája alatt, mikor futott. Ki jött volna arra a gondolatra, hogy egy nyalábnyi nagy pandektát* a diákok zsebében akarjon megtalálni? Jenőy megijedt a tintacsepptől, hogy az motozásra vezet; azért vetemedett arra a kétségbeesett gondolatra, hogy a pasquill nótáját a kigúnyolt nagyhatalomnak szeme közé rivallja. Ez volt az egyedüli menekülés.

Őket ugyan valószínűleg ki fogják mármost majd csapni az iskolából; – hanem a csittvári krónika meg van mentve.

– Vajon miféle bor lehetett az, amitől ezek a gaz lurkók ily pogányul lerészegedtek? – mondá clarissime Muskotályi, megvizitálva a kancsót és a bádogpoharakat sorban.

Hát nem volt azokban egy csepp bor sem. Nem ittak azok semmit.

Eggyel több bűnvád rájok nézve.

A Rákóczi harangja

Másnap reggel két órakor megszólalt a Rákóczi harangja. *

„Dzimm-dzumm.”

Ennek a Rákóczi harangjának is van története.

Dicsően országlott erdélyi fejedelem I. Rákóczi György ajándékozott a kálvinista Rómának egy óriási harangot, mely több volt száz mázsásnál, körül szép bibliai mondatokkal átfonva, s az öblén a fejedelmi címerrel és a Rákóczi jelmondattal: „Non est currentis, neque volentis; sed miserentis Dei”, – Nem a siető, nem az akaró nyer, hanem akin az Isten könyörül.

E dicső nagy harang nem fért el a debreceni nagy toronyban, annálfogva egy új tornyot kellett a számára építeni a templom mellé; mely torony sohasem lévén+ bevakolva, úgy hívatott, hogy „vörös torony”.

Onnan zúgott alá sátoros ünnepeken a Rákóczi-harang nagy felséges hangja, hogy meg lehetett azt hallani még Balmaz-Újvárosban is.

Mikor pedig Debrecen 1802-ben porig leégett,* elpusztult a nagy tűzvészben a vörös torony is. Minden egyéb harang megolvadt, csak a Rákóczit megolvasztani nem volt elég egy egész égő torony: azon tüzesen,+ de olvadatlan zuhant le az égő gerendák közül s a talajba vágta magát. Akkor tudatlan népek odarohantak, hogy jót tegyenek vele, s elkezdték vízzel öntözni. Ettől azután elvesztette a hangját. Mikor ismét felhúzták az újon felépült toronyba, nagy szomorodva tapasztalák a hívek, hogy a fejedelmi híres harang a hajdani hatalmas „bimm-bamm” helyett csak egy szomorú, panaszteljes rekedt hangot ád: „dzimm-dzumm!”, mintha ez is csak kísérteni maradt volna meg a világban, valamint annak a nagy családnak a neve, melynek címerét viseli, s melynek utolsó ivadékát is már az iz-nikmidi kaktuszbokrok* födik, s ahol még a nevük előfordul nyomtatásban, a cenzor vörös plajbásza egy R… i-t csinál belőle, s akik fennhangon beszélnek még róluk, csak olyan fulladt hangon teszik, mint a harangjuk: „dzimm-dzumm!”

Nem is szólal+ az meg már valami örvendetes alkalomra; csak mikor valami gyász van.

A cívis tudja már, mikor azt a hangot meghallja, hogy ez a lélekharang: egy elszállandó léleknek „szegény bűnös” halálharangja: diákot csapnak ki az iskolából. *

Ami valóban hasonlatos a meghaláshoz. Kiűzetni az „alma mater*” kebeléből. Coriolán* keserűsége, Foscari* megtört szíve, Ovid* könnyekkel hintett versei beszélnek arról nagyban, mi lehetett az kicsinyben, ha a dicső kollégium florilegiumából* egy olyan virág kitépetett, amelyre az interdiktum rámondta: „mérges növény!” Hová menjen az? Mely kert fogadja azt be többé?…

… A tegnapi kihágás szereplői a sedes elé voltak idézve. Erre húzták meg a rekedt harangot egyszer. Mikor az háromszor fog szólni, az azt jelenti, hogy el vannak ítélve.

A kollégium előtti tért, meg a nagy piacot* korán reggeltől késő délig nem foglalkodtatá egyéb beszéd, mint az a nagy eset, ami most odabenn folyik. Egyik ember a másiktól megtudta, hogy mi veszedelem történt. A diákok a nagyerdőn verekedtek. De bizony nem verekedtek, hanem ördögöt idéztek. Azért sem azt tették, hanem összeesküvést csináltak. Új vallást akartak kezdeni, amelyben nincs se pap, se esküvő. Csakugyan megvertek egy professzort. Jól tették. Nem jól tették! A Dungót is danolták. * Egymás vérét itták…

Ez azután így folyt a talyigásokon kezdve a sulyomáruló,* sült tökkel csábító, mézkenyér-kereskedő, pattogatott kukorica pazarló asszonyságokon végig, az őgyelgő kurta gubás, zsíros subás, makrapipás férfiközönségen átszűrődve a túlsó oldali paprikásszalonna-bazár tulajdonosokig, ezerféle változataiban a leleményes fámának.

A kollégium kapui pedig ilyenkor zárva voltak.

A „coetus*” termében ült a „sedes”.* Az összes tanári kar teljes ornátusában. Elnökölt maga a rector professor, nagytiszteletű doktor Járai Ézsaiás * uram ő kegyelme; aki maga véghetetlen tudományú férfiú, nagy archaeolog, philolog, orientalista, jurista, exegeta* és homileta;* egyszóval: polihisztor! Kit jellemez az együgyű diáknak azon mondása: „vajha énnekem csak annyi tudományom is volna, amennyi a professzor úrnak a kisebbik fejében van.” * Értve alatta azt a diónagyságú szemölcsöt a nagytiszteletű úr kopasz fején, mely úgy díszlett azon, mint egy kakastaréj. Pedig olyan apró, összetöpörödött férfiú volt különben a nagytiszteletű úr; csakhogy vonásai hozzá voltak szoktatva, hogy nagy tekintélyt tartson velük: mikor a fél szemöldökét felhúzza magasra,* mindig magasabbra, a jámbor examinált vagy benevolizált* diák úgy érezte, mintha az ő fejét húzná egyre feljebb vele, s mikor aztán egyszerre megint lehunyta azt a félszemét, s csak a másikkal nézett rá: szinte nagyot zökkent a földre leestében a szegény diák.

Hanem azt az egyet el kell ismerni a nagyon tisztelt törvényszékről, miszerint el volt látva azzal az intézménnyel, hogy amit nem akart megtudni egy kriminális esetből, hát azt nem tudta meg.

Ilyen intézkedés volt az például, hogy a vádlottakat egyszerre és együtt vallatták. Ki-ki hallhatta, hogy a másik mit mondott; ha+ esze volt, ahhoz alkalmazta magát.

Ismerjük a „domine Nega*” (úrfi, tagadj!) történetét.

Legnehezebb volt a legelső vallatott állapotja; annak kellett nagyon vigyázni, hogy olyasmit ne mondjon, amivel az utána következőket ellenmondásokba keverheti.

Hanem hiszen ravasz rókával volt dolguk.

Sánta Biróczy nem hiába készül prókátornak.+ Ledisputálja ez a napot az égről.

– Humanissime Biróczy! – szólítá ki őt a középre a rektor úr énekszerű hangja,* melynek azon szép tulajdonsága volt, hogy kottára lehetett volna szedni, mind hanglejtési, mind ütenykülönbségi változatainál fogva. Mondja meg kend, kik voltak jelen a kend elnöklete alatt Nagy uram pincéjében?

Biróczy még jobban behúzta a nyakát a válla közé, mint egy sáncba; onnan védelmezte magát.

– Nem emlékezem rá.

– Miért nem emlékezik kend rá?

– Mert részeg voltam.

– Miért volt kend részeg?

– Mert sokat ittam.

– Nehogy végig elmondja kend azt az anekdotát az egyszeri diákról: „mert szomjaztam, mert bort szomjaztam, mert sok bort szomjaztam” ;* – levén+ az nagyon ismeretes és triviális anekdota. Hanem arra emlékezzék kend vissza, hogy minekelőtte ittak volna, mit cselekedtek?

– Danoltunk.

– S minekelőtte danoltak volna?

– Ismét ittunk.

– Tud kend valamit arról a könyvről, aminek neve Koszorú vagy „csittvári krónika”?

– Igenis, láttam egyszer nagytiszteletű Muskotályi professzor úrnál.

– Bolond kend! Bolond kend! Bolond kend! – kiálta közbe a jelenlevő úr. Biz énnálam nem látta kend; ne hazudjék kend olyan nagyokat.

Biróczy még magasabbra húzta fel a vállát.

– Én csak azt mondom, amit tudok.

– S mit tud kend a krónika tartalma felől? – folytatá a vallatást a rektor; kezével intve a szeniornak, hogy a jegyzőkönyvbe az utóbb mondottakat be ne vezesse, mert hiábavaló scurrilitások.*

– Benne van a „Szentek hegedűje”.*

Ez pedig+ egy igen kegyes tartalmú énekeskönyv volt.

– Apage satanas! – kiáltott közbe clarissime Muskotályi. – Volt bizony benne az „ördögök dudája”, de nem a „Szentek hegedűje”.

– S miért énekelték kendtek a clarissime domine előtt amaz exsecrált+* gúnydalt ott a pincében? – kérdezé a rektor.

Biróczy orcátlan vakmerőséggel felelte rá:

– A clarissime domine maga kért fel bennünket arra, hogy nagyon szeretné azt a nótát meghallani, mert még sohasem hallotta.

(Pedig minden éjjel azzal költötték fel.)

– Satis!* Mehet kend hátra! Álljon elő sequens,* humanissime Barkó Paule!+

A hosszú diák kiállt a középre, s kezeit egymásba téve, mohamedanus komolysággal várta a kérdéseket.

– Humanissime! – szólítá meg a középre állítottat a rektor. – Kendtől okosabb beszédet várok, mint antistesétől, kit perversus embernek ismerünk mindnyájan. Feleljen kend nekem egész becsülettel, minő szövetség köti kendteket egymáshoz. Van-e kendteknek adott szava egymást el nem árulni?

Barkó egykedvű nyugalommal nyitá fel száját ezen mondatra: *

„Vermis szözündin gecsen, kendi dsánindin gecsen.”

A szenior nótárius kezében megállt a toll; nem tudta, hogy mármost hát ő mit írjon?

A rektor szemöldöke magasra feszült fel.

Egy odvas foga volt, mikor valamin nagyon tanakodott, a nyelvét erre az odvas fogra szokta tenni, mintha az abban lakó spiritus familiáristól+ * kérné a tanácsot, hogy mit mondjon.

– Értem, humanissime! Ez törökül van mondva. Annyit jelent, hogy „aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el”. De mármost feleljen meg kend ezen kérdésemre: tudja-e kend, hogy egy titkos konspiráció által magát a legfőbb hatalom üldöztetésének tette lészen ki? Mi védelmezi meg kendet, ha ez kitudódik? Vallja meg kend bűnét+ őszintén, hogy magát megszabadítsa.

Barkó ugyanoly hideg lárvakemény arccal mondá el válaszát:

„An ki ezdeszti merdumán gurikht, szeres der dsezai Hakk avikht.”

A nagytiszteletű úr még magasabbra feszíté fel szemöldökét, s homloka ugyancsak verítéket izzadott. Ez a nebuló most meg már perzsául felelt neki. De ő is bírt e fegyverrel, s nem érzé magát legyőzetve.

Az odvas fog egy ideig tanácskozott a rátett nyelvvel.

– Jól van, humanissime. E mondás perzsául van, s azt jelenti: „Aki az emberek kezétől megmenekült, az fejét az Isten büntető hatalmába akasztotta.”

A nagytiszteletű úr büszkén jártatta végig e mondat után fél szemöldöke alól kerekre nyílt szemét a körülállókon, s szótagolva diktálta a jegyző tolla alá mind az eredeti mondatot, mind annak a fordítását;+ mintha az a legrendesebb dolog volna.

Most azután folytatta a vallatást.

– Látom, édes fiam, humanissime, hogy milyen szép tudomány lakik kendben. Egykor tán velünk együtt ülhetne katedrát, sőt annyira vihetné dolgát, hogy a keleti követségnél tolmácsul alkalmaztatnék, s örök hivatalba jutna. Ha csak ilyen rossz társaságba nem keveredett volna. De még jókor a megtérés. Valljon meg kend mindeneket, térjen meg a gonosz útról, s legyen minden megbocsátva azontúl.

Erre aztán a következő választ adta Barkó:

„Teviz birle beklik töride oturmaktin; + – Szever birle csikailik tozida jatmak jekdir!”

A nagytiszteletű úrnak kövér izzadságcseppek kezdtek végigcsorogni az orcáján:+ ez a nebuló minden tudományából kikérdezi. Ámde van abban a kopasz fejben elég.

– Értem, fiam. Nem zavartál meg a tatár felelettel. Mondásod tatárul ezt jelenti: „Többet ér baráttal a szegénység porában feküdni; mint ellenséggel együtt a hatalom trónján fényleni.” Ez bizonyítja kemény megátalkodottságodat; azért nem is kérdezek tőled többé semmit;+ recedas, állj hátra!

Nem bizony, mert attól félt a doctissime,* hogy a negyedik kérdésre+ szanszkrit nyelven fog megfelelni a haszontalan fickó, s ebből éppen csak annyit bírt a rektor úr, amennyi abban a kisebbik fejében elfért.

– Sequens! Humanissime Jenőy.

Jenőy a törvényszék elé lépett. *

– Nagytiszteletű iskolaszék – kezdé az ifjú –, nem várom be a kérdő pontokat, nem az összevissza vallatást. Tudomásom van a tárgyról, s beszélni fogok felőle önök előtt; nem ahogy vádlott és bíró beszélnek egymáshoz, hanem mint férfi férfiakhoz, ki tisztelettel tartozik azoknak, s becsülést követel magának. Itt kétirányú bűnvád van ellenünk fordítva. Az egyik az, hogy az iskolai fegyelem ellen kihágást követtünk el: elmulasztottuk a vasárnap délesti templomba menetelt, tiltott ruhában tilalmazott helyre gyülekeztünk, ott az iskolai elöljáróság jelenlétében féktelenkedtünk, sőt egy tiszteletreméltó tanári személyt gorombául inzultáltunk is. – A második vád pedig, mely bennünket terhel az, hogy mindezen kihágások csak egy nagyobb vétség elpalástolására lettek elkövetve, mely vétség egy szóban leli kifejezését: „a csittvári krónika”.

– A distinctio tökéletes – szólt közbe nagytiszteletű Járai uram.

– E két váddal szemben kétféle védelem van. Az elsőnél teljes magamegadás, sajnálata a megtörténtnek, bevallása a vétségnek+ s nyugodt elvárása a büntetésnek; a másodiknál pedig határozott elutasítása minden felfedezésnek, vasba öntött válaszadás minden kérdésre: „Nem akarok! Nem akarok! Nem akarok!” Miért kérdik önök, hogy mi az a csittvári krónika? Nagyon jól tudják önök azt. Nemzedékről nemzedékre adott ereklye az, melyet mindig a fiatalság őriz. Ülnek itt többen a törvényszék asztalánál, kiknek keze írását tartogatják ama lapok; mert hiszen fiatal korában minden ember szabadelvű, rajongó és felmagasztalt. Azért száll ez mindig diák kezéből diák kezébe. Mert mikor innen elmegyünk, közülünk is lesznek főpapok, főhivatalnokok, s akkor mi is megfordulunk saját magunk ellen, akik hajdan voltunk szabadságszerető, merész gondolatú fiatal emberek. A csittvári krónika volt, van és lesz; s amilyen bizonyos, hogy nem azoknál van, akiknél volt, olyan bizonyos, hogy nem azoknál lesz, akiknél van; nehogy megtörténhessék, hogy valamint a „múlt” üldözi most a „jelent”, úgy a „jelen” üldözhesse valamikor a „jövendőt”.

Rector professor úr mind a két szemöldökét felhúzta erre a szóra, mint aki érzi, hogy most nagyokat nagyobbakkal kell megcáfolnia, s nem engednie, hogy a vádlott a bíró fölé emelje fejét.

– Nagyon szeretem, humanissime, hogy őszintén és nyílt homlokkal beszéltél előttünk. Azt sem titkolom, hogy azon ifjak közé tartozol, kikhez szép reményeket kötöttünk és sokan szerettünk. Még azonfelül az is köztudomású dolog, hogy nagyanyád a mi főiskolánknak hatalmas patrónája és alapítója. Tehát hármas okunk vagyon, hogy törvény és szigorúság helyett kegyelmet és bocsánatot hagyjunk erőre jutni. Légy is meggyőzve, hogy azon illetlen megbántásért, melyet egy hivatalos személyen s az iskola tekintélyén elkövettél: a megbántottakban találod legbuzgóbb+ kegyelemkérőidet.

(„No, ezt nem mondhatnám” – dörmögé clarissime Muskotályi.)

– Ámde – légy készen arra mind te, mind cinkostársaid, hogy ha ti a bűnpalásttal eltakart bűnt fel nem feditek, s vasból öntött tagadással álltok elénk, mink vassal fogunk a vasra visszaütni, s nem nyersz irgalmat előttünk sem te, sem az utolsó közöttetek. Te, a vádlott, visszavádolod bíráidat. Azt mondod, amaz emlékezetes könyvet egykor a mi kezeink is írták, szaporíták és megőrzék. Ez nem lehetetlen. De amik abban a ti időtökig megírattak, sem az égi bíró, sem a belső bíró azért a krónikaírókat el nem ítélheti. Akitől félhetnének amiatt, amit írtak, egyedül a világi hatóság. Ez is elég ok ugyan a félelemre. S nem tagadhatom el, hogy álomháborító gondolat azt tudnia valakinek, hogy egyszer könnyelmű ifjú korában valamit leírt, ami ha most a százszemű Argus* tekintete elé kerül, vagyonát, szabadságát, fejét veszítheti miatta. Hiszen ugyanazon krónikában olvashattátok, mert én is olvastam azt, hogy Bónis Ferenc alispán hogy vesztette el fejét és vagyonát egyetlen akcentus elhagyása miatt:* midőn a kassai kapitány+ azt kívánta tőle, hogy küldjön neki „élést” s ő visszafelelt rá: „majd küldök neked élest”,+ s ez egy akcentusi hiba tréfájáért a fejével fizetett meg. Még friss előttetek Martinovich és társainak emlékezete, kiket egy írott lap vesztett el. Ámde ti mindennél többet cselekesztek. Ti propagandát csináltok hazánk kőszikla alapja, a nemesi rend ellen; ti szarvat emeltek egyedüli erős várunk, a vallásos hit ellen!

Jenőy arcát elhagyta a vér.

„Jaj nekünk – súgá Barkónak. – Itt az odium theologicum!” (A hittani gyűlölség.)

– *Tagadhatjátok-e, hogy ilynemű iratokkal terheltétek meg azt a könyvet, melynek eddig mást nem kellett kerülni, mint a hatalom pallosát, most pedig kerülnie kell annak még a nemesi fringiát s a pásztori botot is, melyek mind üldözésére indulandnak el; hogy ahol megtalálják, megégessék, nehogy ő legyen az a máglya, amelyen mindnyájan megégünk! Minő kakodaemon* szállta meg szíveitek, hogy ily gonosz lejtőnek rohanjatok? Midőn az ország csak alig szerezte vissza nemesi előjogait, ti elkiáltjátok magatokat, nem kell nemesség; a kutyabőr maradjon a kutyáé! Midőn csak alig bírtuk a német nyelv nyilait kitépni bőrünkből, s áttörhetlen páncélunkat, a klasszikus latin nyelvet, felöltöttük, ti előálltok kiabálni, hogy nem kell a holt nyelv! * Pedig a halál utáni élet örök élet! S ti azt akarjátok, hogy levessük e páncélunkat s meztelenül álljunk ki, a magunk meztelen magyarságával a vértezett ellenségnek ismét?… Csak alighogy tűrve van egyházunk, még most szedegetjük össze garasonkint az áldozat-siclust,* hogy templomaink helyett, miket tőlünk erővel elvettek, újakat építsünk; még alig száradt fel az írás Bihar vármegye jegyzőkönyvében, melyben kimondatik ránk, hogy ahol templomot építettünk, iskolát nem szabad építenünk, s ahol a kántor tanít, csak szóból taníthat, de könyvet nem szabad gyermekeink kezébe adnia; s ha egy ábécét lelnek nála, börtönbe vettetik:* és ti már azzal álltok elő, hogy minek a templom; minek a vallás. Bolondok, akik egy cifra tornyot építenek, és csúfságot tesztek azokból, kik a pedagógus mártír életére vállalkoztak. – A budai diétán már törvényjavaslat lett előterjesztve aziránt, hogy a mi papjaink is nemesi rangnak örvendjenek; ahogy ki van az terjesztve az oláhok pópáira. Hittük és reméltük, hogy e dicsőségben részeltet is bennünket a nemzet, s ti most előálltok, s azt mondjátok: minek a papnak a kutyabőr, elég kutya az már úgyis!

Ez volt a legkeményebb vád, ami ellen nem lehetett mentség.

– De még nincs vége a bűnök lajstromának, folytatá a rektor. Kendtek még a magyar koronát is kigúnyolták. Ez nem reformáció tárgya, urak! Azokhoz a szentekhez, akik a magyar koronára vannak festve, semmi köze sem Luthernek, sem Calvinnak, azok a nemzet szent képei, s azok ellenében nincs iconomachia (szentképharc), és ha ördögök volnának is arra festve, vagy gúnyképek, még akkor is a mi tiszteletünk tárgyai lennének. Csak alig múlt nehány tizede, hogy a nemzet ezt az ereklyéjét visszakapta; milyen nagy triumfális processio* volt az, mikor azt visszahozták az országba! Hogy fogadták zászlókkal, bandériumokkal, hogy hintettek az útjára a haza szűz hajadonai virágokat, hogy járt fel tiszteletére Buda várába a nemzet ifja, véne; mert tudta mindenki jól, hogy ez az a varázsgyűrű, mely bennünket együvé tart. És most egy csoport gyermek előáll könnyelmű szóval, s feszegetni kezdi, mennyit érhet latszámra ,* darabonkint azon megbecsülhetetlen kincs; elmondja, hogy egy ilyen felfordított aranybográcsot egy bécsi ötvös bizony ezer tallérért is csinálna, sőt különbet; és hogy párosítsa a szentségtörést a tudatlansággal, még azt is kétségbe hozza, hogy e korona Szent István fejét érte volna, mivel később élt emberek nevei vannak rajta: arcul ütve a históriát, mely világosan tanítja, hogy a korona két darabból áll, és a külső ágas karikáját küldte a görög despota. – Íme ilyen adatokkal gazdagíták kendtek amaz emlékezetes könyvet: tagadja-e azt kend vagy bevallja?

Jenőy összeszorítá vékony ajkait, s azután elszántan felelt:

– Quod dixi, dixi; quod scripsi, scripsi!+ (Amit mondtam, megmondtam, amit írtam, megírtam.)

Tízen kiálták utána egyszerre:

„Et nos itidem diximus!” (És mi is ugyanazt mondtuk.)

Tíz társa nyújta egymásnak kezet.

A nagytiszteletű úr most hosszas ideig tartott tanácsot nyelve hegyével és odvas fogával.

– Fiaim, szólalt meg azután otthoni természetes hangján; most nem úgy szólok hozzátok, mint bíró vádlottakhoz, hanem mint atya gyermekeihez. A vétekről, mellyel vádolva vagytok, meg vagyok győződve. De tanúbizonyságaim nincsenek rá. A corpus delictit, a vétkes krónikát el tudtátok rejteni szem elől, hogy senki rá nem akadhat. Maga azon egy társatok, aki töredelmes szívvel és szent borzadállyal fedezé fel előttem a legutóbbi lapok adatait…

(– „A hetedik szavazat!” – súgá Jenőy Barkónak.)

– Ugyanaz sem volt rávehető, hogy felfedezze, hová rejtétek el e krónikát? És ha megkaphatnók is azt, ugyan őrizkednénk benneteket „a miatt” elítélni, mert periklitálnánk* általa egész iskolánk jövendőjét, s a világi hatóságoknak adnánk okot a beavatkozásra. Ellenben erős indokaink vannak ellenetek az iskolai kihágás, a fegyelem és tisztelet elleni vétség miatt a legszélső szigort alkalmazni. Azért azt tanácsolom tinektek, adjátok elő önkényt ama veszedelmes könyvet,+ ne legyen az ellenetek fordítva semmiképpen; hanem itt mindnyájunk szeme láttára vettessék be a nagy kandallóba s legyen az ő hamujába eltemetve mind a ti bolondságotok, mind a mi keserűségünk. Ha pedig megátalkodva eltitkoljátok azt, legyetek készen, hogy azért a másik bűnötökért, mely bebizonyítható, a legnagyobb szigorával a törvénynek fogtok megsújtatni.

Most egy ünnepélyes csend pillanata következett. Jenőy végighordozá tekintetét társainak arcán. Egy sem süté le szemeit előtte.

– Uraim. Nagytiszteletű iskolaszék! – szólt Jenőy. – Amaz emlékezetes könyvnek 1802-őt viselő lapján egy jegyzet foglaltatik a margóra írva, mely így szól: „és e rettenetes tűzveszély közepett,+ midőn a templom és kollégium s az egyház melléképületei mind sorban égtek, egyikében a „gunyhók”-nak két bennszorult diák maradt meg. E krónika őrei voltak azok, kik az égő házból ki nem jöhetvén, a földre letették a krónikát és arra ráfeküvén, öntestökkel védelmezték azt meg az összeégés ellen.”

„Factum! – szólt közbe a rektor. – Karika * János volt az egyik megmentő neve.”

– Ez ív utolsó lapjának margójára pedig ez „lesz” írva – folytatá felemelt hangon Jenőy –, hogy amidőn e krónikát egy társnak árulása veszélybe hozta, akkor tizenegy tanuló öntestével védelmezé meg azt a megsemmisülés ellen, és inkább választotta a száműzetést, az életpályájából+ kiveretést, hogysem árulója legyen az ereklyének. „Est Deus in nobis!*” (Isten él bennünk!)

A vádlott társak rádörmögték:

„Ámen!*”

A rektor inte nekik, hogy távozzanak ki a teremből.

Az előteremben a jurátus+ diákok között megpillantá Jenőy az áruló Aszályit.

– Miért árultál el engemet? – súgá neki.

– Miért voltál első eminens? – felelt az, kielégített irigység kifejezésével arcán. – Miért nyertél el minden kitűzött jutalmat előlünk? Miért protegált úgy minden ember?

– „Mea maxima culpa!” (Ez az én legfőbb bűnöm) – sóhajta Jenőy.

Odabenn sokáig nagy és heves disputa volt a nagytiszteletű urak között. Elhatározott szándék volt, hogy a lázadó fiatalok a tanodából száműzessenek; csak az ítélet fogalmazásában volt erős összeszólalkozás.+

„Fentnevezett tanulók az iskolai öltöny levetése, világi öltöny felvevése és törvényellenes kihágások miatt az iskola falai közül elmenetelre tanácsoltatnak.”

A rector professor az „és törvényellenes” szavak közé ezt kívánta iktattatni:+ „így”, amikor aztán természetesen úgy hangzanék az ítélet, mintha a diákok minden kihágása a világi öltöny felvevése lett volna, amiben pedig kettőt kivéve, a többiek nem is részesültek. Ezt Muskotályi tanár természetesen ellenezte. Már csak a históriai+ igazság kedvéért is. Azonban egyik jurátus+ bizonyította, hogy a többieknek is a lószőr nyakravaló helyett fehér patyolat volt a nyakukon. Ez bizonyított, s az „így” közbe lett szúrva. Ez enyhítette az ítéletet.

Midőn a contrascriba (ellenőr) szava belépésre hívá fel a vádlottakat: a tizenegyedik után humanissime Aszályi is beszólíttatott.+ Valószínűleg szembesítés végett.

Azonban több vallatás nem fordult elő. Az ítélet készen volt már.

A rektor felolvasá azt a vádlottak előtt.

Öten mint főcinkosok: Jenőy, Biróczy, Borcsay, Barkó és Csuka+ az iskolából mindenkorra kitiltatnak, eddigi bizonyítványaik kiadatása mellett. Hatan tizennégy napi carcerre ítéltetnek, kenyeren, vízen, és az elekcióknál s akademika promocióknál tizenöt társsal+ hátrább tétetnek, ítéleteik a fekete táblára+ kifüggesztetnek, s azoknak foganatba vétele a harmadik harangszónál azonnal megkezdetik.

E komoly, keserű pillanatban kötelességének tartá a rector professor egy kenetteljes búcsúztatót tartani a száműzött ifjakhoz.

– Szerencsétlen ifjak, mi lészen már most tibelőletek?

De kettészakította az egész malasztos orációt a gonoszvérű sánta Biróczy felkiáltása:

„Ma diák, holnap katona!”

S azzal megindult az ajtó felé azokkal a jobbra-balra sántító kacska lábakkal, azzal a válla közé húzott sertehajú fejjel, azokkal az idomtalan hosszú kezekkel; hogy erre a mondásra és jelenetre az egész venerabile consistorium* oly féktelen+ hahotában tört ki, mely még a rector professort is magával ragadta; ki e gnóm alak gúnyos paródiájára elfeledkezék róla, hogy az orientális népek nem nevetnek nyilvános helyeken, s kacagott, hogy a szék rázkódott+ alatta.

Azután pedig nagyon megharagudott érte.

– Perversus nebulo; takarodjék+ kend ki innen! A törvényszék auctoritását ekképpen compromittálni.

Sánta Biróczy még egyszer visszafordult, csípőjére tette a kezét, s egy olyan heroikus tekintetet vetett büszkén a venerabilis sedesre,* hogy az még egyszer összeomlott a visszatérő kacagás miatt; mely nem is szűnt meg addig, míg az elítéltek mind el nem hagyták a termet.+

Csak Aszályi nem nevetett. Ő megbotránykozottan emelgeté szemeit az ég felé, kezeit összekulcsolva, s ott maradt, miután a többiek eltávoztak.

Mikor aztán ő már egyedül volt ott, akkor a rector professor arcára ismét visszatért a bírói komolyság:

– És most kenden a sor, humanissime Aszályi. Kend bevádolá társait az iskolaszék előtt, hogy azok egy tiltott könyvet rejtegetnek+ a nagyerdőn, Nagy uram pincéjében, egy hordó fenekében. Kend nem mondott igazat, mert a vád alá eső könyv sem a hordóban, sem a pincében, sem sehol nem találtatott, kend ezáltal iszonyú skandalumot idézett elő. Ennélfogva kend az iskolából örök időkre kitiltatik, kicsapatik, kiűzetik. Testimoniumába+ pedig sub rubrika „ex moribus”* beíratik e szó „calumniator!” (rágalmazó).

Dzimm-dzumm! A második verset zúgta már a Rákóczi harangja, annak hirdetéseül, hogy a nehéz ítélet ki van mondva.

Mikor a harmadik verset fogja rezegni, akkor már mennek a kitiltottak, s harangoznak nekik, míg a városból kiérnek: mint ahogy szokás harangozni a halottnak a temető kapujáig.

Háromórai idő volt engedve a kitiltottaknak, hogy motyóikat összeszedjék s azután hátukra véve, menjenek Isten hírével. Nincs már szolgálatukra dárdás, aki utánuk cipelje a vászonkuffert.*

Délután nem tartatott előadás, hagyományos szokás szerint. Lehetnek hű barátjaik a szerencsétleneknek, kik el akarják őket kísérni, legalább a város végéig, talán még tovább is. A hatóság hunyjon szemet a kegyelet előtt.

Ez a háromórai idő pedig éppen elég volt arra, hogy a város népessége mindent megtudjon – hegyiről tövire –, hogyan, mi mondatott+ a sedesben. * Mi volt a diákok vétsége? Hogyan védelmezték magukat? Milyen nagy dolgokat vágott oda a vaskalaposoknak Jenőy? Hát Barkó hogy replikázott nekik tatárul, törökül,+ perzsául! Hát még a sánta Biróczy hogy tréfálta meg őket víg ötleteivel! S most ezeket mind kicsapták. Az iskola szeme fényeit! Még Borcsay is, aki úgy prédikált nagypénteken, hogy minden ember sírt rajta! Rettenetes dolog ez! Olyan diákot kicsapni, mint Jenőy, aki példája volt a jó erkölcsnek! No, meg olyant, mint Barkó Pali, aki tíz nyelven tud beszélni. A rektoron kívül egy professzornak sincs annyi tudománya. Szörnyűség ez! Aztán miért? A „csittvári krónikáért!” Aki nem tudta is, hogy mi az a csittvári krónika, annyit tudott róla, hogy az egy tűzre-máglyára keresett drága könyv, melyben az ország minden elvesztett jussai vagynak megírva, melyet két diák, anno 1802-ben a nagy tűzből szabadított ki! S ki árulta el őket? – A gézengúz Aszályi.

De nem is volt tanácsolva Aszályinak, hogy bevárja a harmadik harangszót, mikor az egész frekvencia* indul, hanem elébb kibocsátották őt a „gunyhók” felőli hátulsó kapun; úgy menekült tova, szája elé húzva köpönyegét, mintha az orra vére folyna. Azonban az álnok mendikások elárulák őt mégis a publikumnak, utána kiabálva: itt a calumniator! S akkor aztán nekitámadt minden kétlábú teremtés, ember, kofa, cívis, gyerek; szidták, pernahajderezték, még a pulykák is utána hurrogattak; s amint aztán szaladásnak vette a dolgot, a kofahad úgy meghajigálta sült tökkel, hogy csupa sárga-fekete lett tőle a tógája: „heh, te csúnya kalmunátor!” – s legvégül az iskolásgyerekek csürhéje az egész Csapó utcán végigkergette, utána kiabálva a hagyományos gúnykiáltást „oche!* oche!”

Mikor pedig harmadszor megszólalt a Rákóczi szomorú zöngése, s kinyílt a főkapu, és előjöttek rajta a száműzött diákok, és azután nyomukban a fekete tógás népségnek egész hosszú cohorsa* (hétszázan!), s ott kiérve a kollégium elé, még egyszer körbeálltak, s rázendíték az iskolai búcsúdalt:*

Múzsa–Múzsa–Múzsa–nyáj!Indu–huhu–lj patakoknak árnyasBerke–hehe–iben.A Sze–hehe–nt Pieridenéknek* Boho–hohol–doho–hohog kertjeiben!Oszlik bomlik kis seregünkSzakadoz.Pusztán árván hagyva búsanMaradoz,Le te–hehe–tte szent atyánk lantjátMuhu–huhu–zsáhá–háhák.Mars haza hát!

S – hát+ akkor az egész közönség bőgött a sírástól. Sohasem lesz itt többet olyan basszista, mint Barkó Pál volt. Mikor azokat a szavakat odadörögte „szakadoz”, „maradoz”, az ember azt hitte, hogy csakugyan a szíve szakad meg.

Akkor aztán felnyílt a kör, s az öt elítélt megkezdte a maga száműzetési pályáját az emlékezetes fahídon* a körülöttük tolongó népség árja közepett. A sok érzékeny szívű cívis és cíva egymást törte, hogy valami útravalót tömhessen a tarisznyájukba, a tógájok zsebébe: „no még ezt a kulacsot! ezt a kis elemozsynát! ezt a fonatost, ezt a kolbászt; jó lesz ez a szalonna az útra; hát ez a boszorkánypogácsa!” Szegény Csuka Ferinek foltos volt már a csizmája;+ azt nem eresztették végig a csizmadiaállás előtt addig, míg egy újdonatúj fischledert* nem akasztottak a botja végére. Sőt még Jenőy is tapasztalá, hogy van még egy koszorú a világon, aminek a költő ez életében is hasznát veheti, egy becsületes sütőné akkora pereckoszorút akasztott a karjára,* hogy a fél országot beutazhatja vele. Jó volt azt a koszorút elfogadnia, mert az volt az első és az utolsó koszorú, amit törekvései jutalmául egész életében látott. Miután hogy a töviskoszorúk láthatatlanok.

A „dzimm-dzumm” zúgása egészen elveszett az emberi rokonszenv zajában. Maga a harangszó is, mintha ott akart volna maradni csak a kollégium körében.

A fiatalság elkísérte a nagy erdőig egész tömegestül a száműzött társakat; sokan mentek velük még a nagy erdőn is végig; egész az utolsó fákig: ahol a nagy hajdúsági róna keletkezik. Még ottan is kivált valami ötven a többi közül, hogy ők elkísérik pajtásaikat, amíg csak a nap fenn lesz az égen.

Jenőy eszükre téríté őket, hogy de már azt nem okosan teszik; nekik vissza is kell még menniök a kollégiumba, az pedig este bezáratik, s az azután csúnya látvány lenne, ha ennyi diák mind a kollégium falán mászna be; ami egyesével egészen rendes közlekedési út gyanánt használtatik. De legalább addig a pásztorhalmig elkísérik őket.

Nagy hegy az a pásztorhalom ezen a sík pusztán. Talán nem is éppen csak azért hordták azt egyszer oda, hogy a juhásznak meg a komondorainak legyen honnan szétnézni a világba. – Talán ha elkezdenék azt széthányni, ezernyi ezer koponya gördülne szét belőle.

A pásztorhalomig+ elkísérte társait a hű csoport: ott sánta Biróczynak valami jó gondolat ütött a fejébe.

– De halljátok-e, nem cepelem én ezt a sok sajtot, fonatost meg hurkát a világ végeig.+ Itt a szép zöld asztal:+ a gyep; csapjunk egy víg lakomát egymással utoljára!

Jó lesz. Monda+ a négy társ, s azzal lerakták mindannyian batyuikat, miket a népbarátság inni- és harapnivalóval tömött meg; nem kellett oda nagy kínálkozás, leheveredtek valamennyien a gyepre, az ott maradók nagyokat ittak az eltávozók egészségére, míg tartott a kulacsban. Kinek jutott volna eszébe, hogy búsuljon?

Mikor aztán a nap lement, a bujdosók sietteték+ társaikat, hogy menjenek haza „hora canonica!*”

Aztán összeölelkeztek, kezet ráztak, elbúcsúztak. Nem sírt senki! Tud is sírni tizennyolc esztendős ember a maga + baján!

A hazatérőket eltakarta nemsokára a nagy erdő; a bujdosók ott maradtak még sokáig, nagyon sokáig a pásztorhalmon üldögélve, s mikor már a hazatért társak nagy messze lehettek, elővonta Csuka Feri iszákjából a tárogatót, felállt, s megzendíté a dombtetőről azt az üldözött nótát, a Kurucok búcsúnótáját, hogy a bánatos méla hang messze bejárta az alkonyködös rónát. – S mikor a tárogató elhallgatott, mintha a nagy erdő visszhangja volna, mintha az esti szél zúgása volna, hangzott vissza messzünnen a szomorú dallam az erdőből:

Zöld erdő árnyékát,Piros csizmám nyomát,Hóval födi be a télHóval födi be a tél.

Most azután egymás nyakába borultak és sírtak.

Ez már nem a maguk baja volt.

A furcsa patronus

A kiakolbulított+ diákok aztán csak felkerekedtek, s nyakukba vették a gyalogutat, s addig mendegéltek, míg rájuk szállt az éjjel; akkor pártul fogta őket egy jótékony szénaboglya, amellé letelepedtek, ott szépen meg is virradtak.

Reggel, amint a legelső pacsirtaszó felkölté őket, nem sok kellett az öltözködéshez, kankalikos kút* vedre a pusztában jó volt mosdószekrénynek, reggeli szellő törülközőnek.+

Hová fognak menni? Van-e pénzük az útra? Azt még nem is kérdezték egymástól.

Amint ballagnak az országút mellett a timpóvirágos gyalogúton, egy ötlovas szekér jön a nyomukba nagy csengettyűzajjal.

Ha sánta Biróczy+ velük nem lett volna, majd lépést tartottak volna azzal a diákok, mert nincs dicsőbb dolog, mint a gyalogszámosnak nem hagyni maga elé kapni a szekerest. Amint utoléri őket a szekér, a bennülő szavára lassítja a kocsis a lovak menetét. A szekérben négy ülés van, a hátulsóban egy negyvenöt-ötven év közt járó úriember ül, és pipázik nagy tajtékpipából. Arcszíne olyan barna, hogy csak egy klarinét kellene a szájába, s a legtökéletesebb+ cigány volna. Ahhoz valók hamisan összehúzott szemei is, amik olyan kifejezést adnak arcának,+ mintha örökösen gúnyolná a világot, mely gúnyt rosszul takargat rendetlen bajuszával fedett komoly vágású ajka; pofaszakállt is visel, s ahogy a szakállába s boglyos hajába akadt pehely és szalmaszál tanúskodik, nem sokat szokott e két utóbbi rendezésével foglalkozni; sőt arra is erős gyanú van, hogy őnála aligha veszne kárba a szerecsenmosdatás; s egy adag szappan, meg egy négynyüstös* új törülköző segélyével alkalmasint sikerülne a mulattból+ legalább quarteront* mosdatni.

Az úriember megszólítá onnan a szekérből a vadlúdformán egymás után haladó fiúkat.

– Kik vagytok? Héj!

Sánta Biróczy visszafelelt hetykén.

– Kicsapott diákok, – héj!

– Kicsapott diákok! Állj meg, kocsis! E kell nekem. Üljetek fel valamennyien a szekeremre. Én meg elviszlek benneteket egy kicsapott eklézsiába.* No, soh’ se gondolkozzatok rajta; egy, kettő, három. Egy mellém, kettő elejbém, egy a kocsis mellé, egy a saraglyába hátul. Upré, pupos. *

Jenőy felelt neki.

– Legelőször is megjegyzem, hogy engem nem szoktak diegen emberek tegezni.

– Igaz a! – szólt a kocsi ura. – No, hát igyunk bruderschaftot,* pajtás, aztán legyünk per tu. Itt a kulacs!

Már ezt a tréfát nem lehetett elutasítani. Ott az útfélen megitták a brüderschaftot, s aztán lettek mind per tu: kocsis, diák, uraság.

– Már most mondjátok meg, kit hogy hínak?

A diákok sorba paroláztak vele.

Mikor aztán az utolsónak is a markába+ csapott, akkor ő is megmondá+ a magáét:

– No, hát engem meg Csollán Bertinek hínak.*

Erre nagy zsivaj támadt a diákok között, valami olyan öröm, vagy káröröm, vagy veszedelemérzet-féle. Hetedhét országon híres név az bohó+ kalandjaival, emberek megtréfálásával: akinek semmi egyéb dolga, mint mindenütt valami hallatlan nagy csínyt elkövetni, ahol csak megfordul; amiről azután megemlegessék.+ Vagyona is van a csínytevések árát megfizetni, megmérhetetlen sok. Nem volna diák, aki ezt az invitatiót el nem fogadná. Jenőy hirtelen fölkapott a kocsisülésbe,+ Borcsay felsegíté Biróczyt az első ülésbe, maga amellé ült, Csuka Feri a hátulsó ülésen keresztül a saraglyába mászott.

– Hát mért nem maradsz itt mellettem? – kiálta rá Csollán Berti.

– Majd tán bolond vagyok, hogy tüzes taplót dugj a csizmám szárába. Ismerem a jó szokásodat. Aztán meg azt a tisztességes helyet az öregnek hagyom.

Az „öreg” alatt Barkó Pali volt értve.

– No hát öreg. Ad ugrandum. *

– Én nem ülök fel. Én sietek – monda+ egykedvűen az orientalista.+

– Hová sietsz?

– Még ma Tiszarévben* akarok hálni.

– Hát hisz az az én falum. Éppen odaviszlek titeket a pusztámra.

– Hamarább ott leszek gyalog – mondá Barkó, s aztán nem is állt többet szónak,+ hanem folytatta a gyalogolást.

Köztünk mondva, nem szerette, ha vele tréfálnak.

A többieket aztán vitte az öt fakó. Felejtve volt egyszerre minden gond: a kulacs kézrül kézre járt, s az nem volt olyan kölyökkulacs. A fiúk víg ötletekkel mulattaták Csollán Bertit; sánta Biróczy elmondta neki a tegnapi sedes jeleneteit, amik mulattaták az uraságot nagyon. No, majd segít ő a bajukon, ne búsuljanak semmit. Csuka Feri egyszer előhúzta a tárogatót, s elkezdte rajta a postaindulót fújni, amitől aztán minden szemközt jövő nagysebten kitért előlük. Még a császári királyi diligence*-ot+ is rászedte vele:+ az is kitért nekik: azt hitte stafétát visznek vagy brachiumot;* bele is rekedt a legnagyobb sárba, amin Csollán Berti nagyon jót nevetett.

Nem is történt velük egész Tiszarévig semmi veszedelem. Ott a falu végén esett csak az a kis malőr, hogy a kocsi egyszerre kigyulladt, bizonyosan elejtett taplótul; a rajta levők aztán ugráltak ki belőle, kinek orra törött be, kinek könyökéről maradt le a bőr,+ Biróczy jajgatott, s torzképeket fintorított, hogy ő most az egyik lábára jobban sántít, mint a másikra, s mindezen nagyon sokat nevettek, de még többet azon, hogy az elrugaszkodott öt paripa+ hogy nyargalt aztán Illés próféta lángoló tüzes szekerével* neki a falunak, a sok paraszt hogy szaladt eléjük villával, cséplővel, hogy be ne menjenek a faluba, fel ne gyújtsák a községet. Ezt csupa komédia volt nézni. Persze, hogy a diákok batyuja is mind ott égett. Sebaj, van aki megtéríti a kárt.

Hanem mikor a faluvégi csárdához elértek aztán ballagva, már akkor ott találták a kispadon ülve az eperfa alatt Barkó Palit; ez már akkor ki is pihente magát.

– No ugye, jó volt nem jönnöm veletek a szekéren? – mondá társainak, mikor fátumukat előtte elpanaszlák; – az én batyum nem égett oda. Pedig abban van valami őriznivaló. Azt nem fizethetné meg Bertók!

Csollán Berti pusztájának ez a csárda képezte az egyik határát, honnan egy roppant sík pusztán kellett végigballagni, melyen gulyák, ménesek legeltek szétszórva. Egy jó óra járásnyira látszott a tanyai lak mindenféle melléképületeivel. Tömérdek szalmafedelű hosszú házak, színek és hodályok, s azok közül egy kiemelkedő s messziről vereslő emeletes épület, amelyen csak az volt a csodálatos, hogy nem volt rajta semmi kémény.

Annak a pusztának a neve volt Gödénylak (csendes vonatkozás a benne lakozókra, kik isznak, mint a gödény). Terjedelme lehetett negyven vagy ötvenezer hold, bizonyosan nem tudatik mennyi, mert felmérve soha nem volt, s egy része víz alatt fekszik, ahova indzsellér nem megy. *

Van rajta éktelen mennyiségű lábas barom, amiket sohasem vesz senki számba; ha a ménesből, gulyából, nyájból és kondából ellopnak a szomszédok egy csomót, a csikós, a gulyás, a juhász, a kondás be sem jelenti azt, hanem visszalopja. Mennyi földet szántanak fel, s mit vetnek bele, mit aratnak róla? Isten tudná azt megmondani: az ispán ugyan nem, kinek+ szabad ellátás az egész fizetése; tudniillik+ pénz semmi, hanem amit lophat, az az övé. *

A tanyák déli oldalán három hosszú fekete sánc vonul végig: azok trágyasáncok, miket nyáron odafortificálnak, s télen, mikor nagy a hó s aztán egy jó északi szél jön, a felső végén meggyújtanak s hagyják végigégni. Különben nem tudnának tőle hogyan megszabadulni.

A szérűskertben roppant asztagok és kazlak emelkednek, mikben egy millió veréb fészkel felül s két millió egér alul. A számok hitelesek, egy sem hiányzik abból.

A cselédházak, melléképületek mind sárból vannak verve, fecskerakásból, látszik is a megvedlett oldalaikon; hanem az emeletes kastély merőben téglából épült, azért olyan veres,+ * mivelhogy nincsen bevakolva.

Annak meg, hogy miért nincsen bevakolva, az a története, hogy Csollán Berti egyszer, életének egy nevezetes stádiumában arra határozta el magát, hogy ő egy nagy emeletes kastélyt építtet, rangjához és birtokához illőt. Rászánt vagy százezer forintot. Akik jóakarói voltak, tanácsolták neki, hogy bízza azt valami értelmes építőmesterre; nem ő; van ő neki egy falusi pallérja, aki Bikalakán nemcsak házakat önt, de még a templomot is ő építette; majd megcselekszi az.

Meg is cselekedte a jámbor pallér; csakhogy annak is, mikor azt az emeletes úri lakot építette, mindig csak a templom volt a fejében, s mikor már készen állt a ház, ablakok berakva, boltozatok kisimítva, akkor jutott eszébe, hogy hát a kémények hol lesznek. Azokról mindenki megfeledkezett.

Csollán Berti dühödt lett e felfedezésre, agyon akarta lőni a pallért, az persze úgy elszökött, hogy soha hírét se hallotta többé. A nagy ház aztán megvolt, a százezer forint benne volt: de nem lehetett benne lakni.

Mondta ugyan egyszer Csollán Berti az ő legkedvesebb barátjának, báró Bálvándynak, hogy ha felmegy Pestre, küldjön le neki egy becsületes mesterembert.+ Az küldött is neki egyet különös ajánlólevél mellett; akinek aztán Csollán Berti elmagyarázta a baját, hogy ide kémény kellene, oda konyha kellene. Itt talán keresztül lehetne törni a boltozatot; amott talán új fundamentumot kellene rakni a pincétől kezdve; s mikor végezte, akkor+ mondá meg neki a becsületes mesterember,+ hogy ő „órás”+ mesterember. *

Akkor aztán haragjában+ abbahagyta Csollán Berti az egész tatarozást: az az indok is megszűnt, amiért belekezdett a kastélyépítésbe; be sem vakoltatta többé azt kívülről, hanem beleköltözött a földszinti részbe, a kályhák számára csöveket ütöttek keresztül a falakon, s most az oldalán füstöl a ház; az emeleten pedig járhat keresztül-kasul a szél, ott nem lakik semmi.

Ez tehát Csollán Berti rezidenciája.+

Amíg a sík pusztán végig ballagtak, elmondá a diákoknak, mért szedte fel őket az úton.

– Hát van énnekem száznyolcvan mindenféle cselédem, aki mind itt termett, itt magzott fel a pusztán. Hatalmas tolvaj valamennyi! A múlt nagypénteken rámröffennek, hogy micsoda dolog az, hogy hát már a nagypénteket sem tartjuk meg istenesen? * Hát hogy tudjátok ti, hogy nagypéntek van? ’Sz nem hallik ide harangszó.+ Hát hogy a máktörés hangja árulta el, amint sulyokkal törik azt a mozsárban. No, az igaz. Még azt sem tudtam, hogy ez is harang. – No, hát mi kell?+ Nem kaptok mákos csíkot? De hogy őnekik nemcsak mákos csíkból áll a nagypéntek, ők már két esztendő óta nem hallották+ Isten igéjét, azóta nem éltek Úr vacsorájával: nekik az kell. – No, megálljatok, mondtam nekik, majd hozok én nektek egész szekérderék legátust,+ mihelyt vakáció lesz, s kiadom a kétesztendei elmaradt porciótokat minden szent dologból. Azonban a sors kedvezett; szerencsémre öt diákot kicsapnak az iskolából: jó lesz ez az én híveimnek; holnap prédikálni fogtok nekik mind az öten. *

A fiúknak tetszett az ajánlat. Hivatásukba vág. Már az első éves filozófus eljár légációba, s prédikál a vidéki híveknek: azok még jobban szeretik hallgatni, mint az öregüket; pedig meglehet, hogy azért a kis prédikátorból nem lesz pap, hanem prókátor, mérnök, orvos; hanem nem árt az azért neki, ha a katedrát* is kipróbálta. Jenőy, jurista létére, sőt még sánta Biróczy is, csakúgy hirdették a szent igéket, mint többi tógaviselő társaik, s akármely órában készek voltak egy ünnepi beszédet kellő homiletikával előadni.

Ez ellen tehát semmi kifogás nem+ tétetett.

Aztán a diáknak, ha tréfa, annál jobb; kivált mikor már ennyire vannak, mint ők. Mert az biz egy se pityergett azon, hogy kilökték.

Csollán Berti, miután hazaért az udvarára, sietett rendelést tenni a konyhában (az meg a cselédházban volt hátul) a vacsora iránt, ott hagyva az öt vendéget a rájuk rohanó agarak és komondorok* barátságos fogadásának; akiket csitítani senki sem jött elő a cselédség közül.

Látták biz azt a kutyairamodást innen is, onnan is a mellékházakból; de mikor az olyan mulatságos látvány, mikor a megijedt gyalog ember kézzel-lábbal védi magát a csaholó fenevadak ellen, s mászik fel a kerítésre ijedtében, s kapkodja a féltett+ lába kásáját* felfelé. Aztán meg a diákot sohasem harapja meg a kutya. Nem védi az magát, mint a butyros házaló a rőffel; hanem eléje megy szép nyájasan, leguggolva, mint ahogy tesz most sánta+ Biróczy, kiválasztja az ebek közül a legmérgesebben ugató komondort, s elkezd hozzá orrán keresztül beszélni. A fenevad eleinte elbámul e szokatlan szörnyalakon, megijed; társai vinnyogva oldalognak el; a komondor nyüzsög, morog, a szörnyalak elkezdi nyájasan megcirógatni a szép loboncos* pofáját; megölelgeti a nyakát, a komondor egészen odalesz féltében, utoljára sánta Biróczy felöleli a nagy lompos vadállatot két karjára, mint valami birkát, s úgy viszi azt az előcihelődött+ gazda és cselédek elé, s kínálja nekik, hogy nem vesznek báránykát?

– Ejnye, öcsém; de hatalmas tolvaj lenne belőled! – mond+ Csollán Berti. – Te ugyan érted ezt a betyártempót!

A komondor aztán, amint Biróczy leteszi az öléből, ordítva szalad be a cselédházba, másnap sem bírják előcsalni az ágy alul.

Csollán Berti kiadta a rendeletet, hogy holnap reggelre itt teremjen minden lélek, mert nagy prédikációtartás lesz: van légátus elég.

A vacsorára nem kellett soká várni; hamar készen volt az; csak egyféléből állt: juhtokány volt: kozmás is volt; de azért elfogyott az utolsó befaló falásig; még a hozzá adott bor is, ami pedig savanyú is volt, nyúlós is volt, úgyhogy Biróczy egy ollót kért hozzá, hogy mikor leteszi a poharat a szájátul, elmetszhesse vele a bort.* Hanem hát Csollán Berti házánál az a rend, hogy rossz ott minden.

– Hát már most mit fogtok kezdeni? – kérdé vacsora közben Csollán Berti vendégeit.

– Én nem sokat búsulok – felelt legelébb is Biróczy. – Elmegyek valami prókátor mellé írnoknak, ott bemagolom a just, s azután valami kollégiumban leteszem az exament, s ott leszek, ahol voltam.

– No, megállj, öcsém – mondá Berti –, van nekem egy fiskálisom Pesten, majd ahhoz berekomendállak;* ott jó dolgod lesz, ne félj. Írok neki magam melletted.

Köszönte alássan.

– Én meg beállok katonának – szól Csuka Feri –. Tudok trombitálni. Úgy fújom a Rákóczi-indulót,* mint a parancsolat. Azért bevesznek huszárnak.

– No fráter, te rajtad is segítve lesz; van nekem egy huszár major* sógorom, itt fekszik* Kassán; annak írok egy ajánlólevelet melletted: tudom, hogy pártodat fogja.

Óh, milyen jó lesz!

– Én pedig komédiásnak állok. Nem bánom. Ahhoz van kedvem – monda Borcsay. – Csak egy jó direktorra tudnék akadni.

– Direktorra? Óh, az is van nekem – kapott rajta Berti. – Majd elküldelek én egy direktorhoz, akinek igen jó társasága van. Csak bízd rám.

Rábízatott.

Következett Barkó Pali. Az nagy komolysággal felelt:

– Én elmegyek Ázsiába, a magyarok őshazáját fölkeresni.

– Ez már nagy szó. Van-e mivel?

– Tudok törökül, tatárul, perzsául, szanszkritul, oláhul és görögül; s amit nem tudok még, megtanulom.

– Hát a pénz?

– Arra nincs gondom.

– No, hát majd lesz rá nekem gondom, ne félj pajtás.

Jenőy hallgatott.

– Hát teveled mi lesz?

– Nekem legnehezebb a dolgom. Nekem van egy gazdag nagyanyám, annak a szeme elé kellene kerülnöm, azt kellene megengesztelnem, s az nekem nehezebb, mint Ázsiába menni, vagy katonává lenni, vagy koldulni.

– Mennykőt! Olyan büszke legény vagy? Félsz tőle, hogy gazdag nagyanyád, ha meglát, pofon üt, s akkor még kezet kell neki csókolnod? No, te vagy az én emberem! Az ilyen kemény fickókat szerettem mindig. Hát mondok én neked valamit. – Pesten lakik az én feleségem: jó indulatú, kegyes öreg asszonyság. Képzelheted; én is vén fiú vagyok már. Annak van szüksége egy derék titkárra, olyanra, mint te vagy. Vigy el hozzá tőlem egy ajánlólevelet, ne félj, olyan jó dolgod lesz annál, hogy az öreganyádnál sem volt jobb.

Jenőy meg akarta azt köszönni; de nem hajlott meg hozzá a nyaka.

Aztán meg abszurdum volt azt elhinni, hogy Csollán Berti valakivel valami jót tegyen anélkül, hogy a jótett háta mögött valami hallatlan bolond csíny ne rejtőzzék. Nem lehetett a szavára építeni. Bolondozik az mindenkivel!

Volt Csollán Bertinek egy stereotip tréfája, amit a háznál+ megforduló legátusokon rendesen foganatba szokott venni. A pátenses diákot ott marasztá éjszakára, s aztán megajándékozta húsz forinttal. Azután mulattak, ittak, danoltak, utoljára kártyát vett elő: a diák zsebében ágaskodott a húsz forint, nem hagyott az oldalának békét, míg Bertivel le nem ült kártyázni, gondolta, még többet nyer, s aztán Berti rendesen visszanyerte a diáktól a húsz forintot; még csak egy éjjel se melegedhetett a diák a pénze mellett. Így a szegény diáknak megvolt az öröme is, megvolt a nagy munificencia is, mégsem+ került semmibe.

Ez pedig nagyon könnyű mesterség volt Bertinek, mivelhogy először is virtuóz volt a kártyában; másodszor pedig olyan kártyát adott elő, amit már mind ismert a hátárul.

Az öt diáknál is elővette ezt a kópéságot, előbb nagy sort ivott velük, belemelegedtek a dalba, akkor aztán elővette a kártyát: „nem durnyiznánk * egy kicsit?”

– Ha csak pofoncsapásba nem játszunk! – nevetett Biróczy. – Most is a pénz elől szökünk.

– Hiszen a pénz a legkevesebb – hetykélkedék Berti; – adok én nektek, itt a sallariumotok, kifizetem a prédikáció árát előre. Aztán reggelig majd visszanyerem.

Azzal kinyomott valamennyi elé egy-egy húszforintos bankó cédulát.

Jenő visszautasítá.

– Én nem szoktam meg nem érdemlett szolgálat díját előre felvenni.

Azzal aztán nagyon akadékba hozta a társait+ is: azok is restellték a pénzt érinteni. Féltek birtokába jutni. Csak Biróczy bízott magához:

– Elveszem én. Aztán ide azt a cartas pictas!*+ Hadd emlegesse meg Berti barátunk, hogy egyszer életében diákkal is játszott.

– Ez a derék legény! – biztatá őt Berti. – Ebből lesz valami.

Barkó Pali megszánta az áldozatot.

– Ugyan jól jártál, Sándor, hogy a batyud ott égett a szekeren, mert most azt is elvesztenéd.

– Keverj! Ossz! – monda Berti. – Ti többiek meg álljatok a háta mögé, s segítsetek neki.

Sándor protestált ellene.

– Nem kell a hátam mögé bíbic!+ Menjetek nyakalni.

Az első játszmát rendesen meghagyta nyerni áldozatának Berti, hogy belevigye a csávába, a másodiknál már aztán birtokában volt az ellenfele.

Hanem Biróczynál minden jóakarata dacára is elveszté a második játszmát is.

Akkor aztán megduplázta a tételt és vesztett folyvást.

Mikor a hatodik játszmát is maccsal*+ végezte.,* letette maga elé a kártyát, s azt mondta Biróczynak:

– Te? Ismered te ezt a kártyát?

– Hát hogyne ismerném a kártyát?

– De a hátuljáról is ismered a kártyát?

– Olyan jól, mint te magad.

S azzal kezébe vette az egész csomagot, s elkezdé neki a hátlapjáról valamennyit megnevezni: ez makk felső, ez veres alsó!+ „Hát hiszen mind bolond az, aki leül kártyázni anélkül, hogy a hátuljáról is ne ismerné+ a kártyát!”

– No, még ilyen kópéval nem akadtam össze. Már így jobb lesz, ha iszunk.

De ott sem boldogult Biróczyval, akárhogy itatta; győzte az véghetetlenül. Nem sikerült vele csillagot rúgatni.*

Ott virradtak meg a kancsó mellett; adomázva, énekelve, áldomásozva; hanem azért egy sem volt rekedt.

Amint hajnalodott, rákezdték az udvaron a kolompolást. Berti meghagyta, hogy minden jármosrul leszedjék a kolompot, s illendően beharangozzanak a híveknek.

„A készülőt húzzák” – monda Berti. – No, most még egyet szíverősítőül; s azzal elővett egy átalagot* a faliszekrényből, amelyben már jóféle hegyaljai volt. No, még egyet utoljára, Biróczy! Te kezded meg az oratiót. Aztán köszönts fel legalább; még tőled nem hallottam tósztot.

Sándor nagyot húzott az átalagból, s aztán felköszönté a gazdát:

– Óh te Berti, te! Adjon az Isten neked három fiat: az egyik legyen bíró, a másik legyen pap, a harmadik legyen hóhér. A bíró ítéljen el, a pap prédikáljon el, a hóhér akasszon fel, amért megitattad velünk azt a sok rossz bort, s most adod fel a jót, mikor már beharangoztak.

Bertinek tetszett ez a felköszöntés.

– No pásztorok, itt van a nyájatok – monda a diákoknak. * Künn az udvaron nagyon hangzott már a számos gyülekezet ünnepélyes torokköszörülése. A diákok talpra ugrottak, körülkefélték a tógáikat, valahonnan kerítettek elő egy fekete táblás könyvet, azt Biróczy kezébe adták, kit is előre bocsátva, kiindulának a kastély tornácába; ahol számukra el volt készítve a pad. A tornác előtt pedig fel volt állítva két kecskelábra egy üres hombár,* az volt a szószék, hátulról egy felfordított saraglya* fokán lehetett bele felszállni.

Az udvar teletömve volt már a pusztai cselédnéppel: ki lócára, ki szekéroldalra, ki kútkámvára letelepedett, az asszonyféle külön egy csoportban, ahogy illik, a gyerekek a hiuban* fenn, miként valami karzaton.

Az öt diák megjelenésére nagy susogásra csendesült el az eddigi zsivaj. A diákok rázendíték a szép harmóniás+ éneket, melybe aztán lassankint a népség is belekapott, s felvitték aztán a melódiát olyan magasra, hogy az egeket hasogatta. Szinte megkönnyebbült a szívük szegényeknek, hogy egyszer valahára kiénekelhették magukat.

*(Fogadni mernék, hogy az az úrféle nevetni fog e jeleneten. Pedig nagy dolog az, mikor a szegény ember egyszer valahára kiénekelheti magát szíve szerint; mikor két esztendeig nem hallott énekszót.)

Az ének után felkapaszkodott Biróczy a szószékbe, alig látszott ki a hombárbul, de tartott azért egy hosszú prédikációt a híveknek, és nem sült bele. Meg voltak vele elégedve.

Utána megint éneklés következett, s akkor jött a sor Csuka Ferire.

Ennek egy kicsit borízű volt a hangja, s erősen fogta két kezével a hombár szélét, mintha félne, hogy kiszalad alóla, de annál nagyobb volt az az érdeme, hogy rövid prédikációt tartott; mert amint beszédét három részre felosztaná, mindjárt azon kezdte, hogy „harmadszor”. – No, meg hogy a miatyánkban kétszer is elkönyörögte a mindennapi kenyeret; de hát az is jó szegény+ embernek, mert az sokat dolgozik.

Azután megint ének következett, s jött a sor Borcsayra.

Ez heves szónok volt: ugyancsak lelkére beszélt a híveknek; elmondott nekik egy prédikációt, melyet a superintendens szerzett a debreceni híveknek,* szemükre vetve fényűzésüket, divat után kapkodásukat, felfuvalkodottságukat, hiú rangvágyukat, dobzódásukat; mindezen bűnökben ugyan a jámbor gödénylaki cselédek nem leledzettek,+ mert nem lehetett nekik, de hallgatták azért ajtatos+ szívvel, mert oly ékesen és tüzesen adta elő a diák az igéket, hogy keresztül is törte egyik deszkáját a hombár fenekének, úgyhogy az utána következőknek ugyan vigyázniok kellett, hogy keresztül ne essenek rajta. Végződött pedig a prédikáció e jeremiási jóslaton: „ha meg nem javítjátok magatokat, nem találjátok meg Debrecent Debrecenben.” Helyhez alkalmazva pedig ekként: „nem találjátok Gödénylakot Gödénylakon.” Ami a hívekre nagy benyomást látszott tenni.

Hanem hát minden jó csak úgy jó, ha nem nagyon sok. A három prédikáció egy hújjában tökéletesen elég volt a gyülekezet lelki éhét és szomját kielégíteni; annyival inkább, mert delet haladván az idő, más egyéb éhség és szomjúság is kezdett közvéleménnyé válni; melynek hogy tolmácsa legyen: a harmadik prédikáció után felállt a lócárul Marci gulyás, s megtörülve lobogós ingujjával a homlokát, ily szókat emelt:

– Immáron uram, bévettük a kívánatos jókat; megelégedtünk a prédikációval; talántán ideje volna, hogy járulnánk az Úr vacsorájához.

Csollán Berti rendreutasítá a felszólalót.

– Majd ha kántor lesz kend, akkor diktáljon kend a gyülekezetben, most pedig üljön le kend, és hallgasson kend. Délben nem vacsorál senki. Aztán még két légátus van hátra, aki teli van szent igével.

Marci hát csak megnyugodott és leült.

És azután jött a szószékbe Jenőy.

De ez már olyan szépen beszélt másfél óra hosszat, hogy az egész gyülekezet+ aludt rajta szép csendesen; a nap is sütött az orcájukra; csak úgy hajtogatták a fejeiket egymás vállára, s csak akkor riadtak új életre, mikor a kántus rákezdte „A Sionnak hegyét*”.+

Hanem hát Sion hegye ide, Sion hegye oda, az embernek reggel hat órátul+ délután háromig étlen-szomjan kegyes mondásokat hallgatni csakugyan több az elégnél. A negyedik prédikáció után már az egész gyülekezet felállt, felcihelődött, hogy ők bizony mennek haza, ezóta minden leves elfutott, megkozmásodott, ökör, ló nem kapott se enni, se inni; az ember is rakásra hull az éhségtől. Ők mennek.

– Hova mennétek? – rivallt rájuk a földesúr. – Most jön még az igazi pap. Ezek csak kölyökpapok voltak. Ez már aztán az igazi.

És azzal kiemelkedett a szószékből (ezúttal helyes kiejtéssel: „szuszikból*”) Barkó Pál tiszteletgerjesztő alakja. Akinek, midőn mennydörgő hangját meghallák a hívek, akkor aztán csakugyan visszaültek a helyeikre.+ Ez már igazán pap; ennek van hangja hozzá. De bizony elhallgatták volna napestig, s nem aludtak volna el mellette. Óh be gyönyörűen beszélt! Mit beszélt, azt ki tudná elmondani; hanem gyönyörű volt az mind. Egy-egy hangjára minden asszony ríva fakadt.

Mire elvégzé a prédikációját, bizony lemenőben volt már a nap.

Marci gulyás akkorát nyújtózott a két karjával, mint a csákós ökör két szarva. De minden ember örült neki, hogy nem jön még egy hatodik pap onnan hátulról.

De pedig még hátra volt a szent vacsora osztás. Barkó Pali már fungált e hivatalban egyszer; de ha nem fungált volna is, a híveknek vágyott a szívük az áldozat után. S a vallásos érzelmeket ápolni kell a köznépben. Késő este lett, mire az utolsó bojtárlegény az utolsó áldozatpohár után megtörlé a száját.

Addig pedig nem volt szabad senkinek elhagynia a helyet.+

Akkor aztán Barkó megáldá őket. Csollán Berti pedig így szólt hozzájuk:

– Íme, kikaptátok ma az egy esztendőre való sátoros ünnepet. Ez volt az első nap. Holnap lesz ünnep másodnapja: ismét feljöjjetek, s akkor a tiszteletes urak ki fogják tőletek kérdeni, hogy mit tanultatok ma.

De úgy szétmentek erre a szóra, hogy másnap egy vízhordó legényt sem lehetett találni az udvaron; s soha többet Csollán Bertit nem instálta semmi cselédje, hogy rendezzen számára lelki vendégséget; inkább négy órát gyalogolt a szomszéd városig, ha meg akart gyónni. (Így nevezvén visszaélésképpen a nem gyónást.)

A bevégzett munka után ott várta a kegyes misszionáriusokat a pompás lakoma. Birkatokány és savanyú bor.

Csollán Berti megint egész éjjel nem hagyta őket lefeküdni. Mulassuk ki magunkat kedvünkre. Sorba fogta őket kártyázni! Most már nem pénzbe, a keserves lecke után, hanem játszottak „orronverőskét” .* (Tudniillik, hogy a vesztesnek a nyertes minden kártyát egyenkint az orrához ütöget, míg a veres kétszem* elő nem kerül a csomóból.) Mindenféle csalás és paklizás megengedtetik. Aki duplát veszt, egy keresztet húznak a hátára krétával.

Ez így ment másnap reggelig.

Reggel következett a juhtúró, meg a szilvóriumnak keresztelt törkölypálinka. A túrónak a vénsége, a pálinkának a fiatalsága volt a hibája; hanem ezt nem nézték. Délig megint kártyáztak krétára. Akkor megint jött a lucullusi* birkatokány és a karcos, s arra délután+ megint folytatták az orronverőskét. A vacsora szintúgy végződött, mint előtte való nap. Birkatokány. Reggel megint ott virradtak meg a kártya mellett. Olyan volt már a kártya a sok kézben fogdosástul, hogy bicsakkal kellett az osztónak egymástul elválogatni, s sem+ egy diáknak a tógáján, sem Csollán Bertinek a dókáján* nem volt egy árva folt sem, ami krétakereszttel fel ne lett volna dekorálva.

Mikor aztán megint jött a birkatokány délre, Biróczy megszólalt.

– Behehehe!+ Hallod-e te Berti. Én már egészen birkává lettem magam is. S azon veszem észre, hogy ebéd után kérődzni kezdek. Azt hiszem, hogy nincs már annyi esett birka a pusztádon, amit el ne fogyasztottunk volna. Hanem hát a jóbul is sok, ami sok, eressz már bennünket odább. *

– Óh, édes fiaim; nem eresztelek el anélkül, hogy amint megígértem, mindeniteket el ne lássam ajánlólevéllel, meg egy kis útravalóval. De bizony nem eresztelek el anélkül, hogy megemlegessétek, hogy itt voltatok. Mindjárt írok szörnyen, csak egy kicsit felengesztelem egy kis vízzel a tintát a kalamárisban, mert biz az beleszáradt. Hanem azért még nem mentek el holnap ilyenkorig.

Amint Csollán Berti magukra hagyta a fiúkat, hogy leveleket írjon a számukra, azok összeszólalkoztak, megcsinálták a haditervet, hogy mint szökjenek meg tőle. Egyesével tünedezhetnek el csak. Sánta Biróczyt eresztik el legelöl, hogy egérutat kapjon.

Sok idő telt bele, míg Berti előkerült a levelekkel. Jó vastag papirosból gyomrozott okiratok voltak azok, olyan vastag betűkkel írva, hogy a tinta mind keresztülitta magát a túlsó oldalra, s olvasni lehetett volna kívülről is, ha a titulus megint nem fedezte volna a belső ákombákot.

– No, ez a te leveled Biróczy: szólván spectabilis ac perillustris dominus egregius Stephanus Korcza assessor* úrnak Pesten. Ez egy igen derék fiskális, akinél ménkű jó dolgod lesz. Írtam neki, hogy fogadjon fel prókátorbojtárnak. – Ez meg a te direktorodnak szól, nesze öcsém Borcsay: „Bálvándy úrnak, kóbor komédiás direktornak. Ibi. Ubi.*” Ahol megkaphatod. Most Miskolcon tanyázik. Aztán hozzám is eljöjjetek a truppotokkal; itt a birkaszínben pompásan el lehet játszani „Kakambukifornihorgyeminomen*”+ herceget. – Tégedet, Csuka Feri, a trombitáddal együtt jól berekomendáltalak a sógoromnál; nagyságos sátori* és bakatori Sátory Lőrinc huszár főstrázsamester úrnál. Nagy betűkkel kellett neki írnom,* mert iszonyú süket.+ Csak jó nagyot kiálts a fülébe, mikor vele beszélsz. – Neked öcsém, Barkó Palkó nem tudtam ajánlólevelet írni, mert van ugyan egy hetvenhetedik unokaöcsém Ázsiában;* ott lakik mindjárt a túlsó széle felé; aki Uszubu* dédapámról maradt el odahaza; de nem tudom, hogy híják. Ha megleled, köszöntetem. Hanem ahelyett adok neked arra a hosszú+ útra, aminek nekivágsz, valamit, ami mindenütt jó ajánlólevél: ebben a bepecsételt csomagban száz darab lázsiás* tallért. El ne felejtsd, mikor kiadod, hogy lázsija van.

És valósággal átadott Barkónak egy hosszú tekercset, melyben csakugyan pénz volt, és csakugyan az volt ráírva, hogy száz tallér.

Mégis nagylelkű ember ez a Csollán Berti.+

+

Barkó Pali megerőtette a derekát egy halk megköszönésig. Ami nála nagy dolog volt.

– Itt vagyon pedig a te ajánlóleveled, kedves öcsém Jenőy. Ezt már fáinabb papirosra írtam; mert asszonyságnak szól. A feleségemnek. Igen fáin asszony. Nyáron át Pesten szokott telelni, mint más uraságok. Ez pártodat fogja majd az én kedvemért. De magad vidd el hozzá a levelet. De ne dugd a levelet a csizmád szára mellé; mert nem szereti a bagaria párfümöt. Így ni, édes öcséim, most el vagytok látva egész életetekre. Mármost még csak az elégett batyujaitok kárát sietek megtéríteni. Tudom, hogy egy kis fehérnéműcskétek volt benne; az a legszükségesebb. Hát adok mindeniknek a magaméból.

Azzal kihúzta az almáriomfiókot,+ és kinyalábolt egy halom inget, lábravalót, amik a legkitűnőbb ponyvavászonból voltak varrva, olyan szilárd mind, hogy holmi vékony pálcának az ütése meg nem érzik azon keresztül.

Hanem azért csak elvette azt a diák. Szükség lesz arra: akármilyen. Ez a tréfa kárba veszett.

Nem is ebben volt a furfang bunkója, hanem az ajánlólevelekben, amiknek előre eláruljuk a tartalmát.

Abban a levélben, melyet Biróczy vitt a fiskálishoz, leendő principálisához, ez az ajánlat volt:

„Praesentibus recommendo tibi fidelem nostrum Alexandrum Biróczy: capitis bisonis, asotum trimodium, et venerabilis Gringenőrii+* asseclam diligentissimum.”

Ezt még egy hirtelen az sem érti meg, aki diákul tud, úgyhogy háromszor kell lefordítani, míg az igazi tartalmára rájön az ember, aztán akkor kisül belőle, hogy:

„Ajánlom jelen soraimmal neked az én hívemet, Biróczy Sándort, a bivalfejűt;+ akinek a gyomra háromakós;* tisztelendő Gringenőrnek legszorgalmasabb követőjét.” (Gringenőr találta fel a kártyát.)

No, most ezzel az ajánlólevéllel mehet Biróczy a pesti tabularis+ fiscalis* elé.

A Borcsay levelében nem annyira a tartalom a tréfa, mint a címzett: mivelhogy az a Bálvándy nem színházigazgató, hanem földesúr és báró; ámbátor nagy pártfogója a vándorszínészeknek. Ezzel sok kölcsönös kópésága szokott lenni Csollán Bertinek. Ezúttal Borcsay került neki kapóra.

A jámbor Csuka Feri ilyen tartalmú levelet vitt a huszár őrnagynak:

„Te vén labanc. Itt küldök neked egy diákot, aki úgy tudja fújni a Rákóczi-marsot,+ hogy még a te süket füled is megcsendül bele. Ajánlom testőrtrombitásnak.”

Hogy mi volt a Jenőynek adott levélben, azt már nem áruljuk el, mert asszonynak szól.

Annyit minden ismerőse Bertinek tudott, hogy a férj és nő között válóper folyik. A szegény tapasztalatlan diák nem sejthette azt.

Majd meglássuk, mi lesz belőle.

De hát a Barkó Palinak adott tekercs? Abban már csak igazi pénz van. Érzik a nehézségén meg a fogásán is.

Igaz, hogy pénz, csakhogy nem lázsiás tallér; hanem régi kétgarasos; tudniillik nem az a „zicsedlinek” tisztelt „30 kr.” feliratú s „6” krajcárra+ devalvált kétgarasos, hanem egy forgalmon kívül helyezett moneta,* ami nem ér többé semmit.

Hanem azért még is beutazta ezzel a pénzzel Barkó Pali Perzsiát, Tibetet, Kínát, Szibériát, s sok-sok esztendő múlva visszahozta azt szerencsésen, mikor már világhírű emberré lett; akkor visszaadta azt köszönettel Csollán Bertinek. Itt van, visszahoztam; sohasem nyitottam fel. Minden pecsét megvan most is rajta. Ez volt a szerencsémnek az alapja. Az a tudat, hogy száz tallér van a táskámban. Ez segített, bátorított, nagy merész gondolatok kivitelében lelki erőt adott. Köszönettel visszaadom azt most önnek. Adjon Isten ezerannyit!

Ki tudja, hátha a többi levél is haszonra fordul?

Hová vezettek a levelek?

Csollán Berti megint csak ütötte a filkót harmadik este is a diákjaival. * Nagyon biztosítva volt felőle, hogy azok éjszaka meg ne szökdöshessenek a tanyájáról. Ott volt az udvaron három nagy komondor, négy agár, egy vizsla, két kopó, meg egy görbe lábú tacskó. Azoktól nincs az a vakmerő idegen, aki alkonyat után akár közelíteni, akár távozni merjen ide, vagy innen, gyalog, mert azok megeszik. Jó rend van ott.

Azonban mégis az történt,+ hogy amint egyik diák felváltotta a másikat a kártyánál, a felváltott kiszédelgett a szobából, s aztán nem jött többé vissza. Úgyhogy mikor Barkó Pali megkapta az utolsó orronverőst, körülnéztek: magukban voltak.

– Hová lett az a sok gézengúz?

– Bizonyosan alunni szöktek – sejté Barkó Pali –, megyek, felkeresem őket.

– Fel ne verd, ha alusznak! Csillagot rúgatunk velük.*

(Ez az astronomiai experimentum* abból áll, hogy az elaludtnak mezítelen talpára papirost kötnek, s azt meggyújtják.)

Barkó Pali is elpárolgott a szobából, s aztán csak várta Csollán Berti, hogy majd visszajön; – mikor megunta a várakozást, maga is utánanézett, de sehol sem talált írmagnak való diákot sem a házában. Az udvarra is kiment, ott is nagy csendesség volt. Hítta a kutyákat, de egy sem jött elő. Utoljára a cselédeket kurjongatta fel.

– Merre vannak a diákok? Hová lettek a kutyák?

A diáknak híre-hamva sem volt már messze földön. Jó lába van annak. Az az egy pedig, amelyiknek rossz van, fenn ül Csuka Feri nyakában, az szalad vele torony irányában, végig a pusztán. Valahol a Tisza körül járnak azok már. – De a kutyák nagy sokára jelt adtak magukról. Mint valami kísértetüvöltés, mint a „wilde Jagd*” föld alatti kutyakardala zendült fel egyszerre a rémséges kutyasírás; vékonyan, vastagon, cifrán, keservesen, siralmas csahintással, ijedős buffogással vegyest. Honnan jön ez? Merre vannak? Béres, fehércseléd szaladt hetvenhétfelé+ kutyakeresni; míg végre rájöttek, hogy valamennyi agár, komondor, vizsla, kopó, tacskó el van temetve egy üres búzaverembe; aminek a szája le volt fedve egy szekérkerékkel: onnan üvöltött elő az egész kórus. Hogy kerültek oda? Bizonyosan az a sánta garaboncás hordta őket oda valamennyit. Ez volt a közvélemény. No, az még rossz helyen fogja végezni a sorsát.

Amint Csollán Berti rájött, hogy a vendégei+ megszöktek, szörnyű haragra lobbant.

– Lóra! Valahány béres van! Utánuk! Vissza kell őket hozni.

Maga is nyeregbe kapott,+ nyakába vetette a karikást, s vezette az üldöző csapatot a rév felé. Arra kellett+ menekülniök.

A Tisza réve pedig, melynek Berti volt a birtokosa, – jó egy óra járásnyira feküdt a kastélytól; onnan szoktak átkelni komppal a túlsó oldalra. Egy vastag kötél volt kifeszítve a két part között, ahhoz a kötélhez volt akasztva a komp csigahurokra, úgy tolták át azt a révészek a kötélbe kapaszkodva.

Éjszaka volt már, mire a diákok megérkeztek nagy lélekszakadva a révhez. Ilyenkor már a révész is alszik.

– Üff – nyögött nagyot Csuka Feri, ledobva nyakából a gyepre sánta Biróczyt. – Huszárnak készültem, s huszárlónak fogtak be.

Biróczy azonnal ment a révészt fellármázni.

Annak sehogy sem ment a fejébe, hogy éjnek éjszakáján szállítson át valakit a Tiszán. Kiváltképpen azt az öt legátust, aki negyednapja ott prédikált a portán. Mi járatban vannak?

– Hát bácsi, megvalljuk igazán, szökünk – mondá Biróczy. – Holnap vasárnap, s nekünk a helyeinken kell lennünk, ahol már várnak ránk,+ kit Csányban, kit Hevesben, és ha ott nem leszünk, lemossák rólunk a szentelt vizet bécsi szappannal. A kendtek hóbortos gazdája meg erővel itt akar bennünket holnap is tartani, hogy megint tartsunk kendteknek prédikációt; aztán a prédikáció végével kit-kit megkatekizáljunk * !

Az öreg révész megszeppent erősen.

– Hát aztán mi az a megkatakizálás?

– A biz abból áll, hogy egyenkint minden ember kiszóllíttatik a középre, s aztán kikérdeztetik, hogy mit tud a szent vallásból; melyek a tíz parancsolatok? Melyek voltak az egyiptomi tizenkét csapások?* Kik voltak az apostolok név szerint? Hogy hítták Nóé fiait? Mi nevük volt József kilenc testvéreinek?

–- Micsoda? – kérdé a révész hüledezve.

– Kend csak jól jár; mert kend lesz az első, akit megkatekizálnak;+ s kendre mindjárt az első kérdés jut, hogy kik voltak az ótestamentomot szerző próféták név szerint, és azoknak fejezetei?

– Az ótestamentomi próféták?

– Talán nem is tudja kend? No, majd én megtanítom rá, hogy megfelelhessen vers szerint.

Mózses volt az első, Józsué és Bírák,Rút asszony, Sámuel, Királyok, Krónikák,Esdrás, Nehémiás, Eszter, Jób, Zsoltárok.A Példabeszédek és Prédikátorok,* Énekek éneke, aztán Jerémiás,+ Ezékjel, Dániel, majd megint Hoseás,Jóel, Ámos, Jónás, Abdiás, Mikeás,Nahum, Habakukkal, és még Sofoniás,Aggeus, Zakariás,+ végre Malakiás,Akiknél többeket nem ismer az írás.

No, mondja el kend utánam szépen; mert ha megkap bennünket Csollán Berti s visszavitet, ez lesz a kend felelete holnap.

– Csülökre legények! – ordítá rémülten a révész. – Frissen tegyük túl a másik partra ezt az öt diákot.

– De hátha utánunk jön a gazda – aggódott+ Biróczy –, s visszahoz?

– Ma ugyan nem. Arról már felelek – monda+ a révész. – Dejsz engem meg nem katakizáltat vénségemre.

A megrémült révészek olyan hirtelen átrántották a kompot a túlsó partra, ahogy még semmi borravaló nem tett gőzerői csodát esetlen járművel.

Mire Csollán Berti üldöző hada megérkezett a révgunyhóhoz, az üldözöttek már rég csendesen aludtak egy puszta szőlőben, egy felfordított boroskád szellővédő oltalma alatt. *

Berti szidta a révészgazdát, minek vitte át a diákokat,+ hogy merte őket szökésükben előmozdítani. A révész nem szólt semmit, csak magában dörmögé a rettenetes szókat: „Esdrás, Nehémiás,+ Hoseás, Mikeás!”

– Frissen utánuk! Vissza kell őket hozni!

(Dejszen, nem eszel ma azokból!)

Mikor a Tisza közepén járt a komp az üldöző csapattal: hogyan, hogyan nem; az nem tudódik, de megesik akárhányszor véletlenül, mért ne eshetett volna meg most is,* hogy a kötél a túlsó parton elszakadt; a Tisza éppen áradásban volt, elkapta a kompot, a révészlegények megkapták a kötelet; s az öreg révész olyan ügyesen kormányozta a járművet, hogy a sebes ár a kötélnél fogva odacsapta azt a parthoz, ott mind belefordultak a vízbe; szerencsére a part tele volt ültetve fűzfával, azon kikapaszkodott minden ember szerencsésen pocsékká ázva.

És ezt mind Habakuk prófétának és az ő társainak köszönhetni.

Az elszabadult diákcsapat pedig, miután a túlparton érzé magát, igyekezett elérni egy közelből fehérlő házat; az pedig egy homoki szőlőnek elhagyott kunyhója volt. Olyan épület, amelynek csak három oldala van; a negyedik egészen ablak. Abban találtak egy szegletbe állított taposókádat, amögé letelepedtek.

– Fiúk. Itt a válaszút – monda+ Jenőy –, holnap ki erre, ki amarra; ki tudja, mikor látjuk egymást. Hanem hát most tegyünk egy fogadást:* hogy akik tizenkét+ esztendő múlva élünk: ezen a napon, melyen búcsút veszünk egymástól, ismét felkeressük egymást. A találkozás helye Pest.

Mindannyian megölelték, megcsókolták egymást, felfogadták, hogy tizenkét+ év múlva, akármilyen+ nagy úrrá, akármilyen koldussá tegye is őket a sors, egymást Pesten felkeresik. „Visszajövök Tatárországból* is” – ígéri Barkó Pali.

Akkor aztán lefeküdtek egymás mellé a földre, betakaróztak a felleghajtóikkal, s két perc múlva aludtak csendesen az Úrban.

Csak sánta Biróczy maradt ébren, tettetve az alvást, s mikor társai már mélyen szunnyadtak, elővonta zsebéből a Csollán Bertitől elnyert pénzt, felosztá öt csomóra, egy-egy csomót odalopott mindegyik alvó társa zsebébe, titkosan nevetve magában, hogy fognak ezek majd bámulni, ha a legelső csárdában fizetni akarnak, s aztán belevész a markok a sok pénzbe. Tudta, hogy ébren egy sem fogadná el tőle a pénzt; azt a pénzt, amit ő is, csalót csalva, nyert kártyán. S hogy vissza se adhassák neki, maga kilopódzott a kunyhóból, kihúzott egy karót a szőlőgarádból, s reggelre olyan messze volt már tőlük, amilyen messze csak fél éjjel két sánta láb elvihet.

Mint a napból kiröpített bolygó, lódult az öt ifjú abba a véghetetlen semmibe, aminek világ a neve. *

Leghamarabb+ beletalált a szférájába* Borcsay. El sem jutott Miskolcig, hogy ott a Bálvándynak szóló levéllel keressen egy színházdirektort, aki aranykulcsos és -sarkantyús méltóságos úr.* Keresztesen* összetalálkozott egy színésztársasággal, ott beleszeretett a primadonnába, s mindjárt felcsapott primo amorosonak.* A Bálvándynak írt levél majd szerepelhet máskor.

Csuka Feri is eljutott Kassába;+ hamar rátalált a lovas kaszárnyára, onnan az őrnagy lakására; akihez beállított katonás tisztelgéssel, s átadta neki a levelet.

Sátory őrnagy* magas, szikár katona ember volt; mindig olyan magasan tartotta a fejét s olyan előre feszítve a mellét, mintha birkózni híná a világot; kidülledt szemei egy hatalmas sasorr bástyája mögül granátokat+ tüzeltek a szemközt álló szemei közé, kit még azonfelül két félelmesen kifent bajusz is fenyeget.

Amint az őrnagy elolvasá Csollán Berti levelét, olyan hangon, aminővel ezredet vezényelnek a concentrierung* alatt, rivallt a fiúra:

– Hát kend trombitásnak áll be? Hát kend olyan jól tudja a Rákóczi-marsot fújni?

Szegény Csuka Feri láthatta már a hős vérben forgó szemeiről, hogy itt nagyon rossz helyen jár a Rákóczival; mondhatta már, hogy ő így nem tud, úgy nem tud, se Rákóczi-marsot, se trombitát fújni; nem hallotta a vitéz úr, amit neki válaszoltak, ő csak az ellenfele vagy áldozata arcáról, szempillái hunyorításáról, szája mozgásáról fogta el a választ.

– Hát csak tudja kend a Rákóczi-marsot fújni! No, hát mars+ legelőször is az árestomba, 24 órára kurta vasba.

A jámbor fiú csak elszédelgett a haragos úr elől, s átadta magát a porkolábnak, hogy tegye hát már+ most farkasgúzsba.* Ez ugyan jól kezdődik.

Hanem már a második percben elpárolgott az őrnagy haragja. Elgondolá, hogy hisz ez a jámbor fiú nem tehet arról, amit az a hóbortos Csollán Berti írt a levelében, s menten futtatá az ordináncot a rekruta után, hogy hozza vissza, mielőtt megkapta volna a strófot.*

Mikor aztán újra előtte volt Ferkó, akkor meg elkezdett hozzá olyan csendes hangon beszélni, hogy alig lehetett a szavát hallani.

– Hát fiam, te trombitás vagy? Ha annyiféle marsot tudsz, talán tudod a „negyvenemberes verbunkot” is.

Híres dallam volt ez valaha. A francia háború alatt, mikor Debrecennek negyven huszárt kellett állítani, szerzé ezt a toborzót Bihari, s az első délelőtt, mikor azt végigjátszották az utcán, beállt rá mind+ a negyven legény. Ezért a „negyvenemberes” verbunk. *

Még most is érthető annak a dallama.

Kezdődik azon a nyalka, sarkantyúpengéssel tele táncon, amihez a lábhoz verődő kard veri a taktust, átmegy aztán a távozó vitéz búcsúszavába, folytatja az indulni készülő paripák robogása, s az ellenséget kihívó szózat; jön rá a csatában pengő szablyák csattogása, öld, vágd, ne hagyd magad; s aztán ismét a diadaltánc, s a hazatérő viszontlátási öröme.

Valami csodálatos beszélő nóta az; aminőt sohasem fognak többé kigondolni.

Hogyne ismerte volna azt Csuka Feri.

Vitéz Sátory úr leakasztott a falról egy huszártrombitát, s odaadta a kezébe.

Ferkó belefújt hatalmasan.

– Megállj, fiam. Nem úgy. Úgy nem hallok belőle egy hangot sem. Hanem majd én ide végigfekszem a medvebőrre, aztán te odatartod a fülemre a trombita tölcsérét, s úgy fújod a verbunkot; hadd hallom.

Úgy tett. Végigfeküdt a medvebőrre; s fél fülét odatartva a trombita elé, hallgatá nagy gyönyörűséggel azokat a recsegő hangokat, amik még egyedül voltak rá nézve hangok; amik süketsége koporsófödelén keresztül is lehangzottak hozzá, s amíg a trombita szólt, lehunyta szemeit, s akárhogy titkolta, meg kellett azokat törülgetnie.

– Jól van, fiam – mondta+ aztán felkelve a medvebőrről s megveregeté Ferkó vállát. – Látod, ez az egyetlen szó még a világon, ami hozzám szól. Enélkül olyan volnék, mint a Kempelen sakkjátszó bábja. Nesze fiam egy arany: igyál egyet a magad kedvéért.+ Jövőre is lesz rá gondom, hogy a torkod ki ne száradjon.

Csuka Ferinek hát jól van dolga. Kántornak készült, trombitásnak+ vált be; – talán nem is vesztett vele.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Következik sánta Biróczy+ fátuma.

Egy szép korán reggel ő is csak rátalált tekintetes Korcza fiskális úr* lakására; ki híres tabuláris ügyvéd volt a maga idejében.

Egészen másforma dolog volt hajdanában híres fiskálisnak lenni, mint most.

Az nem dolgozott tíz segéddel, nagy bureau-ban, a legnépesebb utcában; – dolog volt először is ráakadni, másodszor nyitva találni az ajtaját. És végzett mindent maga. Amilyen vastag csomagok hevertek ott a legyektől láttamozott borítékokban, húsz-, negyvenéves, félszázados, egész százados jogi perek; azok mind sajátkezű iratai a bennük megvénült fiskális uraknak; nincs azok közt másolat, írnoki calligraphia, kínai tintás* lenyomat, vagy éppen kőnyomatú+ felzet; igazi megfontolással írt, veres és fakó betűk, miknek a papírja is oly elszaggathatatlan.

Ócska festett szekrény, megtömve avult percsomagokkal,+ tintafreccsegéstől+ felismerhetlen színű asztalok, bőrszékek, mik agyon vannak ülve, ezek az egész fényűzése+ a hírhedett fiskális irodájának. Festetlen falán egyetlen rámában levő kép egy nemesi címer, mely nemes Csollán Barnabás úr halála alkalmát örökíté; azon sincsen üveg.

Maga e dolgozószoba pedig olyan kicsiny, hogy amint Biróczy benyitja a belső ajtót, az azzal szemközt álló nagy bolond zöld mázas gömbölyű kályhához merőben odaszorítja az éppen kifelé törekvő principálist, úgyhogy ebben az egérfogóban okvetetlen egymás lábára kell lépniök.

*Mely találkozás alkalmával aztán abban a kellemetes meglepetésben részesülnek mind a ketten, hogy mind a kettő lát maga előtt egy magánál sokkal csúnyább embert!

Mert az igaz, hogy Biróczy is elég csúnya; de Korcza ú nem engedi neki oda a pálmát.

Amelyik később jön, az a csúnyább.

Korcza úr valami hajszálnyival magasabb termetű, mint Biróczy. Az is lehet, hogy csak azért van, mert a szürke haját a homlokán magasra felviaszkolva, hegyes üstökben viseli.

A képe nemhogy ragyás volna, hanem fel van szántva és göröngyösen hagyva. A himlő kiirtotta a fél bajuszát, s csak egypár szálat hagyott meg belőle; a megmaradt fél bajusz aztán ki van pödörve; szemöldökei nincsenek, a szemei pedig vörös+ karikába vannak foglalva. Az orra félreáll, mintha ő volna az igazság+ istenasszonya, akinek viaszkból van az orra. S mintha meg volna győződve arról, hogy micsoda nagy kincset kapott ő ebben az ő személyleírásában,+ ugyan igyekszik is azt kibányászni; – szemével, szájával válogatott fintorulatokat idomítva, mikben gúny, kötekedés, ingerkedés, csufondároskodás, malícia, szatíra, hetvenkedés, bosszantás, visszatromfolás keresztezik egymást remek változatokban.

Tehát az ajtónyitásnál egymásba ütve az orraikat, áll a két díszpéldány egymással szemközt.

– Mi kell, héj? – kiált a principális éles hangon a belépőre. – Mért jössz ide, héj?

– Mert itt akarok maradni – felel rá Biróczy; bekacsázva az ajtón s betéve azt a hátával.

– Itt-e? Quo jure?*

– Jure patvaristico.*

– Mit? – kiált rá a fiskális, olyan képet fintorítva ellene, amilyennel a pávián a hozzá közeledő „pongó*”-ra vicsorít. – Hisz ez a csúf pofa minden embert elijeszt, aki hozzám akar jönni.

– Mind visszajönnek azok a principális úr szépségeért – válaszolt rá Biróczy infamis nyájassággal mosolyogva.

Korcza úr elnevette magát. Biróczy egy lépésnyi tért már elnyert a szobájában.

Csakhogy még addig az íróasztalig, amely a patvarista számára volt fenntartva, legalább nyolc lépés volt hátra.

– Hát aztán van-e jó testimoniumod?

– Van bizony semmilyen sem. Elcsaptam magamtól a kollégiumot. Hanem van egy attestatumom* Csollán Bertitől, aki maga egy fakultás.

Erre a szóra még egy lábnyomnyival beljebb engedte hatolni a principális.

A „Csollán Berti” név galvanikus* hatást gyakorolt a fiskális arcán. Mind a két szájszeglete felfelé húzódott, még a fülei is hegyesebben álltak.

Mikor pedig Csollán Berti ajánlólevelét elolvasta, lábujjhegyeire emelkedett, s a homloka ráncaival húzta magát fölfelé, nagyot kiáltva.

– Tyhű! Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki! (Mert ez volt nála a káromkodás. „Kutyánszki!” egyszerű felkiáltás. „Kutyánszki-labánszki!” megerősített kifejezés. „Kutya-kutyánszki, lába-labánszki” végre mindazon káromkodások összege, amikért hadadi gróf Wesselényi+* Ferenc minden közemberre 50 pénzt, minden főemberre egy forintot, minden tisztviselőre 3 forintot; ha pedig önmaga szalasztaná ki a száján, saját magára 12 forintot szabott bírságul! Hejh, minő gazdag jövedelem volna „ez mai nap” egy fináncminiszternek! Minő „Befund*”-okra kilátás!)+

– Hallgasd csak, mi van az ajánlóleveledben! – monda+ Biróczynak a fiskális. „Recommendo tibi fidelem meum, Alexandrum Biróczy (az hát te vagy), captis bisonis (amerikai bölényfejűt.+ – Itt Biróczy fejére tette a kezét), asotum trimodium (három akót befogadó bendőt! – Itt megtapintá a gyomrát). Reverendissimi Gringenőrii+ asseclam diligentissimum.” (A kártya feltalálójának leghívebb követőjét – itt megfogta a kezét, s az ujja hegyeit vizsgálta. A ravasz kártyások le szokták vakarni az ujjaik hegyéről a bőrt, hogy a kártyaosztáskor megérezzék a kártya jegyeit). – No, ez szép ajánlólevél.

– Nagyon szép! – felelt meg Biróczy azonnal. – Mert vagy igaz, ami abban a levélben van, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor az is igaz, hogy Csollán Berti ajánl engem ide; ha pedig az nem+ igaz, akkor az utóbbi sem igaz.

– Jó replika! – monda+ Korcza úr, s most már a levelet eldugva háta mögé, ő is lehúzta úgy a nyakát a válla közé, ahogy Biróczyé volt. – De mármost hát felelj nekem igazán erre a „punctum de utri*”-ra. – Nem kérdezem tőled, hogy mit vétettél a kollégiumnak,+ amiért nem kaptál bizonyítványt a professzorodtól. Hanem azt kérdezem: mit vétettél Csollán Bertinek, amiért ilyen bizonyítványt adott?

– Megvallom igazán. Elnyertem a pénzét.

– Mit? – kiálta+ Korcza úr, odatartva az orrát+ Biróczy orra elé. – Te? Pénzt? Csollán Bertitől? Akkor gyere, ülj le, maradj itt! Hadd tanulok tőled! Mert még eddig soha senki ez életben Csollán Berti zsebéből pénzt ki nem bírt csikarni. Se én, aki, védőügyvédje vagyok; se az ellenfél ügyvédje, pénzét nem láttuk soha; se szép asszony szép szemével, se vicispán brachiummal, se cimbora kártya útján, se zsivány puskájával, se égett ember könyörgő levelével, se zsidó kötelezvényével attól ugyan pénzt soha ki nem izzasztott. Te vagy az első, aki ezzel dicsekedel. Nagy prókátor lesz belőled, felfogadlak patvaristának, ott a széked.

Biróczy nem mondatta azt magának kétszer. Még öt lépés volt elfoglalni való a mondott székig. Úgy sietett, hogy előbb ott legyen, mint a principálisa a maga álló íróasztalánál. Emlékeztetett a teknősbéka+ és a nyúl versenyfutására.

Tehát már most „audiat!*”

„Audiat!” (Hallja!) Ez volt a patvaristának a címe. A „kend”-nél egy fokkal feljebb.

– Hanem, audiat, egyet elfeledtem kérdezni: tud-e audiat, olvasni?

– Hogyne tudnék én olvasni?

–- No hát olvassa el ezt az írást…

Korcza úr patvaristájának az volt a legelső próbája, hogy el tudja-e olvasni principálisa írását.

Mert olyan írás volt az, mint mikor a légy beleesik a kalamárisba, aztán végigmászik a papiroson. * Ha mindenki írása hasonlít a maga emberéhez, úgy Korcza úr írása saját szakasztott mása volt; oly átkozott rossz kalligráfia, hogy ha öt-hat napig hevert, ő maga sem tudta kitalálni, mi tartalma lehet a tintasövénynek; s ilyenkor a kétségbeesetten hozzá folyamodó másolót azzal torkolta le: „az én dolgom: írni; audiat dolga: hogy el tudja olvasni.”

– No halljuk! – szólt, kétszer is rándítva homlokán, Korcza úr. – Olvassa hát.

– Oh, így nem mesterség olvasni – monda+ Biróczy –, de megfordítva. – S azzal felfordítva az írást, olvasá el principálisának a fertelmes ákombákot.

– Kutyánszki! – dörmögé Korcza úr. – Mármost lássuk, tud-e audiat írni. Le tudja azt+ híven másolni, amit írtam? Tessék a toll!

Az asztalon állt egy óriási négyszögletű ólomkalamáris; abba Korcza úr beleütött egy tollat félszárig, úgyhogy azt azután nem lehetett csak éppen a közepén megfogni. A toll vitorlájának meg az a hivatala volt, hogy azzal a pipaszopókát szokták tisztítani: aminek az a kettős haszna lett, hogy a patvaristát elszoktatta arról,+ hogy a tollat rágja.

– No, tessék a toll!

Korcza úr gonoszkásan nevetett fél szemmel, hogy fogja meg a gyerek a félig tintás, félig pipanedves tollat.

Biróczy körülnézett: ott hevert az asztalon egy nyúlláb, amivel a krétát szokták a jegyzéktábláról letörülni; annak a nyúllábnak a körmei közé szorította a maszatos tollat, s úgy másolta le az iratot.

Korcza úr csak a fejét rángatta, s az üstökéhez kapkodott erre a tromfra.

Mikor készen volt a másolat, odavitte hozzá Biróczy, s bemutatta.

Korcza úr egy pillantást vetett az iratba:

– Nem jól van, nem jól van, nem jól van!

– Mi nincs jól, mi nincs jól, mi nincs jól?

– Azt audiat dolga kitalálni.

Azzal kétfelé repeszté a másolatot.

– Írja újra.

Biróczy másodszor is hozzáfogott, iparkodott egészen híven lemásolni, még az összerántásokat is, s aztán vitte a principálishoz.

Most megint csak egy futó tekintetet vetett az írásra.

– Nem ér semmit, nincs híven másolva.

Azt is kétfelé repesztette.

– Írja újra.

Biróczy még egyszer neki ült; gondolta, az interpunkcióban hibázhatott; most már ezt is híven iparkodott utánozni.

A harmadszori bemutatásnál azonban két ívet vitt principálisához, az egyik összehajtott tiszta papiros volt, a másikat, a teleírottat+ háta mögött tartá.

– Hát e micsoda? – kérdé a principális elbámulva az üres papiroson.

– Ez a széjjelszakítani való papiros – mondá Biróczy. – Majd aztán odaadom a másikat.

– Kutyánszki! – kiálta fel Korcza úr. – No hadd lássam hát, nem tépem szét.

Azzal végignézte az eléje tett másolatot, s ujjával beleböködve, kegyetlen szigorral ismétlé:

– Most sem jó még; most is hibázik benne valami.

– Hibázik? – monda+ Biróczy. – Tudom már, hogy mi hibázik.

Azzal nekiakasztá a tollat az iratnak, végig feccsentette rajta a tintát, éppen úgy, ahogy a principálisa iratán volt.

A principális se nem nevetett, se nem káromkodott: csak a fejére ütögetett az öklével gyöngédeden a kefehajú fiúnak.

– Lássa maga bukfejes; hogy kitalálja az a maga amerikai bivalyfeje, ha kénytelen vele. Ez hibázott belőle! Mert tanulja meg, hogy kétféle disznók vannak az írásban. Az egyik az, amelyik magától cseppen el a tollból: ez a gyönge lelkű, hülye szájú, bukott ügyű, vigyázatlan írók disznója; a másik pedig az, mely a bátran vezetett tollból, mint a rakéta lő szerteszéjjel, ez a határozott jellemű, biztos ügyű, magukban bízó, senkitől nem félő írók disznója. Mármost tanult valamit. Hát muzsikálni tud-e?

Az ilyen szerteszét ugráló kérdésekkel szokta Korcza úr a fiatal gyakornokfélét zavarba hozni.

– Hogyne tudnék? – felelt Biróczy.

– Mert nálam az is szükséges.

– Értek egy fúvó instrumentumhoz, melyet nagy passzióval kezelek; és azután egy húzó muzsikához, de amelyet diákkoromban csak télen át és nagy kényszerűségből szoktam gyakorolni.

Korcza úr titkosan nevetett magában. Most látták egymást először; de máris értették egymást.

– Hát diktandó tud-e audiat írni? – kérdé, hirtelen sarkon fordulva, patvaristájától.

– Bizony tudok azt is.

– No, hát írjon!

Azzal elkezdett a szobában alá s fel járkálni, s nem szólt egy szót sem. Egyszer aztán azt kérdi tőle:

– No, hát leírta, amit diktáltam?

Majd kigúnyolta volna csúnyául, ha azt hallja tőle, hogy hát mit írtam volna, ha nem hallottam semmit!

Az lett volna rá a felelet, hogy „audiat semmit se tud, ha csak azt tudja leírni, amit fennhangon diktálnak”.

De ahelyett Biróczy kiverte a tollát az asztalhoz, s azt felelé egész készséggel: „igenis leírtam”.

– Olvassa fel hát, hadd hallom! – szólt Korcza úr, zsebébe dugva kezeit, s két kurta lábát szétterpesztve.

Biróczy olvasott:

„Exmissio.* Melynél fogva dominus Alexander Biróczy egyszer mindenkorra kiküldetik, hogy az általa nagyon kedvelt fúvó instrumentumon, a borlopón, az asztalhoz megkívántató bornak a hordóból előmuzsikálásában fáradozzék; ellenben a vonó muzsikával, vulgo ,fűrész’, hegedüléstől, az ellen való antipátiája és rossz lábai miatt, fölmentetik; ez a hajdú dolga lévén.”

Korcza úr nagyot prüszkölt nevettében.

– No, nem bánom. De közbe iktatandó: az első funkció alatt, amíg a pincében jár, fütyülni tartozik.

– Elfogadom.

– Nagyobb igazság kedveért. Minthogy már benne vagyunk az alkudozásban, jó lesz megismerkedni a hivatalbeli kötelességekkel* – monda+ Korcza úr, s elővett egy kalendáriumot, mely a szegletén áthúzott madzagnál fogva volt a falra akasztva; annak a belső üres táblájára voltak feljegyezve a patvarista capitulationalis* föltételei, hogy feledékenységbe ne menjenek. Tehát:

„1-mo.* Fizetés semmi.”

– Köszönettel fogadtatik.

„2-do. Borravaló a hajdúé, accidentia a patvaristáé.”

– Kivéve, ahol megvernek bennünket; mert ott én szaladok elöl.

„3-tio. Ebéd, vacsora idehaza, egy pohár bor, reggelit hozhat magának, ha van miből.”

„4-to. Ha a hajdú este le találja magát inni, akkor a patvarista tisztítja meg a csizmákat.”

– Hát ha a patvarista megelőzi a hajdút e privilégiumában?+

„5-to. Az aktákkal a principálist kísérni kell; ha a hajdú hozza, hátul jön utánam, ha a patvarista, elöl megy előttem. Nem a rang végett, hanem hogy lássam, hogy nem veszít-e el belőlök valamit.”

„6-to. Az asztalnál a pecsenyét a patvarista trancsírozza.* Item,* bort hoz fel az asztalra a pincéből.”

„7-to. Mikor pedig vendégek vannak az asztalnál, s a hajdú az étel-körülhordással van elfoglalva: olyankor a patvarista idevigyázzon a szemöldökömre.”

– Hol van az? Kérem alássan.

– Kutya-kutyánszki! Ha az egész világon senki sem látja is a szemöldökömet, audiat tartozik azt látni, s mikor én így teszek a szemöldökömmel (itt felfelé rántotta a szemöldizmát), az azt jelenti, hogy keljen fel s váltson tányért.

– Mikor pedig én így teszek a szemöldökömmel – mondá Biróczy, vastag serteszemöldeit összevonva –, az azt jelenti, hogy nem váltok.

– Üm! Hát ez is a hajdúra marad? Jól van. 8-vo. Mikor úriszékre megyünk, velem jön, az úton el nem aluszik, s vigyáz rá, hogy a kardját el ne veszítse a kocsiból.

– Ez az én dolgom.

– Ha sötét van, s rossz az út, a lámpást viszi a lovak előtt. *

– Ez a hajdú dolga.

– De biz audiat dolga. A hajdú fogja olyankor a kocsit, hogy fel ne dűljön. 9-no. Az úriszéken az elítélt delikvensek megcsapatásánál számlálja a botokat. 10-mo. Mind a két táblán mindennap megtudja, minő processusok vétetnek föl s kik a referensek. 11-mo. Határjárásoknál segít meglépni a meghúzandó vonalt. 12-mo. Az érkező klienseket a várakozó szobában kellemesen distrahalja.* 13-tio. Mikor alispán vagy magas patronushoz ebédre vagyunk hivatalosak, ahova a patvarista leül, ott az utolsó hely. * 14-to. A pipákat tisztán tartja. 15-to. Segít papmacskát szedni* a kertben. 16-to. Ha hajtóvadászaton vagyunk, a nyulat utánam hozza. 17-mo.+ A főispán urak által adandó bálokban, melyekben meg kell jelennünk, azokkal a kisasszonyokkal, akiket más táncolni nem visz, táncolni a patvarista kötelessége.

– No, az az én dolgom.

– Hahaha! – kacagott Korcza úr, szegődöttje sánta lábaira tekintve.

– No, csak az az én dolgom.

– És végezetre tudatandó, hogy mikor csengetek, az a hajdúnak szól, mikor pedig füttyentek, az audiatnak szól, s akkor egyszerre ugorni és szaladni hozzám!

– Megértettem.

– És most, hogy mindjárt beleállítsam a funkcióba, itt van ez a megintő levél, vigye el ezt tekintetes Balhásy fiskális úrhoz.

– Hol lakik? – kérdé Biróczy.

– Pesten – felelt rá a principális, s engedte Biróczyt nekiindulni, hogy keressen fel valakit, akinek a lakása feltalálható Pesten.*

Jenőy két nappal későbben érkezett meg Pestre, mint Biróczy.

Ismét itt a mese a tekenős békáról és a nyúlról. *

Azt elfeledte hozzá tenni Phaedrus a meséhez, hogy a „testudo” kocsin jött a célhoz, a „lepus” pedig gyalog.

Kálmán megtalálta ugyan zsebében a Sándortul odalopott pénzt; de nem vette hasznát. Tudta, honnan jön, s vissza akarta azt neki küldeni. Az az ember volt, aki tud ebédelni a vadkörtefa alatt; de az ingyent csakis+ a vadkörtefától fogadja el.

Amint beszállt a „Két Kecskéhez”* (az volt akkor a vidékiek leglátogatottabb és legolcsóbb vendéglője, s még most is megvan az akkori bokharai állapotban;* eltemetve azóta épült paloták árnyékában), azonnal sietett az úti portól megtisztakodni; szerencsére egyetlen finom ingét még a Tarnában kimosta, volt mivel felváltania Csollán Berti rézingét,* amivel elégett ruháiért kárpótolta.

Hanem hát a fiatal termeten+ minden ruha nyalkán áll, még ha meg van is viselve.

Kapott ajánlólevelére pontosan fel volt írva az asszonyság lakása, akinek pártfogására építette legközelebbi jövendőjét; a címzettnél fogva sok kérdezősködés nélkül rátalált a házra.

Amint belépett a címzett lakásba, rögtön feltűnt előtte a nagy ellentét eközött, meg amit Gödénylakon+ látott.

Ott piszkos szolgáló fogadja, ha fogadja, a vendéget, meg emberlehúzó komondor; de már az bizonyosan fogadja; itt vállzsinóros inas nyitja az ajtót, sárga frakkban, piros puliderben;* ott dögbőrrel van végigteregetve a tornác, sáros csizmanyomok és mezítláb nyomok a soha nem sikált pallón, pókháló minden szegletben, vaskályhák csövei a papirossal beragasztott ablakon+ keresztüldugva, avas brinzadöböz* az asztalon, legyektől belepve, pipafüsttől keserű s penésztől savanyú minden szoba, a falakról négyrét hámlik a mész; a bőrszékekből kitolakodik a tehénszőr, s a ragadós kilincshez félelem hozzányúlni: – itt pedig Gobelin-szőnyegek,* damasztfüggönyök, márványkandallók; drága vázák egzotikus virágokkal, aranyozott bútorok a renaissance divat szerint, s minden szobán végigvonul a magas régiók bűbájos illata. – Jenőy kezdett érteni valamit belőle, hogy férj és nő nem laknak együtt!

Még jobban is megértette azt néhány perc múlva.

A komornyik megértve, hogy az ifjú a „nagyságos úr”-tól jön, levéllel, melyet maga akar átadni a nagyságos asszonynak, sietett be úrasszonyához bejelenteni a jövevényt, miután jól végignézte annak öltözetét. Pesten nemigen volt már akkor bonton* ez a szabás.

Nemsokára visszajött a komornyik, s inte Kálmánnak, hogy beléphet az úrnő szobájába.

Ha lett volna ideje Kálmánnak körülnézni abban a belső szobában, még jobban meglepte volna az abban uralgó választékos pompa; hanem a meglepetés más oldalról várt rá.

Előtte állt a jó tisztes öreg asszonyság helyett, akit Csollán Berti „az én öregem”-ként+ emlegetett előtte,+ egy tizenkilenc éves delnő. *

Szép, deli, hódító alak.

Akkori idők divatja szerint szűk, testhez feszülő selyemruhában, mely a csodálatos szép idomokat szobrász mintájává alakítá, s melynek alsó fodra, egy rózsafüzérből képezve,+ bokáin felül láttatá piciny lábait. Karcsú dereka széles szalagövvel átkötve, melyet nagy zománcos csat szorított össze, felső öltönyének duzzadt dudorai szabadon hagyták gömbölyű karjait s bámulásra méltó fehér nyakát és keblét.+ – És aztán ez az igéző arc, az ifjúság hamvával! Kissé hosszúkás szája volt, felfelé hajló szegletekkel, de ez is oly igézővé tette, s mosolyra vonultában szerelemgödröcskéket támasztott orcáin; dúsgazdag gesztenyeszín haja à la giraffe* magas fésűre tűzve, még emelte hódító igézetét, s a hajat körülfonó vékony aranylánc egy gyémánt csillagot tartott homlokára szorítva.

De mit gyémántcsillag e két szem közelében! Ki láthat meg ezeknek fényétől akármi gyémántot?

Aki ezekbe a szemekbe néz, rögtön megérti belőlük, miért szól a biblia a „vétkező szemekről?*”

E vétkező szép szemek első tekintetére megtudta Kálmán azt, hogy ő kicsoda? – Férfi.

Óh, az a furfangos csínytevő ott a vakolatlan házban nagyon számított arra a megzavarodásra, amibe ez a diákgyerek fog keveredni, mikor ezek elé a szemek elé lép; de rosszul számított.

Kálmán nem volt az az éretlen kedély, mely elveszti gondolatai uralmát, mikor egy tisztes öreg asszonyság helyett, kinél pártfogást keres, egy hódító divatnőt lát maga előtt; s ilyenkor az nyomja le leginkább, hogy öltözete kopottas.

Kálmán azt érezte, hogy szíve egészen új, s lelki ereje gazdag. – Hanem azt vette már észre, hogy valami hamis helyzetbe jutott.

– Én nagyságod férjétől jövök – sietett küldetését előadni.

– Férjemtől? – kérdé félig bámulat, félig nevetés hangján a delnő, s oly kíváncsi tekintettel nézte végig a fiatalembert.

– Egy levelet hoztam tőle nagyságodnak.

– Nekem? Vajon mit írhat?

– Úgy tudom, hogy az én csekély érdekemben: amiért előre is bocsánatot kérek.

Kálmán átadta a hölgynek a hozott levelet.

Az sietve bontá azt fel, s látszott finom ujjain+ mennyire óvakodnak be nem szennyezni magukat a tintás tartalommal.

Amíg a delnő végigolvasá a levelet, szép arca a harag sötétveres+ estpírjától kezdett+ lángolni egyszerre.

A nő olvasott a levélből, az ifjú olvasott a nő arcából, s most már ő is tudta, hogy mi van abban a levélben. S most már ő rajta volt a sor elpirulni és szemeit lesütni.

Amint a hölgy végigolvasta a levelet, szikrázó szemekkel tekinte annak átadójára. Hanem a harag villámai elpihentek e sötét szemekben, amint az ifjút elpirulva, lesütött szemmel látta maga előtt.

Egy ifjú, aki elpirul, és lesüti szemeit egy szép hölgy tekintetétől!

Midőn Kálmán ismét föltekintett, már nem látta a hölgy arcán a haragpírt, szemeiben a neheztelést. Ismét a szép vétkező szemek voltak azok; amik előtt színt változtat a csillag és bűbájtól reszket. Kivált, ha az a csillag a szívben van.

– Jól van – monda+ a hölgy, összehajtva a levelet. – Kérem, üljön ön le.

Azzal maga a szófára ült le, s mutatta Kálmánnak, hogy foglaljon vele szemközt a karszékben helyet.

– Férjem ajánlja önt a levélben, mint tehetséges ifjút, hogy sorsáról gondoskodjam. Levelét nem olvasta fel önnek?

– Nem.

– Haha! Különös. Én nem tudom kitalálni, hogy mi úton gondoskodhassam én az ön sorsáról?

– Én sem.

– De valamit mégis gondolt ön, mikor férjem ajánlatát fogadta.

– Azt gondoltam, hogy nagyságodnak vannak becses összeköttetései, akiknél egy dolgozni kész fiatalembert valami alkalmazásra ajánlhatna.+

Már eltagadta azt, hogy éppen nála akart magántitkári állomást szerezni.

– Teszem föl egy magántitkári állomást? – monda a delnő.

Az ifjú némán inte fejével.

– S elfogadná ön azt bárminő körülmények mellett?

Már erre nem felelt.

– Várjon ön – szólt a hölgy –, egy jó gondolatom van. Írok ügyvédemnek, s ön szíves lesz a levelemmel hozzá fáradni.

Azzal íróasztalához lebbent, s leült háttal Kálmán felé, s elkezdett levelet írni.

Sokszor kinézett a levélírásból, s Kálmán úgy vette észre az átelleni tükörből, hogy azok a szép szemek olyankor mindig az ő arcán függnek.

Végre elkészült a levél, a delnő egy borítékba tette azt a férjétől kapott levéllel, s valami finom kis hártyaostyával leragasztá a borítékot.

– Itt van, fogja ön – szólt Kálmánhoz. – Ügyvédem majd meg fogja önnek mondani, hogy mit tegyen.

A levélborítékot rosszul ragasztá le a hártyapecsét, egészen felvált róla. Kálmán a papírhoz szorítá azt hüvelykével, hogy jobban leragadjon. Ha akarta, elolvashatta volna. Talán azért is volt olyan könnyen lezárva, hogy olvashassa el.

Sietett távozni a szép szemek fényköréből.

– Viszontlátásig – mondá a delnő, s szívélyesen nyújtá neki kezét az eltávozáskor.

E delejes, e bűbájos melegű szorítás e bársonypuha kéztől többet elmondott az ifjúnak, mint amennyit írott+ sorokból meg lehetne tudni. A szép hölgy neki valóban nagy jóakarója.

Egy percig úgy jött Kálmánnak, hogy ennyi jóakaratért talán illendő is volna megcsókolni azt a jóltevő szép fehér kezet; hanem azután csak azt mondta magában: „majd csak mégis inkább a nagyanyám kezét csókolom meg, aki elébb arcul fog ütni!”

Kálmán semmi különös dolgot nem talált benne, hogy a delnő által írt levél címzetén Korcza fiskális úr nevét olvasta. Ugyanahhoz kapott Sándor pajtása is ajánlólevelet Csollán Bertitől. Azt mondta, hogy az neki családi ügyvédje, akkor természetes, hogy a nőnek is ugyanaz az ügyvédje. Azután a levél hártyapecsétjéről olvasta le a nevet, mely aranybetűkkel volt odanyomtatva. Ez a név „Katinka”. – Biz ezt eddig is tudhatta, ha akarta. Csollán Berti levelének a címzetén is ott állt a „Katalin”.

Csakhogy a „Katalin” és a „Katinka” most már két különböző fogalom!

Véletlenül esett, hogy midőn Korcza fiskális urat felkereste Kálmán, Biróczyt éppen útban találta. Annak a kúrián kellett valami után leskelődni. Az ajtóban találkozók közt rövid volt a szóváltás. Sándor tudatta Kálmánnal, hogy őt a fiskális elfogadta joggyakornokának, s neki tetszik ez az ember: azzal bevezette principálisához, s egyedül hagyta Korcza úrral.

Kálmán kissé el volt még fogulva, mikor a levelet átadta az ügyésznek.* Ilyenkor legerősebb divináló+ tehetsége* van a gyanúnak. Kálmánban pedig egyébkor is erős keveréke volt a képzelemnek és éberségnek.

Aztán meg Korcza úrnak az ábrázatja egészen arra való volt, hogy aki meg akarja tudni, hogy mi van most a fejében, azt szépen leolvashassa a vonásairól. Azok egy eleven telegráf mozdonyai* voltak.

Amint a férj levele kiesett az asszony leveléből, az első percben az az ijedség+ látszott a képén, amit elképzelhet mindenki, ha egy ügyvédnek azt mondják, hogy két gazdag pörlekedő kliense egyszerre kibékült egymással. Hanem azután ráncba szedte a képét, s maga elé tette mind a két levelet, lesimítva róluk a porzót. Az egyik persze kőporral volt behintve, a másik aranyporzóval.

A dátum szerint a férj levele volt első,+ azt olvasta elébb végig.

Mikor belekezdett, csúnyául félrehúzta a száját, mintha nem tetszenék neki a dolog, s minden sor olvasása után félretekintett az előtte álló ifjúra, végigméregette szemével, mégpedig úgy, hogy az egyik szemét behunyta, mint ahogy műértők+ szokták egy kép perspektíváját megítélni. Egyszer az orrához is kapott, s alig tudta a markába eltakarni a nevetés vágyát; majd meg felhúzta a két vállát egész a füléig, mintha el akarna bújni saját háta mögé. S mikor végére ért, nagyokat csóvált a fején, sokáig+ úgy felejtette a száját, hogy az alsó ajkával befogta a felsőt; mintha azon tanakodnék, hogy mi+ lesz ebből. Azután felvette a delnő levelét, s amint azt olvasni kezdte, mind+ a tíz ujja szétmeredt.

Most már mind a két ajkát behúzta a fogai közé, szemeit a lehetségig kimeresztve, s utoljára, mikor készen volt a levéllel, úgy feltolta az összecsücsörített ajkát az orráig, mintha azt a fél bajuszát okvetetlen fel akarná színi. Mindezek után pedig nagyot kuncogott az orrán keresztül, s olyan nyájas képet csinált Kálmán felé, mint egy erdei manó.

– No, öcsém uram, hát magát csak ideküldték, mi? Hát mért küldték, mi? Hát mért küldtek ide? – szólt+ meghúzogatva az orrát, s a száját nyitva hagyva, mintha már a nyelvén volna a további mondás.

– Hogy miért küldtek ide, azt nem tudom; hogy+ mért jöttem ide, azt tudom.

– Én – megmondom. Magának szép szerencséje akadt. Egy szép asszonynak secretarius kell. A férj küld neki egyet, s az asszonyság elfogadta az ajánlottat, s elküldi a fiskálisához, hogy a salarium felett egyezkedjék vele. Magának szép tehetségei vannak e hivatalhoz,+ he?

– Nincsenek uram – felelt Kálmán, s most már nem pirult, hanem sápadt. – Nem azért jöttem, uram, önhöz. Nekem balesetem volt, mely miatt el kellett az iskolát hagynom. Enhibám,+ nem szépítem. Hasonló sors érte egy barátomat is, s talán éppen annak is én vagyok az oka. Ez a barátom most önnél joggyakornok.

– Ah, a Biróczy! Hát conscolárisok?*

– Voltunk, míg ki nem csaptak. Én többet tanultam mint ő, azért ő mégis+ mindig többet tudott, mint én. Tudta az életet. Tőle tanultam meg, hogy balsorsunk nem helyrehozhatatlan. Az iskolából ki vagyunk tiltva; de ha magántanulmány útján elvégezzük a félbeszakított jogi tudományokat, s ha a tanári magyarázatot pótoljuk a gyakorlati év útmutatásaival, magánúton is tehetünk le vizsgát, s azután járulhatunk cenzúrához.*+ Ezt tőle tanultam meg; s követni akarom. Azért jöttem önhöz, hogy megkérjem, midőn Sándor barátom gyakornoki éve lejár, s ő a királyi táblai jegyzőségbe lép át, kegyeskedjék engemet idefogadni őutána joggyakornoknak.

– Hehej öcsém! Énhozzám akar maga jönni patvaristának? Tudja-e, hogy az nagyon rossz mulatság? Az én patvaristám nem bálból ki, bálba be! Nem biliárdozni napestig a Hét választónál;* nem nyúlászni, kacsázni, nem cifra szalüppök* után szaladgálni; hanem körmölni, tollat rágni! Azután az én természetem kiállhatatlan természet. Nálam az+ úrfit, mikor legjobban mulathatnék, akkor fogom be a legnagyobb dologba; mikor legcifrábban felöltözött, akkor küldöm a legnagyobb sárba; én agyonbosszantom az úrfiakat, s fát vágatok velük, mikor únják magukat.

– Mind tudom én azt – szólt szelíd mosolygással Kálmán. – Híre van fiskális úr tréfáinak messze földön; hanem annak is híre van, hogy keze alól kerülnek ki a legjobb prókátorok, hogy itt lehet legtöbbet tanulni. Én ide akarok jönni, ha ön elfogad.

– Ah? S nem akar maga beállni magántitkárnak egy szép asszonyhoz? No jó. Nem szóltam semmit. Hát most mit akar tenni?

– Hazamegyek elébb a nagyanyámhoz, s megkísértem őt kiengesztelni. Nehéz lesz, mert ő igen szigorú asszony.

– Hagyja el, tudom, ismerem a nagyasszonyt. Én ne ismernék valakit Magyarországon, akinek valaha pöre volt a királyi táblán? Pedig a nagyasszonynak sok pöre+ volt. Ő is ismer+ engem jól. No, majd írok én egypár sort a nagyanyjának. Ne hőköljön vissza. Nem vagyok én Csollán Berti. Majd olyan dolgot írok neki, amitől kiengesztelődik. Hát csak nem fogadja el, amit ajánlottak? Nem? Ez különös, nagyon különös: de hát jól van. Hát csak jöjjön vissza hozzám egy esztendő múlva. Addig pedig tanuljon sokat. Különösen koplalni megtanuljon; mert énnálam nagyon rosszul él a patvarista.

De már azt a kézszorítást férfiasan visszaadta Kálmán, ami e szavakat kísérte.

– Még egy kis elintéznivalóm van – monda.+ – Ez az én bohó barátom Sándor, mikor legutoljára együtt háltunk, a pénzét megosztva, álmomban, tudtomon kívül a zsebembe csempészte. Visszahoztam azt. Idáig nem költöttem el belőle semmit, magamnak is volt, azt ő nem tudta, s egy nap alatt már otthon leszek. Kérem önt, szíveskedjék ezt majd neki általadni: ne most, ne úgy, hogy ő azt megtudja, hogy én azt+ visszahoztam; ridegségnek venné részemről.

– Ahám! Értem. Majd úgy apródonkint adogatom ki neki. Mikor egyszer-egyszer elfogy a fráternek* a pénze. De hát vallja meg, mért hagyja maga ezt a pénzt nálam.

Kálmán húzódozott a felelettől.

– Kitaláljam? Ez abból a pénzből való ugye, amit az a nagy kópé Csollán Bertitől nyert kártyán?

– Abból.

– S magának öcsém nem volt még olyan pénz a zsebében, amit kártyán nyert, s nem akar olyat magával hordani? Furcsa gyerek. De furcsa egy gyerek.

A fiskális+ sokáig elóggott-móggott rajta,* hogy már minek jönnek ilyen csodabogarak is a világra, aztán megveregette a vállát Kálmánnak.

– No, csak menjen hát haza, öcsém, a nagymámihoz; mire hazaér, az én levelem is ott lesz. Aztán egy esztendő múlva szívesen látom, ha ugyan mind a ketten élünk. Én ugyan élek, azt tudom; én száz esztendeig élek, hanem az ilyen fiatal vér hamar elpusztul: egy tánc, egy lóról leesés, egy párbaj, egy szerelmi+ história, s vége van. No, hát vigyázzon magára. – Mégiscsak szeretném tudni, hogy mi lesz időjártával az ilyen fiatal csontból, aki egy nap kétszer utasítja vissza a „Herz-Dáma*” szerencsekegyét?

Ezt az utóbbit már akkor mondta+ el Korcza úr, mikor Kálmán a két ajtó között volt, s még azután is motyogott magában, a füle mellé dugott tollat a szájába fogva keresztül,+ s fel s alá járkálva a szobában, egyik kezébe fogta az egyik levelet, a másikba a másikat, s tanácskozott a szájába fogott tollal.

Mármost én ezzel az egyik levéllel agyonüthetem az egyik félt, a másik levéllel+ a másik félt… Vajon melyiket üssem agyon?

Az édes otthon*

Ifjú barátom, ki e sorokat olvasod, hidd el nekem, hogy sohasem fogsz olyan nagy úr lenni, mint amilyen most vagy.

Mikor hazamégy az édes otthonba, őszi tanév dicséretes bevégezte után.

Otthon úgy várnak, mint egy királyt.

Az égész év munkájából, fáradalmaiból, nélkülözéseiből te semmi részt nem vettél, csak a szüretre jössz. Szőlőtő, gyümölcsfa rakott áldással vár reád, pedig nem ápoltad.

Húgaid, öcséid, már a kapuból várják jöttödet: ölelnek, csókolnak, beléd csimpajkoznak mikor megérkezel; apád, anyád zokogva szorítnak karjaik+ közé. Pedig nem hoztál nekik semmit; csak magadat.

De milyen nagy darab kincs vagy te magad otthon!

Elbámulnak rajtad, mekkorát nőttél! Már a szakállad is ütközik, egész férfi lett belőled.

Az egész ház a tied!

Minden ebédnél ott találod kedvenc ételeidet az asztalon; nem felejtették még el, hogy mit szerettél olyan nagyon.

Ruhádról, fehérneműdről más gondoskodik; akarják, hogy deli légy.

Apád komolyan beszél hozzád, mint rangbeli férfihoz, s megajándékoz ősi pecsétnyomó gyűrűjével; most már érdemes vagy, hogy rád bízassék e klenodium; anyád sír, ha rád néz, s mosolya ragyog könnyein keresztül; testvéreid bámulnak.

A cseléd, ki még elmeneteledkor+ neveden szólított, most már ifjú úrnak címez.

Kutya, macska fölkeres, hozzád törleszkedik, kezedet nyalja.

Egész nap kedvedet keresik; kívánságaidat ellesik, mire kigondoltad, már teljesítve van.

Mikor alunni akarsz, csizmádat lehúzzák; azután lábujjhegyen járnak a háznál, mukkanni sem szabad senkinek, míg te alszol, míg a szomszéd szobából áttörő kávéillat föl nem ébreszt.

S ez így megy mindennap.

Tied az egész ház. – Mit? Ház? Az egész város.

Mikor kimégy az utcára, most már karodba fogóznak családod tagjai, te vezeted őket. Fennhordod fejedet. A szemközt jövők nyájasan és irigykedve köszöntenek. Egy-egy ablakot lopva kinyitnak, s utánad kandikálnak fiatal gömbölyű leányarcok zöld levelű virágcserepek közül. Tekintélyes férfiak az utca túlsó végéről átkiáltják hozzád az alászolgáját. Régi tanáraid találkoznak veled, s elszörnyednek, ha veled egy óráig beszéltek, mennyi tudományt felszedtél azóta! Magasról tekintesz le szegény jámbor öreg urakra, milyen messze lenn maradtak alattad!

Hát még az élet rózsái, a leányok!+ Mindnek meg van engedve, hogy szerelmes legyen beléd. Hívott vendég vagy minden lyányos+ háznál, s az évek előtti gyermek játszótársnét látod előtted elpirulni, mikor vele találkozol. Nem esik meg mulatság nálad nélkül; minden asszonynak+ lehetséges fia, minden kisasszonyságnak+ nem lehetlen+ vőlegénye vagy; cotillonban előtáncos vagy, fülig szerelmes vagy; reggelig táncolsz, belebetegszel: a város minden+ orvosa siet a náthádból kigyógyítani; kimégy az utcára, minden ember örül, hogy meggyógyultál; a pap tudatja veled, hogy hétfőn+ reggel imádkozott szerencsés meggyógyulásodért az egész gyülekezettel egyben. Megint csak elmégy mulatni; most már gyöngéden figyelmeztet valamennyi szép táncosnéd, hogy ne rontsd meg magadat, s azért mégiscsak táncol veled. Régi gavallérok sárgulnak az irigységtől hódításaid miatt: az ifjabbak bálványoznak. Élcet mondasz: mindenki kacag rajta. Csak egy nem, akinek a rovására kacagnak. Azzal természetesen párbajt vívsz; természetesen mind a ketten kaptok egy sebet. * Lefektetnek, ápolnak, ajtód kilincsét egyik látogató a másik kezébe adja, minden úrnő tudakozódtat hogyléted felől. Apád fejét csóválja: „Ménykü gyerek vagy!” Ő is ilyen volt ifjú legény korában. Anyád feddi érte, hogy mondhat ilyet: hátha megöltek volna? „Mit? Tégedet? Dejszen az nem megy olyan könnyen.” Harmadnapra fölkelsz. Karod fekete selyemkendőbe kötve. Úgy mégy ki az utcára. Mindenki gratulál, s balkézzel szorítsz+ kezet, mert a jobbal nem lehet. De még ellenfeled most is fekszik. Hah, az kapott egyet! A város hőse vagy. Mindenki bámul, imád, szeret.

És senki sem kér még tőled semmit!

Barátom, ifjú legény, örülj ez interregnum napjainak; mert ilyen nagy úr nem fogsz lenni azontúl soha.

Hanem mindez persze megfordítva van, ha úgy kerülsz haza, hogy az iskolából kicsaptak.

Hja persze, az egészen más találkozás.

Mindenki szájában eláll a szó a rémülettől, mikor belépsz az apai házhoz. Mogorva képedről olvassák, mi hozott haza. Héj, korbács, héj, nádpálca! Ugyan emlegetnek szaporán. Anyád sírva fakad, s kezeit tördeli, apád+ fenyeget, hogy csak madársörétre ne volna töltve a puskája, mindjárt meglőne vele.

Azt sem tudod, melyik szögletében+ a háznak húzd meg magad, mégis mindenki szid. Ruhád szakad, inged szennyes, senkit sem mersz kérni, hogy segítsen rajtad, senki sem tartozik vele.

Apád, ha megszólít: a neved „szamár”. Mindenki „te”-nek nevez, s oly+ megvetőleg tudja azt kimondani. Az asztalhoz nem hív senki; szégyenszemmel sompolyogsz oda, s elnyeled a keserűséget, ha egy ételből neked már nem marad. Utolsó vagy, a kis öcséd után következel.

Kérdezgetik tőled, hogy csizmadia akarsz-é+ lenni vagy lakatos?

Akárhová+ állsz, ott útban vagy valakinek. A tányérváltást+ sem bízzák rád, mert azt is eltöröd.

Ha köhögsz, ha beteg vagy, az is a te bűnöd. „Rossz pénz nem vész el.” Ez a diagnózis meg az orvosság, amitől meg kell gyógyulnod.

Az utcán a falhoz lapulva sompolyogsz, s kikerülöd, ha ismerőst látsz; úgysem fogadná a köszöntésed. Szép leányok, ifjú játszótársak nem látnak meg, ha melletted ellebbennek; szolgálóiknak sem mersz legyeskedni, mert félsz, hogy a vargalegény, ki elébb járt ott, rajtakap s megdögönyöz, s az is a tied lesz.

Még a házi kutya is megugat.

Még a gyümölcsfa sem kínál meg. Az is tudja, hogy téged kicsaptak, s nem bolond, hogy teneked ingyen körtét teremjen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez utóbbihoz hasonló kedélyállapotban közelgett az ősi ház felé Kálmán.

Az ősi ház egy kisvárosban feküdt, mely nem kereskedelmi hely, hanem inkább gazdasági nagy tanya: nevezzük K… nak.* Sok ilyen betűvel kezdődő városunk van.

A Jenőy-ház egy hosszú földszinti épület, □+ formára építve, az udvar szárnyát a cselédség lakja.

Az öreg Jenőyné* igen tüzes gazdasszony, pedig már a hatvan éven felül jár; a haja már fehéredik, de az arca még most is piros. Soha orvosra, gyógyszerre a maga bajáért nem költött.

Hatalmas, férfias egy asszony. Már boldogult férjét is oly kordában tartotta, hogy az öreg úrnak mindent kéztől kellett várni, s soha egy márjásnál* többet nem kapott a zsebébe, mikor kiment. Halála után pedig egészen az özvegy vitte a gazdaságot, a pöröket, s félelme volt minden lusta cselédnek, minden pörhúzó prókátornak és az egész dicasteriumnak.* *

Két fia maradt. Az egyik: Lőrinc, anyja kívánsága szerint a katonasághoz adatott, ott ember lett belőle; megházasodott a külföldön, el is esett a külföldön; a neje is utánahalt, ezeknek a fiuk volt Kálmán.

A másik fia Bénjámin,+ vagy ahogy az egész világ hívja: Béni bácsi.

Ez a legártatlanabb teremtése a világnak.

Jenőyné, hogy nagyobbik fiaért+ kárpótolja anyai szívét, kit oly messze eleresztett, s kit oly ritkán látott, ezt a kisebbiket aztán egészen otthon tartotta, otthon nevelte a saját szárnyai alatt, s Béni bácsi* már Isten jóvoltából 47 esztendős, s még a városból sem volt ki az anyja nélkül, s még minden estve elmondja az imádságban, ahogy gyermekkorában tanulta: a „szegény bűnös fiacskádat”, s hozzá teszi: „szerencsés jó éjszakát kívánok kedves édes anyácskámnak, kedves édes apácskámnak!”, holott ez utóbbinak már húsz év óta meg van adva az ő legcsendesebb éjszakája; de már Béni bácsinak rájár a szája, s új imádságot tanulni nagy dolog volna.

Béni bácsinak nagyon nehéz feje van. Gyermekkora tizedik éveig nem engedte az anyja, hogy valami betűismerkedéssel háborítsa testi növekedését: igaz, hogy nagyon nehezen is akart nőni. Akkor aztán nevelőt hoztak a házhoz, aki nagy nehezen rávette, hogy higgye el neki, milyen nagy különbség van az A meg a B között. Szép idő került bele, míg azután abba is beleoktatta, hogyha az ember a három ujja közé fog egy fekete lébe mártott végű lúdtollat, s azt egy fehér papírlapon hol fel, hol le taszigálja, utoljára csak jön ki belőle valami, amiről más ember kitalálja, hogy az+ nem macskanyom. Sőt, nagy kamasz korára annyira vitte a jó instruktor, hogy még magánvizsgára is meg merték invitálni a helybeli conrector* urat, ki is, hogy az algebrából alaposan megegzaminálja az úrficskát, azon mnemotechnikai* feladványt tűzte ki eléje, hogy „hányszor van meg az egy a kettőben?” – Amire Béni úrfi nagyon hűlt képet csinált. „No, hát hány lába van magának?” – jött egy másik kérdéssel segélyére a conrector.+ „Kettő!” – felelt örvendő találékonysággal Bénike. „S hány lábam van nekem?” – feszegeté tovább a conrector. „Négy!” * A conrector úr aztán nem is volt kíváncsi többet megtudni az examinandustól,* hanem megette az örömebédet, felvette a két tallért, s kiadta a Bénikének a bizonyítványt classis primával,* mehet vele a felsőbb humaniorum cursusba.*

Innentul mindig válogatott magántanítói voltak, kiket prefektusoknak címeztek. Otthon tanítottak neki mindent. Jól megtanították mindenre. A magánvizsgán pompás ebéd, busás honorárium várta a vizsgáló deputációt, s Béni bácsi mindenünnen szerencsésen meghozta a classis primae* bizonyítványt. Még az ügyvédi cenzúrán is átesett, s ha lehet hitelt adni a rágalmazóknak, ővele történt az meg, hogy mikor a királyi személynök kérdezte tőle, mit tud a „Nota Rákóczianá”*-ról?, azt felelte neki, hogy „a szövegét nemigen tudom, de elfütyölöm, ha tetszik”.

– „No, hát fütyülje el” – s kapott sufficienst.*

(Az anyja akkor is fenn volt vele Pesten, mert anélkül a kardját is bizonyosan a jobb oldalára kötötte volna fel.)+

A diplomával együtt+ aztán a jó asszonyság ismét bepakolta a fiacskáját flanell közé, s vitte haza, ügyelve rá, hogy meg ne fagyjon az úton.

Odahaza pedig, egyszer meglévén a diploma, kijárta az asszonyság a főispánnál, hogy Bénikáját a legközelebbi generális gyűlésen* nevezze ki assessornak. Ezzel aztán egész emberré lett téve. Nem is volt oly szorgalmatos látogatója a sedriáknak* és congregatióknak* több, mint Béni bácsi, kit gyermeki örömmel töltött el az a büszkeség, hogy ősapja ezüstös kardját olyankor felkötheti, s úgy mehet végig az utcán, magamagát jobban megbámulva, mint mások. Tartá pedig magát a zöldasztalnál az arany hallgatás jelmondata mellett.

Vette azt észre a jó öreg asszonyság, hogy milyen nagyszerűen ütött ki a dédelgető+ nevelés a kisebbik fián; de már nem segíthetett rajta. A biz az ő hibája volt. Hozzászoktatta, hogy semmit ne tegyen mást, mint amit az anyja parancsol, amit az megenged, s nem volt annyi önmagától születő gondolat benne, hogy egy levelet írt volna valakinek, hacsak nem diktálta valaki.

Ezt a hibát helyre akarta hozni az unokájában Jenőyné asszony. Annak a neveléséhez egészen ellenkező rendszert szabott. Utalva is volt a természettől, mely a Kálmán gyereknek nagyon sok önfejűséget adományozott. Ebben már a nagyanyja vére uralkodott. Ez nem tűrte, hogy mondják neki, mit tegyen; megtette magától is, ami az ő dolga volt, ha nem mondták, hogy tegye; de ha mondták, nem tette meg. Lángesze volt, de amihez nem volt kedve, azt, ha elöl-hátul „szamarat” akasztottak is a nyakába, mégsem tanulta meg. Ezt a fiút úgy nevelé nagyanyja, hogy szokjék az élethez. Leküldé Debrecenbe a főiskolába, járjon együtt a többi szegény fiúkkal; tanulja meg, mi a diákélet. Hadd járjon légációkba, prédikáljon, tanulja meg, hogy kell emberekkel bánni; tanulja meg, mit tesz keservesen kenyeret keresni. Hadd utazza be az országot gyalog; hadd lesse el másoktól, mint kell bajos állapotokból kivágni magát az embernek. Pénzt csak annyit adott neki, amennyi szükséges volt. Tudtára adta, hogy amíg ő él, addig nem kap semmit. Ő pedig soká fog élni, az ő halálára ne számítson. Törjön magának pályát az életben. Majd azután, ha nagy ember lesz, ha állást foglal a világban, akkor megkapja nagyanyja gazdag birtokát, s lesz igazi úr. Hanem elébb szolgáljon rá.

S nem volt ez rossz rendszer; sok derék ember vált e világban ezen az úton; aki életrevaló volt, annak nem ártott az, ha minél messzebbre elküldik a rokonok közül.

Csak ez a végzetes baleset ezzel az iskolai botránnyal ne kuszálta volna össze az egész jól indult tervet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Béni bácsi éppen kinn pipázik a folyosó alatt egy falócán heverészve, nem azért odakinn, mintha föltette volna magában, hogy a tüzes taplóval felgyújtsa a kendert, amit most az udvaron a leányok tilolnak és gerebenyeznek,*+ ami könnyen megtörténhetik;+ hanem azért, mert a mama odabenn a szobában nem tűrheti a pipafüstöt. Aki pipázni akar, annak „ott kinn tágasabb!”

Béni bácsi termete nem magas, különösen kurták a lábai. Hanem amit termetben megvont tőle a természet, ugyan kiadta neki fejben. Az nagy, hosszú és széles. Abban bizony, ami a lokalitást illeti, elférne sok tudomány. Nagy kopasz homloka egész a tarkójáig tart már, de azért védve van jól, télen nyáron jó meleg taplósipkával, ami sohasem szakad le a fejéből, csupán csakhogy a szobában, az édes mama vagy a vendégek iránti tiszteletből, hátrafelé fordított ellenzővel teszi a fejére. Arca valamivel vénebbet mutat, mint amilyen, kicsiny, összehunyorított szemekkel, növésnek indult orral, s a fejétől messze elálló hall-élet-műszerekkel;*+ széles szája örök mosolygását elősegíti a harcsabajusz, egész szája mentében rövidre nyírva s a végein hosszúra eresztve, s mindezekhez járul kiegészítésül egy hosszú, izmos áll, mely olyan hosszú, hogy mikor a nyakravalóját felkötik, fel kell tartania a fejét az ég felé, hogy az állát oda ne kössék. Mert még most is a mama köti fel a nyakravalóját; amit egyébiránt indokol azon kor divatja, mely azt követelte, hogy kilenc rőf* hosszú legyen a nyakravaló, aminek felkötéséhez aztán vagy baráti segítség kellett, vagy aki egyedül volt, az ajtókilincshez kötötte a nyakkendő egyik végét, s aztán messziről nekikezdve úgy forgatta bele a nyakát ebbe a pólyába; aztán a két végét hátul a nyaka csigolyáján kötötték csombókba. Tehát azért ne tessék senkit megítélni.

Midőn pedig legjobban pipáznék Béni bácsi, s semmi egyéb baja sem volna, mint az, hogy ha az a dohány innen a zacskóból ma elfogy, holnap megint másikat kell vágni: lát maga elé jönni egy alakot, akiről úgy tetszik neki, mintha ismerné. Ez az! – De bizony nem az! – Bizony csak az.

Kálmán öccse közeledett felé.

Hát biz az kissé meg volt viselve a hosszú gyaloglástól, aztán másképp is el volt változva az arca; – de azért csak mégis ráismert Béni bácsi, s jólesett az ábrázatjának, hogy valami oka van nyájasan mosolyogni, midőn úröccsét megismeri; fel is kel a padról, elébe megy; s pipáját kivéve szájából, jobbról-balról szolgál neki egy-egy kapadohány-illatú csókkal.

– Hozta Isten. Kedves uramöcsém. Hát már megint ünnepek vannak?

Béni bácsi nem gondolt egyebet, mint hogy a római pápa az ő kedvéért most még egy sátoros ünnepet állított be az esztendőbe. – Annak is azért örült olyan nagyon, mert a mama egy új redingótot csináltatott neki, s azt ígérte, hogy azt a legelső ünnepnapon felveheti; de hamarább nem. Szörnyen örült pedig, hogy ő is kap már egyszer ilyen módi francia ruhát, ami a sarkát veri.

– Nincsenek biz itt semmiféle ünnepek, édes urambátyám – mondta+ Kálmán –, hanem hazajöttem, mert kitiltottak az iskolából.

Béni bácsi megrettent nagyon. Hol nevetésre, hol komolyságra nyúlt az arca.

– Ah maga tréfál. Ne tréfáljon no! Hallja no. Ugye nem igaz?

– Nagyon igaz biz az, kedves+ Béni bácsi; különben nem volnék most itthon.

– De hát ez iszonyú+ szörnyűség! Hát hogyan lehetett az?

– Majd elmondom egyszer. Most csak arra kérem, édes Béni bácsi, menjen be a nagymamához, és készítse elő erre+ a fátumra, ami velem történt, hogy azután a szeme eleibe kerülhessek.

Béni bácsinak úgy tátva maradt a szája, hogy az állát szinte a mellének támasztotta.

– Már hogy én – menjek be a nagymamához, aztán készítsem elő erre az esetre? Majd mindjárt, kedves öcsémuram; csak egy kicsit hátramegyek.

El is ment aztán olyan nagyon hátra, hogy elő nem került egy hosszú óráig, hanem bevette magát a félszerbe, ahol a leányok gerebeneztek, s nagy stúdiumot fordított annak a kitanulására, hogyan lehet az, hogy a Zsuzsi azzal az ökölre fogott kenderrel egyszer se vágja bele a kezét a gereben hegyes szegeibe.

Dejszen Béni bácsit szép mézeskalács volna, amivel be lehetne csalogatni a nagymama elé, amikor az meg fogja tudni, hogy a Kálmánt kicsapták az iskolából. Az Isten legyen irgalmas kegyelmes minden élő léleknek ennél a háznál, amilyen patália lesz abból! Dejszen a kedves uramöcsém ugyan jól kiválasztotta, hogy kit küldjön maga előtt avantgardának!* Ugyan támaszkodhatik ő miatta a folyosó oszlopához, amíg ő visszakerül.

Hanem hát Kálmánnak nem sokáig kellett odatámaszkodnia; mert amint nyílt a konyhaajtó, egyszer csak a nyakába borult valaki; átölelte, összecsókolta – és az nem esett neki rosszul.

Aki pedig ezt a merényletet követte el vele, az egy tizenhat esztendős leányka volt, vidám, fürge, tűzrőlpattant teremtés; bogárszemű, fekete hajú; csupa elevenség az egész.

– Hát te megjöttél? – kérdi a bohó gyermek, két tenyere közé fogva Kálmán arcát, hogy jobban megnézhesse.

Kálmán visszacsókolta a leánykát. Gyöngédségükben valami testvéries volt.

– Nem jókedvemből jöttem – súgá Kálmán. – Kitiltottak a kollégiumból.

A leány erre fürge szemeivel széttekintett: nem hallja-e valaki? Pszt! Szája elé tette mutatóujját, azzal bevonta Kálmánt a konyhába, ott nem volt rajta kívül senki. Onnan betuszkolta Kálmánt egy kis oldalbenyilóba, ennek is becsukta az ajtaját, s ott is halkan suttogá:

– Ezt majd én tudatom elébb a nagynénivel; addig maradj itt.

A lyánkának+ nagynénje az, aki a fiúnak nagyanyja. Cilike árvagyerek, messzi rokonoktól fogadta örökbe Jenőyné. Kedvence az öreg asszonynak.

– Majd én beszélek vele elébb.

– De mit fogsz neki mondani?

– Bizonyosan a más hibája miatt szenvedsz: tudom jól.

– Akkor nem fogsz neki igazat mondani. A magam hibájáért lakolok.

– Hol az írásod, amelyben kitiltanak? Valami okát csak megírták.

– Itt van, olvasd el.

A leány nagy bölcs képpel olvasta végig a kitiltó ítéletet. Egy percig homlokára tette az ujját nagy okosan.

– No látod, már tudom, hogy mit mondok? Csak azt, ami igaz; ami itt van. Meglátod, hogy semmi baj sem lesz. Mármost csak várj addig itten, míg én visszajövök.

– Óh, milyen jó kisleány vagy te, Cilike.

– No, hát csókolj meg szépen.

A lyánka+ ellebbent a kis oldalszobából, s halkan, óvatosan benyitott a konyháról nyíló ajtón a nagymamához.

Jenőyné éppen ruhatára fölött tartott szemlét.

Óh, nem a piperéhez valót válogatta; hanem gyönyörűségét kereste a maga alkotta múzeumban. *

Egy valóságos múzeum volt az ő ruhatára. A régi, ötven év előtti divatok,* s amik azután jöttek; a legelső nemzeti ébredéstől kezdve, a legutolsó elszunnyadásig. Mert vannak egyes korszakok a népéletben, amikről az öltözetek beszélnek. S ezek a selyemre hímzett krónikák nála osztályozva voltak mind. Arany skófiummal* varrott, virágokkal kihímezett, sujtásos, prémes mindenféle: szoknyák, mik vékony aranyozott sodronyból vannak egészen szőve, csipkék, halhéjas vállak, főkötők tarajjal, rezgőkkel, nyilakkal; – mindezeket nem viseli már senki.

Azután ott vannak egész fiókok tele gyönyörű vászonneműekkel, mikhez a kendert, a lent maga tiloltatta, gerebeneztette, fonatta, szövette, fehéríttette. * Gyönyörű sávolyos* abroszok: erős, elviselhetetlen, s mégis selyemsima, finom szövetek, minőket boltban sohasem lehetne kapni. Ez is évről évre szaporodik, és sohasem fogy. Hat leányt ki lehetne vele házasítani. Mindennek egy részét Cilike kapja majd, a másikat Kálmán felesége, ha megházasodik.

Ezekben aztán nagy gyönyörűsége van az öreg asszonyságnak. Előszedegeti, újra osztályozza. Elmagyarázza+ Cilikének, milyen világ volt akkor, mikor ezt a ruhát viselték. Nem olyan foszlány ám ez, mint a mostaniak.

– Aztán ha ruha, hát legyen ruha. A ruha nem arra való, hogy mutogassa, hanem hogy betakarja a termetet. A régi vállfűző úgy illett a derékra, mint egy páncél. Aztán minden ránca a ruhának elállt a testtől, mintha mondaná: ne nyúlj hozzám! Kötény nélkül semmi ruhát sem viseltek. Még a királyné is felveszi a kötényt, mikor magyarba öltözik. Úgy illik ez. Micsoda viseletek ezek a mostaniak, minden feszes, minden nyitva; aztán rongy minden. Cifra szegénység. Egy bálra fölveszik, reggel a zsibárusnak adják.

– Egyrészt a férfiak ennek okai – jegyzé meg mély bölcsességgel Cilike. – Lássa, nénikém, ők mennek minden divatban rossz példával előre.

– Igazad van – mondá Jenőyné. – Igazán igazad van. Ők hozzák be a legfertelmesebb módikat. Már micsoda utálatos hábitus ez a redengó megint. Redengo! Marengo! Kaliko! Pulider! Kalamajka!* Pogány nevek. Egyik bolondabb, mint a másik. Redengo! A gallérja a füleig+ mered, a két szárnya meg a bokáját veri az embernek. S ez a Béni gyerek nem hagyott addig békét, addig csivelgett a nyakamon, míg nem csináltattam neki egyet. Egész maskara lesz benne.

– No, de ezt hát így viselik mások – magyarázá Cilike a dolgot, csomagonként adogatva kezébe nagynénjének az asztalra kirakott vászonneműeket. – De hát az már micsoda gondolat volt a professzoroktól, hogy még a diákokkal is levettették+ a dolmányt, s aztán találtak ki a számukra egy soha nem dívott idegen viseletet. Hosszú szoknya egy férfin, aztán hátul a nyakából egy sarkig lógó+ lebernyeg, s még a fejére egy háromszögletű kalap. Uram bocsá. Mikor a minap a legátus itt járt, s aztán eszembe jutott szegény Kálmánkánk, majd elfakadtam ríva.

– Az ám. De csúnya szerzet volt. Meg is írtam Kálmánnak, hogy haza ne hozd nekem azt a csuhát, amiben olyanok vagytok, mint egy ágról szakadt jezsuita novicius. A professzorainak meg megírtam, hogy engedjék meg az én Kálmánomnak, hogy legalább mikor kijár a városba, olyankor emberi öltözetet viselhessen.

Cilike itt aztán nagyot sóhajta.

– Hja bizony, kedves nénikém, de nagy baj lett ám abból. Éppen most tudtam meg, hogy Debrecenből sok diákot kicsaptak, azért, mert a tógát levetették. *

– Ahhá! Szófia beszéd! Majd azért csapnak ki valakit. Bizonyosan valami nagy vétket követtek el, s a professzoraik+ nem akarják az igazi bűnüket rájok róni.

Ez az asszonyság veszedelmes nagy psycholog!

– Nem, nem, nagynéni! Bizonyosan nem valami aljas vétségért tiltották ki őket, ha egyszer a mi Kálmánunk is közöttük+ van.

– Micsoda? – kiáltá Jenőyné, egyszerre az egész halmaz szalvétát a földre dobva, ami a kezében volt. – Kálmán! Az én unokám!

– Közöttük van – monda+ Cilike.

– Ki mondta ezt neked?

– Olvastam az ítéletüket. Itt van nálam.

És odaadta a Kálmántól átvett ítéletet nagynénjének.

Az szemüveg nélkül tudott még olvasni, dacára hatvanhatodik esztendejének, s arca elszederjesült, mikor végigfutott szemeivel a kezében reszkető papiroson.

– Ki hozta ezt+ neked?

– Maga Kálmán.

– Hát megjött? Hát csakugyan való? Hol van? Hadd tépem össze.

Kálmán belépett az ajtón.

– Itt vagyok, kedves anyám. Tépjen össze.

A nagyanya indulatosan odarohant hozzá, s mikor aztán odaért, akkor keblére ölelte görcsös erőszakkal; összecsókolta fejét, arcát, homlokát, sírt, érthetlen szavakat fuldokolt: „Dehogy téged! Nem téged! Azokat! De valakit összetépek.”

Csitt! Valaki kopogtat az ajtón!

Cilike sietett a belépőt megelőzni. Csak a postás volt. Francia ember volt. „Très humble+ serviteurt”* mondott, s kilenc krajcárt kért egy most érkezett levélért,* azután „je vous souhaite+ bien le bon jour”-ral odább ment.

– A levél néninek szól Pestről – monda+ Cilike. – Ismerem az írást. Korcza fiskálistól jön.

– Add ide! – szólt Jenőyné, s felszakítá a levelet. Szemei még jobban égtek, mikor elolvasta.

– Ez is azt mondja. Ez is igazat ad benne. De hisz ez rettenetes dolog! Hiszen varrták volna őket bele inkább abba a lefordított zsákba, ha olyan nagyon hozzátartozik a jó erkölcshöz a férfiszoknya; csukták volna be, verték volna meg; de ne tették volna egész életükre szerencsétlenné ilyen semmiségért. Óh, azért meg fogok nekik fizetni!

– Kedves anyám – szólt közbe Kálmán. – Ne nehezteljen bíráinkra. Mi nagyot hibáztunk.

– Most eredj előlem. Nem kérdem tőled, hogy mit csináljak.

Cilike igyekezett Kálmánt kituszkolni a nagymama szobájából, onnan be az oldalszobácskába, még azt is rázárta. Félt, hogy Kálmán ismert egyeneslelkűségéből még valamit talál magára vallani, hogy nagyanyja haragját tanárairól elvonja, s megint magát áztassa el. Most nem szabad neki addig kijönni, míg az első zivatar el nem múlik.

Héj pedig ugyan megindult!

Az öreg asszonyság kirohant a folyosóra, s elkezdett Béni bácsi után kiabálni.

– Béni te! Béni! Gyere be mindjárt. Béni! Héj Béni!

Hallotta ezt Béni bácsi; de olyan jól eltette magát a méhesben, hogy élve nem lehetett kézre kapni. A szolgálók pedig kitagadták magukat belőle, hogy látták volna mai nap. Szegénynek olyan nagyon pártját fogták a cselédek a nagyasszony ellenében, mikor valami háború volt.

Béni bizony csak nem került elő. Hanem ott fülelt, míg a kiabálás el nem csillapult.

Csak amidőn a delet harangozták, akkor került elő a biztos menedékből; azon erős meggyőződése levén,+ hogyha tálaláskor ott nem tartja a fejét a terített asztalnál, bizony ebéd nélkül marad. Ennél tovább nem állta ki a blokádot.

Az ebédlőbe felsompolyogván, csakugyan ott találta már édesanyját, Kálmánt és Cilikét. A leves is ki volt merve.

Béni bácsi olyan semmiről sem tudó képet csinált beléptekor, mintha most jönne a szomszéd faluból.

– Ugyan hol a félpokolban jársz már, mikor annyit kereslek!

– Kereszett édesz asszonyanyám? (Mikor az anyjával beszélt, olyankor selypített is Béni bácsi; olyan jól illett neki.) Ott voltam a méheszben.+

– Hát nem hallottad, hogy kiabáltalak?

– A méhek nagyon dönögtek.

– Mit? Te? Az én hangomat nem hallottad a méhdöngésen keresztül? Aranyba foglalni való ritka fülek! No hát üljetek le, egyetek.

Béni bácsi, szokás szerint, elébb elmondá az asztaláldást, két kezét a szék támláján összetéve: „jövel Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg kérünk!” de alig fogott hozzá fennhangon,+ midőn a nagyasszony haragosan az asztalra ütött a tenyerével, s rárivallt:

– Imádkozzál magadban!

Már ez mégis nagy pogányság, valakit az imádsága közepett félbeszakítani!

Béni bácsi aztán szépen behunyta a szemeit, mert úgy szükség az, ha az ember magában imádkozik, s így tett eleget a kegyes megszokásnak.

Azzal mindenki helyet foglalt, s nagy templomi csendességgel hozzákezdtek az evéshez – hárman. A nagyasszony hozzá sem nyúlt az ételhez.

Béni bácsi gyermeteg szerény törleszkedéssel kérdezé:

– Asszonyanyám nem eszik?

– Már én jóllaktam.

Kis idő múlva megint nem állhatá, hogy meg ne kérdezze.

– Valami baja van?

– Van.

A cuspájznál+* ismét megkísérlé tisztába hozni a feszült helyzetet.

– Haragszik asszonyanyám?

– Haragszom hát!

– Kire haragszik asszonyanyám?

– Minden emberre!

No ez mégis egy kis vigasztalás volt. Így abból őrá kevés jut.

Rettenetes dolog az: egy asszony mellett ebédelni, aki semmiből nem eszik és nem szól semmit.

Béni bácsi olyan arcot mélázott, mint aki el nem bírja találni, mi baja lehet asszonyanyjának.

Talányos is volt a helyzet.

A főbűnös, Kálmán uramöcsém, ott ül mellette túlfelől; nem látszik az arcán semmi levertség, nem lehet kivenni a képéből, hogy ő úszott volna keresztül azon a viharon, melynek Béni bácsi még csak látója, hallója is rettegett lenni. Sőt még az is megtörténik, hogy poszpásznak* barátfület hoznak fel (amit csörögének, herőcének, forgácsfánknak, borkorcsolyának s nem tudom még mi mindenfélének is neveznek szerteszét az országban), ami napkeleti virágnyelven azt jelenti, hogy szívesen látott vendég van a háznál. Ezt a tésztaneműt mindenki fölöttébb szeretvén. Szerette azt Béni bácsi is nagyon; s mikor az első tányérral bepakolt belőle: nagyon nagy ösztöne lett volna megkérdeni asszonyanyjátul, hogy „szabad még egyszer ebből vennem?” – de mikor rátekintett, elment tőle minden bátorsága, inkább nem kért barátfület. Sőt inkább nagyon igyekezett mentül hamarább megtörülni a száját, kedves egészségére kívánni sorba mindenkinek, s megköszönni a mamának a vacsorát. (Ezt rendesen összetéveszté, ebédnél vacsorát, vacsoránál ebédet köszöntött.) Majd odakinn elmondja az asztaláldást. – S azzal tolta hátrafelé a székét s iparkodott kiosonni.

De el lett vágva visszavonulási útja.

– Ti többiek menjetek ki! – parancsolá a nagyasszony. Te, Béni, jössz velem az írószobába.

Hej, rosszul érezte Béni bácsi e szóra magát nagyon.

Gyerekkorától fogva ki nem állhatta ezt a fertelmes szót, hogy „írószoba!”

Megfoghatatlan dolog is az, hogy vannak emberek, akik még akkor is, mikor már nem járnak iskolába, mikor már nem kényszerű kötelesség a körmüket koptatni, még akkor is tartanak tintát és kalamust a háznál, s ha valami eszükbe jut, azt leírják! Milyen jó dolga van az olyan ember öt körmének, akinek semmi sem jut az eszébe!

Az írószobába érve, a nagyasszony odahúzta a széket az asztalhoz Béni fia számára, ahol az íróeszközök álltak.

– Ülj le, és írj.

Jaj, de sehogy sem vette a nyaka Béni bácsinak ezt+ a mulatságot.

– Mit írjak édesz mama?

– Levelet tiszteletes tudós Járai Ézsaiás uramnak Debrecenbe.

– Levelet? – sóhajta keservesen Béni bácsi. – Hosszút?

– Elég rövid lesz. Megírod a tisztes úrnak, hogy minekutána Kálmán unokámat olyan irgalom nélkül kitaszították a kollégiumból: én is jónak látom a kollégium javára tett hatvanezer forintnyi* alapítványomat megvonni és áthelyezni a pataki kollégium számára.

De ettől meg éppen borsózott a háta Béni bácsinak. Arra gondolt, hogy amint azt a levelet elolvassa az a főtiszteletes professzor, rögtön felgyűri az övébe a reverendája szárnyát, idefut, kapja+ a léniát, s olyan „körmöst” ád az írójának az öt körmére, amilyent csak valaha kalligráfiáért osztogattak.

Bátorkodott alázatosan remonstrálni.

– Nem írhatná meg ezt inkább a Kálmán öcéckém?

– Ugyan legyen eszed! Neki ezt nem lehet írni. Sőt nem is szabad neki erről semmit megtudni. Érted-e már?

– Értem igenisz. (Nem értette biz azt.) Hát azt írjam ugye Járai Jeremiász+…

– Ézsaiás!

– Ezaiász uramnak, hogy vagy adjanak jó testimoniumot a Kálmán öcémnek, vagy elveszi tőlük asszonyanyám a fundatiot!

– Írod a mennydörgős mennykőt! Nem mondtam én, hogy alkudjál vele. Az alapítványt visszaveszem. Punctum!

– De hátha még helyrehozzák a tiszteletes+ professzor urak a hibájukat.

– Én nem hozom helyre a magamét. Deliberatum est!* Akinek nem kell a barátságom, ne kelljen. Soha sem imádkoztam ember előtt.

(„Az bizony nagy hiba!” gondolá magában Béni bácsi.)

Azonban csak mindenképpen szerette volna kikerülni az írásbeli kínszenvedést. Arra a gondolatra vetemedett, hogy kiengesztelje asszonyanyját.

– Ne haragudjék édesz+ asszonyanyám. Tudja, hogy mit mond a kisz káté:* „ne menjen le a nap a te haragoddal.”*

– Azt ugyan nem a „kis káté” mondja. Azután mindjárt+ nem haragszom én, csak ez a levél egyszer a posta kezében legyen. Te légy rajta, hogy naplement előtt nyélbe süssed.

– De ne haragudjék, no, édes+ asszonyanyám, olyan jó emberek ám azok a professzor urak.

– Jók, jók, hanem azért nem eszel belőlük. Én sem bántom őket. Mehet ki jobbra, ki balra. Én itthon maradok.

– De ne haragudjék édesz asszonyanyám, a consistorium* megbánhatja még, amit celekedett. Hiszen látja: „a ló isz megbotlik.”

– Ló! Ló! De egy egész istálló!* – kiálta most már egészen kihozva sodrából a nagyasszony. – Ne tarts engem itten példabeszédekkel, hanem ülj le és írj.

Béni bácsi erre megszeppenve kuporodott le a székre, s beleütötte a tollat a kalamárisba, amitől a három ujja mindjárt tintás lett; azt beletörülte a sárga nanking* pantallonjába; akkor az is tintás lett; azt azután letörülte a fehér zsebkendőjével, mitől az is tintás lett; végre megtörülte a zsebkendőjével az orrát, s az orra is tintás lett. – Akkor aztán nézte a papirost maga előtt, hogy hát azt hogy tintázza be.

– Hát mit írjak, édesz asszonyanyám?

– Legelőször is fogd az ollót, s nyírd körül a papirost; az úgy illik, mikor levelet ír az ember.

Az pedig nagy munka volt; az az ügyetlen olló mindig félremegy, s utoljára is görbére nyiszálja a papiros szélét.

– Tehát mit írjak?

– Majd én diktálom. „Tiszteletes tudós rektor professzor úr!”

Béni bácsi első dolga volt egy akkora disznót cseppenteni a papirosra, mint egy régi poltura.*

– Jól van. Ezt már most kerítsd körül, s írd alá, hogy P. H. Pecsét helye. Ez a te címered.

De bizony csak felnyalta azt onnan Béni bácsi. Most aztán a nyelve is tintás lett.

Elkezdte aztán írni a mondottakat, ragasztva egymáshoz az engedetlen betűket, s úgy felment a kezdő sorral, hogy a vége majd a diagonális szegletet érte.

– Ugyan ne menj fel már azzal a sorral oda a padlásra, no.

Béni bácsi aztán másféleképpen fordította a papirosát,+ s akkor meg az egyensúly kedvéért szépen lelépkedtek a betűi a pincébe. A nagyasszony mondta a tolla alá a szavakat. „Ne ragaszd egymáshoz a két szót! Ne szakítsd meg azt a szót a közepén! Annak a „g”-nek csinálj farkat, senki sem ismer rá, hogy micsoda állat. Nagy betűvel írd az Ézsaiást! Most vége van. Tégy felkiáltó jelt az utolsó szó után. Most jön a dátum. Most add ide a tollat, hadd írom alá a nevemet.”

Hanem elébb még tanácsos volt végigolvasni az egészet, mert itt is kimaradt egy betű, ott is kimaradt egy syllaba; komma, kolon,* sehol sem volt; azt mind bele kellett foltozni.

Akkor aztán a nagyasszony aláírta a nevét. Ő is görbe betűket formált nagyon, hanem hát ő csak asszony; nem tartozott nagyon szépen írni. Másban excellált.

Akkor még kópertát kellett csinálni hozzá.

Jaj! Ez ám még a nagy tudomány. Nem árulták akkor azt százszámra a papirosboltban. Elébb az ívpapirost keresztben kellett meglineázni,* azután, ahol a két vonal találkozott, olló hegyével keresztülszúrni, azután az ollóval a vonal mentében végignyírni; megint szétvenni, megint vágni rajta, megint összehajtani. Ez nem egy embernek való munka.

Végre annyira haladt a terhes mű, hogy csak le kellett pecsételni. Gyufa nem volt még akkor, kénfonallal+ gyújtották meg a jó kecskefaggyú gyertyát,* amit Erdélyből rendeltek meg.

Akkor aztán Béni bácsi fogta a spanyolviaszkot, meggyújtotta a gyertyánál, először végigcseppentette a gyertyán, másodszor belecseppentette a bal keze tenyerébe; harmadszor aztán a levélborítékra, melyre hatalmas pecsétet mázolt el belőle. Azután megfordítván a levelet, ráírta a címet, diktálás után. Megvan! Azzal fogta a tollat s az asztalhoz verte: amitől aztán a nagyasszony fehér köténye is csupa tinta lett, az is hadd emlegesse meg, hogy itt járt!

Hanem aztán mikor fel akarta venni a levelet, az oda volt ragadva a forró spanyolviaszknál fogva a másik papiroshoz. Nosza megfordítá, hogy lehámozza a pecsétről az odaszegődött papirost. Azalatt meg odaragadt a levél a harmadik papiroshoz a címirat tintájánál fogva. Úgy, hogy mikor azt a nagyasszony végre készen megkapta, nem állhatá meg, hogy ki ne mondja felőle igaz véleményét.

„No még ennél disznóformább paksaméta nem utazott K-ból Debrecenbe.”

Nem is volt azután a nagyasszony haragos többé, amint az a levél fel volt a postára adva.

Mindenkivel úgy tudta éreztetni szeretetét, mikor jó kedve volt. Cseléd, családtag melegedett derült arca napsütésénél. Még a háziállatok is megérezték, hogy most jó kedve van, a kutya lábaihoz feküdt, a macska ölébe ült, a bejáró koca visítva kísérte végig az udvaron, s köténye szélét rángatta, ha szóba állt vele.

Ilyenkor aztán Béni bácsi is boldog gyermeknek érezte magát. Nem hallott egy pörölő szót a mamától; és alhatott késő reggelig, ameddig tetszett neki, amire Kálmán hazajövetele óta kettős oka volt neki: „Az öcsémuram olyan sokat studéroz! Egész éjfélig fenn ül és tanul.” (Egy szobában háltak, s Béni bácsi azt állította, hogy nem tud aludni, míg a gyertya süt. De nem volt igaz.)

„Csak hadd tanuljon – monda a nagyasszony –, neki magánvizsgára kell készülnie. S mentül hamarább leteheti, annál jobb ránézve. Különben ő csendesen tanul, s ha a mi lármánktól tudtál eddig aludni, az is eltart éjfélig.”

Hja, egészen más zaj az! Attul tud Béni bácsi aludni.

Este vacsora után, mikor a konyhai takarításnak vége, begyűlnek a leánycselédek a nagyasszonyhoz: a szakácsné, a tehenesné, a béresné, a két szolgáló; mindenik hozza a maga kerekes rokkáját; hatodik Cilike, hetedik maga a nagyasszony: s kezdődik a rokkakoncert. A szerepek mindenkinek tehetségéhez mérten vannak kiosztva. A legfinomabb fonalat a nagyasszony és Cilike eregetik selyemsima lenből; a kendert a törülközőhöz való vászonnak a cselédek kötik fel a guzsalyra, a durva csepü kócot a lusta Böske rágja zsákvászonnak való fonállá a kuckóban, s mindig bizonyoz, hogy nem alszik ő, csak a szemeit hunyja be.

A hét rokka rokonszenves durmolása közben egyik jó mesélő leánycseléd elkezd valami kedélyes népmondát regélni, arra úgy figyelnek a többiek; néha a nagyasszony maga is mond egy mesét: neki jól illik a tréfa is;* a leányok dévaj nevetéssel fogadják, ha csintalan kimenetele van az adomának. A szomszéd szobában nagyon jól alhatik a jó lelkiismeretű ember ezen harmonikus+ rokkapörgés, mesemondás alatt. Egyszer-egyszer a nagyasszony felhívására Cilike a maga ezüstcsengésű hangjával elénekli az ő kedvenc nótáját.*

Ha a nap végső sugárinálA fák közt gyepágyad megettEgy mosolygó arc elődbe állS feléd nyájasan integet.Nem más az hű barátodnál,Ki békés örömmel kínál.

Ez a dal úgy hangzik a szunnyadozónak, mint az álmok tündérországából jövő hangzat, mely még jobban ott marasztja e paradicsomban.

Olyan esték is vannak, mikor maga a nagyasszony is dalol a cselédei társaságában. Valami régi szövegű, régi dallamú népéneket; úgy illik az a szájába rokkakíséret mellett:

Azt mondják, hogy nem illik* A tánc a magyarnak;Nem, ha neki harisnyátS fél nadrágot varrnak.Illik gyöngyös pártáhozKócsagtollas főhöz.Illik sarkantyús csizmáhozPillangós cipőhöz.

Ilyenkor meg éppen úgy érzi magát az alvó, mintha gyermek volna, bölcsőben feküdnék, s édesanyja ringatná a bölcsőt, s dúdolná fölötte az édes altatódalt.

Mikor aztán a fonók elálmosodnak, mikor már Böske még arra is csak a fél szemét tudja felnyitni, ha „cucát” eregetnek fel az orra előtt; (tudniillik, hogy „cucának”* nevezik azt az apró kendergombolyagot, mit a lyányok a hulladékból összegömbölygetnek, a tenyerükön meggyújtanak, ha lángolva elszáll a tenyérből, utána kiáltanak „cu-cu-cu!” – amerre a cuca elszáll, arra viszik el a leányt férjhez a jövő farsangon) – hát akkor aztán nem erőtetik tovább a dolgot; veszi ki-ki a rokkáját, kezet csókolnak a nagyasszonynak, jójcakát kívánnak a kisasszonynak; mennek aludni, végignézve konyhát, kamrát; letakarva a parazsat lábassal, hogy a macska bele ne feküdjék. A bakter nem hiába kiáltja odakinn: „tűzre, vízre vigyázzatok!”

Reggel öt órakor már megint idebenn vannak a rokkáikkal, s fonnak együtt, nagyasszony és cselédek, míg megvirrad. De reggel nem mesélnek, hanem a kisasszony olvas fel az „áhítatosság óráiból”.*

Emiatt is alhatik Béni bácsi bizony békével.

Két hétre azután, hogy amaz emlékezetes levelet elküldé Jenőyné a nagytiszteletű úrnak, meg is kapta rá a választ. Este későn jött vele a trezőmbl-szervitőrös+ posta; de azért a félhomályban is el tudta azt olvasni a nagyasszony.

Ez a levél nagyon borongóssá tette tekintetét.

Járai uram megfelelt a nagyasszonynak. Nem találta rendkívüli esetnek, hogy Jenőyné Kálmán kitiltatása+ után alapítványát a főiskolától visszavonta. Azt is helyeslé, hogy azt a pataki kollégiumnak kívánta általadni.+ Tanácsban sem volt szűk, hogy Kálmán úrfi ott tegye majd le a vizsgákat. Ő is sajnálta az ifjút. Hanem egyúttal felvilágosítá a nagyasszonyt a kitiltás igazi okai felől, s kérte nagyon, hogy őrizze meg az unokáját e veszélyes ösvényre való visszatévedéstől.

Hajh, ez a levél nagyon felháborította Jenőyné kedélyét.

Hanem föltette magában, hogy ma nem szól róla senkinek.

Aludni fog rá egyet.

Tegnap este egy mesét kezdett el a fonó lyányoknak,+ aminek a végére ma este kíváncsiak lesznek. Azt el kell nekik mondani. Senki se sejtse, hogy őneki ma milyen rossz kedve van. Majd holnap.

Rettenetes erő kell ahhoz, hogy így a nehéz indulatait el tudja valaki tenni holnapra!

Az est tehát megint csak olyan kedélyesen folyt le, mint máskor. Ha a mesemondás folytán valami szerelmes história kezdett előfordulni, az öreg asszony közbevágott: „Cilike, Julis te! valami zörög odakinn a konyhában,+ nézzétek meg, mi az”. – A többiek tapasztalt fehérnép voltak már, azok meghallhatták.

Kárpótlásul aztán megtanította ő maga Cilikét egy bohókás szerelmi dalra, ami az öreg asszonynak is, meg a kisleánynak is olyan jól illett.

Azt szokták szememre vetni,* Kicsiny vagyok még szeretni.De tudom őket nevetni!Hiszen a kis csuporMég hamarább felforr,Nem csoda hát,Ha a kis lányt,Szintúgy tüzeli Ámor!

Hiszen nevetni való tréfa volt az csak.

Azután szokás szerint aludni mentek. Hanem a nagyasszony a szemeit sem hunyta le ez éjjel. Az a végzetes levél+ ott feküdt a vánkosa alatt. És őneki úgy tetszett, mintha a keblén feküdnék nehéz hegy súlyával.

A reggeli munka is a maga rendén lefolyt; a reggeli után benn marasztá magánál unokáját a nagyasszony.

„– Ide hallgass, édes fiam, mondok neked valamit.* Tegnap kaptam Járai uramtól választ azon levelemre, melyben felmondtam a kollégiumnak alapítványomat. Miattad történt. Azt hittem, hogy igazságtalanság történt veled. A nagytiszteletű úr felvilágosított az igazi okokról, amiért te és társaid az iskolából kitiltattatok. Ne szólj közbe! Tudom, te nem hazudtál egy szóval sem előttem. Ítéletedben más ok volt adva, s Cilike volt az, ki mindig megakadályozott, hogy előttem az igazi okot elmondd. Örökre háladatos légy ez iránt a gyermek iránt, mert amit ez tett érted, azóta hogy itthon vagy, ahogy állt közöttem és közötted, azt még az őriző angyalod sem lett volna képes helyetted tenni. El ne felejtsd, hogy ez a leány mindennap hazudott nekem; először életében hazudott: és temiattad tette! Én, meglehet, hogy azért nem fogom őt többé szeretni. De te el ne felejtsd neki soha, hogy teérted veszítette el a hozzá való szeretetemet. Ha azt tudom, amit most tudok, nem fogadtalak volna úgy, ahogy fogadtalak. Én tudom azt, hogy mi az a te vétséged: én! Nagyapád, szegény, boldogult kedvesem, éppen ilyen délceg, büszke eszes ifjú volt, mint te, mikor megismerkedtünk. Rajongása belevitte egy olyan munkába, amilyenbe te keveredtél most. – Azon elátkozott könyvben az ő írására is ráismerhettél volna,* ha írását később el nem változtatta volna; hátrafelé döntve a betűket, hogy rá ne ismerjenek. – Mert eljöttek az üldözés napjai, és a kínzó hosszú idő alatt nagyapádból, a bátor, délceg férfiból lett egy reszkető nyomorék; egy világkerülő szerencsétlen. Nézd meg Béni bátyádat,* ez annak a szerencsétlen kornak a szülötte. Te is ilyen fogsz lenni, ha tovább mégy ezen az úton. Most még senkid sincs, még egyedül vagy; de ha egyszer lesz, akit szeretsz, nyomorékká bénulsz az alatt az éjjeli-nappali kínzó tudat alatt, hogy üldözve vagy, hogy fejed, vagyonod egy hajszálon áll csak; hogy csak bele kell botlani valakinek egy általad leírt sorba, és el vagy veszve. Ezt a kínt csak asszony bírja kiállni megháborodás nélkül, férfi nem. Én nem adok neked tanácsot, hogy mit tégy. Te tudod azt magad legjobban. Fényes pálya áll még előtted: az lehetsz, ami akarsz. Utánam gazdag fogsz lenni. Ősi vagyonomat megtízszereztem.+ * – De amilyen bizonyos vagyok arról, hogy te semmi kényszerítésnek nem engedsz, olyan bizonyos légy te afelől, hogy én semmi szülői gyöngeségnek nem fogok engedni irányodban, ha te a neked szánt pályáról letérsz. Én nem akarom, hogy ország bolondja légy, egy csavargó Csokonai, egy kigúnyolt Kölcsey, egy ábrándozó Kazinczy. Én azt akarom, hogy okos és tekintélyes ember légy, aki családjának becsületére válik. Mentül magasabbra fogsz hágni, annál magasabbra foglak segíteni. Van hozzá erőm, tehetségem, vagyonom. – Ha pedig leszállsz a porba: otthagylak, s egy ujjamat sem nyújtom a felemelésedre. – Most tedd, amit akarsz; de rá emlékezzél, amit mondtam.”

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kálmán úgy érzé a lecke+ után magát, mint aki a földhöz hozzá van szegezve. Az álló, mozdulatlan földhöz.

„Eppur si muove!”

És mégis megmozdul ez a föld!

A theatristák

Őszi megyegyűlésekre szállingóztak be a székvárosba a tekintetes rendek, s erre az utcák kezdtek megelevenülni. Béni bácsi is felkötötte az ezüstös kardját, kiviaszkolta a bajuszát, s örült neki, hogy a cselédek kezet csókolnak őtáblabíróságának, mikor végigmegy a konyhán. Ilyenkor nagy úr is volt, mert két-három óráig tartván a gyűlések, amik nála nélkül meg nem történhettek volna, csak akkor ült ebédhez. A család ugyan nem várt rá odáig, hanem félretették számára az ebédet, s ehetett egyedül egymagában. Ezt tartotta Béni bácsi a legnagyobb uraságnak a világon. „Ha valaha nagy úr leszek, mindig egyedül fogok ebédelni!”

Hát egyszer nagy csörömpölve jön haza Béni bácsi, még mikor a többiek is az asztalnál ültek; szinte keresztülesett a lába alatt kalimpázó ezüstös kardjában. Mi történhetett vele? Ritka eset volt az, hogy őt valaki sietni látta.+ Mikor már ő a szokott csámpás őgyelgését szaladásra fogta, nagy dolognak kellett akkor történni.

– Itt vannak! Megjöttek! – kiálta izzadságtól ragyogó arccal.

– Kik vannak itt? – kérdé a nagyasszony.

– A theátristák!* Megérkeztek a theátristák! Most osztották ki a cédulát a generális gyűlésben. Az aztán a direktor! Jaj, de szép ember. Akár egy vicispán.* Kardosan, mentésen jött fel a gyűlésbe, s ott publikáltatta* a nemesi levelét. Igazi nemes ember! Én is olvastam az armalisát. Aztán cédulát is kaptam. Itt van ni: „Ma felsőbbek engedelmével adatik Béla futása,* énekes vitézi színjáték 5 felvonásban; írta Kocze Bue,* fordította Napkeleti, muzsikáját szerzette Ruzsicska.”

És addig még a kardját sem tette le az oldaláról Béni bácsi, míg végig nem olvasta a cédulát,* minden személyzetével együtt, egész a „vége tíz óra után”-ig.

Kálmán + figyelemmel hallgatott oda mindaddig, míg a személyzet neveit olvasá; de miután a sok – „úr” – „ifjasszony” – „leányasszony” sorozata leteltével nem hallotta azt a nevet, amelyet várt, nem ügyelt az egészre tovább. „Borcsay” nevét leste csupán. Az nem volt köztük.

Béni bácsi letette a nagyasszony elé a színlapot, s aztán könyörgésre fogta a dolgot.

– Ugye kedvesz, édesz, jó mamáckám, elmegyünk a teátrumba? Menjünk el a teátrumba! Bizony csak elmenjünk a teátrumba!

Olyan furcsa volt ez a nagy gyerek, azzal a nagy széles karddal az oldalán, amint ilyen kunyorálásba esett át.

– Jól van no. Elmegyünk. Ha szomorújáték van, azt én is szeretem.

Béni bácsi nagyot ugrott örömében.

– Ugye a Cilike isz eljön?

– Bizony nem is hagyjuk ám magában itthon.

– Ugye a Kálmán+ öcém isz eljön?

– Én nem megyek. Tanulnom kell – válaszolt Kálmán.

– Aj, de kár. Pedig milyen szép darab! Abban isz van egy Kálmán, mégpedig herceg. Az magának druszája.

– No ne búsulj! – mondá az anyja – majd eljátsszák egyszer a te kedvedért a te druszádat is: „Lengyelországi* Benjámin+ vagy a kétgarasos atyafi”.

– Jaj, mamáckám! Ugye, abba is elmegyünk?

– Mindenbe elmegyünk, amíg csak itt lesznek; abonnírozunk* három zártszéket.

– Miért nem négyet? Kálmán öcémnek is.

– Ő még fiatal, neki nem kell ülőhely. Mikor neki tetszik, ő is elmehet.

– Nemigen fogok ráérni az idén – mondá Kálmán. Azzal föl is kelt az asztaltól, s ment a szobájába tanulni; otthagyva az örömében enni sem tudó Béni bácsit az asztalnál, kinek egymás után visszahordták a már kivitt tálakat. Azt sem tudta most, hogy mit eszik.

S hogy az öröme tökéletes legyen a nagy gyereknek, még azt is megengedte neki a nagyasszony, hogy az új redingótot fölvehesse, mikor elkíséri őket a színházba.

De alig is várhatta, hogy azt a hetet harangozzák.

Milyen pompásan illett rá ez az új tobákszínű redingót, azokkal a fényes sárga rézgombokkal!

Még az utolsó percben is volt benne annyi rokoni szeretet, hogy Kálmánt meginvitálja az együttmenetelre; de az csak otthon maradt.

Igen jó alkalom volt neki az általános elcsendesülés a háznál a tanulásra.

Késő fél tizenegy óra vetette haza a színházlátogatókat.

Milyen zajjal jöttek! Micsoda triumfussal rontott be Béni bácsi. Ez volt aztán az előadás! Ezek aztán a színészek! Micsoda előadás! Sohasem látott többet ilyet, de nem is fog látni soha K* városa. Milyen pompás öltözetek! Milyen királyok, milyen hercegek!

Béni bácsi exaltálva volt! Le sem akarta vetni azt a sárga gombos redingótot.

De még a nagyasszony is meg volt elégedve.

– Becsületes darabot adtak. Az ilyen darabot szeretem, amiből az ember épül valamit. Nemcsak röhögni megy oda. Aztán igen jeles aktoraik vannak, azt már meg kell adni.

– Kivált az a Bányaváry! Aki Kálmán herceget adta. Az tetszett nekem legjobban – heveskedék Béni bácsi.

– De az igazgató a legjobb színész – monda a nagyasszony.

– Nekem a primadonnájuk tetszett legjobban – szólt Cilike.

Az ugyan Béni bácsinak is legjobban tetszett, de nem merte elárulni.

A színház persze zsúfolva volt (az Aranysas+ táncterméből átalakítva).

– Ha mindig így fog nekik menni, roppant ájnámokat* csinálnak – ez volt Béni bácsi approximatív calculusa.* – Kár, hogy Kálmán öcsém nem volt ottan.

Kálmán öcsémnek aztán egész a lefekvésig volt mit hallgatni Béni bácsitól; mi volt a darab tartalma, hogyan kezdődött, mi lett a vége! Milyen dalok jőnek benne elő? Hogy sírt a közönség, mikor rázendíté a társaság azt a szomorú nótát, hogy

Hunnia nyög letiporva,Sírnak a bús magyarok!*

Meg is kísérté Béni bácsi, hogy a maga kappanhangjával elénekelje a nagyon megszeretett dalt, mely valósággal igen szép ária; de az a maleficiuma*+ van, hogy harmadfél oktáván jár fel s alá; minélfogva Béni bácsi, ha fönn kezdte, ott, hogy „Betellett már a magyarnak Búval töltött pohara”: csak a szemöldöke rángatásával bírta jelezni, hogy még ott is+ van valami hangjegy; ha pedig aztán alant fogta, akkor meg ott, hogy „Puszta a Béla udvara!” csak a legörbített nyakával kereste az elérhetetlen mély hangokat. És végtől végig kiállhatatlan hamis volt minden hangja.

Kálmán nem bírt magának nyugalmat szerezni tőle, pedig az ő feje éppen tele volt a „zálogperek” mindenféle tekervényeivel, amiknek semmi közük az előadó-művészethez.

Szerencséjére Béni bácsi levetkőzéskor azt a gyászos felfedezést tette, hogy a redingótján hátul végigcsepegett a faggyúgyertya; mert éppen kikereste azt a helyet, ahova senki más nem akart állni. Ez aztán nagyon elvette a kedvét. Az újdonatúj redingót!

Kálmán ugyan megvigasztalta, hogy majd reggel kiveszi ő azt mindenféle kémiai szerekkel, hogy meg sem látszik; de csak mégis elmetszette ez az eset Béni bácsi kedvének húrjait, s nagyon lenyomott kedélyben dűlt a párnái közé, s sokáig nem tudott elaludni. Az, hogy „Hunnia nyög letiporva”* még magában igen szép dolog, hanem hogy az ő redingótja is faggyúcseppet kapott, ezt a véletlent csakugyan elengedhette volna már a balsors Hunniának.

Legalább békét hagyott Kálmánnak reggelig; amidőn öcsémuram nagy hajnalban fölkelvén, amíg Béni bácsi aludt, szépen kitisztította a foltot a gallérjából úgy, hogy a fölébredő, kinek első dolga volt a redingóthoz kapni, azt hivé, hogy csak álmodta azt a rettenetes álmot, arról a faggyúcseppről a hátán.

A theátristák első föllépésükkel meghódították az egész közönséget. A vármegyegyűlésen nem beszéltek annyit a gravaminákról,* a rossz utakról és jogtalan katonai túlkapásokról, mint Varsay színtársulatáról. A társaság kitűnő tagjait egyik előkelő ház a másik kezéből ragadozta ki ebédre, társas mulatságra, s mindezen alkalmakkal kitűnt, hogy a theátristák nem valami szedett-vedett csőcselék, hanem literátus, jól mívelt emberek. A direktorral nem is lehet másról beszélni, mint asztronómiáról vagy históriáról. Azokban úgy otthon van, akár egy professzor. Neje, az első hős szerelmesnő, egész tiszteletet parancsoló alak; s viszont a költői irodalomban jártas; a naivistáné csupa szemérmetesség, s csak az a kár, hogy idegen szavakat szeret beszédébe elegyíteni, amiknek az értelmével nincsen egészen tisztában; a komikus lumpácik* személyesítője a legkomolyabb férfiú a világon; bámulja az ember, hogy tudja magát úgy elváltoztatni a színpadon, hogy mindenkit megnevettet; a gonosz vén intrikus a legbecsületesebb fiú, aminőt csak kívánni lehet; sőt még maga a cédulahordó is, a törpe, nagyfejű, széles szájú kis Rák bácsi, egy respektabilis+ persona, ki, mint tudva van, maga is háziúr Miskolcon, s csak a művészet iránti szeretetből jár együtt a truppal s egyúttal a társaság szabója; de már másodnap minden embert ismer és nevén szólít az utcán, s előre elmondja, mi lesz a mai darabban.

Ami végül a fiatal primo amorozót, Bányaváryt illeti, az egy tökéletes gavallér, s akárhogy elváltoztatta a nevét és alakját, mindenki tudja felőle, hogy ez egy alispánnak a fia vagy Sárosból, vagy Szepesből, vagy Sopronból; de bizonyosan alispánfi!

Játékrendjük is kitűnő; előadják a „Tolvajokat vagy Moor Károlyt*” Schillertől, a „Fösvényt” és a „Botcsinálta doktort” Molière-től,+ „Rómeó és Júliát”+ Shakespeare-től, Kotzebue „Bak-őzét*”, „Zűrzavarát”, „Benyovszky* Móricát”,+ Körner „Zrínyijét”, Goethe+ „Faustját” színre alkalmazva, operákból „Béla futását*”, „Zampát*” (óh, milyen Zampa Bányaváry!) az „Arany időt*”, a „Harisnyatakács és uszkárnyírót*”. Sőt néha annyira megy a nemes buzgalom, hogy eredeti magyar darabot is kerítenek (írja azt valaki; de nem teszi ki a nevét), mint például „Bocskai* István” és „Cserni Gyurka”. (Ez utóbbiak természetesen a kockáztatott vállalatok közé tartoznak; – szerző kegyes elnézésért esedezik.) – Súgó pedig nem hallatszik ám az előadás alatt.

Tömve is van mindig a nézőhely. A sedriák alatt sok vidéki uraság van idefenn; kiket a késő estig ülésező törvényszékek sem tartanak vissza, hogy a színházba el ne menjenek.

Hódítás volt az, minden hazafiúi frázis nélkül. Vitte a közönséget – nem gallérjánál fogva – a „hazafiság a nemzetiségnek*” –, hanem az, hogy gyönyörűségét találta benne.*

Csak Kálmánt nem ragadta magával az általános lelkesedés és kíváncsiság; pedig nagymama és Cilike mindennap elmentek a teátrumba, s vacsoránál a nagyasszony végig elmondott mindent,+ hogy mi volt a darabban; össze is pörölt ítéletében sokszor Béni bácsival, akinek az otromba komikum tetszett legjobban, amit a nagyasszony ki nem állhatott. Béni bácsi azt szerette volna, hogy bár csak egyszer „Kakambukifornihorgyeminomen herceget*” adnák.

„Az már csak pajtába való!” – volt rá a nagyasszony véleménye (ti. olyan színésztársasághoz méltó, mely pajtában üti fel Thalia* oltárát).

Kálmánnak pedig minderre semmi gondja sem volt.

Juristai utótanulmányát oly szorgalommal folytatta, hogy már az ötödik hónapban készen állt a magánvizsga letételére, s így félévet megnyert életpályáján; ez volt most minden gondja: mentül hamarabb szabadulhatni az édes otthonból és megkezdhetni a küzdelmet a nagy ellenséggel: a világgal.

Azért neki kisebb gondja is nagyobb volt a színházba menetelnél.

Egy este pedig, már a hétórai harangszó után jócskán, szalad nagy sietve haza Béni bácsi; csak most eresztették el a törvényszékből, hol nagy kriminális eset tárgyalásában volt szükség a votumára. Béni bácsi aztán, amint szabadulhatott, szaladt, a kardját hóna alá kapva; azt hitte volna az ember, hogy megy most valakit levágni.

De bizony az volt a baja, hogy elkésett már a teátrumból; s aztán amíg átöltözött magyarból civilbe, mind azon aggódott, hogy senki sem talál már lenni a kasszánál, akitől bilétet váltson, hogy megy be bilét nélkül?*

– Nem jön el ma sem kedves Kálmán öcsém a teátrumba?

Azt hitte, Kálmán majd csak beviszi őtet is valahogy.

– Nem, bátyám, tanulnom kell.

– Ejnye, minek tanul olyan sokat? Még csont nő tőle a fejében. Én ismertem már egy olyan urat, akinek az agyvelejében csont nőtt a sok tanulástól.

De Kálmánt csak ez a fenyegetés sem bírta rá, hogy vele menjen. Utóbb is csak egyedül kellett vállalkoznia.

S csakugyan nem volt már a kasszánál senki. Béni bácsi hiába tébett-lábott alá s fel, hogy valakit elfogjon bilétért, utoljára is rászánta magát, hogy bevetemedik fizetetlenül a nézőhelyre, mert odabenn nagy volt már a nevetés. «Sganarellát*» adták.

Hát csak befurakodott; gondolta, a bilétszedőnének majd megmagyarázza e betörés indokait, de az sem volt ott; az is elment már a karzatra a darabot nézni.

Béni bácsi aztán a bűntudat lelki mardosásával húzódott egy oszlop mögé, hogy ő most fizetetlenül lopta be ide magát. Minden pillanatban attól remegett, hogy valaki megfogja a karját, s azt kérdi, hát maga hogy jött ide. Ha valaki ránézett, azt hitte, most mindjárt elő fogja kérni a bilétet. A színpadról Sganarella ha felé fordult, azt várta, hogy rá fog kiáltani: „nini! ott egy ember áll, aki nem fizetett be.”

De föltette magában, hogy ez állapoton segíteni fog, s amint az első felvonás után leeresztették a kurtinát, keresztülfurakodott az embertömegen, a redingótszárnyak merész kockáztatásával egész a proszcéniumlámpákig, s azalatt, míg a cigányok gyantázták a vonót, kivette az ezüsthuszast a zsebéből, s elkezdett vele a súgó félkupoláján bekocogtatni.

– Súgó úr! Súgó úr! Kérem! Húzassa fel egy kicsit megint azt a kurtinát.

A súgó azt hitte, valami megtiszteltetés vár valakire, s jelt adott a függöny felhúzására.

Amint az egy kicsit meglebbent, Béni bácsi nem látva mást a színpadon, mint a történetesen ott álló primadonnát, egyenesen hozzá intézé szavait.

– Ifjasszony. Kérem! Igazgatóné ifjasszony! Jöjjön ide. Kérem alássan. Nézze, nem találtam a kasszánál senkit, hát itt adom meg az ántrét.

S azzal lábaihoz helyezte a húszast, mit az igazgatóné kecses pukkedlivel fel is emelt.

No, hanem támadt erre boltozathámlító kacagás az egész teremben.

Béni bácsi hátrafordult, s el nem tudta gondolni, hogy mit nevetnek. Hiszen ő igen ildomosan cselekedett.

– Áh! Ez nagyszerű! Mányifik!* – kiálta egy mindenen túlcsengő férfihang a nézők seregéből, mely hang urát mindenki báró Bálvándy* név alatt ismeré. – Mányifik! Ez még nem volt soha! Ez túltesz Sganarellán! Ezt kérjük ismételtetni!

Hanem elébb+ érdemes lesz ennek a báró Bálvándy személyének egy fejezetet kerekítenünk.

Bálvándy

Ez volt amaz emlékezetes úr, akihez a kicsapott diáknak ajánlólevelet adott Csollán Berti, mint „vándorló komédiás direktor”-hoz.

Érdemes lesz őt közelebbről körülnéznünk.

Ez Csollán Bertinek tökéletes ellentéte s mégis kiegészítő része.

Elválhatlanok!

Mindig van valami plánumuk egymás ellen, amivel a régebben kapott tromfot visszafizessék, amivel egymást kegyetlenül feltréfálják. Az ilyen terv néha évekig szövetik, fonatik, míg+ egyszer kapóra jön a foganatbavétel, amikor aztán tökéletes a mulatság.

Csakhogy ami Csollán Bertinél sordidus,* mocskos tréfa, az Bálvándynál raffinírozott,* elegáns patvarkodás. Négy vármegye vidám cimborasága bele van vonva e komikus guelf és ghibellin-harcba, s segít hol az egyiknek, hol a másiknak, s nevet mind a kettő rovására.

Bálvándy harminc évet meghaladt férfi, kinek olyan szerencsés arcvonásai vannak, hogy sohasem vénülnek. Barnapiros arcszín, erős római orr, szénfekete sűrű fürtök, bajusz, pofaszakáll és szemöldök; eleven tüzes szemek s mosolyra álló ajkak. Termete középmagas, izmos, kifejlett.

Örökké vidám arc, derült kedély. Az ilyen emberek sohasem vénülnek.*

Valami keveréke ez a megcsodálni való jó és rossz tulajdonságainknak, mikről nem tehetünk, mert nemzeti típus; akiben egyesítve van a ragyogó magyar mágnás s a kóbor betyár, a mecénás és a kéjenc; a kalandor és az örökös főúr; a hős és a bohóc.

Ha szegény vagy, ha kérni mégy hozzá, odatartja zsebét,+ nyúlj bele, végy ki annyit, amennyivel megenyhülhet a bajod; hanem ha tartozik neked valamivel, s azt akarod tőle megkapni, pörre ereszt s brachiummal se veszed meg rajta, azt is visszaveri.

Bejárta a külföldet, mindenütt ismerik fényes kalandjáról, mikkel a magyar sajátságokat ismeretesekké tette; hanem valami komoly vállalatról, melynek élére úr kellene, nem beszélhetsz vele.

Ha jó barátja vagy, tűzbe rohan, megverekszik érted, aláírja a váltódat s kifizeti, ha te elmulasztod; hanem szeretődet, fiatal szép nődet elcsábítja tőled; ha leülsz+ vele kártyázni,+ mulatva elnyeri a gyermekeid csizmájára való utolsó forintodat is, s ha összeveszesz+ vele, hidegvérrel agyonlő, s kifizeti a temetési költségeidet.*

Jeges vízárból saját élte kockáztatásával kihozza a szegény asszony bölcsőstül elragadott csecsemőjét; hanem ha történetesen az a gyermek az övé volt, s a szegény asszony kétségbeestében maga dobta a vízbe,+ veszni hagyja, s fütyülve odábbmegy.

A színészek, az az ő szenvedélye. Ha egy jó színtársaságot megtud, azt messzeföldről elhozatja lakvárosába; * s messze földre elkíséri őket vándorlásaikban.* Udvarol minden viganónak;* ott lakik a színpadon; oktatja a talentumos ifjakat, elviszi őket magával Bécsbe, hogy lássanak az udvari színháznál művészi tanulmány mintaképeket; bedobolja számukra a közönséget, s költ a kiállítás pompájára egész szenvedéllyel.*

Ezért aztán meg is vannak az ő előjogai. Bizonyos magaslaton áll a többi fakó publikum fölött. Neki szabadalma van belejátszani a játékba és a közönségbe.

Az előadás alatt a szereplőkkel egész familiariter bánik. Bizonyos helye nincsen, mindenütt jár. Ha elkésett úrhölgy érkezett, kinek már zártszék nem jutott, kerít számára szalmaszéket s leülteti.

Helyeslését nyilvánítja fennhangon: „Bravó! Nagyon jól van! Remekül volt! Nézzék ezt az alakot! Milyen pompásan van ma öltözve a mi primadonnánk! Ezt a Drurylane*-ben sem adták különben.”

Ha pedig ellenkezőre van indokolt napirendje, akkor meg éppen fékezhetetlen.

Jön valami szomorújátékban egy rossz színész, ki mindig részeg, s elkezdi: „most jövök” – nem jut eszébe, honnan; – „a korcsmából” – kiált fel rá Bálvándy – s menten vígjáték lesz a szomorújátékból.

Megkorrigálja+ a naivistánét, mikor az betű szerint kimondja magyarán, hogy „Rikkheli–e–u” – „Riseljő!+ kisasszony, az Isten áldja meg!”

Odakopogtat a lovagostora gombjával a súgó házikójára: „súgj már annak a huncfutnak jobban, mert mindjárt belereked!”

Meginti a kezdő debutírozót:* „Tüzesebben, öcsém! Nagyobb energiával! El ne aludjál.”

Azután figyelmezteti a közönséget, hogy no most odafüleljen minden ember; most jön egy szép jelenet!

Ráförmed a rendezőre, hogy ezt meg amazt minek hagyták ki a darabból.

Mikor pedig operát adnak, a kedvenc áriát együtt énekli a szereplővel, s a szólóból duót, a kvartettből kvintettet improvizál.

Felvonások közben gyakran kiveszi a cigány zenekarmester (az ő teremtménye és zsoldosa) kezéből a hegedűt s a közönség mulattatására valódi virtuozitással csodaszép nemzeti ábrándokat hegedül.

És amellett folyvást udvarol minden szép hölgyarcnak a parterre-en.

És mindez olyan jól illik neki.

Mindez nagy impertinencia; de Bálvándynál szeretetreméltó még az impertinencia is.

Egy nap pedig éppen mit cselekedett? Bocskai Istvánt adták először, az igazgató jutalomjátékául, melyre megjelent maga a főispán is, ki rendesen Bécsben lakott, s igen jó előadásokhoz volt szokva, hát ez pedig kivételképpen igen rossz előadás volt. Nagyon gyarló darab névtelen szerzőtől, ki azóta sem jött magát felfedezni. Aztán senki sem tudta szerepét.* Csupa hosszú monológokból állt a história. Akire a sor következett, odaplántálta magát a súgólyuk elé, s onnan el nem mozdult, míg a maga mondókáját ki nem ásta abból a lyukból. Ásított szörnyen a publikum, s a főispán egyre nézegette az óráját, meg a nyílást, amelyen meg lehetne innen szökni. A színészek maguk is sültek, főttek zavarukban; Bányaváry úgy belehúzta magát a keményített gallérjába (ő német vitézt játszott), hogy szinte elveszett benne. Mikor aztán csak nem akart vége lenni az első felvonásnak, elvégre belekiált Bálvándy:

– Ugyan édes direktor úr, hagyják abba azt az+ unalmas darabot. Nem látják, hogy a főispán úrnak még ma útra kell készülni. Inkább énekeljék el szépen Cserni Gyurkát, aztán eresszenek bennünket haza!

Ez bizony általános tetszéssel találkozott, a közönség+ tapsolt az indítványnak, a színészeknek is megjött a jó kedvük, félrelökték Bocskai Istvánt, elővették Cserni Gyurkát, az már kedvence volt a közönségnek, s jól mulatott minden ember.

Hanem hát az ilyen tréfa csak Bálvándynak volt megengedve. Még ennél is nagyobb merényletet követett el aztán másszor.

Egy este a mi Kálmán barátunk már azon vette észre magát, hogy fél tizenkettőt vernek az órák a háznál, s az ő családjának színházlátogató ifjai, vénei még most sem jöttek haza. Aggódva a nők miatt, utánuk küldé a tehenesnét, hogy nézze meg, hol vesztek; ámbár kíséretükre velük volt nemcsak Béni bácsi, hanem Böske is, aki többet számít.

A tehenessé azzal jött vissza, hogy még mindig játszanak odabenn.

Elmúlt éjfél is; a tűz elaludt, a szakácsné is elaludt a konyhában, az egész vacsora korommá égett azalatt, s nagy későn, egy óra felé került haza a színházlátogató nép.

Hát az történt a színházban, hogy új darabot adtak, melyet még Bálvándy sem ismert a próbákról, őt is meglepték vele. A közönség pompásan mulatott mindvégig.

Mikor vége volt az előadásnak, s az igazgató szokás szerint előlépett, megköszönni a közönség szíves pártfogását, Bálvándy a közönség nevében felszólalt hozzá.

– No, direktor úr, ez igazán pompás játék volt; ilyet még nem láttam többet. Ezt önöknek el kell még ma egyszer játszani újra!*

No, még ez nem történt meg, amióta+ a színházat feltalálták, hogy egy egész színművet elismételtessen a publikum. Az igazgató remonstrált is, hogy a társaság ki van fáradva, a publikum megkapta az egyszeri belépti díjért, ami egy estére illetménye volt; de bevágta a visszavonulás útját Bálvándy azzal, hogy „nem oda Buda: még egyszer befizetjük az entrée-t, s nekünk játsszák el a darabot még egyszer”.

S azzal nekiindult, a kalapjába összeszedni a másodszori belépti díjat a tisztelt publikumtól. Ellentmondani senki sem mert neki. Ki örömest, ki kénytelenül még egyszer fizetett, s akkor aztán a színészeknek sem volt más választásuk, mint elejétől végig eljátszani megint az iménti darabot. – Ez aztán eltartott éjfél után egy óráig.

Hej, hogy szidták az asszonyságok odahaza a bárót, akiknek a vacsorájuk mind kárba ment ezalatt.

Hanem abban a szidalomban is a bámulat adója volt leróva.

A nagyasszony azzal kárpótolta Kálmánt az otthonmaradásért, hogy rendesen vacsora felett elmondta neki a darab tartalmát.

Hanem egy este elmaradt a szokott referáda; a nagymama rosszkedvvel jött haza. Hallgatott az egész vacsora alatt.

Kálmán még a philosophiae professorától* hallotta ezt a hármas+ aranymondást: „1. soha töltött puska csövébe+ bele ne nézz; 2. ló háta mögött el ne menj; 3. hallgató asszonyt, mikor haragszik, beszédre ne bírj.*”

Tartotta magát hozzá.

Ilyenkor még Cilike is csak úgy némán tett-vett az asztalnál; még ő is remegett, ha a nagyasszonyra nézett, ki csak egy-egy hangos „sicc innen!” kiáltással jelzé haragját, mely az alkalmatlankodó macskához volt intézve.

Annál furcsább kedélyállapotban volt pedig Béni bácsi. Azt meg valami állkapcagörcs látszott bántani evés közben, melyet hasztalan iparkodott azáltal leküzdeni, hogy minden falatot olyan keményen megrágott, mintha csontot ropogtatna; mégiscsak ki-kitört belőle az elfojthatlan jó kedv. Egyszer-egyszer nagyot pukkantott a markába a kitörő nevetéstől.

– Hát te mit röhögsz? – rivallt rá a nagyasszony.

Béni bácsi képe már akkor komoly volt.

– Nem én, édesz mama, nem nevetek cak a köhögész jött rám.

De meg-meg elővette valami titkos csiklandás. Majd a szeme dülledt+ ki a visszafojtott mulatságtól.

– Mit nevetsz megint?

– Nem én, édesz mama, cak a pecenyét fújom.

– Hiszen most is hideg!

Utoljára a nagyasszony felkelt az asztaltól, s otthagyta a vacsorát; azt mondta, lefekszik. Cilike ment vele a szobájába őt levetkőztetni.+

Béni bácsinak ez egy kis lelkifurdalást okozott. Ő is sietett nagy hamar az ebédlőből eltűnni, s míg Kálmán leült az asztalhoz a Tripartitumot forgatni, addig ő sebten levetkőzött,+ s letette magát az ágyba.

De alig foghatott hozzá a dolgához Kálmán, amint egyszer felugrik az ágyból Béni bácsi, s a kitörő szenvedély frenetikus dühével rákezd torkaszakadtából kacagni. Úgy kacagott, hogy az ágy reszketett alatta; a szemei elbújtak a fejében, s a könnyei csorogtak végig az orcáján,+ az oldalait fogta a tenyereivel.

Kálmán már csak végigvárta, hogy hadd mosolyogja hát ki magát kedvére, míg belefárad, s elkezdi az inge ujjával törülni a szemeit.

– Ugyan, Béni bácsi, mi volt az a jó, amitől olyan derült kedve szottyant?

Béni bácsi kisóhajtotta magát a nevetési fáradságból.

– Jaj, kedves uramöcsém, nagyon mulatságos eset volt az, kár, hogy maga is ott nem volt. Óh, az a Bálvándy! Az a báró Bálvándy, de bolondos egy ember az! Igazán bolondos egy ember. Hát ma, hiszen tudja, Lucretia* Borgiát adták, azt a híres méregkeverőnét. Aztán mikor jönnek egyenkint az olasz lovagok, s elmondják neki, hogy kit kinek hínak; az egyik azt mondja: én vagyok Maffio Orsini, a másik azt mondja, én vagyok „Holoferno Vitelezzo”, hanem rosszul hallotta a súgótul, aztán igen furcsát mondott: amire aztán a báró felkiáltott rá, hogy „mi vagy te? Lityipátyi Vityilló?” Uhhahaha! Bruhehehe. Ühühühühü! Jaj de nevetett minden ember! Én még most is nevetek. Még azután sok+ furcsát mondott az a báró, mindig megnevettette a publikumot. Hanem a mamának nagyon rossz kedve volt. Én nem tudom, a mama nem szereti, ha a teátrumban+ az emberek nevetnek. Pedig hát ’sz a teátrum arra való. Egyszer aztán a mama rákiáltott a báróra; de fennhangon ám, mint ahogy én most kiáltok. S azt mondta neki: „Hallja az úr! Maradjon veszteg, üljön le a helyére,+ s ne lármázzon a darabba; mert mi nem azért jöttünk ide, hogy az urat hallgassuk, hanem hogy az előadást hallgassuk. *”

– Nos? És Bálvándy?

– Hát; a báró Bálvándy erre odament a mamához, szépen kezet csókolt neki, s aztán, hogy megmutassa, hogy milyen szófogadó, engedelmes ember, elkérte a bilétszedőnétől a kis zsámolyát, azt kitette oda a középre, arra lekutyorodott, s onnan nézte a darabot csendesen. A publikum meg röhögött még jobban.

– Hát Béni bátyám mit csinált?

– Én? Hát én is nevettem nagyon.

– Nevetett! – kiálta+ Kálmán, nagyot ütve öklével a Tripartitumra.

Béni bácsi eltátotta a száját nagyon.

– Hát mit csináltam volna?

– Hát azt csinálta volna, hogy odamegy ahhoz az úrhoz, megfogja a gallérját, s azt mondja neki: „Ott az úrnak a helye, ahol a zártszéke van, menjen innen, s az én anyámat ne tegye köznevetség tárgyává.”

– Gallérját? – hebegé Béni bácsi. (Ez maradt meg leginkább a fejében.) Nem is nevetett aztán egy garas árát sem többet, hanem lebújt az ágyába, fejére rántotta a dunnáját, bedugta mind a két fülét, s erőhatalommal elaludt; ami különben is nagyon könnyen ment nála.

Másnap Hamletet adták.

Régen híresztelt darab, amire nagy előkészületek tétettek. Bányaváry a címszerepben. Egyúttal az ő jutalomjátéka. Ebédnél Kálmán kifejezé azon óhajtását, hogy ma ő is elmegy a színházba.

A nagymama és Cilike nagyon örültek rajta. Úgyis nagyon sokat töri már magát a tanulással. Csak Béni bácsit bántották homályos sejtelmek, hogy ebből a rögtöni elhatározásból valami rossz lesz még.

S Béni bácsi emberismerete csalhatatlan volt. Ezt a Kálmánt nagyon háborította az, hogy valamiféle teremtés+ az ő nagyanyját nevetség tárgyává tette. Ha nagy úr, annál rosszabb rá nézve. A nagyurak gondolják meg azt, hogy már az első megjelenésüknél valami indokolt gyanút hoznak magukkal, amiért a nem nagyurak őket rossz elővéleménnyel kísérik, s folyvást policialis felügyelet alatt állanak.

Béni bácsi gonosz dolgokat sejtett.

Ebéd után szokatlan dobogást hallott abban a szobában, ahol Kálmán öcsémet hagyta a Werbőczi mellett. Ilyen dobajjal törvényt tanulni nem szokás.

Odalopózott az udvar felőli ablakhoz, s bekukucskált a függönynyílás alatt: vajon mit mível Kálmán öcsém?

Az bizony eléggé félelmes dolgot mívelt.

A szobában volt egy vaskályha, embermagasságnyi, annak a tetején volt egy vasurna, mintha egy emberfej volna. Kálmán öcsém arra az urnára feltette Béni bácsi egyik taplósipkáját (volt neki nyolc) s aztán kezébe vébe a kivont ezüstös fringiát, végigpróbálta rajta a vívóiskola vágásait, egymás után, alsó-felső, külső-belső vágásokat, a fintákat,*+ a cselcsapásokat. Olyan tűzzel dolgozott egymagában a kályha ellen, hogy rettenetes volt elnézni. Most az orrát! Most a fülét! Most a nyakát! Volt mit szenvedni a taplósipkának! Persze, a vaskályha nem védelmezte magát.

Itt nagy veszedelem készül, – gondolá magában Béni bácsi. S nem szólt senkinek semmit. Csak mikor a hetet harangozták, lepte meg a színházba készülőket azzal a nyilatkozattal, hogy „én ma nem megyek!”

– Hát mért nem jössz? – kérdé a nagyasszony.

– Nagyon megfájdult a fejem.

– A te fejed? Hol?

– Itten hátul.

– Hát talán nem is vacsorálsz ma?

– De addig talán elmúlik.

Dehogy ment volna el ezen az estén a színházba! Ha mindjárt Kakambukifornihorgyeminomen herceget adták volna is!

Kálmán valósággal gyűlölte ezt a Bálvándyt. Sokszor látta őt már városukban megfordulni, s a gyűlölet alapja volt az irigykedés. A gyermek irigysége a férfira.

„Miért hogy az már férfi, én pedig még csak suhanc? Az mindenütt benn van, én mindenütt kívül maradok. Az szórja a pénzt; én kéztül várok minden garast. Az délceg, hős, izmos termetű, én nyurga, nápic és kákabélű.+ Az bejárta az egész világot, én még nem ismerek belőle semmit. Az előcsahos a gyűlésteremben, előtáncos a vigalomban, ahova engem még nem is eresztenek. A szép leányhoz én verset írok, s míg azon töprengek, hogyan juttassam azt kezébe, azalatt ez régen el is csábította, ott is hagyta a szép leányt.”

S hozzájárul még a szőke és gesztenyeszín hajú férfi gyűlölete a fekete hajú ellen. Óh, ez a gyűlölet nagyon régi! Talán a francia–német háború* elkeseredése is e kútforrásra vezethető vissza. Ez valóságos nemzetiségi gyűlölet!

Kálmán azzal a föltett szándékkal vezette nagyanyját és unokahúgát a színházba, hogy ma ennek az embernek valahogyan, még nem tudja hogyan, de meg fogja mutatni, hogy van nálánál derekabb ember is a világon.

E kemény elhatározással váltott magának állóhelyi jegyet a pénztárnál, míg a hölgyek rá vártak, hogy majd az ácsorgó publikumon keresztül utat tör nekik a zártszékekig.+

De mindjárt az első szándékánál felsült kegyetlenül; mert amint jegyet+ váltott, azalatt Bálvándy, ki mindig ott ténfereg a bejáratnál, meglátva a vele jött két hölgyet, nagy zajjal kiálta+ a férfiakra: „helyet, uraim, a hölgyeknek!” – s kiáltására, mint Mózes+ előtt a Veres-tenger,* nyílt széjjel a láb alatt lézengő csoport, úgyhogy mire Kálmán visszakerült, a hölgyeket rég zártszékeikhez vezette Bálvándy, a legvilágiasabb udvariassággal hajtva meg magát előttük; s azután egy öreg úrnak látszott valamit súgni, ki éppen a Jenőyné széke mellett+ ült. Kálmán ráismert ez öreg+ úrban a főispánra.

A főispán bajusztalan, simára borotvált öreg úr volt; bécsi mintakép: fehér, de göndörített hajjal.

Kálmánnak úgy tetszék, mintha nagyanyja, a főispán és Bálvándy szót váltanának, s aztán mind a hárman ő felé fordítanák arcaikat.

Bálvándy, amint meglátta Kálmánt, egyenesen hozzá sietett.

– Jó estét, Kálmán barátom – monda neki, mintha legrégibb jó pajtások volnának. – Csakhogy egyszer már látjuk. Jöjjön csak velem. Főispán úr őkegyelmessége akarja önt látni.

S ezzel Kálmán csak azon vette észre magát, hogy a félelmes ellenség őt rohammal elfoglalja, lefegyverzi, rabságba ejti, kezét hóna alá szorítja, s viszi magával, ahová akarja.

Hanem hát az nagyon szép megtiszteltetés volt egy fiatal juristára, akit az iskolából kitettek, hogy a főispán úr akarja látni. Vajon mit akar rajta látni?

Bálvándy odavezette őt az öreg úr elé, mire az öreg úr elővette aranyfoglalványos szemüvegét, s elkezdte tetőtől talpig végig nézni az előtte álló fiatal legényt, aki meg volt győződve róla, hogy őtet most nemcsak a főispán, hanem az összes publikum bámulja, s aztán nem tudta hirtelenében kitalálni, hogy hát ő mármost ennyi+ bámulással szemben mit csináljon.

A főispán pedig csak nézte a szemüveggel, s nem szólt hozzá semmit, hanem az arca valami feszes mosolyra vonult el.

Végre mégis megszólalt őkegyelmessége; de akkor sem őhozzá szólt, hanem a nagyanyjához; rossz, tört magyarsággal.

– Hát ez az a híres krónikaíró gyerek?

A nagyasszony ijedtében azt mondta:

– Kérem alássan.

Hanem erre a szóra Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

„Eppur si muove!”

– Igenis, én vagyok az! – felelt merészen, s rákvörösre gyulladt arcát fölemelte vakmerően.

– Áh! – hallatá a főispán, s aztán letette a szemüvegét, úgy nézte végig még egyszer az ifjút.

Akkor aztán ismét odafordult a nagyasszonyhoz, s annak mondá:

– No majd, ha a gyerek elvégezte a patvariát, odaveszem hozzám jurátusnak,+ s aztán majd előbbre fog menni a gyerek.

S azzal inte a fejével, hogy elmehet a gyerek.

Bálvándy ismét karon fogta Kálmánt, s vitte magával egy szegletbe.

Kálmán meg volt főve.

– De honnan tudhatja a főispán ezt a dolgot? – kérdé zavarodottan Bálvándytól.

– A palatinustól.

– Hát a palatinus honnan tudja?

– A Pest megyei gyűlésen előfordult ez az ügy, s valaki nagyon befűtött érte a kormányférfiaknak, kik a vaskalaposokra nyomást gyakoroltak.

– Ki hozhatta azt elő?

– Azt biz én tettem.

– Hát ön honnan tudja?

– Hja, én mindent tudok. De most legyünk csendesen, kezdődik a darab, s Hamletet nem szabad megzavarni.

Kálmán csodálatos érzések között találta magát. Megalázva is, felmagasztalva is érezte magát; a közönség előtt egyszerre jó és rossz fénybe lett állítva, biztatást is, fenyegetést is kapott, ellenséget keresett s patrónust talált benne, s ezáltal még jobban érezte, hogy nekik ellenségeknek kell lenniök.

Nem is ügyelt a darabra, saját komédiájával volt elfoglalva; nagyobb kérdés volt most ő rá nézve a „to be, or not to be*”, mint Hamletre.

A közönség tapsolt a kilépő Hamletnek; ő bizony rá sem igen nézett. Király, királyné összevissza beszéltek, rájuk sem hallgatott. Csak akkor, mikor+ Hamlet elkezdé azt a monológját, amelyben így szól: „hiúság, asszony a neved!*” – akkor kezdett meglepetve odafigyelni. Mentül tovább szónokolt Hamlet, annál jobban bámult reá. Arca önkénytelen mosolyogni kezdett. S midőn a jelenet végén a közönség riadó tapssal vegyíté a „fóra * Bányaváry!” megtisztelő kiáltást, Kálmán akadozó találékonysággal kockáztatá ezt az észrevételt Bálvándyhoz fordulva:

– Hiszen ez – Borcsay!

– Hát ön ezt még nem tudta? – mondá Bálvándy. – Talán még nem is beszélt barátjával,+ amióta ez színésszé lett? Még nem látta eddig?

– Ha tudtam volna, hogy ő van ez álnév alatt.

– No hát majd felviszem önt hozzá, amint vége lesz a felvonásnak. Ámbár baráti találkozóra az ilyen pillanatok a legalkalmatlanabbak. A színész olyankor, mikor nehéz szerepet játszik, fel van izgatva, s senkit sem fogad szívesen; kivált a fiatal, heves művész, ki először mérkőzik meg egy mesterszereppel. Egy király nem büszkébb, mikor audenciát ad, s egy fejfájós hölgy nem kapriciózabb.*

Amint az első felvonás végződött, Bálvándy karon ölté Kálmánt, hogy felvezeti a színpadra. Oda bizony kalauz nélkül menni nem lehet.

Mikor a publikumon keresztülfurakodtak, a nagymama előtt is el kellett menni, aki természetesen megkérdezé a bárótól, hogy hová viszi a kisfiát.

Kálmán felvilágosítá felőle, hogy Hamletben régi jó pajtására ismert; ahhoz megy fel a színpadra.

– No, aztán bele ne szeress valamelyik szép színésznőbe!

Ez utasítással bocsátó el Jenőyné unokáját.

Bálvándy ismerte már a szűk ajtócskát, melyen keresztül a nézőtérről a színpadra fel lehetett menni, s bátran bevezeté Kálmánt. Ő már otthon volt a színpadon.

Ott nagyhamar bemutatta a királynak és a királynénak, úgymint az igazgatónak és nejének, kik magas leereszkedéssel fogadák az országukat meglátogatót a dán földön. Azután elindultak keresni Hamletet, akire nem volt nehéz rátalálni, mert éppen pogányul szitkozódott.

Szidta a lelket!

Tudniillik az apjának a lelkét! Hamlet apjának a lelkét.

„A marha! Három bekezdéssel hamarabb elkezdi ordítani, hogy „esküdjetek!”, mint kellett volna! Az egész jelenetemet elrontotta”.

A lélek, ki ezalatt nagy flegmával és egy rongyos törülközővel igyekezett a fehér festéket letörülni ábrázatjáról, valódi túlvilági megboldogult szellemhez illő nyugalommal figyelmezteté a dühöngőt, hogy őneki nem lehet a padlón keresztüllátni; ő a színpad alatt ordít, mikor a súgó jelt ad. A súgó a hibás, minek adott korábban jelt a lábával.

„Megölöm akkor azt a súgót! Megölöm!” – ordíta Hamlet, és valószínűleg meg is tette volna, amit mond, Shakespeare darabjának egészen új fordulatot adva ezáltal, ha először is a kardja már arra a célra nem lett volna preparálva, hogy azzal se szúrni, se vágni ne lehessen, és másodszor ha a súgónak annyi esze nem lett volna, hogy a föld alatt maradjon. Így aztán csak beérte a Hamlet egy cserépkantának* földre leverésével.

Hanem azért még akkor is dühös volt, mikor Kálmán odalépett eléje barátságos üdvözletével.

No persze, lehet is barátságos üdvözleteket visszaadni, mikor az ember Hamlet! Kivált mikor először Hamlet életében, aztán a marha „lélek” elrontja a legszebb jelenetét! A kerek nyakfodor sem engedi,+ hogy az ember összeölelkezzék, a ragasztott+ bajusz miatt nem lehet összecsókolózni, s a kesztyű nem engedi a kézszorítást.

És aztán, a patvarba is! Az ember királyfi! És művész, s azt sem tudja,+ hogy a dán király siralmas halálán szomorkodjék-e, vagy a publikumtól kapott koszorúknak örüljön jobban.

Pedig Kálmán nagyon örült, hogy barátját feltalálhatá.

– Szervusz! Szervusz! – fogadá őt Hamlet magas leereszkedéssel, amibe nagy adag izgatottság vegyült. – Szervusz Kálmán. Valahára te is eljöttél.

– Nem tudtam, hogy te vagy az álnév alatt – menté magát Kálmán.

– Nem tudtad? – (Ez egy kis gyönge sértés. Hogy lehet ilyesmit nem tudni?) – Rák! Hol van a Rák! Igazítsa meg a köpönyegemet! Nem látja, hogy kifelé fordult a szalagja! Hol a púderes döböz!

Rák bácsi szaladt a hajporos katulyával. Bányaváry+ ott hagyta állni a látogatóit, s maga egy fali tükörnek fordult, s elkezdte az arcát befehéríteni.

Bálvándy azt az észrevételt bátorkodott tenni, hogy ne fehérítse már be jobban az arcát, mert úgy fog kinézni, mint egy gipszfigura.

– Eh! mit ért az úr ahhoz!

Ezzel fizeté ki röviden a bárót a művész; pedig az neki nagy pártolója volt; hanem hát szerep közben ne tegyen senki megjegyzéseket a színésznek, ha az élete kedves.

– No majd játék után, barátom. Most sietek. Agyiő!

Azzal kapta a fövegét Hamlet, s otthagyva barátait, indult sebes léptekkel, ha jól tudom, Angolországba.

Bálvándy nagyot nevetett magában, s még azután egypár obligat bókot vetve a naiv Oféliának, vitte vissza a nézőhelyre fiatal Telemachját.*

– Ejnye, de hamar visszakerültek – mondá az öreg asszonyság –, mintha csak lekergették volna a színpadról.

– Egészen úgy van – mondá Bálvándy. – A dán királyfi, mielőtt azt a sok embert, ki most a színpadon van, mind sorba+ leölte volna, senkit sem fogad el. Örültünk, hogy rajtunk nem kezdte el.

– Ah, olyan büszke? – monda a nagyasszony. – A theátrista.

– Éppen azért, mert theatrista – védelmezé őt Bálvándy. – Óh az nagy úr, az a kóbor theatrista! Maga teszi magát azzá, ami lenni akar. Ostrommal foglalja el az országát, s övé az, amíg másikat nem foglal helyette. Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak.* Ott a diploma a szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. Ahányan látják, annyian+ szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménnyel. Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem. Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem jár nyomában, mint az udvari színházak művészeinek; neki csak bámulói vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség miatt. Ünnepelt ember, aki amellett boldog. És megérdemli, hogy az legyen. Olyan munkát végez, amit mindennap nyomban meg kell fizetni a sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket; megszeretteti a hazai nyelvet a nagy urakkal, megismerteti a hazai történelmet a köznéppel. Óh, az a vándor komédiás többet tesz egy maga, mint a pap, rektor, bíró, vármegye és a Tudós Társaság* együtt. Azért én bolondja vagyok a vándorkomédiásnak, s nagyon meguralom, ahol találkozom vele.

Ez a téma fel szokta lelkesíteni a bárót; nem is vette észre, hogy beszédével+ mily ragyogást gerjesztett két hallgatója szemében: az egyik Kálmán volt, a másik – Cilike.

Hanem a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehűteni azzal az észrevételével, hogy „az igaz, hogy elég nagy úr a vándorszínész, amíg fiatal és szeretik, – de hát mikor megvénül?”

– De hát nem vénül meg.

– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?

– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek, segítségül hí valakit, aki terheit segítsen emelni, s az a valaki a bor.* Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg utoljára+ annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki sem alkalmatlankodik neki többé még csak emlékkő-állítással sem, mint más híres embernek, hanem békében hagyják aludni.

Már e szavaknál ismét a tréfás bohó volt Bálvándy, kinek nehéz a komoly szavát a gúnyos közül kiválogatni, s dúdolva+ fordult a cigány felé, ki a háta mögött állt, hogy kivegye kezéből a hegedűt s a főispán kedvéért megtegye azt a juxot,* hogy az „O du lieber Augustin*” dallamának tizenhatféle variációját eljátssza rajta, nem törődve azzal, hogy csak egy festett ponyva választja el attól az országtól, melyben most Hamlet köszörüli a kardot, mellyel Poloniust meg fogja gyilkolni, és szidja erősen* – most már nem a dán király lelkét, hanem Bálvándy lelkét, hogy mit cincog annyit a felvonás alatt bolond nótákat, mikor ide valami kísérteties szimfónia kellene.

Két arc pedig oly merengve néz maga elé. Kálmán és Cilike. – Vajon miről gondolkoznak?

A sárga violák

E naptól fogva mindennapos vendég lett Bányaváry Jenőyék házánál. (Már csak hagyjuk meg azt a nevet, amit maga választott magának. Abban az időben a társadalmi illem azt hozta magával, hogy aki ily kockáztatott pályára adta magát, idegen nevet vegyen fel; nehogy családját megszégyenítse.)

Az öreg asszonyság őszinte szívességgel fogadta unokája hajdani iskolatársát. Aztán Bányaváry igazán mulatságos fiú volt. Ha ott maraszták ebédre vagy vacsorára, annyi tréfás adomát tudott felhordani, hogy Béni bácsi ki nem jött a nevetésből; még a nagyasszonyt is gyakran megnevetteté. Aztán mennyi szép verset tudott elszavalni! S milyen szépen énekelt gitár mellett! Egész öröm volt vele lenni. Ha pedig komolyan beszélt, s előadta a nehéz küzdelmeket, miket diadalmasan legyőzött pályája kezdetén; s utána a rögtöni szédítő sikert: hogyan lett egyszerre a közönség kegyencévé; mint törpültek el mellette versenytársai! Hogy húzták meg tiszteletére a harangokat Vásárhelyen, s hogy ágyúztak eléje Szegeden! Hogy fogadták egész szekérsorral meg bandériummal,+ mikor Miskolcra ment; hogy lett egy nap „per tu”+ tizenkét mágnással; már annak ha fele igaz volt is,+ sok volt.

A nagyasszony a szívesen látott vendég kedveért nehányszor az egész színésztársaságot meginvitálta asztalához; sőt egyszer szó volt arról is Béni bácsi részéről, hogy báró Bálvándyt is meghívják velük együtt, mivel olyan nagyon szereti a színészeket; de ez az indítvány mégis a nagyasszony skrupulusai miatt elvettetett.

Jenőyné e három osztályból nem fogadott el senkit a házánál: „katonatiszt, pap és mágnás.”

Azt tartotta, hogy egy köznemesi házban, ahol eladó leány van, csak olyan embernek lehet bejárása, akiről fel lehet tenni, hogy házasodni akar.

Hát a színész?

No, az egészen más! Az csak eltűrt nemzetiség. Afelől mindenki tudja, hogy csak gráciából fogadtatik el, s maga is érzi a megközelíthetlen magasságot. Az csak olyan, mint a klavirmester. Nem jön férfiszámba.

Pedig Cilike számára csakugyan érdemes lett volna zongora- és énektanítót járatni a házhoz, mert olyan szép hangja volt, hogy ritkította párját. De hát minek az? Az ő férje nem lesz orgonista.

Egyszer, mikor éppen a színésztársaság ott volt ebéden, Béni bácsi kiszalasztván a szót a száján, hogy Cilike milyen szépen énekel, a vendég asszonyságok addig könyörögtek neki, míg rávették, hogy énekeljen el egyet azokból a szép nótákból, amiket tud.

A lyánka+ irult-pirult, vonakodott: „de hát melyiket?”

Béni bácsi olyan jó volt, hogy választott neki.

– Azt, hogy: „Von der Alpe tönt das Horn.*”

– Azt én nem tudom.

– Dehogynem. Bányaváry úrral a múltkor énekelte.+ Majd kísérni fogja Bányaváry úr.

Bányaváry aztán vette a gitárt, s elkezdé a német dalt; Cilike is csak belejött aztán, s amint egyszer nekibátorodott, oly gyönyörűen, annyi érzéssel, annyi bájjal énekelt, hogy az egész társaság tapsokban tört ki a dal után.

– Kisasszony – monda az igazgató –, nem merek szólani, mert olyan nagy magasztalást találnék mondani, hogy megbántanám vele.

A nagyasszony pedig büszke volt e sikerre.

– Ugyebár, mink is tudunk valamit, aminek még önök is+ tapsolhatnak?!

Hanem hát, szép Cilike, azért nem kell olyan nagyon elszomorodni, hogy „a havasról szól a kürt!”

…Egyszer aztán eljött az idő, hogy a színtársulat bevégezte játékkörét, s készült az ország másik szögletébe,+ új hódításokat tenni.

Az utolsó előadás volt hirdetve; az igazgatóné jutalomjátéka.+

Legjobban sóhajtozott ennek Béni bácsi, ki a szép igazgatóné iránt plátói ábrándokat érzett. Mármost ő azt sohasem fogja többé látni.

S csak legalább nyár volna, hogy a kertből valami szép virágcsokrot lehetne szedni, mellyel jutalom- és búcsúelőadásán legalább virágnyelven kifejezhetné szíve alluvialis rétegeiben elrejtett hódolatát; de íme, tél van.*

Voltak azonban a nagyasszonynak hírhedett szép sárga violái, mikért az egész város irigykedett rá. Gyönyörű szép teljes sárga violák, rózsaszínű szegéllyel, mik éppen ez időben nyíltak legjavában; tele volt velök+ minden ablak, az ott járók bámulatára és irigyletére. Mert a nagyasszony soha senkinek, semmi barátságért, semmi könyörgésre nem adott azokból a féltett violákból; egyedül neki volt szabad azokkal tündökölni az egész városban.

Béni bácsi arra a vakmerő gondolatra vetemedett, hogy e sérthetetlen családi klenodiumot fogja megrabolni, abból köt bukétot, azt ajándékozza az igazgatónénak.+

Ki is főzte az egész házbetöréssel járó tervet. Mikor a színházba fognak menni együtt, Béni bácsi akkor fogja észrevenni, hogy otthon feledte a zsebkendőjét, anélkül pedig ő szerencsétlenné van téve; a mama tehát oda fogja adni a szobakulcsot, amit magával vitt; ő visszatér, a sok cserép sárga viola közül mindegyikről lecsippent+ egy-egy virágot. A csonkított részt az utca felé fordítja, a mama nem fogja észrevehetni a kárt. Azzal aztán egyenesen a színpadra megy. A bukétot átadja, s csak így tér vissza a mamához.

Ez így volt kicsinálva.

Aznap pedig még egy búcsúebédre voltak a színészek előbbkelő tagjai a nagyasszonyhoz híva.

A direktor magas pátosszal köszöné meg mindnyájuk nevében a szíves vendéglátást, mire a nagyasszony biztosítá őket, hogy bármikor jöjjenek is, a házát mindenkor úgy tekintsék, mint otthonukat.

Cilike is olyan jó volt, hogy búcsúdalt énekelt nekik: „Isten hozzád, te csendes ház!*”

A dal végén mindenkinek a szeme könnyes volt. Cilike úgy énekelt, mintha ő érezné azt legjobban, amiről az a dal emlékezik.

Azután búcsút vettek és elmentek.

Kálmán egész lakásáig kísérte barátját, Bányaváryt, s Cilike és a nagyasszony az utcaajtóból utánuk néztek, amíg láthatták őket. Béni bácsi pedig egy tükröt tett az ablakba, abból leskelődött a távozók után.

És azután minden úgy történt, ahogy ő kicsinálta.

A zsebkendő-otthonfeledés, az orozva hazatérés, az orgyilkos viráglevagdalás, a bűnnyomok eltakarása, s a rablott virágcsokor orgazdai elhelyezése az imádat tárgyánál, ki azt forró szavakban köszönte meg, s egy meleg kézszorítással jutalmazá.

Jaj, de még ha csak a forró szavaknál és a meleg kézszorításnál maradt volna!

De annál többet is tett. Amit már Béni bácsi sem kívánt tőle.

Azt tette, hogy mikor a színpadra kilépett, a szép sárga violacsokor oda volt tűzve keblére.+

„Hüh, lelkem ifjasszony! – mondá magában Béni bácsi. – Mit csinált! Nem azért adtam én magának a sárga violabukétot, hogy kihozza ide a pikétre!* A mama meglátja s menten ráismer, hogy az az ő violáiból való, mert másnak az egész városban nincs olyan. Már szemügyre vette! Jaj, csak közel ne lépne a lámpásokhoz, hogy észre ne vehetné! Bárcsak letenné már azt a bukétot.+”

Hanem az bizony+ végigjátszotta a sárga violabukéttal az egész felvonást. Nem is értett abból a felvonásból semmit Béni bácsi; mert mind a nagy veszedelmen járt az esze, mely most mindjárt ki fog tudódni, s hogy miként vágja ki abból magát.

Aminthogy az első felvonás után oda is furakodott a mamája mellé kémlelődni, hogy sejt-e az valamit; s miután mindenki elmondá a maga észrevételeit az eddig tapasztaltak felől, ő is közrebocsátá a magáét:

– De milyen természetes formájú csinált virágbukétokat viselnek ezek a színésznők!+

S nagy szíve könnyebbségére szolgált látnia az elbámulást mamája arcán, ki sehogy sem bírta felfogni, hogy ilyen kritikát is lehessen mondani egy új darabról.

Nem vett észre a mama semmit!

Az utolsó felvonás is véget ért azonban, mely után az összes színtársulat, dalkart képezve eléneklé+ búcsúdal gyanánt a „jer+ vidám csónakos”-t, ami a közönségnek olyan kedvenc dala volt már, hogy a vége felé az egész publikum együtt éneklé velük a „Fidelim, Lillám!*” refraine-jét. Végül pedig az igazgató, teljes magyar vitézi ornátusban, tartott egy beszédet a távozni készülő közönséghez, melyben megköszöné az eddigi szíves pártolást, szívébe eltemetni vállalkozott minden jelenlevőt, s mely kétségtelenül igen szép beszéd volt, csakhogy kissé hosszú volt; úgyhogy a közönség szépen hazatakarodott, s a szónok még mindig beszélt;* a színészek is levetkőztek már, az igazgató egyedül maradt a színpadon, de az epilógnak mégsem volt vége; míg a művészi önkívületből Rák bácsinak ily prózai szava nem rántá le a földre:+ „aztán direktor úr, ha elvégezte, itt lesz a kulcs, zárja be a szálát; mert már én is hazamegyek.”

Ily fényes diadallal végződött a játékkör K* városában abbonnement suspenduvel*+).

Az utcán minden ember „Fidelim, Lillám”-at énekelte. Béni bácsi olyan furcsát érzett a szíve körül. Boldog volt! Az ő bukétja a végdalnál ismét szerepelt, s a mama nem látszott ráismerni a violákra; „Fidelim, Lillám!” – csengett a fülébe az egész vacsora alatt. Még a szolgálók is azt énekelték odakinn a konyhában. Sőt mikor már lefeküdt, akkor is felébreszté egy-egy kocsmából hazatérő polgártárs éneke „Fidelim, Lillám!” Már azt várta, hogy a bakter is azt fogja az éneke végén a „dicsértessék a Jézus Krisztus!” helyett fohászkodni, hogy „Fidelim, Lillám!” S aztán igen szépeket álmodott. És igen későre ébredett fel.

Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha a nagyasszony hangját nem hallotta volna.

Hanem ez már nem a „Fidelim, Lillám”-at énekelte! De nem ám.

– Isten átkozta nyomorult komédiásai! Veszett volna el a mélységes poklokra az egész rongyhad!

No! most rájöttek a sárga viola tolvajlásra. Gondolá Béni bácsi, s bebújt dunnája alá,+ mint valami erősségbe.

A nagyasszony jött nagy fúriával a szobába, messze kicsapva maga előtt az ajtót.

De nagy meglepetéssel vevé észre Béni bácsi, hogy a félelmesen dobogó léptek nem az ő ágyához közelítenek, hanem Kálmán öcsém íróasztalához, ki ott már reggel óta studérozik, kockáztatva, hogy csont nő az agyvelejében.

S amint aztán Béni bácsi félve kikukkantott az ágyfő felett, úgy látta, hogy a mama nem egy virágcserepet tart a kezében, hanem egy felbontott levelet. A nagyasszony arca, mely rendesen piros volt, most szederjes színt váltott a haragtól.*

– Olvasd! Olvasd ezt! – rivallt Kálmánra, eléje vetve a nyitott levelet.

Kálmán elolvasta azt, s szomorúan csüggeszté le fejét.+

Búcsúlevél volt az – Cilikétől.+

A kedvenc leány elment a theatristákkal, színpadi princesznek, színész mátkájának, művészet mártírjának, családja száműzöttének. Azt írta meg nagynénjének abban a levélben.

Senkinek sem szólt. Semmit sem vitt el magával, mint a rajta való ruháját, úgy szökött a háztól.

Ha utána gondolt a nagyasszony, lehetetlen volt, hogy sírva ne fakadjon, hogy zokogva ne vesse magát a bőrpamlagra.

– Meg vagyok gyalázva! Világ csúfjává téve. Meg vagyok ölve, el vagyok temetve! –

Béni bácsi erre megijedt nagyon; felugrott az ágyból, hosszú fehér alsóruháiban, mint egy napvilágra kiszorult kísértet, odarohant mamájához.

– Mama! Édesz+ mama! Az Isztenért. Ne haljon meg! Cilike! Hozza frisszen+ az opodeldokot!*

– Eredj a gutába az opodeldokoddal! – kiálta rá a nagyasszony, a nagy sírásból még nagyobb méregbe hozva. – Ne ordíts a Cili után. Nem tudod még, hogy megszökött a komédiásokkal.

Ettől a szótól megint úgy megijedt aztán Béni bácsi, hogy rögtön elkezdett öltözködni, s mindent visszájáról szedett fel magára.

Kálmán elmélázott mélyen. Olyan nagyon fájt neki valami, még maga sem tudta, mi? Az-e, hogy az a leány, ki gyermekjátszótársa volt, kit úgy szeretett látni, ily szótlanul itt hagyta a házat? Az-e, hogy a jó barát csábította őt el? Az-e, hogy minő viharteljes élet fog várni a leányra most? Vagy talán az, hogy amire bátorsága volt a gyönge teremtésnek: odavetni magát a nemzeti művészet első égő áldozatai közé; ahhoz neki, a költőnek még elég szíve nincsen? Az már választott; ő pedig még habozik, és készül magas állású úrnak!

A nagyasszony ráütött kezével az asztalon kiterített törvénykönyvre!

– Hallod-e te! Van-e ebben a könyvben valami paragrafus, mely az ilyen megsértésért bosszút áll, igazságot szolgáltat?

– Nincs – felelt Kálmán.

– No, hát a mennydörgő mennykő csapjon az ilyen törvénykönyvbe.

S minthogy a mennydörgő mennykő nem volt elég serény e feladat+ teljesítésében, felkapá a nagyasszony maga azt a könyvet, s úgy vágta a földhöz, hogy a fenntisztelt magas úr sem tette volna különben.

Kálmán lehajolt a földre, hogy széthullott könyve leveleit összeszedegesse.

Erre a nagyasszony odarohant Béni bácsihoz, kinek ma a csizma éppen nagyon nehezen akart fölmenni a lábára.

– Te! Te már ember vagy. Vármegye tisztviselője vagy. Ott ülsz a törvényszéknél. – Neked kötelességed utánuk menni és visszahozni őket!

– Nekem! – hebegé Béni bácsi; s aztán csakhogy megkaphatta a taplósipkáját, a félig felhúzott csizmával kotródott menten kifelé a hátulsó ajtón a szobából.

A rémületet arc még soha jobban ki nem fejezte.

A nagyasszony elkezdett kacagni rajta. Két öklét összeszorítva, fenyegetőzött és kacagott; majd a szíve szakadt meg, úgy kacagott.

Azután elült a pamlagra, s elcsendesíté magát. Hallgatott sokáig és bámult maga elé mereven.

Kálmán azzal foglalkozott, hogy a széthullott könyv lapjait ismét rendbeszedegesse. Nagyanyja félretekintett rá nehányszor.

– Összeszedted már a könyvedet? – kérdé aztán egyszer.

– Igen.

– Soká kell még készülnöd belőle?

– Már készen vagyok.

– Mikor indulsz a vizsgát letenni?

– Holnap, ha akarod.

– Jól van. Ezt szeretem. Ne légy már itthon. Ha a vizsgát letetted, elmégy patvariára Korczához; ha azt elvégezted, jurátusnak a főispánhoz. Azután leteszed az ügyvédi vizsgát, s Pesten maradsz. Haza nem szükség jönnöd többé. Ha én látni akarlak, majd fölkereslek. Azután választhatsz pályát magadnak, amilyet akarsz. Lehetsz úr, lehetsz lump. Adok pénzt az egyikhez úgy, mint a másikhoz. Csak kettő nem lehetsz az én akaratommal: komédiás vagy poéta. Nem beszélek róluk többet: sem a leányról, sem csábítójáról.+ El vannak nálam felejtve.* Ha a neveiket hallom, azt mondom rá: ki volt az? Nem hallottam hírét! Nekem semmi közöm hozzájuk többé. Élhetnek, halhatnak miattam. De neked megtiltom, hogy velük, akár a hímével, akár a nőstényével valaha szóba állj. Pedig koldulni fognak egykor. De ha én megtudom, hogy te valamelyiket, mikor az éhhalállal kínlódik, attól egy alamizsna falattal megváltottad, vagy egy beteg porontyát megszántad a bölcsőben, vagy egy elejtett szóval védelmére keltél, ahol gyalázni hallottad, ki vagy tiltva a házamból örökre. Nézz szét. Amim van, kilenc tizedrészét magam kerestem. Uraság, gazdagság, amit rád hagyok. Szegény ügyefogyott Béni bátyádnak nem adsz belőle egyebet, mint holtig való ellátást. Ha tekintélyes, világra való ember leszesz, éltemben kezedre adom minden vagyonomat, s ha korhely leszesz, ha elprédálod öröködet, hagyom azt tenni; bírói zár alá nem tétetlek; hanem ha lealázod magadat azokhoz az emberekhez valaha: eltaszítlak és elhagylak veszni, ha éhen, hát éhen! Én adott szavadat, fogadásodat nem kérem, én nem esküdtetlek. De te tudod jól, hogy amit én fogadok, azt megtartom. Erre emlékezzél!

Kálmán odament nagyanyjához, annak kezét ajkához emelé s megcsókolá,+ s azután e szókat suttogá:

– Még ma elmegyek…

Amit a patvaristák tanulnak

Egy hét múlva már ott volt Kálmán Korcza úrnak tintaszagtól keserű-savanyú irodájában.*

A legelső, aki megérkeztekor agyba-főbe ölelte, Biróczy volt. Mondta neki, hogy már várták; a principális kapta nemcsak az ő ajánlkozó levelét, hanem a nagymamáét is, amely pedig ugyancsak meg volt bélelve; száz forint volt benne.

Még nem beszélhették ki magukat, amidőn Korcza úr is megérkezett. Az aztán még jobban örült Kálmán megérkeztének.

– Hahá, domine fráter! – kiálta, mind a két kezével vállára veregetve: hát megérkezett? Megérkezett? Letette az exament?

Kálmán sietett a kivívott testimoniumot előadni zsebéből.

– Tudom, tudom: «eminens ex omnibus*». Mintha látnám. Pataki bizonyítvány?

– Igenis.

– Volt ott?

Kálmán szörnyű sértett arcot csinált erre. Ez mégis nagy megbántás mind Patakra, mind őrá nézve.

Korcza kinevette+ a neheztelésével.

– Jól van jól, domine fráter* (ez már nem „audiat”), nem kell mindjárt megapprehendálni. Patvaristának semmiért sem szabad megapprehendálni. Mindegy az nekem, akárhogy tanult; akármennyit tud: nálam semmi egyéb dolga nem lesz, mint reggel addig aludni, ameddig tetszik; a haját szépen felfriziroztatni, délben az ebédhez rendesen compareálni,* délután elmenni biliárdozni; este teátrumba vagy a Nagy Gárdistához,+ lesz külön szoba, külön kapukulcs; csak hogy éjjel ne danoljon, mikor hazajön, s a fejét be ne veresse, ha a mészáros legényekkel összeverekszik. A pénze itt áll nálam; csak parancsoljon vele, s diktálja fel, hogy mire kellett. A nagymama küld, amennyi kell. Aztán ha megkíván valami írásfélét, csak szóljon, majd keresek ki valamit; ha pedig meg találja únni, csak adja oda az „audiat”-nak, az majd lekörmöli helyette. A hajdúm fogja kiszolgálni: hanem azt már kérem,+ hogy le ne itassa mindennap.

Kálmán hagyta ezt a szép instrukciót mind a fejére kiöntetni, s nem tett ellenészrevételeket: ismerte már a principálisa furcsa szokásait.

Hanem aztán ő is megismertette azt a maga szokásaival.

Először is ő volt legelső felkelni a háznál,+ s mire a hajdú felébredt, ruháját, szobáját maga kitakarította; s mire a principális az irodába került, ő már régen ott ült az íróasztalnál és dolgozott. Nem is járt se mulatni, se korhelykedni; ült egész nap otthon.

Élvezte az egyedüllételt.

Ez az első foka az uraságnak, mikor az ember kivívta az életben, hogy saját szobája legyen.

A második aztán az, mikor saját kenyere van.

Végre elérte Kálmán azt a boldogságot, ami után oly régen vágyott, hogy van egy kis félreeső odúja, kertre néző ablakkal; ahol senki sem gondoz rá, nem lesi, nem becézi, ahol átadhatja magát annak a gyönyörnek, amit gazdag kedélyeknek az egyedüllét nyújt.+

Mikor üres ideje van, mikor az irodai munka elfogyott: ő hátramehet kis szobájába; bezárkózhatik; előveheti ládája fenekéről rejtegetett kincseit, az átokkal tiltott verseket; elolvashatja őket fennhangon; deklamálhat, lelkesülhet, könnyezhetik: senki sem látja meg. Írhat újat. Drámát, vígjátékot. Mennydöröghet magas pátosz hangján; kacaghat a humoros helyzeteknél; nem leskelődik utána senki, aki azt kérdené:+ megbolondultál-e?

Majd megint, mikor a művészi vágyak veszik elő: rajzónja, festékei jelennek meg az asztalon.* És fest ábrándos tájképeket, szörnyű jeleneteket saját drámáihoz, fantasztikus alakokat: miket nagyon szégyenlene, ha valaki meglátná. El is titkolja jól. Mikor szobája nyitva van, semmi nyoma festéknek, képnek, írásnak; a kard is a maga helyén, mintha nem is harcolt volna azelőtt egy órával Csák Máté kezében Róbert Károly ellen!

Senki sem sejti az ő titkos gyönyöreit!

Az irodában oly prózai szorgalommal másolja az okiratokat, mint egy gép. Teszi magát, mintha azok a pörök őt nagyon érdekelnék. Eljár Korcza úrral, ki nagy uradalomnak jogigazgatója,+ az urbarialis* törvényszékekre, s oly szorgalommal vezeti azoknak jegyzőkönyveit, mintha őt érdekelnék legjobban azok az aprólékos nagy bajai az egymás közt veszekedő két parasztnak, amiknek a vége rendesen az, hogy egy se kap+ semmit. Vannak azután megint másforma perek, amikben mind a két paraszt kap valamit: – mogyorót – a fáját.

Az ilyen pereket nemigen szerette Kálmán; mert neki kellett rendesen a deresnél jelen lenni és számlálni a kiszolgáltatott adagokat; ami nem az ő kedélyéhez való mulatság volt. **

Egyszer megsokallta az igazságszolgáltatásnak e nemét Kálmán, s mikor az úritörvényszéken a krimináliákra* került a sor, megmondá Korcza úrnak, hogy ő már hazamegy, s majd elküldi maga helyett Biróczyt. Hanem akkor éppen nagy szükség volt rá, mert jegyzőkönyvet senki sem tudott olyan jól fogalmazni,+ mint ő. Korcza úr tehát azzal biztatá, hogy ne menjen el, holnap érkezik haza a tiszttartónak a leánya, aki egy olyan gyönyörű teremtés, aminőt még sohasem látott; aztán mindennap a tiszttartónál szoktak ebédelni, vacsorálni. Erre a kecsegtetésre hát csak ott maradt még egy nap, s csinált jegyzőkönyvet estétől reggelig, s dirigálta a streichterzettet, vocal-solo kísérettel* reggeltől délig; – hanem a szép tiszttartó leány nem érkezett meg.

S ezzel a biztatással még nehány napig+ ott tartották: a szép tiszttartó leány még akkor sem érkezett meg; valószínűleg nem is volt a világon; hanem aztán Korcza úr jutalmul az ötödik napon egy papírba tekert csomagot nyújta át titokban a dominus fraternek, mint „diurnumot”, mit az szerénykedett elvenni; de a principális csak a markába nyomta: „megérdemlette domine frater, azért a közrend és törvény érdekében elnyűtt sok mogyorófáért.”

Mikor aztán Kálmán megnézte, hogy mi van a papirosban, talált benne öt szem mogyorót. Tehát öt napi hivatalos fáradságaért kapott öt szem mogyorót, meg egy biztatást, hogy majd látni fog egy szép leányt. Mai világban azt a diurnumot kevesellnék.

De hiszen Kálmán nem volt szorulva+ az accidentiákra. Korcza úrnál ott hevert az első hónapra küldött száz forintja. S még egy húszast sem kért ki belőle. Korcza úr gondolá: még hazulról van neki pénze, s jól tud vele gazdálkodni.

Hanem egyszer egy jogi perben hirtelen sok pöriratot kellett lemásolni, melyre az illető fél rászánt húsz bankóforintokat, csakhogy másnap reggelig meglegyen. Korcza úr elmondá e körülményt patvaristáinak, s azt ajánlá nekik, hogy majd a királyi táblától ideszólít egypár irnokot, hogy segítsenek a leírásban. Nagyon meglepte azután, mikor Kálmántól azt hallá, hogy majd leírják azt ők maguk ketten+ Sándorral; nem kell osztozó. Le is írták az okmányokat reggelig, s a húsz forinton megosztoztak.

Ekkor kezdte a joggyakornokát közelebbről ismerni Korcza úr.

Mindjárt közölte tapasztalatát a nagyasszonnyal.

Minek következtében azután nemsokára kapott Kálmán hazulról egy ötpecsétes levelet, melyben volt száz forint, meg ezek a sorok:

„Te kevély Kámbizes!*+

Csak nem akarsz ahhoz a pénzhez nyúlni, amit Korczának küldtem számodra, hogy ne kelljen kérned, számot adnod róla és megköszönnöd. No, hát itt küldöm most egyenesen a kezedbe. Ne adj róla számot; ne köszönd meg.

Alázatos szegény nagyanyád

Erzsébet.”

Kálmán mit csinált ezzel a pénzzel?

Nagyanyjának csak a virágoskertjében volt még öröme.* Tavasszal már kezdődött a tulipánidény, az ő büszkesége eddig. De tavaly óta, hogy a főispán kertében meglátta a szép Wellingtonokat,* azokat a magasra növő tulipánokat, miknek szirma rózsaszínű, zöld szegéllyel s sötét csokoládészín és sárga csíkokkal, azóta egészen elromlott a kedve. Azokat pedig csak Harlemből lehet kapni, s darabja öt forint. Ily tömérdek pénzt a nagyasszony a maga gyönyörűségére ki nem ád.

Kálmán meg akarta lepni nagyanyját. Hogy a meglepetés annál tökéletesebb legyen, a megszerzett húsz darab tulipánhagymát Béni bácsinak küldé, azzal az utasítással, hogy a Wellingtonokat titokban ültesse el a mama tulipános virágágyába.

Béni bácsi értette az ilyen tréfát, hiszen olyan jó gyerek volt szegény. Egyszer, mikor nagy eső volt, nem félhetett, hogy a mama meglepi a kertben; maga lement oda, s húsz régi, egyszerű tulipánhagymát kiásott az ágyból, s helyébe kaparta a Wellingtonokat. S nehogy a kiszedett hagymákról rájöjjenek a kegyes csalásra, kenyeret szelt le hozzá s megette őket kenyérrel a becsületes jó ember. Egy kis német hast* kapott tőle, hanem elmúlt az magától.

Milyen nagy volt aztán a mulatsága, mikor egyszer csak látta a nagyasszony az idegen pompás Wellingtonokat kinyílni, amikről semmi tudomása nem volt.

Persze Béni bácsi csak kacagott és táncolt, mikor vallatóra fogták, hogy mint kerültek ezek oda.

A legközelebbi havi pénzét aztán következő sorok kíséretében kapta Kálmán:

„Te csúf ember!+

Azt gondolod, nem kitaláltam, hogy ez is a te mesterséged volt? (Ide egyiptomi hieroglyphképpen egy gondosan megszáraztatott és lenyomtatott tulipánszirom volt közberagasztva a Wellington kelyhéből.) Hej, de kevély vagy! Az apádtól maradt rád. Az meg tőlem örökölte. Hanem azért haragszom rád, – szerető nagyanyád, Erzsébet.”

A haragos levelek aztán sohasem maradtak el; telve büszkeséggel, telve szeretettel, megtömve gorombasággal és pénzzel. Kálmán válaszai pedig annál rövidebbek voltak. Egyszerű köszönet. Nen tudott hízelkedni.

S valami titkolnivalója volt.

Minden gondos szülő, ki a nagyvárosba ereszti fiát, gondosan lelkére szokta kötni, hogy óvja magát a csábító szép hölgyektől. Hány óvja magát aztán? Bizonyos, hogy egy sem vallja meg.

Kálmánt pedig mindennap meglátogatták a legcsábítóbbak, a legveszélyesebbek a hölgyek között, s éjfeleken+ túl élveztették vele az olympi gyönyört, melyet nem jó megismerni emberi idegeknek: – a múzsák.

Kálmán lázadó volt nagyanyja parancsai ellen. Ezt titokban kellett tartania. Még principálisa is csak úgy véletlenül jött rá egyszer-másszor a poétázásra. Szorgalma az irodában példányszerű volt. Hanem ügyességéről a pörös dolgok elintézésében nem lehetett hasonlót mondani. Korcza úr föltette magában, hogy majd ebbe is beleoktatja. – Amint Biróczynak a gyakornoki ideje letelt, s feljebb szállt királyi táblai jegyzőnek, Korcza úr annak a teendőit is Kálmánra bízta. Az ő dolga volt azontúl a látogató klienseket elfogadni, azoknak pöreik mibenlétéről fölvilágosításokat adni, következőleg pöreiket+ tanulmányozni, kívánságaikat kihallgatni s azokról főnökét értesíteni; az átadott pénzeket átvenni, nyugtatványozni; azokról naplót vezetni, ami fiatalemberre nézve a legveszedelmesebb próba. Azután versírás és számadás, az két különböző dolog. Nappal prókátor, este poéta? Ez nem megy. Valamelyiknek meg kell bukni.

Egy reggel Korcza úrnak személyes információra kellett menni valamennyi septemvirhez;* délig megtartott a munka, annálfogva a teendők egész sorozatát elszámlálta eléje, miket Kálmán sorba följegyzett naplójába.

– Igaz! – szólt Korcza úr, még egyszer visszatérve az ajtóból. – Majd elfeledtem. Ha az a molnár el talál jönni, Tóthnak hívják, akiről már beszéltem, hogy valami erőszakoskodási esete van Decséry gróf ellenében; hát már kiegyeztem vele a gróf nevében. Tóth fizet húsz forintot, én pedig csapatok rá huszonötöt, s azzal kvittek vagyunk. Hát ha idejön azalatt, csak absolválja, domine frater. A hajdú lássa el az embert oda hátul a fakamarában; de maga ott legyen, mert különben megteszi a paraszt, hogy egy üres zsákot fog maga helyett püföltetni, s ő jajgat hozzá. Hanem addig el ne eressze, míg meg nem fizet; ha le nem teszi a bírságot, tartsa csukva a fakamrában, míg hazajövök. Ha pedig fizet, adjon neki a pénzről nyugtatványt; viszont a huszonöt botokról Tóth adjon nyugtatványt, hogy megkapta. Értette? De aztán valami poétaság ne jöjjön ki belőle.

Korcza úrnál ez volt a megbántás legmagasabb mértéke, ha valamire azt mondta, hogy poétaság!

Alig ment el Korcza úr hazulról, Kálmán még jóformán hozzá sem fogott a napi munkához, midőn a kettős ajtó külsőjén elkezd valaki kocogtatni, azután a két ajtó között nagy cihelődés támad, valaki erősen zsúrolja a talpát, köhécsel, mint mikor az alázatos paraszt készül bekopogtatni, s nagy ceremóniát csinál hozzá.

– Szabad már, no! – kiált eléje Kálmán türelmetlenül.

Azzal lassan felnyílik az ajtó; egy halaványkék posztóruhás alak, fontos talpú csizmában, fején a szürkés hosszú haj nagy görbe fésűvel hátrafelé simítva, oldalán posztószél tarisznya, megkísérti, hogyan lehetne felényi ajtónyitáson+ beférni, mint amekkorát a termete elfoglal, míg végre csakugyan megengedi magának, hogy átfeszüljön a megnagyobbított nyíláson, s akkor aztán elkezd hálálkodni, mindenféle jó reggeleket kívánva a nemzetes ifjú úrnak, míg végre kisüti, hogy itthon van-e a tekintetes fiskális+ úr.

– Nincs itthon. Mi tetszik?

A kopott dolmányú alaknak olyan hamis alázatossággal mosolygó képe van, mintha mindig valami tréfán törné a fejét, amiről maga semmit sem akar tudni. Ott megáll az ajtóban, s nagy jámborul elkezdi:

– Hát kérem alássan, én vagyok az a Tóth.*

– Áh! tudom. Contra Decséry.* Fizetni jött?

– Igen is, fizetni jöttem.

– Meg kapni valamit?

– Igen is, kapok valamit.

– Hát hallja, kedves földim, engem az egész dolog elintézésével megbízott a főnököm. Kendnek huszonöt botot kellene kapni.

– Huszonöt botot, ugye? Kérem alássan. Óh! köszönöm alássan.

– No, az egyezség szerint. Hanem hát én azt abszurdumnak találom kiszolgáltatni, s elégnek tartom: ha kend nyugtatványozza előttem, hogy megkapta.

– Hogy megkaptam a nehéz botokat? Értem, igenis. És hát nem kell megkapnom? Óh! milyen kegyes a nemzetes patvarista úr.

– No, hát itt a kész nyugtatvány! Tud kend írni?

– Valami keveset.

– Hát csak firkantsa alá frissen. Mert ha haza talál jőni a főnököm, az nem fogja ilyen simán elereszteni.

– Ejnye, hát ugyan siessünk vele.

A kopott ember odament az íróasztalhoz, s igen szép gömbölyű betűkkel aláírta a nevét annak a nyugtatványnak, melyben elismeri, hogy mai napon az egyezményes mogyorósújtásokat fogyatkozás nélkül a szó minden értelmében felvette.

– No, ezen átesett kend. Mármost csak fizesse kend még le+ azt a kis pénzt; aztán elmehet Isten hírével.

A kopott ember csak ravaszul mosolygott az állát simogatva.

– De már azzal a kis pénzzel majd csak megvárom a fiskális urat.

Kálmán mérgesen csapta le a tollat kezéből, amivel éppen nyugtatványt akart írni arról a 20 forintról. Ez mégis nagy parasztság. Húsz forintot nem merni az ő kezébe letenni.

– No, hát ha meg akarja kend várni a fiskális urat, akkor menjen kend ki, a hajdú majd be fogja zárni a fakamarába, míg a fiskális úr hazajön; ez a parancsolat. Ott várhat kend délig.

– Köszönöm kegyes jóakaratát.

Kálmán csengetett+ a hajdúnak; az elvezette a kopott embert a kapott utasítás szerint. Mármost hadd izzadjon ott a fakamarában délig, ha olyan pimasz.

Hanem Korcza úr jóval hamarább hazajött délnél, valami szükséges iratokért.

Kálmán jelenté neki, hogy itt volt a Tóth; megkapta, ami neki dukált, itt a nyugtatvány róla.

Korcza úr bele sem nézett az írásba, azt mondta: jól van.

– Hanem a pénzt nem akarta másnak lefizetni, mint a fiskális úrnak. Annálfogva becsukattam addig a fakamarába, míg haza tetszik jönni.

– Nagyon jól tette. Hát csak hozassa+ elő a hajdúval frissen, mert még vissza kell sietnem. Várnak őméltóságaik. Azokat egy rossz paraszt miatt nem várakoztathatom.

A hajdú nagy hirtelen előtermett a kopott emberrel, ki ismét csak oly mosolyogva és alázatosan lépett be a szobába; de akinek láttára Korcza úr ijedtében felrúgta a háta mögött őgyelgő karszéket.

– Ezt csapatta meg, domine frater! Tyűh! Kutya-kutyánszki! Hisz ez nem Tóth, a molnár, hanem Tóth, a hódmezővásárhelyi compossessor!*

Korcza úr az üstökéhez kapkodott, s fél lábon táncolt+ dühében, ijedtében.

– Kutya-kutyánszki! Lába-labánszki!

S végre kiterjesztett karokkal rohant Tóth uram nyakába, azt kérlelgetve ölelvén összevissza: „Ne haragudjék, kedves, édes Tóth uram. Lássa! (szólt szörnyű megvetéssel mutatva Kálmánra.) – Ilyen a poéta.”

Tóth uram csak mosolygott. Kálmán pedig igen okosan képzelte magát védelmezni, ha fölfedezi, hogy hiszen nem csapatta ő meg Tóth uramat, csak éppen nyugtatványt vett az „elvben” kiszolgáltatott botokról.

– Micsoda? – kiálta Korcza úr, mérgesen csapva a botnyugtatványra. – Hisz ez a védelem rosszabb a vádnál! Eszerint ez a nyugtatvány egy falsum! Domine frater eszerint bevallja, hogy egyhuzomban hamisított, csempészett, és egy kézre játszott az ellenféllel.

Kálmánnak csak nyitva maradt szeme, szája; ennyi kriminális bűnt fedezve fel magában.

Hanem akkor már közbelépett Tóth uram.

– Ne tessék zsörtölődni – monda, Korcza úr kezét megfogva. – A nyugtatvány igazat mond. Itt a bizonyság; szóljon a hajdú. Megkaptam-e a huszonötöt?

– Igenis meg – bizonyítá a hajdú. – Mikor kijött nemzetes+ Tóth uram, azt mondá nekem: „Jöjjön kend velem a fakamrába, János, s hozza a pálcáját. Én most odabenn aláírtam egy nyugtatványt huszonöt botról; ha én azt meg nem kapom, vagy nekem lesz miatta bajom, vagy annak a becsületes patvarista úrnak. Hát csak adja kend ki; de ne üssön kend nagyon,* mert ha felkelek, olyan olvasatlan huszonötöt verek kendre a saját botjával, hogy ötvenről adhat quietánciát.*” Ekképpen történt.

Korcza úr elkezdett kínjában fütyülni, s a tarkóját meg a tomporát ütögette a tenyereivel.

– Jajajajajajajaj! S még becsukatja a fakamarába! Tóth Máté uramat Tóth Mátyás helyett! Tudja-e domine frater, hogy ez a leggazdagabb úr egész Csongrád vármegyében?

Kálmán meg akarta mutatni, hogy a szóbeli perlekedésre is készült, s előadá védelmét.

– Én kérdeztem az illustrissimétől, mikor bejött, hogy gróf Decséryvel való ügyben jött-e? Azt mondta: „igen”. Fizetni jött-e? Azt mondta: „igen”. Kapnia kell-e valamit? Azt mondta: „igen”. Kérdeztem, huszonötöt kell-e kapnia Azt mondta: „köszöni szépen”.

Erre mind a hárman nevetni kezdtek: kliens, principális és hajdú.

Tökéletes igaza volt a poétának.

Korcza úr diákra fordította a szidást; úgy tett, mintha Kálmánt szidná.

– Sed bene ipsi contigit. Quare portat tales braccas cucuricinas?+ Vellem, quod accepisset quinquaginta solidos!*

Ami magyarul annyit tesz, hogy: úgy kell neki, bár ötvenet kapott volna keményül, minek jár kukorica nadrágban!*

Aztán folytatta magyarul.

– Persze, hogy a gróf Decséry-féle ügyben jött Tóth uram; persze, hogy fizetni jött; persze hogy kapni jött valamit. Üljön le, domine frater+ az asztalhoz, s segítsen a pénzt megszámlálni. Tessék, Tóth uram.

Tóth uram tehát előbbre lépett, s mosolygó hunyorgással vont elő a szeredásából* egy szatyinggal* átkötött nagy csomagot, odahelyezve azt Kálmán elé.

– Ennek kétezer darab ötforintosnak kell lenni.

– Számlálja meg domine frater.

Kálmán sorba rakogatta a bankókat egymás hátára. Milyen nagy határ pénz. Megvan! A principális átvette, s ő is megszámlálta újra.

Ekkor Tóth uram egy másik csomagot vett elő a posztószél tarisznyából.

– Ennek meg ezer darab tízforintosnak kell lenni.

Az is hasonló mustrán* ment keresztül.

Aztán még egy harmadik, meg egy negyedik, megint ötödik és így tovább következő csomag került elő a zsíros iszákból, megannyi tízezer forintok egy felmarkolásra. Mikor már a tizedik csomót számlálta Kálmán, aggódva tekintett a bűvös szeredásra, vajon adja-e még. – De már lappadni+ kezd.

A következő csomagot ezzel a szóval kotorászta+ elő a kopott ember.

– Itt van pedig ötszáz darab százas.

Ötvenezer forint.

Kálmán izzadt a pénzszámlálásban. Újonc embernek nagy hőséget okoz az, mikor nagy bankjegyek futnak végig az ujja hegyén.

Ez is megvolt. No, az excellenciás urak* ugyan várhattak Korcza úr visszatértére.

– No, még ez a kevés. Ez már az utolsó csomó. Harminc darab ezeres.

Attól izzadt még csak Kálmánnak az üstöke.

S mekkora volt a diadala, mikor kétszer is végigszámlálva a veszedelmes nagy bankókat, a felfedező hevreka hangján kiálthatá:

– Ez nem harminc, hanem harmincegy darab!

Tóth uram nem hogy meg lett volna lepetve e felkiáltás által, sőt inkább ravasz, előre kigondolt mosolygással mondá rá:

– Igenis. Tudom. Annak a fölösleges ezeresnek van valami története. Ha nem sajnálja a tekintetes úr meghallgatni, elmondom. Én ezen lefizetett summáért megvettem gróf Decséry úr őkegyelmességének azon pusztáját, mely az én másik két pusztám között feküdt, hogy onnan könnyebben gazdálkodhassam az egész birtokom fölött. Annálfogva az ottani lakásba szándékozom beleköltözködni. – Hanem hát megvallom, hogy egy dolgot nem vettem észre, csak mikor a feleségemmel megvizsgáltuk+ a vett birtokot. Hiába: az asszonynak csak hamisabb szeme van; mindjárt meglátta. Hát a lakás kapujával szemben van egy domb, azon a dombon egy négyszegletű kerítés, annak a közepében egy márványkő feszület, amelyet a Decséry grófok állíttattak+ oda. Tetszik tudni: én kálvinista vagyok. Engem ugyan nem bánt a más vallása s én a plébánusnak is köszönni szoktam az utcán. Hanem hát tetszik tudni, hogy az asszonyféle milyen portéka. Annak nem lehet befogni a száját. Amint az asszonyom meglátta ott a feszületet, elkezdett darálni, hogy az őneki oda nem kell! És mindenféléket beszélt. Tetszik tudni, nagyon szabad szája van az asszonynak. A feszületet úgy híja, hogy «a fanyelű szent», ami elég csúnyaság+ tőle. Elégszer megszidtam érte, de nem fog rajta. Már most találja ezt egyszer valami idegen meghallani, még feladnak, még becsuknak érte mind a kettőnket, s aztán ülhetünk a tömlöcben nagy méltán. Hát én arra könyörögném a tekintetes fiskális úrnak, venné rá az eladó gróf urakat, vinnék el a jószágomról a maguk jószágára azt a tiszteletre méltó szentképet. Jobb lenne az mind a hármunkra nézve.

– Hja! kedves nagyuram, Tóth uram! – monda Korcza úr –, ez nehéz állapot lesz. Az servitus.* Az együtt jár a jószággal. Azt bizony nem tudom, hogyan lehetne onnan elmozdítani. Ahhoz nagyhéten búcsújárók szoktak seregleni, meg búzaszenteléskor, aztán körösztjáró héten*…

– Még processio is! – szörnyedt el Tóth uram.

– Aztán az az egész domb szentelt föld. Ha a keresztet el akarják vinni onnan, a dombot is el kell hordatni. S hol van az eladott jószághoz a Decséry uradalom? Négy napi járó föld. Hisz ez+ pogány pénzbe kerülne a grófnak!

– Hát hisz arra való ez a harmincegyedik ezeres! – szólt hunyorgatva Tóth uram. – Ezer forintból csak kikerül a költség. Ennyivel fizetek többet a vételáron kívül, ha a gróf urak olyan kegyesek lesznek a maguk körösztjét elvitetni tőlem. Elég köröszt már énnekem az a nyelves asszony.

– No, jól van. Én megpróbálom. – Monda Korcza úr fontoskodó képpel – De az nehéz dolog, nagyon nehéz dolog: nem ígérhetek semmi bizonyosat.

– No, csak tegye meg a tekintetes úr. Nem leszek ám érte háladatlan.

– Megpróbálom. Tessék ma estére visszajönni. Addig is, domine frater Kálmán, fogalmazzon egy ügyvédi meghatalmazást e tárgyban, s Tóth uram írja alá. Én pedig megírom a nyugtatványt erről a kis pénzről.

Ez volt tehát az a „kis pénz”, amit Kálmán nyugtájára nem akart átadni Tóth uram. Tóth uramnak igaza volt. A fiskális nyugtáját aztán megköszönte.

Kálmánnak is motyogott valami köszönetfélét, de ez nem is nézett felé. Restellte az egész történetet.

Tóth uram aztán nagy hálálkodások után odábbállt; Korcza úr a pénzcsomagokat elzárta egy vasas ládába, aminek a nagy kulcsai egy szarvasbőr zacskóban álltak, azokat megint elzárta a szekrényébe, a szekrénye kulcsát aztán végre bedugta az íróasztala nyitott fiókjába. Ilyenformán aztán, mintha el se zárta volna a pénzt. Csak környezetének folytonos becsületessége őrizte, hogy mindennap ki nem rabolták.

Akkor aztán szaladt a félbehagyott információt folytatni.

Amint principálisa eltávozott, akkor kezdett csak Kálmán papirosaiból felnézni. A legelső tárgy, ami szemét megszúrta, egy papirosba takart valami volt az asztalán. Valami lapos gömbölyű, amilyen a pénz szokott lenni. Ezt bizonyosan Tóth uram tette ide a nagy hálálkodás közben, mint fáradsági díjt a patvarista számára.

Kálmán felbontá, mi az. Egy kétgarasos volt.

Hogy felugrott a helyéből mérgesen!

Hiszen az is nagy bosszúság, ha az embernek egy tallért ajándékoznak, mikor nem hajlandó azt elfogadni, de pláne egy kétgarasost! Egy vastag veres rézpénzt!

Hogy nem ütheti a hátához!

Tréfálni akart a gazdag paraszt,+ vagy igazán két garasra becsülte Kálmán hivatalos karakterét?

Ez már mégis nagy bosszúság!

Most már hova+ szaladjon utána?

Hanem hiszen majd visszajön estére! Addig hadd álljon ott a kétgarasos.+

Amint efölötti rossz kedvében nagy mérgesen lépdel végig a kis szobában, egyszer csak halk kopogást hall az ajtón.

„Szabad!”

A kopogtatás ismétlődik.

„Szabad már!”

Meg újra kopogtatnak

– Ejnye, ki az már?

Odasiet, feltárja az ajtót. Ki az, aki nem tud bejönni?

Egy alázatos, összetöpörödött öreg emberke áll az ajtóban; egész termetét egy hajdan kék, most már fakó, hétgallérú köpönyeg fedi. Kalapját jó előre levette és a kezében tartja. Kopasz fejének haja szálai hátulról előre húzva takargatják mostohául a deficitet. Arcának soványsága azt látszik hirdetni, hogy íme egy ember, aki mások irgalomkenyerén éldegél. Alázatos modora mindenben megegyez külső megjelenésével. Még a bajusza is oly kurtára van nyírva, s csak az orra előtt van egy kis darabon, mintha az is bocsánatot kérne, hogy bajusznak bátorkodott születni.

Az alázatos kis emberke szerény meghunyászkodással monda:

– Alázatos szegény szolgája az úrnak.

Kálmán okulva a legközelebbi felsülésén, gondoskodott róla, hogy ezentúl minden kopott külsejű látogatóval a legnyájasabban bánjék, s annálfogva még annál is szerényebben viszonza:

– Legalázatosabb szegény szolgája uraságodnak! Mit tetszik parancsolni?

A szerény emberke fél tenyerét ajkáig emelve, suttogá szemérmetesen:

– Lehetne-e szerencsém a tekintetes fiskális úrhoz?

Kálmán pedig mind a két tenyerét mentegető mozdulatra emelve, suttogá még szerényebben;

– Nagyon sajnálom, de most nincsen idehaza.

A szerény látogató erre valódi ínséges szupplikáló* hangon* könyörge:

– S mikor lehetnék szerencsés itthon találhatni, kérem alázatossággal?

– Bizony nem tudom az idejét megmondani, kérem alázatossággal.

A kis kopott ember azalatt folyvást a kezében tartá a kalapját, s a nyitott ajtó küszöbén állt.

– Egyébiránt mit kíván uraságod a principálisomtól? – kérdé tőle Kálmán, mert már be szerette volna csukni az ajtót.

A szerény emberke alázatosan félregörbítve nyakát, s két tenyerét egymás fölött simogatva, nyögé ki:

– Egy kis pénzecskét, kérem alázatossággal.

No, biz ezt Kálmán hamarább is kitalálhatta volna. Az első rátekintésre kivehette, hogy ez is egyike azoknak a kóbor kéregetőknek, akik mindennap benyitogatnak Korcza úr irodájába, először munkát kérve, s minthogy az nincs, egy kis segítségért esedezve, s akiket Korcza vagy kikerget, vagy kielégít egypár krajcárral, ahogy éppen kedvében találják.

Nosza eszébe jutott az elkárhozott kétgarasos.

Menten sietett az íróasztalához, s aztán nagylelkű pártfogói arccal jött vissza az öreg úrhoz.

– No, hát itt van egy kis pénz, öreg uracskám, – szólt markába nyomva a két garast, mármost az Isten áldja meg békével.

Az öreg úr nagy háladatossággal fogadta az emberbaráti adományt.

– Köszönöm alázatossággal a tekintetes ifjú úr gráciáját.+ Az Isten adjon érte ezer annyit; magamat kegyes jóakaratába ajánlom. Alázatos szegény szolgája.

Még a becsukott ajtón kívül is hálálkodott. Kálmán utánanézett az ablakon. Az öreg úr még az utcán is levette a kalapját előtte, mikor az ablakban megpillantá.

Kálmán azután leült a hivatalos munkáját folytatni.

Egy óra múlva visszakerült Korcza úr; még a folyosón elkezdett kiabálni a hajdúnak, hogy tudassa a szakácsnéval, hogy ma úri vendég lesz itt ebéden.

– Nem keresett valaki azalatt? – kérdezé azután Kálmántól, amint benyitott.

– Valami kéregető. Elutasítottam. – Felelt Kálmán, fel sem nézve az írásból.

Korcza úr át sem öltözött, mikor hazaérkezett, sőt még a kopott bőrsipkája helyett is a hímzettet nyomta a fejébe.

Kis idő múlva megint hangzott az a gyanús kopogtatás az ajtón, háromszor egymás után, s a sok „szabad! tessék! herein!” biztatásra végre ki is nyílt az ajtó, s nagy alázatosan tolakodott be rajta az iménti kopott öreg úr.

Kálmán bosszúsan csapta le a tollát, s már a nyelve hegyén volt, hogy azt kiáltsa Korcza úrszak: „már megint itt van!” – de Korcza úr átváltozása elég jókor elvágta az útját.

A mindig pökhendi arc, mellyel Korcza a világot fogadta, egyszerre udvariassá változott a belépő láttára, ugrott a székéről, futott az érkező elé, útközben bókokat csapva kurta mazurka lépésben.

– Áh! Alázatos szolgája excellenciádnak!

Excellenciádnak!

Kálmánnak elakadt a lélegzete.

Ő ezt az excellenciás urat éppen most expediálta ki az ajtón egy sustákkal!*

Az excellenciás úr pedig minden bókot kétszeresen visszaadott; egyszer Korcza úrnak, másszor Kálmánnak hajtva meg magát, finom, de mindig alázatos nyájassággal.

– Frissen, domine frater! – kiálta Korcza úr –, segítsen levetni őexcellenciája köpenyegét.

– Óh kérem alássan, meg nem engedhetem – tiltakozék az excellencia. – S nem engedte, hogy valaki szolgálatot tegyen körülötte. Maga leölté a köpenyét, azt összehajtva letette egy székre, s maradt egy szál kabátban, mely szinte olyan kék volt, mint a köpönyeg, szinte olyan kopott és bársonygallérú, állig begombolva; úgyhogy a gyémánt keresztnek, melyet nyakában viselt, csak a felső hegye látszott ki rajta.

– Méltóztassék ide a pamlagra leülni excellenciádnak! Kálmán fráter; adjon egy zsámolyt őexcellenciája lába alá.

– Óh köszönöm alássan; meg nem engedhetem. Egészen jól van így. Csak hadd folytassa a munkáját a generose domine Kálmán.*

Kálmán szeretett volna kiszaladni a szobából; de nem lehetett. Korcza úr inte neki, hogy maradjon; szükség lesz rá.

Mintha tövisekre ültették volna le!

– Vártam már excellenciádra – monda Korcza úr. – Lesz szerencsém ebéden itt tisztelhetni.

– Óh, enyém lesz a szerencse.

– Tóth Máté elhozta a pénzt. Pontos volt. Méltóztassék azt rögtön átvenni.

Tóth Máté! Akkor ez hát Decséry gróf!

Most szerette volna már aztán Kálmán a fejét a falba verni! Hisz ez a kopott öreg úr, akinek ő két garast ajándékozott, az apja annak+ a főispánnak, akihez őneki majd jurátusnak kell menni. No ez szép első találkozás volt. Égett még a füle hegye is.

S őexcellenciája mindezt nem látszott észrevenni.

Korcza úr előadta az átvett pénzt; a gróf összeszámlálta azt, s azután még negyven darab ezerest tett hozzá, úgy adta vissza az ügyvédnek, ő is egy jószágot vásárolt azon, melynek rögtön le kellett tenni az árát.

Ez volt az a „kis pénz”, amiért az ügyvéd urat kereste.

Kálmán az ökle hegyével kommantgatá* a homlokát, s mondogatta magának: „Óh, te poéta! Óh, te bukfejes! Nem volt elég egy nap egy bakot lőnöd, még rá is kellett dupláznod?”

A pénzszámlálás, a nyugták és ellennyugták kicserélése délig elfoglalták az időt; akkor aztán Korcza úr félreinté Kálmánt, s suttogva adá neki az utasításokat, hogy patvaristai kötelességéhez képest minő, hová eldugott palackokat hozzon fel ez alkalommal a pincéből. Maga nyitogassa fel, és szedegesse ki+ a dugóit.

Kálmán ugyancsak haragudott magára. Kedve lett volna ma nem adni magának ebédet. Alig akart előkerülni a pincéből.

Aztán azt a nagy hirkust* még csak jóvá sem lehet tenni semmiképpen!

Mire visszakerült a palackokkal, már akkor a két úr az ebédnél ült: a levest el is költötték. Az ajtón keresztül hallhatá, hogy nagyon kacagnak valamin.

Amint belépett az ajtón, egyszerre elhagyták a kacagást.

Világos, hogy a két garasnak nevettek.

A gróf ugyan egyszerre oly komoly szelídségbe hozta arcvonásait, hogy azokon semmi gúnyt nem fedezhetett fel; hanem Korcza úrnak idő kellett hozzá, ha egyszer az nevetésre+ kuszálta képe ráncait, míg azokat megint más configuratióba* bírja összerendezni.

Az egész ebéd fölött valahányszor Korcza úr rápillantott Kálmánra, minden tekintetéből kiolvashatta a „két garas” fatális esetét.

Alig várta, hogy vége legyen az ebédnek, s aztán osonhasson valamerre.

De pedig nem adatott meg neki az elosonhatás; amint felkeltek+ az asztaltól, Korcza úr megfogta Kálmánt fejénél fogva, ez volt nála a bevezetési formaság, s odaállítá őexcellenciája elé, e szavakkal mutatva őt be:

– A főispán úr őexcellenciájának leendő jurátusa.

– Van szerencsém – mondá őexcellenciája. Sok jót hallottam uramöcsém felől beszéltetni. Szép készültségű, jó erkölcsű ifjú. Nagyon örülök, hogy a fiamhoz+ jő jurátusnak. Nekem is volt már szerencsém egyszer találkozni. (No most!) Jó szívéről akkor is meggyőződtem. Hanem azt jegyzem meg uramöcsémnek, hogyha minden koldusnak két garasával fogja osztogatni a pénzt, akkor ön sohasem lesz gazdag ember.

Korcza úr röhögött, mint valami erdei manó: őexcellenciája is mosolygott nagy szelíden. Hanem azért a két garast csak nem adta vissza.

Ebéd után rendesen minden ember más ember, mint ebéd előtt. Ezt a százesztendős naptár is bizonyítja. A terített asztal kiegyenlíti az emberek között a rang-, kor- és pártkülönbségeket.

Ebéd után a patvaristának szabad a principálisa anekdotáin nevetni. Ha jó nevető publikumot+ szolgáltat magában, még kedves embernek is fogják mondani.

A nyájas, alázatos excellenciás úr is kivetkőzik az eddigi feszes hernyóbáb hüvelyéből, s a feketekávé és pipa mellett átalakul a régiekre visszaszállongó lepkévé.

Diákul beszélnek.

Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal.

Óh! milyen jól esik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén.* Azon a nyelven, amelyben nevelkedett; amelyen gondolkozik, amelyen éjjel álmában beszél, amelyen az Úristent megszólítja és viszont megérti; amely a királynak és a nemesembernek a nyelve; amely megkülönbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; amely a „Corpus Juris*” és a privilégiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világnyelv, mely előtt minden nemzet meghajol, s a „senki” nyelve, mely senkit meg nem aláz.

Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, ha diákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordult a beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni. Ha latinul szól hozzá Kálmán első találkozásukkor, bizonyosan nem kerül a két garasra a sor.

No, de miután ez a tréfa olyan jó hangulatba hozta az urakat, Kálmán is engedelmet kért, hogy szinte latin idiómában előadja azt az előzményt, mely a fatális két garast az asztalára hozta.

Kiderült, hogy ebéd után őneki is sokkal jobb előadása van, mint ebéd előtt.

Őexcellenciája nem győzte tarka zsebkendőjével törülgetni a szemeit, oly pompás derültségben+ tartá az a tréfás quiproquo, amibe Tóth Máté uram Kálmán félreértése folytán került.

– Ad vocem! – monda a gróf, kiverve pipáját. – Azzal a Tóth Mátéval még énnekem valami végeznivalóm volna.

– Parancsoljon velem excellenciád – monda Korcza úr; ismét nyújtva a dohánydöbözt az illatos véki dohánnyal.*

– A neki eladott jószágomon van valami tárgy, amit szeretnék tőle visszanyerni.

Korcza úr futott fidibuszért. Kálmán látta, hogy irónnal a vékony papírszeletre valamit firkant a principális a gróf háta mögött.

– Kálmán fráter! gyújtsa meg őexcellenciája pipáját.

Kálmán a neki nyújtott fidibuszon e szót olvasá: „taceat!” (hallgasson!)

– Mi legyen az a tárgy? – kérdezé Korcza úr.

– Egy kőfeszület.

– Egy kőfeszület? – Korcza úr úgy tett, mintha hasonló tárgynak hírét sem hallotta volna.

– Igen; egy fogadási emlékkereszt, melyet nagyatyám állíttatott+ oda, midőn a pusztát donatióba kapta. Én bizony egészen megfeledkeztem róla, mert már húsz éve nem voltam azon a pusztán; hanem nőm, a hercegnő, annál jobban emlékezik rá, s most egészen fel van háborodva miatta, hogy a családi szent ereklye a jószággal együtt egy schismaticus paraszt birtokába került; és semmiképpen+ meg nem akarja engedni, hogy az a kereszt+ kálvinista kézen maradjon.

Korcza úr nagy füstfellegeket fújt a pipájából, s nézett a maga alkotta ködbe.

– Hja! Ez pedig nehéz dolog! – monda farizeus képpel. – A szerződésben minden ingatlan át van adva; a keresztet pedig sem lábas, sem ingó-bingó jószágnak nem lehet nevezni; az oda van építve.

Kálmán kezdte érteni Korcza urat; az meg akarja menteni Tóth Máté számára annak az ezer forintját. – Dehogy értette! A poéta!

– De talán ideadná azt Tóth Máté uram szép szerével? Hisz ő semmi hasznát sem veszi.

– De igenis veszi hasznát. Azon szent ereklye egyúttal búcsújáróhely; a pusztán levő csapszéknek főfőconsumensei éppen a búcsújárók. A kereszt eltávolítása által Tóth Máté a regálejában fog nagy csorbulást szenvedni.

– Hát tudja mit, fiskális úr: egyezzék ki azzal a becsületes emberrel. Én nem merek a hercegasszony szeme elé kerülni a nélkül a kereszt nélkül. Tudja, hogy e tekintetben milyen szigorú nézetei vannak; s megszoktam már, hogy minden kedvét teljesítsem. Átadok önnek e célra egyezer forintot. Talán ennyivel megelégszik?

– Már nem tudom. Meg fogom kísérteni – monda Korcza úr; otthagyva heverni az asztalon az előkerült ezerest. – Hanem egytől óvom excellenciádat; nehogy személyesen érintkezzék ezzel a paraszttal; mert a paraszt nagyon furfangos! Ha észreveszi, hogy excellenciád micsoda pretium affectionist helyez abban az ereklyében, hogy a kegyelmes asszony azt minden áron vissza akarja szerezni, majd tízszerannyival sem elégszik meg. Óh, azt csak én tudom, milyen furfangos a paraszt!

A gróf tehát ráhagyta Korcza úrra, hogy kerülje körül azt a furfangos parasztot, s ígérte, hogy kedvező siker esetén ő sem lesz háladatlan e nagy szívességeért.

Kálmán most már többet kezdett érteni.

A discursust és negociatiót félbeszakítá azon jelenet, hogy az ajtón benyitott Tóth Máté uram. Most már minden bejelentés és alázatos kocogtatás nélkül. Hja, ő is ebéd után volt már, s olyankor Tóth Máté uram is más ember.

Szemei ragyogtak, s fél bajusza ki volt pödörve, a másik fél csurgóra állt.

– Jelentem alássan, megjöttem.

Őexcellenciája fel is kerekedett mindjárt, s igyekezett mentől távolabbra retirálni Tóth Máté uram elől; nehogy abba a kellemetlen helyzetbe jusson, hogy valami szót kelljen váltani személyesen azzal az emberrel, akinek a jószágát eladta. Háttal ment kifelé a pipázó szobából az irodába, ahová Kálmán kikísérte. Korcza urat nem engedte maga után jőni; csak maradjon, végezzen azzal a furfangos paraszttal! Őexcellenciáját az irodában szépen felöltözteté Kálmán a hétgallérú+ köpönyegbe; az ócska redőnyös hintó a vén szürke négyessel már ott várt a kapu előtt; őexcellenciája hetvennégy éve dacára könnyedén szökött fel a magas hintóba, s még egyszer biztosítá Kálmánt afelől, hogy alázatos szegény szolgája marad.

Mire Kálmán visszatért az irodába, már akkorra Korcza úr készen is volt az egyezményi irattal, melynek értelmében a kérdéses kőkeresztet Tóth Máté uram Decséry grófnak visszaadja; az pedig saját költségén elhordatja azt onnan.

– Nehéz dolog volt ezt kicsinálni! – monda Korcza úr, vállára veregetve az örömtől tündöklő Tóth Máté uramnak.

– De meg is szolgálom az úrnak – monda a boldoggá tett férfiú –, mihelyt hazamegyek. Küldök az úrnak egy süldő malacot.

S azzal ő is sietett a fakó szekerére felkapni, melyet három szilaj mén vitt hegyen-völgyön odább.

Mikor aztán Korcza úr és patvaristája egyedül maradtak, az ügyvéd így szólt patvaristájához:

– No, domine frater! Vegye elő naplóját, s írja be sub rubro „sportulák, accidentiák”:* „a szent kereszt ügyeért Decséry gróftól 1000 forint, Tóth Mátétól 1000 frt+”.*

Kálmán összeharapta az ajkait; Korcza úr észrevette nemtetszését.

– Hát maga mit tenne ez esetben?

– Én? Visszaadnám az egyiknek is az ezer forintját, a másiknak is az ezer forintját, s kívánnám tőlük a honoráriumot.+

– S akkor aztán kapna a paraszttól egy süldő malacot; a gróftól pedig azt a kétgarasost, amit a patvaristája adott neki. Óh, maga poéta!

Biz úgy volt az. Tóth Máté uram megküldé a malacot; de biz az is csak olyan nyársra való malac volt. A gróf pedig oly módon fejezé ki Korcza úr fáradozásáért való háladatosságát, hogy a hercegnő sajátkezű köszönő levelét küldé el neki, sajátkezűleg címezett borítékban; – hanem a két garas nem volt hozzá mellékelve. A levelet pedig el sem olvasta Korcza úr, mert németül volt írva, s valahányszor német levelet kellett neki elolvasni, mindig úgy érezte magát, mintha új, szűk csizmát kellene kijárnia.

A persiettető

Korcza úr a legközelebbi törvényszünet első napján így szólt patvaristájához:

– Domine frater! Én holnap elutazom Bécsbe, a hajdún kívül senkit sem viszek magammal; mához két hétre pontosan visszajövök. Azalatt magára marad a háztartás minden gondja. Itt a két hétre való konyhapénz; csak úgy kell főzetni, mintha itthon volnék. Ha ezalatt jőnek a kliensek, fogadja el őket, hallgassa ki, s vezessen a dolgaikról diáriumot. Hogy pedig a hosszú idő alatt meg ne unja magát, itt a pertár kulcsai, vegye elő sorba a percsomagokat, s olvasgassa azokat végig. Az egyik szekrényben vannak a polgári perek, másikban a bűnvádi perek; a harmadik szekrény kulcsát még nem adom oda, abban vannak a válóperek. Vegye ön sorba a csomagokat, s csináljon belőlük magának kivonatot, olyformán, mintha referálni akarna a törvényszéknél. Amelyik még folyamatban van, ahhoz írja meg+ saját belátása szerint a következő replikát,* duplikát vagy triplikát. S mindezeket nekem, ha majd visszajövök, terjessze elő.

Az ilyen megbízások Korcza úr főfő tréfái közé tartoztak; oda szokta ő adni a pertára kulcsait, mikor maga törvényszünet alatt kéjutazásra rándult, mindig a patvaristájának, mert sokszor megesett, hogy az ellenfél ügyvéde követelte azoknak kiadatását; hanem tíz közül kilenc esetben az történt, hogy a patvarista azt mondta magában erre a nagy megtiszteltetésre, hogy „Dehogy nem! Majd én itt neked beleülök a te dohos aktáidba, s csinálom a kivonatot a nagy bolond processzusokból, s kanyarítok replikákat, amikre az ördög se kért! De alig várom, hogy kihúzd a lábadat az ajtón! Kereshet aztán, aki meg akar találni, a ,Hét Választónál’* a biliárd mellett!”

Tíz közül kilenc bizony ezt mondta+ magában, s ha mondta, bizony meg is tette.

Hanem néha akadt egy olyan tizedik fajta ember is, aki belefeküdt a rábízott periratokba, mint az új fűszeresinas a mandulába és mazsolaszőlőbe, s aki aztán Korcza urat hazatértekor egész halom kivonattal és replikatöredékkel örvendeztette meg. Azokat a munkálatokat ugyan Korcza úr mind egy betűig hallatlan hiábavalóságoknak nyilatkoztatta rendesen; hanem magáért a tényért erősen felmagasztalá az audiatot. „Magából lesz prókátor; látszik, hogy van kedve hozzá!”

Az ilyen ritka species* azután mindig kedvence maradt; azt jurátusnak is olyan helyekre ajánlotta be, ahol legtöbb gyakorlata lehetett. S amint ügyvédnek felesküdött, az apróbb pereit ráruházta; úgy vezette bele a magasztos pályába.

Kálmán is ehhez a tizedik fajtához tartozott.

Amint főnöke eltávozott a háztól, bezárkózott annak irodájába, s onnan azután csak enni és aludni jött elő. Egész nap a pöriratokban búvárkodott.

Hanem ezek a pörök őbelőle nem csináltak prókátort.

Érdekelte bennök a lélektani szemlélet, az emberismeret tanulmánya; a magánviszonyok; a históriai bonyolulat; de ezek mind azt taníták neki, hogy őbelőle nem lesz jó ügyvéd.

A költő missziója mindig az igazságot védelmezni; az ügyvéd kötelessége a bűnöst, az igaztalant védelmezni – ha ez a védence; oly melegen, oly eréllyel, oly furfanggal, mint ahogy az védelmezné magát; mert ő a bűnös „alter ego”-ja, s erre esküje, hivatása kötelezi, s ez is becsületes, szent hivatás. Hanem a költői igazságszolgáltatásnak meg kell halni benne.

Aztán minő lélektani tanulmányok ezek az óriási perek.

Testvérek veszekesznek+ azon a vagyonon, amit jámbor+ szülők azért kuporgattak össze, hogy gyermekeik boldogok legyenek. Átkot hagytak nekik.

Nagy urak pörlekednek szegény emberek ellen, kik éhezve, nyomorogva költik a pörre utolsó szántóföldecskéik árát.

Szegény árvákat ravasz rokonok kiforgatnak minden vagyonukból.

Világos követelések elnyújtatnak két emberöltő időn keresztül.

A pörbe fogott+ fillér megnő tallérrá a végén.

Furfangos szerződések kétséges pontjai miatt nagy urakból koldusok lesznek.

Vagy pedig saját hihetetlen bolondságaik miatt lesznek azokká.

Jőnek emberek, akiknek elemük a veszekedés; s nem élhetnek anélkül, hogy minden velük érintkező halandó ügye bíró elé ne kerüljön.

Határvillongások százesztendős folyamának bíró nem bírja végét vetni.

Márkális,* urbáriális perekben torlatot képez a hatalmasabb sérelme a gyöngébbek fölött.

És végül „plus valet favor in judice, quam lex in codice”. (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.)

Hát még a bűnvádi perek! Mily iszonyú tanulmány! Mily sötét országa a földalatti világnak! A hamisítások, végrendelet-sikkasztások, másvilágra küldések bonyolult tragédiái, mik a magasabb mívelt körök selyemfüggönyös ablakai mögött játszattak le: alacsony birtokhajhászvágyak rémeseményei.

És aztán az a nyelv, amin a prókátorok maguk beszélnek egymásról – ott a papíron! Mikor már kifogytak egymás klienseinek földig való ócsárlásában, akkor nekiesnek egymásnak kölcsönösen, mint két gladiátor, aki egymást szétmarcangolja bérért. Méregbe mártott tollal szurkálnak egymás májába. Elmondják, ki mi rosszat tud az ellenfél ügyvédéről. Nem maradhat olyan pici kis bűne titokban, amit valaha gyermekkorában elkövetett, hogy szemére ne vetnék. Ha kisdiák korában szilvát lopott: rásütik, hogy tolvaj; ha egy közönyös levelét megkapták, melyben a dátum ki volt igazítva: rámondják, hogy hamisító; ha szüleit sokat keserítette: kiderítik, hogy apagyilkos; ha a mészárszékben a szolgálójának egy hamis húszast adtak vissza: hamispénzverő a neve; ha liberális nézetei vannak, akkor rebellis; ha a kormányhoz szít, akkor hazaáruló; ha templomba jár, akkor farizeus; ha nem jár, akkor ateista; ha kártyázik, akkor „spiller*”; ha nem kártyázik, akkor „schnorrer*”; ha van felesége, akkor „hahnrei*”; ha nincs felesége, akkor nőcsábító; ha van pénze, akkor uzsorás; ha nincs pénze, akkor csirkefogó; ha szép ember, akkor festi magát; ha nem szép, akkor madárijesztő; ha a kéménye kigyulladt, akkor gyújtogató; ha az orra veres, akkor részeges; s jaj annak, amelyiket egyszer valaha+ valami iskolából kicsaptak! Bizonyos lehet róla, hogy mindenik ellenfele azon fogja kezdeni a replikáját, hogy ámbár köztudomású dolog, miszerint az ellenfél érdemes ügyvédjét az iskolából kicsapták stb. – Néha aztán annyira megy a kölcsönös nyájaskodás, hogy a bíró nem állhatja tovább a dolgot, s veszi a veres plajbászt s „bíróilag” kitörli a gorombáskodásokat; sőt némelykor odáig megy a dolog, hogy egyik félnek+ „emendát” (nyelvváltságot) kell fizetni; de legtöbbször kölcsönbe esik.

Kálmán mindent megkísértett, amit főnöke rábízott. Csinálta a kivonatokat a hosszú perekből; de azért mégis azon vette észre magát, hogy mikor este, a hosszú napi munka+ után lefekszik, nem bír aludni; valami nyugtalan vágy, valami határozatlan érzet felkölti: nincs kielégítve, nincs kifáradva; gyönyörei követelnek; s újra papírt, tollat vesz kezébe, és amikből nappal kivonatokat írt, a csodaperekből, éjjel regény- és drámatöredékeket teremt.

Mert ez gyönyör!+

Sokszor kérdezik a költőtől: hogy tudsz dolgozni olyan sokat?

„Hiszen nem dolgozom: – élvezek!”

Miért dolgozol éjjel-nappal?

„Hiszen ha nem teszem ezt, meghalok!”

Csak egy hiányzott neki még. Az ideál.

Kálmán nem tudta még, hogy mi az az asszony?!

Van egy betegség, amiben a szenvedő semmi tárgynak sem látja a színét. Minden fehér és fekete előtte.+

Azt hiszem, Ádám apánk lehetett az első ebben a nyavalyában, mielőtt Éva alkotva volt.

Az ember csak akkor tudja meg, hogy milyen színe van a világnak. A nő a szivárvány napja. Azért nem lehet a nő költő. A napból nem látják a szivárványt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy délelőtt hatalmas kopogtatásra riadt fel Kálmán szétterített aktái közül az irodában, s midőn sietett a szokásos „szabad” jelszót elkiáltani, azzal egyidejűleg, egy kategorikus csizmaorr-rúgás az ajtón, kényszeríté az utóbbit gyors felnyílásra, s az iratai közül felmerülő ifjú előtt ott állt egy martiális* alak; zöld huszárdolmányban, karmazsin nadrágban, kardosan, kifent bajuszosan és mérgesen.

Mi már ismerjük ezt az alakot. Ez Sátory őrnagy, Csollán Berti sógora – hanem Kálmán még csak ezután fogja megismerni.

A hatalmas férfiú zengő sarkantyús dobbanásokkal járult a fiatalember elé, s mikor odáig ért, hátravetve lószőr kravátlijában nyakát+ s kardja hegyével megdobbantva a tintapettyes földet, mennydörgé:

– Itthon van-e a fiskális?

Kálmán hivatalos készséggel s amellett egész udvarias mérséklettel viszonza, hogy: „Biz az nincs itthon.”

– Hát hol csavarog ilyenkor? – mennydörgé a kardos úr. – Mikor megírtam neki, hogy ma jövök. Mért nem tartja itthon az orrát? Mit hagyja nekem idehaza maga helyett az íródeákját? Ezt a mamlaszt.

Kálmán erélyesen remonstrálni készült e kifejezés ellen.

– Jól van, jól, öcsém! Kiabálhatsz nekem! – némítá el a nagy vitéz. – Olyan süket vagyok én, mint a föld! Akárcsak a kalamárisod lyukára tennéd a szájadat, s abba kiabálnál bele. Beszélhetsz énmiattam, amit akarsz. Akár az apám lelkét szidod, akár válogatott hízelkedésekkel traktálsz, az énnekem mindegy. Én nem hallom. Hanem amit én mondok neked, azt te meghallod. No, hát azt mondom neked, hogy a te principálisod egy gézengúz pernyújtó gazember. Te pedig annak a bimbója vagy, s éppen olyan akasztófa virága lesz belőled, mint amilyen a principálisod.

Kálmán kővé volt meredve erre a csodálatos megtiszteltetésre, s nem tudta, hogy mit feleljen rá.

A süket úr pedig folytatá nagy hangon:

– Beszélj! Beszélj! Tátogathatod énmiattam a szádat, akárcsak a csizmám talpának beszélnél. Már most én itt leülök a kanapéra, s megvárom, míg a principálisod hazajön. Azt pedig kifordítom akkor a bőréből.

Azzal a kegyetlen úr szétcsapott a pamlagra kiterített pörös okmányok között, s miután rohammal elfoglalt egy pozíciót, abban megerősítette magát, s bal lábát a jobb térdére,+ arra meg a kardját vetve, várta az ellenséget, aki őtet e pivotbul* ki fogja mozdítani.

Kálmán most érzé még csak magát megakadva. Mit csináljon egy ilyen hatalmas emberrel szemben; akinek az az előnye van, hogy huszonnégy+ fontos gorombaságokkal* lövöldöz, míg saját füleit négyhüvelykes vaspáncéllal vértezte fel minden ellenséges löveg ellen.

S még azzal biztat, hogy meg fogja várni, míg a principális hazajön: az pedig Bécsben van, s csak egy hét+ múlva jön haza.

Kálmán arra a bölcs expediensre jött rá, hogy a süket úrral a maga rendes útján, tudniillik írásban fog correspondálni.+

E szándéka kiviteléhez leült íróasztala mellé, s elkezdett egy válaszfeliratot szerkeszteni a betörő jövevényhez, melyben előadta neki mind a tényállást, mind az abból következő corollariumokat;* végezendő levén azt egy erélyes tiltakozással minden hasonlatos törvénysértések ellenében.

De nem készülhetett el vele.

Mert alig járt a közepe+ táján, midőn új ajtónyitást hall, s erre felugrik a pamlagon ülő mérges úr, s elordítja magát.

– Ahán! Itt jön a kópé valahára! Szervusz fiskus!*

Kálmán kíváncsian tekinte hátra, vajon ki lesz az a szerencsétlen, akit a harcias látogató Korcza úr helyett elfogott. S nagyot bámult, mikor meglátta, hogy az bizony Korcza úr maga. – Ő érkezett meg hamarább a kitűzött időnél, egész úti készületestül.

Hanem Korcza úr ismerte már a vendégét.

Csúnya intrikus képet csinált, mikor végignézett rajta, s aztán elkezdte köpönyegét, esernyőjét lerakni egy szegletbe.

A vitéz úr azonban ráment egyenesen, s kravátlimásliját helyreigazítva s mereven hátrafelé egyenesedve, mutatá be magát.

– Én vagyok Sátory főstrázsamester, uram!

Kálmán megtudta hát, hogy ki ez az úr.+

Most következett, hogy azt is megtudja, hogy hát Korcza úr kicsoda.*

A kis vézna fiskális e szóra egész szorosan odaférkőzve a haragos úrhoz, fölemelkedék lábujjhegyein hozzá, úgy, hogy a fülét a szájához tarthatá, s azt mondá neki:

„Hán?

A vitéz úr hátrahajtotta a derekát s elbámult.

– Azt mondom, hogy én vagyok Sátory főstrázsamester! Major* a huszároknál.

Korcza úr most már egész hozzákészülést engedve magának, hajtá hangtölcsérül alkalmazott tenyerét a bal füléhez s bal szemét összehunyorítva s a szája bal szegletét csúnyául felhúzva, kérdezé:

„Micsoda?”

Az őrnagy elszörnyedt e természetkívüli tüneményen. Hogy még egy második ember is lehessen a világon rajta kívül, aki nem hall semmit.

Odatartá aztán a száját a fiskális füléhez, s két tenyerét kétoldalt tartva, hogy a hang másfelé ne illanhasson,+ ordítá bele a fülébe, ahogy csak a torkán kifért:

– Sátory major vagyok! Ördög bújjék a süket füledbe.

Korcza úrnak még csak a szempillája sem mozdult.

A vállát vonogatta, s a szétterjesztett tenyereivel mutogatá, hogy az neki még mind kevés.

A vitéz úr kétségbeesve tekingete széjjel.+ Micsoda fegyver nemével ölje meg mármost ezt az embert?

Megtalálta!

Egy nagy darab kréta hevert az asztalon. Azt felkapta, az ajtóhoz sietett vele, mely barna színűre levén+ festve, hatalmas nagy betűkkel ezt a kérdést írta fel rá.*

– Süket az úr?

Korcza úr aztán kivette a kezéből a krétát, s ugyanazon fegyver nemével ezt lőtte vissza:

– Kissé nagyot hallok.

Az őrnagy kivette a krétát a fiskális kezéből, s írta a kollokvium folytatását az ajtóra.

– Pervesztő úr! Mit csinál Csollánné pere?

Korcza úr előkeresett egy másik+ darab krétát a fiókból, hogy ne kéregessék el minduntalan ugyanazt a darabot egymástól. Írta aztán a választ.

– Azt, amit májor úr + : nyugszik.

Kérdezett ismét a major.

– Mért nyújtjátok ezt a pert olyan nagyon?

Felelt rá Korcza:

– Mert nyúlik.

Az őrnagy mérgesen firkantott az ajtóra:

– Az alperesi ügyvéd éppen olyan gazember, mint te vagy.

Korcza úr replikázott:

– Magadra mondd, goromba.

Az őrnagy krétagorombasága így folytatódott.

– Egy kézre játszotok mind a ketten.

Korcza úr moderálta magát.

– De nem az úr kezére.

Az őrnagy krétája így fogott.

– Tolvajok, rablók; mikor akarjátok a pert elvégezni?

Még rettenetesebb volt rá a válasz.

– Majd ha az úr meghalt.

És mindez teljes hallgatás mellett mondatott így egymás után krétanyelven. A kérdések és feleletek lassankint megtöltötték az egész ajtót hosszában, úgyhogy az utolsó párbeszédnél már a vitatkozó félnek le kellett térdelni a padlóra, hogy az ajtó aljára írhassa a folytatását a hallatlan csúnya nagy gorombaságoknak. Kálmán, ki a néma+ veszekedésnek szótlan tanúja volt, minden percben azt várta, hogy amint az egyik ott térdel, s írja a sort az ajtó aljára, a másik egyszer csak felkapja a nádpálcát onnan a szegletből, s olyan sort ver az egyiknek legmagasabban álló részére, ami ilyen helyzetben éppen nem a feje, hogy azt süketen is meghallja. Az őrnagy guggolt éppen az emléktábla előtt, írván:

– Gyilkosok! Méregkeverők! Meg akartok ölni?

Korcza úr nem maradt adós.

– Aki fél a megöletéstől, akassza fel magát.

Az őrnagy dühösen hasalt neki még egyszer a táblának.

– Én titeket összeaprítalak kuty – (de már ez nem fért oda).

Minthogy pedig több sor nem fért már az ajtóra, Korcza úr fogta a krétát s keresztülírta az előbbeni sort a maga palimpsestjével:*

– Eb fél az úr rozsdás fringiájától.

Az őrnagy kitalálta a módját a diskurzus folytatásának. Meglelte a nyúllábat az asztalon, letörülte vele az ajtó felső részéről a már elmondottakat, s olyan magasan kezdé, hogy nagyon is magasan.

– Én föladlak benneteket a császárnak!

Korcza úr sem volt rest.

– Nem félek én a császártól sem.

De már erre a mondásra megszűnt a némasága a vitéz huszárnak. Földhöz csapta a krétát, s ráütött tenyerével+ kardjára.+

– Micsoda! – ordíta rettentő sebzett oroszlán hangján. – A császárról merte ezt írni! A császárról! Megyek! Sietek! Megyek a generálishoz, megyek a vicispánhoz! Hozom a profuszt!* Le ne törölje addig onnan az úr azt a blasphemiát.+ Le ne merje törülni, míg újra visszajövök. Aztán ott maradjon! Aztán el ne tagadja, hogy az úr írta! Egyszeribe itt leszek a patrollal!* De el ne szökjék addig. Jövök a patrollal mindjárt.

S azzal nagy csörömpölve kivágta az ajtót s vágtatott kifelé, folyvást fenyegetőzve generálissal, auditorral, profusszal, patrollal, Kriegsgerichttel,*+ míg csak ki nem ért az utcára; hanem aztán amint az utcán végigment, csak mégis meggondolta a dolgot, hogy hát hiszen tulajdonképpen miért is félne valaki a császártól, hiszen nem ijesztget az senkit; meg aztán, hogy akkorra, mire komolyan menne a dolog, régen letörülnék arról az ajtóról azt az írást; azért hát csak nem ment se generálishoz, se vicispánhoz; hanem hazacsörtetett szépen a vendégfogadóba, ott előhívatta hű trombitását, Csuka Ferit: „gyere fiam, tedd a trombitádat a fülemre, s fújd el nekem rajta azt a nótát, hogy ne szomorkodj, légy víg; nem lesz az mindég így * !”

Azzal aztán végigfeküdt a pamlagon, s hagyta a fülébe trombitáltatni ezt az egyedül vigasztaló hangot.

Korcza úr pedig diadalmas kézdörzsöléssel járta a pulykatáncot* a megtartott csatatéren.

– Lássa, domine frater – monda Kálmánnak –, az ilyent is meg kell szokni a prókátorembernek.

Kálmán csodálkozva rázta fejét.+

– Nem értem ezt az egész dolgot.

– Hja, biz ez furfangos eset. Egyike azoknak a furcsa bonyodalmaknak, amikben mindenik félnek igaza van.

– Tehát az őrnagynak igaza van?

– Tökéletes igaza van.

– És nekünk?

– Nekünk is igazunk van.

– Az lehetetlen.

– Majd megmagyarázom ezt önnek+ egyszer, s akkor meg fogja érteni. De most még nem látom idejét. Sietek vissza. Gyorsparasztokkal jöttem, s azok csak éppen lovat váltanak; sietek vissza a „Fehér Farkas*”-hoz. Látom, hogy ön szorgalmasan tanulmányozgatja a percsomagokat. No, majd ha hazajövök, megnézem, hogy mit dolgozott. Most csak azért szaladtam haza, hogy önnek kiadjak egy pert abból a szekrényből, amit zár alatt hagytam: mert kitelik ettől a hóbortos embertől, hogy az ellenfél ügyvédét is megrohanja e perért, s az engem kompromittálna, ha a pert bírói parancs adatná elő velem. Itt van, átadom önnek, ha érte jönnek, térítvény mellett szolgáltassa ki. Ez a Csollán–Sátory-féle válóper.* Tudja ön, válópereket zárva szoktunk tartani. Azokban olyan családi titkok foglaltatnak, miket a hallgatás pecsétje őriz. Ilyeneket egy ügyvéd sem ád gyakornokai+ kezébe. Én oda merem azt önnek adni: ön komoly ember. Ha akarja, elolvashatja, ha nem olvassa el, még jobban teszi. De ha hozzáfog ön az olvasásához, akkor azt a tanácsot adom: ne olvassa azzal a kíváncsisággal, amivel egy fiatal ember egy szép asszony dolgait megtudni hevül, hanem a jogtudós hidegvérével, ki egy kétséges ügyben az igazságot fürkészi; s ha kedve talál önnek támadni, hogy véleményt mondjon benne: nem bánom, kísértse meg akár az alpörös, akár a felpörös+ védelmi állását elfoglalni. Írjon benne tetszés szerint védbeszédet. De akkor ismét azt tanácsolom: ne a lobbanékony ifjú fantáziájától engedje magát elragadtatni; hanem vezesse tollát az óvatos ügyvéd paragrafusismerete. Itt szabad rabulistának is lenni. Majd meglátom, a két ügyvéd intenciójából rájön-e a dolog velejére.

– Nem fogok belenézni – monda Kálmán.

– No ezt legjobban teszi. Ámbátor Tamás vagyok benne

Korcza úr nem is időzött tovább. Sietnie kellett vissza Bécsbe, hol nagy perek megújítása, s bonyolult kancelláriai ügyek kívánták jelenlétét. A bérkocsi ott várta már az ajtó előtt, mely Budára átvigye a Fehér Farkashoz.

Kálmán ismét egyedül maradt a háznál.

De a szép asszony perével csak nem mert egy szobában megmaradni. Azt bezárta az irodába, s maga elvonult kis kerti szobájába, ott elővette félbenmaradt költeményeit: jertek múzsák, jertek ti szűz szellemek, oltalmazzatok meg!

Másnap korán reggel bezárkózott az irodába Kálmán azzal a feltett szándékkal, hogy ma sokat fog dolgozni. Az iroda egyik ajtaja a folyosóra nyílt, a másik a többi lakosztályhoz vezetett, melyeken át egész a konyháig fenn volt tartva a szabad közlekedés, azon célból, hogy mikor Jutka asszonynak valami jelentenivalója van, azt megtehesse.

Jutka asszony volt a szakácsné.

Jutka asszony nem tudott sem írni, sem olvasni; sem a számok összeadásához nem értett.

Minden reggel kapott Jutka asszony konyhapénzre két húszast, ha a principális úr és a hajdú is otthon voltak; ha pedig maga volt a patvarista, akkor kapott egy húszast. Boldog világ volt az. Korcza úr abban a hitben élt, hogy Jutka asszony ebből az egy húszasból nemcsak elegendő húst, tojást és zöldséget vásárol be, hanem félre is dug belőle. Ennek ellenőrzése végett Jutka asszonynak minden reggel, mikor a piacról hazaérkezett, a patvarista előtt élőszóval el kellett számolni, mit vett és minő áron,+ abból az egy és illetőleg két húszasból; mennyit hozott belőle haza. Azt nem cselekedte soha, hogy visszahozzon belőle, – és hogy meg ne károsodjék, gondja volt rá minden fogyasztási cikknek egypár krajcárral feljebb tenni a tarifáját; úgyhogy mikor a patvarista összeszámította a sorozatot, rendesen az jött ki belőle, hogy Jutka asszony az egy húszasból, mely áll 50 váltókrajcárból, képes volt 55 váltókrajcárt kiadni. Ezen aztán mind a ketten elcsodálkoztak egy kicsit – s azután csak megnyugodtak benne.

Mikor tehát Kálmán a benyíló ajtó felől nagy papucscsattogást hall közeledni, már tudja, hogy most Jutka asszonytól kap hivatalos vizitet.

Ezúttal azonban Jutka asszony nem lép be az ajtón, csak a fejét dugja be, meg az egyik kezét, azzal integet nagy titkosan, hogy jöjjön csak hamar.

– Mi baj, mi kell?

– Csak jöjjön hamar – suttog Jutka asszony. – Egy szép asszonyság van itten.

– Hol?

– Hát hol? Itt a vizitszobában.

– Hogy jött oda?

– Én eresztettem be.

– De hát minek eresztette be?

– Hát hiszen ismerem; sokat jár ide. Gazdag kliens!

– Miért nem mondta neki, hogy nincs itthon Korcza úr?

– Mondtam neki. Hogy csak az ifjú úr van itthon. Arra azt mondta, hogy az mindegy. Beszélni akar valami dologban sürgetősen.

– Ejnye! – évelődék Kálmán –, hogy mármost félbe kell hagynia a dolgot. – Mindjárt megyek.

Egy kicsit körülnézte magát a tükörben (valljuk meg, a fiatal ember egy kicsit hiú), aztán ment a díszterembe, az asszonysággal értekezni.

Mekkorát dobbant a szíve, amint a hívatlan látogatót megpillantá.

Katinka volt. A szép asszony, azokkal az igéző szemekkel.

Annak a rejtélyes pörnek a védencnője, amire még eddig igazán rá sem mert nézni: sem a pörre, sem a védencnőre.

– Ah! ön a fiskális patvaristája? – szólt a delnő, kacagó hangon, amint Kálmánt meglátta. – Ejh, nem is mondta az öreg úr, hogy ön itt van. Nem szép öntől, hogy nem látogatott meg azóta.

Kálmán vörös lett, mint a rák, a nagyon kegyes megemlékezés miatt.

– Nálam minden héten van táncestély, s ott a fiatal táncosokat mindig szívesen látjuk.

Ez egy kicsit lehűtötte. Mint táncost! Hiszen csak hivatalos funkciókról van szó. Valami olyat mondott rá, hogy ha megengedtetik, hát majd él szabadságával.

– Önt most is dolgában háborítottam? Megbocsásson. – Valamit meg akartam tudni a peremből.

Azzal a hölgy odaült az asztal mellé egy karszékre, s lekönyökölt, és maga elé bámult.

Kálmán most volt még csak kegyetlenül megakadva. Talán még másféle pere is van őnagyságának.

– Miféle perét méltóztatott érteni nagyságod?

A hölgy erre a kérdésre vidáman felveté fejét.

– Hála Istennek, csak egyféle perem van a világon. A válóperem.

No ez szép kelepce.

Kálmán elhatározta magát, hogy valami kegyes csalásban fog keresni kibújó+ ajtót.

– Én úgy tudom – szólt szemeit lesütve –, hogy ez a főnökömnél el szokott zárva lenni.

A hölgy egymásba csapta a két keze tíz ujját, s elkezdett dévajul kacagni.

– Hahaha! milyen rosszul tud ön füllenteni! Hisz az ellenfelem ügyvédétől tudom, hogy a pert Korcza úr kinn hagyta a gyakornokánál, attól elvétetheti. De ugyan mondja meg, miért akart ön most nekem hazudni.

Kálmán erre nagyobb zavarba jött. Ezek a kacagó szemek megverték, mint egy gyermeket vesszővel.

– Igaz – vallá meg –, a per kezemben van; de főnököm azt bizonyos utasítások között bízta rám, s ez utasítások között nincsen az, hogy nagysádnak megmutassam e pert.

– Hogyan? Ön maga olvashatja, ami engem érdekel, én pedig nem?

– Én bele sem pillantottam abba.

– Azt nekem hiába mondja, mert nem hiszen. No, ne is esküdjék rá, mert nem hiszem. Ön olvasta, tudja már, mi van benne. És én is meg akarom tudni!

– Becsületemre mondom, nem olvastam belőle semmit.

– Annál jobb, akkor együtt fogjuk azt olvasni. No, én akarom! – A hölgy dacosan dobbantott lábával. – Az én lelkemre megy ez a játék. Akarom tudni, hogyan játsszák!

Olyan jól illett neki a parancsolás.

– Menjen no, hozza ide azt a pert!

Kálmán úgy érezte, hogy az a bűvalak szédítve lódítja őt maga körül; ámolyogva ment parancsára a végzetes perért.

Katinka nyugtalan mohósággal kapta azt el tőle, s sietve oldá fel a percsomagot őrző hurkokat; kitárva az asztalon a mindenféle alakú irományt, s asszonyi szokás szerint hátulján+ kezdve az olvasást.

Azaz, hogy az olvasásból nem lett semmi.

Durcásan csapta össze az egész paksamétát.

– Hisz ez diákul van.

Kálmán megnyertnek vélte a játszmát.

– Hát persze diákul van.

– De hát én ebből most hogy+ értek meg valamit?

– Azt én nem+ tudom.

A hölgy bosszúsan csettentett nyelvével.

– Ön nem is tud semmit.

Azután megkísérté, hogy hátha megtudna belőle mégis valamit, tán egyes szavakat? Nem ment semmire.

Akkor összetette a kezeit s olyan bánatos hangon könyörgött Kálmánnak.

– De lássa ön, legyen olyan jó, fordítsa le nekem, olvassa el magyarul csak a vád- és védiratot. Hiszen nekem fog az fájni, nem önnek.

– Én nem merem magamra vállalni a felelősséget érte.

A hölgy suttogva monda+ neki, s megfogta kezét:

– Én nem fogom soha senkinek megmondani azt, hogy ön nekem felolvasott belőle.

Kálmán úgy érzé, hogy ez a hölgy képes lesz őt rábeszélni, hogy most menjenek el valahova valakit megölni, azt titokban elásni, sohasem fogja őt elárulni. Most mindjárt bűntársa lesz.

Van benne valami csábító: egy szép hölgy bűntársa lenni.

Kálmánnak valami ravaszság jutott eszébe. Hiszen okos embernek arra való e tudománya,+ hogy amíg latinból magyarra valamit lefordít, azalatt ne csak ruhát, de kezet, lábat is mást adjon a történetnek. Hiszen teheti ő azt, hogy megkímélje a szép delnőt az arcpirulástól.+

Előkereste tehát legelőször is a felperesi vádlevelet, s elkezdett annak tartalmán keresztülbukdácsolni. Igazán bukdácsolt. A sok botrányos kifejezés közül alig tudott száraz lábbal kimenekülni.

A delnő figyelve hallgatá az ellene felhozott vádakat, fél lábát az asztal zsámolyára nyugtatá s két kezét fölemelt térde körül kulcsolá. Egyszer csak felpattant.

– Ah, ön engem csal! Ön nem azt olvassa magyarul, ami diákul ott van. Azzal odalépett Kálmán mögé s vállán keresztülhajolva, kísérte finom rózsás ujjával az olvasott sort: Mit tesz ez a szó? Hát ez a másik mit tesz? Hát itt egy név van; amit ön el sem mondott. Mi van ezzel összeköttetésben?

Utoljára Kálmán megbosszankodott; azt mondta, hogy: tessék hát leülni a karszékbe, majd elolvas mindent úgy, ahogy írva van.

Pedig azután kegyetlen dolgok voltak írva. Kálmán érzé, hogy arca ég, midőn azokat olvassa: a vádlott előtt, az angyalarcú szép hölgy* előtt.

Hát a szép hölgy mit csinált, mikor a vádat végighallgatta? Nagyot ásított. Ásított, mint egy szép tigris, liliomfehér két fogsorát mutatva.

Kálmán csodálkozva és remegve tekinte a szép ásító nőre, ki unja magát, mikor azt hallja, hogy mily szörnyen rágalmazzák.

Neki keblét szoríták össze a titkok, miket a vádirat feltárt előtte, s megtudta azokból, hogy a bűbájos nő férjét odahagyta a menyegző éjszakáján; s ki volt mondva a gyanú, hogy a hűtlen megszökés oka báró Bálvándy volt.

Kálmánnak a szíve arcába kergette a vért e név hallatára, s a hölgy – hangosan ásított.

A felolvasó letette maga elé a vádiratot, s kérdőleg nézett a hölgyre. Tán véleményét várta.

– Unalmas és ostoba beszédek – kiálta az fel, hirtelen felvillanyozva. – Olvassa ön fel, mit felelt mindezekre Korcza úr. Hogy védelmezett?

Óh, Korcza úr replikája remeke volt az ügyvédi művészetnek; szándékosan mondtam művészetet, nem tudományt; mert törvénytudós lehet sok ember, de aki e tudományt plasztikai alakításra tudja használni, aki azzal festeni tud, aki abból architectonicai+ remeket tud építeni, az már művész; s aki éppen hegedülni is tud rajta, az már virtuóz!

Száraz volt az a replika és unalmas az elaltatásig; de amellett oly furfangos, oly bonyodalmas, hogy mire annak az elejétől a végeig ért az olvasó, nem tudta, merre van dél, merre észak. Elővette az elkövetett formahibákat, mik okot adnak a per leszállítására, megtette a kifogásokat, az ellenfél tanúi ellen; belekötött azoknak erkölcsi múltjába, a vádlóhoz való viszonyába, érdekeltségébe, nem józan állapotjába. Kívánt ellentanúkat előidéztetni, kiknek tartózkodási helyét kitudni ötvenkét vármegyének* dolgot ád; szembeállította az egymást megcáfoló nyilatkozatokat; bebizonyította, hogy ami reggel volt, az este volt, s ami nappal volt, az éjjel volt. Kiderítette a lehetetlenségeket, a világos alibit, excipiált* a testimonium contra pudicitiam* ellen; megragadt makacsul egy teljesen sötétségben maradott egy órai időközt, melyről semmi tanúbizonyság nem szólt, s abban megfészkelve magát, onnan szétrombolá az ostromló fél minden ütegeit; elővette az összes környezetet, mely bele volt keveredve e pörbe, azt oly kegyetlenül megfésülte, hogy egy jó szál hajat nem hagyott rajtuk. Végre meghurcolta az olvasót a Corpus Juris minden valamiképpen idevonatkozó paragrafusain keresztül úgy, hogy az teljesen meg lehetett nyugodva+ afelől, hogy ezeken kívül a Tripartitumban nem maradt semmi.

Hanem…

Két dolgot szorgalmasan kikerült a replika: a nő jellemének a védelmét, s a férj jellemének a vádolását.

Pedig négy egész sűrűen teleírt ívre terjedt Korcza úr védirata.

A hosszú felolvasásnak az a hatása lett a szép védencnőre, hogy türelmetlenül fölkelt ülhelyéből, s elkezdett alá s fel járkálni a szobában, kezeit összetéve háta mögött.

– Nincs több hozzá? – kérdezé aztán, mikor Kálmán elvégezte a felolvasást.

– Eddig van.

Katinka odalépett az ifjú elé, s kezét azon szék támlájára nyugtatva, amelyen Kálmán ült, szemébe mélyeszté mély tűzű+ szemeit.

– Mit szól ön ehhez a védirathoz?

Kálmán zavarodottan felelt:

– Főnököm műve.

– De azért szabad önnek véleményt mondani felőle. Mondja meg, hogy tetszik önnek! Titokban fogom tartani, amit mond.

Kálmán úgy találta, hogy a tortúrázó szép szemek szent inkvizíciója előtt vallani kell bűnös fejének. Ki kell mondania a haeresisben találtatást.

– Megvallom, hogy én nélkülözök benne valamit.

– Mit?

– Ami életet ád embernek és betűnek, a melegséget.

– Ugyebár?

A hölgy szemei úgy ragyogtak e kérdésnél, hogy a szegény élő parázson pirított lélek még többet is vallott tőle.

– Aki szeretni és gyűlölni tud, az másként írna e tárgyról.

A delnő kitalálta, hogy van valaki, aki másként tudna írni erről a tárgyról. Gyöngéden érinté Kálmán vállát ujjai hegyével, és suttogva mondá:+

– Írjon ön egy másik védiratot nekem. Olyant, aminőt ön gondol; hogy élet van benne és meleg. Senki sem tudja meg kívülem soha.

– Óh! semmi okom sincs a titkolózásra – mondá+ Kálmán. – Főnököm azon bizalommal van irántam, hogy a legbonyodalmasabb ügyekben kísérleteket tesz velem, minő védiratot tudnék szerkeszteni; ezen perben is rámhagyta, hogy írjam meg az adatokból akár a vád-, akár a védiratot.

– S ön nem választotta a vádiratot?

– Még nem olvastam a pert.

– Oly közönyös volt iránta?

– Csak tegnap kaptam rendelkezésemre.

– S tegnap óta nem volt rá ideje?

– Nagysád kegyetlen vallató bíró. Kényszerít kivallanom, hogy rettegtem azt elolvasni.

– Mitől rettegett?

– Rettegtem attól a gondolattól, hogy mocskot lássak szóratni egy olyan alakra, kit előttem csak fény vett eddig körül.

– És most, miután ezen átesett?

– Meg fogom írni a védiratot.

– És megmutatja azt nekem?

– Elébb közölni fogom főnökömmel.

– Köszönöm – szólt a szép hölgy, shawlját* szorosabban húzva karcsú termete körül, s aztán levetett fél kesztyűjét vonta fel piciny finom kezére, mint ki indulni készül. – Majd meglátom, milyen ügyvédem fog ön lenni! Aztán ha valami felvilágosításra szüksége lesz: keressen föl.

A szép hölgy távozott. Kálmán a főajtón bocsátá ki, s az utcaajtóig kísérte. Jutka asszony a konyhaajtóból leskelődött utána.

– Hejh! – nyelveskedék –, ugyancsak sokáig elinformációzott a téns úr odabenn azzal a szép asszonysággal!

Kálmán sértett érzékenységgel tekinte végig a nyelves cseléden.

– Jobb lesz, ha a konyhapénzről számolunk.

Erre aztán Jutka asszonynak is elment a nyelvelési kedve. Azt hitte már, hogy afölötti örömében már eszébe sem jut az úrfinak megkérdezni, hogy mi az ára a sóskának.

Kálmánnak minden gondolatját lefoglalta ez a jelenet.

Megálmodta már az asszonyt; de még nem ébredt föl rá, hogy mi az.

Úgy akarta képzeletből kitalálni ezt az isteni rejtélyt. Mintha lehetne az! Látni kell azt és érezni és idvezülni és szenvedni érte.

Foglalt magának egy magas álláspontot, amely ifjú kedélyeknek, mikről az ábrándok szűz hamva még nincs letörülve, oly kedvenc régiója: a magasztos, lovagias, angyali felfogást.

Ezt a nőt, ki oly szép, oly kedélyes, oly gyermeteg: méltatlanul rágalmazzák; vádlói undok, ördögi méregkeverők; a bűnök, miket szemére vetnek, csalóka látszat káprázatai; amit véteknek mondanak, az csak szeszély; a botrányok: jogos önvédelme egy üldözöttnek.

Kálmán kifőzte, mint védené ő e hölgyet, ha ügyvéde volna. Fel volt szólítva rá, két oldalról is, hogy tegye azt. Hiszen csak jogászi tanulmány volt.

Elővette azt a pert, végigolvasá nagy figyelemmel. Mikor elkezdte olvasni, akkor reszketett és fázott, mikor végigment rajta, izzadt és égett. Valóságos forróláz volt rá nézve ez a per.

Azután hozzáfogott a védirat készítéséhez. Mikor belekezdett, reszketett és félt, mikor elvégezte, lángolt és kihívta harcra az egész világot.

Ha színbíráló kezébe adták volna védiratát, s azt mondták volna a kritikusnak, hogy ez monológ egy nagyobbszerű drámából, azt mondta volna rá, hogy remekmű! Lehetetlen, hogy ha ezt meleg hangon, érző kedéllyel, hevülő arccal egy művész előadandja, az egész közönség együtt ne hevüljön, ne sírjon+ vele, s végül tapsaiban ne fejezze ki rokonszenvét; s ha mégis akad oly intrikus színész, ki mint színpadi bíró a vádlottat ennek dacára is el meri ítélni: bizonyos lehet felőle, hogy a házigazdája rögtön felmondja neki a szállást.

Élénk képzelemmel volt abban rajzolva egy hölgynek szívvilága, ki tele ifjúkori ábrándokkal, gyöngéd érzelmekkel, oktalan szülői intézkedés folytán egy olyan jellemhez köttetik, mely mindennek ellentéte, ami szeretetreméltó. A nő helyzete ékes dialektikával volt feltüntetve, midőn mindenütt szennyet talál, ahol fényt keres; durva bántalmat szerelem helyett, ott, hol maga a szerelem is a legdurvább bántalom. Ellentétbe állítva egy belső világ a környező+ külvilággal. A nő tapasztalatlansága, elhagyottsága, a hozzá legközelebb állók ravaszságával, szándékos gonoszságával. Minden hibának, botlásnak kútfeje egyedül a férj. Kiszámított, előre készített cselszövény maga a nő megszökése a háztól. A férjet terheli a szándékosság gyanúja: több mint gyanú, a következményekből eredő tapasztalat. Ő maga is örülni látszik annak, hogy neje megszökött tőle. Az indok minderre teljesen világos. És a nő+ gazdag hozománya. Ekörül fordul meg az egész ördögi cselszövény. A férj az ördög, a nő az angyal.

Kálmán egészen meg volt elégedve védiratával. Alig várhatta Korcza úr hazajövetelét. Nem ment ő azalatt Katinkához értesítéseket hozni magának. Mit kérdezősködött volna tőle? Jobban látott ő ily magasból mindent, mint az saját maga.

(Pedig, barátom, az asszony egyedül az, ami nem alkalmas madártávlati panorámának!)

Korcza úr végre hazaérkezett. Elmondatott magának mindent Kálmánnal, ami távollétében az ügyeket érdeklő történt.

– Hát a Csollánné peréért nem jöttek el?

Kálmán kikerülte, hogy Katinka látogatásáról beszéljen neki, ha nem kérdezi tőle egyenesen. Csak annyit felelt, hogy a per még itt van.

– Olvasta ön?

– Elolvastam.

– No, azt előre mondtam. Hát aztán csinált benne valamit?

– Egy replikát.

– Persze a vádlott mellett?

– Igenis.

– No, azt is előre tudhattam. No, majd vacsora után elolvassuk.

Este volt az idő, Jutka asszony már hívogatta az urakat vacsorálni.

Kálmánt nagyon kezdte bántani a lelkiismeret, mikor a szakácsné behozta a levest; bánta már, hogy elhallgatott valamit a principálisa előtt. Jutka asszony ki fogja azt pletykázni mindjárt.

Persze hogy kipletykázta.

Alig várta, hogy letegye a tálat az asztalra, már kifúrta az oldalát a titok.

– Ugyan sokat vesztett a ténsúr, hogy nem volt idehaza. Ugyan volt ám szép látogatója: a Csollánné nagyságos asszony. Peres dologban jött a ténsúrhoz, aztán én beeresztettem a vizitszobába. No, csak tudom tán, hogy mi az emberség. Aztán behívtam hozzá az ifjú ténsurat. Annak mondta+ el, amit mondott. Legalább másfél óráig itt volt. Nem tudom én, mit beszélhetett olyan sokat.

Korcza úr nevetett.

– No, majd megtudom én mindjárt a replikából, hogy mit beszélhetett!

Kálmán a forró levesre fogta, hogy úgy elveresedett, s magában a Sz. Gellért* tetejére+ kívánta annak a megfőzőjét.

Korcza úr aztán az egész vacsora alatt válogatott grimaszokkal tekingetett+ Kálmánra, anélkül, hogy egy szóval magyarázta volna, hogy mit fintorgatja annyit az ábrázatját.

Még csak azt sem tette, hogy megkérdezze, mi hozta hát ide a szép kliensnőt. Amivel+ Kálmán ugyan meg is lett volna akadva.

Arra nem számított, hogy egy maliciózus tanú még az óranegyedeket is kiszámította, melyeken át e találkozás tartott.

Amint a vacsorától fölkeltek, Korcza úr megtömte selmeci pipáját a jó véki dohánnyal, mit Bécsben olyan súlyosan nélkülözött s azzal bőrpamlagján végigheveredve, monda Kálmánnak:

– No, domine frater, hozza azt a védiratot, s olvassa fel előttem.

Kálmán végigolvasta azt s gyakran nézegetett principálisa arcára, mintha mondaná neki: „ugye, ez nem olyan taplóból faragott száraz történet, mint amilyen a te replikád abban a perben!”

A principális nyugodtan pöfékelve hallgatá.

Mikor aztán vége volt a felolvasásnak, kifújta a pipájából a tüzet, kizavarta belőle a pipaszurkálóval a hamut, kicsavarta a szárából a szopókáját, megfordította a végén a tillanglét,* csak azután, hogy mindezzel készen volt, simítá végig Kálmán fejét, visszafelé borzolva a haját, s azt mondá neki:

– Óh maga poéta!

Kálmán ingerelve volt azáltal, hogy legjobb tulajdonságát gúnyra emlegették, s elszánta magát, hogy azt védelmezni fogja.

– De hát mi vétke az én védiratonmak az, hogy poéta vagyok?

– Igen nagy vétke –, felelt Korcza úr, házi sipkáját homlokára húzva. – Hiszen ha ön ilyen replikát ád be a védencnője mellett, akkor azt a férjétől menten elválasztják.

Kálmán egyik bámulatból a másikba esett.

– Hát nem az a válóper feladata, hogy a feleket elválasszák?

– Hohohó! De nem ám. Az a feladata alperesi és felperesi ügyvédnek, hogy klienseiket a törvényszék el ne válassza.

– Soha?

– Egy bizonyos ideig. Addig az ideig semmi esetre se! Akárhogy kívánná maga a férj vagy a nő, hogy fel legyen oldva a házasság kötelékei alul, az alperesi fiskálisnak éppen úgy, mint a felperesinek, a maga védence érdekében folyton azon kell fáradoznia, hogy a törvényszék elhatározását megnehezítse, a tárgyalást messzenyújtsa, a kibonyolítást lehetetlenné tegye.

Kálmán rázta a fejét, mint aki nem bírja felfogni a dolgot.

– Gondolkozzék ön a körülményeken egy kicsit – mondá Korcza úr, ravaszul behunyva egyik szemét. – Nem rég tanúja volt domine frater annak a heccnek, mit+ azzal a huszár őrnaggyal ketten elkövettünk itten. – Nem jött ön azóta arra a gondolatra, hogy itt a két perlekedő félen kívül még egy harmadik titkos peres fél is van, akinek érdekében áll, hogy ez a per mentül előbb+ be legyen fejezve? S ez a harmadik mind a kettőnek közös ellensége.

Kálmán még most sem értett a dologból semmit.

Korcza úr új pipára gyújtott.

– Tehát, domine frater, tudja meg legelébb is azt, amit hogy még eddig nem tudott, az nem a maga hibája. Az ön védencnője egy „praefecta *”. Ön tudja, hogy mi az? Egy családnak egyetlen gyermeke; ki, hogy a család neve fennmaradjon, atyja által, királyi kegyelem útján, s az ország beleegyezésével mindazon jogokban részesíttetett,+ amiket törvényeink szerint egy férfi élvez. Jószágainak önálló birtokosa; nevét a férje neve előtt viseli, s gyermekei mind a két nevet örökölik. Sátory Katinka már gyermekkorában tudta azt, hogy ő családjának leendő feje; a törvény előtt férfi; akárki lesz férje, arra nézve és az egész világra nézve, úr! Nem úrnő, de úr! Így nevelték. Atyja közel rokon, jó barát és szomszéd birtokos volt Csollán Berti atyjával. Mind a két úr nagy birtokszerző, földéhes, gazdaságban telhetetlen uraság. Egynek-egynek a birtoka rámegy negyvenezer holdra. Ez a két úr, hogy roppant birtokaik még nagyobbak legyenek, azt csinálta ki egymás között, hogy gyermekeiket eljegyzette egymással. Akkor Csollán Berti huszonöt éves volt, Katinka pedig ötéves, Berti délceg, hetyke legény, Katinka vidám, csevegő gyermek. Azt persze senki sem mondta meg előre a családapáknak, hogy tizenöt év múlva Berti egy piszkos, cinikus cimborává fog vénülni, Katinka pedig egy minden gyönyörűségre termett amazon lesz. – No, úgy tíz év múltával már kezdett valamit sejteni az öreg Sátory István abból, hogy ezek a nyughatatlan szemek, amiket semmi gouvernante+ nem képes ellenőrizni, még elronthatják az ő jószágegyesítő plánumát. S ebben a tekintetben uralkodói kérlelhetetlenséggel járt el. Ahogy egy princesszt+ feláldoznak országos tekinteteknek, összekötve ifjat vénnel, tüzet a jéggel, azért, hogy két országból egy legyen, oly makacsul ragaszkodott az apa a megkötött családi frigyhez, s erőtette mindenképpen a dolgot. Katinkának igen fiatal korában meg volt mondva, hogy máshoz nem mehet nőül, mint Bertihez, ahhoz pedig okvetlen+ hozzá kell mennie. Katinka pedig ki nem állhatta Bertit soha; amit nem is lehet neki rossz néven venni. Ez volt az oka, hogy a szép leány – dacára heves véralkatának – húszéves koráig nem akart férjhez menni. Pedig őrzése ugyancsak sok bajba került. Mikor az atyja haldoklott, odahívatta magához a leányát, s még egyszer tudatta vele, hogy ha ő meghal is, Bertit kell férjül választania.

Megmutatta neki végrendeletét. Az akként volt szerkesztve, hogy Katinka akkor lépjen minden birtokának független rendelkezési jogába, amikor Csollán Bertalan úrral megesküszik. Csollán Bertalan úrhoz menyasszonyi hozományul roppant mennyiségű ezüstöt, készpénzt, gulyákat, méneseket, kondákat, juhnyájakat visz a fiú-leány. – De még jobban meg volt kötve a csomó. – Az öreg úr tudta azt, hogy van Erdélyben, Zsibón+ egy kis ház egy hold kerttel; amely kis ház arról nevezetes, hogy minden esztendőben más gazdája van, illetőleg minden esztendőben visszakerül egyszer az eredeti gazdájához. Az új vevő sohasem lakik benne tovább hat hétnél. Ennek a háznak pedig nem az a titka, hogy kísértetek huhognak benne, hanem az, hogy az erdélyi törvények szerint hat hét alatt minden protestáns házasfelet elválasztanak; hanem ez idő alatt erdélyi lakosnak vagy birtokosnak kell a váló félnek lenni. Tehát aki komolyan el akar válni, nem kezdi a perét a magyarországi törvényszékek előtt, hanem megveszi a zsibói kis házat, benne ül hat hétig; s mikor elválasztották, a régi gazda visszaveszi tőle egy kis veszteséggel; míg ismét jön egy másik, aki megveszi hat hétre jó nyereséggel. Ezt a zsibói ház* történetét Sátory is jól ismerte, s azért azt a megkötést tette végrendeletében, hogy ha netalán valamikor Katinka és Berti törvényesen elválnának, egész szerzemény birtoka szálljon azonnal János testvérére, a huszárőrnagyra;* a praefectának maradván csupán az elhagyományozhatlan ősi birtok, tízezer forintnyi jövedelemmel: Berti pedig tartozzék az egész hozományt visszaadni szinte az őrnagynak. – Mármost, frater, kezébe kapta ön a gubancnak a fonalát, ugyebár? A házastársak, azon a napon, amelyen megesküdtek, el is váltak. Az okokat már tudhatja ön a per adataiból. Szabad vitázni afelől pro és contra, a kettő közül melyik volt a hibásabb, melyik a bűnös. De eközben itt jön a fejünkre a harmadik. A legjobban érdekelt fél. Az őrnagy nagybátya+ ősi vagyonrészét még gárdista korában elprédálta, s most egész kravátlija+ széléig úszik az adóságban. Hitelezői mindenünnen szorongatják. S neki, mint Tantalusnak* úszkál a szája előtt a gazdagság, a kincs, a dynastai+ nagybirtok. Csak a válópernek lenne vége. Úgy de a két prókátor,* a férjnek és az asszonynak a prókátora, olyan furfangos két ravasz csont, hogy nem engedi a pört eldöntésre kerülni, amíg az őrnagy el nem határozza rá magát, hogy meghaljon. Amíg a praefecta el nincs törvényesen választva, addig az őrnagy a praefecta ellen pört nem indíthat a neki testált vagyon végett, s ha meghal az őrnagy, a birtokjog róla megint a praefectára száll vissza. Ebben a circulus vitiosusban+ keringelünk előre hátra. Mi válni nem sietünk, az őrnagy meg halni nem siet. Ezért aztán az őrnagy szid bennünket, mint két tolvajt, s fenyeget emberöléssel és császár haragjával; ami rajtunk mind nem fog. Érti ön mármost a dolgot gyökeresen?

– Értem.

– Hogy az őrnagynak is igaza van meg nekünk is?

– Nekünk nincs.

– Nincs? Hadd halljam még egyszer!

– Nekem+ egészen más felfogásom van erről.

– Igazán?

– Én most is azt állítom, hogy az én védiratom jobb, mint a főnökömé.

– Kutyánszki!

– Én ott kezdeném a pert, hogy megvenném azt a zsibói házat.

– S elválasztatná a dominát* hat hét alatt a dominusától s hat hónap alatt a dominiumától?

– Visszaadnám neki boldogságát.

– Hahhaha! – nevetett térdeit verve tenyereivel Korcza úr –, no ez szép prókátornak indult, mondhatom. Hm, hm! No, hát hogy annál sikeresebb legyen a replika, itt adok még önnek egy dokumentumot hozzá. Használja fel ezt is. Döntő hatása lesz, mondhatom.

Korcza úr erre előkeresett egy levelet iratai közül. Kálmán a Csollán Berti által Katinkának írt levélre ismert benne. Most már elolvashatá. Őróla volt benne szó. A férjet terhelé az a levél.

Kálmán ismét lesütötte szemeit, s visszagondolt az első találkozásra.

– No és aztán, ha készen lesz önnek a replikája: vigye el domine frater, s mutassa meg a szép özvegynek. S ha az azt fogja rá mondani, hogy ez az ön replikája jobban tetszik neki, mint az enyim, kiveszem a perből a magam replikáját; helyébe teszem a magáét. Becsületemre mondom.

A cáfolat

Kálmán még nem volt húszéves, midőn első replikáját megírta. Két napja hiányzott a huszadik évből.

Óh, visszahozhatatlan boldogságú napjai a XX-as szám betelésének!

Az öröm, mely büszkeséggé válik; a remény, mely valóvá kezd lenni; az álom, mely ébrenlétté alakul; midőn azt mondja a férfi: „ma vagyok először húszéves!”

(Kivált ha úgy élte világát, hogy nem sietett elébb harmincéves lenni, mielőtt húszévessé lett volna.)

Kálmán ismeretlen vágyaktól hevülve tisztázta le védiratát, melyet a legmagasztosabb eszméről írt: egy megtámadott nőről, aki szép, aki szenved.

Hogy szép, azt látta; hogy szenved, azt szíve mondá.+

Mily reszkető kíváncsisággal indult meg hazulról, mikor a kész védiratot a szép hölgynek elvitte. Vajon mit fog rá mondani?

Elszánta magát, hogy a szemei+ közé fog nézni, és megtudja belőlük, minő hatással voltak indokai. – Nagy elszántság kellett ahhoz!

Katinka még mindig ott lakott, hol legelőször fölkereste Kálmán.

A vállzsinóros inas most már nem fogadta azzal a gyanús szemmel, amivel első megjelenésekor. Most már divaturacs volt, nem kopott diák.

Sőt az eléje siető komornyik ismerős mosolygással tudatá vele, hogy úrnője itthon van számára; csak lépjen be a terembe bejelentéstelen.

Kálmán kissé feszengett: talán mégis zavarni találja az úrnőt?

– Ne féljen semmit, csak menjen bátran. Ha egyszer a komornyik felelősséget vállal érte.

A szép védencnő a boudoirban fogadta a fiatal jogtudóst. Délelőtti látogatáshoz volt öltözve, fehér mousseline köntösben, melynek széles hímzett szegélyei egymásra hajlottak; fején csipke főkötő, mely alul angolos fürtök omlottak vállaira szeszélyesen.

A bájos szalmaözvegy sajátságos mulatsággal volt elfoglalva; boudoirja valódi állatsereglet volt. Ott volt egy szürke papagáj, vörös kormánytollakkal; egy rózsaszínű kakadu,* piros bóbitával; egy búzavirágszín kanárimadár; egy pitypalatty, egy fehér gerlicepár; azután az emlősök osztályából: egy házi menyét, egy csapat fehér egér, egy pár tengerimalac, egy fekete, egy szürke, meg egy veres mókus, egy bolognai+ selyemszőrű öleb,* egy tüskés sül, meg egy kapucinusmajom, azután egy ezüstkígyó, meg egy geometra tekenős+ béka, meg egy levelibéka,* és nagyszámú aranyhalak.

A delnő egész paradicsommal vette körül magát, mint hajdan Éva anyánk a bűneset előtt. Azokat az állatjait tanítá és etette. A szürke papagáj kapott tejeskávét, a kakadu gyümölcsöt, a kanári hámozott zabot, a pitypalatty+ búzát, a gerlice tejben főtt kendermagot, a fülemile hangyatojást, reszelt sárgarépával s vagdalt kemény tojással, a menyét mogyorót, az egérkék főtt tengerit, a szürke mókus gesztenyét, a veres mókus almát, a majom evett mindenből, amit a többieknek adtak, az öleb válogatós volt, fitymált mindent, a sül pedig tejet ivott, s a kígyóval és tekenőccel+ vitatkozott kedvenc étele fölött; a levelibékának legyeket kellett hordani: az ezzel élt.

A papagáj tanult emberi szavakat mondani, a fürj énekelni, a menyét fonni, a kis kutya szolgálni, a mókus játszani, a sül és a teknönc viaskodni, a béka időt jósolni, a majom tudott mindent.

És ez a sok fenevad mind szabadon járt, kelt, mászott, repült a szobában. A szép asszonyt mulattatta ez nagyon.

– Ah! – kiálta, midőn a belépőt meglátta, eléje szaladva vidáman; mintha csak ez az egy hiányzott volna még a paradicsomból. – Valahára eljött!

Madár, barom erre az egy percre szétfutott a szoba minden szegletébe.

– El voltam ez ideig foglalva a védirattal – menté magát Kálmán.

– Talán már készen is van? – szólt csodálkozástól összecsapva kezeit a szép hölgy.

– Elhoztam, hogy nagyságod+ bírálata alá bocsássam művemet.

– Ah! az nagyon szép. Az is diákul van?

– Nem. Ezt magyarul írtam.

– Jó, jó. Úgyis megértem.

(Az „úgyis” magyarázatául fel kell fedeznünk, hogy Katinka és Kálmán között a társalgás rendesen németül folyt. A magyar nyelvet az úrhölgyek azon időben csak a paraszt cselédek irányában használák;+ a szalonok nyelve német volt általánosan, s egy magyar úrnőt+ magyarul szólítani meg, egyértelmű lett volna azzal, mintha valaki az úrasszonyt szolgálónak nézné el, s a legdurvább gorombaságok közé számíttatott.+)

Hanem hát, ha kénytelen lesz vele, magyarul is csak megérti.

Katinka helyet mutatott Kálmánnak a mozaikkal kirakott asztal mellett, melyet óriási virágcserép díszített, s maga letelepedett hozzá a kerevetre.+

Kálmán egy költő ihletével s egy jogtudós komolyságával bontá ki a védiratot, s hozzáfogott annak előadásához.

No, szép kis előadás volt!

A gerlicepár belekukurúzott, a fürj közbe pitypalattyolt; a kanári annál jobban visított, mentől nagyobb hangot hallott. A majom mogyoróhéjakat hajigált az iratára; a két mókus az egyik pantalonszárán felszaladt, a másikon leszaladt; a menyét nekiállt az egyik topánka szalagjának s azt kezdte kioldozgatni;* a sül meg a teknönc bukfencet hánytak a szőnyegen; s utoljára a szürke papagáj odarepült a karszéke támlájára, s nagy bölcsen mondogatá az ő magasröptű költői frázisaira a maga észrevételeit:

„Schau, schau!”

De hisz így lehetetlen kívánni, hogy hatása legyen a felolvasott replikának,+ ha még olyan szép és remek is az egész.

A delnő hasztalan akart rendet tartani a paradicsomkertben; ha egyik konfidenskedőt elkergette, jött a másik, s mikor azt akarta mutatni, hogy mindjárt megharagszik rájuk, azt nyerte vele, hogy még a bologneser* is elkezdett ugatni.

Másként kellett segíteni a dolgon.

– Ugyan jöjjön, üljön ide mellém a pamlagra.

Akkor aztán, hogy mellette ült Kálmán, jobban meg tudta őt óvni az alkalmatlankodóktól; elfogdosta egyenkint a rákapaszkodó állatocskákat, s mind összeszedte az ölébe. A szürke kajdacsot* is elfogta lábánál fogva, s odahelyezte a vállára.

A papagáj azonban föltette magában, hogy ezt a+ pöresetet alaposan fogja tanulmányozni, s miután több rendbeli közbeszólásokkal nem sikerült a felolvasót félbeszakítania, végre gyöngéd, könyörgő hangon szólítá meg: „Kálmán!”

A fiatalember megdöbbenve tekinte fel, mikor ez a szárnyasállat nevén szólítá.*

A szép hölgy naiv zavarral csitítá a görbe orrú lidércet, ráütve finom mutatóujjával annak ostoba csőrére.

– Hallgat, maga szemtelen!

Persze, a madár a szemtelen.+

A papagáj aztán megneheztelt, s elrepült az ablakfüggönyfára.

Legalább Kálmán elolvashatta+ háborítlanul a replikája végét.

Ez volt a java.

Itt írta le a bírák tudomására védencnője jellemét, szívvilágát, ártatlan kedélyét, szenvedéseit. Itt volt igazi+ költő.

A szép asszony, hogy jobban érthesse a felolvasottakat, odahajolt föléje; tán hogy az írásba láthasson; karját Kálmán háta mögé tette a kerevet támlájára. Kálmán érzé az arcára hulló fürtök villanyos érintését, s vállával hallotta a hölgy szívének dobogását.

A fölolvasás végén egészen elragadta a Pegazus. Annyira érzette, amit írt, hogy maga is könnyezett bele. Remekelt.

A szép hölgy karja még mindig ott volt a válla körül.

Ekkor aztán feltekinte rá, s a szemébe nézett, hogy megtudja tőle a bírálatot.

Katinka szemei is őrajta függtek: a vétkező szép szemek!

A kérdés ez volt: „nos, mit szólsz hozzá, hogy ily tisztának, ily ártatlannak, ily angyalnak írtalak le?”

– Ez igen szép, nagyon szép, gyönyörű mind; – hanem…

Következett a cáfolat.

A cáfolatot ajk mondta ajknak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kálmán ezen a napon lett húszéves. Mikor az álom ébrenlétté válik.

Főnökével csak ebéd fölött+ találkozott. Nagyon gondolkozónak tűnt fel.

Korcza úr pedig a szokottnál is szatirikusabb kedvében volt.

– Nos? Hát? Mit szólt+ a szép asszony a replikához? – kérdezé Kálmántól, ki maga nem hozta elő a tárgyat.

Kálmán nagyon el volt foglalva azzal, hogy valami húsfélét igen apróra eldaraboljon, amit aztán nem evett meg.

– Azt mondta, hogy igen szép…

– No, az természetes. És egyebet semmit sem mondott a – replikára?

– Azt mondta rá, hogy nagyon szép.

Korcza úr, fél szemét behunyva, gonoszul sandított a másikkal Kálmánra.

– Én pedig tudom, hogy mondott még rá valamit.

Kálmán úgy tett, mint akinek semmi sem fekszik most annyira a szívén,+ mint a hónapos retket meghámozni.

Korcza úr magában nevetett.

– Én is le szoktam a reteknek a zöldjét vágni a héjával, hanem én nem eszem meg a zöld levelét – szurdalódék tovább.

Kálmán pedig nem akarta magát engedni, hogy a szórakozottságot kiderítsék felőle. Merész volt, mint egy vallatott rab.

– Én a zöldjét szeretem.

– Jó is az – monda Korcza úr –, jó hűsítő.+ Én ide szoktam ragasztani a halántékomra, úgy kiszíja a forróságot.

Azzal két reteknek a zöldjét, a levágott héj lapjával a két halántékához ragasztotta; olyan volt velük, mint egy kis ördög, akinek zöld leveles szarvai vannak.

– Hát azt mondom én magának, Kálmán öcsém, hogy az a szép asszony mondott még valamit arra a replikára. Azt mondta magának, hogy: mind az igen szép, hanem – hanem – – „nem igaz!”

Kálmán földre ejté a villáját, ami igen jó alkalom volt rá nézve egy percre az asztal alá eltűnhetni. Mire felszínre került, merész volt, mint egy vallatott rab.

– Nem mondta azt.

– Nem mondta? – ismétlé Korcza úr, különös hangsúlyt adva az utóbbi szónak. – Azért nem szükség borssal enni a paradicsommártást.

– Én így szeretem.

– Hát jól van.

A következő ételig békét hagyott a fiatalembernek. Sietve ettek mind a ketten, mintha egymást kergetnék. Kálmán szaladt elöl. De Korcza úr mégis utolérte, mikor inni akart.

– Kérem, ez az én poharam!

Korcza urat pokoli kedvre deríté az, hogy Kálmán a saját poharát sem ismeri már.

– No hát, domine frater! – szólt, fogpiszkálóját fogai közé dugva –, eszerint az ön replikáját fogjuk az enyim helyett betenni a perbe.

Kálmán most már ijedten tekinte fel rá.

– Ahán! – monda+ Korcza úr, egyet intve homlokával, s odakönyökölt az asztalra, azzal a két zöld levelű szarvval mintegy syllogismus cornutusba* szorítva a frátert, míg a fogpiszkálóval, mint való kígyófullánkkal+ fenyegette.

– Ahán! No, mármost lássuk, melyik vergődik önben túlsúlyra, a prókátor-e, vagy a poéta?

– Nem értem a kérdést.

– Dehogynem. A poéta azt mondja: én védelmezem ez ügyet, mert meg vagyok felőle győződve, hogy a vádlott ártatlan; védelmem tüzes, ragyogó, meggyőző lesz. Ekkor jön a prókátor, s ez azt mondja: a poétának nincs+ igaza; én tudom jól, hogy a vádlott nem az, kinek ő bemutatja; de mert a védelem a védencre nézve célszerű, mert igen szép és ragyogó; tehát én beiktatom+ azt, amit a poéta szerkesztett. Ezt mondja a prókátor. Mármost hát mit mond maga, domine frater?

Kálmán igen könnyűszerrel akarta magát kivágni a dilemmából.

– Ejh! hisz az egész csak jogászi stílusgyakorlat volt tőlem, semmi egyéb.

– Áh! – kiálta Korcza úr – csak jogászi stílusgyakorlat? Csak scriptoristica?* No, már ezt szeretem! Tehát csak stúdium volt. Csak exercitium.* Az már más. No lássa, az ilyen igyekező fiatalembert szeretem, aki a kötelességén túl is stúdiumot fordít a maga szakmájára. – Mármost legyen olyan jó, trancsírozza el+ azt a kappant.*

Amíg a kappant szétszeldelte Kálmán, addig csak békét hagyott neki Korcza úr – a kappan érdekében; hanem amint azzal elkészült, nem volt számára többé irgalom.

– Hát lássa! Ez magától igen szép igyekezet, hogy ilyesmiben gyakorolja magát. Mármost én azt tanácsolnám magának, hogy a stúdium tökéletesítése tekintetéből, most állítsa magát az ellenkező szempontra, s írja meg a vádló ügyvéd replikáját.

– Nos, miért ne? – szólt hetvenkedő készséggel Kálmán. – Azt is megkísérthetem.

– Mert az ilyenekben élesedik az ügyvédnek az elméje. Ez éppen olyan tanulmány, mint a sakkjáték. A jó játékosnak nemcsak a saját tervét kell átgondolnia, hanem ugyanakkor azt is ki kell főznie, hogy mit csinálna most, ha az ellenfél volna.

Kálmán már azt hitte, hogy egészen absztrakt térre vonul át az értekezés, ott aztán tág a tér: lehet futni.

– Majd megkísértem.

– No, és hogy annál nagyobb erővel foghasson hozzá: majd szolgáltatok én az ön kezébe egy hatalmas okiratot, ami az ellenfél ügyvéde kezében kegyetlen fegyver volna. Én, természetesen nem adom oda neki; hanem ön használja fel azt a maga jogászi stílusgyakorlatához. Majd meglátom, mit tud akkor, amikor nem lehet poétázni, nem lehet idealizálni, hanem egy szép asszonyt kegyelem nélkül convincálni a feladat.

Kálmán kíváncsivá volt téve.

Ebéd végeztével elkísérte főnökét az irodába. Ott Korcza úr szekrénye zárt fiókjából előkeresett egy levelet, s odanyújtá neki.

Kálmán a levél külsejéről ráismert arra. Ugyanazon levél volt az, melyet Katinka Kálmán által küldött Korcza úrnak.

– Íme, ez Csollánné asszony levele* – szólt Korcza úr –, most vesse ön egybe azt a kettőt. Azt, amelyet Csollán Berti küldött ön által a nejének, s aztán ezt a másikat, amit a nő küldött ön által nekem. Akkor aztán megtalálja ön a punctum salienst.

Gondolt-e arra Korcza úr, hogy mit cselekszik, mikor Katinka levelét, Csollán Berti levelével összeolvasásra Kálmán kezébe adja? Tréfának vette-e a dolgot, amely által utoljára is a fiatalemberrel nem történik valami szerencsétlenség?+ (Elég ideje van még rá, hogy a feje lágya benőjön.) Próbára akart-e vele tenni?+ Vagy valami ravasz messzenéző szándéka volt vele? Valamit közbe akart ejteni, ami a nevezetes pör bonyodalmait nevelje? Ezekre felelni mostan korán volna. Hanem azt mindjárt előre megmondhatjuk, hogy Kálmán nemcsak az ellenfél ügyvédi akcióját nem készítette el, sőt e napon túl Korcza úrnak más dolgait sem végezte; – az körmölhetett maga; ha pedig egyszer, kívánságból bekaphatta Kálmánt az irodába, hogy valamit lemásoltasson vele, az oly hibásan lett elvégezve, hogy Korcza úr írhatta újra maga.

Az első intés

Régi monda, hogy egy sokleányos apának az volt az első kérdése a kérőbe jövő ifjúhoz: „volt-e már uram-öcsém korhely?” Ha e furcsa interpellációra az illető neheztelő visszautasítással viszonza: „dehogy voltam!” – az apa így szólt: „akkor ezután lesz ön korhely!” – s nem adta neki a leányát. Hanem ha a fiatal kérő egészen őszintén+ vállat vont, s bevallá, hogy biz ő élte világát, akkor szóba állt vele, s engedte a házasságról beszélni.

Az a hit, hogy minden+ embernek ki kell járni egyszer a bolondját. Aki nem végzi el hajasan, arra majd rákerül a sor kopaszan.

Ez a nézete volt Jenőyné öregasszonyságnak is. Restellte nagyon, hogy a Béni negyvenöt esztendős koráig ilyen alamuszi;* bizonyosan az ötvenes években jön rá a szeleburdiság korszaka. Szinte örült neki, mikor tudomására jött, hogy Kálmán unokája elkezd egy idő óta korhely lenni.

Ha Korcza úr meg nem írta volna is, megírta az egymás után jelentkező sok apró hitelező.

Most már nem lehetett Kálmán ellen panasza.

Nem poétázott többé, nem komédiázott, nem pajtáskodott rongyos emberekkel, gavallér lett. A dolgot hagyta másnak, mintha kicserélték volna. Naphosszant a szép asszony után volt, azt kísérte a táncvigalmakba,+ estélyekre, azt őrizte a színházban. (Csak német színház* volt a világon.)

Ha írt nagyanyjának, most már nem volt olyan kevés szavú, beszédes lett; leírta, minő mulatságokon, minő előkelő uraságokkal ismerkedett meg, minő fényes úrhölgyekkel mulatott. Ez az igazi út a magasra! Többet ér a nagy befolyású urakkal pertu lenni, a magas úrhölgyek által pártfogoltatni, mint az egész bibliotékát a fejébe szedni.

Az öreg asszonyság a legjobb kedvvel fizeté ki Kálmán adósságait. Jobb most, mint később.

Azt is megtudta, hogy Kálmán egy szép hölgynek udvarol. Szerencse, hogy nem veheti el. Így majd elmúlik az magától.

Korcza úr is hagyta a fiatalságot a szelek mentében repülni, s egy idő óta nem bízott rá olyan dolgot, minél múlhatatlanul megkívántatott az, hogy el ne legyen felejtve. Szerencsére nyári időszak volt, s olyankor kevés az irodai teendő. Ha úriszékre kellett is eltávozni a városból, egyedül ment a hajdúval. Ilyenkor aztán a gazdasszonynak volt drága dolga, mert Kálmánt napestig nem látta; azt tehette a konyhapénzzel, amit akart.

Kálmán holdjává szegődött a ragyogó csillagnak;* az volt az ő Vénusa.*+ Tőle kölcsönözte világosságát; ha az elfordult tőle, sötéten maradt.

Úgy őrzötte, úgy féltette titkát, és amellett olyan vak volt, hogy nem vette észre, hogy azt a titkot csak az nem tudja, aki kettőjüket sohasem látta.

Bálban sohasem táncolt vele, színházban soha nem mutatta magát Katinka páholyában; hanem aztán oda volt hozzá láncolva szemének örök visszasugárzásával; tán ha egy férfi kettőjük között elhaladt, éreznie kellett a villanyütést, melyet a megszakított villanyfolyam okozott, s szükségképpen észrevennie az eleven Volta-oszlopot.*

És midőn közelében lehetett, nem féltve titkát a világ szemétől; minő forró napjai az első örömnek! Az ifjúi remegés, hogy hátha megsérti őt imádatával! A bocsánatkérő boldogság. Mint aki a sorstól egy mérhetetlen kincset kapott, s aztán nem meri azt egyszerre elfogadni, csak fillérenkint kéreget ki belőle.

Mikor a szép hölgy, kerevetén végignyúlva, ő pedig lábainál ülve egy arasznyi magas furcsa kis karszékben, abban+ az olympi* gyönyörben részesíték+ egymást, hogy Kálmán regényt olvasott Katinka előtt, az pedig hallgatta.

Persze, német regényt. Hol vette volna a magyart? Talán „Erbiát*”. – Csokonai, Gvadányi csak férfiaknak való olvasmányok.

Tehát Kálmán áldotta a németeket, amiért módot szolgáltatnak egy fiatal ábrándozónak, hogy a világ végeig mindennap olvashasson fel valamit a maga hölgyének.

S eközben tapasztalá, hogy a hölgy jobban szereti őt még a papagájánál is. – Különben e papagáj iránt csak hálát kellett éreznie, mert az mindennap ezzel a szóval fogadta: „Kedves Kálmán!” – amire nem taníthatta őt más, mint Katinka maga. Ez vigyázatlanság! Hátha megtudja az ellenfél? A Szentszék be fogja követelni a papagájt, s annak a tanúvallomását protocollumba veszi! (Amint hogy ez eset meg is történt valami huszonöt évvel később a haditörvényszéken, mely egy papagájt forma szerint kivallatott a gazdája ellen; s csak a papagáj makacs hallgatásán múlt, hogy vallomása gazdájának fejébe nem került.)

Hanem az az örökös félelem, tartózkodás; az a féltése a lopott kincseknek, elviselhetetlen kezd lenni utoljára.

Kálmánnak annyiszor nyelve hegyén volt már, hogy elmondja Katinkának azt a zsibói ház történetét. De nem érzett elég erőt soha, hogy így szóljon neki:

„Vesd el magadtól ezt a pompás házat; nézd: itt az én szívem ahelyett, lakjál abban!”

Pedig abban a sok jeles regényben, amiket előtte felolvas, akárhány eset fordul elő ehhez hasonló.

Hogy az ember megvásárolja a boldogságát a vagyonával.

Aztán nem kincs-e maga a férfi, aki azt mondja?

Az egész világ az övé: annyit foglalhat el belőle, amennyit akar. Nőhet olyan nagyra, ameddig az ég tart. – S prózában olvasva is bír elég beccsel. Van egy gazdag nagyanyja, akitől örökölni fog.

Elég buzdító oka lehetne rá, hogy az eladó ház történetét ott Zsibón megmagyarázza neki.

És aztán ne legyen többé okunk félni a boldogságtól.

Hanem amíg egyik napról a másikra halogatta e merész felvilágosítást, egyszer a szép hölgy lepte meg őt ezzel a szóval:

– Tudja ön, mit gondoltam? Mához egy hétre elutazom Ostendebe,*+ fürdőkbe.

Kálmán úgy érezte, mintha a fejét beléütötte volna a plafondba.+

– Milyen szép volna ha ön is elkísérne oda – szólt a hölgy, lágy bársony kezével Kálmán mutatóujját megszorítva. Távol minden ismerős arctól; nem kísérve leskelődő tekintetektől, szabadon járhatnánk az ég alatt, a tengerparton, kar karba öltve, s úsznánk ugyanabban a hullámban.

Kálmán már úszott.

– Én elmegyek önnel Ostendebe.+

Ugyebár? Óh be kedves! – kacagott Katinka, és nyakába borult. – Együtt fogunk utazni. Én már kigondoltam, ön mint titkárom jön velem.

Itt már ismét Kálmán büszkesége volt érintve.

– Nem, asszonyom, ha első találkozásunkkor nem fogadtam el ezt az állást: ma sem fogadom el. Én mint egyenrangú ember akarom magamat tekintetni.

Katinka kacagott. Ez tetszett neki.

– De hisz az nagyon sok pénzbe kerül.

– Az az én gondom.

A kevély ördög!

A szép hölgy hagyta futni a vadat ezzel az oldalába lőtt nyíllal.

Kálmán ki volt forgatva minden szférájából.

A legutolsó cseppecskéjét józan eszének is elmosta az a hullám, melyben együtt úsznak a szirének és a vízbe fúló szerelmesek.

Legelső bolondsága+ volt: Katinkának megírni levélben a zsibói ház történetét.

Második meg az volt, hogy+ elhatározta rá magát, hogy azon eszközhöz fog folyamodni, amit rajta kívül sok mások elég jól ismernek és használnak már. Felkeresi Kalendert.*

Ez a Kalender pedig nem valami százesztendős naptár, melyben igen bölcs gazdasági tanácsok s beteljesülő időjóslatok foglaltatnak, hanem egy jeles tőzsér, aki előkelő családok ifjait (és véneit is) ki szokta segíteni a bajból. Hogy miként? Azt mindjárt meglátjuk.

Kalender urat milliomosnak nevezik.

Hogyan lesz az ember milliomossá?

Annál nincs egyszerűbb mesterség a világon.

Ha azt én mondanám, mindenki kinevetne vele. Úgyde nem én mondtam, hanem Széchenyi István, az a csodálatos ember, aki egy pisztolylövéstől nem halt meg, hanem feltámadt, s örökkön él.

Tehát Széchenyi István mondta azt, hogy semmi sem könnyebb mesterség, mint milliomossá lenni. Nem kell hozzá egyéb, mint – három szoba.

A középső szobában ül az a valaki, akiről predestinálva van, hogy milliomossá legyen. Mikor a jobb oldali szobába kihívják: ott vár reá egy hollandi vagy belgiumi bankár. Panaszkodik neki, hogy nem tudja a pénzét hova elhelyezni. Az otthoni bankok két percentet fizetnek. Így nem lehet megélni. A mi emberünk száraz képet fintorít a panaszokhoz. Biz itt Magyarországon pedig nehéz a pénzt elhelyezni. Bizonytalanok a birtokviszonyok, a pörlekedés nehéz, szigorú törvények meghatározzák a 6 százalékos kamatlábat, végre nagy számítások után megegyezik a hollandussal, hogy egypár milliót elfogad tőle négy percentnyi kamatfizetéssel. Azt viszi a közép szobájába. Ekkor kocogtatnak a bal oldali szobaajtón. Jön egy magyar földesúr. Hüh, be izzad az üstöke. Harminc lépésnyiről meglátszik az arcán, hogy meg van szorulva. – Elmondja: hogy pénz kellene neki – igen rövid időre. – Tízszeres biztosítékot nyújt. Előnyös szerzemény kínálkozik számára. Vagy pedig építésbe fogott. Vagy a jószágát akarja felszerelni. Az igazi helyét a pénznek dehogy mondaná meg. Azt pedig a mi emberünk hogyne tudná. A mi emberünk begombolja magát, fanyalogva válaszol, hogy a pénz most igen szűk s igen nagy az ára. Óh, azt a földesúr igen jól tudja, kész is valamivel nagyobb kamatot fizetni a törvényesnél: az igen természetes dolog. Végre aztán megegyeznek tisztességes harminc percentes kamatban. A mi emberünk átmegy a középső szobájába, kihozza a pénzt, megírják a szerződést, s minden rendben van.

Így lesz az ember milliomossá.

Eddig a nagy ember adomája.

Hanem fennmarad ám egy nehézség! Azt természetesen nem lehet kiírni a kötelezvénybe, hogy 30-as kamat fizettetik utána, mert azáltal a hitelező a tőkéjét veszítené el; ezen csak úgy lehet segíteni, hogy a kötelezvénybe akkora tőkét írnak be, mely a kölcsönadottat ötszörösen meghaladja. Ez igen egyszerű kalkulus. A kötelezvényeken azonban két tanúnak is kell lenni (még akkor váltótörvény nem volt Magyarországon), s azoknak hittel be kell bizonyítani,+ hogy látták a pénz lefizetését a kötelezvényben megírt magasságig. Ez hogy megyen végbe?

Mindjárt meglátjuk.

A bal oldali szoba ajtaján kocogtatnak. Gavallér jő Kalender úrhoz.

– Ah Jenőy úr, hozta Isten!

Óh Kalender úr ismer minden főt, mely az aranyozott ifjúság gőzkörében egyszer megjelent. Pontos tudomásai vannak minden fiatal embernek szenvedélyeiről, bohóságairól, remélt örökségéről; mikor látja őket lovagolni, kocsikázni az utcán: ő tudja, hova vágtatnak?

El tudná előre mondani Kálmánnak, miért jött. Mennyi pénz kell neki? Mire akarja elprédálni? Mit gondol a visszafizetésről?

Kálmán szorongva foglal helyet a tőzsérrel szemben.

Nagy munka az első ezer forintot kölcsönkérni! – Ezer forintot, mikor még az ember ezer krajcárt sem tud munkával keresni.

– Uram! – szól vízbehaló hangon. – Nekem szükségem volna pénzre.

– Sok pénzre?

– Nagyon sokra. Kellene ezer forint.

– Az nem sok – szólt Kalender úr egész atyai biztató hangon.

– Annyira volna szükségem – folytatá Kálmán, nekibátorodva –, őszinte fogok lenni. Nekem ez a pénz utazásra kellene. Nagyanyám gazdag; de e célra nem ád. Nem érti, hogy mi szüksége van egy fiatal embernek a külföldet megismerni.

– Én értem – monda+ Kalender úr, s még nem is mosolygott hozzá, pedig ő már tudta, hogy mi szüksége van Kálmánnak a külföldön tapasztalatokat szerezni.

– Én még csak húszéves vagyok; négy év múlva leszek teljes korú. Addig semmivel nem rendelkezem. Akkor megfizetek, hamarább nem. Ön felszámíthatja nekem, mit kockáztat nálam, ha addig meg találok halni. De ha élve maradok, bizonyosan megfizetek.

– Jól van – monda+ Kalender úr. – Én szoktam ilyen kockáztatásokba vágni. Én merek önnek arra a szakállára kölcsönözni, ami még csak azután+ fog kinőni. Nem is ezer forintot; hanem tízezeret.

Kálmán maga is megijedt ettől a szótól.

– De uram, én nem kívánok olyan sokat.

– Én pedig nem adok kevesebbet. Én ismerem önnek a viszonyait. Van nálam tízezer forintig hitele. Több nincs. Előre megmondom. Nem akarom, hogy ön tízszer jöjjön hozzám; egyszerre ki akarom adni, amennyivel megemberelem. S aztán énrám többet ne járjon.

Kálmán furcsa tréfás embernek találta Kalender urat. A sok pénz biztatása elszédítette fejét.

– Hát jól van – monda, de a fogai vacogtak, s tagadták, hogy jól van –, fölveszem a tízezer forintot.

– Átadjam mindjárt?

– Nem bánom.

Kalender úr átment a középső szobájába, s onnan egy nagy acéllakatra járó tárcával tért vissza.

– Tehát legelőbb is leszámlálom ön elé az összeget; azután megírjuk a kötelezvényt; hatos kamattal. Én többet nem veszek. Az írnokom és könyvvivőm előttemezik mint tanúk, akik előtt ön az összeget még egyszer meg fogja számlálni, hogy élő szemmel lássák.

Kálmánnak a szemei kápráztak, mikor azokat a rekeszeket meglátta nyílni a záros tárcában, mik a mesés kincseket rejték magukban. Kalender úr három nagy csomagot lökött ki belőlük, közönyösen.

– Ez a csomag itt ezer forintot tesz ötforintos bankjegyekben.

– Ha ön megszámlálta, én megnyugszom benne – szólt Kálmán gavalléros nagylelkűséggel.

– De kérem: megszámláljuk. Pénzt olvasatlan nem szabad elfogadni.

Kalender úr kényszeríté Kálmánt, hogy egyenkint szedje sorba reszkető kezekkel mind a kétszáz darab bankjegyet. Kálmánnak megizzadt a homloka ebben a munkában.

– Ez a második csomag szinte ezer forint – sorsjegyekben.

– Sorsjegyekben? Hát mit csináljak én sorsjegyekkel. Soha életemben sem lutriztam.

– Az igen egyszerű dolog. Elviszi ön a legelső pénzváltóhoz; s az igen csekély rabattért beváltja önnek készpénzre. Tessék megszámlálni.

– Sohase számlálom én – szólt Kálmán bosszúsan; most már jól értve, hogy a második ezer forinton legalább húsz százalékot kell vesztenie.

Kalender úr hát nem is erőtette.

Felmarkolta a harmadik csomagot.

– És itt van azután további nyolcezer forint.

– Hát ezek micsodák? – kérdé rámeresztve a szemeit Kálmán.

– „Értékpapírok” – biztosítá őt. – Hadik-féle partiálisok.*

Kálmán mérgében elnevette magát.

– Uram, ne tartson engem+ bolonddá. Magam is akták között nevekedtem! Tudom, mik azok a Hadik-partiálisok. A nagy uradalom, melyre ki voltak bocsátva, csőd alá került; ötven esztendeig nem lesz a pörnek vége, s a részvényeket senki sem váltja be. Ön ezeket a drága értékpapírokat valahol fontszámra vette meg egy antikváriusnál.* Ez a nyolcezer forint megér nyolc garast, többet nem.

Kalender úr is nevetett. Csúnya fekete fogú nevetés volt.

– Ön elmés fiatalember! De hát arra nem gondolt ön, hogy ennek a valóságos kétezer forintnak ráadás is kell. „Cuvág*”, mint a mészárosok mondják. Egy kis csont és mócsing a húshoz, hogy kiüsse a fontot.

Most értette már Kálmán a dolgot. Kalender úrnak a szobája csakugyan tele volt olyan kárba veszett értékpapírokkal, miket tized, huszad árban, papirosértékben elkótyavetyéltek. Ezeket aztán arra szokta használni, hogy mikor jött valami tékozló fiú pénzt felvenni, négyötöd részben szolgált neki ilyen jó „mócsing”-gal; a két tanú, ki a kötelezvényt aláírta, egész jó lélekkel bizonyíthatá, hogy az átvett összeg annyi volt; a hitelező is megesküdhetett rá, s még maga az adós sem tagadhatta.

Kálmán szépen vette a kalapját, s azt mondta, hogy köszöni alássan a barátságot.

– Mondtam, uram, hogy ezer forintot kérek. „Ezt” a tízezer forintot nem használhatom.

Kalender úr ismét nevetett; nem volt megsértve, visszahányta a nagy tárcába a csomagait.

– Tehát ezúttal nem egyezhettünk meg; szólt szívélyes nyájassággal a távozóhoz. Egyébiránt mindenkor szolgálatjára állok.

– Köszönöm.

Kálmán bizony nagyon kedvetlenül ment el a tőzsértől. Olyan naiv volt, hogy még neheztelnivalót is talált az ajánlatban.

Föltenni róla, hogy ő ilyen könnyelmű ember! Tékozló fiú!

Valami tervet főzött ki agyában. Ami vágyait is kielégítse, az eszközöket is megszerezze hozzá.

Csak két nővel kellene boldogulnia: Katinkával és az öreganyjával.

Óh, te nagy poéta!

Az egy tőzsérrel nem bírtál boldogulni, s majd, azt hiszed, hogy két asszonyon kifogsz.

Egyenesen Katinkához ment. Már fél nap óta nem látta. Nagy idő!

Szabad bejárata volt már hozzá minden időben; számára sohasem volt a delnő se beteg, se távol, se piperénél. Nem is szokta már kérdezni az inast, hogy bemehet-e.

Hanem amint a lovagvesszejét az előszobában letette az asztalra, úgy látta, hogy ott már fekszik valami. Egy másik lovagvessző.

„Hm. Ez bizony egy lovagvessző – monda magában. – No, hát legyen kettő!”

S azzal a magáét keresztbe tette rája.

Már a szalonba áthallotta csengeni Katinka kacagását. Olyan gyönyörteljes hang volt az, mint a fülemile csattogása! – Magában senki sem kacag.

Mikor benyitott a szobájába, Katinka a kereveten ült, két kezét feje fölé téve, s úgy kacagott, karjaira hajtva fürtös szép fejét; a lábainál pedig, a furcsa kis rokokó székben ült báró Bálvándy.

Ugyanabban a kis furcsa székben, amelyben Kálmán szokott mindennap felolvasni a szép hölgy előtt.

A báró valami tréfás világi eseményt regélhetett az úrhölgynek, aminek az olyan nagyon kacagott.

Kálmán eddig azt hitte, hogy a szép hölgy csak olyankor tud ilyen szépen kacagni, mikor ő mesél neki valamit.

Amint őt meglátták, a szép hölgy azért nem szakította félbe kacagását,+ hanem Bálvándy felugrott helyéről s baráti öleléssel szaladt Kálmán elé.

„Szervusz pajtás!”

Kálmán ezt egy kicsit furcsának találta. Mi szükség és mi illem egy idegen helyen egy harmadik embernek egy vendégül belépőt ily familiariter fogadni?

Hát még azután mi szükség annak a harmadik embernek abba a kis guggolóba visszaülni, amelyben ez az idegen ember szokott otthon lenni?

A harmadik ember észrevette, hogy ez a második ember nagyon szeretné megtudni, hogy az első ember min nevetett olyan nagyot.

Mindjárt bocsátott közre egy vidám anekdotát.*

– Éppen most mesélem őnagyságának a legutóbbi látogatásunkat, a mi közös barátunknál, Bertók úrnál. A legutóbbi tréfa óta úgy megharagudott minden jó pajtására, hogy bezárkózott a kastélyába, senkinek ki nem nyitotta az ajtót, sőt még az ablakait is berakatta téglával félig. Mi aztán valami tíz vidám cimborával elmentünk hozzá látogatni. Hogy csaljuk ki az odújából? Éppen délutáni álmát alhatta. A kastélya fölött van egy domb, azon van egy szélmalom. Láthattad, Kálmán, mikor ott jártál. A malom előtt volt egy felállított új malomkő, eléje téve egy gerenda, hogy le ne guruljon; mi a malomkövet szépen nekiirányoztuk a kastélynak, s aztán elvettük a gerendát.+ Nosza, az elszabadult malomkő rohant alá, mint a lavina, s olyat ütött a kastély oldalán, hogy annak minden porcikája megmozdult. Berti azt hitte, hogy a föld esett ki a sarkából, s hajadonfőtt szaladt ki az udvarra. Akkor aztán szép nyájasan eléje mentünk levett kalappal: „alázatos szolgája! Csak egy kicsit be akartunk kopogtatni, hogy itthon van-e a gazda?”

Kálmán Katinka arcára figyelt. Nevetett biz az elhagyott férje anekdotáin is, de csak nem olyan nevetés volt az, mint az elébbeni.

A fiatal jogtudós irigységből valami komoly tárgyra akarta átvinni a beszédet. Észrevette, hogy Bálvándy fekete kesztyűt visel.

– Kit gyászolsz? Valakid meghalt?

E tragikus kérdéssel vélte az általános jókedvet elronthatni.

Azzal járta csak meg.

Interpellációjára Bálvándy arca egyszerre komoly vonásokra nyúlt meg, szájszegleteit lehúzta, szemeivel siránk pillogatást mutatott,+ azután elővette fehér zsebkendőjét, s annak szegleteivel megtörülgetve szemét, reszkető gyászhangon rebegé.

– Szegény nagynéném halt meg. Rám hagyta a kordicai uradalmát; Isten nyugosztalja meg szegényt.

Katinka felkacagott e paródián. Most már aztán úgy nevetett, mint az imént. – Oly bohókás is volt ez a Bálvándy, mikor a gyermekes szepegést mímelte.

– Éppen arra kértem most őnagyságát, hogy mához egy hétre a boldogultnak rekviemén+ több régi tisztelőivel együtt a franciscanusok templomában megjelenni kegyeskedjék.

Kálmán kérdőleg tekinte Katinkára. Mához egy hétre már Ostendeben+ kellene lenni. A hölgy nem felelt semmit.

– Mához két hétre pedig – folytatá ugyanazon gyászos hangból Bálvándy – a kordicai statutio* fog végbemenni; a megboldogult hagyományába ünnepélyesen be fognak iktatni; egybekötve hajtóvadászattal, teátrális előadásokkal és templomszenteléssel. Ez ünnepélyre is reménykedem nagysádat meghívhatni alázatos audiencián élőszóval. Kálmán barátomat majd nagy pecsétes levéllel fogom meginvitálni.

„Híjad, híjad!” – mondá magában Kálmán; – „hol leszünk mi már akkor?”

Katinka egy megtagadó szót sem ejtett, ellenkezőleg igen érdekesnek találta bővebben megtudni mindent a statutio részletei felől.

– Hát aztán mi van azon a jószágon?

– Húsz rongyos falu; meg egy pompás új templom, mit a megboldogult építtetett.

– Hát aztán hova szállásolja ön el a vendégeket?

– Nagyszerű sátorok lesznek építve az erdőben deszkából.

– Hát a színészek hol fognak játszani?

– Nagyszerű teátrum lesz a számukra építve deszkából.

– Hát a bált hol tartják meg?

– Nagyszerű redoute+ lesz deszkából.

– Hahaha! Deszka nagyszerűség!

– No, majd meglássa nagysád, hogy olyan pompát, olyan mulatságot nem látott a világ, amióta József császár az erdőben mulatott. Majd megmutatom én, hogyan lehet az erdő közepén mulatni.

Katinka egy szóval sem mondta, hogy nem fogja meglátni.

Kálmánt bosszantotta az, hogy Katinka olyan nagyon érdeklődik, hogy úgy el tudja magát foglalni Bálvándyval. Eszébe jutottak mindazok a rágalmak, amiket a válóperben olvasott Katinka és Bálvándy személyeire vonatkozólag.

És őhozzá egy szava sincsen mostan Katinkának. Még csak meg sem kínálja, hogy üljön hát le.

Elkeseredésében odament a papagájhoz. Az legalább meg szokta őt mindig szólítani, gyöngéd hízelkedő szóval.

Most is megszólította. – Azt mondta neki: „te szamár!”

Kálmán föltette magában, hogy addig nem megy el innen, míg Bálvándy nem távozik. Akkor pedig egy percig sem fog tovább itt maradni; hanem együtt távozik vele.

Az a terve, amit az elébb kigondolt, össze volt morzsolva és a szegletbe vetve. Érezte szívében nőni a dacot. Polip volt az.

Katinka megelőzte mind a kettőjüket. Kiadta nekik az utat.

– No, már most menjenek. Készülnöm kell a színházba.

A hősök kalapjaik után nyúltak.

Katinka egyszerre nyújtá mind a kettőnek kezeit a csókolásra.

Kálmán érezé a gyöngéd szorítást kezén; s arra gondolt, vajon a másikét is nem szorította-e meg?

Mikor az utcán elvált+ Bálvándytól, a báró fölényt gyakorló szívélyességgel+ monda Kálmánnak:

– Aztán holnap találkozunk a szép asszonynál, s két hét múlva a kordicai vadászaton.

Kálmán egy rózsaszínű álom közepett járt, s a rózsaszínben az árnyék mindenben vér. Két egymásnak ellenmondó szín, két egymással rokon ellentét.

Most már a féltést is meg kellett ismernie. Attól aztán egészen elbódult, mint aki kétféle bort ivott: édeset meg keserűt.

Teljes jogot érzett hozzá, hogy ezt a másik férfit gyűlölje. Mint jogtudós föltehette volna magának azt a kérdést, hogy miből áll ez a teljes jog a gyűlölködésre. Ketten vitatkoznak egy tárgy fölött. De ha jogos szerzeményről van szó, akkor Bálvándy a primus acquisitor,* ő pedig csak usurpator. Ez nem helyes jogcím. Két tolvaj gyűlölsége az, aki egy lopott tárgyon összeveszett.

Ez bizony „exlex” állapot!

Ilyen esetben félredobják a peres felek a törvényt, s maguk csinálnak maguknak törvényszéket.

Kálmán folytatta a rózsaszínű álmot véres árnyaival.

Úgy lesz.

Holnap ismét találkoznak a szép asszonynál, ott azt fogja mondani Bálvándynak:

„Uram! Nem megyünk mi a Kárpátokba vadászni. Annál én egy szebb vadászatot tudok, ahol csak ketten leszünk, én és te. Mind a ketten vadász és vad egyszerre. Amelyikünk aztán a „hallali”-ra trombitál, az vigye a diadal-díjat, amerre akarja: én Ostendebe,+ te a Kárpátok közé.”

Igen bizony; de Ostendehez+ pénz kell, s megint itt vagyunk az akadálynál. A rózsaszínű álom álmodója repülni szeretne, aztán nem bírja a lábait emelni. Ólomból vannak.

Az agya meg lángolt.

Azon vette észre magát, hogy egyszer csak Kalender úr szobájában van.

Az ember sokszor álmodik ilyet: egyik hely a másikra+ átváltozik. A vidék jött helyébe.

– Ah, Jenőy úr, ismét látjuk egymást! – üdvözlé őt Kalender úr, kezeit dörzsölgetve. – Miben lehetek szolgálatjára?

Kálmán egy ideig nézett, nézett abba a mély kútba, melyből saját elváltozott arca tekinte rá vissza. Egyszer aztán csak beleugrott.

– Felveszem azt a pénzt, – rebegé fuldokolva.

– Rendelkezésére áll most is – szólt a bankár, előhúzva fiókjából a tárcát. Még el sem zárta azt helyére. Tudta, hogy visszajönnek érte. – Tetszik még egyszer megszámlálni?

– Elég, ha az imént megszámláltuk.

– Hm, hm. No jó. Tehát aláírja ön a kötelezvényt?

– Aláírom.

Kalender úr csengetett, mire az ügyletszobából egy kopott ruhás fiatalember jelent meg, szájában keresztülfogott tollal.

– Mauler! – szólt a tőzsér – híja ön át Pacsnikot is, s aztán számlálják le ezt az összeget a nagyságos úrnak, s előttemezzék a kötelezvényét.

Mauler és Pacsnik urak ügyleti komolysággal odaszámlálták az asztalra a tízezer forintot. Megvan. Négyötöd része értékpapír. Hogy miféle értékpapír? Ahhoz a tanúknak semmi köze.

Azok, végezve dolgukat, megint visszavonulnak; hanem azt észreveheti Kálmán, hogy az iroda üvegajtajának függönyén át folyton figyelve leskelődik valaki. No, hogyha netalántán egyszer egy kétségbeesett kölcsönkérőnek eszébe jutna egy hatalmas ökölcsapással Kalender úr fejére kvittelni le a tartozását, s aztán odábbállani a záros tárcával. Lám a minap is megtörtént vele, hogy egy fiatal adósa kikapta a kezéből a kötelezvényét, s mielőtt megakadályozhatta volna, megrágta azt és lenyelte.

– No hát, ez megvolna – szólt Kalender úr, kezét az összekötött pénzcsomagokra téve. – Hanem most még egy kicsiny kis formalitás van hátra. Mint mondom, csak formalitás.

– Mi legyen az? Essünk át rajta.

– Uraságod még nem nagykorú, mint maga is mondá, de magam is látom. Törvényeinkből mind a ketten tudjuk, hogy a kiskorúságában fölvett adósságát az ember a nagykorúság előtt revocálhatja. Szabad neki megbánni tettét. Ő megbánhatja, hogy pénzt vett fel, s akkor aztán a hitelező bánja meg, hogy adott; mert nem kap semmit. Erre szoktunk egy bizonyos praeservativát használni. Tessék ide leülni mellém. Tréfaság az egész. A kiskorú adós azon atyja, anyja vagy nagynénje nevében, kitől örökségét várja, egy levelet ír hozzám, melyben biztosíttatom,+ hogy a fölvett összeg az illető által nekem meg fog téríttetni.

Kálmán ijedten ugrott fel Kalender úr mellől. Alig talált kifejezéseket arra, amit mondjon.

– Mit? Én? Nagyanyám nevére levelet hamisítsak?

– No, csak ne fortyanjon ön fel. Semmi baj sincs belőle. Ezt így szokta mindenki. És még soha nem volt eset rá, hogy valami baj lett volna miatta. Ez nagyon természetes. A fiatalember, mikor nagykorúvá lesz, tehetné azt, hogy tőlem vett tartozását törvényesen megsemmisítse; de sohasem teszi, mert akkor kényszerítene engem, hogy viszont a jótálló levéllel jelenjek meg, s azt már nem nézi el a kiskorúaknak a törvény; tehát inkább beváltja nálam a tartozását, s akkor visszakapja a kényes természetű levelet is.

Kálmán csak elszörnyedt.

– Eszerint mindaz a fiatalember, aki öntől pénzt kapott, önnek a házából már úgy jött ki, mint hamisító.

– Nono, csak ne heveskedjék ön.

Kálmán nem is heveskedett, csak a zsebébe dugta a kötelezvényét, s azzal azt mondta, hogy „alásszolgája”.

– Még egyszer vissza fog ön hozzám jönni.

– Soha ide! – mondá+ Kálmán, s kalapot ragadva sietett ki az ajtón.

Lázat kapott attól a gondolattól, hogy valaki képes lehessen őróla akkora fokát a süllyedésnek föltehetni.

Pedig hát mégiscsak vissza kellett egyszer még térnie.

Amire az volt oka, hogy csak a tornácban vette észre, hogy a saját+ kalapja helyett a tőzsérét kapta fel, s az nyakig esett a fejébe, amint föltette.* Már ezért mégiscsak vissza kellett térnie.

A bankár nevetve fogadta.

– Mondtam ugye, hogy visszajön ön még egyszer?

– A kalapomért – szólt röviden Kálmán.

Azután nagyon meg volt lepetve, amint a kalapjában benne találta a számára rendelt összecsomagolt+ pénzt.

– Hát mi ez?

– Az ön pénze. No, ne haragudjék hát. Csak próbára akartam önt tenni. Mert kétféle gentlemanek+ vannak a világon. Olyanok, akiknek a szájokban+ van a becsületszó, s olyanok, akiknek a szívükben van. Most már ismerem önt. Nem kívánok öntől olyan levelet. Itt a pénze.

Kálmán megdicsérve érezte magát. Még büszke akart lenni.

– Ez már más szó!

Most tehát ő is elővonta zsebéből a visszavett kötelezvényt, s átnyújtá azt Kalender úrnak.

Kalender úr pedig azt tette a kötelezvénnyel, hogy a mindig égő szeszlámpánál meggyújtotta az egyik sarkát, s az égő papírt bevetette a kandallóba.

– Így! uram. Ön olyan kevély a becsületére. Az derék dolog. Én elégettem önnek a kötelezvényét; ezáltal önnek az adóssága becsületbeli tartozássá vált. Most már biztosítva vagyok. Jöhetne önnek úri kedve a kötelezvényét törvényesen visszavonni; de nem jöhet kedve a becsületszavára kapott tőkét megtagadni. Mármost alásszolgája.

Kálmán most már igazán felmagasztalva érzé magát.

Íme azon fennkölt jellemek sorába számíttatik, akiknek meg van engedve, hogy egy lekötött becsületszóra vagyonukat tönkretegyék, s fizessenek a lekötött szóért vagy pénzzel, vagy a fejükön keresztül röpített golyóval.

Szédítő magaslat ez egy fiatal főnek!

És mármost itt+ a kezében a hatalom szenvedélyét, büszkeségét diadalra vezethetni. – Versenyezhet most már azzal a másik „úrral”.

Természetesen legelébb is hazasietett, hogy a kapott pénzt biztos helyre elzárja. A sorsjegyek átváltásával ráér majd – azután.

Amint hazaért, már a folyosón várta Jutka asszony.

– No csak siessen! Ugyan régen várja már itt valaki a kerti szobában.

– Kicsoda? – kérdé Kálmán.

– Ejh, hát ki no? – szólt gonoszkodva a szakácsné. – Egy gyönyörűséges szép asszony.

Kálmánnak nagyot dobbant+ a szíve. Talán „ő?” Talán utána jött, hogy megengesztelje. Kitelik tőle az.

No, de ugyan szépen rá hagyta magát szedni. Mikor nagy szívdobogással nyitná a kis hálószobája ajtaját, szemközt jön rá sánta+ Biróczy.

Ez volt az a gyönyörűséges szép asszonyság.

Kálmán bizony örült is, nem is, hogy ezt a rég látott bajtársát most újra láthatja. Éppenséggel nem őróla gondolkozott most. Biróczy pedig faunarcának egész nyájasságával igyekezett kifejezni azt az örömet, amit magával hozott. Úgy megszorongatta barátja kezét, úgy dörzsölgette, alig akarta elereszteni.

– Örvendetes hírt hoztam neked.

– No, mi az?

– Decséry főispán izenetével jövök. A főispán hazamegy uradalmába a törvényszünet alatt, s téged óhajt+ ezalatt magához venni.

– No, és mi örvendetes van rám nézve ebben?

– Hát hogyne volna ez rád nézve örvendetes hír? Te kívántál jurátus lenni mellette.

– De nem falun kezdeni a jurateriát.*

– Te! Ott nagyon jól mulatnak. Válogatott társaság jön össze. Pompás vidék, kastély és angolkert.

– De miután én se kertész nem vagyok, se vadász, mit csináljak én azzal az egész kerttel?

– Hát itt Pesten mit csinálsz az egész holt idény alatt, ha csak mindennap a Kerepesi úti+ „állatheccbe” nem mégy, s vasárnaponkint a „Nagy Gárdistánál” a mészároslegényekkel nem akarsz verekedni, vagy a „Saukopfnál*” feketerigókat fogni.

– Nem szeretek falun, no!

– Egyébiránt pompás könyvtára is van a grófnak, ritka kéziratgyűjteménnyel, amiből te becses dolgokat tudnál kikeresni.

– Nem kánikulára való mulatság.

– De hallod-e, lesz ott egyéb mulatság is. Az öreg hercegnő éppen most hozza haza Bécsből, az apácáktól az unokáját. Valami angyali arc. Láttam az arcképét elefántcsontra festve.* És nekünk alkalmunk lesz együtt utazni velük; egy hintóban. A hercegnő maga óhajtja, hogy vele menjünk, akkor nem fél úgy az alföldi pusztán keresztülutazni. Te bizonyosan a szép comtesse-szel+ ülnél vis-à-vis.+

No, ez meg már éppen olyan dolog volt, mint mikor a gyomorfájós embernek drága jó ételekről beszélnek. Hiszen most is egy szép arcnak a betege.

– Nem is mehetnék ily hirtelen. Korcza úrnál nem hagyhatom itt a dolgot; nem vehetek egyszerre búcsút a kapufélfájától.

– Korcza úr ugyan holnap délre itthon lesz, s akkor elbúcsúzhatol az ő szépséges orcájától. Helyetted pedig már naponkint jár az irodájába egy kancellista, aki a dolgokat végzi: csodálom, hogy két hét óta nem találkoztál vele.

Kálmán most már haragba jött.

– No, de hagyj nekem békét a te főispánoddal, hercegasszonyoddal és comtesse-eddel.+ Én most nem utazom velük, még a mennyországba sem.

– No jól van. Ma látom, hogy bal lábbal keltél fel az ágyból. Tehát aludjál rá egyet. Holnap estére megint eljövök hozzád. Azok várnak három+ napig.

– Szívesen látlak, ha itthon kaphatsz. De kár az excellenciás úrhölgyeknek+ a rám való várakozásban csak egy szemernyit is elnyelni a pesti porból; mert én most nem utazhatom.

– Beteg vagy?

– Igenis: beteg vagyok.

– No, majd holnap meglátogatlak; talán akkorra meggyógyulsz. Talán a szép comtesse-nek az arcával fogsz álmodni.

Kálmán bezárta az ajtaját, amint Biróczy magára hagyta, s ki nem jött a szobájából aznap.

Elővette a leveleket, miket a szép asszony írt hozzá, újra meg újra elolvasta azokat. Szítta magába cseppenkint azt a mámorító mérget, mely a lelket az élő emberben különválasztja a testtől. Kereste bennük a vigasztalást, s ha azt megtalálta, kereste az elkeseredést, s egyiktől jobban megrészegült, mint a másiktól.

Késő volt már az éj, mikor aludni+ ment.

Az a reménye volt, hogy őróla fog álmodni.

S nem az ismeretlen comtesse-szel,+ akiről Biróczy beszélt.

Az álom pedig olyan tündér, akinek a szeszélyeit nem lehet előre kitalálni.

Megjelent Jenőy álmaiban egy női arc; de az nem volt sem az ismerős, sem az ismeretlen.+

Ki volt hát?

Egy arc, olyan fényes, mintha Isten volna; – olyan nagyszerű, mintha ország volna; – mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; – könnyhullása olyan forró, mintha vér volna; – ha szemeit lehunyja, mintha a meghalás volna; – ha ismét fölnyitja: mintha a föltámadás volna; – némasága, mintha beszéd volna; – ránézése, mintha hívás volna; gyászfátyola, mintha az örök éjszaka volna; – két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmúlása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kínzó, oly vonzó, oly keblére záró! – Az egész álom, mintha nyolcszáz év története volna.

Vajon kinek a képe lehet az?*

Kálmán nehéz verítékből+ izzadtan ébredt fel. És még azután is, még ébren is, még felöltözötten is sokáig nyomta a keblét ez a megnevezhetlen látás. Alig bírta azt elszórni magáról.

Eh mit? Álom!

Álom azt jelenti, hogy aludtunk.

Jenőy úr föltette magában, hogy haladni fog azon az úton, amelyen megindult. Ne adjon őneki tanácsot senki. Se ébrenlétében, se álmában.

Pedig még mindig álmodott.

Folytatta a rózsaszínű álmot a vérszínű árnyékokkal.

Jenőy úr azzal a föltett szándékkal hagyta el lakását, hogy ahol találkozni fog Bálvándyval, ott összevész vele. Ez lesz a legelső dolga.

Találkozott is vele nagy hamar; de nem veszhetett belé. Bálvándy lóháton jött rá szemközt.

Sajátságos megalázó helyzet az életben! Lovon járó emberrel találkozni gyalog járó embernek. Azt mindenki meglátja; szemével kíséri; annak már a lova kopogása az ablakhoz csalja a szép hölgyet, az féltesttel+ kiválik az egész nép közül. Skandalum!

Miután lovas embert gyalog elfogni képtelenség, megint csak hazament. Ott várt rá egy másik lovas ember. Egy huszár. De az csak gyalog érkezett.

Jenőy úr alig ismert rá a gimbes-gombos nyalka vitézben régi jó pajtására, Csuka Ferkóra.

Hanem azért Csuka Ferkó most is pertu volt régi pajtásával s nem nézte azt, hogy ő huszár, az pedig csak „diga*” (ez a „civil” címe a katonáknál), s hogy ő már maga keresi a kenyerét, ez pedig még csak puffra él, s hogy ő már valami, mert első waldhornista* az ezrednél, ez pedig még csak úrfi s egyéb semmi.

Ugyan összevissza szorongatta Jenőy úrnak a kezeit.

No, Jenőy úr is örült egy kicsit, hogy a régi bajtárst újra láthatja. Megtudta tőle, hogy most szabadsággal utazik haza, s Pestet útjába ejté.

De annak még tovább is ragyogott az arca. Egyéb örülnivalója is volt, mint az első viszontlátás.

– Olvastad-e már a Tudományos Gyűjteményt?* – kérdezé Jenőy úrtól.

Jenőy úr magas bámulással nézett a szemébe. Tudományos Gyűjtemény? Mikor éppen azon gondolkozik, hogy lovat vegyen.

– Hát hogy jutsz te a Tudományos Gyűjteményhez?

– Óh, nekem megvan. Praenumerálok rá. Telik a lénungból.+ Délutánonkint összejön a cúg* körülöttem a rajtsulban,* s én felolvasok nekik belőle.

– Hisz én is járatom – monda Jenőy.

(Észre sem vette, hogy már hazudni is tud. Az ember kicsiben kezdi.)

– Hát akkor olvastad a legutolsó számát.

– Nem. Még nem vágtam fel.

– Nem vágtad fel? – szólt elbámulva a trombitás; – no az enyim itt van felvágva: olvasd el belőle.

– Mit?

– Hát azt a nekünk szóló levelet.

– Nekünk szóló levelet?

– Hisz a címlapon is fel van már jegyezve.

– Úgy, igaz!+

– Valld meg, Kálmán, nem is láttad te azt a Tudományos Gyűjteményt.

Jenőy úr elvörösödött. Haragudott érte, hogy így rajtakapták. Aztán mi köze őneki az egész unalmas irkafirkához?

– Látod, pedig azt a levelet jó lesz elolvasnod; mert azt utazó barátunk írja hozzánk, Barkó Pali, a kirgizek sivatagából; régi krónikaíró pajtásainak. Tudod még, mikor azt a krónikát írtuk?

Kálmán lelkében egyszerre elborult; mint mikor a nap elé tavaszi felhőt kerget a szél.

– Itt hagyom nálad; olvasd el – szólt Csuka Feri –, s majd délután visszajövök érte, ha nem találnálak, majd küldd el Biróczyhoz, annál vagyok szállva; az osztja meg velem az ágyát, mint hajdan a puszta kunyhóban, az üres kád alatt. Tudod, te is ott voltál.

A trombitás letette Kálmán asztalára a gondosan papírba takargatott füzetet, s azután még egyszer jól megszorongatva kezét, eltávozott, kemény, verbungos sarkantyúpengős léptekkel mérve végig a folyosót.

Kálmán úrfi érzelmeiben valami zűrhang maradt vissza. Röstellte+ azt, hogy íme, ez a lószagú katona figyelemmel kíséri azt, amivel már ő nem+ is törődik; ez megvonja szájától a falatot, az édes pipát, hogy sovány lénungjából az egyetlen tudományos folyóiratot+ megszerezhesse; ez fáradságos katonai munkája után, mikor a lovát megtisztította, mikor a zenekarból megszabadult, még összegyűjti pajtásait, s olvas fel nekik abból, amit a magyar tudomány adhat. És ő, akinek elő kellene+ járni, mert nála van a láng, mely világít, most a legutolsónak a háta mögött veszi fel azt, amit az neki kölcsön, használat végett itt hagyott.

Tehát csak fölvette azt és elolvasta.

Egy fiatal magyar tudós levelei voltak azok, itthon maradt barátaihoz címezve; miket a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége közrebocsátott.

És azután, amint Kálmán beletévedt ebbe a rengetegbe, el is veszté benne magát egészen.

Amit olvasott, egész lelkét foglyul ejté.

Egy merész, vasakaratú ifjú férfinak élményei voltak azok, ki egyedül, segélytelenül, utasítatlanul nekiindult a kietlen világnak, melyet európai utazó be nem járt soha, hogy nemzete hátrahagyott nyomdokait kövesse,+ hogy népét oly szerzeményekkel gazdagítsa, miről azt a nagy világ majd megemlegeti.*

Hős az! Oroszlánszívű Richárd;*+ annak a szívével, annak a kardja nélkül; az argonauták* társa, az aranygyapjú díja nélkül. Kolumbus+ vágyával, karthágói Hanno* tűzlelkével, Mózes+ ki rabnépének a szabadság Kánaánját keresi; egy őrült, kinek tébolyodása tudomány; egy próféta, kit az Úr kettős tüzes nyelvei* megszálltak.

Minő egyszerűség, minő igazság a leírásokban. Semmi frázis, semmi pátosz: a meggyőző, szemmel látott való.

Ha leírja, hogy a kopár földön hált: nem mondja, hogy az kemény volt; ha hófuvat eltemette, nem mondja, hogy hideg volt; ha nap nap után nem talált emberi hajlékot, nem mondja, hogy éhezett; ha vad rablónépek megüldözék, nem mondja, hogy félt; ha sebeket kapott, ha megkötözték, ha megsütögették, nem mondja, hogy fájt; ha nem találta azt, amit elérni akart, nem mondja, hogy csalatkozott; ha a fáradságtól, a vészektől, az akadályoktól legyőzve,+ összeroskadt, nem mondja, hogy kétségbeesett; – újra fölveszi magát, s halad mélyebben az ismeretlen világba. És amit leír, az csak a tudomány. A vendégszeretetlen szikláról, a homoksivatagról csak a geolog beszél; a sok hallatlan nevű vad nép szidalmaiból a philolog alkot összehasonlító tanulmányt.+ – Így beszélnek a dzungárok,* így a burjätek,* így a vogulok. Mikor lázt kapott közöttük, tanulmányozta ősi szokásaikat, hogyan gyógyítanak! Volt hely, ahol megszerették, kínálták édes otthonnal, édesebb szerelemmel; nem maradt ott, ment tovább, merre küldve volt. Átvándorolt lehetlen hegyláncokon, s leírta az embernyomtalan havasok flóráját. Szolgált tatár úrnál rabszolgaként, s vágott ólmot a Koliván-tónál* mint elfogott szökevény rab; hált menekülő zsiványokkal együtt a fehér skorpiók barlangjában, s leírta mint természettudós a bányát, a skorpiót s a zsiványt; kiböjtölte egy faodúba elbújva az altaji medvét, s lerajzolta a medvét.+ Belevesztette a viharlepte tóba minden öltözetét, de megmentette táskájában minden iratait.+ És amikor a legelső civilizált emberrel összeakadt; az egy orosz volt.* S a barbár orosz megtudva, minő kincseket gyűjtött a vándor hosszú útjában, kétezer rubelt kínált neki érte, ha ezeket átadja a szentpétervári tudományos akadémia etnográfiai osztályának. S a még barbárabb magyar nem adta azt az orosznak; hanem megkérte a barbár oroszt, hogy keressen ki a mappán délnyugat felé egy kicsiny várost, aminek a neve Pest, annak van egy kicsiny tudományos lapja: küldje el ezeket a leveleket annak ingyen. S a barbár orosz elküldte azokat Pestre. A barbár magyar nem vette el értük a kétezer rubelt, s a barbár orosz nem tartotta meg azokat ingyen. Így kerültek a levelek haza.

Mi vitte az írójukat tova, mi hozta a leveleket haza? Óh, ha azt nem értenéd meg!

Az a véghetetlen szerelem, aminek számára nincsen név a földön! Amiről énekelnek a zsoltárok a babiloni+ vizek mellett;* amitől elhervad az izlandi+ lakó a szárazföldön; amitől lángra gyullad a hideg német, s a forró francia megőrül; – s csak te nem éreznéd meg?

Csak te nem tudnád, hogy ki az az imádandó hölgy, aki álmodban megjelen; arca olyan fényes, mintha Isten volna; olyan nagyszerű, mintha ország volna; mosolygása olyan meleg, mintha a nap volna; könnyhullása olyan forró, mintha vér volna; ha szemeit lehunyja, mintha meghalás volna; ha ismét felnyitja, mintha föltámadás volna; némasága, mintha beszéd volna; ránézése, mintha hívás volna; gyászfátyola, mintha örök éjszaka volna; két szemcsillaga, mintha két világ volna; megjelenése oly véghetetlen, elmúlása oly elviselhetetlen; egész alakja oly kínzó, oly vonzó, oly keblére záró!

Csak te nem tudnád, hogy „ki az?” Te! A költő!*

Az elefántcsontra festett kép

Kálmánnak első dolga volt Kalender úrra rajtarontani, annak a tegnap kapott csomagot pénz és nempénz tartalommal markába nyomorítani: „itt van, tessék; a becsületszavamat pedig viszem vissza” – s aztán nem várni, hogy az érdemes úr mit felel rá, hanem szaladni a sárkány barlangjából, mint akit a lidérc kerget.

Onnan azután sietett Biróczyhoz. Úgy esett be hozzá, mint aki most úszta át a Dunát, s maga is örül neki, hogy nem veszett bele.

– No, itt vagyok! Parancsolj velem. Vigy, ahová akarsz.

Biróczy igazi örömmel szorítá barátját kebelére. Ő tudta, hogy honnan menekült az most meg.

Aközben megérkezett a trombitás is. Hát még az hogy örült a viszonttalálkozásnak! Nem titkolá előtte, hogy „egészen más vagy most, mint reggel voltál!”

Ismét a régi vagy!

Délben a három fiú együtt ebédelt a Griffben,*+ Kálmánt nem bocsáták el többé kezeik közül. Délután pedig egyenesen Korcza úrnak szolgáltatták ki. Nem lehetett neki többé elveszni. Korcza úr pedig, amint megérté Biróczytól a helyzetet, rögtön gálába csapta magát, s vitte Kálmánt a hercegnőhöz, hogy bemutassa őt neki; egyúttal, mint a Decséry család jószágigazgatójának, magának is volt közlendője a hercegjóasszonnyal.

– Én leszek a dominus frater tolmácsa; dominus frater pedig az enyim, s ha valahol belerekedek a német szóba,+ rántson ki.

A német diskursus Korcza úrnak gyönge oldala volt; Decséryéknél pedig az a családi idióma, a gondolatoknak egymással való közlésére. Magyarul csak a nagyapa beszél: a főispán is vagdal hozzá,* ha rászorul; de erősen idegen kiejtéssel s törve a szót. Az ifjabb családtagok éppen nem ismerősek a magyar nyelvvel.*

A Decséry-palota Pest városnak azon részében épült, ahol még akkor csak kertészlakok álltak; kettős szárnyú egyemeletes épület; nyílt, vasrácsos udvarral, s hátul nagy kerttel. Még akkor nagyon poros út vezetett odáig. S aki nem bérkocsin ment – (pedig hát arra ki pazarolná a pénzét?) –, annak a kapuhoz érve, elő kellett vennie a zsebkendőjét s leverni a csizmáiról a port. A sárga csizmát már nem viselték; a fénymáz* fel volt találva, s a csizmát bizony le kellett porolni, mielőtt a kastély keményfa lépcsőin felhaladt volna az ember.

A hercegnő kevés cselédet hordott magával; nagyon takarékos volt. Mikor pesti kastélyában megszállt, a házmester feleségét+ rendelé fel szobaleányul; egyetlen inasa volt az előszobában, ebből állt az egész cselédség. Azonkívül rendelkezésére állt a jurátus, kinek egy földszinti szobában volt a lakhelye.+

Korcza urat és védencét nagy várakoztatás nélkül bebocsátá az inas a hercegnőhöz, ki gazdálkodásból egyetlen szobát tartott elfoglalva keresztülutaztában. Többet fűteni költségbe került volna; pedig a vastag, nyirkos falazatú kastély+ termei, örökké csukott redőnyeikkel, csak derék nyáron melegesznek be maguktól.

Itt a kis szobában fogadta el a tisztelgőket a hercegasszony. Korcza urat régen ismeré már, s Jenőyt hallotta emlegetni. Nem voltak előtte ismeretlenek. Ott volt az unokája is, kit szinte bemutatott.+

A hercegnő kövér, elhízott asszonyság volt, erősen fehér arcszínnel, s csigákba szedett szürke hajfürtökkel. Tekintete méltóságot és jóságot sugárzott, meglátszott rajta a vágy, mindig jót tehetni, csak pénzbe ne kerüljön. Minden szónál nagy nehéz lélegzetet szokott venni, úgyhogy az ember megsajnálta, mikor beszélt: azt kellett hinni, hogy az neki igen nagy fáradságba kerül.

A hercegnő csókolásra nyújtá az uraknak félkesztyűbe álcázott kezét, s könnyű kézmozdulattal inte unokája felé: „Dorothea grófnő”, hogy annak is meghajtsák magukat.

Valóban hercegi bátorság kell hozzá, hogy valaki a leányát Magyarországon Dorottyának merje kereszteltetni,* ahol Csokonai gúnyhőskölteménye e nevet oly csihéssé* tette; ámde híhatnák a grófnőt akár Medusának vagy Hecaténak,* azért ő ezzel a névvel is bámulatra méltó szépség volna.

Mintha elefántcsontra volna festve; halavány arc, alig látszó incarnattal,* körülfogva+ aranyfényű, dúsgazdag hajfürtökkel, miknek pompáját az egyszerű fonadék csak neveli.+ Szemöldei és szempillái csaknem feketék; alattuk nagy kék szemek: nem azok az unalmas búzavirágszín kékek, hanem a mély tengerszem kékségéből valók.*

Hát az ajkak? Azok a parányi, rózsaszínű csigák. Vajon mire használja őket? Vajon azok a madonnaarcok* szoktak-e enni? Vagy ajkaikon át is csak égi malaszttal élnek?

De bizony beszélni is használja e finom ajkakat, s midőn Kálmán azt kérdi tőle:

– Comtesse, wie lange werden Sie in+ Pesth verbleiben?*

Szelíd mosolygással felel:

– Morgen reisen wir ensemble!*

„Ensemble!” Milyen bűbájos szó! Lehet-e ennél gyönyörteljesebb szó a világon?

Erről azután rájött a beszéd arra a tárgyra, hogy nem fél-e a grófnő az alföldi pusztákon utazni, nem tartja-e kellemetlennek a hosszú út fáradalmait? És erre mind az volt a válasz, hogy hiszen „ensemble” utazunk; ott lesz az, aki bennünket véd és ápol.

Kálmán el volt ragadtatva e csodaszép ajkak minden szavától, mely gyönyörében csak Korcza úr háborította meg koronkint, ki is a hercegnővel folytatott párbeszédben minden lépten belerekedt, s akkor aztán egy „wie heiszt man?”* interpellációval fordult Kálmánhoz segélyért. Nagy munka volt az neki! A hercegnő ama bizonyos kereszt ügyében akart ügyvédétől utasításokat nyerni, s nagy önuralkodásába került nem kacagni a szeme közé, mikor ilyeneket mond neki Korcza úr egész komolysággal: „man musz dasz Kruczifix neu versakramentiren lassen” (értsd: „újra beszenteltetni” .*+

Mikor aztán a hercegnő felkeléssel jelt ád a továbbmehetésre, Korcza úr olyan jól érzi magát, mint a rossz diák, aki az examenből+ megszabadult; Kálmán pedig egészen fel van magasztalva.

Ez az „ensemble” szó ezekről a szép ajkakról egy új világot nyitott meg előtte. Mint ahogy a szegény bűnös lélek előtt, az angyal hívására megnyílik a mennyország.

Mikor a lépcsőkön lehaladva, Korcza úrtól búcsút vett, kétszer is megcsókolta principálisa arcáját;+ pedig biz az nem arra való volt. Könnyei hullottak, mikor megköszöné neki iránta tanúsított szívességeit; aminek azután Korcza úr úgy nevetett,+ hogy neki is csupa könny lett tőle a szeme.

– Jó fiú volt, fráter! – monda, megölelgetve Kálmánt –. Nagyon szerettem frátert. Csak a főispánnak is kedvében járjon. Az nagyon sokat fog tehetni önért. Eddig is nagyon szeretik. No, csak haladjon előre. Ha legközelebb találkozunk, én legyek az, aki önnek alázatosan fog könyörögni kegyes gráciájáért.

A fiskális aztán átadta Kálmánt Biróczy kezeibe. A kis sánta meg a trombitás egész éjjel nem hagyták őt magára. De pedig már fölösleges volt a strázsálás. Fogva volt ő jobban minden börtönnél, bilincsnél, egy kimondott szónak varázsával, elmerülve, elsüllyedve tengerszem kékségű szép szemek örvényében.

Az a másik asszony el volt feledve nála!

Másnap korán hajnalban előjárt a nagy utazó batárd, mely elé négy postalovat fogott be a császári egyenruhás postakocsis; a jurátusoknak segíteni illett a felmálházásnál. Az ódivatú ablakos hintónak hátulja, teteje felcsatolt bőröndökkel,+ dobozokkal lett megrakva; olyan volt az, mint egy bárka, mely az özönvizet megúszni készül.

Reggel négy óra volt, mikor a hercegnő és Dorothea a kastély emeletéből alájöttek.+ Az inas cepelte utánuk útitáskáikat. Kálmán és Biróczy a hintó ajtajánál vártak reájuk. Kálmán fringia kardját tartotta kezében, Biróczy nagy ostentatioval* engedett felöltönye zsebéből két pisztolyagyat előtolakodni. Bíztató előkészületek egy alföldi utazáshoz azokban az időkben.

A hercegnő jó reggelt kívánt nekik; megkérdé, hogy reggeliztek-e már; nem bánta akármit felelnek rá. Kálmán serényen nyújtá eléje kezét, hogy a hintóba felsegítse a kettős lépcsőfokon; azután a comtesse lebbent fel, a hátulsó ülésben nagyanyja mellett helyet foglalva. Következett Biróczy, szemközt jutva a hercegnővel az első ülésben, míg Kálmánnak a negyedik üres hely kínálkozott, ahol térd térdet ért Dorothea grófnővel.

Az inas becsapta az üveges ajtót; a postakocsis belefújt a trombitába s a nehéz bárka megindult a város sorompója felé, kegyetleneket zökkenve+ a primitív alkotású kövezeten.

Szép tájai vannak a szívnek! Csakhogy változik bennök a világítás. Egyszer a hold ábrándos ezüstje dereng fölöttük, másszor az éjjeli égés tűzfénye, néha az életadó meleg nap.

A rózsaszínű álomnak vége volt. Kálmán nem érzé többé sem a szenvedélyt, sem a féltést, sem a gyönyör emlékét, sem a kínt: álom volt ránézve az egész. Gonosz álom, amelyre azt mondjuk: jó, hogy csak álom volt!

Ami szívének világát bearanyozta most, az volt a nap. Maga az életadó nap, egy szűzi halovány arc!

Milyen boldogság egy ilyen bárkában utazni, mely mindenkit olyan közel hoz egymáshoz; naphosszant kényszerülve vannak szemközt ülni: minden új tárgya az útnak alkalmat ad új beszédet kezdeni. Kálmán magában azt kívángatta, hogy bárcsak valami regényes, kalandos veszedelem támadna valahonnan, amiből ő vitézül kiszabadíthatná útitársnőit. Fájdalom, a sors oly mostoha volt, hogy ezt a kívánságát teljesítetlen hagyta. Nem támadták meg rablók a hintót; nem ragadták el szilaj paripák; nem borult föl vele a tiszarévi komp; s így nem adatott meg neki az alkalom, hogy vitézlő harcban megvívhasson, s habok árjában megúszhasson bámulatának tárgya előtt. Annál több alkalma akadt kitüntethetni szolgálatkészségét az állomásoknál, midőn az előfogatot* kellett kisarkallni,+ bírákkal, kocsisokkal perlekedni, vendéglősöket tiszta szobák, tiszta víz s más egyéb lehetetlenségek előállítására kényszeríteni. Ezekben Kálmán szokatlan erélyt fejtett ki: Biróczy nagy bámulatára.+

– Sohasem hittem volna, hogy te pörölni is tudsz! Hja,+ mihez nem tud az ember, ha a nap rásüt?

Délután egy végtelen sík, unalmas rónán döcögött végig a bárka. Az idő meleg volt. Kálmán egy ideig magyarázta a comtesse-nek a délibáb tengerében úszó szigeteket, tündérmeséket gondolva ki hozzá, egyszer aztán azt vette észre, hogy az elefántcsontra festett szentkép a tündérmeséken elaludt.

A hercegnő régen tette azt. Az egész úton mindig szunyókált.

Egyszer aztán Dorothea is hátrahajtá szép fejét a hintó puha támlányára s elszenderült.

Kálmán ott maradt „egyedül”, néma bámulatát az átszellemülésig kielégíteni.

Belenézhetett a napba!

Most látta még csak, minő földöntúli tüneménnyel van találkozása. A halvány tündérarc ragyogni látszott a körüle ömlő glóriától. Egy elszabadult hajfürt nehány szála csiklandani látszott arcáját:+ óh, hogy azon segíteni nem volt szabad! A parányi nyitva feledt ajk valamit látszott suttogni álmában: óh, hogy azt meghallani nem lehetett!

A hintó gördült a szikfüves pázsiton, lekerülve a döcögős országútról a gyepesült kerékvágásba, az előfogat csengettyűje egykedvűen csilingelt; a távolban a bölömbika búgása+ hangzott a nádasokból. A két hölgy aludt, a két jurátus pedig ébren volt.

– Vigilasne? – szólalt meg Biróczy.

– Non. Mortuus sum.

– Sub spe resurrectionis…

(Ez a párbeszéd magyarul így hangzik: „Ébren vagy-e?” – „Nem. Meghaltam.” – „A feltámadás reményében…”)

Miért beszéltek latinul?

Azért, hogyha a hölgyek mégis nem találnának aludni!

Talán olyasmi volt a tárgya beszélgetésüknek, amit a hölgyeknek nem kellett megérteni?

Körülbelül.

Biróczy folytatá latinul.

– Boldog konstelláció a tied.

– Perihelium. (Napközel.)

– Az enyim ecclipsis. (Mikor a hold eltakarja a napot.)

Ezen mosolyogtak egy kicsit.

Kálmán folytatta bámulatát az „alvó nap” iránt.

– Quanta species!…* sóhajtá+ fel Biróczy.

Ezért aztán kapott Jenőy könyökétől egy oldaldöfést.

Amit mondott, az Phaedrusnak egy meséjében van; annyit tesz, hogy „minő szépség!” – hanem azután következik még egy mondás, ami már gorombaság: „…sed cerebrum non habet.+” (De nincs veleje.) Kálmán emlékezett a folytatásra, s ezért a megtorló könyöktaszítás Birócry bordái közé.

Biróczy tréfásan mentegetőzék.

– Azért mondám,+ mert nem tud magyarul.

– Majd megtanul.

– Ki tanítja meg?

– Én!

– Magasan áll.

– Nőni fogok, míg elérem.

Hanem e vakmerő mondásnál egyszerre elakadt a szó Kálmán ajkán. Elhűlt egy látománytól. Az pedig nem volt valami ijesztő látás. – Amint e szót kimondá, az elefántcsontra festett szentkép arcáin+ könnyű pír hajnallott által. Talán hallá? Talán érté? Tán attól pirult el? – Ha úgy volna?

Kálmánt megnémítá e bűvös-bájos látvány; csábultan inte Biróczynak, hogy ne beszéljen tovább; a figyelmeztetésre nem is volt több szükség, mert egy zökkenése a bárkának egy árkon keresztülugortában, egyszerre fölébreszté mind a két hölgyet; a hercegnő uram Jézust kiáltott ijedtében, Dorothea pedig felnyitá a szemeit és mosolygott. Mint ahogy mosolyognak, akik valami kedves álomból ébrednek+ föl. Kálmánnak olyan jólesett, hogy ő mosolyog. S a szép szemek aztán ismét lecsukódtak,+ mintha hívnák vissza a félbeszakadt álmot.

Hanem a hercegnő nem hagyott többé semmi ilynemű tündéreknek való élvezeteket meghonosulni a közös bárkában. Elkezdett beszédes lenni, s minden szavát Kálmánhoz intézte. Meg akarta tőle tudni a távol és közel látszó tornyok városainak neveit; az útfélen elmaradozó kórók neveit, a légben elrepülő madarak neveit; megismertette magát családjával; s miután kikérdezte az ifjút a földrajzból, a természetrajzból és heraldikából, sorba vette a bölcsészetet, a történelmet,+ a magasabb államtudományokat s azokból úgy megegzaminálta, akár egy professzor. Kálmánnak volt egyéb dolga, mint az elefántcsontra festett szentképre áhítatoskodni.

S ez aztán így tartott, míg csak a decséri kastély kapuján be nem hajtattak. Kálmánnak az volt a kötelessége, ami a malomnak, mikor a zsilipet felnyitják mögötte: őrölt.

A kastély udvarán már cseléd- és tisztviselősereg fogadta az érkezőket. Alkonyat volt. A főispán maga a tornácig lejött anyját és leányát elfogadni. Volt egy feszes szava Kálmán számára is; utasító, hogy majd a kulcsár el fogja vezetni szobájába. Egy széles márványlépcsőn eltűnt Kálmán elől az idáig bámult tünemény, őt pedig Biróczyval együtt a kulcsár felvezeté egy mellék csigalépcsőn a jurátusok lakosztályába, mely egy roppant teremből, három kis szobára volt vékony keresztfalakkal felosztva; a szobák ablakai egy rengeteg parkra nyíltak, melynek százados hársfái éppen akkor rakva voltak virággal, mintha aranyból volnának lombjaik; s a nyitott ablakokon át beszűrődő+ esti lég+ mintha mézzel volna terhes.

– Nos, hát megbántad-e, hogy idejöttél? – kérdi Biróczy barátjától.

Egy hosszú, forró kézszorítás volt rá a felelet.

Ezen az estén nem látta többé Kálmán a grófnőt. A hölgyek fáradtak voltak, a fiatal jurátusoknak szobájokba szolgáltatta fel a szakács az úri estebédet.

Ah, ez aztán más állapot volt, mint Korcza úrnál patvaristának lenni. Decséry főispán jurátusai már úgy élnek, mint gróf úrfiak. A cselédség is szokva van hozzá, hogy azokat az ifjakat, akik ily jogapródi minőségben a házhoz kerülnek, úgy tekintse, mint akikből évek múlva mind nagyságos és méltóságos s ki tudja, tán még excellenciás urak is lesznek.

Kálmán úgy aludta át első álmát ebben a kastélyban, mint aki az igazi boldogság küszöbén belépett.

Másnap a reggelihez már áthívták a jurátusokat a grófi étterembe. Tíz órakor reggeliztek, ősmagyar szokás szerint, melyet az akkori francia divat véletlenül utolért. Jelen volt az öreg gróf is; most is ugyanazon kék kabátban, s alázatos fejhajtással üdvözlé Kálmán barátunkat; ki nem bírt arcának parancsolni, hogy el ne vörösödjék, mikor az a fatális „két garas” eszébe jut. Szinte jólesett neki, hogy annál az első találkozásnál Dorothea nem volt ott; az ő szemei nem láthatták ügyetlen elpirulását. Később pedig nagyon szerette volna megtudni, miért nincs ő is itt. Talán rosszul lett? De nem lehetett kérdezősködnie.

A reggeli után a főispán szépen kezet csókolt a hercegnőnek. Ugyanazt tette az öreg gróf is és az öreg jószágigazgató,* s azután a két ifjú is. Az látnivaló volt, hogy ennél a háznál a hercegnő parancsol.

Kálmán ugyan hozzá volt szokva, hogy olyan asszonyságot lásson, aki parancsolni tud; hanem ez még a nagymamánál is jobban ért hozzá. A hercegnő parancsolatja nem zajos, nem heveskedő;+ egy tekintet elég tőle, hogy a halandó tudja: álljon-e vagy menjen?

– Direktor úr – monda az öreg gróf –, ha a hercegnőnek úgy tetszenék, hogy ma a családi gyűlésben elnököljön, szíveskedjék uraságod az iratokat előkészíteni.

– Már az archívum asztalán állnak – felelt az igazgató.

– Meg voltam felőle győződve – mondá az öreg gróf nagy tisztességgel.

Azzal ismét a hercegnőhöz fordult:

– Kit kíván a hercegnő a két juratus tabulae regiae notarius* közül a családi tanácskozmányhoz vonni mint jegyzőt? A másik ifjú úr hadd menne addig sétálni a parkba. Talán Biróczy urat?

– Nem – szólt a hercegnő –, Jenőy úr jön velünk.

Nagy kitüntetés volt.

Az étteremből átmentek az archívumba, melynek ódon faragványú tölgyfa szekrényei az ős család levéltárát őrzék, s ott egy hosszú zöld posztóval bevont asztal mellett helyet foglaltak. A hercegnő elnökölt, s balfelől helyet mutatott Kálmánnak.

A direktor kibontá az iratcsomagot, s egy dokumentumot kihúzva belőle, elkezdé azt fennhangon olvasni. Latin okmány volt.

Kálmán nem hallgatta azt az okmányt, hanem rettegésteljesen tekinte a hercegnő arcára: „vajon érti ez ezt?”

Mikor az okmány fel volt olvasva, a hercegnő inte, hogy ő akar beszélni.

És aztán megszólalt a legválasztékosabb klasszikus latinsággal, amilyenen csak valaha férfiak beszéltek, szólt a tárgyhoz nagy bölcsességgel és éles felfogással.

Kálmán azt érzé, hogy forog vele az egész hosszú asztal körös-körül. Szeretett volna elsüllyedni a föld mélységes kebelébe.

Azonban ezúttal a föld alá elsüllyedni Kálmánnak nemcsak nem lehetett, de nem is volt szabad; éppen olyan tárgy forogván a családi tanácskozmány szőnyegén, amelynek előzményeit éppen ő ismeré legjobban; az a bizonyos revindikált kereszt.

Hazakerült már, fel is volt állítva; tiszteletére egy kápolna emelve, mindkettő ünnepélyes beszenteltetésre vár. Elébb azonban tanácsot kell tartani afölött, hogy biztosítva van-e kellő törvényes eljárással az utókor számára e visszavívott ereklye; nehogy a hitetlenek beleköthessenek, s e tárgyban Kálmánhoz többrendbeli kérdés intéztetett, mikre meg kellett felelnie.

Mindenki latinul beszélt hozzá.

E tekintetben csak a főispán tett kivételt, kinek igen rossz előadása volt; s ha elkezdett latinul beszélni, mikor elakadt, ott átcsapott a németbe, s folytatta németül, míg abban is elakadt, s aztán ismét visszament a diákba.

Kálmán pedig átkozta magába még azt is, aki legelőször diák grammatikát árult Magyarországon.

Még csak az az egy menedékgondolatja volt, hogy talán mégis aludtak a hölgyek akkor, mikor ő a hintóban Biróczyval beszélgetett, s nem hallották, miről volt szó. Mert ha meghallották, akkor meg is értették.

Ettől a menedékétől+ is meg lett hát fosztva.

Mikor a családi tanácskozmánynak vége volt, a hercegnő feloszlatá a gyűlést. Kálmánnak pedig inte, hogy maradjon ott.

Kálmán titkolni akarta remegését; de arca elárulá. Nem bírta szemeit a hercegnőhöz fölemelni.

Mikor aztán a férfiak eltávoztak, a hercegnő lassú nyomatékos hangon mondá latinul Kálmánnak.

– Non semper, qui oculos clausos habent, dormitant. (Nem mindig alusznak, akiknek szemük hunyva van.)

Kálmán arca lángba borult e szóra.

Erre a hercegnő azt mondta neki:

„Jól van.”

És aztán nem beszélt hozzá többé latinul.

– Jól van. Legyen úgy, ahogy ön mondta. „Fel akarok hozzá nőni!” Tehát nőjön+ ön! Ez olyan devise,* amit az ír a címere fölé, akinek ereje van hozzá.

Most azután fel merte emelni szemeit Kálmán.

– Lássa ön; én az olyan embereket, akiknek erős akaratuk van, szeretem. A merészség nemesség. Elmondok önnek egy történetet, amit talán hallott is már. A mostani kancellár,* fiatal köznemes korában nagybátyja+ házánál volt, mikor ahhoz úri vendégek érkeztek, s nagybátyja éppen vásárra akart utazni. A vendégek sajnálták, hogy visszatartják a háziurat a szándékolt útból, s az ifjú unokaöcs ajánlkozott, hogy majd ő lesz házigazda nagybátyja helyett; mire az öreg úr magas méltósággal mondá: „ohó, öcsém, addig még sokat kell nőnöd, amíg az én vendégeimet elfogadni érdemes leendsz”. Az ifjonc pedig azt felelte: „éspedig lesz idő, amikor a király vendégeit is én fogadom el.” És felnőtt odáig, ahol ezt elérte. Most Magyarország kancellárja, s minden zászlósúr meghajolva lép be hozzá. – Látja ön maga előtt ezt az utat? Nyitva van mindenki előtt. Csak szív kell hozzá és ész. Önről sokat beszéltek már nekem. Beszéltessen ön magáról még többet. Én figyelni fogok önre. Amennyit nyer ön a világ előtt, annyit nyer énelőttem. Én csak kétféle embert látok meg: urat és szolgát. Önön van, hogy milyen alakban tegye magát előttem láthatóvá. Minden más alakban láthatatlan lesz ön előttem. Ebben a légkörben nem játszanak regényt; senkinek sincs alkalma hozzá. Itt csak fényleni szabad: vagy egyenruha, vagy az ész sikere által. Önben van ész, akarat és erő; használja fel. Gondoljon ön arra, hogy én emlékezem önnek szavaira, s tán tapasztalni fogja, midőn nagy lépcsők előtt áll, hogy egy látatlan+ kéz önnek karja alá nyúl és emelkedni segíti.*

Kálmán annyira meg volt hatva, hogy megcsókolta a hercegnő kezét, pedig talán etikett ellen is volt.

Felelni nem tudott semmit annyi jóságra. Nem is volt szükség, mert a hercegnő még tovább is elhalmozá kegyeivel.

– Önök egymás közt beszélve hibául számíták be Dorotheának,+ hogy magyarul nem tud. Ennek az oka egészen a viszonyokban van. Miért tanulta volna ezt a nyelvet? Hogy megértse, amit a parasztok egymás közt beszélnek. Erre semmi szüksége, mert velük nem érintkezik. Tanácstermeinkben csak a latin nyelvet hallja. Társaságban, közéletben, az udvarnál németül beszélnek. A külföldön francia a társalgás. Énekelni olaszul tanult. Ha olvasni akar, német, angol, francia könyvtár+ áll előtte. Mire használja a magyar nyelvet? Nincs semmi, amit megtudjon általa. Csokonai eroticumait nem adhatom a leányom* kezébe.* Amit eddig magyar költők írtak, az mind férfiaknak való. Leányokra nem számítottak. – De hát én mégis igazat adok önnek. A leányokból egyszer nők lesznek, s egy magyar férjre nézve orcapirító az, ha neje nem tudja az ő nyelvét. S meglehet, hogy Dorothea magyar férj neje lesz. – Ön azt mondta, hogy meg fogja őt tanítani magyarul. Nem bánom. Adjon neki naponkint egy órai oktatást a magyar nyelvtanból.

Kálmán azt hitte, hogy az üdvösség kapuja előtt áll. Nagy önuralkodásra volt szüksége, hogy el ne árulja e percben azt a gyönyört, ami szívét betölti. Némán meghajtá magát, s miután a hercegnő inte neki, szótlanul eltávozott.

Szobájába érkezve, szerencsének vette, hogy Biróczyval nem találkozott. Ez érzelemmámorban egyedül akart maradni. Ezer fennhéjázó terv született agyában, s valamennyinek a végén, mint a Jákob lajtorjája* magasán, ott ragyogott az az elefántcsontra festett drága szentkép, akit el kell érnie, ha még olyan magasan van is.

Fényes ábrándjaiból csak az ebédre hívás zavarta fel.

Most már egész biztossággal lépett be a főúri terembe. Azt hitte, otthon van abban.

A grófi ebédterem nagy társaság számára volt alkalmazva. A főispán megszoká, hogy mindig hosszú asztal legyen előtte, körülülve vendégektől vagy családtagoktól; kevesedmagával nem szeretett ebédelni. Ha mást nem, vándorszínészeket, utazó diákokat fogatott el az úton, azokkal pótolta ki az üres helyeket, s egy írnokának állandó hadkészletben kelle magát tartania, hogyha történetesen az asztalnál tizenhárman ülnek, a fatális számot tizennégyre emelni segítsen.

Maga a család és hozzátartozandói is nagy számot adtak ki.

Az asztalfőt elfoglalta a hercegnő; mellette ült az öreg úr jobbról, balról a főispán, az öreg úr mellett Dorothea grófnő, az ő kegyence, amellett Zuzanne kisasszony, a hercegnő társalkodónéja; a főispánon túl a három kis grófocska: tíz, nyolc és hat éves úrfiak; mellettük pater Demsus, a fölkent fejű nevelő, azokkal szemben azután a két jurátus, Kálmán Zuzanne mellett, az asztal végén pedig monsieur Henry: a francia táncmester. Ezúttal éppen tizenketten voltak.

Ez a monsieur Henry pedig szerecsen volt.

A legtökéletesebb néger arc, lapos orral, vastag ajkkal, eleven szemekkel, kondor gyapjúhajjal.

Hanem azért ő volt a társaságnak a lelke.

Amint pater Demsus elmondá az asztaláldást, melyet a többi családtagok állva és kezeiket összetéve hallgatának végig, monsieur Henry vágta a legájtatosabb képet, s oly nagyot fohászkodott, amilyent csak egy igazi francia igazhivő fohászkodhatik, s amint az ámen kimondatott, olyan jókedvvel vágta le magát a karszékbe s kapott a kanálhoz, amilyenre csak egy igazi francia képes.

Kálmán is utánamondta az áment. S úgy tetszék, mintha azon a hosszú fényes Jákob lajtorjáján ez lett volna az első hágcsófok. – Még sohasem imádkozott életében latinul.* Most először.

Akkor aztán megeredt mr. Henry esprit-je, s tartotta élcekkel és adomákkal mindvégig a társaságot.

Kálmánnak pedig nem voltak fülei a táncmester élcei számára, csupán szemei: Dorotheát lopva bámulgatni; aki viszont fel nem emelé a szemeit soha a tányéráról, s fejét félre nem fordítá az egész ebéd alatt.

Mr. Henry pedig több ízben intézé szavait «monsieur Clamant»-hoz, ahogy ő Kálmánt címezte; (soh’se tudta senkinek a nevét megtanulni), de attól feleletet nem kapott. Kálmán arisztokrata volt már. – Ebéd után pedig Biróczyval kisétálván a parkba, a sánta Asmodeus* ilyen észrevételekkel gazdagítá Kálmán ismereteit:

– Hallod-e, én már ezt az egész házat kiismertem. Itt a legnagyobb úr, akié minden, az öreg Decséry; de az senkinek sem parancsol. Ennek parancsol a fia, a főispán. A hercegnő, az parancsol mind a kettőnek. A hercegnőnek parancsol föltétlenül pater Demsus, a nevelő. Őnevelőségére nagy befolyást látszik gyakorolni Zuzanne kisasszony; – s viszont Zuzanne kisasszony ennek a franciába ojtott+ négernek a praestigiuma* alatt látszik állani. Azért, ha ennél a háznál előre akarsz menni, azt tanácsolom, hogy járj a kedvébe ennek a szerecsennek.

Kálmán azt felelte neki rá, hogy «nagy bolond vagy!», s hátba ütötte jól ezért a bolond tanácsadásért.

A messzelátó család

Könnyű a regényírónak, mert ez+ azt írhatja, ami neki tetszik;* de nehéz a történetírónak, mert ennek+ azt kell írnia, ami igaz. A mai realisticus korban pedig már azzal sem elégszenek meg, ha valamit hiteles okiratokkal megerősítve bizonyítunk, hogy valósággal megtörtént; még azt is megkívánják, hogy felvilágosítást adjunk róla, miszerint az a mechanika, kémia és elektromagnetizmus szabályai szerint lehetséges is volt, hogy megtörtént legyen.

A régimódi spiritus familiarisok nem segítenek ki többé. A „véletlen” nem fogadtatik el a forgalomban, s a „szerelem” megengedtetik ugyan, de a genezisére nézve alapos indokolást vár.

Az a kérdés, hogy mi oka lehetett a Decséry családnak a „véletlen” és a „szerelem” csillagképleteinek a maga egét megnyitni.

Hogy Kálmán gazdag család örököse, az nem elég indok. A Decséryek mégis ötszörte gazdagabbak és rangjuk magasabb.

Kezdjünk az analízishez.

A Decséry grófok egy „messzelátó” családot képeztek.*

A „messzelátás” ezúttal magasabb értelme a spekulációnak.

A messzelátás, vagy mondjuk, hogy spekuláció, saját bennszületett ösztönt és tehetségeket kíván. Akibe ez beleszületett, az annak minden körülményben hasznát veszi.

A Decséry családnak minden tagja: örege, kicsinye ilyen messzelátási tehetséggel van megáldva (talán még Dorotheát vegyük ki).

Már a kicsi grófoknál is megvan az. A majoresco igen ájtatos,+ imádkozni szerető fiú, ki mindennap ott ministrál+ a családi kápolnában, mikor pater Demsus misézik, és áhítattal viseli a csipkés choral inget* a veres zubbony felett. A másodszülött gyönge félénk gyermek, ki megijed a puskalövéstől, s kit a legkisebb szülött is megtépász, mihelyt a nevelő szeme nincsen rajta; a legkisebb gróf egy mérges verekedő kis myrmidon,* ki mind a két bátyjánál vitézebb, s tűzzel és késsel játszik.

Hanem azért mind a hárman tudják már és előre beszélik, hogy a legkisebb, amelyik olyan mérges és vitéz: az lesz pap. Lesz belőle püspök. A másodszülött, az a félénk: az lesz katona. Lesz belőle generális. A legelső, az az ájtatoskodó pedig: a jövendő főispán. Már ilyen kicsiny korukban tudnak a hajlamaik ellen való pályákra spekulálni.

Az öreg apa nevezetes acquisitor.* Ő uradalmakra spekulál. Óriási vagyont szerzett össze ezen az úton. Elád, cserél, újra vásárol, zálogba vesz, aukciót ád, virtualitásokat* vásárol, impetrál,* kiváltogat, commassál,* ismeri az egész országban létező nagy földbirtokosok helyzeteit, előre kiszámítja, mikor kerül egyik-másik nagy domínium kéz alatti eladásra, subhastatióra;* előre készen tartja a pénzt, hogy mindenkit megelőzhessen.

A főispán messzelátása aztán egészen más irányú. Neki magasabb spekulációi vannak; nem domíniumokra, de egész országra terjednek ki: s ebben anyja, a hercegnő a vezetője.

Van egy magyar szó: „nexus”.

Ez a „nexus” az egyedül nagyhatalom+ a világon. Uralkodók sainte alliance*-a, pártok, hivatalnoksereg, titkos társulatok, ligák, jezsuiták, szabadkőműves páholyok, mind elhalványulnak e hatalmas szó előtt: „nexus”.

Ott ül az a bírói székben, ott szavaz az urnánál, ott suttog a boudoirban, ott szónokol a hordó tetején, ott tanácskozik a zöldasztalnál, ott lovagol a hadsereg előtt, ott nyitja az audienciatermek ajtajait,+ ott informál a minisztereknél, ott táncol az udvari bálokban, ott vezeti a menyasszonyt az oltár elé; szerez mindent, amit ember vágya kíván: pénzt, rangot, hivatalt, szerelmet, érdemjeleket, kedvező ítéletet, népszerűséget; s kisegít minden bajból; – ez a „nexus”.

Ennek a nexuscsinálásnak a titkával bírt a hercegnő s őutána fia, a főispán.

Összeköttetéseik hálózata magában foglalt minden számításba vehető kört; a császári és nádori udvartól kezdve a megyei zöldasztalokig.

Egyik intézménye a nexuscsinálásnak volt a családnál a jurátusi rendszer.

A „jurátus” valami mitológiai személy volt, akinek a létezését+ még majd utoljára el sem hiszik.*

A húszéves fiatal jogtudós gyereket egyszerre megteszik olyan nagy úrrá, akinek szabad volt kardot viselni az utcán, szabad volt belépni a királyi kúria titkos tanácskozásainak zárt ajtaján, s feljegyezni az előadottakat; aki leülhetett a királyi személynök* asztalához, s táncolt az udvari bálok grófnőivel; akinek bizonyságtétele egymagában annyit ért a törvény előtt, mint a szolgabíróé és esküdté együtt, akinek joga volt pecsétes levéllel berontani a nemesi udvarra, s annak birtokosát evocálni, megcitálni, admoneálni, inhibeálni, s szükség esetén a pecsétes levelet annak a kapujára hivatalosan kiszegezni; sőt akinek még az 1723-dik 50. t. c. országos fizetést is rendelt;* s akinek mindezekért kemény esküvést kellett letennie, hogy méltóságát híven viselendi, s a nagy titkokat, miket megtud, el nem árulandja.

Ez így tartott egy esztendeig.

Akkor aztán letette a cenzúrát, megkapta a diplomát, s azzal vége volt a dicsőségnek, letetették+ a kardját, becsapták az orra előtt a kúria tanácstermének+ ajtaját, eltették a székét a királyi személynök asztalától, megszűnt a méltóság, a fizetés és a dicsőség, s mehetett vissza megint szegény ördögnek, akinek ugyan szépen kell könyörögnie, hogy az emberekkel sűrűn benőtt világban neki is szorítsanak egy kis helyet.

Tehát ilyen ideiglenes nagyságokat szokott maga mellé szedni Decséry főispán kettőt, hármat, néha többet is; akiket aztán másik évben megint mások váltottak fel.

Neki mint főispánnak ugyan szokásosabb lett volna a sok jurátus helyett egy titkárt tartani, s alacsony gondolkodású emberek azzal rágalmazták, hogy azért követi ezt a rendszert, mert a titkárnak fizetést kellene adni, a jurátusnak pedig csak ellátás kell; hanem ez tévedés volt. A főispánban és az egész családjában volt ugyan nagy adag takarékosság; de a jurátusi rendszer őnála messzebb látó terv volt.

Ő kiszemelte magának az ország fiatalai közül azokat, akik ész vagy birtok szerint nagy reményekre jogosítottak, s azokkal úri házában úgy bánt, mint saját gyermekeivel. Nem! Jobban, mint emezekkel. S az ifjú kedély háládatos. A legelső benyomások örökké megmaradnak benne.

Mikor az év beteltén egy jurátus megvált a grófi háztól, öntudatlanul vitte magával azt a láthatlan, de elszakíthatlan fonalat, amely őt kötve tartja hozzá.

Aztán a főispán jurátusai nem mentek vissza szegény ördögöknek, kik könyörögnek egy kis helyért a világban. Tapasztalhatták, hogy amint kiléptek a világba, mindjárt találtak ott valami üres helyet a maguk számára, s az a hely egyre tágult, emelkedett.

Ilyenformán lassankint minden körbe elhatoltak a láthatlan fonalak, mik a Decséry háznál folynak össze: az ő pártfogoltjai, lekötelezettjei mindenütt jelen voltak; befolyása alá és fölfelé mindenüvé elterjedt, s ha Decséry hercegnő valamire azt mondta: ennek+ így kell lenni, az bizonyosan úgy is történt meg.

Ekkor keletkezett valami, ami még eddig nem volt. Valami új, egészen névtelen dolog.

Nincs is a szótárban mi az.

Hát például mi az: hogy mikor a csendes megyei gyűlésen a főispán szépen kihirdetteti a pátenst, egyszer csak az asztal túlsó végén feláll valaki, s azt mondja, hogy a pátenst kihirdetni törvény szerint nem szabad?

Vagy hát az micsoda, hogy mikor a főispán a megye határán megjelen holmi ujoncozás és adóügy végett, ott egy marcona alakokból álló deputáció várja, az első alak így mutatja be magát: „én Varjú + vagyok”, a második így szól: „én Farkas + vagyok”, a harmadik azt mondja: „én Medve + vagyok”, s hasztalan szabódik a megrettent főúr, hogy „kérem, én emberekhez jöttem, nem vadállatokhoz”; azok tartanak neki egy olyan értekezést törvényességről és alkotmányosságról, hogy a főúr a kannibálok között szeretne inkább lenni.

És hát az micsoda, mikor fiatal, pelyhes állú ifjoncok elkezdenek titkos gyülekezeteket tartani, s vajúdásba hozzák merész, teremtő lélekkel a megvénült világot?

Valami mozog a porban… a Spitzbergák*+ „élő iszapja” dagad, s új alkotásra készül.

A világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.

Húsz esztendő elég egy metamorfózisra, mely egy egész országot átváltoztat. De hátha ez a szív, mely az ifjú kebel adománya, kitör a fölötte terülő tengeren keresztül, s egy új világot tol fel a hullámok közül, Neptun dacára?

Jenőy+ Kálmán vezérfénye volt az akkori fiatalságnak.

Ez oldja meg a Decséry házhoz jutását, ez az első fogadtatást.

Ha engedi magát vezettetni a magasra, vezetni fogják odáig, ahol a cél ragyog, ha nem engedi, eldobják, s ott hagyják fekünni a földön.

Meglássuk hát, el lehet-e fogni a meteort egy lepkefogóval.

Ha Kálmán az egekben képzelte, úgy Biróczy nagyon is a földön érezte magát ennél a háznál. Talált olyasmire, ami egy kezdő jogtudósra nézve megbecsülhetetlen, két veszekedő társra. Az egyik volt pater Demsus, a másik monsieur Henry.

Monsieur Henrynak délelőtt volt üres az ideje, amikor pater Demsus a kis grófokat mindenféle tudományokban oktatta; pater Demsus pedig egészen facér volt az esti órákban, amik monsieur Henryt foglalták el a tánctanítással, délelőtt tehát a szerecsen, délután a nevelő jelent meg a kertre nyíló szobában Biróczyval disputálni. A szerecsen veszekedett vele a nemzetisége miatt, a pap a vallása miatt: az egyik szidta a magyart, a másik a kálvinistát. Volt pedig egy órája a délutánnak, amikor a nevelő is felszabadult, meg a táncmester is; amidőn a kis grófokat a lovászmester elvitte lovagolni; éppen azon órában ment Kálmán is Dorothea grófnőnek a magyar nyelvtant előadni; ekkor aztán mind a két úr egyesülten rajtarontott az egyedül maradt szkíta hitetlenre, s akkor aztán veszekedtek kedvükre mind a hárman, hogy mikor Kálmán visszaérkezett hozzájuk, csak úgy csorgott az izzadság a homlokukon. És ezt egész gyönyörrel folytatták így mindennap.

A téma mindennap újból ajánlkozott.

A decséri palota+ valódi úrlak volt. Volt annak pompás könyvtára, régiségmúzeuma, képgyűjteménye, miket+ a gróf főispán maga szokott minden vendégének megmutogatni, s néha olyan kedvében volt, hogy behívta a gyermekeket, nevelőikkel, a jurátusokat, s magára vevén a múzeumőri szerepet, sorba magyarázgató a becses gyűjtemények ritkaságait.

Könyvtára egy egész termet foglalt el, melynek felső részét körülfutó karzaton lehetett végigtekinteni. Mind drága bőrbe kötött könyvek voltak a tudományok minden ágából, minden élő és holt nemzet nyelvén, a legrégibb literatúrától a legújabbig. Pompás díszkiadások, miknek ára ezerekbe megy; csupán fejedelmi könyvtárak számára való ritkaságok; szem elől rejtegetett magányos művek; óriási kötegek rézkapcsos sarkakkal;+ hírhedett térképgyűjtemények; és mindezek szépen rendezve, gyönyörű szembeötlő osztályozással; a barna bőr, ezüstnyomású sarokkal a vallási tartalmú könyvek; a fehér disznóbőr, aranynyomással a régi klasszikusok, a sárga borjúbőr, veres címsarokkal a történelmi és jogi könyvek, a veres maroquin a szépliteratúra. Egy osztály a kínai és japáni könyvek számára, alatta a török és arab vegyest, csillagászat, történelem és regék.

Mikor mindezeket végigmutogatta a gróf a bámuló ifjúságnak, monsieur Henry azt a maliciózus kérdést ejté el:

– Hát a magyar literatúra osztálya melyik?

A gróf odamutatott egy szekrényre, melyben hosszú sor kötegek álltak egymás mellett; felől a szekrényre írva: „Hungarica*”.

– Ah, hisz ez mind latinul van! Hát igazi magyar nyelven írott könyvek nincsenek?

A gróf odamutatott egy szegletre; a karzatra felvezető lépcső alatt volt egy zug;+ abba volt becsomoszolva egy nyaláb mindenféle nyomtatvány, be sem kötve, fel sem vágva. Az volt minden.

Ezen a napon Kálmán mikor visszatért a magyar leckéről, teljes veszekedésben találta monsieur Henryt Biróczyval.

A szerecsen azt mondta:

„A magyar csak kalendáriumot csinálni való.”

Biróczy azt kívánta Kálmántól, hogy ezért a blasphemiáért segítsen megdöngetni a monsieurt; Kálmán ehelyett nyugodtan azt mondá:

– Vous avez raison, monsieur.* Még ahhoz is mástól kérjük* a csillagászi kiszámítást.

Máskor megint a régiségtárát mutatta meg nekik a gróf. Az is pompás gyűjtemény volt: egész kincshalmaz; mű- és szakértelemmel osztályozva, fegyverek, ékszerek, poharak, edények, régi pénzek, ó emlékek. A gróf nagy archaeolog volt. Minden tárgynak ismerte a korát, a készítőjét, a lelhelyét s egykori+ tulajdonosát.

Monsieur Henry aztán egyre ostromolta a grófot ilyenforma kérdésekkel:

„Magyar munka ez a Bethlen* Kata nyaklánca?”

„Nem; ez velencei mű.”

„Hát ez a csüngős ékszer, amit Dusán* menyasszonya viselt?”

„Ez pedig szerb munka. A cifrázatai mutatják.”

„Hát ezek az abrudbányai* kőfaragványok.”

„Ezek római emlékek.”

„De ez a cifra buzogány csak magyar termény?”

„Nem, ez cseh maradvány.”

„Ezeknek a huszárkardoknak a készítője csak magyar volt?”

„Nem; rajta a neve: Fringia * .”

„Ezt a szép hólyagos billikomot ki készítette Báthorynak?”

„Brassói szász.”

„Ezek a Tiszában talált rézkardok a magyarok fegyverei voltak?”

„Nem. A kvádok* harcoltak azokkal.”

„De legalább ezek a kőbalták.”

„Azok a kőkor ismeretlen bennszülötteinek emlékei.”

„Nincs a régi érmek között a híres Rákóczi fejedelemnek egy emlékpénze?”

„Itt van egy, rézből.”

„De hisz erre is latinul van írva: pro libertate.”

Ezen a napon aztán volt Kálmánnak mit hallgatni a nagy kakasviadalon monsieur Henry és Biróczy között.

„A magyar nem való másra, mint gubát és kulacsot készíteni.”

Kálmán ezért a szóért sem hasította ketté a szerecsent, hanem szomorún mondta:+

„Vous avez raison, monsieur: ezen a földön marad emléke a szarmatának,* a kvádnak, marahánnak,* a rómainak, az avarnak, a csehnek, a németnek; de annak a népnek, mely ezt a földet oly nagyon+ szerette, semmi emléke nem marad itt.”

Megint másik nap a képtár miatt vesztek össze az antagonisták: a szerecsen azt állította, hogy a magyar piktor csak tulipántos ládát festeni való.

A decsériek+ istállóiban gyűjteménye állt az angol, arab, normann+ paripáknak. Henry magyar ló után is+ hiába tudakozódott.

„Magyar ló csak forspontnak való.”

Az egész gazdaságot cseh és szász gazdatisztek kezelték; a néger-francia hiába kérdezősködött egy magyar ispán után.

„A magyar csak úrnak vagy parasztnak való.”

Gyakran ellátogattak a decséri kastélyba a szomszédban állomásozó ezredek főtisztei, vidám, mulatságos férfiak. Monsieur Henry hamar ismeretséget kötött velök. Tudakolá, itt születtek-e. – Jamais!*

„A magyar vitéz csak közkatonának való.”

És mindezekért a nyilatkozataiért Kálmán nem sietett a szerecsent mosdatni; hanem ráhagyta, hogy „vous avez raison”. Eddig úgy van.

„Csupán egy dolgotok van, magyaroknak – monda+ egy este a néger, mikor már Biróczy is elnémult a nibelungi harcban* –, s ezt az egyet úgy elhanyagoljátok, pedig az egész világot meghódíthatnátok vele. Ez a minden szépet és nagyszerűt magában egyesítő, eszményi, elragadó – magyar magántánc.”

Biróczy féktelenül felkacagott rá.

„Szénégetőnek tőkén a szeme!”

– De én komolyan beszélek.

– No, hát taníts meg engem a magyar szólóra, szerecsen; hadd hódítom meg vele a világot – hencegett a kis sánta.

– Óh, önt is igen szívesen: s ami a hódítást illeti, az tökéletes lesz, mert a komikumnak is van hódító ereje. Hanem akit önnél szívesebben tanítanék meg rá, az monsieur+ Zseni (így szokta kiejteni Jenőy nevét). Önnél nem veszne kárba a fáradságom. – No, gondolja meg, monsieur Clamant,+ naponkint egy órát adhatok ilyenkor, mikor üres időm van, a grófok lovagolnak. Nem kell érte fizetés. Majd ha ön nagy úr lesz, akkor meghálálja azt nekem. Mert higgye el ön, hogy amit minden iskolában tanult, nem fogja annyira hasznát venni, mint annak a magyar eszményi magántáncnak, amire én megtanítom. A feje nem fogja önt olyan magasra felvinni, mint a két lába hegyei; ha énreám bízza azokat.

Kálmán tenyerébe csapott a szerecsennek.

– Jó. Én megtanulom öntől a magyar magántáncot.

Biróczy maliciózus vigyorgással súgá Kálmán fülébe:

– Te pajtás, nagyon is jól megtaláltad fogadni az én bolond tanácsomat.

Monsieur Henry kész volt az órát is meghatározni, amikor Kálmánnak e nagy tudományt be fogja tanítani: délután négytől ötig.

– Ah, nem+ lehet, akkor éppen én adok órát a magyar nyelvből a grófnőnek.

– Eh, mit tanulnak azon? Csak galuskásszájú parasztok beszélik.* Hagyjon ön fel ezzel a vesződséggel.

Kálmán olyat nézett erre a szóra a szerecsenre, hogy az megértheté ebből a tekintetből a választ: „hát egy egész mennyországért tele olyan fekete angyalokkal, mint te vagy!”

A négerfrancia nevetett s aztán azt mondá:

– No, hát tanuljunk este, mikor mindenki lefeküdt a háznál, a kerti pavilon termében.

Így jó lesz.

De nem vesztett volna el egyet + is azokból a drága magyar nyelvtani órákból Kálmán!

De még csak egy másodpercet sem. Mikor felment a hercegnő szobájába leckét adni, az órája rendesen korábban járt, mint a kastély órái, s mikor vége volt a leckének, bizonyozott, hogy azok mind nagyon sietnek.

Óh az olympi gyönyörűség volt.

Egymás mellett ülhetni a bálványozott gyermekkel; egy könyvbe nézhetni vele és mondani ugyanazon szavakat.

Lesni ajkain a megszülető igét, tanítni ez ajkakat miként idomuljanak, hogy a határozott magyar magánhangzókat* helyesen kiejtsék. Kényszeríteni a lesütött+ szép szemeket, hogy szemébe nézzenek, s találják ki gondolatait.

És aztán látni az elpiruló mosolyt, midőn hibát követett el az ajk, s az elégült ragyogást, midőn helyesen talált.

Kálmán úgy érezte, midőn a grófkisasszony szeretetreméltó írásgyakorlataiban kiigazította az imádandó hibákat, midőn egy kifeledt betűt közébe szúrhatott az ő betűinek, mintha ez+ is a gyönyörteljes érintkezések egyike volna, mikben a – nap és hold találkozik.

Hát az nem volt-e valódi diadal, midőn a tanítvány a feladott penzumot egy szó hiba nélkül dicsekedve mondta fel? A tantárgy vagy a tanító diadala? Hogy figyelmeztetéseit emlékében tartotta? Hogy azt a hibát, amiért egyszer megigazította, úgy igyekezett többé el nem követni? Hogy úgy engedelmeskedett? Hogy úgy óhajtott még többet megtudni? Hogy olyan szépnek találta mindazt, amit tanult? Hogy később nem volt már neki elég, amit tanítója bízott rá; hévvel sietett volna előbbre, már magától érteni, már szavalni akart, már kényszerítene magát, hogy az új nyelven beszéljen tanítójával? Már meglepetésekre készült.

Nem egy neme-e ez a szerelemvallomásnak?

Kálmán pedig szerelmes volt a tantárgyba is, meg a tanítványba is.

A legkomolyabb illem határai között folytak le a tanórák. A kis íróasztallal szemközt ült a hercegnő maga az egész lecke alatt, és kötött.

Rettenetesek a nők, amint ez a négy öklelő szurony egyre vacog a kezeik között, s aztán máshová vigyáznak. Ez a legéberebb előőrs. Ha a franciák minden táboruk szélére egy kötő asszonyt ültettek volna, sohasem lepték volna meg őket a németek.*

Semmi gyanús szó nem mondatott és nem íratott le. Kálmán száját már egyszer megégette az a tapasztalás, hogy a nők mindent kitalálnak. De bárgyúság is lett volna szavakkal beszélni ott, ahol a lelkek + suttogása hallik.

Valóban szerelem volt az!

Talán ez magyarázza meg azt is, hogy Kálmán oly igyekezettel tanulta viszont a maga részéről éjfelekig+ a kerti pavilonban, egyedül bezárkózva a négerrel, a magyar magántáncot.

De az valóban eszményi szép tánc volt.* Tűz és méltóság; nemes mozdulatok és délceg plasztika, erő és kellem egyesült benne: művészet és rászületett+ hivatás kellett hozzá. Ah, akik azt most a színpadról látják, fogalmuk sincsen felőle, az úri termekből pedig eltűnt egészen. Még én emlékszem a korra, amelyben hódított. Az utolsó magántáncot+ a komáromi főispáni beiktatás ünnepi táncvigalmán láttam, s aki azt a fényes úri néptől bámulva, pompás nemzeti viseletében, egyes-egyedül kilépve a sima parkettre, oly óriási taps mellett járta, az akkori ifjúság büszkesége volt, Pázmándy* Dénes, tíz évvel később Magyarország első képviselőházának elnöke,+ születésére: úr, Istenétől: ész ,+ magától: jellem. – Az ilyen látványban csak nagyurak rendezte országos ünnepélyek részesültek valaha. Most már el vannak feledve.

Monsieur Henry el volt ragadtatva Kálmán előmenetelétől.

– Született táncos! Valódi zseni! Az ilyen tánccal tavernicussá* lesz az ember. Ne legyek becsületes ember, ha a jövő farsangon monsieur Clamant+ nem fog az udvari bálban táncolni, s ha nem mint kamarás jön onnan vissza.

Kálmán maga is érezte azt. A délceg tánclépés nagy előny! Szegény tudós ember, akinek feje egy egész könyvtár, de táncolni nem tanították, mikor felöltőzik abba a magyar díszruhába, hogy a méltóságos és fenséges urak előtt megjelenjék, milyen mizerábilis figura az ottan, hogy botlik el a saját lábában, hogy görbül meg a nyaka, hátul hagyva a messze elálló aranyos prémgallért, hogy botorkál, hogy ütközik mindenkibe, hogy reszket az ina, hogy csuklanak el térdei, hogy felejti el mindazt, amit tud, hogy némul meg és hebeg ostobaságokat, mikor megszólítják, és mindezt azért, mert a lábait+ elmulasztotta kiképezni; míg az a másik délceg alak, kinek minden mozdulata festői minta: jön, lát és hódít, és okosan beszél; mert helyén van a lába.

Kálmán kezdte lenézni Biróczyt, mióta ilyen magasra tanult emelkedni (ti. lábujjhegyeire). Biróczy észrevette a lenézést, s azzal állt bosszút Kálmánon, hogy megmutatta neki, miszerint ő a két sánta lábával mindazokat a mesterséges figurákat el tudja járni, mikkel Kálmán olyan nagyra van, s eljárta a szokott délutáni társaság előtt a „harangot”, a „bokázót” a „kígyózót” a „hegyezőt” – a „topogót”, meg ki tudná valamennyinek a nevét, s még magasabbra fel bírta hányni a lábait, mint Kálmán a „harang”-ban, hogy a talpát meg tudta csókolni; utánozta a délceg megállásokat, hogy az megveszni való mulatság volt. Képzeljünk egy majmot Apolló+ mozdulataival.

Kálmán ilyenkor veres+ volt, mint a pulyka. Haragudott a tréfáért. Ha a versét ócsárolták, azt megbocsátó; de ha a táncát paródiázták, azért dühös volt.* Elnyögte, ha gúnyolta előtte a néger a magyarnak minden jó tulajdonságát; de aki már még a magyar magántáncot is gúny tárgyává képes volt tenni:+ az ellen felforrott nemes haragja.

Az első „te”

Pater Demsus nagyon kedveskedni vélt a családi tanácsban azzal a kegyes indítvánnyal, hogy a keresztszentelési szertartás Péter-Pál-napjára tétessék,+ amidőn az öreg gróf neve napja tartatik. Mint már tudjuk, a Decséry család igen buzgó katolikus volt. Hanem azért ez az indítvány mégsem talált pártolásra. A hercegnő kimondta kereken: „amikor az én Pálomnak a névünnepe van, akkor senkinek másnak ünnepe nem lehet, akkor egyedül az én Pálomnak van neve napja.”

A családiasság még a buzgóság fölött is uralkodott; ez még a spekulációnál is erősebb volt a Decséryek közt.

Minden ismerősük tudta felőlük jól, hogy vendéget az év minden napjain szívesen látnak – csak a családi névnapokon nem: akkor zárvák+ a kapuk, s a portás azt mondja az érkező idegennek, hogy senki sincs itthon. Akkor egyedül szeretnek lenni: éppen csak azoknak a társaságában, akikkel mindennap együtt élnek.

És ez igen megmagyarázható különösség. A családi ünnepélyen nem grófok,+ hercegnők az emberek, hanem apa, anya és gyermekek. Az öreg excellenciák csakúgy szereznek szabad folyást engedni örömkönnyeiknek,+ mint a közönséges emberek, s a kis grófok csakúgy belesülnek a köszöntőbe, s csakúgy összekapnak az ajándékon, mint a szegény ember fiai, s akik egymást szeretik, csakúgy megcsókolják ilyenkor egymást, mint más jámbor ember.

S mindez nem úri dolog; nem idegenek számára való látvány. A névnap a grófi kastélyban zárt kapuk mögötti nap.

Azért azon a napon még a püspököt sem fogadják vendégül. A keresztszentelés marad István király nagy ünnepére.

A Pál-napi ünnepély kezdődik egy ájtatos misén a kastély kápolnájában, a hercegnő maga adja elő az orgonán Haydn gyönyörű szent hangzatait.+

A kápolnából egyenesen az öreg apa termébe vonul a család, a hercegnő megcsókolja férjét, a főispán és az unokák sorba kezet csókolnak neki, s azután magára hagyják. Az öreg úr egy óra hosszat imádkozik egyedül. Akkor kinyitja szobáját és szabad bejönni.+

Elébb a hercegnő és a főispán röviden és halkan sok számos évet+ kívántak az öreg úrnak, azután jött pater Demsus a három növendékével.

A legnagyobb gróffiú római tibicennek* volt öltöztetve, nagy karikára hajtott aranyozott kürttel a vállán, a középső schweici Sennerbubnak,* aranyozott kaszával, a legkisebbik velencei gondolierenek, aranyozott evezővel a kezében.+

A tibicen római nyelven tartott hexameter szónoklatot nagyatyájához, melyből pater Demsus súgásának segélyével közbámulatra szerencsésen partra is jutott. Ugyanazon szónoklatot írásban is átnyújtotta a pater familiasnak.* De sem római szóval, sem írásban nem adta okát, hogy mért van a nyakában az a nagy kürt.

A schweicer* elmondá németül a kétségkívül igen szép verseket, amikből egy szót sem lehetett hallani, a nagy elérzékenyedés miatt. Az átnyújtott irat bővebb felvilágosítást adott. Hanem afelől az sem mondott semmit,+ hogy minek az a kasza a kezében.

A gondoliere azonban annál hatalmasabban elpattogtató a maga verseit Petrarca klasszikus nyelvén, még az evezővel is hadonázott hozzá; hogy csupa megenni való volt. Hogy minek nála az evező, majd megtudjuk talán később.

Az öreg gróf nagyapói gyönyörűséggel fogadó mind a három felköszöntést. A tibicennek azt mondá: „ago gratias dilectissime domine*”; – a schweicinak: „danke für die Güte, mein Herr*”, – a gondolierenek+ pedig: „bravissimo, signore*”.

Ekkor a hercegnő eléje vezette Dorotheát. Ez már nagy volt arra, hogy verseket szavaljon névnapi köszöntőül, nem hozott magával semmi papirost. Fehérbe volt öltözve, elöl gyöngysorokkal kifűzött vállderék+ simult pálmatermetéhez, s két tömött hajfonadéka, rózsaszínű szalagok közé fűzve volt hosszan leeresztve hátul. A szép halavány arc mosolygott.

Az öreg úr két keze közé fogta szép unokája karcsú derekát, úgy nézett az arcába; azután megfordítá, s gyönyörködött hosszú hajtekercseiben, még a piros szalagot* is megnézte. Tetszett neki az nagyon.

– No, hát te mit tudsz?* – kérdezé ezután tőle a család szokott nyelvén németül.

Arra aztán a fehér liliomszál odaborult a keblére, s már nem mosolygott, de ahelyett elpirult, mintha ahhoz, amit mondani fog, szín is egészen más illenék, s szép csengő hangon mondá nagyapjának magyarul:

„A jó isten tartsa meg nagyapámat+ sok esztendőig minekünk, és szeressen minket, ahogy mi szeretjük.”

Az öreg gróf ajka és szeme nyitva maradt a bámulattól; a meglepetés hihetetlen volt előtte. Elébb nevetni készült, aztán a könny kicsordult szeméből, utoljára mindkét karjával odaszorítá keblére szép unokáját, s szőke fejét összecsókolgatva rebegé:

– Az isten áldjon meg „Tégedet” kedves kis leányom.

A hercegnő tapsolt örömében, a kis gróffiúk bámultak, a szerecsen táncmester azt súgá Biróczynak, hogy így persze sokkal szebben hangzik ez a nyelv, mintha a béresektől hallja az ember. Az öreg gróf pedig azután is csak fogva tartó Dorotheát, s kezdett vele beszélgetni, a lyánka+ felelt neki mindenre magyarul, okosan, meggondoltan, s amíg magyarul beszélt, folyvást piros volt. (Aminek különben természetes okai vannak.)

A főispán közbeszólt.

– Bizony jobban beszéli a magyarul, mint a nálamnál.*

Az öreg gróf ránézett a fiára, s azt mondá:

– Tapasztalom.

A főispán híres vadász volt a nyelvtani bakok meglövésében.

– Hát aztán ki tanított meg „téged” magyarul? – tudakozá unokájától Pál gróf.

Erre a piros arcú szűz még jobban elpirult, s alig hallhatón suttogá:

– Jenőy úr.

Pál gróf szemei kerekre felnyíltak e névnél.

– Jenőy úr? – szólt Kálmánra szegezve szemeit, s e pillanatban a nagylelkűségnek egy erős rohama támadta meg keblét. Egy szép antik óra volt a zsebében, azt kivonta oly tekintettel, mintha azzal rögtön meg akarná ajándékozni Kálmánt. De miután Kálmán nem mozdult a helyéből, csak ő is meggondolta magát: megnézte az óráján, mennyi az idő s visszadugta azt a zsebébe. – No, Jenőy úr, ezt én önnek nagyon köszönöm.

Kálmán nem is kívánt többet.

És ezentúl Pál gróf mindig tegezte unokáját.* Első eset volt nála az életben, hogy valakit „te”-nek szólítson.

Mindenkinek titulusa volt előtte:+ nejét „a hercegnőnek”, fiát „a főispánnak” nevezte, ha beszélt velük; kis unokáit „dominusoknak” titulálta; a parasztnak is azt mondta „uram”, a tisztviselőnek+ „tekintetes úr”, a cselédségnek „monsieur” és „madame” volt a neve, és soha senkit olyan közel nem eresztett magához, ahonnan azt lehet neki mondani: Te! – Még a hercegnő mopszlijának is azt mondta: „Herr von Kutya”.*

És most akadt a világon egy emberi lélek, akit az Istennel egyenlőn szólít meg: „te”.

Dorothea ezzel a mai nappal sokat nyert a világban. Arról már biztos lehet, hogy őt nem fogják zárda-fejedelemnővé tenni, csak azért, hogy az öccseinek több jusson a vagyonból. És mindez miért? Egy bagatellért.

Kálmán büszke önelégültséggel gondolt rá, hogy íme ezt a mai örömjelenetet mégis csak az ő ellesett diskurzusa ott a hintóban idézte elő: neki volt érdeme, neki volt igaza. Ezt másoknak is kell tudniok. S ha van igazság a földön, ez nem+ maradhat el jutalom nélkül.

Lám, hogy ragad a messzelátás ennél a háznál még az idegenre+ is.

Péter-Pál-napja késő estig a kellemes meglepetések napja volt. Mindenki hosszú előkészülettel tervezte e napra, mivel örvendeztesse meg az öreg urat, a főispántól elkezdve a szakácsig, s viszont azután mindenki megkapta a megfelelő ajándékot, aminek osztályozásához éppen annyi leleményesség kellett.

Persze, hogy mindennek a hercegnő volt a rendezője, ő adta mindenkinek az eszmét, mivel lepje meg az ünnepeltet;+ valamint hogy ő gondoskodott a viszonajándékokról is, mik Pál gróf nevében kiosztattak. Mert az köztudomású adat volt, hogy Pál gróf soha senkinek ajándékot nem ád. Fizet, amivel tartozik, pontosan; de ajándék, borravaló az ő markát el nem hagyta még soha. A névnapi viszonajándékok a hercegnő gondoskodásából jőnek.

Este hangverseny fejezé be az ünnepélyt. A hercegnő és a társalkodónő zongoráztak. Pater Demsus szépen tudott fuvolázni s monsieur Henry hegedült; Dorothea grófnő énekelt.

Azután következett a tabló: az eleven rébusz, fényes lámpavilágítás mellett, melyet képviselt a három férfi unoka.

S ekkor derült aztán ki, hogy kinél mi célra valók a jelvényes eszközök.

A legnagyobb unoka a kerek kürttel egy nagy P betűt képezett; a középső a kaszára támaszkodva egy Á-t, a legkisebb egy gondola végén állva, egy „L” betűt. Együtt hárman a nagyapa nevét.

Pál gróf nagyon meg volt elégedve a hercegnő gyöngéd ötletével. A hercegnő még most is olyan gyöngéd és szeretetteljes Pál grófhoz, mint volt ötvenkét év előtt. És az nagyon szép.

Pál gróf sokáig gyönyörködött az eleven rébuszban, s végül külön megköszönte mind a három úrnak, hogy szíveskedtek az ő nevét képviselni, kinek-kinek a maga választott nyelvén.

Ez lett volna zárjelenete a családi ünnepélynek; de mielőtt a magas uraságok felkeltek volna álhelyeikről, előlépett monsieur Henry, a hegedűvel és nyirettyűvel* a kezében, s megkérte az úri társaságot, hogy még nehány percet áldozzanak fel annak a meglepetésnek, amellyel ő fog kedveskedni.

És erről már a hercegnő sem tudott semmit.

Monsieur Henry az állához szorította a hegedűt, neki akasztotta a nyirettyűt s egy+ előjátékkal jelzé a magyar magántánc dallamát.

A kíváncsian szétbámuló társaság valahonnan a háttérből Kálmánt látta előlépni. Az ifjú ember testre öntött nyalka nemzeti ruhát viselt, balkeze csípőjére volt téve, jobbjával egyet pödrött bajusza hegyén, s a hegedű jelszavára elkezdé délcegen, büszkén lejteni azt az úrnak való táncot.

Elragadó szép volt, mikor ezt a nemes táncot lejté. Gyönyör volt nézni délceg mozdulatait. Mint a zeneművészről mondják, hogy „érzi”, amit játszik, ő is érzé,+ amit táncolt. Minden léptében kifejezés volt.

Az öreg gróf arcán egyszerre két szokatlan tüzű piros folt kezdett kigyulladni; a feje kiemelkedett vállai közül; fehér haját elöl felborzoló kezével; azután felállt a székről, mellét kifeszíté, fölegyenesedett, szemei villogtak, elkezdte a taktust ütni a tánchoz tenyereivel, ő is utána lejtett a fél vállával a táncolónak, s dobbantott a lábával, mikor büszkén dobbantani kellett, s pengőtlen sarkantyúit, maga sem vette észre, hogy össze kezdé veregetni sarkaival.

Általános tapsolás rekeszté be a végzett táncot.

Most már Pál gróf maga ment helyébe a pirulva visszavonuló ifjúnak. Megveregeté a vállát, aztán az orcáját.

És azután azt mondta+ neki, folyvást ragyogó orcával:

– Éppen ezt táncoltam én ezelőtt ötvenkét esztendővel felséges királynénk, Mária Theresia előtt az udvari bálban. – Ön látta azt hercegnő+ ugyebár?

A hercegnő érzékenyülten inte szempilláival. Talán éppen akkor, talán éppen ezért a táncáért szerette meg Decséry Pált. – Veszedelmes egy tánc az.

– Mikor azt a táncot eljártam – folytató Pál gróf – őfensége+ a királyné+ férje odajött hozzám; fiatal szép gyerek voltam; megveregette az orcámat, azzal kivonta zsebéből+ ezt a gyöngyökkel rakott órát, s azt mondá nekem: „viselje ön – ennek a táncnak emlékeül.” – Hát most én mondom önnek: „viselje ön ezt ennek a táncnak az emlékeül.”

Kálmán, ha a bécsi Szent István tornyának az óráját nyomták+ volna a markába, nem érezte volna azt nehezebbnek, mint ezt, amit most kezébe adtak.

Mindenki oda volt a bámulattól, s e bámulat okát ő maga tudta legjobban megmérni.

Decséry Pál gróf, aki soha senkinek ajándékot nem adott, még csak egy pálcalovat sem vett a tulajdon unokáinak, most megajándékozza ez idekerült fiatalembert családi ereklyéinek legkedvesebbikével; a hármas értékű emlékkel, melyet ő maga is fenséges kezekből kapott, kedves emlékezetű ifjúkori délceg táncáért. S most odaadja azt ennek az ifjúnak, aki éppen olyan deli most, mint ő volt akkor.

És egy pár szem éppen oly rejtett ragyogással tekint rá e percben, mint akkor Pál grófra.

Kit ne szédítene el az ilyen diadal?

Mikor szétoszlott a társaság, a néger azt mondá Kálmánnak: „Nos, uram, hát mivel megy ön magasra, a fejével-e vagy a lábával?”

Biróczy pedig kicsúfolá.

„Bajtárs: neked csak az óráját adta oda az öreg úr; de ha engem meglátott volna táncolni, nekem idadta+ volna magát a tornyot!”

Az irigység beszélt belőle.

Kálmán könnyen álmodhatott arról, hogy hármat már megnyert a partie-ből;+ az öreg grófot, a hercegnőt és a szépek szépét. Még a főispán hátravan.

De elkövetkezett az idő, hogy a legnagyobb lépést a családi kegyben mégiscsak – feje segítségével tegye meg.

Marcalis ülés* közelgett. A főispán behívatá magához Kálmánt, s akkor elmondá neki, hogy ő bizony nincsen szokva ahhoz, hogy beszédeket fogalmazzon, különösen az előtte nemigen tört útú magyar nyelven; azért rábízza Kálmánra, hogy készítsen valami megnyitó beszédet a számára, amihez egypár eszmét szolgáltat neki. A beszéd érthető legyen és ne nagyon cifra. Valami furcsa szavak ne legyenek benne: nehogy úgy járjon az ember, mint a múlt megyegyűlésen, amikor az levén+ a szájába adva, hogy „nagyon kecsegtetem magam”, ezt úgy ejté ki, hogy „nagy+ kecseget etem magam”; erre pedig egy kortes felkiáltott: „kedves egészségére váljék!” A felzendülő bruhahában a főispán aztán kérdezé mellette ülő sógorától: „was hab i gesagt?*” – „Du hast gsagt, dasz du an groszen Stierl allein gegessen hast.”

Ez aztán a legkényesebb megbízatás, s a titkok legdrágábbika.

Beszédet készíteni egy nagy főfő uraságnak, ami annak eszméit kifejezze, ami annak belső énjét mutassa a világ előtt; éspedig úgy, hogy azt a világ soha ki ne találja, hogy ez nem annak az igazi énje.

Ez valóban a legnagyobb bizalmat föltételezi. Bűntársi részvét egy Istennek és embereknek tetsző munkában.

Kálmán oly gonddal és figyelemmel felelt meg a feladatnak, mely sokoldalú tehetségéről tanúskodék.+ Ez a legnehezebb munka, amire költői kedély vállalkozhatik. Beszédet készíteni másnak, olyat, melyben sok szó legyen, és kevés eszme, virágok nélkül, gondolatok nélkül, szárazon, diplomatikus tárgykerülgetéssel, üres bombasztokkal és hivatalos applombbal.+ Ezt is meg tudta csinálni. Kínjába került ugyan; de mit meg nem tesz az embernek az édes esze a zsarnok szívéért?

Az elkészített beszéd megnyerte a főispán tetszését; a megyegyűlésen megéljenezték érte. A sógor azt súgta neki: „Mi bajod van ma? Kezdesz okosan beszélni.”

Kálmán barátunk a főispánnál is kegybe jutott.

Otthon volt már egészen.*

Ariadne*

Katinka egész nap várta, hogy Kálmán meglátogatja, s hogy délelőtt nem jött el hozzá, türelmetlen lett, kikocsizott, elhajtatott a kávéház előtt, ahol az aranyos fiatalság ácsorogni szokott, de ott nem látta meg Kálmánt; délután kihajtatott a Városligetbe, összejárta a csalitok ösmerős útjait,+ a csendes kis szigetbe leszállt, ahol együtt szoktak négylevelű lóherét keresni s fűszálakat összekötözni: lesz-e koszorú belőle; de ezúttal se négylevelű+ lóherét nem talált, se a koszorú ki nem jött, se Kálmánt+ nem lelte sehol.

Este elment a német színházba, volt dolga a látcsövének, hogy fölfedezze akit keres, de ott sem látta, mint szoká, páholyával szemközt támaszkodni elválhatlanját.

Akkor aztán haragosan hazament, s megtudva, hogy Kálmán egész nap nem kereste, levelet írt neki, s azt elküldte inasától Kálmán lakására.

Az inas visszajött azzal a szóval, hogy a tensúr ma délután elköltözött Korcza úrtól gróf Decséryék palotájába, s azokkal holnap reggel utazni fog falusi jószágukra.

Katinka összetépte a visszahozott levelet, s kivitette maga elől a vacsorát. Azt mondta, hogy verjék a szakácsnak a fejéhez; rossz minden.

Azok nem verték a szakácsnak a fejéhez az ételeket, hanem elköltötték szépen, s nevettek nagyot az úrasszonyukon.

Óh, azt Katinka nagyon jól tudta, hogy őrajta mindenki nevet. Imádói, védőügyvédje és cselédei mind nevetik.

Föltette magában, hogy majd csinál ő mind valamennyinek egy olyan jó tréfát, amin nem fognak nevetni.

Bezárkózott a szobájába, s ott virradt meg felöltözötten a pamlagán.

Lakásának ablakai keletre nyíltak, azokból éppen a Decséry-palota kertjébe lehetett látni, melynek erre az utcára egy magas falkerítése volt, alacsony kijáró ajtóval. A kerten túl volt az udvar, melyre szintén+ be lehetett látni a szomszéd ház emeletéből.

Katinka, amint a hajnalsugár derengett a redőnyökön át, odaült az ablakához, s a szomszéd ház udvarát leste.

Látta, amint a cselédek előhúzzák a kocsiszínből a hintót, amint felpakolják a bőröndöket, azután eléje fogják a lovakat, a kocsis felül.

Ekkor aztán elővette távcsövét.

A kastélyból lejönnek az utazandók. Egy nehéz termetű asszonyság, egy lepkejárású fiatal lyánka,+ egy sánta ember meg egy karcsú ifjú; óh, erre ráismert minden mozdulatáról.

Először felül a hintóba a termetes úrhölgy, azután leányka, azután a sánta ember, utoljára „ő”. Tehát szemközt jut a leánnyal.

A kocsiajtót becsapják; a kocsis kiereszti az ostorát, a hintó kigördül az udvarról.

Katinka sírt keservesen.

Most már megtanulta, hogy a féltékenység olyan gyógyszer, amit, ha a szerelmesnek szép okosan kanalankint adogatnak be, attól még betegebb lesz; de ha egyszerre bolond fővel mind az egész orvosságos üveggel fel találja hajtani – hát meggyógyul tőle.

De hisz ő nem akarta Kálmánt meggyógyítani.

Márpedig itt az ellenméreg jelenlételéről is meggyőződhetett.

Ettől azután nagyon fájt benne valami. Tán a szív? Nem: csak a hiúság.

Az, hogy őtet most kinevetik. Mit gondol Korcza, aki mindent tudott, és Bálvándy, aki büszke lesz rá, hogy puszta megjelenésével így elkergetett egy nálánál kedvesebbet.

Ez a bosszúság bizarr tanácsokat suttogott fülébe.

Aznapra kiadta a rendeletet, hogy senki számára nincsen+ otthon: beteg.

Pedig azért sem volt beteg; hanem levelet írt; mikor készen volt vele, háromszoros sűrű fátyolt vetett a kalapjára, hogy senki meg ne ismerje az utcán, s maga felvitte a levelet a postára, maga adta fel. Azt ugyan senki ki nem találja, hogy kinek írt ő most levelet.

Három nap nem eresztett senkit a színe elé. Mindig beteg. Bálvándy pedig mindennap kétszer hagyta ott az előszobájában látogatójegyeit.

A negyedik napon aztán csoda módra meggyógyult, s megengedé, hogy látogatóit bebocsássák.

A legelső volt természetesen Bálvándy.

– Ah, asszonyom! – kiálta a báró –, az égre! Ne ijeszgesse ön a világot betegsége hírével. Három nap alatt egyebet sem tettem, mint egyik orvost a másik után húztam ki a házából, követelve tőlük, hogy mit csináltak önnel; mi baja van; – míg valamelyiktől megtudtam, hogy veszélyes „febris acolomannicus *”-ban szenved. Az Istenért: gyógyíttassa magát.

– Köszönöm, már meggyógyultam – viszonza mosolyogva a hölgy.

– Allopathice vagy homoeopathice?*

– Csak parasztkúrával.

– Tehát sympathetice.*

– Nem olyan cifra ennek a neve. Valóságos parasztkúra.

– No, arra kíváncsi vagyok.

– Hát megismertethetem vele. Negyednapja írtam a férjemnek, hogy jöjjön fel Pestre.

– Ah! Kegyed kívánja őt látni?

– Nemcsak látni kívánom, hanem ki akarok vele békülni.

– Mi célból?

– Hát mi egyéb célból, mint azért, hogy azután együtt éljünk, mint tisztességes házastársakhoz illik.

– Mint tisztességes házastársakhoz illik! Ez remek.+ Kegyed megy őhozzá haza? Vagy ő jön kegyedhez haza?

– Azon majd megegyezünk.

– Ah, ez mennyei tréfa. Katinka nagysámat a gödénylaki+ birkateleltető szalonban képzelni;+ minden fantáziát fölülmúl.

– Tudni fogom azt lakhatóvá átidomítani.

– És a gazdáját is?

– Simulni fogunk egymáshoz.

– Megfésüli és megmosdatja minden szombaton este?

– Kérem tisztelettel beszélni róla: ő nekem férjem.

– Hja, azt nem tudtam.

– Még többet is mondok. És én neki neje vagyok.

– Áh! Ezt meg még Berti sem tudta.

– No, önök meg fogják látni. Mi mind a ketten hibáztunk, s mi mind a ketten megbocsátunk egymásnak, s azontúl úgy fogunk élni, mint…

– Mint Philemon és Baucis.* Kegyedről fölteszek mindent, az asszonyok mindenre képesek. Még arra is, hogy a férjükbe beleszeressenek. De Bertiről nem teszem föl ezt a lehetőséget. Az nem áll kötélnek.

– S hátha már meg is tette volna?

– Micsoda?

– Ma kaptam még a válaszát, melyben örömmel fogadja meghívásomat; holnapután itt lesz.

– Ha ugyan tizenhat ökörrel keresztül tudja magát vontattatni a poroszlói töltésen.*

– Várok rá, míg megjön.

– Én is.

Akkor aztán egy kicsit elnevette magát Katinka; de egyszerre megint komoly, haragos képet öltött.

– Ne haragudjék nagysád – monda Bálvándy –, én egészen beletalálom magamat kegyednek a kedélyébe. Hiszen nem hiába tanulmányoztam e kimeríthetetlen+ tudományt annyi hódolattal. Ariadne azt mondja magában: no ha Theseust elvitte a tenger, én mármost a többit is utána dobálom; ezt a bolond Bálvándyt, akire azért haragszom, mert olyan jó fiú, meg a válópört, amiért majd Korcza úrnak lesz a képe egyszerre hosszú, aztán meg a kedves nagybátyának, a huszárőrnagynak, akik mind agyon lesznek rettenve, ha én a férjemmel kibékülök; tehát jövel Bacchus!+

– Kérem, az én férjemet ne csúfolja Bacchusnak.+

– Hiszen az isten volt; azért, hogy szerette a bort. No, de én meg Neptunus leszek, aki Theseust visszahozza Naxosra.

– Már akkor Csollán úr itthon lesz.

– Dehogy lesz! Nem eresztem én azt be Pestre. Eleibe küldök egy csoport Angyal* Bandit, visszaszalajtom Gödénylakra, vagy felgyújtom Pesten a „Két Kecskét*” s akkor ő nem tud hová szállni s visszafordul.

– Óh, nem fog a „Két Kecskébe” szállni. Már én gondoskodtam neki szállásról másutt.

– Hol?

– Azt nem mondom meg önnek.

Katinka csakugyan nem hagyta magából kivallatni, hogy hová fogja elrejteni Csollán urat. Hanem hát Pest még most sem London; azon időkben pedig még csak Párizs sem volt. – Könnyű a vendégfogadókat ellenőrzés alatt tartani.

Van az+ Úri utca torkolata előtt egy ház, mely azt gondolta magában, hogy ő bizony kikönyököl az utcára; s ha gondolta, hát meg is tette. Ez a „Fehér Hajó*”. – Mai nap már senkinek sem megy a fejébe, mi oka lehetett annak a háznak a szegletével keresztbefordulni a világgal szemközt; hanem történetünk korszaka világosan kimagyarázza azt. Ez a ház vendégfogadó, tárt kapuja egyenesen elnyeli a szemközt jövő utcát; mondván az utazónak: Hova mennél tovább? Itt az utolsó ház, ide térj be.” S a Fehér+ Hajónak azon időben igaza volt. Túl rajta csak a német színház* van még, nagyobb messzeségben a Marokkáner-ház,* meg a Mocsonyi-palota.* A Wurm-udvar* helyén náddal felvert mocsár terül s a távolból+ háborítatlanul sárgul a ködökön át a „Neugebäude*+” vigasztalan tömege.

Tehát a Fehér Hajó a szélső vendéglő a város közepén.

Ide bérelt ki szállást Katinka az ő kedves férjének, mit az el is fogadott, ámbár hajlamai inkább vonzották a „Griff*”-hez, vagy a „Vörös Ökörhöz*”. De hát csak megtette az asszony kedveért,+ hogy végighajtatott az egész városon a lókészségével.

Bizony megnézni való útiszerszám volt, amin megtette a parádét.* A hintón a sok kovácsigazítástól több már a vaspánt, mint a fanemű, s a fedelén több a lyuk, mint a bőr; az egyik első kereke eltörvén az úton, annak a helyébe kölcsönkért parasztszekér hasonló alkatrésze van rekvirálva. A sárhágója valahol elmaradt az úton s az ajtaja be van kötözve madzaggal, hogy ki ne nyíljék. De mind nem tesz az semmit; mindegy volna annak, ha új volna is, azért akkor is be volna fecskendve tenyérnyi vastag sárral. A fekete sár Poroszlónál ragadt rá, a sárga sár Hatvan körül, a zöld sarat Cinkota alatt szedte fel s a veres sarat itt a pesti határban szerezte.

Hanem a négy ló, az már kitett magáért.* A rudas egy tizenhat markos gémnyakú szörnyeteg, aki nem szégyenli a zsiráffejét még magasabbra is emelgetni; no, ha ő nem szégyenli, hát szégyenli a nyerges, akit bántani látszik az a gondolat, hogy ő másfél marokkal* alacsonyabb a barátjánál, s azért le is sunyja+ a fejét a két konya fülével csúnyául. Ámbár Csollán Berci véleménye szerint az rendes szabály, hogy a nyerges mindig alacsonyabb legyen valamivel, mint a rudas. A gémnyakú rézderes, a konyafülű* pedig szürke volt addig, amíg ki nem verte a szeplő. Hanem mind a kettőnek kitűnő tulajdonságai vannak. A konyafülű szürke rendesen, amint észreveszi, hogy a kocsis fel akar ülni a bakra, nem várja meg, hanem nekiiramodik, majd kikapja alóla a szekeret, s ha az szerencsésen felszökhetett, s nem+ törte ki a lábát, viszi a szürke árkon-bokron keresztül a bárkát, mentül jobban húzzák a száját, annál jobban harapja a zablát, ragadja a szekeret; az első állomáson aztán kifárad, akkor ugyan+ elereszti fülit-farkát, nem bánja, akárhogy biztatják az ostorral; azt mondja a másik lónak, no, már most húzz te!

Ekkor következik a gémnyakú mulatsága. Ennek meg az a jó tulajdonsága van, hogy amint rámarad a húzás sorja, megköti magát, megáll egy helyben, nem akar indítani. Üthetik azt mindenféle ütőeszközzel, akkor meg éppen hátrálni kezd, meg felrugdal, s ha a kocsis nem akarja a fogát kirúgatni vagy a kocsit az árokba faroltatni,+ hát kénytelen utoljára is leszállani az ülésből, s zablájánál fogva vezetni a lovat, amíg megindul. S miután ezt a mulatságot tízszer-tizenötször ismételte, akkor aztán belemelegszik a gémnyakú s kocog előre pompásan, nagyon jó ló aztán; csakhogy bele kell vezetni. Ilyenformán délig húzza a kocsit a szürke, délután a deres, ami legszebb munkafelosztás.

A gyeplüs, az nem húz semmit; az csak táncol. Igen vidám gondolatjai lehetnek az egész úton, mindig táncol, sohasem jár a szerszámban. Nyilván újonc hátasló lehet, akit most fogtak be először. Különben igen szép állat; nemes félvér. Talán abbeli büszkeségből hagyja rá az ostorhegyesre, hogy az húzza az egész kisafát; amit az meg is tesz becsülettel, levén+ ő szegény hosszú sörényű,+ hosszú farkú mokány paripa;* akivel hogy milyen mostohául bánnak, bizonyítják a szőrébe csimpajkozott bogácsok és koldusdiók.*+*

Hanem csengettyű, az van mind a négynek a nyakában, úgyhogy előtte utána megáll bámulatára a nép, mikor végigvágtat a Hatvani, meg az Úri utcán, be egyenesen a Fehér Hajó tátott torkába;* ahol olyan szerencsésen viszi+ neki az ügyes kocsis a hátulsó tengelyével a szegletkőnek, hogy Csollán Berti nem is ugrik, de repül ki a hintóból, s úgy mázoltatik a falhoz, hogy lemegy a képéről valami.* Talán a bőr? Nem biz a, csak egy kis piszok.

Berti meg se ütődik ezen. Megmondja a kocsisnak, hogy micsoda véleménye van a Krisztusról meg a szentekről, s azzal rendben van minden. Az egyetmást a hausknecht* viszi utána a kocsiról a készen tartott szobába; aki után nyomban megjelenik a pincér, kinek a fél szeme be van kötve, alkalmasint a vasárnapi bálban megütötték, s kérdezi, hogy nem tetszik-e valamit parancsolni.

Bertinek persze+ az volna a legelső kötelessége, hogy borbélyért küldjön s emberi formába igazíttassa magát, hogy még ma este felkereshesse a feleségét, aki finnyás úrhölgy. Hanem hát ez marad holnapra.

– Micsoda megnéznivaló van itt most Pesten? – Ez az első kérdése a pincérhez.

– Kabale und Liebe von Schiller,* a színházban.

– Nem kell nekem. Nem értek én németül többet, mint azt a szót,+ hogy „bezahl*”; azt is csak ritkán értem. A Schillert* pedig csak úgy veszem be, ha bor.

– Azután itt van egy optisches theater.*

– Hát az micsoda? Kutyakomédia?

– De az is van. A Kerepesi úton,* a Stocker-udvarban van ma is nagy hecc, amit az uraságok nagyon látogatnak.

– Miféle hecc, te félszemű Cupido!*

– Hát kutyák meg bikák és bivalyok verekesznek egymással.

– No a kell nekem! Van ott entrée?

– Persze+ hogy van. Egy tízes a belépés.

– De már oda elmegyek.

Berti rögtön csapta a hóna alá a fokosát, megtömte a dohányzacskóját, s azon sárosan, szurtosan megindult a heccet megnézni, ráijesztgetve a kellnerre,* hogy valami el ne vesszen a szobájából, mert akkor azt a másik szemét is kiüti.

Az ajtó küszöbén szemközt találkozott felesége házikisasszonyával, ki annál gazdasszonyi szerepet viselt; e csinos hölgynek csak fél szeme volt, a másikat, mit himlőben vesztett el, egy homlokáról lecsüggő hajfürttel szokta elmaszkírozni.

Ezen kisasszony már várt itt a nagyságos úrra, s kényes természetű izenettel volt megbízva úrnőjétől, amiért is Bertók urat elfogván az ajtóban, bizalmas suttogással monda neki.

– Kérem nagyságos úr, négyszem között akarnék önnel beszélni.

Dehogy engedte volna el Csollán Berti, ha egyszer valami bolond jutott az eszébe, hogy azt el ne mondja. – Észrevette a küldött hölgy fennemlített fogyatkozását.

– Te, kellner! – kiálta a messze futott pincér után –, gyere csak vissza, hozd ide azt a félszemedet, ez a kisasszony négyszem között akar velem beszélni, aztán kettőnknek nincs több háromnál.

A sértett hölgy erre dühbe jött, azt mondta neki: „maga goromba, maga!” S azzal bevágta orra+ előtt az ajtót, s re infecta,* izenete elmondása nélkül visszament az úrnőjéhez. Képzelhetni, hogy miket fog otthon referálni.

Bertók tehát nem ment Katinkához megérkezése estéjén, hanem ment a heccbe.

A hecc*

Hát bizony a kevésbé mívelt közönség mulatságáról is csak kell gondoskodni. Nem minden ember áll a kultúra azon tökélyén, hogy a német színházat látogathassa, mely a magyar nemesi felkelő hadsereg pénztárából építtetett fenséges nádorunk+ alatt. *

A Kerepesi úton még nagy a sivatag. A hírhedett Zrínyi* kávéházon túl a nagy messzeségre kitolt Rókus-kórház+ tömör alakjáig nem látni egyebet, mint nehány+ kisvárosi csárdát, amik világért sem kérkednek oly magas nevekkel, mint „Magyar Király*”, „Angol Királynő*”, „Pannónia*”, „Európa”, beérik ők mindenféle jámbor állatok neveivel; egyik «Vörös Ökör», másik «Fehér Ló*», harmadik «Griff»; a környezetök is mind olyan földszinti falusi hajlék, csak az egy Beleznay-kastély zavarja a szép összhangzatot.* Az út maga sokkal sárosabb és gödrösebb, mint az országút maga, mert az országút a vármegyéé, az utca pedig a városé. A Grassalkovich-telken, mely még félszázad előtt temető volt, palánkkal körülvett kert van, melyben fejős kecskék legelésznek. Valami nagy úr mellbeteg, annak a számára telelnek a kecskék.

Ami bolt csak az utcára nyílik, abban mind paprikás szalonnát árulnak vagy változatosság kedvéért pálinkát.+*

Ha aztán az ember a járdátlan úton bokáig érő sárban eljutott addig a magas kőfalig, mely egy három utcára szolgáló szöglettelket vesz körül, ottan megtudja, részint a falra felkapaszkodó vakmerő suhancsereg vihogásáról, részint a belülről kihangzó, jobb ügyhöz méltó kitartással püfölt öreg dobnak pufogásáról, hogy itt valami van!

Hanem dolgot+ ád megtalálni a bejárást. Van annak a kerítésnek ajtaja három is, de az mind be van szegezve; hanem mindig akad, aki útba igazítja az idegent (az itt lakó úgy is tudja a járást), hogy a szomszéd földszinti házból kell a teátrumba bekerülni; az udvaron meg egy kocsiszínen keresztül, ahol aztán egy élemedett hölgy elfogja az embert, s megfizetteti tíz kemény krajcárig, s akkor aztán beléphet a paradicsomba.

Az ott úri kert volt valaha. Hogy hova lett belőle a kastély? azt nem tudja senki. Talán nem is volt. – Most egy kerek deszkaemelvény, mint egy amfiteátrum foglalja el a közepét, melyen gyalulatlan deszkákból rögtönzött padok vannak a quiritesek* számára összeütve, az első padot úgy hívják, hogy első hely, az a méltóságos katonatiszt urak s a nagyságos nemesség számára van fenntartva. – Egypár ákácfa, mely beleesett a színkörbe, meg van hagyva azon módon; a korlátokat hozzászegezték. A színkör homokjától+ ölnyi magas mellvéd választja el a nézőhelyet, mely körös-körül erős kapukkal bezárható. Egyik kapu fölött aztán van még magasabb emelvény, azon egy színpadforma ponyvaalkotmány, telefestve csataképekkel; abban van az opticum theatrum. Előtte egy trikóba öltözött vadember üti az öreg dobot, s fújja a klarinétot egyszerre, alatta pedig van a rekesz, melyben a heccre való állatok tartatnak; a csaholás és rekedt bömbölés odabenn sejteti, hogy most alkalmasint a szerepüket tanulják.

A közönség igen válogatott. Az első sort jól táplált arcok foglalják el: hentes, mészáros, tímár legények és azoknak kackiás úrhölgyei, kik a hátulsó padokon másznak keresztül; közbevegyül egy-egy duzmadt szalonnakereskedő a szomszéd mezővárosokból; ripők magaviseletű jurátus; hetyke nyíri pajkos,* csizmadia legény, fiatal diák, nyárspolgár, s mindenféle szemenszedett nép. Ki hova letelepszik, ugyan körülnézi magát, ki mellé jutott, s őrzi a két zsebét, hogy ki ne vegyenek belőle valamit. A teátrum mellett egy elzárt rekeszték az úri lózsé, ahol lovas katonatisztek, gavallérok, s magasabb rangú kártyások szoktak bebocsáttatni, – akik nem a színlap szerint fizetnek. – De bizony még a főtisztelendő urak* is bevetődnek ide, nagy egyházi gyűlések alkalmával. Az egész teátrumról éppen egy ilyen tudós úr krónikája nyomán van szerencsém tudomással bírni. Végül a karzat szélén ott látni egy szál poroszlót is, ki a mindenütt éber szemmmel őrködő világi hatóságot képviseli; ugyanazzal a fegyverzettel, amit jelenlegi utódai viselnek.+

Az előadás már megkezdődött: a dob elhallgatott, helyet adva a kintornának, mely akkori időben újság volt e földön;+ s minthogy a dob elhallgatott, annál fogva Csollán Berti sem tudhatta a Kerepesi úton, hogy hol van az az olympi látvány, amelybe ő be akar menni?

Szerencsére jött rá szemközt egy bús hazafi, kopott tetejű kalap hazafi, + a fején, s kurta gallérú kék köpenyeg* a vállán; minthogy a köpönyeg alól két pár fejelés csizma látszik elő, nem nagy bátorság kell hozzá, hogy ráfogjuk, miként ez a derék ember csizmadia.*

– Ugyan hallja kend, majszter – szólítá meg Csollán Berti –, nem tudná nekem megmutatni, merre van az a „hecc?”

A kurtaköpönyeges megállt, végignézett a kérdezőn; meggondolá, hogy mit mondjon, és aszerint felelt meg neki.

– A bikahecc és a kutyahecc+ olyatén mulatságok lévén,+ amikbe lelkes eszű minőség testi állapotját megjelentetni nem szokta, annál fogva én a nemzetes úrnak ezen elmebeli kívánságának hiányosságát tapasztalataim értelmében be nem tölthetem;* hanem gyorsítsa a nemzetes úr lépéseinek nyomdokait előre, amottan leng egy úri ember, kurírstiblik* hüvelyébe rekesztett lábakkal, az nyilván egy célra törekszik; attól megnyerheti a kellő felvilágosodást.

Bertók nagyot nézett a szónok szeme közé. Még ilyen kikanyarított stílusban nem hallott beszélni. Aztán pedig követve a figyelmeztetést, azt se mondta neki, hogy „ülj fel a hátamra”, hanem elkezdett ugyancsak szaladni az előtte haladó kurírstiblis úr után.

A mester pedig megállt és utána nézett, s mély meggyőződés hangján monda:

„Aztán ne legyen földindulás?”

Bertit pedig az indítá e gyorsított haladásra, hogy az előtte menő alakban felismerte Bálvándyt. Kívánkozott már utána régen. Azért is sietett, hogy utolérje, s miután Bálvándynak egy gömbölyű jockey-sipka volt a fején, amint utolérte, jót ütött a sipkájára a tömött bőrdohányzacskóval: „szervusz, német!” Bálvándy pedig a kezében levő kutyakorbáccsal abban a nyomban visszacsapott az üdvözlő lábszáraira: „szervusz, kozák!*” Arra aztán úgy tettek mind a ketten, mintha egymásra ismernének, s rettenetesen örültek a találkozásnak.

Bálvándy is éppen a heccbe igyekezett, azért volt a kurírcsizma és a korbács, mert abba a publikum is beleszól néha.

Mindjárt fogta karon az ő kedves barátját, s vitte egyenesen a jól ismert lebujokon keresztül a díszes teátrumba, még a belépti díjat is ő tette le érte.

„Ma, reggelig együtt mulatunk.”

Az előadás javában folyt már akkor. Legelső látvány volt az opticum theatrum; fababák játszottak,+ s egy talián magyarázta a dolgot németül. No, azzal nem sokat vesztettek, akik elszalasztották; már ugyan mi bolond értelme legyen annak, hogy előjön egy ember puttonnyal a hátán,+ talyigával a kezében, elkezd táncolni, akkor a puttonyból apró gyerekek ugrálnak ki, azok is táncolnak, akkor a talyiga átváltozik krokodilussá, elnyeldesi a kis gyerekeket; végül a puttonyos ember megfogja a krokodilus farkát s megint talyiga lesz belőle. Aki pedig arra hallgatott, amit az olasz beszélt németül, attól meg éppen nem lett okosabb.

Nem ér e semmit: hanem a kutyahecc, az a valami!

A két úri vendéget az olasz feltolta az úri lózséba; ahol az a pompás mulatság volt a vendégeknek fenntartva, hogy közel hozzájuk állt egy vizes kád, abban volt egy kézi fecskendő, azzal koronkint a falkerítésre felkapaszkodott ingyen publikumot végigfecskendhettek. A sok lefecskendett kölyök sivalkodott és pusztult a falról, s két perc múlva megint ott volt valamennyi.

„No, lássuk már a kutyákat!” – türelmetlenkedék a publikum, egy felgyűrt ingujjú mészároslegény ütögette nagy somfa fütykössel a mellvéd oldalát, nyomatékot adva a népakarat szavának.

Az opticum+ theatrum függönye legördült, s ahelyett megnyíltak a rekesz kapui.

Egy bagaria csizmás pecér kivezetett örveinél fogva két szelindeket; az egyik sárga volt, a másik csíkos; a sárga nehezebbnek látszott, erősebbnek, de a csíkos gyorsabbnak ígérkezett.

– No, ki fogad a csíkosra a sárga ellen? – kiálta a páholyból Bálvándy.

– Én a sárga mellett! – Kiálta vissza a mészároslegény.

– Kettőt egyre! – monda Bálvándy, s két fényes tallért odadobott a földre.

– Meggubellirozom!* – hangzék a műkifejezés a legény részéről, s ő is behajítá a maga tallérját.

Jó helyen van az ott. Majd fölszedi, ha vége lesz a heccnek, aki nyertes marad.

A pecér leoldozta a két szelindek nyakáról az örveket, s azután összeereszté őket. A publikum elkezdte a kutyákat uszogatni.

„Alló Szuitli! fogd meg Lion! Putz, putz! Ksz, ksz!” Szuitli és Lion pedig elkezdték egymást szembe nézni, s növekedő morgással jelezték a kettőjök+ közötti feszült viszonyt, hátulsó lábaikkal rugdalva a port.

Mielőtt azonban kitörhetett volna a két nagyhatalmasság között a háború, egy vásott kölyök ottan a kőfal tetején, akit az imént pofon vizipuskáztak, azt a mulatságos bosszút szerezte meg magának, hogy onnan a magasból egy nagy cirmos macskát hajított le a szelindekek közé.

E váratlan intervenció azt eredményezte, hogy a két ellenséges szelindek egyszerre koalíciót csinált a közös ellenség, a cirmos ellen, s mind a ketten nekiestek.

De a macska is fel volt fegyverkezve; alkalmasint kölykes volt; ilyenkor a macska vakmerő és dühös, az elöl rárohanó Szuitlinak a szeme közé ugrott, s olyat csapott az öt körmével az orrára, hogy annak egyszerre elborította a pofáját a vér.

„No, mi ez?” – morgá Szuitli, visszahátrálva a nem várt erélyes ellenállástól; s azalatt a gyors mozdulatú cirmos a nagy melák Lionnak felszökött a hátára, s dühös vakmerőséggel marta, pofozta a nagy bolond állatnak a fejét, kicsipkézte neki a hegyes füleit. A megtépázott szelindek ordított és szaladt, mint valami englische Reiterint* hordozva a macskát a hátán; míg egyszer a cirmos aztán észrevette az akácfát, amihez a mellvéd volt szegezve, engedelmet kért, felugrott rá, s egy perc alatt fenn volt a tetején.

A két meggyalázott szelindek neki a fának! Üvöltött,+ ugatott mind a kettő dühösen a macskára fel, s ugrált nagy bolondul utána. Az pedig meghúzta magát csendesen egy ághoz lapulva, csak a felborzadt farkát csóválta tigris módra.

A publikum fel volt lázadva: „mars Lion, kusti+ Szuitli!” – hangzott minden oldalról, a pecér kergette a kutyákat a fától; de azok csak megint oda futottak vissza, s nem akartak az egymás közötti párbajról addig semmit tudni, amíg ez a macska ott van.

„Le kell onnan kergetni azt a macskát!+”

Ez volt az általános közvélemény. A bal oldali publikumnak igen szép hantok estek keze ügyébe, azokkal kezdte+ a macska védműveit bombázni; míg a jobb oldalon a vízipuska levén kéznél, azzal intéztettek egész vízkartácsok* a megátalkodott ellenség felé. A macska azonban el volt szánva várát az utolsó emberig fel nem adni s a bombardirozásnak* csak az lett az eredménye, hogy a bal oldali hantok mind a jobb oldali publikum nyaka közé hullottak vissza a fáról; a jobb oldali vízipuska pedig a bal oldal fejére idézett rögtönzött záporesőt: úgyhogy utoljára könyörögni kezdtek egymásnak, hogy kössenek valahogy békét, s ismerjék el a macska állását „status quo*”-nak.

Talán össze lehet a kutyákat marakodtatni így is.

Az egyiket megfogta a pecér, a másikat a talián; elvonták őket a fától, szemközt állították egymással; összeverték az orraikat, rátették egyiket a másiknak a nyakára; annyira vitték őket, hogy már összeágaskodtak s elkezdték egymásnak a torkát fojtogatni; akkor megint egy végzetes „mernyau!” hangzott a fáról, s akkor a két kutya megint abbahagyta a harcot s ment neki a fának, a macskára ugatni.

A publikum dühös volt; akik egymás ellen fogadtak, ki voltak játszva, bolonddá téve, „azt a kutyát! azt a macskát!” ordította ki egy, ki más; utoljára Wasztl,+ a felgyürkőzött mészároslegény úgy hajította a somfa botját a fára ugató kutyák közé, hogy azok vonítva futottak el onnan. Ez a darab megbukott, a publikum fütyölt, káromkodott, a gyerekkarzat a kőfalon hujjahót kiabált, a pecér futott a kutyáit kikergetni a küzdhomokról, nyakába húzva a fejét, melyre minden oldalról szállt az üdvözlet rohadt alma képében. Csak az egy szál drabant állt meg a helyén rendületlenül.

A zivatar csak arra csillapult el, midőn a talián megjelent a küzdtéren, s felkeresve az odahajigált tallérokat, azokat az illető fogadóknak visszaszolgáltatta; engedelmet kérve a tisztelt publikumtól s a nagyméltóságú főnemes uraktól, hogy a nem várt esemény miatt a „római állatviadal” ily fiaskót szenvedett; amiért is kárpótlásul egy más mutatványt fog helyettesíteni, mely jelenleg nem volt a programban: a „kínai császár ekvipázsa.”

Erre a szóra egyszerre örvendetes zsibongásba ment át a népzaj; sokan voltak már, akik ezt ismerték. Ah! valami+ nagyon derék, a kínai császár ekvipázsa!*

A talián kihoz egy kis háromlábú asztalt, az be van vonva fehér papirossal. Arra rátesz egy arasznyi nagyságú aranyvárat: az a kínai császár hírhedett nyári palotája (amit később Palikao* herceg oly diadalmasan elfoglalt). Annak van egy hüvelknyi+ magasságú aranykapuja, azt a talián egy csipetnyi acélkulccsal felnyitja. Akkor egy akácfalevelet+ tesz a nyelve alá s elkezd azzal valami furcsa muzsikát csinálni: az a kínai tábori zene. Arra megindul a nyitott várkapun keresztül a kínai császár ekvipázsa.

Jön ki a kapun hat fekete szörnyeteg, hat óriási bolha; miknek a lábai pókfonálnyi vékonyságú acéllánccal vannak megkötve, ennél fogva húznak maguk után egy szúnyog nagyságú hintót, mely acélból van, a kerék küllői oly finomak, mint a lepkebajusz: s a pompás hintóban ül ő maga, a legkövérebb, leghatalmasabb bolha, a minden bolhák császárja!

A fütyülő nyelvsípolásra megindul a díszmenet a fehér asztalon, s körüljárja annak gömbölyű párkányát, jól ügyelve, hogy őfelsége hintaját fel ne fordítsa. S midőn visszatér ismét a palotához, akkor a hintóban ülő bolha leszökik helyéből, meghajtja magát a publikum előtt, ismét felül, és behajtat a palotájába.

Van mit megcsodálni a bohóságon.

Először azok a finom acélláncok, mikkel a bolhák lába meg van kötve, valódi remekei az emberi türelemnek.

Azután csodálkozásra méltó, hogy miként tud valaki egy ilyen apró vadállatot ennyi tudományra betanítani.

A talián nem volt fukar a mutatványával; felvette az asztalkát a karjára,+ s körülhordta,+ hogy a közönség közelből is megláthassa a tudós szörnyetegeket, s elvégre felvitte azt szokás szerint az úri páholyba is, hogy egy kis obligát extra borravaló reményében a magas nemesség előtt is még egyszer produkáltassa növendékeit.

Csollán Berti szitkozódott bámulatában. Ez volt nála a tetszésnyilvánítás szokott neme.

S midőn a kínai császár az ő kedveért is leugrott a hintóról, s üdvözlé a nézőket, nem tagadható meg magától azt a gyönyörűséget, hogy azt ne mondja:

„O tu Spitzbub!*+”

S azzal egyidejűleg jobb hüvelykujjának megfordított körmével megroppantá a fenttiszteltet!!!

Mint minden felséggyilkolási szörnytettnél, úgy itt is az első hangja a hatásnak, az elszörnyedés felhördülése volt.

– Mit cselekedtél! – kiáltá+ Bálvándy –, megölted a kínai császárt!

Hanem a másik percben ugyan fogta ám már a talián Bertinek a gallérját.

– Gyilkos, rabló, haramia! Megölted az életem fenntartóját! Oda vagyok! Koldussá vagyok téve.

– Ne búsulj – biztatá őt Berti. – Küldök helyette egy egész skatulya bolhát.

– De fizetsz érte háromszáz forintot – kiáltá most egy másik hang, az meg a talián pajtása volt, a pecér.

– Nem bolondultam meg. Az egész világon ingyen adják a bolhát.

Erre asszonya, gyereke a komédiás hadnak, mind ráröffent, odaszorították a páholy szegletébe, s nagyon közelből kezdték neki magyarázni, hogy gyilkosság ez és rablás, ezért háromszáz forintot kell fizetni.

Bálvándy ezalatt felült a páholy mellvédjére, onnan gyönyörködött Berti veszedelmében. Berti vette azt észre, s menten barátja nyakába keríté a vizes ponyvát.

– Jaj barátim – mondá a komédiásoknak –, nincs énnálam semmi pénz, mert én nem vagyok valami úr, hanem egy bolond vagyok, akit most visznek fel Bécsbe a vörös toronyba.* Ez meg itt a doktorom ni, aki ide hozott. – Ezt fogjátok meg, minek hozott ide?

A komédiások elhitték. Nem is sok kételkednivaló volt benne. Akkor aztán mind Bálvándynak estek neki, hogy minek hoz ilyen helyre egy bolondot, s mért nem vigyáz jobban+ a kezére; mármost fizesse ő a kárt.

Bálvándy nem tagadhatta sem az egyiket, sem a másikat, kénytelen volt alkura fogni a dolgot.

– Ejh, mit, háromszáz forintot? Hiszen egy nemesembernek is csak kétszáz forint a homagiuma, ha valaki megöli. Parasztgyilkolásért nem fizetünk többet huszonöt forintnál.

De a talián bebizonyította, hogy ez a bolha magas származású bolha, valódi kasztíliai* hidalgó vére foly benne. Utoljára aztán csak megegyeztek száz forintban. Bálvándy kifizette.*

Bertinek most tetszett már aztán ez a tréfa tökéletesen! Most következett az előadás legnevezetesebb része, a bikahecc.*

A szomszéd ház tulajdonosa mészáros volt, ott állt az udvar hátulján a vágóhíd, ahol a heccben elesett és megsebesült marhákat menten le is vágták. És ennek kettős haszna volt:

Az egyik az, hogy az alsóbbrendű polgárság, különösen a magyar ajkú lakosság, valami nemesebb élvezetben is részesült; a másik meg az, hogy a tülekedésben kifáradt bikák húsa sokkal porhanyóbbá és így élvezhetőbbé vált a közönségre nézve. Minélfogva mind erkölcsnemesítési, mind diaetetikai szempontokból a heccek hatóságilag is pártfogoltattak.

Annál inkább sajnálom, hogy az éppen előttünk folyó jelenet leírásánál mindazt a lelket gyönyörködtető látványt le nem írhatom, mellyel egy-egy megdühített+ bika és egy bivalybika párharca kecsegtet; nem azért, mintha a szörnyű küzdelem borzalmaitól kihullana a toll a kezemből; hanem azért, mert ez az olympi küzdelem éppen nem mehetett végbe. A bika ugyanis, amint a ketrecből a bivalybikát ráeresztették, attól úgy megijedt, hogy párbaj+ elfogadása helyett nekifutott a mellvédnek, s azon a magas falon csodamódon keresztülvetette magát, ugrott az, mint az angol paripa, és kapaszkodott, mint a leopárd,+ s közrémületre a publikum között termett. Szerencsére nem volt kedve ott mulatni, hanem nekifutott a kert kapujának, azon az első rohammal keresztültörte magát, mint egy bajazzo az abroncspapíron, – akkor aztán neki a legszélesebb utcának!*

Ezzel a komédia átplántálta magát a szabadba: a mészároslegények botokkal, pányvákkal, szelindekekkel rohantak a szökevény után, mely bömbölve futott be a városba; ordítás, ugatás, bömbölés, sikoltás hangzott sok ideig, míg utoljára diadalmasan elfogták valahol a piacon a dühöngőt kutya- és embererővel, s akkor aztán hozták vissza nagy diadallal a vágóhídhoz; a fülei le voltak tépve, a nyelve kilógott, hátul az inait harapdálta a Szuitli, a tarka*+ ott maradt a csatatéren keresztülszúrva; Wasztl fogta az egyik szarvát nagy büszkén: ő volt az, aki a kötelet rá merte vetni a bika fejére, annak a hosszú kötélnek a két végét aztán annyi utcagyerek fogta kétfelül, amennyi a széles Kerepesi úton hozzáfért.

Beszélték, hogy a bika legázolt és feldöfött valami hat vagy hét embert. Biz azt nem számlálta meg senki. Ki mit kapott, azt számította mulatságai közé.

A hírhedett erőművész

Bálvándy e nemzeti mulatság után fölülteté kedves barátját egy bérkocsiba, hogy ígérete szerint minden élvezeten keresztülvigye, ami csak félszázaddal ezelőtt Budapesten kínálkozott.

Legelőször is átvitte Budára a „Három Kapás*”-hoz „csájá”-ra. A Három Kapás, az egy lebuj, a „csája*” pedig valami étel neme; mind a kettő divatban volt akkor, a csájához rác ürmöst ittak és rác nótát énekeltek. A csaplárosnak volt egy kancsal szolgálója, azzal Berti egy kis regényes cselszövényt kezdett, megfogadta neki, hogy amint elválik feleségétől, mindjárt őtet veszi el; ígért neki egy tízest, ha megcsókolja az orcáját, amit a bájos Hébe* kért magának rézpénzben kiadatni; nem volt elég hite,+ hogy ne hamis tízes legyen az, amit ilyen hiábavalóságért osztogatnak.

Innen aztán a jó barátok odább mentek; nem anélkül, hogy egy ott maradt szerb gajdosnak* a csizmaszárába tüzes taplót ne dugtanak légyen.

Berti teste+ kívánta a fürdést. Bálvándy elvitte őt a Sáros fürdőbe,* ott egy garasért megúsztatta magát Berti a tükörfürdőben, más harminc darab, garasos gentleman társaságában.

Következett a csónakázás vissza Pestre, az is az élvezetek közé tartozott. Ekkor már éjfél felé járt az idő. Napirenden állt a szolgálóbál a „Nagy Gárdistánál”. Ott a két jó barátnak sikerült a henteslegényeket, meg a fiakkerlegényeket összeveszíteni; mikor aztán ütlegre került a sor, akkor elszaladtak, felkiabálva az alvó várost azzal a rémszóval, hogy „tűz van!”, s becsengetve sorba minden kapun. Végre befogadták őket a mindig vendégszerető Zrínyi otthonos csarnokai. – Ott talált Berti egy csoport kozákot, akik nasivasit* játszottak, leült közéjük. Először ő nyerte el minden pénzüket, azután azok nyerték el minden pénzét. Akkor beledühödött a játékba, kölcsönkért Bálvándytól száz forintot. Bálvándy pedig ismerte Csollán Bertinek azt a jó szokását, hogy kártya közben kölcsön kapott pénzt sohasem szokott megfizetni.

– Nem adok én, ha csak valami zálogot nem adsz.

– Hát mit adjak? A pipámat?

– Az nem ér öt garast.

– Hát a bekecsemet?

– Ingyen se kell.

– Kötelezvényt?

– Add ide azt a gyűrűt az ujjadról.

– Ez a feleségem jegygyűrűje.

– Bánom is én. Holnap visszaváltod.

Hát aztán Berti odaadta zálogba a jegygyűrűjét, a felesége nevének előbetűi voltak belevésve. Ha visszanyeri a pénzét, meg is adja tán a száz forintot; ha pedig azt is elveszti, vesz másik karikagyűrűt öt forintért; Bálvándy őrizheti a zálogot.

Aztán csak el is vesztette a száz forintot is. Ilyenformán elmulatott reggelig, és mind e mulatságot a Bálvándy pénze bánta, aki aztán reggel felé még haza is vitte barátját a Fehér Hajóba, s le is fekteté szépen.

Berti aludt kilenc óráig. Akkor felébredt, eszébe jutott lassanként, hogy nem otthon van Gödénylakon;+ azután apródonkint arra is rájött, hogy most Pesten van! Sőt idő múltával aziránt is tisztába jött magával, hogy ő most a felesége hívására jött ide, nagyszerű kibékülési szándékkal, s hogy eszerint a legelső kötelessége az volna, hogy megborotválkozzék. Rémlett előtte, mintha tegnap este meg is mondta volna a pincérnek, hogy neki a borbélyt rendelje ide kilenc órára.

Már kopogtat is valaki az ajtón. „Herein!*”

A feltáruló ajtón egy alakot lát belépni Berti, aki ismerős is, meg ismeretlen is. Hirtelenében nem jut eszébe, hol látta. Pedig hát Wasztl az, a mészároslegény, akit a tegnapi állatviadalon volt szerencséje tisztelhetni.

Wasztl prémes bekecset viselt és báránybőr kucsmát.+

A kucsmát letette a székre; azután leveté a bekecset, azt felakasztotta a szegre; azután a lobogós borjúszájú ingszárat felgyűrte a válláig.

Berti csak nézte, hogy mi lesz már ebből. Wasztl a nyakravalóját is leoldotta.+

Akkor aztán odaplántálta magát Berti elé, mondván:

– No hát, itt vagyok!

– Látom, vakapád, hogy itt vagy. De hát mért vagy itt?

Wasztl előbb a jobb markába köpött, azután a bal markába köpött; azután a két tenyerét+ is összedörzsölte, azután kifeszítette karját+ s így szólt:

– No, hát hadd látom, ki üt engem a földhöz!

– Üssön a földhöz a hétágú mennydörgő mennykő! Hát mit jössz te énhozzám, bumfordi?!+

– Hogy mit jövök én ide az úrhoz? Hát nem az úr hítt engem ide?

– Én híttalak? Hát mikor hallottad te az én szavamat?

Wasztl a két tenyerébe csapott, mint aki el van szörnyedve ily hallatlan vakmerőségen.

– Hiszen nyomtatva van: ekkora betűkkel ni, mint az öklöm!

– Mi van nyomtatva, te?

Wasztl odahúzta Bertit az ablakhoz, s a Fehér Hajóval átellenes Teleky-ház* szögletére mutatott, ahol nagy falragaszt bámult egy csoport nép, a falragasz közepét egy mázsákat emelgető Hercules* alakja tette nevezetessé.

– Nem tudok én olyan messziről olvasni.

– No, hát innen közelebbről. Hát ez micsoda?

Azzal kinyitá Wasztl Berti szobaajtaját, s ott láthatá Berti ugyanazt a herculeses hirdetményt felragasztva, ezzel a tartalommal:

„Csollán + Berti.

A török szultán első akrobatája, ezennel felhívja Budapest minden birkózóit küzdelemre; aki őt földhöz tudja vágni, annak száz forint jutalmat ígér!”

Berti háromféle színt váltott e rémsorok olvastára.

Ott volt saját ajtajára ragasztva a veszedelmes felhívás.

– Nohát! Az úr az a Csollán Berti, vagy nem az úr az? – kiálta rá nyersnyakasan Wasztl pajtás.

– Zsiványság, akasztanivalóság az egész dolog! – tört ki ijedt haraggal Berti. – Tolvaj volt, gézengúz volt, aki ezt+ csinálta. Eredj a pokolfélegyházába! Én nem vagyok se birkózó, se vasgyúró, se akrobata; nem tudok az egészről semmit.

– Ohohohohó! Uracskám! – hencegett Wasztl, öklével Berti orra alatt hadonázva. – Nem megy ám az: így akarni kibújni a hajcécuból;* mikor már az egész város, minden utcaszeglet tele van ragasztva a cédulával; most már csak ki kell állni a gyepre.

– Áll ám a kutyád, meg magad. Én nem birkózhatnám, nekem nem ez a mesterségem. Most is hexenschusz van a derekamban. Valami gazember bolonddá+ tette a várost.

– De nem oda Buda! Nem ütjük azt azzal el! Ismerem én már ezt a tempót. Tavaly is így tett éppen egy amerikai komédiás, kihirdette, hogy aki őtet földhöz vágja, száz forintot ád neki, mikor aztán meglátta ezeket a karokat itt ni… Látja az úr ezeket a karokat? (E szónál Wasztl összehúzta, megint kiegyenesítette a vastag karját, melynek középizma, mint egy kis malac domborodott ki.) Hát akkor annak is éppen úgy az inába szállt a bátorsága, aztán az is azt mondta, hogy ő csak tréfált, nem akar birkózni; utóbb meg alkura fogta a dolgot; ötven forintot ígért, de nem engedtük ám; hanem ki kellett neki állni a platzra, s birkózni kellett. Aztán úgy is oda teremtettem a földhöz, hogy három oldalbordája betört. Nem jön a többet+ Pestre birkózni! De majd az urat is elszoktatom én erről a mesterségről.

– Kedves barátom – kezdé Berti könyörgésre fogni a dolgot. – Becsületem szentségére esküszöm, nem vagyok én, nem is voltam soha komédiás. Valaki bolonddá teszi a nevemben a várost. Én tiszaháti földesúr vagyok. Hagyjon nekem békét, édes barátom.

Ezt az indokolást pedig igen képtelennek találta Wasztl pajtás.

– Üm, de ez már furcsa. Az embert idebolondítják, az embert felültetik. Az ember azt gondolja, hogy ami nyomtatva van, az már „gedruckt*”, az olyan, mint a szentírás. Énnekem az a száz forint olyan bizonyos, mintha a zsebemben volna. Nekem az úr száz forintot vesz ki a zsebemből, ha nem akar birkózni. Én már előre egy új bekecset is vettem magamnak erre a kontóra a kohlmarkon.*

Mutatta a felakasztott bekecset.

– Hogy volt ez a bekecs?

– Tíz forint.

– No hát megadom azt a tíz forintot, s aztán menjen édes barátom Isten hírével.

Wasztl nagyon megcsóválta a fejét.

– Ejnye no, ez már mégis nagy szörnyűség! Így bolonddá tenni az embert! No, hát nem bánom. Én jó bolond cimbora vagyok. Ide azzal a tíz forinttal. Ne mondja, hogy veszekedő ember vagyok. Minden ember tudja, hogy a Wasztl olyan jó gyerek, mint a tej.

Berti markába nyomta a tíz forintot, s tuszkolta aztán kifelé az ajtón. De Wasztl csak nem mozdult. Úgy állt ott, mint egy vasszobor, s nyájasan mosolygott.

– Tudja az úr, csak mégis sajnálom, hogy úgy szelíden, ha nem is a földre, csak ide a pamlagra le nem vágtam, hogy legalább tudná meg, hogy ki vagyok. Nem pénzért, csak úgy barátságból.

Berti köszönte neki szépen; nem akar sehova lebukfenceztetni, még a pamlagra se, se ingyen, se barátságból; inkább megkínálja még egy kis dohánnyal a vasgyúrót, töltse meg a pipáját a zacskójából, amit az aztán meg is tesz. S úgy fogja fel a dolgot, hogy a dohányzacskót is megtartja; Berti a világért sem meri+ azt tőle visszakérni; még inkább kicsihol a számára a maga szerszámával, s pipájára teszi az égő taplót, s várja, míg Wasztl nagyokat szí a pipából, s a dohány igazán meggyullad.

Akkor aztán Wasztl is nagylelkű kezd lenni.

– No, tőlem ugyan olcsón megszabadult az úr. Tudja, én jó gyerek vagyok, olyan mint a tej. – Hanem majd mindjárt jön ám a Krautsuppen Tóni, a Kilencveklis Jóska, meg a signore Mangiacatto,* no azokat majd nehezebb lesz ám lerázni a nyakáról, mert azok nagy krakélerek.

Berti még egyszer nagyot ijedt.+

– De hát mik azok?

Wasztl megmagyarázta.

– A Krautsuppen Tóni egy fiákermester, aki minden+ verekedésben benne szokott lenni. – A Kilencveklis Jóska egy zsákhordó, aki két tele búzászsákot egyszerre elvisz a vállán; a talián meg egy sajtáruló, aki maga is Hercules volt valaha. Már találkoztam velök a Zrínyiben, ott tanakodnak, hogy melyik jöjjön elébb az urat a száz forintért gavallérosan megzökkenteni.

Még csak ez a biztatás kellett a Berti fejének.

– Azokkal nem fog ám az úr olyan könnyen elkészülni, mint énvelem. Azok nem hagyják magukat ilyen aprópénzzel kifizettetni. Mert hát én jó gyerek vagyok, mint a tej. Hanem hát előre figyelmeztetem az urat a tempóikra; mert én ismerem mind a hármat. Sokszor mérkőztem velük; de énvelem egyik sem bír. A Krautsuppen Tóninak az a fogása, hogy mikor összekapaszkodik az ellenfelével, egyszerre csak lesunyja a fejét s olyat üt vele a társának a gyomrára, hogy az mindjárt elájul bele. A Kilencveklis Jóska meg, mikor fogja az embert, aztán nem veszi észre, a vállával úgy fellöki az állkapcáját, hogy a foga törik ki bele. A taliánnak meg az a szokása van, hogy egyszerre megkapja az embernek a karját, s keresztüldobja a vállán. Hát ezekre a tempókra jó lesz vigyázni. Mert azok füge gyerekek.* Nem olyan jámbor fiúk, mint én. Istennek ajánlom az urat.

A mészároslegény elment. Berti kinézett az utcára, látta, hogy most már egész népcsoport áll az utcaszegleten, s magyarázza az ő felhívását ki-ki egymásnak.

Ez átkozott rossz tréfa, akárkitől jön!

De hát kitől jön?

Törte rajta a fejét. Bálvándyra fogta volna; de az merőben lehetetlen. Tegnap este találkoztak, azóta reggelig egy pillanatra sem váltak el; ezeket a plakardokat* pedig előbb ki kellett szedetni, nyomatni, cenzúrára küldeni, kiragasztatni: az egy egész napi munka. Kinek a munkája?

Senkié másé nem lehet, mint Katinkáé.

A feleség akarta a férjet így megtréfálni, azért a sok bosszantásért,+ amit a férj szokott ővele elkövetni.

Más magyarázata nem is lehet.

Bosszújában és rémületében Berti rögtön befogatott, maga előre beült a hintójába, elbújt a sártakaró bőr alá, ott kushadt, míg felszerszámoztak, s úgy elkihajtatott Pest városából, hogy még az orrát sem dugta ki a napvilágra, amíg a vámon túl nem voltak.

S még az a bosszúsága is megvolt, hogy nem is dohányozhatott, mert a zacskóját+ elvitte Wasztl.

Csak időre,+ évek múlva kapott egy cédulát Pestről, melyre ez volt írva:

„Hát hogy tetszett a Fehér Hajó-i komédia?

Bálvándy, komédiás direktor * !”

Ez volt az egyik visszatromfolás.

***

Bálvándy pedig még aznap délelőtt ellátogatott Katinkához.

– Ne várja biz „azt” – mondá a szép asszonynak –, tegnap este megjött, leült kártyázni, elvesztette utoljára még a jegygyűrűjét is, s azzal hazament.

Katinka ráismert a gyűrűjére.

Piros lett a haragtól.

– Adja ide azt a gyűrűt azonnal!

– Dehogy adom! Nagy pénz árában van ez nálam.

– Hát mit akar vele?

– Felkeresem vele azt, akinek az ujján maga szép asszony örömestebb fogja látni.+ S annak adom.

Katinka azt mondta Bálvándynak, hogy: „Maga nagy ördög!”

Hátrafelé fölfelé

Bizony megcsókoltad te a feszületet, kedves barátom, mikor a püspök odanyújtotta eléd – kötődék Biróczy az ő kedves barátjával, Kálmánnal, amint vége volt a keresztfelszentelési szertartásnak, mely István király napján a Decséry család templomában megtartatott. Ez alkalommal a vidék notabilitásai meghívattak; a püspök maga pontificált, két kanonokja kíséretében; Dorothea grófnő énekelte a magánhimuszt a zenekarban, gyönyörű csengő szoprán hangjával; az olyan fiatalemberek pedig, mint Kálmán, kardosan, magyar ruhában szolgáltak a közrendnek. A püspök aztán közölt velők minden szent áldást, nem kérdezve, ki igazhivő, ki eretnek. Biróczy termetének rendkívülisége által fel volt mentve a szolgálat alól, s olyan helyről nézhette a szertartást, ahol nem osztottak tettlegesen kifejezett malasztot.

– No, de valljuk meg, hogy örömest tetted – folytatá a csipkelődést Biróczy. – Azt a helyet érinték ajkaid a mi urunk Megváltónk aranyból formált alakján, amelyet egy perccel előbb a mennyei szépségű Dorothea grófnő ajkai érintének, s így kétszeres volt az áldás. Hát még, ha a mi urunk Idvezítőnk nem volna ott a két csók között.

De már ezért Kálmánból kitört a nemes harag.

– Eredj! Te Momus!* Egy lélegzettel szidalmazod a szűz erényt, a jó barátodat és az Idvezítőt.

– Én pedig semmit sem mondtam, ami, ha úgy történnek, azért akár a szűz erény, akar a jó barát, akár az én Idvezítőm haragra gerjedne.

…A szent szertartást úri lakoma fejezte be, melyben Kálmán a főasztalhoz jutott, ahol a notabilitások ültek. – Az alsóbbrendű vendégseregnek a mellékterem virult. A főasztalnál ültek a grófi család tagjain kívül a püspök és két kanonokja; két testvér Dombrádi, mindkettő nevezetes egyéniség. Az egyik, az idősebb, háromszázötvenkét fontot* nyom, a fiatalabbik sokkal karcsúbb, az csak háromszáznegyvenháromig vitte. Vasszék, vaságy kell nekik, más minden pozdorjává törik alattuk. S ha valaki megbámulja csodás előmenetelüket, annak büszke dicsekedéssel mondják, hogy az még mind semmi, de van egy harmadik testvérük, az még tizenhat fonttal nyomatékosabb. Egyszer Pesten voltak mind a hárman, hozattak maguknak egy bérkocsit. Amint az első testvér lejött a kocsihoz, a fiákernek tátva maradt a szája ijedtében, mikor a másodikat is meglátta, a haja szálai ég felé emelték a kalapját, de mikor a harmadik is előállt, közévagdalt a lovainak, s úgy elvágtatott, hogy még talán most is szalad.

Joviális két derék ember. Omlik belőlük a jókedv. Adoma, áldomás ki nem fogy annál az asztalnál, ahová ők leülnek.

Ott van a helybeli tiszteletes is, a kálvinista pap; a gróf minden ünnepélyes alkalommal asztalához szokta őt hívni; amit pedig az nem igen nagyon kíván; nincsen ő az ilyen úri étkezéshez szokva, s aztán mindig megfekszi egy hétig a lakmározást. Otthon az „emberem” (így híja a feleségét) még azonfelül leszidja, hogy minek ivott olyan sokat, mikor ismeri már a természetét.

A jó öreg tiszteletes kapott rajta, hogy egy „nostrast*” sejthetett meg az asztalnál: „Üljön ide mellém, uramöcsém – könyörge Kálmánnak –, aztán figyelmeztessen, kérem az egekre, hogy mi a megennivaló; valami kígyót vagy békát meg ne egyem ennél az úri asztalnál; ha pedig látja, hogy nagyon sokat találtam már inni, adja tudtomra szép hegedűszóban,* mondja azt, hogy „nagyon erős ez a bor”.

Aztán csak meg is kérdezett mindent Kálmántól, hogy mi az, amit most hoznak. Az a makaróni nem valami kígyófajta-e? Mert ha ő valami kígyót meg talál enni, attól ő mindjárt meghal.

Hogy elítélte magában a két kövér kanonokot, akik még a csigabigát is megeszik tucatszámra. Nekik való az, mert pápisták.

Föltette magában, hogy nem fog bort inni; de aztán csak lehetetlen volt megállni a fogadását. Az egyik kanonok híres tósztmondó volt; megkívánta a konstitúciója, hogy minden étel előtt, s minden étel után egy tósztot mondjon, s mikor ez a jogcím elfogyott, akkor a felebaráti szeretet diktálta reá azt a kötelességet, hogyha még van valaki az asztalnál, aki nem volt felköszöntve, megtósztozatlanul ne maradjon. Ezúttal harmincketten ültek az asztalnál. Tósztjaiban rendesen testvérére szokta a felhívást intézni: szállok az úrnak.* Azt mondta+ rá: „állok elébe” – s tölte poharába. De miután a szónok tósztja hosszú vala, a fölhívott nem várhatta végét, közben kiitta poharát, s végül újra töltött. Ilyenformán az egyik harminckét poharat ürített, a másik hatvannégyet. Az égi gondviselés őrködött fölöttük, hogy semmi káros következménye ennek nem volt.

Tehát Kálmánra is jutott egy tószt. A kanonok úr eldicséré annak minden őseit, őtet magát, jó tulajdonságaival, végül afölötti sajnálkozását fejezte ki, hogy miért ily jeles, kitűnő ifjúnak eretnekül élni a világban, s óhajtá, hogy az a boldogságos szűz, kinek képmását a kastély is őrzi (gyöngéd célzás Dorothea grófnőre)* szelíd tekintetével vezesse e derék+ ifjút az igaz útra.

De már ez ellen a tiszteletes felpattant! Gróf ide, püspök oda, ő a maga vallását kisebbíttetni+ nem engedi. Ő a maga nyájából ily becses juhot elcsábíttatni+ nem enged.

No, ebből azután tökéletes lett az asztal fölötti mulatság. A tiszteletes a vallási vitatudományban nagyon jártas férfiú volt, csak úgy labdázott+ negyedfél mázsás* embereivel, s tűzbe jövén, annyi borfélét beszedett, hogy Kálmán jónak látta a lábát megnyomni az asztal alatt s fülébe súgni: „tiszteletes uram, nagyon erős ez a bor”.

– Ha erős, ne igyad fiam! – Vágott neki vissza a lelkesült harcos, s a harc vége aztán az volt, hogy Biróczynak be kellett jönni azzal az izenettel, hogy a tiszteletes asszony ideküldött, hogy menjen haza, mert baj van, s arra azután a gróf intésére Kálmán hóna alá vevé a tiszteletest egyfelül, másfelül Biróczy, s elvezeték szépen a parókiáig, folyvást épülve Szent Ágoston* citátumain; otthon pedig szépen lefektették, s nem kellett neki ringatás.

– Látod, bajtárs – mondá visszatértükben Biróczy Kálmánnak –, ez az élet filozófiája. A hithűség és buzgalom ilyen vedlett vakolatú házba vezet, a nagyurak gráciája pedig olyan palotába, amilyenbe visszamegyünk; „flecti, non frangi” (Hajolni, nem törni), ez a jelszó a jó magyar nemesi címerre. Te már megtaláltad a „gradus ad Parnassum*”-ot. Ott ugyan nincs Parnassus, de van más. Szépen lépegetsz fölfelé és – hátrafelé. Ahányat fölfelé, annyit hátrafelé. Hanem okosan teszed. „Sic itur ad astra.” (Így haladnak a csillagokig.) Lesz belőled nagy úr, méltóságos úr, grófnő férje, istennő férje; boldogságos szűz malasztja száll rád, égből és földről. Ha olyan szép fiú volnék, mint te: én is úgy tennék, mint te.

– Részeg vagy te bajtárs, nagyon.

– Az meglehet: akkor támogassuk egymást; mert te is az vagy. – Én, ha vagyok, bortól vagyok; te pedig szép szemektől vagy ittas. Ha a Katzenjammer előjön,+ nem tudom, melyikünknek a feje fog fájni jobban.

Mikor visszatértek a terembe, a tósztozás még egyre folyt; a férfiak még az asztalnál ültek, a hölgyek már elmenekültek onnan. Kálmánnak egy pillanatra alkalma volt Dorotheával összetalálkozni az amabilis confusióban.*

A grófkisasszony megszorította a kezét és fülébe súgta:

– Most mondá atyám, hogy mához egy hétre statutióra vagyunk hivatalosak a kordicai+ uradalomba. Elmegyünk mind, ön is velünk jön!

Az a hang, az a szemragyogás, amivel e szó mondva volt!

Kálmánnak nagyot dobbant a szíve.

Ez a kordicai statutio volt az, ami elől szerelemféltő dühében megszökött, s ez az, amire szerelmi boldogság diadalával fog sietni most!

Az ebédnek vége volt, az asztal felbomlott; mindenki sietett őnagyságának, a püspöknek kezet csókolni.

Ő is!

A szivárvány közepett

A Korda folyam ősforrása az Északi-Kárpátok között fakad.* Egy magas, meredek sziklafal közepéből, háromöles magasból tör elő oly erős rohammal, hogy öt ölnyi ívboltot képezve omlik alá. Csodálatos boltív! Aki alatta áll, e folyton változó prizma gyémántboltozatán keresztül, örök szivárvánnyá törve látja az eget. Aki pedig távolról nézi, mikor a nap rásüt, a zuhatag finom vízporában egy kerek aurèole-t+ lát, minő a léghajósoknak jelen meg néha a felhők között, egy akkora szivárványt, mely egy emberpárt befogadni elég.

Ez a hely a tökéletes magány hazája. Északról, nyugotról+ a meredek sziklafal zárja el, melyből a folyam előtör; a zuhatag innen egy áthatolhatatlan bozóton, őserdők egymásra omlott faderekain+ keresztül harsog tovább; keletről pedig egy mély hegyszakadék tátong mellette, melybe ha valaki alátekint, annak fenekét ellepve látja a szarvasagancsoktól, miket tavasszal e bujdokló állatok oly helyeken hánynak le, hová ember nem közelít.

Fenn a sziklafalon az ős fenyőerdő koronái zúgnak a szélben. Egy óriási szál: egy kolossz a többiek között, éppen azon barlang sziklapadmalya* fölött vert gyökeret, melyből a folyam előtör, onnan emeli fel örökzöld gúláját a többiek közé; onnan felülről a vadszőlő venyigéje szövetkezett sötétzöld ágaival, s lekúszott rajta, lehúzták mindig éretlen fürtjei egész a tövéig; egy elszabadult indája lecsüng a vízesésig, s annak az ütésétől szökell, mintha a vén, komor fenyő gyermekjátékkal mulatná magát.

A sziklafalon megtűző nap sugarai kétszerezik a nyár melegét, a zuhatag örök permetege üdíti az átfűlt léget, ami tropikus légkört varázsol elő, s a légkör nedves melegében, a bérc minden hasadékában kövér növényzet telepszik le, a fülfű* zöld rózsái, a szaka* sárga koszorúi virítnak le róla, s ahol más nincs, zöld moha folytatja a tarka hímzést.

A vízesés alatt, a fényes üveg bolt alatt, öles páfrányok ernyőznek körül pálma alakú legyezőikkel egy mohos követ, melyet a felfutó alkekengi* koszorúz meg, narancsveres kelyheivel. A meleg árnyékban csoportokban virulnak, mint egy fejedelmi díszkert, az erdők drágaságai: orchideák, cypripediumok* csodaszép bokrétái, virágok, mik pillangókhoz, legyekhez hasonlítanak; miknek alakja tarka női cipő, fészkén ülő madár; illatja mesés szerelemhevítő.

A folyam tajtékzó hulláma tova utat tör magának a gubancos máhola*- és málnabozótok között, mik összeverődtek a vadvenyigével, iszalaggal; s ahol egy-egy kis csöndes szögletet talál a völgyben, mely egy eltévedt hullámának nyugvóhelyet ád, azt úgy felékesíti nefelejccsel,+ sötétkék csengettyűvirággal, piros havasi rózsával.

Egy helyen nagy kanyarulatot tesz a folyam, s ott a kerület zátonyán egy csalit támad veres fűzből;* festői ellentét a komor fenyősötéthez.+ E törpe fákon hosszú sorban fehér gömbök függnek alá, messziről virágbimbóknak nézhetni őket. A fügemadár* fészkei azok, miket csoda tudománnyal a fűzfa gyapotjából tud szőni, varrni. Ezek is az emberhang száműzöttei.

S amint alább a ködös mélységben újra megjelenik a folyam, mint egy smaragdzöld tengerszem, megszorulva egy völgykatlanba, ott annak a tengerszemnek a partján látszanak egymás mellett a legősibb cölöpépítmények, egy mesterséges gát, amellett sorba épült gömbölyű gunyhók. Azoknak a lakói a hódok. Ezek a bölcs vízi építészek. Egy kiveszni induló faj, mely csak ott lakik még, ahova ember el nem jut.

Ezt a helyet még nem taposta emberi láb.

A ledűlt fatörzsön országgyűlést tartanak a cincérek, e hosszú bajuszú bogarak; egyedüli urai annak az erdőnek. Határozataikat bizonyosan jegyzi a fák kérge alá rokonuk, a betűíró cincér.

Az erdei méh még csak fiainak gyűjti a mézet az odvas fa üregébe. S ez az egész lég mézillattól terhes, a levegő+ maga mámorít, andalít s titkos érzelmeket költ fel.

S e titkokat magyarázni itt vannak az erdők szószólói: ahol a zuhatag zajong, ott szeretnek énekelni a madarak is, ott hangzik a rigó kihívó füttye, ott zúg a süketfajd szerelemféltő haragja, s mintha folytonos csókok csattognának a levegőben: az a fülemüle danája.

És az alább hanyatló nap egyre szélesebbre terjeszti ki körül a bűvös szivárványkört e tündértáj fölött; az andalgó azt várja, hogy ott a szivárvány környezte mohos kövön meg fog jelenni az erdők istennője, a hűs permetegben testét megfüröszteni.

S valóban, ha elvár addig, míg leszáll az est, részesül abban a ritka gyönyörben, hogy a páfránlevelek legyezői szétnyílnak, s előjön közülök a meztelen szirén.*

Ah, mily elragadtatás volna e látvány – egy vágyódó természetbúvárnak.

Az a „szirén” egy nagy fekete, meztelen szörnyeteg: ritkaság az állatok között; teste idomtalan, mint egy vastag kígyó, apró lábai vannak s fejéből két mozgékony vörös cafrang nőtt ki, ami még rémesebbé teszi.

De kincs ez a természetbúvárnak; mert nehéz őt élő alakjában megláthatni, kerüli az embert s minden más állatot, a napfényt, a zajt. Olyan helyen él csak, amit nem háborítnak soha. Nedvet és meleget keres árnyékos helyen; lassan tud mozogni, s semmi védelme nincsen, egyedül az a borzadály, melyet látása gerjeszt. Senkit nem bánt, mégis irtózat ránézni.

Ezé a sziréné a szivárvány+ környezte tündérgrotta a Korda-folyam forrása alatt.*

A kordicai statutio két hét helyett két hónap múlva lett megtartva, jóval későbben, mint ahogy Bálvándy kitűzte.

Ennek pedig az volt az oka, hogy a fődolog, a vendégek elhelyezése, nem engedett magával alkudni.

Az uradalomhoz csakugyan húsz falu tartozott, s azok között Kordica volt a metropolis. Ezt a címet nemcsak azzal érdemelte meg, hogy valamennyi között legnagyobb, de egyúttal legrongyosabb, legpiszkosabb is volt.

Mikor Bálvándy megtekinté új uradalmát, s végigjárta azt a hosszú sáros utcát annak a székhelyén, s meglátta azokat a fából tákolt kunyhókat, mik egyetlen vasszeg alkalmazása nélkül épültek, s miknek már a falun kívül érezni a bűzét, hát akkor mindjárt rájött, hogy ő itt a statutiót meg nem tarthatja; mert a sok vendéget nem tudja hova eltenni.

Arról a kisegítő eszközről is le kellett mondania, hogy hirtelenében deszkából egy közös kastélyt építtessen,+ amiben valamennyi vendégét eltegye. A meghívott vendégek feleségestől, kisasszonyostul fognak jönni; azokat egy nagy pajtába összerekeszteni nem lehet. Aztán meg Bálvándy Csollán Berti hírére sem vágyott; akihez jámbor ember rettegett vendégül szállni+

Nem! Bálvándy+ egészen másutt kereste ambícióit. Az ő vendégeinek dicsekedni kellett a jó fogadtatással.

Azt gondolta ki, hogy egy szeles éjszakán felgyújtatta Kordicát, s a rongyos házak aztán végig leégték, szennyes vackok, szurtos cókmók,+ bűzös limlom minden odaégett bennük.

Akkor aztán összeszedte Heves megyében, Zaránd megyében* a maga híres faragó embereit, felküldte őket Kordicára, s két hónap alatt olyan új falut építtetett+ a leégettek számára, hogy csakúgy tündökölt! Ellátta a maga jobbágyait házi bútorokkal, vászonnal, edénnyel, hajtatott fel nekik egész csorda tehenet, úgyhogy mikor a statutionap+ eljött, a minden vidékről csoportosuló vendégsereg egyesével, családonkint egy-egy külön parasztházhoz jutott szállásra, ahol hálálkodó jobbágynép szolgálta ki, s leste még a kívánságát is. Ez a lehető legnagyobb kényelem a világon.

Pedig háromszázat haladt az úri vendégek száma; kocsis, hajdú, inas azon kívül.

A kordicai erdőben pedig rögtönzött vadásztanyák voltak alakítva az összes vendégsereg befogadására; egy roppant nagy bálterem deszkából, apróbb-nagyobb étkezési tanyák. Egy domboldalban négy szakaszra osztott szakácstanya, külön tűzhely úrnak és cselédnek. Óriási sütőkemencék. A szabadban nyitott lacikonyhák; nagy félszerek a boroshordóknak, szárnyékok* a vágómarhának.

Egy olyan roppant birtoknak, mely három vármegyében fekszik s Galíciával is határos, a statutiója is nagyszerű. Törvény szerint, minthogy szerző félről+ maradt a birtok az öröklőre, minden szomszédot meg kell a beiktatásra hívni, s minden megye hivatalos elöljáróságának+ jelenlétében kell annak végbemenni.

S nemcsak a nemességnek, a parasztságnak+ is jelen kell lenni. S az mind az új földesúr vendége. Hanem hiszen nem is történik ilyen szertartás holmi dibdáb jószágocska miatt: sem adásvevés alkalmával, hanem midőn valami nagy uradalmat kap valaki ingyen, királyi kegyelemből vagy korábban elholtnak szerződéséből. Az ilyen úr hadd traktáljon!

Ilyenformán aztán a statutión olyan vegyes társaság keveredik össze, amilyent soha az életben szántszándék vagy vakeset össze nem bír állítani. Papok és tisztviselők, falusi bírák és nótáriusok, kisbirtokosok és mágnások, bocskoros rusznyákok* és strucctollas úrhölgyek, az uradalom minden szomszédságából hivatalosak az ünnepélyre. Így rendeli a törvény. Még Galíciából is jöttek át telivér lengyel urak és úrhölgyek, s segítenek tarkítani a vendéggyülekezetet.

Annálfogva senki sem csodálkozik azon, hogyha olyan embereket talál itten, akikkel máskor még csak szóba sem állt. Mindenki hivatalosan van itten.

Az egymás után érkezők bediktálják neveiket a jegyzőkönyvbe. S a Decséry család neve megtűri, hogy Dorothea grófnő neve után következzék Csollánné Sátory Katinka neve. A világban sehol másutt nem állhatnának egymás mellett. Nem a rangkülönbség miatt; Katinka is nemes nő és gazdag; hanem jó híre miatt. Egy nő, ki férjével nem él együtt, a Decséry családdal egy társaságba másutt nem jöhet. Csak a statutión; az is hivatalos személy. Egyik birtoka határos a kordicaival, valamint a Decséryek egyik uradalma. Bálvándy azzal vette rá Katinkát, hogy jöjjön el a statutiójára, hogy visszaadta elzálogosított jegygyűrűjét: minden kárpótlás nélkül. Azt nem mondta meg neki előre, hogy Kálmánt is ott fogja találni.

Kálmán sem talált valami megbámulnivalót azon, hogy a neve előtt egy rég elfeledett nevet látott meg: – Aszályiét. A minőség is utána volt írva. «Mint Csollán Bertalan úr meghatalmazottja.»

Találkozott is vele: de nem állt vele szóba; pedig az nagyon dörgölőzött volna hozzá. Kálmán nem akarta észrevenni. – Te! – monda Bálvándy Kálmánnak. – Látod azt a hosszú nyakú mendikást? Fogadok veled tíz aranyban egy fületlen gomb ellen, hogy ezt a kazuárt* azért küldte ide Berti, hogy mikor javában folyik a statutió, felálljon protestálni.

– Mi jogon?

– Semmi jogon. Csakhogy megzavarja a mulatságot. A legale testimonium* kérdésére: hogy mi jogon protestál, azt fogja felelni, hogy okait előadni van ideje egy évig a királyi tábla előtt. Erre is fogadok veled: tíz aranyat, egy fületlen gombra.

Kálmán ezt felelte rá: „Nincs elveszteni való fületlen gombom.”

S ezt az+ előleges véleményt aztán minden ismerősének elmondta Bálvándy, aminél fogva Aszályi akármerre fordult, mindenütt mosolygó képekkel találkozott. Előre ki volt találva a rébusza.+

A statutio emberemlékezet+ óta mindig az ünnepélyes hivatalos beiktatással szokott kezdődni: a birtoklevél felolvasásától a hant kézbeadásáig. A kordicai statutio nem ezen kezdődött.

A megérkezés utáni napra volt rendezve egy hajtóvadászat; ez volt az ünnepély előzménye.

És annak is megvolt a maga jogosult indoka.

A statutio egyúttal határjárással is van összekötve. Hogy a határjárás végbemehessen, az új birtokos utakat vágatott az őserdőkön keresztül, s ez alkalommal az útcsináló jobbágyok nem kevesebb mint kilenc medvével találkoztak; azok közül egyet megpuskáztak, de elmenekült; egy másik vén mackó pedig az őt zavaró rusznyáknak a hátáról mind letépte az irhabőrt.

Tehát legelső feladat volt ezeket az autochton lakóit az őserdőnek felvilágosítani afelől, hogy változott a birtokos, s az új gazda kisajátítja a medvének a bőrét, – mert különben ez utóbbi teszi meg azt a tréfát, hogy szétriasztja a határjáró legale testimoniumot.

Elébb meg kell tisztítani az erdőt a fenevadaktól.

Nem is volt e bevezetés ellen senkinek semmi kifogása. A hajtóvadászat, kivált ily magasrangú vadakra, mindig olyan hevély,* melyben magyar, lengyel, orosz örömest belemelegszik; a mulatságnak ez volt a jobbik fele: a medvebőrre már előre ittak.

Hatszáz hajtó volt kirendelve, akik hajnal előtt megindultak állomásaikról, míg az uraságok a villásreggeli után húztak sorsot a helyekért.

A magyar hölgyek a lengyel delnőkkel versenyeztek a merész vállalkozásban, hogy a vadászatban ők is részt vegyenek. Természetesen mindegyik mellé jutott egy védelemkész cavalier servant,* s azonkívül egy jó lövő orosz puskás.

Még Decséryné, a hercegnő is kegyeskedett azon óhaját kifejezni, hogy a vadászkörnek egy olyan pontjáig, ahová még kocsin el lehet jutni,+ Dorothea grófnővel együtt elmegy, melyre Bálvándy kinyilatkoztatá,+ hogy van egy szép kerek tisztás a folyamparton, amelyet a sorshúzásból a hercegnő kedveért külön zár, s ott ő magának tartja fel azt a szerencsét, hogy a hölgyek fölött őrködhessék, amiben Decséry főispán is ígérkezett vele osztozni. A többiek sorsot húztak, ki hova álljon, s melyik hölgynek, melyik lovag legyen a védője.

Egy kis kegyes csalás volt biz abban az egész sorshúzásban, hogy ki hova jusson és kinek a társaságában. Úgy rendezte azt Bálvándy, hogy mindenki meg legyen elégedve a helyével is, meg a kíséretével is, ami nem nagy boszorkányság egy olyan sorsjegyes zacskó mellett, melynek több rekesztéke van, s a belenyúló csak azt a nevet húzhatja ki belőle, amelyet a rendező akar.

Katinka ezt a nevet húzta: „Korda-fő.” Mikor aztán a férfiak is helyet húztak, s keresni kezdte mindenki a maga párját s rá is talált, Katinka is kíváncsi volt megtudni, hogy „ki lesz az én gavallérom? Ki húzott Korda-főt?”

– Én voltam az a szerencsés – állt elő a válasszal Kálmán.

– Ah haha! – Katinka elkezdett kacagni. – Nézze csak: rá nem ismertem önre. Hát ugyan hová tette ön a bajuszát? Jaj be rút ön így! Bocsánat! Hisz a főispán is önhöz hasonlít. Ez most bécsi divat ugye?

– Az. – Hagyta rá Kálmán, s engedte a szép hölgynek, hogy azzal a szép szájával az ő rovására nevessen; s azon ürügy alatt, hogy Kálmán milyen rút lett, kitüntette ragyogó gyöngy fogsoraival, hogy ő meg milyen szép.

– No, hát ha egymásnak jutottunk, induljunk a helyünkre – monda a szép asszony, s előrebocsátva a vezető rusznyákot, megindult a gyepes ösvényen.+

Kálmán ajánlkozott, hogy majd viszi az ő fegyverét is, de Katinka nem fogadta el.

„Elbírom magam is.”

Kálmán utána ballagott.

A delnő ruganyos léptekkel haladt előtte a meredek hegyi úton fölfelé, karcsú termetének délcegségét emelte a kurtán feltűzött feszes vadászöltöny; s a darutollas férfikalap még több büszkeséget ruházott rá.

Félóráig haladt az ösvényen fölfelé, anélkül, hogy egyszer visszanézett volna Kálmánra. Csak amint egy tisztásra értek, ahonnan egy szép havasi tájkép bontakozott ki szemeik előtt, állt meg egy pillanatra, s megszólítá kísérőjét.

– Nem fáradt ön el?

– Nem. Talán kegyed kíván megpihenni?

– Óh én nem fáradok el soha.

S azzal anélkül, hogy egy pillantást áldozna akár a szép tájképnek, akár kísérője csúf arcának, inte a vezető rusznyáknak, hogy menjenek tovább.

Itt már elhagyta őket az ösvény, s csak a vezető tájékozása után kellett haladniok az őserdőn át, ahol százados vén fatörzsek voltak keresztül-kasul düledezve. Azokat átlépkedni női ruhában kritikus dolog lett volna. Az orosz ajánlotta szolgálatát a delnőnek. Annak az sem kellett; fel tudott szökni az útját álló faderékra s onnan megint le, anélkül, hogy ruhájának a fodra fellibbent volna.

Egyszer aztán olyan helyre értek, ahol a hegyről alárohanó Korda egy széles árkot képez. Az orosz lehúzta a csizmáit, s térdig gázolva a vízben, átcammogott rajta: gondolta magában, az utána jövőknek sem fog megártani egy kis egészséges lábfürdő.

– Átvigyem önt rajta? – kérdé Kálmán a hölgytől. Neki vízmentes vadászcsizmái voltak.

– Ah. Hiszen egy ölnyi széles sincsen – válaszolt Katinka, s jobb kezébe kapva puskáját, nekifutott az ároknak, s könnyedén, mint a zerge, átugrott rajta, s aztán a túlsó partról visszanézett társára.

Most aztán Kálmánnak is meg kellett mutatnia,+ hogy tud ugrani. Ő is utána szökött.

A vezető ígérte, hogy most mindjárt eljutnak a Korda-főhöz, már hallani a vízesés zúgását. Ez az út aztán már egészen tornászoknak való volt.

– Menjen ön előttem! – parancsolá itt Katinka Kálmánnak. S nem kívánta segítségét, ha ruháival belekeveredett a csipkebokorba.

Végre elértek ahhoz a meredek hegyszakadékhoz, mely a Korda-főt eddig hozzájárulhatlanná tette. Az új birtokos gondoskodott az átjárásról, egy óriási, tízöles fenyőszálat kivágatott az innenső marton,+ s a keresztüldűlő kolossz lett az átvezető híd. Annak levagdalták az ágait, s azon kellett végighaladni a tízöles mélység felett, mely tele volt a szarvasok elhányt agancsaival.

Ez egy szál fenyőből álló hídra lépve, Kálmánt mégis rávitte az emberszeretet s a gavalléri kötelesség, hogy Katinkát megkínálja kezével.

– Fogóddzék+ kezembe, nehogy leszédüljön.

Katinka elfogadta a nyújtott kezet, s engedte magát vezettetni a veszedelmes hídon.

Mikor a közepére értek, akkor hirtelen megragadta mindkét kezével Kálmán kezét, s azt mondá neki:

– Ha én most itt el találnék szédülni, s lerántanám önt magammal azok közé+ az agancsok közé.

Kálmán átkozott humorral mondá erre rögtöni+ ötletként:

– Inkább én essem azokra az agancsokra, mint azok énrám.

Katinka bosszús negéddel ütött Kálmán kezére.

– Menjen, nem kell többet a keze.

S azzal átbalanszíroztak* a folyam forrásáig.

A nap még nem jött elő a hegyek mögül; a szivárvány még nem volt jelen; a szép látványnak még hiányzott a tündéri színe.

Akinek legkevesebb érzéke volt a tájkép rendkívüli szépsége iránt, az a rusznyák vezető volt. Az mindjárt leült egy mohos kőre, elővette a szeredásából a fokhagymát meg a szalonnát, s elkezdett pánizálni.*

Katinka fogta magát, odaült mellé, beszédbe ereszkedett vele, elkezdett kérdezősködni feleségéről, gyermekeiről, egész pereputtyát+ kitudakolta, aközben kínálgatta saját pálinkás butykosával, ami rummal volt megtöltve. – A jó embernek ez tetszett legjobban az egész diskurzusban. Meg is felelt neki emberül; ivott, mint a kefekötő, – s azután elaludt, mint a juhászbunda.

Kálmán pedig ezalatt elővette az albumát, meg a rajzónját,* s megkísérté lerajzolni ezt a festői képet, s aztán kétségbeesve tapasztalá, hogy ez az ő festői talentumát meghaladja. – Akkor aztán fogta a puskáját, s felállt egy kőre, s azt hitte, hogy most neki az a kötelessége, hogy lesse a medvét.

Mikor aztán a rusznyák elaludt az Úrban, várva a boldogabb feltámadást, Katinka is otthagyta a jámbort, s odalépett a vízesés tündérboltozata alá, s oda leült arra a páfrányoktól körülárnyalt mohos kőre: a szirénnek a trónjára.

– Barátom! – szólítá meg Kálmánt csípős hangnyomattal. – Ugye nagy baj az, hogy innen nem lehet elszökni? Kálmán visszafordult s hidegen kérdezé:

– Miért?

– Azért, mert ide a falra fölmászni nagyon meredek, amarra a bozótnak leugorni nagyon veszélyes; erre+ a híd felé pedig útját állom „én”.

Erre aztán mind a ketten elnevették magukat.

– Egyébiránt nincs miért ott állni önnek és lesni a medvét, amíg a hajtás el nem kezdődik; annak is csak a vége felé, ha erre közeledik a zaj. Addig leülhetne ön ide mellém, ha fogadása nem tartja az ellenkezőt.

Kálmán tehát a vállára vetette a puskáját, s odament Katinkához, és leült mellé a mohára. Talán a szirénnek+ is szokott híme lenni, mely odaül néha.

(Szegény szirén! Hogy irtózunk tőle, amiért olyan rút. Pedig az közelből és sokáig nézve oly gyönyörű teremtés; annak a finom barna bőrén keresztül meglátszanak az erei, mintha üvegből volna, egész a szívéig látni. A szép asszonynál ez nincsen úgy.)

– Kegyed többször is volt már hajtóvadászaton, hogy úgy ismeri a szokást? – kérdé Kálmán.

– Óh nagyon sokszor! – mondá Katinka, s a térdei közé fogott puskára támaszkodott, olyformán, hogy a csőnyílásra tette a két kezét s a két kezére nyugtatta az állát. Atyám sokszor elvitt magával. Lőttem is nagy vadakat.

– De igen kérem kegyedet, ne tegye a fejét a puskacsőre.

– Miért ne?

– Mert el talál sülni.

– Ah, dehogy sül el!

– No, én nagyon kérem.

– Jó! Tessék velem parancsolni. Az önnek oly rettenetesen jól illik, mikor parancsol; mint amilyen rettenetes rosszul illik nekem, mikor engedelmeskedem.

– Nem tanították rá – monda Kálmán csípősen.

– Az igaz, hogy nem tanítottak rá – monda a delnő, a kőfalnak támasztva a fegyvert –, inkább az ellenkezőre, s ez nekem sok boldogtalanságot okozott.

Nagyot sóhajtva folytatá, maga elé nézve, s két összekulcsolt kezét térdei közé szorítva.

– Gyermekkorom óta ahhoz szoktatott minden: apám, nevelőm, rokonaim, hogy én leszek a családban az úr; nem nő, asszony, hitestárs, hanem „úr”. Mindenben szabad voltam. Amit kívántam, azt tehettem. Szabad volt minden. És aztán csak abban az egyben kötöttek meg elszakíthatatlan lánccal, amiben a legutolsó jobbágy leány is szabad, hogy azt választhatja férjül, akit akar. Rám nézve külön törvényt alkottak, amiben ki volt mondva: ez lesz a férjed, senki más! – Pedig hiszen a teremtő Úristen már maga is megbánta ezt a vállalatot. Én is azt tettem volna, amit Éva, hogyha nekem kiszabják, hogy itt van egy ember, nincs több a világon, csak ez az egy, ezének kell lenned; és ha az a férfi ideálképe: hát választom helyette az ördögöt. – És velem még megfordítva bántak: nekem férfi helyett az ördögök legnevetségesebb alakját, Asmódit* jegyezték el.

Kálmán furcsán csóválta a fejét. Katinka észrevette azt.

– No, hiszen ön ismeri őt. De az egész világ ismeri, hát nem ez-e az igazi neve? Lássa ön, ezelőtt két hónappal bezártam magamat, s éjjel-nappal törtem a lelkemet, hogy mi legyen belőlem; utoljára arra a gondolatra jöttem, hogy írok annak az embernek, jöjjön értem, vigyen haza, lakjunk együtt, törődjünk össze. Akkor az feljött Pestre, összeült kártyázni Bálvándyval; feltette kártyára a jegygyűrűmet, s elvesztette azt. Azzal hazament, nekem azt se mondta: „jó éjszakát”.

Katinka lehúzta a karikagyűrűt az ujjáról s mutatta Kálmánnak.

– S Bálvándy aztán visszaadta a gyűrűt nagysádnak?

Kálmán jó vágást hitt ezzel a delnőnek adni.

– Igenis, Bálvándy azt nekem visszaadta.+ Semmi titok nincsen benne. Bálvándynak is volt egy talánya életem rejtélyei közt. Csak volt. Már ki van találva. Ítéljen fölöttem, aki istennek érzi magát. Életemnek legborzasztóbb napján, aminek neve menyegző, mikor kétségbe voltam esve az utálat miatt, megsértve a legdurvábban, megalázva egy ember által, ki nekem hűséget esküdött s egy szolgáló miatt még aznap megalázott,* kigúnyolva, megcsúfolva, semmivé téve, – ez az egyetlen ember volt, ki menekülésemre kezet nyújtott. Az igaz, hogy rossz menekülés volt, mert azt a világ nekem meg nem bocsátja soha –, de én magam megbocsátottam azt magamnak. – Megfizettem érte mindenkinek. Senki iránt sincs tartozásom. Bálvándy járhat felőlem, amerre neki tetszik. Rá sem gondolok többé. – Lucifer* ott maradt a paradicsomban, – Éva pedig bujdosik a paradicsomon kívül.

Katinka eltakarta két kezével arcát.

Kálmán félt, hogy most mindjárt sírni fog. – Nem biz az, kacajra fakadt.

– No, már csak nem mondhatja senki, hogy nem kegyes elmélkedésekkel töltjük az időt: íme én önt már fél óra óta bibliai magyarázatokkal mulattatom. Az így van nálunk kálvinista leányoknál, sokat tanítanak nekünk a bibliai történetekből. À propos:+ nem lett ön még pápistává? – Még nem? – No, én azt hallottam.

Katinka e beszéd alatt megkísérté jegygyűrűjét egy hangafa* sima ágaira sorba felhúzgálni: egyikre sem illett. Utoljára csak felhúzta a hüvelykujjára. Neki persze Csollán Berti gyűrűje minden ujjára tág volt.

Kálmán nevetett a kérdésre, hogy nem lett-e még pápistává, s azt felelé+ „még nem”.

Eközben feljött a hátuk mögötti sziklaorom fölé a nap. És abban a percben ott állt előttük az a csodaszép tünemény a szivárványos dicskör. A reggeli szellő a vízesés boltívéből elporladó ködnyi vízcseppeket nyugat+ felé terelte, s az örök vízpermetegben megjelent Iris hétszínű sugáröve,* mely a két alakot kétöles kerületben fogta körül.

Ah, minő szép tünemény! – mondá magában mind a kettő, de fennhangon mondani nem merte: félt, hogy a másik ki találja nevetni. Pedig e látvány minden érzéket felfokozott.

Ahelyett Katinka élcelni kezdett.

– Úgy ülünk itt e szivárványban, mint Jupiter és Juno;* csak a pávák hiányzanak. – Most jön a zsidó mitológia után a görög mitológia. – Jó kedélyes istenek voltak azok. Juno boldog lett egy virág megszagolásától, s Jupiter olyan becsületes ember volt, hogy megnyugodott benne.

– Nem egészen; tudott magáért bosszút állni, – felelt meg Kálmán a kissé szabad ötletre.

– No, hát hogy egy dologban hasonlítsunk Jupiterhez és Junóhoz –, veszekedjünk egy kicsit: azok is mindig civakodtak: Ugyan mondja meg ön: miért futott el tőlem olyan egyszerre?

No, erre a kérdésre régen készült már Kálmán; de még most sem volt rá készen. Nehéz arra megfelelni.

Katinka nem is hagyott neki időt a felelésre: tovább kérdezett.

– Bántotta önt meg valaki?+ – Én vétettem-e önnek valamit? Féltékeny volt ön valakire? – Vagy csak egyszerűen meggyűlölte a két szememet s nem akart többet beléjük nézni? – Feleljen ön nekem: miért szökött meg? Feleljen, mert innen nincs hova menekülni. A rusznyák holtrészegen alszik. Egyedül vagyunk. S ön még nem tudja, mit tesz az, egyedül lenni velem az egész világon? Én gyilkos kedvemben vagyok.

S azután, hogy megmutassa, milyen gyilkos kedvében van, összetette a két kezét, s mintha Istent imádna, úgy tekinte könyörögve Kálmánra, s ismétlé a kérdést lágy, érzékeny panaszhangon: „mondja meg, miért hagyott el engem.”

– Mondja meg, miért gyűlölt meg engem.

– Jól van, asszonyom – monda Kálmán –, ön őszinte volt hozzám, én is az leszek. Elmondom önnek az utolsó+ egypár napnak a történetét. Ami odáig van, az egy boldog álom. Szokott az ember álmában boldog lenni, ugyebár; és aztán visszagondol rá, de nem beszél róla. Az álom folytatása az volt.+ Az istennő azt mondta imádójának: „én el akarok menni olyan helyre, ahol ragyogni lehet”; „jó, legyek én is egyik tükre a te ragyogásodnak.+” Aznap elmentem egy uzsoráshoz, s felvettem tőle kétezer forintot, lekötöttem érte tízezeret, amit vissza kellett volna fizetnem bizonyos idő múlva. Ezt csak el kell kezdeni, s azután egész a hegy lábáig legördülni egymás után következik. De hát édes álmában az embernek esni is gyönyör. S az én álmom igen édes volt. Még most is gyönyörrel gondolok rá. Ha végig hagyják azt álmodnom, talán azon végződik, hogy egyenesen a halálba lépek át belőle. S ki tudja, hátha az is gyönyör. Még azt senki sem jött vissza elmondani, mit érez a szív, mikor megszakad. Minden készen volt nálam: becsületszóra felvett pénz, vakon induló szenvedély, mámortól ittas vágy. Akkor elmentem önhöz. – És akkor fölébredtem. – Eleinte mindig haragszunk arra, aki álmunkból fölébreszt; hanem egy perc múlva átlátjuk, hogy az jót akart velünk. Egy napig kínzott a minden szívnek keserű érzése+ Ez a nap is feledhetetlen lesz előttem örökké. Hanem másnap már ébren voltam. Láttam magamat és mindent körülöttem úgy, ahogy van. Olyan útra léptem, amelyen veszendőbe megy a becsület maga. Óh, én ezekért a minden földi ragyogványt felülmúló szemekért a földet körülkerültem volna, s átmentem volna saját magam ellenlábasának. Én ott laktam ezekben a szemekben! Úgy laktam bennük, mint a holdkóros a holdban. Óh, engem ez az emlék még akkor is melegíteni fog, ha valaha megérem, hogy megőszülök. De folytatása ennek nincs. – Én elmondtam önnek a magam ábrándját: hölgy, ha szeretsz, ne szeress mást; se vagyont, se ragyogást; dobd el azt; vesd végét válóperednek, ne bándd, ha nagy birtokodat elveszted, leszünk szegényebbek, mégis gazdagabbak; ez volt az én ábrándom; ön mást mondott: „férfi, ha szeretsz, ne szeress mást, se jövőt, se férfi hírnevet, se becsülést, se életpályát; dobd el értem mind, ne kérdd, mit mond+ a világ; itt nálam egy másik világ, lakjunk abban.” Én hallgattam önre. S ha akarta, ezért a másik világért meg tudtam volna halni: mert ez a másik világ két ember számára elég nagy; de asszonyom – három ember számára már nagyon kicsiny.

– Tehát Bálvándy volt az oka mégis! – kiáltá fel Katinka haragra gyúltan. – Az isten verje meg érte.

És aztán eltakarta arcát kezével és zokogott.

Kálmán hagyta őt sírni. – Hiába volt már az.

Katinka meg is bánta nagy hamar, hogy olyan gyönge volt; s letörülve könnyeit, büszke arcot öltött, s aztán keserű hangon mondá:

– No és ön aztán megtalálta maga körül mindazt, amit álmában elhanyagolt. – Látta, hogy életpályáját folytatnia kell; hiszen még nem is végzett; még könyveinek+ van eljegyezve:* az a hites felesége; a legelső esküvő az ügyvédi hitletétel. Ez után kell látni, nem az asszony után. Ebben igaza volt. Hogy az uzsorásnak visszaadta a kölcsönvett pénzt – azt is tudom, és egészen helyeslem. Ön emberré akar felnőni. Ez tiszteletreméltó törekvés. – Hanem egyet még elhallgatott ön. A fődolgot. No, csak gondolkozzék rajta. Ugye milyen közel ülünk egymáshoz? Kezeink találkoznak. És mégis egy nagy, nagy hideg Alpes* áll közöttünk. Nem érzi ön a szelét amint ráfúj az emberre? Én érzem. Mi az?

Kálmán félretekintett. Tudta ő azt, hogy mi az. De azt nem szokták megnevezni.

„Az, hogy már mást szeretek!”

De Katinka nem hagyta őt menekülni ezzel a félrenézéssel.

– Fordítsa vissza az arcát felém, kérem, ha nem sajnálja. Úgy. – Óh, barátom. Az mind nem igaz, amit ön beszélt. Az ön tekintetében nem leskelődik az a sárga szemű szörnyeteg,* aminek féltés a neve. Aki félt, az küzd; aki félt, az tesz; az elfutásnak neve: „megijedés”. Ön megijedt attól, akit vágytársának hitt, összehasonlította magát azzal, s nem volt hite se önmagában, se énbennem, hogy győzni tudjon fölötte, s mert a küzdelemnek a tárgyát nem tartotta elég érdemesnek, inkább bánatot fizetett, és elfutott előle.

De már ezt erős dolog volt Kálmánnak elnyelni.* Kissé találva is volt. Bálvándyval szemben mindig több volt nála az irigykedés, mint a féltékenység. A szép nőnek abban igaza volt, hogy az irigykedés gyáva, a féltékenység vakmerő.

– Tehát elmondok önnek mindent – monda+ Kálmán –, nem azért, hogy védjem magamat kegyed ellen, kinek még a haragját is tisztelem, hanem hogy egy történetnek lélektani megoldását nyújtsam. Engem több társammal együtt egy ifjúkori fogadás kötelezett, hogy mi minden tehetségünkkel, egész életünkkel a szegény, önfiaitól is elhagyott nemzet újra felélesztésének munkájába kezdünk: tollal, szóval, karddal, hegedűvel, eszmével és iparral.* Azok az ifjak, kik ezt felfogadták, mind megindultak már azt a göröngyös utat törni: oly utakat, ahol előttük kevesen jártak, s akik jártak, azoknak a jeltelen sírjai nem buzdítják a továbbhaladásra az utánuk jövőket. És mégis mindig jönnek utánuk. Egyik barátom megindult új világot hódítani mint színész; másik óvilágot keresni mint tudós; harmadik az igazságot búvárkodja; negyedik a nemzeti zenét élesztgeti, és mind a koldusbottal kezeikben, a fekete kenyérrel jutalomképpen. – Azon a napon, melyen utoljára voltam önnél, találkoztam e barátaimmal. Mindenik haladt, mindenik küzdött ezalatt; csak én nem mondhattam semmit: egyedül azt, hogy „éltem az életet”. – Pedig én voltam közöttük az első, a legerősebb. Rám volt bízva a legdrágább: a nemzeti nyelv győzelemre juttatása. És én nem tettem semmit. – Örültem az örömnek. – Ráismertem magamra. Elítéltem magamat. S végrehajtottam magamon az ítéletet. Pedig ez nekem fájt jobban. Ez történt velem, asszonyom.

Kálmán lelkesülten emelte föl ragyogó arcát. Azt hitte, hogy most szárnyakat öltött, nem követheti őt az a hölgy. Óh, mintha az mentsége lehetett volna!

– Most fogtam már meg önt – szólt Katinka kegyetlen mosollyal. – Önnek magas missziója volt; nagyszerű, merész, örjöngő hivatás. De hát ki mondta azt önnek, hogy én e hivatásának útjában állok? Szólt ön énnekem erről valaha egy szót is? Kérdezte-e tőlem valaha: hát te nem akarsz-e ily eszményi, ily őrjöngésbe vezető útra együtt jönni velem? Amit ön akart, azt kívánhatta tőlem. Ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házamnak minden közfalát, s csináljak belőle színházat, megtettem volna; ha azt akarta volna, hogy játsszam mint komédiásné az ön által írt színdarabokban, megtettem volna; – ha költő akart ön lenni, ha nem akadt, aki műveit kiadja, én mindenemet arra költöttem volna, hogy amit ön ír, minden gunyhóban olvassák; – ha fájt önnek, hogy idegen nyelven társalkodom, megesküdtem volna, hogy soha más szót senkihez nem ejtek, mint amit ön emelni akar; termet nyitottam volna és menhelyet mindazoknak, akik hasonlót tesznek, mint ön és jó barátai, s amíg nekem van egy falatom, nekik is lett volna; – kifordítottam volna a főváros képét mostani formájából, s ős divatokat erőszakoltam volna a közönségre; tettem volna önnel együtt mindent, míg mind a ketten együtt vagy a panteonba, vagy a bolondok házába nem kerülünk!… De hát szólt ön énhozzám ilyen szót valaha? Az ön+ múzsái voltak énrám féltékenyek? Miért? Nem férhetnek meg énvelem mind a kilencen egy házban? Nyűgöztem én önnek olympi felszállását? – Vagy a poézisnak aszkéták kellenek, mint az evangéliumnak? Gyötröttem én önt? Rontottam-e rideg szeszéllyel a hímes ábrándokat? Talált-e ön bennem hideg, számító prózai kedélyt, melytől a költő megundorodik? Nem voltam-e önnel szemben tetőtől talpig szív? – De nehogy azt gondolja ön, kedves barátom, hogy én itt most önnek egy eldobott portékát árulok, s még rádicsérem az elócsárlottat!+ – Nem, csak önt akarom saját maga felől felvilágosítani; mert látom, hogy ön egészen tévedésben van önmaga felől. – Ön tőlem elfutott, azt mondja, mert barátait akarta követni arra a rögös pályára, ahol a koldusbot vezet, s az éhen elholt tudósok sírjai jelölik az állomásokat. Ulixes és Circe* története. És aztán hová menekült ön? – Tán ment azoknak a tudósoknak a nyomdokába, kik kevesebb tehetséggel, mint az öné, írdogálnak itt-amott, szűk körű olvasóközönségnek? Nem odament ön. Hanem fellépett az excellenciás urak hintajába, s vitette magát azon az úton, amelyen nem göröngyök, de sima parkettek fogadják a vándort; jó, ha ügyesen táncolni tud ez úton; ahol nem babérfa és koldusbot, hanem magas hivatalok és fényes címek teremnek, s ahol a stációkat nem kidűlt poéták sírjai, hanem magas rangfokozatok képezik. – Erre az útra indult ön meg, ezen haladt már jó nagyot – és most idáig szerelmes ön egy nagy méltóságú, angyali szép madonnaarcba, – ni!

Katinka mutatóujját végighúzva a két szemölde felett, végzé be e mondást.+

Kálmán elbámulva tekinte a hölgy arcába. Abban ugyan megláthatta, hogy mi az a „sárga szemű szörnyeteg”?

Katinka hosszasan elhallgatott e szó után. Kálmán pedig hosszasan ottfelejtette tekintetét a hölgy arcán.

És mennyi mindent tud mondani egy nő ajka, mikor be van csukva. Óh, ő tanulmányozta e csudálatos hieroglifokat, mik egyetlen szépségvonal kígyózatából állnak elő. Hogy tud ez egyetlen apellesi vonal*+ duzzogni, szemrehányni, megszomorítani, aztán ismét csábítani, bízni, elandalodni, vágyakat kifejezni, mikre nincsen szó – csak száj.

A hajtóvadászat zaja a minden hangot elfogó sziklafaltól nem tört fel idáig, ha felhangzott is, a zuhatag örök moraja elnyelte azt, nem zengett azon keresztül más, csak azok a panaszhangok, azok a csókok a levegőben, miket a fülemülék szórnak.

S amint feljebb jött a nap, a szivárvány boltíve annál alább szállott, a bűvkör annál szorosabbra vonult össze az egymás mellett ülők körül, a fényes kristályboltozat prizmája gyémántfényt szórt alakjaikra.+

Sok idő múlva felnézett Katinka Kálmán arcára s megszólalt.

– Még a bajuszát is levette a kedvükért, hogy hozzájuk illjék. Mint aki szökni készül; mint aki azt mondja: „engem olyannak ne ismerjen többet senki, amilyen eddig voltam!” Szegény Kálmán! Hogy darabolja el magát apródonkint. Mindennap egy kis morzsácskát kívánnak belőle. Ma tegye meg a kedvünkért ezt, holnap amazt. Hogy tagadhatná meg? De mikor az egész emberről van szó: arra nincsen válasz. Mindenki ád neki egy kis részecskét a szívéből, s Kálmán azt őrzi, mint a kincset. Tanulnak tőle magyarul; behívják családi ünnepélyeikre, emlékeket ajándékoznak neki, a főispán megkéri, hogy csináljon számára beszédet; a comtesse duettet énekel* vele a zongora mellett; kap nyájas pillantásokat, egy titkos kézszorítást, velők megy utazni, tartja a szenteltvíztartót, mikor imádkoznak, s azt hiszi, hogy mármost szeretik. Óh, én nem mondom azt, hogy önnel játszanak! Meg nem sérteném önt a félvilágért azzal, hogy azt lehetőnek tartsam. Én hiszem, én bizonyos vagyok felőle, hogy önből híres nagy ember lesz, akármely úton indul el, s azok, akik önt magukénak nevezhetik, büszkék lesznek arra. De az, ami magasan van, az egyúttal messze is van! Mikorra jut el ön oda? Azt hiszi ön, hogy azok a főurak leányai úgy előlegezik a szerelmet – mint más bolond asszony? És ha tenné? Ha megeshetnék az életben az, hogy egy fiatalembernek, aki nem főrangú, csak azért, mert eszes, derék ifjú, odaadnának egy leányt a mágnási+ családok legelőkelőbbjéből, mert szeretik egymást – mivel fizetné meg az a fiatalember ezt az ajándékot? Mindenével ugye? De hát ön nem tudja még, hogy mi az a „minden”? – Minden! Tegnap odaadta ön a bajuszát, holnap meg fogja hajtani a térdét az oltár előtt, mely kedvesének oltára; mert azt csak nem hiszi ön, hogy a vakbuzgó Decséry család egy grófnőjét protestánshoz+ adják nőül; – és holnapután meg fogja ön hajtani a térdét azon emberek+ előtt, akik a magasra menőknek bálványai. – Mit? Ön fejével tagadva int? – Hát hiszi ön, hogy Decséry Dorottya imádójának szabad lesz Decséry főispán ellenében a nógrádi feliratot* pártolni; hogy az a fiú, ki a Decséryek karján lesz bevezetve a nádori udvarhoz: ott majd a kurucot fogja játszani? Azt ám: Palatínus* Pistának a lovát! Ott nem ír ön hazafias verseket; ott nem emeli ön fel nemzetének semmi porba esett dolgát; ott nem fog ön magyar komédiásokat pártfogolni, hanem szolgálni fog azért a szép arcért, akit meg kell szolgálni.

Kálmán a fogait csikorgatta össze; ez az asszony a szívét szurdalja keresztül-kasul szavaival.

– De ez mind nem lesz így. Ne szomorodjék ön el rajta. Gyermekjátékok ezek csak. Nem vár önre a szép madonnaarc, amíg ön felnő nagy emberré. Kész nagy emberek is vannak már a világon, s a legelső jó alkalomnál úgy elfelejtik önt, mintha sohase szorították volna meg a kezét. – Nono! – Ne ugorjék fel mellőlem. Nem akartam önt meghazudtolni. – Önök valósággal szeretik egymást; s sohasem fogják egymást elfelejteni. És így megtörténhetik, hogy majd tán tíz év múlva ismét összetalálkozik ön Dorottya grófnővel: – (mert hiszen ön csak nem lesz örökké Decséryéknél jurátus?) – akkor aztán ön már tekintélyes úr lesz. Híre, rangja, gazdagsága elég. Dorottya grófnő pedig már valószínűleg özvegy lesz, valami német uralkodó herceg özvegye. No de azért még mindig igen szép lesz; mert hiszen a főrangú hölgyek nagyon meg tudják őrizni arcukat az erős naptól s szívüket az erős szenvedélytől. – Akkor aztán meg fogja őt nyerhetni. – Akkor aztán az öné lesz.

Itt kitört végre a szenvedély a hölgy szívéből.

– Hanem akkor aztán mi különbség lesz kettőnk között?

Kálmán e szóra felháborodottan akart felkelni helyéről.

De a hölgy megragadta kezét egész hévvel, és nem bocsátá.

– Tán azt hiszi ön, hogy ezek az angyalarcok mindvégig szentek maradnak; hogy akiknek a fejük olyan magasan van, azoknak a lábuk nem botlik soha? Asszonyok vagyunk mind! Egyikünknek csak ott van a szíve, ahol a másiké. Én sem vagyok angyal: nem hazudom, nem ámítok. De ha én vétek ön ellen, ha én önt megharagítom, engem megverhet, bezárhat, eltaposhat, s ha megszán: újra megbocsáthat; de ha az a magas hölgy szívig sérti önt: azt mosolyogva kell önnek fogadni, azt eltitkolni és hízelegni kínzójának – soha ki nem engesztelt szívvel. Nos, fusson ön innen. Nem bántam önnel elég kegyetlenül eddig?

Kálmán felállt s a szivárványos ködön keresztül a világba bámult. Ezek olyan tövisek voltak, amiknek hegye benntörik.

– Hogy került ön ide erre a helyre? Hall ön valamit a hajtóvadászatból? Semmit. Ez a hely kívül esik mindenen. Hogy kerültünk mi egymással itt össze? Talán az én kedvemért? Talán az ön kedveért? Talán a véletlen hozott össze? – Nem jön ön arra a gondolatra, hogy ön azért van most itt, hogy ne legyen ott, ahol most másnak van jelenete? Ez az egész statutio, hajtóvadászat nem kicsinált terv talán? A Decséry grófoknak sok heverő pénzük van, s a Bálvándy báróknak sok igényük: s a báró Antinous* alakja nagyon odaillik a madonnaarchoz. Nem érti ön ezt még? Ah, ha én önnek volnék, nem állnék itten, hanem venném a fegyveremet, s berohannék a vadászkörbe, kockáztatva, hogy meglőnek medve helyett, s keresném a magam vadját s a magam vadászát.

Kálmán ura lett indulatainak. Átlátta, hogy neki e tárgynál nem szabad nevetségesnek lennie. Azért is nagyot nevetett, s leheveredett a fűbe.

– Én bizony nem megyek a bozótnak; nagyon jól érzem magamat itten, hahaha!

És mikor így nevetni látta, elfacsorodott rajta a szíve a szép hölgynek. Tudta, hogy milyen nagyon fájhat az annak. Akkor aztán odatérdelt melléje, s megragadta Kálmán kezét, s legszenvedélyesebb könyörgésre fogta a dolgot.

– Ah, Kálmán, bocsásson meg, hogy így bántottam önt. Nem igaz, amit mondtam. Nem igaz, felejtse el. Csak a rossz szív mondatta velem; szeretni fogják önt. Hűségesek lesznek önhöz. Hisz az nem lehet+ másképp. Aki önt egyszer megszerette, az önt el nem felejtheti soha: az meg fogja önt tartani, az meg fogja önt érdemelni. Óh csak én, csak én nem voltam képes önt megérdemelni!…

És azzal leborult zokogva a zöld fűbe, könnyeivel+ szaporítva a harmatot; odaborult Kálmán lábaihoz; szép szilfid termete vonaglott kínosan a pázsiton fekve.

És Kálmán arra gondolt, hogy milyen véghetetlen mélység és magasság egy nőnek szerelme. Az ember elszédül, ha hosszan néz belé.

A nap egyre magasabbra szállt, a lég forró volt, virágillatártól, fenyőámbrától terhes, a légben hangzottak+ a fülemülecsókok; a vízesés szivárványa egészen alálapult már a földre, mintha egymáshoz akarná szorítani őket Iris bűvös szalagjával.*

A nő csupa gyöngédség volt, a nő csupa asszony volt. Asszony, minőnek a természet remekbe alkotó, hogy még a bűne is szép legyen. Egy tündér, ki boldogsággal öl meg. Egy istennő, aki meghódol.

E percben csörtető robaj közelíte a völgy felől.

A sűrű tövisbozóton keresztültörtetett valami erőszakos alak a meredeken fölfelé, Kálmán fölugrott, és fölkapta fegyverét.

A távolból alant a völgyben zajos lárma hangzott, s egyes puskaroppanások.

A tar gally* recsegett a közeledő nehéz léptei alatt, a tépett ciher* ropogott, felriadt vadmacska rohant előle+ köpködve, prüszkölve föl a száraz faderékra, futó róka, nyest iramodása előzte meg közeledtét, s vijjongó madársereg repkedett fölötte, miknek fészkét eltaposta. A zaj maga is elég nagyszerű volt, mely közeledtét hirdeté. Maga nem adott hangot.

Egyenesen erre tört+ a vízesés felé. Talán ide szorították.

Nem soká váratott magára. Előzuhant a fenyőbokrok közül.

Pompás fekete nőstény medve volt, hat lábnál magasabb, sűrű lompos szőrű.

Két lábra állva jött. Egyik első lábával törte maga előtt a bozótot. Két fiát hozta magával.

Az egyik kis medvebocs a szájában volt, derekánál fogva fogai közé szorítva, a másikat jobb első lábával szorítá magához.

A bozót és a vízesés között volt egy húszlépésnyi tisztás. Amint a menekülő fenevad a tisztára kiért, akkor látta meg a lesben álló ellenfélt. Kálmán arcához emelve fegyverét várt reá.

A medve egy ijedt hördülést hallatott, s egyszerre megtorpant. Azzal félreugrott, s eddigi irányát megváltoztatva, oldalvást menekült, merre+ a hegyszakadékon átdöntött fenyőt megpillantá.

Kálmán könnyen+ agyonlőhette volna, de nem tette. Tudja Isten, miért nem tette! Talán megsajnálta az állatot, mely nő és anya, s gyermekeit siet megmenteni. Kitelik tőle: a poéta! Elég az hozzá, hogy csak célzott utána míg láthatá, amikor aztán eltűnt a szemei elől, akkor leereszté puskáját. Megtörténik az ilyen eset újonc vadászokon akárhányszor.

– Miért nem lőtte ön meg? – kiálta+ rá hevesen a delnő. Kálmán ránézett, s aztán azt felelte:

– Megnyirkosodott a lőpor a puskám serpenyőjében a vízesés alatt. (Akkor még kovás puskák divatoztak.)

Pedig nem volt igaz.

– Ah, minő kár!

Azonban a medve nem menekült el olyan könnyen, mint akarta. Amint a hegyszakadékhoz ért, az egyik bocs, melyet ügyetlen kezében tartott, megriadt a meredélytől s kiugrott az anyja öléből, s elkezdett botorkálni vissza a bozót felé.

Az anyamedve otthagyta az ostoba kölyket, s a másikkal, amit szájában cipelt, átfutott sebesen a ledöntött fenyőszálon. Ott azután már meg volt menekülve. Fel a sziklák közé senki sem üldözhette.

Hanem ott egy pillanatra megállt. Az innenső marton+ hagyott kölyke elkezdett szűkölni, nyivákolni, s ezt az anyamedve meghallotta.

Visszajött érte.

A szájában vitt fiát eldugta egy bokorba, s maga rászánta magát, hogy még egyszer megtegye ezt az utat.

– Ah, a medve visszajön! – kiálta a hölgy, s magasan lihegő kebellel futott a kőhöz támasztott puskájaért.

Kálmán egy percig azt hitte, hogy védelmére lesz szüksége, s eléje állt a hölgynek, ha a medve támadó szándékkal jőne, hanem a másik percben már látta, hogy oltalma felesleges; a vadállat nem jön támadni: fiát keresi.

Nem jött kihívó fenyegetéssel, ordítva, két lábon; hanem+ lelapultan osont, s nyihogva kereste a bokrokat elbújt fia végett.

Hogy rátaláljon, még egyszer végig kellett cammognia a tisztáson. Félve kapkodta fejét a vadászok felé, nyugtalanul morgott, nyöszörgött, mintha mondaná: ne bántsatok, én sem bántalak titeket, engedjetek a fiamat keresnem.

Megtalálta a kölyket.

Akkor aztán örömrivajjal viháncolt fel, s szájába kapta azt és felemelkedett vele, mintha dicsekednék, hogy íme megtalálta, vagy mintha köszönné, hogy nem bántották.

– Álljon félre az utamból! – csengett Kálmán fülébe a hölgy szava.

Megdöbbenve tekinte vissza.

A hölgy ott állt mögötte, bal lábát előre toppantva, jobb+ lábán nyugtatva termetét, s puskáját hevült arcához emelve célzott a vadállatra.

Az anyamedve is észrevette őt, s elkezdett sírni, mint egy ember. Óh, annak valódi emberi értelme volt. Lehetetlen volt azt a sírást nem érteni.

– „Ne bánts engem. Hiszen nő vagy. Látod, én is anya vagyok. Kisfiamat szabadítom. Ne légy kegyetlen hozzám.”

Sírhatott annak.

Egy perc alatt egymás után dördült el mind a két cső, s az anyamedve összerogyott.

Még akkor sem ordított, csak sírt; még akkor is szájában tartá fiát. S mikor aztán kénytelen volt azt szájából kiereszteni, mert a vér ömlött rajta, akkor utolsó haldokló mozdulata is az volt, hogy két vonagló talpát utána nyújtá ki, s odavonta még egyszer magához. Úgy múlt ki.

Mikor az anyamedve elterült, a kis medvebocs odabújt hozzá, emlőjét keresni, mely tejet nem ád többé.

Kálmán puskájára támaszkodva állt és mélázott.

A szép hölgy pedig odafutott az elejtett vadhoz, felkapta nyakánál fogva a kis medvekölyket, s karjára vette azt; azután bal lábát az elejtett vad fejére téve, diadaltól égő arccal nevetett, az összevérzett állattól csupa vér lett mindkét keze és hímzett fehér inggallérja s az a csipke mellfodor végig hullámzó szép keblén. Csupa vér mind. És ekkor lekeríté nyakáról a vadászkürtöt, s a völgy felé fordulva, megfújta a „hallali” jelszavát hosszasan, erőteljes tüdővel.

„Tuhú – tuhú – tuhúúú!”

A bérci visszhang százszorosan adta azt vissza.

És e percben, tán a soha nem hallott hangra, megjelent a mohlepte trónuson – a szirén.

Előjött odújából megnézni, hogy mi+ új történik itt.

Pedig szemei nem a napvilág számára vannak alkotva, ugyanaz a vékony bőr, mely egész alakját födi, szemeit is betakarja, az alul piroslanak elé rubinfényű szemcsillagai. S ez átlátszó bőrön keresztül minden belső része látszik lüktetve, lélegzve, pihegve. Rózsaszínű kopoltyúi+ idomtalan nagy feje két oldalán tapogatóznak a légben: feje alatt van két kicsiny lába vagy keze, azon alul egy vastag kígyóalak hátsó lábak nélkül.

Kálmán elámultan nézte őket. A két tüneményt.

Amott egy csodateremtmény, mely úgy hasonlít egy szép nőhöz. Emitt egy csodaalak, mely úgy hasonlít egy kígyóhoz.

Mind a kettő szép és iszonytató…

A hőstett

A hallali kürtszavára minden oldalról feleltek vissza a kürtök, a völgyből, a hegy túlsó részéről, s siettek elő a vadászok, akik legközelebb álltak a helyhez. A többinek, kik a völgy felül álltak, medvemunka lett volna oda+ felkapaszkodni; azért nem is fogtak hozzá.

A lövésre, kürtszóra csak felébredt nagy nehezen a rusznyák is. Ő ugyan azt állította, hogy nem mulasztott ő semmi kötelességet, mert hiszen mikor egy olyan szép fiatal asszonyság, meg hasonló uraság egymással beszélgetni akarnak, olyankor a hűséges jobbágynak legfőbb kötelessége az, hogy feküdjék a fülére s aludjék.

Katinkának pedig éppen semmi beszélgetnivalója sem volt ezentúl kísérő gavallérjával; egészen elfoglalta nagyszerű vadászdiadala; megmérte, hány arasz az elejtett medve, megbecsülteté vadásztársaival, hány mázsát nyomhat. S ami mindennél nehezebb kérdés volt, hogy viszik azt el innen. Azon az egy szál fenyőn végig négy ember hogy menjen át saraglyával? Végre kitalálták: kötelet húznak keresztül a szakadékon, a medvét négy lábánál összekötve beleakasztják, s aztán úgy keresztülvontatják a levegőben. Kár volna neki itt veszni. Pompás lábszőnyeg lesz a bőréből. Katinka azt ágya előtt szándékozik tartani. A húsa is pompás, ámbár most sovány a szoptatástól; de a talpai fejedelmi asztalra való ínyencségek.* Azokat Katinka meg akarja ízlelni.

Hát a kis medvebocs? Annak mármost nincsen anyja; hát ki+ fogja ezután szoptatni? Ne tessék miatta aggódni. Katinka őnagyságának igen érzékeny szíve van, ő azt magához fogja venni; jobb dolga lesz nála, mint a nagyságos mamánál volt. Kávés kalácson és cukros mogyorón fog felnövekedni, s egész életére gondoskodva lesz ételéről,+ nyugodalmáról és ketrecéről.

Olyan kedves kis állat is volt. Úgy bújt kegyes pártfogónéja keblére, furdalva gyönyörű orrocskáját annak csipkefodrai közé, s tapogatózva gyerek módra ügyetlen talpacskáival. Katinka egészen belészeretett. Talált már jegygyűrűje számára helyet. Felhúzta azt a kis medvebocs egyik ujjacskájára. Egészen rá való volt. Ott is hagyta.

Amint aztán a medvét nagy kínnal átvoncolták+ a szakadék másik oldalára, ott dorongra vette azt négy izmos orosz, s vitte az egyre szaporodó vadásztársaság kíséretében a főhadiszállásra. Az orosz nagyokat sivított örömében: szokása jajgatni, mikor örül.

A fővadásztanya azon a kerek tisztáson volt fölütve, ahol Decséryék tartottak állomást Bálvándy és a főispán kíséretében. Ide hozták az elejtett medvét.

Egyetlen diadaljele volt az a mai hajtóvadászatnak. Egyébre nem volt szabad lőni, csak medvére. Került ugyan a hajtásba négy medve is, de azok mind kitörtek. Egy vén hím közülök (pedig alkalmasint vén medve volt) kapott is négy lövést négy különböző vadásztól, de nem jól találták; elvitt a bőrében minden golyót. Majd mikor egyszer mégis elejtik, egy egész gyűjteményt fognak a bőre alatt találni, amit egyszer-másszor emlékbe kapott, a rusznyákok vasszegeitől kezdve a lengyelek vágott ólmáig. Hanem biz ez keresztültörte magát a vadászokon, s elment arra alá az erdőnek.

A nősténye a két fiával ellenkező irányban tört ki a vízesés felé. Senki sem képzelhette, hogy azon a meredeken fel tudjon kapaszkodni. De éppen ott talált emberére, sőt asszonyára, ki két derék lövéssel leteríté a nemes vadat.

El kell ismerni, hogy derék lövés volt mind a kettő: az egyik a tüdején ment keresztül, a másik a szívét szakította el. Minden vadásznak becsületére válnék.

Az egész társaság magasztaló riadallal fogadta a nap hősnőjét, s maguk a Decséry főurak és főhölgyek sem maradhattak ki az általános lelkesedésből, minélfogva elismerő szavakat is váltottak a vitézlő amazonnal. Sőt a hercegnő maga felajánlotta az utazó lábzsákot ideiglenes tartózkodási helyül a kis medvebocs számára, s az a hintóban helyeztetett el, odaköttetvén a feje a zsák szájához, hogy el ne szökhessék.

– Gratulálok nagysádnak! – monda Bálvándy Katinkához. – Megmentette az egész társaságnak a becsületét. Ezek az urak mind úgy lőttek, hogy valamennyi megérdemlette a „bajuszt”.

– No de legalább lőttek – szólt Katinka nekihevült arccal –, de az én vitéz kísérőm még csak el sem sütötte a puskáját, mikor a medvét látta ránk jönni. Bizonyosan azt gondolta, hogy ha kilövi a puskáját, hát aztán mivel védelmezi majd magát a medve ellen.

Jaj de nevettek rajta. Szegény Kálmán csak úgy bujdokolt lesütött fővel a bokrok között. Felé sem mert Dorotheának nézni, gondolta, hogy az is nevet.

Rosszul lőni is elég nagy vétek; de éppen nem lőni, az már főbenjáró bűn.

Pedig hát nem volt szabad a bokorban elbújnia; mert szükség volt rá. – Nem addig van az. – A vadásztörvénynek szankciói is vannak.*

– Most tehát, drága nagysád, ezért a remek lövésért fel lesz avatva ünnepélyesen céhbeli vadásznak – mondá Bálvándy.

– Hogyan?

– Annak bizony egy kicsit katonás szertartása van. A győztes vadász, ki legelőször lőtt nagy vadat: elejtett áldozatán keresztülfektettetik, és ünnepélyesen megcsapatik.

– Ah! Mivel?

– Ha férfi, puskavesszővel; ha hölgy, egy virágszállal.

– No, az nem fog fájni.

És azzal körültekintett, talán azt nézte, a többi hölgyek nem pirulnak-e. Nem. Mind nevettek. Így szokás ez.

– No, ha meg kell lenni – monda a delnő, lebocsátkozva az elejtett vad mellé s lehető legkecsesebb helyzetet foglalva a lovagnővé üttetés szertartásához, mialatt a holt vadállat nyakát átölelte karjaival, de fejét nevetve hátrafordítá.

– No, hát ki üt meg?

– Kálmán barátom! – kiáltá Bálvándy. – Tessék csak előjönni onnan a bokorból. Az ön hivatala ez: ki a hősnő kísérője volt.

S azzal kiszakítva a haraszt közül, egy magas szál réti füzényt,* mely aljától hegyéig rózsaszín virágocskákkal van bevonva, odanyomá azt Kálmán kezébe, s előretuszkolta őkegyelmét.

– Aztán nagyon ne üssön! – szabódék pajkosan, nevető arcát felé fordítva Katinka.

Ne féljen tőle.

Kálmán végighúzta rajta a piros virágszállal a hivatalos hármat; nem fájt abból semmi a hölgynek; hanem neki.

Akkor aztán az általános éljenriadal között felszökött helyéből minden segítség nélkül a vadásznő, s most már az ő jogai léptek gyakorlatba.

– Már most tessék azoknak, akik eddig nevettek, előbbre kerülni. Nevessünk mink is.

– A rossz lövőket meg szokás büntetni.

Azok meg bajuszt kapnak. Puskaporral mázoltatik az az ábrázatjukra, s ez viszont a győztes jogaihoz tartozik.

Katinka saját finom fehér ujjacskáját mártogatá a lőporos tülökbe, s a nedves fekete mázzal végrehajtá az irgalmatlan ítéletet a vádlottakon.

Akinek már volt bajusza, az kapott hozzá folytatását a bajusznak, egész a füléig; s akinek már úgyis a füléig ért a bajusza, az kapott hozzá kecskeszakállt lőpormázból; s egy lengyel gavallér, ki olyan maliciózus volt, hogy bajusszal és körszakállal jelent meg a vadászaton, azért nem menekült meg az autodafétól; világos szőke szemöldökei voltak: Katinka festett neki feketéket. És mentül több arc jelent meg a társaságban ilyen furcsán földíszítve: a hölgykoszorú annál hangosabb hahotában fejezé ki efölötti jó kedvét.

Utoljára maradt Kálmán. A legfőbb bűnös, aki még nem is lőtt. A gyáva! Végig kellett néznie társai egzekúcióját.* Mikor eléje kellett állania a büntetést végrehajtó hölgynek, el volt rá készülve, hogy az egész torzképpé fogja mázolni az arcát azzal a maradék puskaporral.

Katinka pedig a legkisebbik ujjának a hegyét mártá bele a fekete mázba s nagy gonddal egy pár olyan bajuszt rajzolt a bünhöncnek* a sima ajkára, milyen volt+ az, amit feláldozott. Azután kivett a zsebéből egy kis gyöngyházfésűt, annak a tokján volt egy homorú tükör, amiben az ember az egész arcát megláthatta; azt eléje tartá s durcás szemrehányással kérdezé:

– Nos, hát nem ilyen volt-e?

Az összevergődött+ vadásztársaság nekitelepedett a vadászlakomának. A szép zöld pázsit volt ülőhely és terített asztal. A lakoma fölségesen ízlik; mikor az ember kenyeret, sonkát maga mellé rakhat le a fűbe s a kése hegyére szúrt szelettel kínálhatja meg vidám szomszédnéját, iszik vele egy kulacsból, s merít számára vizet a folyócska kristályából, mely mindenféle drágalátos köveken, gallyakon keresztül csergedez tova. Száraz gallyból vadásztüzet raknak, nyers vesszőre szúrt szalonnát, kenyeret pirítgatnak rajta, s a pirított szalonna zsírját a pirított kenyérre csepegtetik.+

A nap hősnője és Decséryék, Bálvándy és Kálmán egy tűz körül csoportosultak, több vadász úr és asszonysággal együtt. A puskákat felakasztották a fákra, s ki-ki leheveredett a fűbe, ahogy tetszett.

Bálvándy szokott kedves modorával mulattatá Dorothea grófnőt, megtanítá őt azon nevezetes tudományra, hogyan kell a parázsnál pirított szalonnaszelettel a kenyérszeletet bezsírozni. A kontesznek+ nagyon tetszett ez a művészet. Sokat nevetett rajta.

Kálmánnak pedig fél szeme mindig ott volt rajtuk. Eszébe jutottak azok a kegyetlen mondások, amikkel az a haragos asszony szurkálta tele a szívét.

Mikor az ember fiatal és szerelmes, még azért is haragszik, ha imádatának tárgya más férfival jókedvűen tud beszélni. Annak csak az őszámára kellene hangjának lenni, más embernek mind azt kellene mondania, hogy „nix deutsch*”.

Hanem hát a szép fiatal lyányok ezt nem igen teszik, s a szép fiatal legényeknek ez sok keserűséget okoz.

Katinka pedig még jobban észrevette Kálmán oldalpillantásait és rossz kedvét, s elkezdett emiatt vele csipkelődni.

A világtól elkapatott hölgyek szeretik azt fitogtatni, ha valaki fölött hatalmuk van. Dehogy engednének el neki egy élcet+ valami elkövetett ügyetlenségért. Neki már meg kell nyugodni abban a hivatásban, hogy a szép asszony ne csak maga nevessen+ az ő rovásán, hanem az egész társaságot mulattassa vele.

Kálmán tűrte azt mind szelíd kedéllyel. Aminél fogva aztán mind az egész társaság bátorságot vett magának+ őt élceivel elhalmozni.

Furcsán esik ez az embernek, mikor azokat egy szép leány is hallja, akibe szerelmes.

De mégis volt egy ember, aki védelmezte: a főispán. Az pártját fogta a jurátusának. De abban meg éppen nem volt köszönet, mert olyan furcsákat mondott, hogy annál jobban nevetett mindenki. Néha csak azért védelmez egy ember valakit a többiek ellen, hogy azok a többiek aztán annál jobban csípjék.

Egyszer, mikor megint félremélázott Kálmán, pákosz+ vadászeb elvitte az orra elől az elkészített pirítósát.+ Volt rá kacaj! Még a kutya is ővele tréfálódik. Pedig hiszen kezében van a bot.

– De hát önnek hiában van fegyver a kezében? – nevetett Katinka. – Se lőni, se ütni nem szokott? – S kecsesen szopta be finom pici ujját, mely zsíros lett a kenyértől. Vajon lemosta-e róla elébb a vért?

Kálmán végre megszólalt a maga védelmére.

– Sohasem használok semmiféle fegyvert asszonyok ellenében. A medvét is meglőhettem volna; eléje mentem, puskavégre vettem, nem futottam meg tőle, de amint megláttam, hogy a gyöngébb nemhez tartozik, nem bántottam. Én nőt nem tudok ölni, még ha medve is.

Egészen+ költőhöz illő mentség lett volna, aki egyúttal fiatal gavallér is. Bók a hölgyeknek, hódolat az eszmény iránt, tisztelete az ideálnak egész az állatvilágig. Azonban Bálvándy közbeszólása elrontotta a sikert.

– De barátom, Kálmán, ha a hímét láttad volna a medvének, annál még jobban eszedbe jutott volna az udvariasság érzete.

Kálmán nyakig elvörösödött.

– Azt megpróbálhatja velem akármiféle hím a világon.

– Teringettét! Ez kihívás!

– No uram! – csitítá Katinka – ez mauvais genre,* élcekért+ felförmedni! A vadásztársaságban minden szabad. Még a hölgyek is kapnak sok olyan meghallanivalót, amiért máskor tenyerükkel felelnének vissza. Itt pedig mindenki jó pajtás.

– Hát hiszen nem veszekszünk mink – szólt Bálvándy –, au contraire.* Én Kálmán részén vagyok. Neki igaza van. Tessék nézni, micsoda puskát vitt magával: hisz ez el nem sül. Nem tudom, ki választotta ki a számára.

Azzal Bálvándy fölállt, leakasztotta Kálmán puskáját a fáról, s mutatta mindenkinek, milyen rossz annak a zára; azzal csakugyan nem tanácsos medvére menni.

– Máskor barátom, ha vadászatra mégy, saját fegyveremet adom a kezedbe, azzal lőni fogsz. Most pedig valld be, hogy rácsettentetted bizony te kétszer is a puskádat a medvére, de nem sült el, s mentve van bátorságod híre.

– Úgy van, úgy! – erősíté Katinka is, jóltevői nagylelkűséggel tekintve a mentegetettre.

Kálmán észrevevé az aranyhidat, melyet menekülésére építettek, s visszavonult rajta. Különben is meggondolta, hogy egy nevető csoport közepett egy festett bajuszú gyerek, aki haragszik, nagyon nevetséges figura volna. Senki sem mondaná, hogy „fejébe ment a szíve” – hanem azt, hogy „fejébe ment a bor”.

Más irányt adott azután az egész mulatságnak a rusznyák legények által rögtönzött nemzeti tánc az odasereglett pórleányokkal, idilli dudaszó mellett, melynek végeztével a vadásztársaság felkerekedett, ki-ki vette a puskáját, s készült a hazatérésre.

Bálvándy komolyan látszott venni Kálmán kiengesztelését, odament hozzá, mikor az a puskáját felvette.

– Dobd el azt a rossz dióverőt, pajtás: annak csak a formája puska. Inkább ha akarsz valamit vinni a válladon: hozd az én „Lazzarinomat*”. Én úgyis a lovakat hajtom; mert a kocsisom be van kapva erősen, nem bízhatom rá a hajtást. Te kísérhetnéd a hölgyeket.

Ez meg már éppen nagylelkűség volt! Bálvándy oly helyzetet választott magának hazatértig, ahol mindig háttal fordulva kell lennie a hölgyekhez, s egészen Kálmánnak engedte át a partie-t* .+

Kálmán pedig nem szeretett ajándékba adott szerencsét élvezni, s csak dacból is a kocsinak arra az oldalára került, hol az öreg hercegnő ült, nem ahol Dorothea grófnő foglalt helyet. Hanem azért Bálvándy Lazzarinoját csak a vállára vette.

Azzal megindult a vadászmenet, a medvét lombokkal díszített bivalyszekérre tették; a nap hősnője és a bajuszt kapott vadászcsapat követte a diadalszekeret, utánok jött a könnyű bricska Decséryékkel; Bálvándy ült a bakon, mellette a főispán. A hintó mellett balfelől ment Kálmán, mögötte egy rusznyák puskás, öreg legény, ki magyarul is beszél, s mesékkel, népmondákkal mulattatja az úrhölgyeket. Legalább felszabadítja Kálmánt az udvarlás kötelességétől.

Még más valaki is segít neki ebben a feladatban. Egyszer csak az előre haladt vadászcsoportból hátramarad+ egy alak, s csatlakozik a Decséryék kíséretéhez.

Aszályit ismerik meg benne.

Vajon miért sompolyog ide? Sem az emlék, mely Kálmánhoz köti, sem a jó szándék, mellyel Bálvándy iránt viseltetik, nem magyarázza meg e különös ragaszkodást.

Megmagyarázza hát ő maga.

– Uraim! Báró úr, gróf úr – hebegi a hosszú nyakú ember, sápadt hüledező képpel –, azok a vadász urak oda elöl arról beszélnek, hogy az a vérmedve,* ami négy lövést elvitt, nem futott el messze, hanem elrejtőzött itt valahol a sűrűben.

– Az bizony meglehet – monda rá Bálvándy.

– És hogy annak az a szokása, hogy visszatér arra a helyre, ahol megsebesítették, s akit akkor elöl-utol talál, azt mind összetépi.

– Annak biz az a szokása.

No, kapott ezen a témán a vén rusznyák.

– Hjaj, kivált ha a boszorkánymedve talál az lenni; akkor aztán vígan vagyunk.

– Mi az a boszorkánymedve? – rebegé Aszályi.

– Hát nem tudja az úr? Szörnyű állat az! Mikor az jön, nem várja ám, hogy a vadász lőjön:+ ő lő a vadászra, félmázsás, egymázsás kő semmi neki; felkapja két kézre, úgy hajít vele, mint a parittyával; s akit eltalál vele, azt sem mondja többet, hogy „bikkmakk!”

– Auh! – csodálkozék ijedten Aszályi.

– Aztán abban áll a boszorkánysága, hogy akárhány golyót lőnek rá, csak elkapja a markával, mint a legyet s a szájába teszi, lenyeli. Másnap mind ott találják a golyóbisokat utána, megkövetem alássan, nem mondhatom meg, hogy miben.

– No, ezzel veszedelmes állapot volna találkozni, sóhajta Aszályi; s melyik oldalára futott el a medve?

– Erre felénk+ ni.

Aszályi menten át is került a hintónak a túlsó oldalára, igen helyes ursopsychologiával* okoskodván akként: hogyha jönni talál a veszett medve vagy lesz respektusa a grófok, főispánok és a földesúr előtt, akkor+ másfelé fordítja haragját, vagy nem lesz, s akkor elébb azokat eszi meg; csak van annyi ízlése a medvének; ő védve marad.

Kálmán gondolt valamit magában, de még csak végiggondolni sem merte. Ejh! A sors egy nap kétszer még vadászszerencsét sem ad.

Már alkonyodott az idő; a nap a magas hegyek között korán aláhanyatlik; midőn a vadászmenet egy völgybe érkezett le, melynek egyik meredélyét ős fenyőerdő borítja, míg a másik hegyoldal talán valamikor végig leéghetett s most sűrű borókabozóttal van benőve; csak itt-amott mered fel a csalitból egy-egy magasabb kevés levelű veresfenyő.

Sivár, kietlen vadon, sem legelő állatnak, sem vadásznak nem való, a tisztásain piros és kék áfonya terem özönnel: azt sem szedi senki.

Mikor a hosszan elnyúlt vadászmenet dereka a bozóton keresztülhatolt, egyszerre csúnya morgás keletkezik a vadonban; a hajtók rémletes ordítása veri fel egyszerre az erdőt; nehány puskaroppanás hallatszik itt-amott, azután kísértetes jajgatás, mint a halálra tépászolt+ vadász segélyordítása, és közbe az az ádáz mormogás, amiről olyan jól rá lehet a medvére ismerni.

Itt jön!

De hogy honnan, azt nem lehetett a sok csalóka visszhang miatt hirtelen kivenni.

Egyszer aztán kiemelkedett a fekete szörny alakja+ a boróka bozót közül.

Óriási állat lehetett, hat lábnál magasabb. Valami kétszáz lépésnyire volt Decséryék kocsijától, s úgy látszott, mintha egyenesen feléjük tartana.

Valaki rálőtt a bozótból; mire a medve hirtelen felkapott egy roppant nagy követ, valóban mázsás kő lehetett, s nagyot ordítva hajítá azt a vadász felé. A következő percben már látszott a vadász, amint egy veresfenyőre+ rémülten felkapaszkodott.

– Jézus segíts! – kiáltá a vén rusznyák. – Ez az ördöngös+ medve maga.

Aszályinak sem kellett több, futott amerre medvét nem látott. A túlsó oldalon volt egy vadrózsa bozót, azt megúszta kegyetlenül, s levetve magát a földre, úgy tett, mint aki halott. Így csak nem bántja a medve.

– Hopp! itt baj lesz! – monda Bálvándy. – Hol a fegyverem?

– Jó kézben van – felelt rá Kálmán, s elhatározottan foglalt helyet egy fenyőfa mellett, felhúzva a puskának mind a két sárkányát.

– De bajtárs, aztán jól célozz – inté őt Bálvándy. – Korán ne lőj;+ közelre bevárd,+ és szíven találd: mert az ilyen nagy vad kemény sebeket elvisz.

– De hiszen lőheted azt akárhol uram – dörmögé a vén rusznyák –, elkapja az a golyót a markával. (A fogai összeverődtek, keresztet hányt magára.) Óh, uram. Holnapra mind fekete cukor lesz belőlünk.*

Kálmánnak lázasan dobogott a szíve.

Itt van tehát az alkalom imádatának tárgyát védelmezhetni; előtte bebizonyíthatni személyes bátorságát. Ezt már csak úgy csinálta ki a sors, mintha professionatus regényíró volna.

Pedig az ilyen találkozás bizony megpróbálja a fiatal szíveket.

Mikor az a roppant fekete fenevad csörtetve rohan előre. A szemei sem látszanak ki a bozontos szőrcsombókok közül. S jön egyenesen a vadászra. Ritka hidegvér kell hozzá, hogy az a válságos tíz+ lépésre bevárja a maga ellenfelét, ahonnan azután biztos a lövése.

Kálmánnál a hidegvért pótolta az akaraterő.

Nagy ösztöne volt rá, hogy bátor legyen.

Olyan közelre várta be a nagy fenevadat, hogy csak az utolsó borókabozót választotta már el tőle; a medve abból is kilátszott féltesttel, amint két talpára állt.

Kálmán akkor célzott rá és lőtt

A medve nagyot mordult és nem esett el.

– Mondtam, hogy elkapja a golyót! – ordíta+ hátul a rusznyák.

A medve keresztültört az utolsó boróka ciheren is, s hat lépésnyire állt Kálmán előtt.

Akkor legbiztosabban vette célba a fejét az állatnak és rálőtt. A medve megrázta a fejét, s fel sem vette a lövést, csak egy kicsit hátrahőkölt tőle.

„Fel a fára; fel a fára!” – kiáltozák Kálmánnak a rusznyák is, a báró is. Most már csak az az+ egyedüli menedék a megdühödött vérszopó ellen.

Hanem Kálmán ahelyett, hogy eldobta volna a puskát s hirtelen felmászott volna a bórfenyőre:* megkapta a cső végét, boldog felét fordította+ a puskának, s egy ugrással a medve előtt teremve, olyat sózott a medve fejére, hogy az azt kiáltotta rá, hogy:

„Doszta!”

„Doszta” pedig oroszul annyit tesz, hogy „elég”.

Csak a szégyen, a düh, a kétségbeesés összes hatványainak egyesülése magyarázhatja meg, hogy a fiatalember e merényt elkövesse.

Mert ha nem ezt tette volna, hanem megfogadja, amit kiáltoznak hozzá: hogy kapaszkodjék fel a fára – hát akkor az történt volna, hogy a medve utánakapaszkodott volna, s mikor utolérte, egy butykost húzott volna elő a medvebőr kebléből, s megkínálta volna egy kis pálinkával.+

„Nyek sza lubi, pán jáger!*+”

Mert hiszen nem volt az se vérmedve, se boszorkányállat; hanem egy hosszú rusznyák legény medvebőrbe öltöztetve,* s aztán nem is a regényírói végzet rendezte ezt a jelenetet, hanem Bálvándy úr. Össze volt arra beszélve az egész társaság, minden hajtó, minden vadász bele volt avatva a tréfába; csak Aszályi nem. Azt is azért ijesztgették agyon, hogy közölje félelmét Kálmánnal. Azért cserélte el Bálvándy Kálmánnal a saját puskáját,+ melybe golyó helyett bodzafabél volt leverve; azért beszélte a vén rusznyák a meséket a boszorkányos medvéről.

Egy kis megérdemlett lecke akart ez lenni+ tréfa alakjában a hetvenkedő fiatalembernek, ki minden vadásztársát megsértette azzal a nyilatkozatával, hogy azért nem lőtt az első medvére, mert az nő volt; jönne csak a hím. Mintha a többiek nem a hímet szalasztották volna el. No, hát próbálja meg, mit tesz a hím medvével találkozni?

Hanem csalatkoztak a kísérletben.

És a szegény rusznyák fejének kellett megszerezni azt a pszichológiai tanulmányt, mégpedig puskaaggyal informálva (szerencsére vastag feje volt, s a medvebőr enyhítette a kommantást), – miszerint egészen más ember az az úr, ki a Kordafőnél Katinka asszonyság előtt azzal produkálja magát, hogy rá sem lő a medvére, mely menekül s fiait menti; – meg az az úr, ki a Decséryék hintója előtt, a madonnaarc+ szeme láttára helytáll annak a medvének, mely támadva jön, és Dorothea grófnőt fenyegeti.

Az orosznak ettől a tudománytól persze akkorát nőtt a feje, mint egy cipó; hanem azért mások okultak belőle.

Katinka a kalapta mellől minden diadaljelvényt letépett, mikor ezt+ hírül vitték neki, s Bálvándy ki volt vetve a sáncából.

Kálmán pedig annál nagyobb zavarba jött, mikor megtudta, hogy ez+ csak tréfa. Nagyon elkedvetlenedett rajta. Tehát az egész társaság mind összeesküdött őellene, egymaga ellen. És valamennyi között egy rokonlélek sem találkozott, aki őt figyelmeztesse, hogy micsoda kegyetlen tréfa van ellene készülőben.

Bálvándy sietett őt kiengesztelni.

– No bajtárs. Most valóban úgy viselted magadat, mint valódi bátor vadász. Te azt nem tudhatád, hogy nem igazi medvére lősz, s golyótlan puskával lősz; mondhatom neked, hogy ezer ember közül egy teszi azt meg veled, hogy a medvét, mely két jó lövést fel sem vett, még a puskaaggyal is megfejelje. A medvebőrt megkapod tőlem emlékül. És egyúttal a festett bajuszviselés büntetése alól is fel vagy oldva. Hölgy festette, hölgy törölje le. Dorothea grófné lesz olyan kegyes.

Kálmánt nem kellett erre kötéllel vontatni.

Dorothea grófnő elővette finom batiszt zsebkendőjét, hogy a rehabilitáló műtétet végrehajtsa, s midőn Kálmán odalépett a a kocsi azon oldalához, ahol ő ült, halkan súgá neki:

– Eleget integettem önnek; de nem vette észre, hogy jöjjön erre az oldalra, én megsúgtam volna, hogy mivel akarják önt megtréfálni. A szegény álarcos medvét sem ütötte volna ön akkor olyan nagyon fejbe.

(De bár agyoncsaptam volna, gazdástul együtt! – gondolta magában Kálmán, míg a grófnő+ zsebkendője orra alatt babrált.)

Azonban a festett bajusz oda volt száradva, azt a száraz zsebkendő le nem vitte; a grófnő nem sokat gondolkodott mit tegyen: a zsebkendő egyik szögletét saját legédesebb ajkaival megnyálazá, s e mennyei ambróziával törölte le onnan a megszégyenítő bajuszt.

Ettől aztán Kálmán egészen meggyógyult.

Mi van a fenyők mögött?

Ez órától fogva Katinka nem szólt többet Kálmánhoz. Gyűlölte őt.

Érezte a megaláztatást a két vadászkaland moráljában.

Ugyanazon férfi az egyik asszony mellett gyáva bölcs, a másik mellett eszeveszett hős.

Ő akarta Kálmánt megszégyeníteni Decséry Dorothea előtt, s mennyire megalázta Kálmán őt!

Óh, azért nem dobta el magától. Ne higgye azt soha a kegyetlen ifjú, hogy egy asszonyt, aki csak szerelmének élt, úgy el lehet magától szakítania, azzal a szóval: „most már mást szeretek.” Még sokszor keresztül fog ő botlani abban a fényes pókszövetben, amit egy megbántott asszony haragja útjain átkötöz.

Még most csak főzi magában, hogy mit tegyen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A vadászat után az egész vendégsereg ki volt fáradva, s mindenki meg volt elégedve azzal a rendezéssel, hogy ki-ki hazamehetett a maga parasztházához, s ott fesztelen kényelembe tehette magát.

Az úrfiak még este sorba vették a hölgyes házakat, s Bunkó bandájával* szerenádot adtak az ünnepelteknek, azután hagyták őket aludni, reggelig egy kocsizörgésnek sem volt szabad megháborítani a pihenők nyugalmát.

A statutio ünnepélyes végrehajtása szabadban történt meg.+ A derült idő kedvezett a szertartásnak. A zöld pázsiton hosszú asztal volt felállítva, annál elnökölt a beiktató alispán, székeken, lócákon körülülték az asztalt a meghívott vendégek, első sorban a hölgyek és urak, másodikban a parasztok.

Katinka is megjelent. Kissé későre is készült el a reggeli toalettjével; fekete lovagköntöst viselt, piros hajtókával, lóháton jött ide; fején prémes négyszögű lengyel kucsma* volt, fehér tollal, öv helyett arannyal áttört shawl szorítá karcsú derekát.

Abból, hogy legkésőbb jött, az a jó támadt, hogy mindenkit fölkeltett maga előtt, aki az ő számára fenntartott hely előtt telepedett le, s legalább mindannyinak jutott valami selyemruhája suhanásából, ragyogó szeme pillantásából és parfümje futó illatából, amíg végigfeszengett az egész soron, miután az ácsorgó paraszttömegen nem akart keresztülfurakodni.

A szertartás szokott hivatalos komolysággal ment végbe; a birtokbavételt igazoló okiratokat felolvasta a megyei főjegyző, mire következett+ volna a birtokot jelképező hant ünnepélyes átadása. Előre volt+ az készítve egy fatálban, egy ökölnyi pázsitdarab, közepéből kinőtt fiatal fenyővel, a lágy földbe benyomkodva fényes ólomérc, cinóber és malachit darabok, s ragyogó marmarosi gyémántok.* Mind a kordicai uradalom terményei. Ezt kellett a beiktatottnak majdan kezébe adni.

Előbb azonban hangos fennszóval felhívattak a jelenlevők a főjegyző által, hogy ha netalán valakinek kifogása volna e birtokba helyezés ellen, óvástételét most itt a hely színén végezni el ne mulassza.

Mindenki el volt rá készítve, hogy az az előrenyúló nyakú ember ott az asztal végén azért furakodik olyan keményen az asztalhoz, mert ő protestálni jött ide. Aszályinak hívják. Tegnap óta semmivel sem lett kellemesebb; a medve elől menekülés a vadrózsa bozóton keresztül az arcából chaldeai* ábécelapot+ csinált.

– Én protestálok! – kiálta hosszú kezét az asztal közepéig benyújtva, hogy mutatóujja hegyével a zöld posztót megbökhesse. – Kérem ezt jegyzőkönyvbe+ vétetni.

A főjegyző komoly képet csinált; hozzá sem nyúlt a tollához, hanem tréfás hidegvérrel mondá rá:

– Már be van írva.

A társaság nevetett.

Aszályi pedig folytatá:

– Protestálok és óvást teszek, mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Gödénylaki Csollán Bertalan úrnak, úgy is mint nagyságos és tekintetes sátoraljaújhelyi+ Sátory Katharina* asszonyság törvényes férjének és így gondnokának meghatalmazottja.

– Hazugság! Hazugság! Hazugság! – kiálta fel indulatosan Katinka, korbácsa gombos végével ütve ugyanannyit az asztalra.

– Kérem szavaimat protocollumba vétetni! – recsegett Aszályi hangja.

– Már be vannak írva, előre! – monda gonosz nyugalommal a főjegyző.

– És az én szavaimat is utánuk! – kiálta Katinka, korbácsnyelével ütögetve azt az átkozott protocollumot.

– Majd azokat a margóra.

A közönség nagyon mulatott ezen a tréfán.

Aszályinak még egy dolgot kellett elmondani:

– A tiltakozás okai elé fognak adatni egy esztendő lefolyása alatt a tekintetes királyi tábla előtt.

– Ez is be van már írva – monda a főjegyző. – Tessék megnézni a jegyzőkönyvet.

A hallgatóság nevetett a tréfás ötletnek: mint mikor valakinek az adomája végét előre kitalálja a másik, akinek mondja. Hanem Aszályi nem ment oda megnézni, mi van a protocollumban. Dehogy nézte! Ő megtette, amiért ide volt küldve, s azzal igyekezett kikeveredni a sokaság közül, s eltűnni akármerre; ráhagyva a többiekre, hogy vivátozzák majd meg a földesurat, midőn a jelvényes hant átadatik neki a birtok képében.+

Pedig az a tréfa, amit Csollán Berti ezzel a pajkossággal rögtönzött az ő kedves barátjának, Bálvándynak, nem volt olyan csekélység. Ez a játék nem megy tökmagba.

Csollán Berti ugyan nem fog a törvényes egy év alatt semmiféle indokokat bejelenteni a királyi táblán; hanem Bálvándynak ez mégis egy évi kordicai jövedelmébe kerül.

Mert a kordicai uradalom áll egynehány négyszög mérföldnyi*+ erdőből, melyből, ha a birtokos egy fogpiszkálót magának lemetszett, hát azzal annak az egész évi haszonvételét kimerítette. Fa van, de út nincs, sem vevő hozzá. Ami főjövedelmét képezi, az s huszonkét falu jobbágya által fizetett dézsma, robot, füstpénz* és kocsmáltatási jog.* Ez sokra megy. De most az a huszonkét falu egy esztendeig egy árva garast sem fog fizetni Bálvándynak, mert mindenki azt mondja: hátha te nem vagy+ az igazi földesúr; holnap jön utánad a másik, s az újra megveszi rajtam. Hátralékot+ behajtani pedig – hogy mit jelent – azt tudják, akik próbálták.

Tehát ezzel a tréfával egy év jövedelme a kútba van ejtve.

De futott is a tett színhelyéről Aszályi, ahogy csak négy mokányló vihette a szekerét, melyet jó közelbe rendelt, hogy rögtön menekülhessen, amint idejét látja.

Puskát nem vitt ő magával védelemre, de a gyorsaságban bízott.

Jól tudta, hogy kétszáz forint a bírsága egy olyan „actus majoris potentiae*” elkövetésének, mint mikor például egy nemes embert keményen eldöngetnek, s kétszáz forint Bálvándy úr előtt nem nagy pénz.

Igaz ugyan, hogy ez azzal a másik kétszázzal, amit Csollán Berti ígért jutalmul, éppen négy. – De mégis úgy hozta magával az ízlése, hogy jobbnak találjon kétszáz forintot veretlenül, mint négyet bevert fejjel.

Annál fogva ugyan örült, mikor látta, hogy senki sem nyargal a szekere után, hogy nem üldözik. Hiszen nevettek rajta. Tréfának vették.

Azonban mikor legjobban örülne a szerencsés megmenekülésnek, egyszer csak rákiáltanak a mely útból: „megállj!”

A kiáltás asszonyi hang volt, és szemközt jövőtől eredt.

Aszályi meglepetve látta, hogy egy lovagnő ugrat a kocsija mellé, akiben Sátory Katinkára ismert.

A delnő az erdei gyalogúton eléje került a menekvőnek.

Nemigen jó szándékai lehettek iránta, ahogy arcáról+ s csillogó szemeiből ki lehetett venni.

– Meg ne moccanj! – kiálta a delnő a kocsisra –, mert lelőlek!

A pisztolyok ugyan a nyeregkápában hevertek, de ez az asszonyság tud lőni! az már be van bizonyítva. A kocsis tehát szót fogadott; a fejére rántotta a lópokrócot, hogy ne is lássa mi fog történni. Tudta, hogy nem őtet kergetik.

– Mi tetszik? – hebegé Aszályi.

– Beszéljünk németül, hogy ez a paraszt+ ne értse mit szólunk – monda Katinka s szemközt fordítá lova fejét a kocsiban ülővel. – S mármost hallgasson ön rám. Látja ön, mi van a bal kezemben? Erszény. Ebben van ötven arany. Én tudom, hogy ennek felét se ígérte önnek Csollán ezért a gyalázatos óvástételért; s hogy meg fogja-e adni, azt még ön sem tudja. Én tehát ezt az erszényt adom önnek, ha most visszajön, és rögtön a bíróság előtt kinyilatkoztatja, hogy óvástétele csak tréfa volt, s azt meghatalmazója nevében visszavonja. – S látja ön, mi van itt a másik kezemben? Korbács. Arról pedig egészen bizonyossá tehetem önt, hogy Csollán Berti nem fogja önt úgy elverni karikás ostorral, ha megkaphatja, amért óvását visszavonta: mint ahogy én elverem önt itt most mindjárt, amért ön elég orcátlan+ volt, saját jelenlétemben Csollán urat az én gondnokom és uram képében megnevezni, s az én jogomon az ő megbízásából tiltakozni. Mármost tessék a választás! Jobb kezemből, bal kezemből?

A megfordított hős nem menekülhetett a dilemmából.

Egyik felől a csábító sárgák, másik felől a fenyegető korbács.

Pedig megveretni egyáltalában+ nem kellemetes dolog; de asszony által megveretni meg éppen nagy alkalmatlanság; az ember még csak panaszra sem mehet miatta, mert kinevetik.

Az asszonyság pedig nagyon komolyan beszélt.

– Határozza el ön magát, mert én nem akarok sokáig diskurálni!

– Visszamegyek – rebegé Aszályi, ösztönszerűleg nyújtva elé a tenyerét, talán békekötésre vagy az erszény elfogadására.

Katinka gyöngén belecsapott az eléje nyújtott tenyerébe+ a korbács őzkörmös nyelével, s eltette az erszényt.

– Majd akkor kapja ön meg a pénzt, mikor visszavonta a tiltakozást. No, hát csak fordítsa vissza a lovait.

Aszályi felráncigálta a pokróc alul a parasztot, s megmagyarázta neki kézzel lábbal és pantomimikával, hogy vissza kell menni, ahonnan+ eljöttek, mely kívánságnak nagy búsan teteleget a földi, bús sejtelmei+ levén az iránt, hogy ebből aligha az nem lesz, hogy őtet is végigfektetik a határdombon,* s emlézkezetnek okáért jól elhegedülik ősi szokás szerint. De hát csak engedelmeskedni kellett.

A statuáló alispán még javában tartotta a beiktatási szónoklatot a hivatalos vendégsereghez, midőn Aszályi újra odafurakodott az asztalhoz. Most már azzal a mosolygó praetensióval jött, hogy ezúttal mindenki előtt kellemetessé fogja tenni magát.

Bátorságot vett magának a szava közepén félbeszakítani az alispánt.

– Kérem alásan! még ne tessék bezárni a protocollumot.

Az alispán mérgesen tekinte rá: éppen ott szakította félbe, mikor azt mondta: „dacára annak, hogy…”

– Hogy mer?

– Nagy dolgot akarok mondani! Visszavonom az óvástételt. Íme ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatom mint tekintetes nemes nemzetes és vitézlő Csollán Bertalan úr meghatalmazottja, hogy elébbeni tiltakozásom csak tréfa volt, és így semmis.

Szegény jó becsületes Aszályit csakhogy meg nem verték ezért a helyreigazításért. Az alispán megharagudott rá, amiért új contextust kellett a beszédében kezdenie, a főjegyző amiért új jegyzőkönyvet kellett fogalmaznia. S valamennyi bírák uraimék, amiért egy esztendei nem fizetésnek mármost ezzel kiesett a feneke. Hej, de szidták minden oldalról.

Hanem hát Aszályi hozzá volt már ahhoz szokva. Akkor érezte magát elemében, mikor nagyon szidták; kivált szemtül szemben. Az neki gyönyörűség volt. Csak a tettleges szidást nem szerette, az ütleget. Hanem azt is felvette, ha hasznát látta.

Nagyobb gondja volt most az, hogy hol találja meg a szép asszonyt a saláriummal?

Nem soká kellett keresnie; Katinka az inasa által küldé meg neki a papírba csomagolt aranyakat. Az erszényt nem adta hozzá emlékül.

Aszályi nem hitt az inasnak, s felbontá a papirost: mind arany volt biz az. Vajon megvan-e mind az ötven?

De hogyan számlálja meg annyi ember előtt? Meglátják! – Úgy tett, hogy az egyik markába fogva az aranyakat, a másik kezével egyenkint áthelyezte azokat, s leeregeté a jobbik zsebébe. Fejet csóvált, ötvenegynek számlálta. Azután a másik markába vette mind s egyenkint áteregette a bal zsebébe. Megint ötvenegy volt.

Meg akarta mutatni, hogy milyen nagy a becsületérzése!

Addig sompolygott, addig feszengett, míg oda bírt oldalogni, ahol Katinka, Bálvándy és a lengyel földesurak beszélgettek egymással egy csoportban. Ott alázatos szemtelenséggel rávigyorogva Katinkára, felmutató a fölösnek talált egy aranyat, két ujja hegye közé szorítva s a hű sáfár* piruló becsületérzésével mondá:

– Nézze csak. Eggyel több volt.

Katinka végignézett rajta, büszkén, haragosan, leráncolt szemöldökével a pólusig taszítva a közeledőt, s azt mondá neki:

– Nem tudom, miről beszél ön.

S azzal hátat fordított neki, amit Aszályi alázatosan megköszönt, s azután véglegesen eltűnt.

Azt mégis kitalálták sokan, hogy a tiltakozás visszahúzatása kinek a műve volt.

Aztán törhette rajta a fejét, aki akarta, miért lett olyan híve egyszerre Csollán Sátory Katalin Bálvándy bárónak?

Az ünnepélyt természetesen nagyszerű lakoma fejezte be.

A lakomán minden volt kapható, amit az öt világrész az ínyencek számára terem, a parasztok+ számára künn a szabadban egész ökröt sütöttek, s hordóból csorgott a bor, az úri rend egy hosszú deszkapalotában mulatott.

A deszkapalota hossza kívülről meglépve, lehetett húsz öl, az a tér pedig, melyen a lakoma folyt, valami tizennégy, egy ölet foglalhatott el még a cigányzenekar erődített állása. De hát kinek jutott volna eszébe az iránt kérdezősködni, hogy hát a hiányzó öt ölnyi tér mit rejthet magában?

A zenekar emelvényén túl sűrű fenyőlombok takarták el a tért, egész sudár fenyők frissen levágva voltak sorba rakva egymás mellé, s ha valaki kíváncsi volt a fenyőgallyakat szétvonni, azokon túl megint egy nagy gyékényfalat talált, mely sűrűn be volt tűzködve+ borókalombokkal.

A lakoma eltartott este hét óráig; akkorra minden élvezet ki volt már merítve. A hajdúk meggyújtották a csillárok gyertyáit, a szarvasagancsokból rögtönzött kandeláberek esti fényt adtak a mulatságnak. A szép hölgyek szemei még bűvösebben ragyogtak annál.

És Kálmán észrevette annál a+ nagy világosságnál, hogy őrá semmi sem ragyog.

Katinka szemeivel nem találkozott többé, és saját napja előtt valami sötét test állt szüntelen: Bálvándy.

Valóban kezdte tapasztalni, hogy a kész nagy embereket többre veszik, mint a készülőben levőket.

Unta magát. Félrehúzódott egy szögletbe, s azt várta volna, hogy valaki menjen oda hozzá, és kérdezze meg tőle, hogy miért van olyan kifordított kedve?

De biz ilyen valaki most nem találkozott.

Valami ízetlenséget érzett. Talán csak a pezsgő volt nagyon erős?

Mi van közel a végtelenséghez? A tenger, a hegy, a szép hölgy arca, aki ígéri, hogy majd egyszer szeretni fog.

Eszébe jutott mindaz, amit valaha attól a másik szép asszonytól hallott: az édes is, a keserű is, s úgy vette észre, hogy elrontotta vele a vágyát, minden egyéb édes és keserű után.

A cigányzene, a lárma, magyar, német, lengyel nyelven; a női kacagás, mint egy zűrzavaros álom kábította fejét: úgy érezte magát, hogy nagyon rosszul van.

S valami határozatlan vágy azt mondá neki, hogy ha ő abba az ismeretlen sötétségbe bejuthatna, ami ott a fenyőkön túl van, ott ő meggyógyulna valamitől.

Egyszerre három taracklövés* hangzott künn; mire nagy suhogással váltak kétfelé a felállított fenyők, két oldalra omolva; s a mögöttük levő borókás gyékénysátor, mintegy színpadi függöny vonult fel a magasba.

Mi volt a háta mögött?

Színpad!

Valóságos, igazi+ teátrum; pompás díszítményekkel; a háttérben egy festett havas, hólepte várorommal, elöl jégcsapos ereszű gunyhók. S e gunyhók előtt lengyel ruhákban egy csoport férfi és nő; kik a függöny felemelkedtével rákezdik+ azt a szívgyújtogató kardalt lengyelül:

„Estye Polszka nye zginyela!*” (Nincs még veszve Lengyelország.)

Ah, minő meglepetés volt ez!

Színpad, színjáték! A vad rengeteg közepett. A lengyel és magyar határszélen, ahol magyar és lengyel urak és úrhölgyek összetalálkoztak s danolják egymás nótáit.

Magyar és lengyel. Két nemzet, aki alszik. S mint Hamlet mondja: „talán álmodik is.*”

A kardalt rettenetes tapsvihar fogadta; az igazgató alig tudott szóhoz jutni, hogy elmondja, miszerint a magyar színjátszó társaság a magas uraságok előtt ez alkalommal „Benyovszky* Móric” című vitézi színjátékot fogja előadni.

Abban a színházigazgatóban Kálmán – Borcsayra ismert.

Kálmánnak nagyot dobbant a szíve! Ez a meglepetés őrá nézve volt a legmegkapóbb. A hatalmas, földesúrnak sikerült a messze Ungvárról elhozatott színésztársulatot oly rejtekben tartani egész a függöny felgördültéig, hogy vendégeinek egyike sem tudott afelől semmit.

És most Kálmán+ ott látta maga előtt azt az embert, akit anyai átok alatt kerülnie kellett. A nagyot dobbanó szív mondott neki valamit. Csakhogy azt, amit a szív mond, olyan nehéz megérteni. Szemrehányás volt-e az, hogy íme, milyen jól megtartottad, amire az a haragos nagyanya kényszerített, hogy másfél éven túl csak egy sort nem írtál a szökevényeknek, sem útjaikba kerülni nem akartál, megőrizted magadat tőlük? Ijedelem volt-e ez a szívdobbanás, hogy íme, összetalálkoztatok! hogy kerülöd most ki őket? hogy óvod meg magadat, hogy velök ne beszélj? hogy vonod magadra amaz öreg bosszúálló haragját? – Vagy talán öröm volt az a szívdobbanás?

Annyi bizonyos, hogy Kálmán igen vigasztaló gondolatnak találta, hogy a féloldalra dűlt fenyők árnyéka ideig-óráig tartó menedéket szolgáltatott a zugnak, ahová bevette magát; ott Borcsay nem látja meg.

Óh, ne tessék remegni! A színész nem lát meg a színpadról senkit. Reá nézve az egész egymásra zsúfolt embertömegnek csak egy enharmonicus nagy ábrázatja van. Ez az óriási arc akként nevet, akként sír, akként figyel, ahogy ő akarja, vagy akként fütyül, ahogy maga akarja, de ő csak egy nagy vonását+ látja onnan a magasból; – hanem ha egyetlen ember a tömeg figyelme között fecsegni kezd, azt az egy embert meglátja színész, s úgy hiszem, hogy mint a gyilkos arca,* fénykép gyanánt ott marad a meggyilkolt szemének hártyarecéjén: a színész is örökké elhordja annak az egynek a képét s látja maga előtt.

Kálmán ott állhatott volna akár magnézium világításban Borcsay előtt, az nem látta volna őt meg.

De majd mikor jön az a másik, akinek asszonyi szemei vannak! Mert azok egészen más hatalmú szemek.

Kálmán remegett és izzott, midőn Afanáziát kilépni látta. Cilike volt az.*

De alig ismert rá.

Az egy ihlett művésznő volt, akit maga előtt látott; a természettől bájakkal, csengő hanggal megáldva. De ki adta neki az ihletet, mely arcát körülragyogja, arcvonásainak e nemes szenvedélyt; hangjának a szívhez beszélő igaz kifejezést; ki tanította ily szépen szavalni a parasztok népének nyelvén? Ki tanította e plasztikai mozdulatokra, e női finomságra? Kitől vette az ízlést az öltözékben, egész külső megjelenésében? Ki magyarázta meg neki, mennyi elég a színpadon, hogy az akció művészet legyen: ne nyegle produkálás?*

Hiszen nem volt még akkor színinövelde.

Óh! a közönség el volt ragadtatva általa. A magyar és lengyel úrhölgyek, s a rusznyák parasztok odahátul a terem végében. Pedig magyar és lengyel úrhölgyek talán éppen úgy nem értették a szavalat+ szövegét, mint a szegény rusznyák parasztok odahátul.

Kálmánt magát hatotta meg legjobban ez a tünemény. Hisz ő költő volt. Az ő ideálja volt ez. Amit képzeletben álmodott.

Nem is rejtette magát most már a fenyőgallyak közé. Előbbre furakodott, hogy jobban hallhassa a művésznőt.

Cilike egy hosszú monológgal küzdött. Mindenki figyelve hallgatott rá. A rusznyák paraszt szájára tette a markát, hogy még szuszogásával se zavarja a csendet, s a lengyel főnemes hangtölcsért csinált a tenyeréből, hogy egy szavát se veszítse el a művésznőnek; a legérzékenyebb helyén a búsongó magánbeszédnek megpillant egy arcot a művésznő a földszinten, s egyszerre elfeledve Kamcsatkát és Kotzebuet,* örömrepeső mozdulattal tesz egy előrelépést, s a kedves meglepetés utánozhatlan hangján kiált fel: „Kálmán!” A másik percben aztán észreveszi magát; nagyon elszégyenkedik; a harmadik percben ismét uralg önmaga fölött, és folytatja panaszos magánbeszédét, most már igazi könnyekkel szemében.

Mind az önfeledt+ örömkiáltás, mind az elpiruló zavar, mind a visszatérő nyugalom oly művészi, oly elragadó volt, hogy a közönség meg volt bolondulva gyönyörében.

Hát még Kálmán!

Amint a függönyt leereszték, törte magát keresztül a fenyőgallytorlaszon; nem törődött már sem fehér pantallonjával, amit a fenyőfaágak zöldre tarkáznak, sem két szeme világával, mit a boróka tűlevelei fenyegetnek; sem azzal, hogy mit mondanak odalenn az ismerős szép hölgyek, sem azzal, hogy mivel átkozódik odahaza a kérlelhetlen öreganya, hanem rontott keresztül fenyőgallyakon, gyékényfüggönyön fel a színpadra, s ott sírt egy perc múlva Cilike karjai között.

Ott volt ő igazán otthon. Ott talált azokra az ölelő karokra, amik csak szeretetet adnak –, s nem adnak –, s nem+ követelnek érte semmit.

– Óh, Kálmán! Óh, kedves Kálmán!

– No, hagyj hát belőle nekem is! – szólt közbe egy férfihang, s átvette Cilike karjai közül saját ölelésébe Kálmánt Borcsay – vagy pardon! – Bányaváry úr.+ – Benyovszky Móric sima arca nem gátolá, hogy barátját összecsókolja, s a lengyel száműzött* jellemétől nem ütött el, hogy magyar barátját szívesen lássa. A szibériai+ szenvedés s a kamcsatkai kormányzó szigorú rendszabályai ugyan kissé érdessé tették, s nem állhatta meg, hogy szemrehányásokat ne tegyen a megölelgetett jó barátnak.

– Valahára mégis találkozunk! Ugyan jól el tudtál előlünk rejtőzni; híredet sem hallottuk. Pedig te hallhattad a mienket. Nagyanyád megátkozott ugye, ha hozzánk valaha közelítesz? Megtartottad a parancsát. Hanem csak addig tarthattad meg, míg velünk+ nem találkozol. Tudtam én azt. Csak az kell, hogy Cilikét meglásd a színpadon, s elestél a lábadról, ha mindjárt olyan piedesztálon állsz is, mint a Nelson szobra.* Arcra esik az előtt az egész világ, amerre csak járunk.+ Ugye, micsoda művésznő! Bámulatos. A színpadon kívül pedig olyan ügyetlen gyerek, mint egy iskolás leány. No majd meglátod! – Mert most velünk maradsz, amíg itt tanyázunk ennek a bolondbárónak az erdejében. Eszeveszett ember. Ezer forintot dobott ki azért, hogy itt játsszunk az ő statutióján. Volt is nekem szükségem az ő ezer forintjára! Hanem a publikumért jöttem. Meg akartam magunkat mutatni+ a lengyeleknek. A magyarok már ismernek bennünket; ideértve tótokat, rácokat, oláhokat. Azokat mind meghódítottuk. Most a lengyeleken a sor. No, majd sokat beszélek én neked erről. – Mert tőlünk most már el nem maradsz, amíg itt leszünk. Pompás szállásunk van. Egy deszkasátor, aminek feneke nincs. Négy cölöp a földbe verve, arra friss bükkgally terítve: az az ágy. Neked is verünk le mellénk négy cölöpöt, s úgy alszol rajta, mint egy kis isten. – Egész éjjel nem hunyjuk le a szemünket, mindig mesélni fogunk. A társaságom ott alszik a borjúszínben; tudniillik,+ mikor a mécsbél elfogy, s kártyázni nem lát többé. Mi pedig el fogjuk egymásnak mondani, két hosszú év* óta mi történt? – Hát csak eredj vissza a publikumhoz, s ha van, akitől elkérezkedjél,+ mondd meg neki, hogy most Cilike parancsol veled. – Ugye kedvesem: te azt parancsolod Kálmánnak, hogy velünk maradjon, amíg el nem szökünk tőle? – Látod, ő parancsolja. Annak pedig szót kell fogadni. Nos, ugye eljössz? Nincsen tán valakid ezek között a – ránézni nem szabad – úri arcok között, aki féltékeny legyen rád? Hiszen odalenn nem megy a szerelem olyan hamar. Ott még elébb meg kell vénülni, meg kell nőni, meg kell gazdagodni: kedvbe kell járni, rá kell szolgálni, móringlevelet+ írni, papnak kihirdetni, mielőtt szabad szeretni. – Hát még most nem félsz senkitől; még most nálunk vagy otthon. – Tehát gyere haza!

Kálmán valóban úgy érezte, mintha ott volna az otthon.

A súgó elsőt csöngetett a második felvonáshoz, tisztulni kellett a színpadról. Kálmán visszavándorolt a közönség közé a fenyőkulisszák közül.

Ott minden ismerőse kérdésekkel ostromolta.

– Ki az a szép színésznő, aki önre lekiáltott? – kérdezé összehunyorított szemekkel a hercegnő az ifjú embertől.

A főispán ugyan már tudatta a hercegnővel, hogy ki az; mert többször látta az öreg Jenőynével a K-i színházban, sőt beszélt is vele, s tudta, hogy Cilike Kálmánnak valami közeli rokona.

Annálfogva senki sem várt Kálmántól, mint jól nevelt és világban jártas ifjútól más választ, mint azt, hogy „valami távoli rokonom”.

– Ez nekem testvérhúgom – felelt Kálmán.

Csak unokahúga volt; de jól esett szívének, ha egy fokkal közelebb hazudhatta őt magához.

Pedig bizony Aszályi is ott van,* és mindent lát és hall, s bizonyos, hogy mindent el fog árulni az öregasszonynak odahaza.

De hát arra nem gondol senki.

A játék folyik; jönnek benne tréfás helyzetek is. Rák bácsi extemporizál;* a súgó ugyanazt teszi; két palack áll az utóbbi előtt; Rák bácsi megakad, kéri a súgót, hogy súgjon hamar; „elébb egyet iszok!” – felel rá a súgó; s a közönség jól mulat rajta.

(Én ugyan ezzel a nyelvtani botlással kockáztatom, hogy a Magyar Tudós Társaságból* kiteszik a szűröm; de már egyszer historicum, hogy a súgó azt mondta, hogy „elébb egyet iszok”; amiből azt kell sejtenem, hogy ennek a szónak két külön formája van: „iszom” – verbum deponens:* „engedem, hogy igyam”; „iszok” – ez pedig verbum activum:* „cselekszem, hogy igyam”. – S a súgó cselekedte azt; s a közönség olyan jól mulatott rajta, mint a direktor+ magas pátoszán s a primadonna könnyhullatásain.)

Közelebb az éghez

Az ünnepélyek harmadik napját elfoglalta egy igen istenes mulatság: a templomszentelés.

A megboldogult nagynéne egy fogadalmi templomot építtetett+ Kordicán, még pedig kívül a falun; mert oda, az akkori rongyos viskók közé a költséges templom nem illett volna. Azt mondják, hogy kétszázezer forintba került. Bálvándy annyival kevesebb pénzt örökölt nagynénjétől. – Barátai azzal szokták fenyegetni, hogy „jól viseld magadat; mert ha a nagynénéd megtudja, hogy gonoszkodol, még egy templomot építtet!”

A kegyes úrhölgy azonban nem érte meg, hogy ájtatos építményét fölszenteltesse, s e feladat unokaöccsére jutott, meg is történt egy füst alatt a statutio alkalmával.

Kálmán csakugyan ott töltötte az éjt a színészek sátorában, s ott aludt velük együtt a bükklevélből vetett ágyon.

Reggel korán felkölté Bányaváry alvó barátját.

– Ébredj! Aurora musis amica! A hajnal a múzsák barátja, – mondá hajdani praeceptorunk. – Viszonozzuk a barátságát. Ez a nap ünnepnap nekünk. Hallod, már harangoznak! De odakinn az erdőkben is szól az erdők harangja, a kakukk. Mi nem megyünk a templomszentelésre. Mit keresnél ottan? Mit bámulnád a szentképeket: festetteket és élőket? Magasan vannak azok. Nehéz azokat onnan leimádkozni. – Te jössz velünk. Mi közelebb megyünk az éghez. Mi felmegyünk az Oltárra.*+ Látod azt a sziklaormot, amit a kelő nap megaranyoz? Az az Oltár!+ Oda mászunk ma föl. Te, Cilike meg én. Mi hárman. Ott annyival közelebb leszünk az éghez, amennyivel távolabb minden emberi arctól.

– Jó. Én megyek veletek – mondá Kálmán.

Cilike örült, mint egy gyermek, a hegymászó sétának.

Kálmán csak öltönyt váltani s oldaltáskáját elhozni futott egy percre szállására.

Bányaváry összepakolt mindent, ami az útra szükséges; a vándorszínésznek gyakorlata van már ebben. Evő-ivó eszközt, s amiből étel és ital kitelik; vashegyű botokat, tűzszerszámot; fogadott egy kalauzt, ki őket az oromra fölvezesse, annak a hátára kötötte a poggyászt, s aztán megindultak jókedvvel, elébb egy korty szilvaléllel* erősítve meg kebleiket a reggeli friss léghez. Cilike is ivott abból. Színésznő korában az embernek mindent összevissza kell inni.

Kálmán puskát is akart vinni.

– Minek az? – monda+ Bányaváry. – „Me lupus*… fugit inermem.” (Engem fegyvertelent kikerül a farkas.) Inkább ha valamit akarsz vinni a karodon, nyújtsd Cilikének, s vigyed őt.

Kálmán meg volt elégedve a cserével; otthagyta a puskát, karjára vette Cilikét, s amíg az út oly széles volt, hogy ketten mehettek egymás mellett, mentek kar karba fűzve.

Bányaváry nem hagyta útitársait gondolatokba elmerülni; tartotta őket az egész úton beszéddel.

– Emlékszel-e rá, Cilike, mikor tavaly ilyenkor így vándoroltunk a tót hegyek között az egész truppal? Kifogyott az úti eleség már két nap óta. Reggeltől késő délutánig nem volt egy harapás a szánkban, s ami szamóca az útfélen termett, mind fölettük zölden. Nekem már tűzkarikát hányt a szemem az éhségtől. Akkor egy kastélyt pillantottunk meg az út mellett; nagyszerű park vette körül; bekerítve nagy magas kőfallal. Hah! itt emberek laknak! Ha emberek, étellel élnek. Én ide berontok. Rajta! Felmásztam a falon, beugrottam a kertbe, keresztültörtem a komondorokon; fel a kastélyba, ott találtam egy ideális szép fiatal gazdát+ meg egy angyali jóságú, púpos hátú asszonyságot. Bemutattam magamat: „Én Bányaváry direktor vagyok, itt haldoklom a truppommal az útban éhség miatt; nagyságtok mentsenek meg bennünket a haza számára.” Hah! micsoda öröm volt az! Behívták az egész truppot, három napig el nem eresztettek! A súgó nem fért negyednap a súgólyukba, úgy kihizlalták. S én három napig udvaroltam az áldott jó púpos hátú asszonyságnak, s hagytam ábrándozni a bálványszép házi urat – Cilikével.*

– Eredj te, nagy bolond! – feddé őt Cilike, tréfás nehezteléssel.

– Hah! de negyednap már bandériummal jöttek elénk a szomszéd városból, ahova hivatalosak voltunk! Száz kocsi kísért odáig, s tarackdurrogással fogadtak, mint egy fejedelmet,+ s volt aztán minden jó, ami kell. Hát nem okosan tettük-e, hogy három nappal elébb nem haltunk meg éhen? Hja, barátom, a színésznek élelmesnek kell lenni, látni, merni és győzni. Hát mikor egyszer meghallom, hogy N …n+ restauráció* lesz: nosza, hirtelen felpakolni, berukkolni, elfoglalni a tért; ez most itt nagyszerű alkalom aratni babért és húszasokat. Az ám, de egyet kifelejtett a hadvezér a számításból: azt, hogy tisztújításkor minden ház úgy el van foglalva vidéki nemes urakkal, hogy még csak egy kiadni való kapualja sincs a városban sehol.* Itt vagyunk az utcán, az ég alatt. Az még a kisebbik baj; de nagyobb fejvakarás az, hogy hol játsszunk. A vármegyeház terme kell magának a vármegyének. Van egy nagy pajta meg egy sóraktár; de azt meg az egyiket elfoglalta a fehér tollas, a másikat a fekete tollas párt kortestanyának. S azt ide nem adja a herkópáternek sem.* Azonkívül pedig semmi nagy épület a városban. – Semmi? – mondok: – hát ez mi? – mutatok rá. Szent borzalommal rebegik: „Kolostor”. No, ha kolostor, hát játsszunk itten! – Barátok laknak benne! – No, ha barátok, hát akkor jó barátok leszünk. – Mondék és beállíték hozzájuk. Egy óra múlva meg volt hódítva az egész konvent;* a confraternium*+ tárt karokkal fogadott keblére, ott maradtunk náluk az egész tisztújítás alatt. S mondhatom, hogy soha becsületesebb, fidelisebb* pajtásokra nem akadtam, mint ezek a jószívű barátok voltak.

– S ott játszottatok a klastromban? – kérdé Kálmán.

– Ott bizony. A refectoriumot* alakítottuk át színpaddá. A tisztes szentképeket bevontuk nemzetiszínű függönyökkel; – s püspök, kanonok, apát úr foglalta el az első sor zártszéket a nézőhelyen, s úgy tapsolt, majd a tenyere szakadt bele.+ Azóta nagyra becsülöm a pápista papokat. A mi consistoriumunk mind exkommunikálta volna őket. Képzeld: Patakon megtiltották a diákoknak és professzoroknak a színházba járást. Barbárok! Ha tudnák, hogy mi az a komédiás! Mikor olyan vidékre jutunk, ahol még a csizmatalpat nem viselik, hanem eszik: egy hét alatt odaszelídülnek az erkölcsök, hogy még a gyerek is megtanul köszönni. Rácok, tótok városában, ha felütjük sátorunkat, az, aki nyelvünket nem is érti, odajön, egymás hátára mászik, s hallgatja a szavunkat, mint a próféciát, s tapsol annak a szónak, amit a ti tehetetlen országgyűlési articulusaitok* fejébe nem vernek soha; ha pedig mi szólunk egyet az ő nyelvén, ha elővesszük az ő hőseit, Mihály vajdát,* Cserni Györgyöt, ha elénekeljük az ő dalait: eksztázisba jön, tombol örömében, s összecsókolja még a körmünk hegyét is, s azt mondja: „Kedves magyar!”*

Bányaváry maga is el volt ragadtatva túlzásai által.

– Te! – monda+ Kálmánnak, eléje állva s Cilike kezét megfogva. – Ennek az „én királynémnak” sokkal több hű jobbágya van már ebben az országban, mint az igazinak!

– Milyen tréfás kedvedben vagy ma, te Sándor! – monda+ Cilike.

– Hát nem igaz? Nincs-e nekünk fejedelmi birtokunk ebben az országban? – Miénk az egész országban – minden út+ és ösvény!

Akkor aztán rágyújtott a dalra Schiller „Haramiái”*-ból:

Mily szabad az életünk,Kéjjel telt világunk.Erdő mélyén fekhelyünk,Hold a napvilágunk.

A hegytetőre haladók előtt újabb meg újabb tájak bontakoztak ki. Regényes völgyek váltották fel egymást.

Egy ponton megállt Bányaváry, ahonnan napsütötte völgyet s völgyben+ elszórt házakat lehetett látni.

– Nézd, bajtárs! Minő kép ez! Az a bolond báró azt hiszi, hogy ez a messze vidék az övé; pedig nem igaz: ez a mienk, övé csak a füstpénz, meg a hamuzsír belőle; mienk a gyönyör, amit e látványban érezünk, s amiről ő nem is tud semmit. Övé jobbágyainak véres verítéke; mienk a népnek a szíve: a költőé, a színészé. Sivított-e olyan nagyot+ az orosz, mikor földesurát éljenezte, mint akkor, mikor+ nekünk tapsolt? Mi vagyunk az ország főurai: a költő, a színész. Engem nem köt a sárhoz a föld birtoklása: az egész az enyim! A havas hegylánctól a zöld hasábos rónáig. S a tornyosuló fergeteg, mely villámcikázva jő elverni a szép zöld vetést, nekem az is gyönyör; beleéneklek az ég zengésébe! Engem nem aggaszt a holnap: pedig a halhatatlanságért küzdök! Ma gazdag vagyok, holnap koldus; egyik se baj! Nem törődöm vele. Nézd meg azt a gyönge virágszált ott karodon! Annyiszor aludt ölembe hajtva fejét koszorúkból vetett ágyon, ahányszor puszta földön, hideg szalmán; betakarva bíborpalásttal vagy rongyos köpönyeggel; s az egyforma gyönyör volt neki. Pedig minek volt nevelve! Hogy se szellő, se emberszólás nem érte soha! Óh, hidd el, hogy nem az a boldogság,+ mindennap vetett ágyban aludni! Nem az a boldogság, mindennap háromszor terített asztalhoz ülni. A nyomornak+ is van gyönyöre! S a szabadságnál kezdődik az ember. Ami azonkívül él: az mind kutya, birka, hangya, vakandok, igavonó barom. Ne légy te úr soha! Rossz dolog ugyan az üres gyomor; de az üres szív még rosszabb.

Az Oltár egyik legmagasabb hegycsúcs a Kárpátok hegyláncában, ötezer lábnyira a tengerszín fölött; a hó csak deréknyárban olvad le róla. Ide törekedett fel a három ifjú rokon. Dél volt, mire a csúcsra felértek.

Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország, balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb, mint a tenger. Elmondhatatlan, leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló zivatar omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni, melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok cikáznak, miknek dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult napsugár aranyködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld fel onnan alulról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristály bálvány fénylik a most is jégfedte Kriván.*

Az egyetemes hatás az, mely elmondhatatlan: egy szörnyű érzés, mely az egymáshoz közel állókat egymás keblére borulni készti; mely megnémít, becsukja az ajkat s felszabadítja a könnyet. Van benne szédület, mely már nem félelem, hanem gyönyör.

Mind a hárman egy sziklapárkányon állnak, közepén+ a nő; egyik kezét Kálmán vállára nyugtatva, másikkal férje kezét tartva, s mind a hárman szótlanul néznek alá a lábuk alatt örvénylő napsugáros mélységbe.

– Adj nevet „költő” ennek az érzésnek, mely most mind a hármunkat betölt: ha ismered azt.

– Ismerem. Ennek a neve: szerelem a földhöz. Mert kétféle vágyat tanultam ismerni az emberek között a föld iránt. Az egyik az éhség a földhöz, a másik a szerelem a földhöz. Vannak emberek odalenn, akik nem tudnak betelni a földdel; s különösen táplálja ez éhet az alföldi róna.* A földéhes embert bántja az, hogy birtoka csak a láthatárig tart, éhezik még a láthatár alattit is bírhatni. Koplal, csakhogy több földdel jól tarthassa vágyát; nem érez senki, semmi iránt, csak földet akar bírni. Sohasem elég neki, ami van. Óh, az+ kínzó érzés lehet. Ha egyszer engem is meglepne! De nem félek tőle. Engem+ az a másik érzés tölt el, ami a föld iránti szerelem. Ahogy ez a roppant óriási mindenség áll, azt mondani neki: enyém vagy, enyém, hegyeiddel, folyóiddal, s vagy én emellek föl magamhoz, ha van erőm hozzá, vagy ha nincsen erőm hozzá, lerohanok kebledre, s akkor is enyém vagy!

Cilike nagyot sikoltva kapta meg Kálmán kezét, amint az előbbre lépett a meredély szélére: azt hitte, leszökik onnan. Kálmán aztán elnevette magát.

– Hiszen csak poétázás volt.

– De mint megijesztettél! – monda+ Cilike panasszal.

– Engemet mind a ketten! – monda+ Bányaváry. – Most büntetésül csókoljátok meg egymást.

S hogy jobban megfogadják szavát, leült egy mohos kőre, egyik térdére odavonta Cilikét, másikra Kálmánt, s mindkettőnek a derekát egyszerre átkarolva, kényszeríté őket egymást megcsókolni.

Több volt az, mint testvércsók: a művészet és a poézis múzsacsókjai voltak azok.

– Hiszen ti még gyermekek vagytok – mondá Bányaváry –, az én gyermekeim. Oda kell mennetek, ahova én vezetlek. Mi hárman együtt vagy felemeljük magunkhoz ezt a földet, vagy leesünk rá, s akkor+ is a miénk lesz. De nem esünk le! Nem lesz mindig a mi nótánk: „Hunnia nyög letiporva!*”

Mi természetesebb, minthogy azt a dalt, mely akkor végigzengte az egész országot, az Oltár magasán énekeljék+ mind a hárman. Kinek? A szikláknak? A sasoknak? A patakoknak?

És aztán egyik dal a másikat idézte elő; Cilikének gyönyörű szoprán hangja volt. Bányaváry ércteljes tenor hanggal bírt, s Kálmán hajlékony discanttal kísérte mind a kettőt. És mind a három énekében melegség volt és érzés. A sziklák, a sasok, a patakok gyönyörködtek abban.

– Ah! e dalokkal fél országot meghódítottunk mi már! – mondá büszkén Bányaváry. – S a másik fele is jön. És akkor következik az ország közepe: még Budapestet* is bevesszük velük.

– Az nehéz lesz – monda+ Kálmán elmélázva. – A nádor nem tűri a magyar színészetet Budapesten.

– Hejh!+ Mit nekem a nádor? Ahol én leütöm négy sátorkarómat, ott én vagyok a király; s a nádor maga is csak adófizető publikum.

– De ne felejtsd el, hogy csak „felsőbbek engedelmével” ütheted le a sátorkaróidat.

– Hát hiszen nincsenek-e nekem magas pártfogóim? – szólt keserű gunyorral Bányaváry. – Nem ott leszesz-e te már akkor a nádori udvarnál, mint rangbeli úr, mire én Pestre felkerülök?+ S nem fogsz-e megemlékezni szegény hajdani csavargó bajtársadról? Hahaha! Ne ijedj meg. Nem ilyen nagy urakra számítok. Vannak nekem jó összeköttetéseim. Ha nagy úrnál akarsz célhoz jutni, ne az urat nyerd meg, hanem a szolgáját. A pestvárosi kapitány jó pajtássága többet ér nekem, mintha az egész helytartótanács mind keresztkomám volna. Ha könyörgöm, mindig a kicsiny embereken kezdem. Azoknak az jólesik, s háladatosak+ érte. Bejutok én Pestre, mint ahogy a sátoros cigányok bejutnak, a kertek alatt. Nem kérem tőled, hogy segíts.

Cilike néma szemrehányással tekinte Kálmánra, s a kebléből feltóduló sóhaj elmondá neki: „Te minket olyan jól el tudtál felejteni! Még majd jobban is elfelejtesz!”

De nem úgy van.

Kálmán szótlanul kibontá oldaltáskáját, s egy iratcsomagot vont ki belőle.

Reszketett a keze, és arca elhalványult.

Mi volt az?

Az első magyar dráma.

– Nézzetek ide. Amíg ti küzdtetek, én is küzdtem. A ti munkátokat nyomban követi a diadal, az enyim az utókorra vár. Még bevégezve sincs.

Bányaváry mohón ragadá ki kezéből a kéziratot.

– Nézd – szólt Cilikéhez. – Ő velünk egy úton járt. Ő fenn az égben, mi lenn a földön. S mi azt hittük, hogy eltért tőlünk. Hogy elmaradt a nagy urak szalonjaiban. Nem; ő velünk jött.

És elkezdték olvasni a művet; Bányaváry tartotta, Cilike áthajolt a vállán, s úgy olvasott belőle.

Az első lapot csak némán olvasták együtt; a másodiknál Bányaváry felszökött helyéből, s elkezdett fennhangon szavalni, arca tűzbe jött, szemei szikráztak, hangja dörögve adta vissza a költő mondatait a mélységnek, a végtelennek, az égnek, a sziklatömegnek!

És közbe kiálta: óh mi szép, óh mi égi gondolatok!

És mikor nem bírt magával, átadta az iratot Cilikének, olvasd te tovább!

A művésznő kezébe vette azt, s csodálatos ihlettel szavalta a dráma kiváló helyeit; hangon, mely a szívből jő, s a szívbe hat; hévvel, mely teremt a percben, amelyben születik, és csoda élvezetet nyújtott a szikláknak; – nem: ott ültek körül Olymp fényalakjai: lángarcú Zeusz, fényes Apolló, mosolygó Idalia,* Aglaja,* Thalia, Euphrosyne:* a Pyeridák* mind, s alant a mély völgyben ott tolakodtak előre az őskor szellemalakjai; a tömör, igazi emberalakok; a fényes hősök, kik feltörték a zöld mohát sírjaik fölül, a kristálytiszta nőalakok, kiknek keble vérzik a vadrózsa tövisétől, mely szétnyílt sírjaikat belepte; a fekete rémek, merész körrajzaikkal, a királyi alakok s a királyokkal dacoló hősök.* Az egész világ megtelt velük fenn és alant.

S a napsütötte alak az oltárkövön tovább idézte az isteneket az égből s a hősöket a sírból, s a költő hanyatt fekve a fűben, látta mind a hármat: a művésznőt, az Olympot és a megnépesült temetőt. Idvezült volt!

Ah, az valóban isteneknek való élvezet, mikor egy igazi költő lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja. Az elevenen égbe repülés érzete az! A lángvihar, mely Romulust* az égbe ragadja, a tűzszekér, mely Éliást* a paradicsomba viszi!

És mikor az a költő tudja azt: lelkének jóstehető ereje bizonyítja, hogy oly művet alkotott, mely hazája földén mindig első fog lenni, hogy csillagát még akkor is látni fogják, mikor már napvilágos lesz az ég. És mikor igaz az, amit magának jósol.

És amikor bizonyos, hogy a vele együtt élő nemzedéknek még érzéke sincs megérezni azt, amit neki nyújtani fog; hogy az egész világ, mely most oda alant nyüzsög, mely gyomrának keres, fárad, küzd, csal, lop, hízelkedik: mind, mind nem érti meg őt! Egyedül ez a két alak, ki most előtte áll, érzi és érti mindazt, ami lelkében szülemlett, s az olympi fényes arcok és sírelhagyó+ szellemalakok, kik tapsot zúgnak rá.

Pedig hát a nagy gyönyör közepett kár volt észre nem venni, hogy azok a körülcsoportosuló fényes alakok az égen, nem Zeusz és istenudvara, hanem tolongó felhők, miket a tudósok cumulus névvel jellemeznek, s a völgyben zúgó szellemalakok nem Bánk bán* és Csák* Máté és háborgó+ társai, hanem záporterhes forgószél, előpostája a zivatarnak. A lengyelországi vihar átkészül látogatóba Magyarországra.

De ők azt nem veszik észre. Fölötte állnak a viharnak: az éghez sokkal közelebb, mint a felhő maga.

A mennyei elragadtatás gyönyörét élvezik.

Bányaváry szenvedélyesen szorítja barátját kebléhez.

– Kiloptad belőlem a lelket. Álmatlanná tettél ezzel a műveddel. Elloptad a nőm szívét tőlem, mert ezentúl nem fog egyébről gondolkozni, mint a te nagy eszméidről, amikkel betöltéd. De nekem visszaadd mindazt, amit elloptál. Nekem magadat add ide egészen! Te fiú! Tégedet Isten csókja ért, hogy vezérvilága* légy népednek a sötétben. Ha te azt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministráns* vagyok, holott te pontifex;* hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek. Ne nevess, ne fitymálj! Nem vagyok olyan erős, mint te; én nem bírkózom medvével a vadászaton, de megöllek orozva, hátulról megtámadva, megöllek mikor alszol, megöllek a legelső kővel, ami kezembe akad, ha te megtagadod a te Istenedet!*

Kálmán kacagva szorítá keblére barátját. Olyan jól esett neki ez a fenyegetés. Olyan bohó fenyegetés volt ez.

De jó szerencse, hogy egy prózai ember is volt még valahol a közelben. A kalauz.

A becsületes orosz rég látta már a közeledő fergeteget, s jónak találta felkiáltani az oltárkövön álló társaságnak, hogy ideje lesz+ a hazatérésről gondoskodni, mert mindjárt megázunk.

Bánták is azok!

Érzi is azt az ember, hogy megázik, mikor az égben van! Fél is az ember a mennykövektől, mikor Zeusszel komázik! Hadd jöjjön az a fergeteg! Ők látni akarják a vihart egész királyi processiójában!

– Ez mind igen szép – véleményezé a kalauz –, de ha a felhő ellepi a hegyet, nem fogják megtalálni az utat a szikláról lefelé; s hol hálnak akkor?

– Kiverünk egy sast a fészkéből, s magunk+ fekszünk abba.

Ez az indítvány kisebbségben maradt. – Az orosz jószerencsének találta, ha egy kecskepásztor-gunyhót elérhetnek valahol, mielőtt a fergeteg éjszakát csinál a nappalból.

Csak egy dalt még onnan a sziklatetőről!

Olyan nehéz megválni az égtől!

Utol is érte őket a zivatar fele útban. A fák közt áthúzódó felhő szürke éjhomályt borított a rengetegre, mely zúgott a szélnyomástól; a villám paskolta a sziklákat, hogy azok ordítottak és reszkettek, mint óriás,+ kit anyja megvert.

A zápor aztán moslék patakot eresztett a meredélyen, mely harsogva futott a menekülők útján, kígyózva keresztül-kasul.

A két ifjú egyet gondolt, kezeit nyújták egymásnak; Cilikét felültették összefont karjaikra; az pedig shawlját szétterítve s két karjával a két ifjú fejét átölelve, betakarta a zápor ellen mindhármukat. Aztán futottak – és nevettek.

S micsoda diadaluk volt aztán, mikor a meredélyen meglelték a kecskepásztor gunyhóját! Ez már az otthon!

Egy düledezett góré volt az fatuskókból megalapítva s fenyőlombbal betetőzve. Se ajtaja, se ablaka; a szél mindenütt járhatja.

De pompás dolog onnan a zivatart nézni! A sistergő lecsapó villámot, a fejeiket dacosan felhányó fenyőóriásokat. Néha nagyot roppanik egy s kifordul tövéből. S a villámcsattogás, az égzengés alatt ott cirpel egy tücsök a gunyhó szögletében, mintha az ő dalához való zenekíséret volna ez.

– Lehet-e ennél szebb jelenete Lear királynak! – kiált Bányaváry, s kiállva a kunyhó ajtajába, elkezdi szavalni az őrült király nagyszerűen őrjöngő monológját: „Tombolj! Üvölts!* Hiszen neked nem adtam két országot!”

A jámbor orosz nem győzi a keresztet hányni magára; azt hiszi ördöngösökkel van dolga, akik az Istennel perelnek.

A zivatar lassan odább vonul, az égdörgés orgonája mind enyészetesebben hangzik, csak a fák zúgnak még, panaszosan beszélve egymásnak a goromba viharról, s a hegyi patakok cascade-jai zuhognak csörtetve. A kalauz tar gallyat keres össze és tüzet gyújt; azt körülülik jó kedvvel, s a pattogó tűz csak nevető arcokat világít meg. A vadásztáskából előkerülnek az estebédhez való kenyér, sajt, szalonna. Fejedelmi lakoma! Hozzá egy korty a kulacsból.+ Körüljár. A királyné szolgája után iszik. Mire a zivatar megszűnik,+ s az eső eláll, késő est van; egészen besötétedett. Tovább menni már nem lehet az erdők sötétjében; de hát minek is? Nem vagyunk-e itt a legjobb helyen? Mindenünk van, ami csak embernek kell. Lombfödél, lobogó tűz, szénafekhely; – szerető szívek egymáshoz közel. Hát van ilyen szállás több a világon?

Az orosz kalauz elővette furulyáját, s édes bús népdalait hangoztatta rajta. Cilike eltanulta tőle a népdalokat, s utána énekelte.

Kálmán azalatt künn járt az erdőben. A pagony* esőáztatta füve virágillatot lehelt; a „körfény” virított javában; a bokrokat ezere a szentjánosbogaraknak lepte.

Mikor Kálmán visszatért a kunyhóhoz, a tűz elhamvadt már, csak a csillagok ragyogtak a fenyőágak között. Egy koszorút hozott magával, körfény virágaiból fonva, s azt Cilike fejére tette. De a körfény minden virágkelyhébe egy világító fénybogárka volt téve, s Cilike olyan volt a koszorúval fején, mint egy tündérnő, kinek hajfürteit zöld fényű csillagdiadém köríti.

Milyen pompát űznek ezek a koldusok,+ akiknek költő a nevük.

Lenn a földön

Hogy odalenn a földön mit végeztek ezalatt, arra az égbe törőknek semmi gondjuk nem volt.

Hogyan szentelték fel az új templomot reggel, s hogy játszották el az új bohózatot este, és ami ünnepély és bohózat a kettő között esik, az mind megtörtént náluk nélkül, s valószínű, hogy őket sem igen kereste senki.

Este bohózat volt az előadás, s azon Bányaváry még mint néző, még mint igazgató sem akart jelen lenni soha. Ah, a drámai művészek arisztokraták! A bohózathoz nem ereszkednek le.

Másnap reggel már oszlóban volt a vendégsereg. Egy része kocsira pakolt, más már odább is állt. Akik a múlt éjjeli táncvigalmat végigvigadták, azoknak még zárva vannak az ablaktábláik, azok még alusznak.

Táncvigalom is volt odalenn a földön, amíg Kálmán és társai az égben jártak, az asszonyságok és kisasszonyok négy óráig járták a cotillont, s másnap Kálmántól nem kérdezte senki, hogy hát ő mért nem volt a táncban.

Szekérre voltak pakolva már a színészek is, s dalolva mentek odább; a cigánybanda húzta álmosan az utolsó indulót.

Kálmán utánuk nézett, amíg láthatta őket. Neki főnöke családjára kellett várni.

Merengéséből Bálvándy hangja verte fel.

– Ah bajtárs! Előkerültél? Már azt hittem, hogy megszöktél a primadonnámmal. No, no! Hiszen rokonod. Az éjjel sok rossz élcet hallhattál volna a testvéri szeretet nagyságáról. Én védtelek mindenütt. A hercegnőnek esküvel bizonyítottam, hogy Cilike testvéred. Ugye, micsoda bűvésznő az! Az ember átkozott vágyakat érez rokonságba keveredhetni vele. Hanem most már végezd hivatalos kötelességeidet, s segíts az úti készületekkel rendbe jönnünk. A főispánék megváltoztatták útrendjüket, s nem Kassa felé utaznak Bécsnek, hanem elébb Debrecen felé haza jószágukra. Emiatt most minden állomáson előre intézkedni kell az előfogatok végett, amik a kassai útvonalban voltak megrendelve. Ha akarod, velem jöhetsz, ki szinte elmegyek+ Debrecenig; ha jobb szeretsz egyedül utazni, rendelkezésedre áll a staféta, hanem én azt hiszem, hogy az ötlovas fogatommal utolérlek.

– Megvárom, a főispán mit parancsol; azt fogom tenni. – Válaszolt rá Kálmán.

– No jól van. Hát csak siess előre. Ha az útban elmaradsz, majd fölveszlek.

Kálmán föltette magában, hogy csak azért sem marad el.

Amint főnöke kinyitá ajtaját, bement hozzá.

Őméltósága beszélt hozzá németül, latinul, magyarul és franciául és ásított sokat, amiből mind megértette Kálmán, hogy neki előre kell menni sebespostával, előfogatot és esetleg szállást rendelni; s hogy a grófi család az éj fáradalmait piheni még ez órában.

Borongós volt az idő.

Kálmán hozzáfogott a gyorsutazáshoz, s szerzett magának tapasztalatokat abból a témából, hogy mit tesz stafétán utazni. Rázatta magát fakószekéren, kukoricaszár ülésen, egylovas kordén; nyúzatta a nyomorult gebéket feneketlen sárban, kihúzta éjjel az ágyából a bírót; rajta tört a bezárkózott postamesterre; pisztolyt szegezve vívta ki a más utazótól igénybe vett utolsó lovat, összetörte a botját a kocsisok hátán; könyörgött és káromkodott annyit, hogy annak a törlesztésére kellene egy általános búcsú; hanem azt kivívta, hogy másnap estére bevergődött Debrecenbe.

Jaj, de egyet kifelejtettek a nagyméltóságú urak a földi számításból.

Azt, hogy akkor éppen országos vásár volt Debrecenben.*

*A „Fehér Ló”, a „Bika” és ami kisebb-nagyobb hotel csak van a világvárosban, az mind oly tömve van első letelepedőkkel, hogy Noé bárkájában sokkal könnyebben lehetett helyet szorítani egy pár elefántnak, (s az írás szerint szorítottak is nekik helyet), mint valahol akárhol egy három tagból álló hercegi családnak és kíséretének.

Szóba sem álltak sehol Kálmán úrfival, mikor szállás után kérdezősködött. Dehogy van! Még a konyhában is vendégek vannak, még a pincetorok is ki van adva. Az ebédlőben is hálnak éjjel, akiknek aztán nappal tessék az utcán járkálni, a lovaknak meg fele az udvaron tanyázik.

Mit volt mit tenni+ Kálmánnak? Elindult valamely magánházban+ kisajátítani a főispánék számára szállást. Sorba járt egy-egy hosszú utcát, minden házba benyitogatott. Hogy kinevették az indítványával! „Ez nem vendégfogadó.” És valamennyi háznak volt már vendége. Hiszen nem lehet Debrecenben olyan házigazda, akinek valami vidéki ismerőse ne legyen, s az csak oda száll vásárkor, s ennek a szűrét csak nem teszik ki semmiféle grófért.

*Végre talált egy bezárt kaput Kálmán, melyen egy cédula lógott: „Ezen ház minden órán szabad kézből eladó!” No, akkor szállás is lesz benne. Berontott. A kutyák majd lehúzták. Csak nagy+ viaskodás után keríthette elő a háziurat: egy kerekhasú tagbaszakadt hazafit; gömbölyű képébe egy füstölgő makrapipa dugva. A gömbölyű flegma eszményképe.

S aztán keletkezett közöttük ilyen párbeszéd.

– Jó napot, uram.

– Ha jó, meg kell enni.

– Ön e háznak a tulajdonosa?

– Nem különben lévén.+

– Nem adhatna ön szállást egy úri családnak?

– Kérdésben a felelet.

– Decséry főispán úr őméltósága számára kérem.

– Hátha a főapostol volna!

– Csak egy éjszakára volna szükségünk a szállásra.

– Csak egy órára se nálam!

– Sehol sem kapunk szállást Debrecenben.

– Hát ne jöjjenek Debrecenbe.

– De uram, hogy lehet ön oly kemény szívű?

– Mert módom van benne, levén a ház az enyém, s én a háznak az ura.

Kálmán a fogait csikorgatva, s dühösen rontott ki az utcára: a kutyák megint majd lehúzták.

Amint az utcára kiér, s a nagy sokadalomban keresi, hogy kinek panaszolja el a baját, jön rá szemközt nagy csengő-bengő, ostorpattogtató zajjal egy ötlovas lengyel szekér,* melynek gazdájában Bálvándy barátjára ismer.

Megállította a kocsit, s odament a báróhoz.

– Akár visszaforduljunk mindjárt.

– Hogyhogy?

– Sehol sincsen szállás a világon.

– A patvarba! Pedig Decséryék itt jönnek a hátam mögött nyomban. Kell annak lenni.

– Én már mindent elkövettem, amit ember megtehet.

És azzal elmondta Kálmán a legutóbbi próbatétele nyomorúságos eredményét.

– Hol van az a ház? – kérdé Bálvándy.

– Itt mindjárt előttünk.

– Gyerünk! – szólt Bálvándy, leszállva a szekérről s pecérkorbácsával leporolva leffentyűs lovagcsizmáit.

A kapuban őt is megtámadták a komondorok, de egynek olyat ütött a korbács bunkójával a fültövére, hogy az ordítva futott el s a többit is magával vitte.

– Ki itt a háziúr? – kiálta harsányul Bálvándy.

– Magam la! – volt a kerekhasú felelete.

– Ez a ház, amint olvasom, eladó. Mi az ára?

– Húszezer forint! Egy vak garas* se megy le belőle! – volt a hetyke válasz. A kerekhasú megtámasztotta a hátát a folyosó oszlopához, s felnyomta az orráig a pipáját az agyarával.

Bálvándy hidegvérrel nyúlt a tárcájába.

– Tartsa az úr a kalapját, itt a húszezer forintja.

A kerekhasúnak e szóra kiesett a pipa a szájából; elbámult nagyon: de le is kapta a kalapját, hogy elfogadja a belétett bankjegy csomagot; mert azt a pénzt a háza még részvénytársulatok között sem érte meg.*

– Ez az úr majd hitelesíteni fogja a szerződést – mondá Bálvándy Kálmánra mutatva. – Ő a királyi tábla felesküdt jegyzője. Tessék bejönni velem.

A házigazda gömbölyű képe még mindig megőrzé ősi flegmáját. A pénzt csak eltette; a szerződést csak aláírta.

Akkor aztán azt mondá neki Bálvándy:

– No már most tessék az úrnak kimenni ebből a házból.

Mák uram meg sem szontyolodott erre a szóra. Ez volt a hajdani háziúr neve. Tudta ő, hogy ez csak tréfa.

– Nem mindjárt? – monda folyvást gömbölyű orcával.+

– Kérdésben a felelet.

– De csak holnapig itt maradhatok talán?

– Nem én nálam egy óráig is.

– Hát már hova mennék ilyenkor vásár idején?

– Bánom is én, akárhova.

– Nem kapok én most szállást Debrecenben.

– Hát ne maradjon Debrecenben.

– Ennyi mobiliát a hátamra nem vehetvén!

– Én pedig azt az utcára kirakatván.

De már erre Mák uramnak kezdett a képe négyszögletűvé lenni.

A mellére ütött.

– „Százhúsz személy” lévén.

(Tudniillik, hogy Debrecen városának külső tanácsa akkor százhúsz tagból állott, s azoknak mindegyike „százhúsz személy” nevet viselt.+)

– Hja, annyi személynek meg éppen nem adhatok szállást! – tréfált vissza Bálvándy, s azzal az ablakhoz lépett, kikiáltott a csoportban ácsorgó vásári léhűtőkre: „Tizenkét legény ide be!”

Jött helyette húsz.

– Enyém a ház. Ez a cókmók kimegy az utcára.

Az ácsorgók rég ismerték bőkezűségéről a tréfás bárót, nem kellett nekik kétszer parancsolni; egy perc múlva mozdult a helyéből tornyos nyoszolya, pohárszék, fiókos szekrény.

Mák uram mikor látta, hogy nem tréfa ez, futott a városházára igazságért. Ott természetesen azt mondták neki, hogy ha nagyon sürgős dolga van, jöjjön holnap. Mire aztán visszakerült eladott házához, nemcsak minden bútorát az utcán találta; hanem a ház már akkor be is volt népesítve új székekkel, szekrényekkel, nyoszolyákkal, miket Bálvándynak csak oda kellett rendelni a vásárból;+ az meg az orra előtt volt.

Mák uram csak ült egy darab ideig, a homokra kirakott lócáján, mint Marius Karthágó romjain,* s aztán mikor látta, hogy nem talál részvevő kebelre, sőt inkább minden ember őt neveti, megharagudott, s felfogadott nyolc talyigást s felrakatta a cókmókját, s úgy el-kivándorolt Debrecenből Balmaz-Újvárosba, hogy soha onnan még mézeskaláccsal sem csalogathatták volna többé ide.

Bálvándy tréfája pedig országos sikert vívott ki. Ez igazán magyar gavallérhoz illő tréfa volt. Nem is teremnek már a mai világban ilyen emberek többé!

Mire Decséryék megérkeztek Debrecenbe, kész úri kényelem várta őket Bálvándy házánál, ki két óra alatt előteremtett házat, tüzet, szolgálatot.

Kálmán olyasmit érzett, mint mikor a fiatal költő Shakespeare-t olvassa: aztán látja saját magát elenyészni mellette.

Látta, hogy Bálvándyt el nem éri. Még ha rendelkeznék is azzal a vagyonnal, mely ilyen ötletekre képessé tesz: soha nem jőne arra a gondolatra, hogy egy órai ragyogásért ily könnyen kidobjon nagy összegeket. Pedig az ilyen ötlet hódít. Megláthatta a Decséry család arcán annak a ragyogásnak a visszfényét. Tetszik az ilyen könnyűvérű merész pazarlás.

Bálvándy másnap reggelig volt házigazdája a grófi családnak, akkor elbúcsúztak, s ő hátramaradt Debrecenben. Tovább kísérni Decséryéket mendemondákra szolgáltatott volna alkalmat.

Innen aztán rendezett gyorsfogatokkal lehetett utazni egész hazáig. Kálmán ismét a főispánnal utazott egy hintóban. Még két napi járat volt előttük.

Az első nap délutánján ismét egy nem várt úti baj adta elő magát.

A Sebes-Körös a múlt éjjel a nagy felhőszakadásoktól megáradt s elszaggatta+ valamennyi hídját. A vármegye rögtön küldte az ácsokat, mérnököket s egyéb summus* pontifexet; de azok nem bíztattak senkit, hogy holnapnál hamarább valami praktikábilis* átjárást bírjanak a víz hátára varázsolni.

Ideát pedig se városnak, se falunak, se vendégfogadónak még csak híre sincsen.

A főispán tanácsot tartott a hercegnővel, hogy mit tegyenek ily körülmények között. Itt az est. – Az ég alatt hálni nem lehet. Visszafordulni bajos; éjfélig nem érik el az elhagyott mezővárost. Végre is a főispán elő mert állni egy ötletével.

– Ne térnénk be Szentkeresztre?

A hercegnő először elfintorította rá az arcát, s azt mondta: „Pfuj!” – hanem aztán vállat vont: „Hát mit árt? Egy éjszakára menjünk oda.”

*Kálmán elbámult, mikor a főispán kiadta a rendeletet a kocsisoknak, hogy fordítsák a rudat a Szentkeresztre vivő útnak.

Ez volt annak a pusztának a neve, melyet az öreg Decséry eladott a dúsgazdag parasztnak, Tóth Máté uramnak, kivel Kálmán oly mulatságos quiproquot* játszott keresztül.

Indok odamenni több volt egynél. A vendéglátás egészen természetszerű állapot volt ebben az országban; a pusztai birtokosnak éppen kötelessége volt az, amit ő viszont gyönyörűségnek vett. Az a pusztai lak pedig különösen ismeretes volt a Decséry család előtt. Még egy év előtt saját birtokuk volt, ahol pihenőt szoktak tartani keresztülutaztukban; saját tiszttartójuk lakott ottan, s egész kényelemben találták magukat. Most a gazdag paraszt birtokába jutva, valószínűleg még lakályosabbá van téve minden. Az ismeretség pedig egész szabályszerű; aki egy grófnak száznyolvanezer forintot fizet le egy jószágért, az négynyüstös vászonban is beválik gentlemannek, s nem szégyen vele fenntartani a további összeköttetést.

A magas urak tehát egész jóérzettel vették az utat tavalyi birtokuk tanyája felé.

Estefelé járt az idő, mikorra bevergődtek a végehossza-nemszakadó rónán a szentkereszti puszta laktanyájáig. Gulyák, ménesek, juhfalkák verték fel a port a mezőn; szántott föld kevés volt ott, a legtöbb kaszáló és legelő. Nyájgazdaság volt az. Karámok, nádból font cserények, esettbőr, szárító ágasfák, kankalikos* kútgémek, hosszú itatóvályúk jelölék az egyes csordák gyűlhelyeit; néhol egy-egy kezdetleges hodály a birkák számára.

Ez a grófok idejében is így volt.

Csinált útnak* semmi híre; hanem egymással egyenközűleg futó, néha egymást keresztülszelő egyes kocsivágás van tíz is, mint egy újabbkori vasút főindóházánál, hogy a szemközt jövő szénásszekerek kikerülhessék egymást.

*Pompás hat lokomotív van egybe befogva, akkora csálé szarvakkal, hogy kapu kell neki, nem ajtó, ahol bemegy; az első tulok nyakára bádogkolomp van akasztva; fenn a szénásszekér tetején egy tízesztendős gyermek ül, pőrére vetkőzve, hosszú nyelű szíjostor a kezében, amellyel+ hatalmasakat kongat a hat ökörnek, neveiken szólongatva őket; azzal a torokba fojtott kásás hanggal, amit csak a paraszt tud; s amit el kell tanulni tőle, ha az ember azt akarja, hogy az ökör megértse: „Csákó ne!” – „Pirók ne!” – „Csálé hő!”+ – „Hajsz ne hó!” – Mert ha nem ilyen hőrögetve* szólnak az ökörhöz, még azt hiszi, valami úr ül a szekéren, s nem fogadja a szót.

A főispán megszólítá a gyermeket.

– Itthon van-e nemzetes Tóth Máté uram?

A gyermek szilajon nézett rá, s elébb gondolkodott, hogy feleljen-e.*

– Édesapámat keresik?

– Nem ülnél ide át hozzánk a hintóba? – szólt leereszkedőleg a gróf.

– Nem bizony – felelt a gyerek onnan a magasból éppen nem leereszkedőleg. – Majd lenne énnekem édesapámtól kutyaporció, ha itt hagynám a szénát.

– De ha én kívánom?

– Nekem csak édesapám parancsol.

– Hát itthon van édesapád?

– Ott van a szérűskertben, asztagot rak István bátyámmal.

Az uraságok hintajai elkerülték a szénásszekeret, s berobogtak a hajdani tiszttartói lak udvarába.

Mint szokás, a tiszttartóház előtt állapodtak meg, hanem annak verandáját zárva találták.

Egy kis napbarnította arcú leány szaladt aztán oda, felvilágosítani őket, hogy „édes anyámasszony itt van a konyhában”.*

Ez meg a gazdag földész kisebbik leánya.

Az úri vendégeknek tehát át kellett sétálni abba a házba, ahová a kisleány vezette őket. Az volt a hajdani béreslak. Tóth uram sajnálta magától a tiszti palotába költözni, jó neki a béresház is.

Az is elég szilárd épület volt; tisztán is volt tartva, csakhogy biz annak nem voltak szobái, szárnyajtói,+ s az ablakok redőnyeit sűrű levelű muskátlis cserepek pótolták, az ajtókra pedig lepedők voltak akasztva a legyek ellen; azokat úgy kellett félrehúzni s bebújni a redőik között, a padlók pedig gyékénnyel voltak bevonva, hogy a jövő-menő nép be ne sározza.

A kisleány bátor személy volt; azt mondta nekik, csak jöjjenek utánam, majd bevezetem magukat a tiszta szobába.

A legnagyobb szoba érdemlé ezt a nevet. Igaz, hogy tiszta volt, fehérre meszelve; nehéz diófa bútorokkal: de semmi fölösleges fényűzési tárgy nem volt felfedezhető.+ Semmi képek. Itt a második parancsolatját a tíznek igen szigorúan veszik; csak egy ódon tükör van a két ablak között, de abba is megbánja, aki bele néz, mert úgy félre kámficsorítja az orcáját, hogy elmegy a saját emberi formájától a kedve.

Minden ülő és fekvő hely fehér gyolccsal bevonva. Ez a magyar parasztnak a legmagasabb fényűzése, a hófehér szín!

A magas vendégek helyet foglaltak, amíg a kisleány kiment, hogy majd behívja az anyját; aki elébb tiszta kötényt köt maga elé, mert a konyhán volt, vacsorát főzött az aratóknak.

Nemsokára előkerült a házi asszony. Derék, pirospozsgás menyecske volt, a konyhai tűztől még pirosabb volt az arca. Kartonruhát viselt és bodros főkötőt. A vendégei iránti tiszteletét azzal fejezte ki, hogy a kék kötény fölé tiszta fehér kötényt kötött.

– Hozta Isten méltóságotokat! – szólt ragyogó nyájassággal –, ugyan szép, hogy nem vetették meg szegény házunkat. Mindig is ide szálljanak, csak úgy, mint a magukéba.

S azzal emberségtudóan lehajolt a hercegnő kezéhez, azt megcsókolni, saját két kezét messzire tartva+ tőle: „Nem merek a kezéhez nyúlni; mert biz az én kezem csupa vereshagyma; az aratóknak készítettem a vacsorát. Hiába, szegény ember feleségének magának kell konyha+ után látni. Az apjukom is mindjárt itt lesz: utána küldtem már, de biz annak egy kicsit ki kell mosakodni, mert sok piszokkal, porral jár a falusi munka.”

– Talán tartóztatjuk is az asszonyságot? – kérdé a főispán.

– Nem biz engem. Ottan van a lyányom, végzi az helyettem. De már csak németül tudnék, hogy a méltóságos asszonynak annyit tudnék mondani, hogy Krisztigott!*

A méltóságos asszony nagyon nevetett e szóra, s biztosítá a házi asszonyt, hogy tud ő annyit, amennyit magyarul; a comtesse Dorothea pedig tökéletesen beszéli a nyelvet.

– Igazán? – kiálta fel örömteljesen Sára asszony. – No, akkor csakugyan fordul hát a világ. Hát tudja a gróf kisasszony, hogy híják ezt ni?

Azt biz a grófkisasszony nem tudta, mert olyan tárgyat, amilyet Sára asszony a köténye galandja* mellől kihúzott, ő sohasem látott: levén az egy hosszú rézorsó, amelyiknek mind a két végébe, mint a sarkantyúpengő, úgy van alkalmazva egy-egy fogaskerék. Nem ismerik azt Magyarországon túl, az idegennel el lehetne hitetni, hogy ez egy kínzóeszköz, azzal vallatják Szegeden a rabokat.*

– No, hát ez egy „derelyemetsző”. Tudja, grófkisasszony, mi az a derelye?

– Igen – monda+ Dorothea. – Egy kicsi hajó.

– Dehogy hajó – nevetett Sára asszony. – Talán még nem is látott a grófkisasszony magyar konyhát, ha megengedi a méltóságos mama, hát én megmutatom.

Dorothea grófnő bizony nemhogy magyar, de semmiféle konyhát sem látott soha, a grófoknál nem a konyhán keresztül járnak a szalonba, ennélfogva nagyon kapott az ajánlaton, s meg is kapta rá az engedelmet.

Sára asszony aztán kivitte magával a grófkisasszonyt a konyhába, ahol a nagyobbik leánya vette át a kormánypálcát, azaz hogy főzőkanalat.+ Az is olyan pirospozsgás volt, mint az anyja, de kétszerte pirosabb a fazékérlelő tűztől. Sára asszony mondá neki, hogy csókoljon kezet a grófkisasszonynak; Dorothea azt meg nem engedte, inkább ő csókolta meg a leány orcáját,+ amitől az azután még háromszorta pirosabb lett.

Sára asszony azután megmagyarázta a grófkisasszonynak, hogy mi a konyha,+ s mire való az a sok csodaformájú eszköz, ami az asszonyok fegyvertárát képezi.

A grófkisasszonynak új volt ez mind, és nagyon tetszett.

Sára asszony pedig intézkedett közben, hogy a magas vendégek számára pompás lakoma készüljön; szolgáló, béresné szaladt pulykát, kacsát ölni.

Ezalatt előkerült Tóth Máté uram is. Karjánál fogva hozta magával Kálmánt, akit az udvaron kapott meg, amint a lovak elszállásolásáról gondoskodott.

Tóth Máté uram jókedvűen mosolygott.

– Itt van az a domine ni, aki engem Pesten huszonötig megcsapatott – monda a feleségének.+

– Micsoda? – kiálta Sára asszony. – Hát ez az? No iszen vissza is verem hát most rajta.

Azzal tette-vette, odanyalábolta Kálmánt a keblére, s a tenyerével szép gyöngén rávert a hátára..+

– No most hát ki vagyunk fizetve! Hát ez volt az a kegyetlen ember? No, ne sírjon. Vertem én már meg magát máskor is. Ugye, nem emlékszik rá? Nem ám. Ott voltam én a maga öreganyjánál két esztendeig, nevelőben. Akkor még maga csak olyan csepp volt. Ejh, de rossz gyerek volt. De makacs egy mérges gyerek volt. No, majd megszelídül, ha felesége lesz.

– Ne trécselj, asszony! – vágott közbe Tóth Máté uram –, hanem mondjad, hova tetted a vendégeinket?

– Micsoda? – szólt suttogásra nyomva le a hangját Sára asszony. – Csak nem akar kend így a méltóságos uraságok elé kerülni?

– Hát hogyan?

(Már bizony Tóth Máté uramon olyan öltözet volt, mely ha szűkebb volna, Párizsban nyári szalonöltözetnek viselnék, ha bokában átkötve volna, Törökországban salavárinak* neveznék, s díszöltözetnek tartanák; de nálunk vendégeket elfogadni abban nem szokás.)

– Megy kend mindjárt az ünneplő ruháját felvenni! – riadt rá Sára asszony. – Egyszer már megcsapták kendet a gányó* öltözeteért, azt akarja, hogy…..

És azzal olyat ütött a tenyerével Tóth Máté uram hátára, hogy az többet számított a Kálmántól utalványozott huszonötnél.

Tóth Máté uram kotródott is a tettleges utasítás után benyíló szobácskájába, s mikor onnan megint előkerült, úgy ki volt nyalva, hogy még a bajuszát is kipödrötte, ami rettenetesen illett neki.

Így azután csak beeresztették a vendégeit elfogadni.

Tulajdonképpen magát a sarokban meghúzni.

A főispán kezet akart vele szorítani, de Tóth Máté uram keze sehogy sem volt a háta mögül előkeríthető.+ Nem érdemli ő azt a magas leereszkedést.

Annál jobban beletalálta magát Sára asszony a vendéglátásba.

Ő is visszakerült a konyhából a grófkisasszonnyal, s aztán hozzálátott a terítéshez. A nagy diófa asztalt bevonta gyönyörű sávolyos abrosszal, s felrakta rá párjával egymásra téve a ragyogó cintányérokat; négyre terítve.

– Tudom, hogy méltóságtok odahaza ezüsttányérról esznek; de minálunk csak cintányér járja.

A gróf megnyugtatá Sára asszonyt az iránt, hogy biz ott már senki sem eszik ezüsttányérról a világon; még király őfelsége is csak porcelánról ebédel.

Annál inkább megrótta őméltósága, hogy miért terít csak négyre a háziasszony. Ők nem akarnak külön étkezni, ők azt akarják, hogy Tóth Máté uram családja együtt üljön velük az asztalnál.

Ezt a hercegnő is úgy óhajtotta.

– Tehát csakugyan megengedik méltóságotok? No, hát akkor még kettőt ideteszek. (S amíg félrefordult, odasúgott életepárjához: „Aztán ne csámcsogjon ám kend, mikor eszik!”)

Ez megint nem tetszett őméltóságának: „Miért csak kettőt? Hát a család többi tagjai?”

– Óh! Azoknak nem dukál idebenn. Az István fiam kinn vacsorál az aratókkal, meg a béresekkel az udvaron. Különben zúgolódnék a sok paraszt.

– Hát az a kis hetyke fiú, aki a szénásszekéren beszélt velünk?

– Óh! a kis Jóska? Annak meg éppen nem kell vacsora; kap egy darab kenyeret, megeszi+ a szederfa tetején; nem kell annak egyéb.+ Dehogy ülnek azok az asztalhoz. Nem kell a gyereknek a jó életet megszokni.

De a hercegnő nagyon követelte azt a bátor tekintetű kicsikét, aki őket ide átvezette; Dorothea grófnő pedig Erzsikéért emelt szót, aki a konyhán főz; nagy ellenkezés után végre annyi engedményt tett Sára asszony, hogy: no hát, majd a Juci elül az ő ölében, az Erzsikének is lesz téve egy tányér az asztal szegletére; de biz az nem fog ott megülhetni, mert annak ki s be kell járni a konyhából.

Következett azután egy olyan úri lakoma, aminek alig lehetett elvárni a végét. Annyi étel, és minden jónál jobb, hogy egy násznépnek elég lett volna. Mindabból Tóth Máté uram alig mert enni, hogy ne csámcsogjon. Sára asszony pedig kifáradt a kínálkozásban; sorba erőszakolva minden vendégét, míg bele nem unszolt a felhordott drága jóból; különösen pártul fogta Dorothea grófnőt. „De iszen volna csak énnálam egy hónapig, tudom, hogy nem lenne ilyen halavány, mint most!”

A főispán nem is állhatta meg, hogy magas elismerését ki ne fejezze Sára asszony ízletes konyhaművészete iránt.

– Hja, jó iskolába jártam ám én! – monda Sára asszony, egészen elfogadva a kapott dicséretet, s ölébe kérezkedő kis Jucikájának egy darabot abból a jó diósrétesből a markába nyomva, amiből pedig a kicsike de egy falatot sem evett, úgy ellakott a bámulással a szép vendégek fölött, s úgy elhallgatta azután,+ amit az anyja mesélt odább.

– Úgy bizony – folytatá Sára asszony –, ennek az úrnak az öreganyjánál voltam én örökben. Derék jó asszonyság az; mindig tart+ magánál egy-egy árvaleányt, ott van az nála, míg férjhez nem viszik. Munkára szoktatja valamennyit. Az volt a mondása: inkább olyan úr légy, aki úgy dolgozik, mint egy cseléd; mint olyan cseléd, aki úgy henyél, mint egy úr.

– Az igen okos mondás, jegyzé meg rá a főispán.

– Azt mondta a nagyasszony, hogy nincs csúnyább, mint a cifra paraszt meg a kopott úr! Onnan őtőle hozott el engem ez a rossz ember (gyöngéd taszítás a tenyérrel Tóth Máté uram vállára). Én már második felesége vagyok: az elsőt a szülei kedveért vette el; azzal nem volt családja, engem aztán – azt mondta ez a rossz ember –, hogy a maga kedvéért vesz el. Mert még az édesapja az én lelkem uramnak (itt szájára+ ütött Sára asszony), ennek a rossz embernek: – Engedelmet kérek, hogy kiszaladt a számon; tudom én, hogy nem illik az embernek mások előtt az urának azt mondani, hogy „lelkem”. – Hát az uramnak az apja még csak árendás redemtus paraszt* volt azon+ a pusztán, amelyiken legelőször megtelepedtünk. Még az se írni, se olvasni nem tudott. A fiát sem igen taníttathatta, mert éppen akkor volt az a világ, hogy a püspökök eltiltották a kálvinista gyerekeknek az iskolába járást,* az ábécéket is elszedték tőlük; csak úgy a tanyákon, hol, ragadt rájuk egy kis nesze az írásnak, holmi vándordiákoktól. De azért ne tessék ám valami rosszat gondolni, hogy miként gazdagodott meg az apósom. Ahogy a rossz emberek mondják, hogy kád aranyakat lelt a háza alatt, vagy ahogy a bolond babonások beszélik, hogy az ördög hordta neki lidérc képében a pénzt:* ezt ne tessék elhinni.

Decséry gróf biztosítá Sára asszonyt, hogy egyik indokot sem engedi érvényre jutni.

– Elmondom én, ahogy volt, igazán. Hát az apósom éppen 1793-ban* árendált ki egy nagy pusztát a Bárodi grófoktól. Keveset kellett érte fizetni. Az pedig egy olyan rendkívüli istenáldotta esztendő volt, hogy egy évben kétszer arattunk. Kicsi gyerek voltam, mégis emlékezem+ rá, hogy karácsony szombatján arattuk le azt a búzát, amit augusztusban ugarba vetettünk. Ezen a tájon meg még nagyobb volt az áldás; az apósomnak annyi szénája termett, hogy alig tudta betakarítani. A következő esztendő aztán kivette a maga zsoldját. Akkor meg nem termett semmi. Iszonyú szárazság lett; az emberek megették a lapulevelet is,+ fűrészporból sütöttek kenyeret; takarmány pedig éppen nem termett, úgyhogy az ország egyik részéből a másikba hajtották a gulyákat, nyájakat, hogy rakásra ne hulljanak.+ Egy nagy mocsár az apósom bérlette pusztán akkor egészen kiszáradt, s ez lett rá nézve a kincsbánya. – Messze földről elhajtották hozzá a lábasjószágokat kinyaralásra, kitelelésre s felébe hagyták nála, még meg is köszönték neki. Az azután való évben meg kiütött a háború;* a sok katonának ruhára, posztóra volt szüksége, a gyapjú ára iszonyúan fölment; az apósom annyit bevett belőle, hogy az egész pusztát megvehette rajta. S azután is csak mindig volt Isten áldása. – Az a fődolog. – Én bizony nem hoztam az uramhoz semmit; mert engem úgy vett el, ahogy vagyok; hanem azért Isten kegyelméből már a harmadik pusztát szereztük meg, s minden gyermekünknek+ hagyunk annyit, amennyiből tisztesen megélhet. Azt tartom, nem is bánja meg, aki az én leányomat elveszi.

A főispán csak azt hibáztatta, hogy az a „leányom” nem akar megjelenni az asztalnál.

– Hjaj, nem jöhet az addig, míg odakinn el nem végezte minden dolgát. Úgy bizony. Mind ezt a jót, Isten után, az én jó nagyasszonyomnak, a Jenőynének köszönhetem; mert úgy jártak annak a nevelt leányait messze földről férjhez venni! Ez az úrfi csak olyan kicsi gyerek volt akkor; de sokszor eltépte a kötényemet; de megtépászta a hajamat, mikor meg akartam csókolni. Világért sem engedte magát semmi asszonyfélének megcsókolni. Nem tudom, most is olyan-e?

Tóth Máté uram jónak látta közbe köhögni.

– Hja bizony, még akkor csak olyan kicsiny gyerek volt az úrfi, mikor én a nagyasszonyomnál voltam – folytatá megzavarhatlan ékesszólással Sára asszony –, mikor aztán engem ez a csúnya ember elvett, tréfálkozva mondta a nagyasszonyom: „No Sári, aztán majd ha neked leányod lesz, azt én elvetetem az unokámmal!” „Óh – mondok –, nagyasszonyom: majd biz a maga unokája egy szegény paraszt leányra szorul; nagy úr lesz az; grófkisasszonyt kap az feleségül.” Én mondom azt; – igaz a!

Sára asszony a maga ártatlan együgyűségében bizony nem is vette észre, hogy jószívű tereferélésével milyen pirosra festette egy pár embernek az arcát, akik az asztalnál egymással szemközt ülnek.

De Tóth Máté uramnak megbotránkozott a maga természetes ösztöne.

– Sok mindenféle hiábavalóságot összekalatyolsz bizony te asszony! Ezt meg én mondom; s az is igaz.

Félbeszakította a felvett tárgyat, ami azt legjobban illusztrálta,* az Erzsike megjelenése+ a szobában. A konyhai dolognak vége szakadt már, s a házi+ leánynak ilyenkor kötelessége egy pillanatra elfoglalni a maga helyét az asztalnál, üresen hagyott tányérja mellett.

Csinos ellentéte annak a másik képnek.

Amilyen halavány amaz: ez olyan csattanó piros. Az a bibliai Mária,* ez a bibliai Éva.* Az ős eredeti szépség, kinek termete még nem ismer vállfűzőt, mindenütt gömbölyű, ruganyos, erőteljes; arca megaranyozva a naptól; sűrű tömött haja hosszan lebocsátott fonadékban mesterkéletlenül. Szava nincs még, nem tud semmi nyelven; semmi kérdezősködés nem bírja rá, hogy megszűnjön néma lenni; de ha egyszer megszólal, akkor csak okosat, csak szépet mond. Még szemei sem beszélnek semmit; azokat is csak lopva veti fel, mintha félne, hogy valakinél elveszti.

Kálmán szemei öntudatlanul mérték össze a két alakot, akiknek mindegyike neki volt egyszer szánva, s nehéz volt az ítéletmondás.

No, de ki tudja, mit végzett felőlük a sors?

A főispán és a hercegnő is tetszősen szemügyelték a szemérmesen letelepült hajadont.

– Une beauté+ rayonnante.* – Monda a főispán a hercegnőhöz, szokott társalgási nyelvén franciául.

S erre Tóth Máté uram azt mondá:

– Beauté + paysanne…*

Amikor aztán mindenki kérdő bámulattal tekinte reá, Tóth Máté uram hideg flegmával adta tudtul:

– Értek én lengyelül is, németül is, olaszul is.

Hanem bővebb felvilágosítást nem adott magáról, honnan tanulta meg mindezeket, midőn az apja még iskolába sem járatta.

A főispán nagyokat ásított már; Sára asszony észrevette, hogy a magas uraságok álmosak is már. Van gondoskodva kényelmes ellátásukról. Annyi a pelyhes dunna és vánkos a háznál, hogy akár belefulladjanak. Vetve a szép fehér ágyak; külön szobában a grófnak, külön az asszonyságoknak. Azoktól szépen búcsút vettek.

– Majd az úrfinak megmutatom én, hogy hol hál.

Egy kis benyíló a kert felé néző ablakkal várt Kálmánra, egyetlen ággyal.

– Ez az én uram szobája.

– Hát nemzetes uram hol hál?

– Már mint én? – szólt Tóth Máté uram, bundáját leakasztva a szegről. – Kinn a szérűn, a szabad ég alatt. Az az én rendes fekvőhelyem. Nem alszom én ágyban, amíg a hó be nem kerget. Mindig a földön. Ott alszik csak jól az ember.

– No, ha nemzetes uram a földön alszik, hát akkor én is ott alszom – monda+ Kálmán, s ő is vette a köpenyét.

– De biz azt meg nem engedem – erősködék Sára asszony, megfogva hatalmas kézzel Kálmán gallérját. – Nem ilyen fáin úrfinak való az ég alatt hálni; maga ott náthát, hektikát* kap. Paraszt bőrének való az, aki már megszokta. Soha a nagyasszonyom nekem meg nem bocsát, ha itt most megbetegszik.

Kálmán megnyugtatá a jó háziasszonyt; megszokta ő már azt; a kollégiumban a hideg téglapadlón aludt,* s gyalogjáró diák* korában sokszor megvirradt a szénaboglya mellett; jó paraszt lenne már őbelőle.

Ennek aztán tetszetősen mosolygott a gazda is, a gazdasszony is.

– No, hát gyerünk a szérűre ágyat vetni.

Künn szép csillagos éj volt. A cselédházaknak minden ablaka sötét volt már; aludt mindenki. Az istállók előtt horkoltak a földön heverő béresek, s a nyitott ajtókon kihallatszott, amint a tehenek nagyot-nagyot sóhajtanak.

A szérűskertben megbontott asztag előtt volt a tegnap szórt garmada. Drága piramis tiszta búzából. Amellett feküdt egy emberalak, minden takaró nélkül, meg egy komondor.

A közeledő léptekre a komondor morogni kezdett; arra az alvó felemelte fejét s felkiáltott: „Ki az?” A komondor aztán elkezdte csóválni a farkát. „Kend az, apámuram?” – mondá megnyugtatva a fekvő, s másik oldalára fordult, s aludt tovább.

Tóth Máté uram aztán leteríté az alvó mellé a subáját, s fé szárnyával betakarózva, oda feküdt, fejét, mint puha vánkosra az édes búzagarmadára nyugtatva.

Kálmán követé a példát.

Óh, te legédesebb ágya fáradt testünknek, istenáldotta föld! Óh, te legnyugalmasabb takarónk, istenszemekkel teljes ég! Milyen jó lehet köztetek aludni!

Milyen jó lehet ide lenn a földön!

Nem láttátok, hogyan örülnek a gyermekek, mikor azt mondják nekik: ma a földön fogtok hálni?

A két egymás mellett fekvő elkezdett beszélgetni egymással.

– Én soká nem tudok elalunni, mikor ilyen tiszta csillagos az ég – kezdé Tóth uram. – Azt hiszem, hogy ha a föld nem fogna, oda kellene esnem valamelyikbe.

Kálmán aztán beszélt neki a csillagrendszerről s a nehezedés+ elméletéről.*

– Ez bizony szép, aki tudja – sóhajta Tóth uram. – De hát parasztnak nem való mindent tudni.

– Miért nem?

– Mert nem emészti meg az esze. Nincs rosszabb, mint a tudálékos+ paraszt. Aki félig-meddig tud valamit; de egészen semmit sem. A parasztnak csak egy dologhoz kell érteni: a földhez; azt pedig megtanítja neki maga a föld.

A szérűskertből szabadon lehetett végiglátni az egész rónán. A láthatárig semmi hegy, semmi helység tornya nem emelkedett ki. Olyan sík volt a föld, mint a tenger.

E sík róna nyugati szélén egyszerre rózsaszínű világosság kezdett derengeni, hasonló az északi fényhez; vagy valami nagy égés visszfényéhez, mely messze a föld aláhajlásán túl, a láthatár alatt keletkezett.

Kálmán figyelmezteté e veres fényre hálótársát.

– Nézze ön! Ott valami nagy vésztűznek kellett kigyulladni.

– Nem vésztűz az* – mondá nyugodtan Tóth Máté. – A nádast gyújtották fel; magam adtam ki a rendeletet, most ki vannak száradva a zsombikok; esztendőre jó legelő lesz a helyén.

– Tehát még az ott önnek a birtoka? – kérdé Kálmán.

– Innentől kezdve odáig és köröskörül – felelt a földész.

Kálmán elmerengett ez eszme fölött.

Egy ember, aki a földön fekszik, ennek a földnek egy akkora darabját bírja örök tulajdonul, hogy a birtoka szélét nem láthatja meg sehonnan:* még a láthatáron is túl van az; a föld boltozatának hajlása takarja el. S akié ez a nagy darab a földből, nem ismer puhább fekhelyt a földnél, s nem tanult mást, mint amit a föld tanított neki.

Kálmán elkezdett fennhangon gondolkozni.

– És ilyen roppant birtok ura a földön alszik, és gyermekei asztagot raknak, ökröt hajtanak, cselédekkel esznek!

– Mert ez lesz a mesterségük, ami után élnek. Nehéz mesterség a föld után élni, úrfi. Ezer az ellenségünk, s csak a két tenyerünk a jó barátunk. Ha a cseléd, a szakmányos* látja, hogy magam és fiaim versenyt dolgozunk+ a sorban: mind egész erővel hozzálát. Ha mi lefekszünk délutáni álmot aludni, mind végigalussza a napot. Nálam minden cseléd jó cseléd, mert ott vagyok mindig a sarkában. Nem ütöm, verem, nem szidom én a cselédet; de látom minden tettét. Nem hagyom megtörténni a rosszat. A megtörténtért büntetni: csak a kárt szaporítja; mert bosszút áll rajtam, a marhámon, a vetésemen, az épületeimen. A fiaim pedig együtt esznek a cseléddel, hogy lássa a közember, hogy a gazda fiának is jó, amit ő eszik; különben fitymál és követel. De mikor azt látja, hogy a saját fiam is mily jóízűen nyeli a fekete kenyeret, ő is elhiszi, hogy kakastejjel, varjúvajjal sült kenyér* az, s nem kíván jobbat. Így lehet csak gyarapodni.

– S aztán, ha végigéltük az életet, miért éltünk?

– Miért éltünk? Azért, amiért én éltem. A nagyapámnak nem volt több egy paraszt telkénél,* s én már mind a négy gyermekemre egy-egy négyszög mértföldnyi* birtokot hagyok. Folytassák ők is. Bölcs példa előttünk a régi zsidók példája; még Izsák* fiának szolgálatba kellett állni,+ s már József fiai betöltötték a Kánaánt s kiszorítottak belőle minden idegent. Pedig együgyű tudomány az egész. Sohasem adni ki semmire semmit, ami nélkül ellehetünk. Ez a paraszt bölcsesség a meggazdagodásra.

– De az életnek gyönyörűségei is vannak.

– A miénknek is vannak. Jólesik ételünk, italunk, álmunk. Egészségünk van.+ A zivatar meg nem hűt, a nap heve el nem lankaszt. A természet gyönyörködtet. Ifjú korunkban danolunk, tréfálunk, vénségünkben elmulatunk a pohár mellett. Akit megszeretünk, az után nem sokat sóhajtozunk: a farsang meghozza a lakodalmat, s később az apróság csevegése elég öröm mindenkinek.

– Hát a léleknek nincsenek követelései?

– A léleknek? Óh! a lelkiekben sem vagyunk fukarok. A papnak, ki ide kijár vasárnaponkint, magam fizetek annyit, mint az egész faluja, s harangot, orgonát én szereztem az egyháznak. Ott nem vagyok fösvény.

– Nem egyedül a vallást értettem a lélek alatt, hanem a tudást. – Nincs vágya a földésznek mást is tudni, mint éppen a földdel való bajlódást?

– Óh! az én gyermekeim is tudnak írni, olvasni, mindeni zsoltárt könyv nélkül és ének szerint; a katekizmust és a biblia történeteket.

– S azon túl nincs semmi könyv a háznál?

– De igen, a kalendárium.

– És semmi egyebet nem kell nekik megtudni soha?

– Nem. Minek a parasztnak a tudás? Amit a természettudományból tanul: az hitét ingatja meg az Istenben; amit a törvénytudományból tanul: az hitét ingatja meg az embertársakban; amit a történettudományból tanul: az hitét ingatja meg a királyban; s minek a parasztnak a kételkedés? A fenekére nem mehet a tudománynak, mert ahhoz nincs ideje, ha esze van is hozzá; s mindennek csak a színét kapja meg, s lesz a féltudós parasztból istentagadó, pörlekedő, lázongó.

– De hisz önmaga cáfolja meg állítását, ki sokat tanult, mert négy nyelvet is tud.

– Hja, amire a nyomorúság+ tanítja meg az embert, azt megtanulja.* Engem nem instruktorok, nem professzorok tanítottak, hanem a nyomorúság. Húsz éves koromban elvittek katonának, harminc éves koromban eresztettek vissza. Megjártam Párizst, megfeküdtem Mantuát,*+ jártam Varsóban s teleltem Lipcsében; fogoly is voltam; sebet is kaptam, rézmedaillont* is hoztam haza. Ott megtanítottak sok dologra. Ott tanultam a nemzetek történetét is. Majd a fiaim is megtanulják mindezt, mikor elviszik őket katonának.

– S nem menti ki őket a katonaság alul?

– Nem. Próbálják meg ők is a nyomorúságot. Ott rendhez, fegyelemhez szoknak, s annál jobban megbecsülik aztán az édes itthont.

– De hát azóta nem érdekli önt az a nemzetek története, amiben akkor maga is részt vett?

– De igen is: hogyne érdekelne! Tudom én mindennek a folytatását.

– Tehát járat hírlapot?

– Nem biz én. Az újságba csak azt írják, amit a felsőbbség megenged. Minek olvasnám azt? Annál sokkal jobb tudósításokat kapok én.* Jőnek Rácországból a disznóhajcsárok, azok elmondanak mindent, mi történik Törökországban, Görögországban. Aztán jőnek a morva társzekeresek üvegedényekkel, gyolccsal; azok hírül hozzák, mi van odafenn változás Németországban; innen vissza gyapjút visznek. A lengyel lókereskedők minden hónapban lejárnak hozzám; azoktól megtudom, mit fundál a muszka, miben tudósok a lengyelek. Moldvaországból jőnek a boérok* ökröket vásárolni hozzám, hírt hallok tőlük oláhokról, tatárokról. Tótországból itt mennek át az olajkárosok.* Taliánországból megérkeznek a bálisok. Stíriából* idáig eljárnak almával a hiencek* meg a krikehájok.*+ – Az egész világ folyását megtudom élőszóból. Még jobban, mint a nyomtatásból, ahol elhallgatják a javát. Nekem nincs szükségem újságra.

– Hát a hazai költők műveit nem szereti olvasni?

– Nem érti azokat a paraszt; nagyon cifrák.

– Az urak meg azt mondják, hogy nagyon póriasak.

– Megvallom igazán, nagyon restellem, ha valami versfélét hallok okos embertől: mindig a falusi vőfély jut eszembe, aki „sarokra”+ darálja* el bolondos meghívóját. – Én már azt hiszem, hogy minden poétában kell legalább egy negyedrész bolondnak lenni. Legalább én ahányat láttam hányódni, vetődni, mind többé-kevésbé+ bolond volt. Veszekedő, cigányfajta nép. Lám, még az a híres Kovács Mihály* is a tömlöcben veszett el; pedig de cifrán ki tudta rakni a szót! Jobb lett volna ahelyett, ha józan életet követett volna. A poéták mind részegesek. Én még a halotti búcsúztatómban is meghagytam, hogy versben ne papoljanak fölöttem.

– De hát a mi magunk magyar nemzetiségének terjesztését nem tartja ön kötelességünknek?

– Óh! igen is, hogy annak tartom. De, az nem megy könyvvel meg írással. Annak éppen az a módja, amit én követek. Óh! az urak mind ferde úton járnak. Kevesen vagyunk az országban:+ nagyon sok az idegen. Agyonverni, ha tehetnénk, se akarnók őket, s ha akarnánk, se tehetnők. Azzal, hogy az urak a diétán elhatározzák, hogy már ezután magyar nyelven kell írni a matriculát az idegen fajoknál is: semmire sem fognak menni; csak azért sem cselekszik. A mágnás urak aranyos magyar ünneplő+ ruhájától sem fog magyarul tanulni senki; hanem az én foltos ködmenemtől: attól lehet tanulni valamit. – Látja úrfi azt az égést ott a láthatáron két helyen is? A között a két hely között ezernyi idegenfajta ember lakott. Rákóczi alatt hozták be őket* a császáriak, s itt megtelepítették az üres vidéken. Víg emberek voltak! Szerettek jól enni, jól inni; hosszú lakodalmakat tartottak, lármás farsangot. Mikor bő esztendő volt, minden nap hegyen, völgyön vendégség volt minden háznál. Mikor pedig szűk esztendő volt, azért nem nyelték az éhkoppot, hanem eljártak hozzám zálogra kérni pénzt. Az én foltos ködmenemtől mindig telt az; mert én nem adtam ki sem selyemre, sem cifra kocsikra; az ő leányaik pedig seperték az utcát a selyemviganóval. És az lett a vége, hogy a dőzsölő idegent apródonkint kikoplaltuk az elfoglalt földrül; egyenkint eladogatta telkét, s vagy visszament az országába, vagy beállt hozzám cselédnek. Én pedig minden garast megtakarítok. S minden garasért egy arasszal odább foglalok a magunk földéből magunknak. Ellenállhatatlanul megyek előre. Csak egy faj küzd erősen velem: a német.+ Ahol az megtelepedik, azt nem bírja senki kimozdítani. Az éppen úgy tud koplalni, mint én; éppen úgy tud napestig dolgozni, mint én; éppen úgy meg tudja becsülni a pénzt, mint én, s nem hagyja oda a földét, ha egyszer belészeretett; s fellicitálja rám a hantot.* Hanem a városi németet a földmíves német is éppen úgy segít+ kitolni a világból, mint magam.* Velem együtt csak eladni megy a városba,+ venni soha. Mi utánunk nem lehet annak megélni. – Aztán itt nem bolondul meg senki, ha szerelmes: hanem családot alapít. Tisztességesen feleségének él, s megjön rá az áldás. Ez az én foltos ködmenemnek a tudománya,* úrfi. A zöld mezőn, nem a zöld asztalon szerezzük vissza az országot, úrfi.

– Nem, uram. A zöld asztalnál alkotmányunkat védjük, s az nekünk drágább még a földünknél is.

– Nem tudok róla – felelt, bundáját magára vonva a földész. – Csak azt tudom, hogy valahányszor az urak az alkotmány miatt erősködni kezdtek, mindig levertek bennünket. A császár csak császár. Magyar magyarnak nem is tudna már engedelmeskedni. Adót fizetnem kell, annyi bizonyos; a fiaimat katonának elviszik, az is bizonyos; akár kérdezi a császár az ország rendeitől, akár kérdezetlenül viszi el, fizetni, szolgálni nekünk kell. Mit törjük rajta a fejünket? A követet, a vicispánt mi nem választjuk;* a nemesi juss minket be nem takar, mert mi csak parasztok vagyunk. Adjon Isten nyugodalmas jó éjszakát!

Azzal nagyot ásított, balfelére fordult, s rögtön elkezdett horkolni.

Kálmán pedig még sokáig elnézte a lassan mozduló Göncölt s gondolkozott magában: milyen rettenetes igazsága van ennek a földön fekvő embernek; milyen nagyot kell fordulni a földnek, amíg a föld embere át fogja látni, hogy nem az igazságot kell követnie, hanem fölemelkedni a földről, és az igaztalanul mostoha hazát fájdalommal szeretni.

Milyen sokat kell addig fordulni a földnek!

Aztán ő is csak elaludt, s azt álmodta, hogy maga is szűrdolmányban* jár, ökröket hajt, földet szánt, népdalt fütyörész, s szép paraszt leány bokrétáját viseli kalapja mellett!

Mikor fölébredt, pitymallott az ég; a mező hintve volt harmattal, az ébredő madársereg zenéjével, melybe prózai+ kolomphang vegyült. Két hálótársa már nem feküdt mellette. Azok rég napi munkájok után láttak. A ház kéménye már füstölt; ott már főzéshez kezdtek.

A távolban az előresietett aratóleányok danája hangzik. Pedig még a nap föl sem kelt.

Őt pedig oly nagyon vonzotta valami a földre vissza.

A Vál-úton+

Kálmánnak ismét előre kellett menni, főnöke számára előfogatokat kellett rendelni. S az elromlott híd helyreállítását sürgetni. A főúr családja még mind aludt befüggönyözött ablakok mellett. Azok csak nagy későn fognak útra felcihelődni. Nem is várt Kálmán a kávés reggelire; amint belépett a pitvarba, már Tóth Máté uram jött reá szemközt, pálinkás jó reggelt kívánva, kezében kéticcés* palackkal; volt abban a palackban fehér üröm,* dióhéj, narancshéj, amitől zöld ragyogást és illatos keserűséget kapott a hatalmas szilvaszesz, abból aztán Tóth Máté uram teletöltött egy kis szűk nyakú palackocskát, amit úgy hívnak, hogy „egyes*”, s ráköszöntötte az úrfira. Abból azt úgy kell kotyogtatva+ kiszívni, hogy tovább tartson az élvezet.

– Nagyon jó ez! Domitorium!*+ Csak úgy végigmelegíti az embert.

Utána a jó fehér cipóból a gyürkés* piros ropogós részit; az egészen helyre hozza a belső konstitúciót.

– Ilyen ám a paraszt früstük – monda+ Sára asszony, ki a friss kenyérrel szolgált.

– Adja Isten, hogy többször is legyen részem benne – viszonzá rá az úrfi.

A szekér azonban előállt, mely Kálmánt tovaszállítandó volt, jó három fakó fogva elejbe.

– Pista fiam maga lesz a kocsis – mondá Tóth Máté uram Kálmánnak, aztán lekiáltott a fiára: Jó ülést csináltál-e az úrfinak, gyerek?

– Dejsz én oda ülök a Pista mellé, ott jobban elbeszélgetünk az úton – monda Kálmán; amiért aztán Sára asszony olyan szívesen megveregette a hátát a tenyerével.

– No, hát vegyünk búcsút szépen, ha már menni kell, – monda Tóth Máté uram, megszorítva Kálmán kezét. – Egészséggel járjon, úrfi.

– Isten áldja meg, galambom úrfi! – mondá Sára asszony is, egészséges tenyércsapással rázva meg Kálmán kezét. – Aztán egyszer majd meglátogasson bennünket megint. Ugye meglátogat?

– Ne beszélj megint olyan dolgokat, asszony, amiknek se füle, se farka – feddé őt Máté uram. – Nem minden esztendőben viszi el a Körös a hídját, éppen akkor, mikor az úrfi ezen utazik. Ki tudja, utazik-e még ezen a tájon valaha? Hanem ha mondani akarsz neki valamit, hát adj a mondásodnak formát. Mondd az úrfinak azt, hogy ha egyszer megkeseríti a világ, ha megszomorítják az emberek, gondoljon rá, hogy van egy alacsony ház, ahol minden ember szívesen látja, azért a sok jóért, amit teveled éreztetett az ő úri családja egykor; – ezt mondd+ neki. – Hanem ebből semmi sem lesz; ne is legyen, úgy kívánom. Az úrfi magasra fog vergődni; hatalmas nagyhírű ember lesz, miránk sohse szorul. De ha egyszer mégis meg találják keseríteni az életét a zöld asztalok és a kék szemek, akkor jöjjön ide hozzánk; itt az Isten szép mezeje, és az Isten szép ege újra kibékíti azzal, ami zöld és ami kék. Ezt mondd neki, asszony.

– No, hát ezt mondom.

Kálmán önkénytelen felsóhajtott. Hogy ezek a parasztemberek olyan jól értenek az időjóslatokhoz!

– Hát te Erzsi,+ mért nem jössz elő? Mondj hát te is egy szerencsés utat az úrfinak!

Erzsi vonakodását+ mentette az, hogy a tejre kell ügyelnie, el ne fusson a tűz mellett; pirulását mentette az, hogy a tűz nagy.

– Isten áldja meg – monda ő is, kezét nyújtva Kálmánnak; de szemét fel nem emelte hozzá; hanem a kézszorítás, mellyel elbúcsúzott tőle, olyan őszinte, oly meleg volt.

Az a „másik” még most alszik.

Aztán az apró szentek is előkerültek; az ökrös szekér kormányzója, a kis Jóska öltözetlen, azazhogy még kalap nem volt a fején, mert fehér vászon ruhájában alszik éjjel a szénaboglyán,+ jár nappal a mezőn, különbözés a felöltözött s levetkőzött állapot közt csak a kalap. Ő is hatalmas parolát adott a búcsúzónak; a kis bátorszemű leány pedig még a nyakába is kapaszkodott, s meg hagyta csókolni az orcáját.

Azzal felült Kálmán a kocsisülésbe Pista mellé. Pista egyet csettentett a nyelvével a lovaknak; azzal mind a három fakó egyszerre nekirugaszkodott, s vitte a szekeret ostorsuhintás nélkül, csak olyankor lassítva futását, amikor zökkenő következett.

A mező szép zöld volt, az esők után bársonnyal volt bevonva a róna, s az ég felhőtlen kék.

Kálmán olyan sok szépet tudott beszélni a parasztlegénnyel a zöld mezőkről.*

Hanem ebben az élvezetében nagyhamar meg lett zavarva. A legelső itatónál összetalálkozott a főispán futárjával, ki sürgős levelekkel jött ura elé. Ez Kálmánnak is hozott egy levelet.

A levél címiratán megismerte Kálmán Béni bácsi ákombákját. Ebben nem volt semmi feltűnő: nagyanyja leveleire mindig Bénivel szokta íratni a címzetet; mert ő maga latinul nem tudott: márpedig tisztességes embernek úgy illett, hogy a levél borítékján meg legyen adva a „generoso ac perillustri Domino, Domino, summa cum reverentia*”, különben azt hinné a postás,+ hogy valami paraszt ír valami zsidónak. – Hanem aztán mikor a levelet felbontotta, nagyon megdöbbent rajta, hogy a nagyasszony írása helyett ismét Béni bácsi valóságos és autentikus disznóival találkozik. Ez az ő írása volt: bizonyítnak mellette a hű kézvonáson kívül a hitelesítő helyesírási bakok* s a szó közepéből kimaradt betűk. És aztán fele, sőt kétharmada a megírt soroknak ismét gondosan ki volt törülve; mint aki írás közben megbánta azt, amit írt, de azért mégiscsak úgy küldte el, bosszantva a levél megkapóját, hogy nem tudja kitalálni, mi lehetett számára odaírva.

Valjon mi lehetett odaírva?

A levél kezdődött így:

„Jaj kedves uramöcsém. A mama ugyan nagyon…..

Itt ki volt törülve a többi. De mégsem volt oly jól kitörölve, hogy egy nevet ki ne lehetett volna belőle venni. Ez a név volt „Cilike”.

Tehát Jenőyné már megtudott valamit az ő találkozásáról a maga száműzötteivel. A családi crimen laesae majestatis!*

Ugyan sietett, aki deferálta!* Ugyan jó rendőrséggel van körülvéve!

A levélben aztán csak itt-ott volt valami olvasható sor, amiből azt lehetett kivenni, hogy mindamellett is a szokott pénzküldemény nem marad el; hanem az a delizsáncon megy; hanem hogy az uramöcsém ugyan vigyázzon magára.

Ez a levél aztán egészen elvette a kedvét Kálmánnak a kék égtől is, a zöld mezőtől is.

Lám, milyen jó dolga van annak a másik legénynek ott mellette, aki sohasem kap levelet a postáról!

Mikor Decséryék a kastélyukba megérkeztek, a főispán tudatá Kálmánnal, hogy Pestre vissza kell költözniök egy hét alatt.

A táncmestertől pedig azt tudta meg, hogy a hercegnő unokájával együtt felmegy ismét Bécsbe, s vele együtt az egész udvari cselédség. Talán hosszabb ideig, talán egész évig fognak ott maradni.

Ez a hír még növelte Kálmán levertségét.

A kordicai statutio élményei óta kellett észrevennie, hogy valami langymelegség mutatkozik irányában a grófi család részéről. Nem azon a hangon beszélnek vele, amelyen eddig.

Dorotheát sem láthatta többé, csak éppen asztalnál, ott meg messze voltak. A leckeadásnak vége volt már.

Most aztán, mikor közel állt ahhoz, hogy őt ne lássa többé, érzé a nagy űrt, mely utána fog maradni lelkében. Most tudta meg, hogy milyen nagyon szereti őt.

Lám, arra sohasem gondolt, hogy az ember nem lesz örökké Decséryéknél jurátus, hol csak egy ajtót kell kinyitnia, és mindennap láthatja azt, akit imád. Egyszer csak neki is el kell hagynia azt a házat, s akkor azután még sok bezárt ajtó fog állni előtte, amelyek előtt hol alázatosan kopogtatni kell, hol erőhatalommal elfoglalni a kilincset, hol aranykulcsot szerezni a kinyitásukhoz, míg oda fog eljutni, hogy őt+ ismét színről színre lássa!

A főispán másnap rögtön elutazott; de kísérőül Biróczyt vitte magával; Kálmán a kastélyban maradt. A hölgyek csak egy hét múlva indulhattak a bécsi útnak. Az öreg Decséry szokása szerint falusi lakában egyedül volt visszamaradandó.

A legelső nap, midőn Kálmán az étteremben megjelent, a hercegnő behívta őt szobájába. Abban a szobában szokott leckéket adni Dorothea grófnőnek. Dorothea most nem volt az asztalnál; hanem helyette ott állt az asztalon egy miniature arckép, mely a grófkisasszony képmása volt, halaványsárga ruhában, mesterséges hajbodrozattal, kezében legyezővel.

– Ön festeni is tud? – monda a hercegnő. – Láttam egypár művét. Nézze ön; férjemnek egy kedves meglepetést akarok szerezni. Le tudná ön ezt az arcképet másolni számára?

Kálmánnak alig akart kijönni a felelet az ajkain.

– Megkísérthetem, hercegnő.

– Tehát vigye ön e képet magával szobájába, mert senkinek sem szabad + megtudni a dolgot; hogy meglepetés legyen.

– Igenis, hercegnő.

Kálmán, kicsinyben múlt, hogy meg nem köszönte a hercegnőnek a megbízást, hogy el nem árulta, milyen nagy gyönyört szándékozik neki szerezni a hercegnő.

– Elég lesz önnek egy másolat készítésére egy hét?

– Igen. Elég lesz – rebegé Kálmán, s hangjának reszketése vallá: elég lesz „két” másolat készítésére.

Mert arra ugyan mérget vehet be akárki, hogy Kálmán egy hét alatt, egyedül bezárkózva szobájában ez arcképpel, nemcsak az öreg úr számára fogja azt lemásolni; – hanem a saját maga gyönyörűségére is.

Kálmán valódi művész volt.* Bölcsőjében nem egy, de két múzsának csókja érinté. Hátrahagyott képeit most keresve keresik, amik egykor….. De ne vágjunk az események elé.

Egy hétig nem látta őt senki szobáján kívül máskor, mint az ebéd idején. Akkor szabad volt neki az élő minta bámulatában elveszteni magát. A művész tanulmánya volt az. Az asztaltól sietett + vissza palétájához.*

Két másolatot készített az arcképről.

Az egyik a nagyapa számára készült, híven azonos a mintaképpel. Ugyanaz a mosolytalan madonnaarc, ugyanazok a lesütött szempillák; a hajfonadék divatos; az öltöny fekete és halványsárga, kezében a tollas legyező.

A másik nem a világ számára készült. Ugyanazon arc, de egy szende mosoly s az ég felé emelt szemek a dicsőület ragyogását bűvölék reá, öltönye fehér, kezében liliomszál, s halvány rózsaszín szárnyai vannak. Angyalnak festé. Ez a maga számára készült. Ezt nem látja meg senki.

Vajon nem volna bizonyos a hercegnő az édes csalásról? Nem bírna előre érzett tudatával e szent tolvajlásnak? Hiszen ha meg akarta ajándékozni az öreg urat unokája arcképével, odaadhatta neki az eredetit, s Bécsben ugyanazzal a művésszel újra lefestetheté a grófkisasszonyt? Azt is tudhatta, hogy egy hét nem kell egy művésznek egy arckép festéséhez. – Ez biztatás volt!

Kálmánnak értenie kellett, hogy aki a Volta-oszlop correspondens lapjait* föltalálta, nem volt olyan nagy természetbúvár, mint aki azt feltalálta,+ hogyan lehet két festett lappal két szívet úgy egymáshoz láncolni, hogy azok minden időn és távolságon keresztül egymással együtt érezni meg ne szűnhessenek.

Egy hétnél hamarább visszaadta az eredeti arcképet is, meg a másolatot+ is. Mindenki magasztalta a művészetét,+ aki a remekül+ talált másolatot az eredetivel összehasonlítá; – de Kálmánt jobban ittasítá minden dicséretnél önszívének dobogó magasztalása: az a szíve fölé rejtett kép még jobban van találva.

Azután eljött az elutazás napja. Kálmán még egyszer részesült abban a boldogságban, hogy egy kocsiban utazhassék szíve bálványával. Az egész úton meggyőződhetett róla, hogy az most is oly gyöngéd hozzá, mint eddig; s a rövid ideig tartó langymelegség csak rövid büntetés+ volt a gyönge hűtlenségért: azért az egy napért, amit Kálmán az ő istenei s azok papja és papnője+ társaságában töltött, elfeledkezve azon kötelességeiről, miket a keresztyének Istenének megdicsőült és „élő” szentei iránt a „Credo” és az „Amo” * reá róttak.

Még a Bécsbe utazás reggelén egyszer alkalma volt Kálmánnak Dorothea körül a családtag szolgálatait végezhetni; azontúl aztán távol esett tőle.

Nem maradt a főispán hazánál a „juraterián*”, hanem külön szállást fogadott magának, s csak napi kötelességét végezni járt fel az irodába. Azt adta indokul, hogy ügyvédi vizsgájára+ készül.

Nem volt igaz.

Drámáját írta, azzal volt elfoglalva.

Biróczy hamarább átesett a vizsgán, „praeclarum*”-mal censurázott;* mindjárt alkalmazást is nyert Korcza úr mellett mint adjunctus.

Egy napon Biróczy meglátogatta Kálmánt. A kis gnóm arca komoly tekintet által tűnt ki ezúttal; még vatermördert* is kötött, hogy annál szigorúbbnak lássék. Ő már ügyvéd volt; hozzá nem illett többé a jurátusi pajkos viselet. Azt külsőleg is kellett jelezni.

– Nos bajtárs,+ hát mennyire vagy Kövyvel?* – ez volt első kérdése+ hozzá.

„Kövy” volt annak a nevezetes kézikönyvnek a neve, melyet szerzőjéről, a pataki híres tanárról neveztek+ így s ami az akkori törvénytudományt magában foglalta.

– Meglehetősen készen vagyok vele – monda+ Kálmán némi feszengéssel.

– Lássuk. – És azzal Biróczy elkezdé Kálmánt examinálni; mint ahogy szokták fiatalemberek egymást keresztül-kasul kivallatni a szigorlat előtt, mintegy próbaképpen, hogyan fognak majd megállni a vizsgáló szenátus előtt.

Biróczy sehogysem volt megelégedve Kálmán feleleteivel.

– Valld meg pajtás, hogy bele sem néztél ebbe+ a könyvbe két esztendő óta. Pedig egy hónap múlva nyakadon a cenzúra.

– Ejh, ha egyszer átolvasom, ismét a fejemben lesz minden.

– De hát mit csinálsz te az egész idő alatt? Verseket írsz megint? Komédiákon töröd a fejedet?

– Ah! Egy év előtt még te sem beszéltél ily lenézőleg a versekről és komédiákról.

– Akkor még diák voltam, mostan pedig prókátor vagyok.

– Ahá! Tehát azt jelezik azok a+ vatermörderek a nyakadon.

– De tegyük félre a tréfát, barátom. Minden életnek céljai vannak, s minden cél oda megy ki: hogy az ember magának vagyont, azáltal nyugalmas életet, kényelmet, családi boldogságot szerezzen. Mert a családi boldogság is azon alapul, hogy legyen mit ennünk. Ez a cél még nekem is ideálom, ezzel a majompofával, s fel akarok hozzá mászni, ezekkel a csámpás lábakkal. Hát még te, kinek százfele alakban kínálja a világ minden boldogságát. Nagyanyádtól roppant vagyont lész öröklendő; kilátásod van olyan házasságot köthetni, mely amellett, hogy a világ első szépségével tesz boldoggá, kétszeresen meggazdagít. Előtted áll a leendő nexusnál fogva az út a legmagasabb állásig. Szeretve, ünnepelve, írigyelve lehetsz, s nem kell semmi, csak a kezedet kinyújtanod utána. Más ember a celli Szűz Máriához* vándorolna búcsújárva, hálát adni az égnek annyi ráontott kegyért; te pedig azon vagy, hogy mind kidobd+ a hajóból a tengerbe. Egész komolyan beszélek. Korczától megtudtam olyasmit, hogy nagyanyád tudakozódott nála, vajon: minő törvényes eljárások kellenek egyik vagy másik egyenes örökös kitagadásához; hogy nem Béni bátyádról van szó, azt elképzelheted. Az okát is jól tudom, hogy miért is haragszik+ rád. A színészekkel való ismeretségedért;+ költői hajlamaidért. Ezt meg Aszályitól tudom. Ez a fickó most itt rontja a levegőt Pesten, s azzal foglalkozik, hogy a ponyvaliteratúra számára fűzfaverseket fabrikál; s Angyal* Bandit meg Brunczvik herceget* énekli meg alexandrinusokban. Közbe kritikákat is ír mindenről, ami könyv, az egyetlen helybeli lapnak. Erre az emberre vigyázz! Már egy helyről kimart. Ha gazdag ember fogsz lenni, azt nem bánja; akkor neked fogja dedikálni epithalamiumait, fescennináit,*+ panegyriseit,* névnapi ódáit, és mindennap eljár a tányéraidat kinyalni, hanem ha a költészethez nyúlsz,+ ott megharap; mert az az ő moslékja! Tehát innen zivatart várhatsz. Ez aztán az eged másik felét is elborítja. Egy kis ködöt már vehettél észre. Minek mondtad azt, hogy Bányaváryné testvérhúgod, mikor nem is igaz? Azt gondolod, a Decséry grófnőknek nagy kedvük van vándor truppokkal sógorságba keveredni. És végtére, ha kitudódik, hogy te poétázással foglalkozol, soha senki terád sem+ a maga dolgát, sem az ország dolgát nem bízza többé.

– És mégis azt fogom tenni – felelt Kálmán.

– Bajtárs! – monda+ Biróczy. – Értem én a költő mondását: „Singe, wem Gesang gegeben.*” Daloljon, akinek dal van adva. De őrá volt, aki hallgatott. Egy nagy nemzet. Énekelhetett neki.+ De kinek énekelünk mi? Nem szedtél fel elég tapasztalást a mai napig? Ki hallgat rád? Úri rendünk nem is ért nyelvünkön. A szép asszonyok nem veszik könyveinket szép kezeikbe. A gazdag mecénás, ki százezreket ád ki könyvtárára, a holt literatúrát kegyeli, az élővel nem törődik. A nemes ember csak korteskedni szeret; a liberális hazafi bolondságnak tart minden irkafirkát, ami nem politika, s a politikai celebritások virtusnak tartják, hogy ők soha nem olvasnak semmi költeményt, s nem járnak semmi színházba. A papoknál indexre* van téve a költői munka, s a jó palackot meg a tucat kártyát* ők le nem teszik azért, hogy olvassanak. A parasztnak meg még egészen fogalmán kívül esik a vágy valami szellemi eledel után: érzéke hiányzik hozzá. A prókátornak nem kell más, mint az aktái, a Tripartituma meg a curiale decretumok;* a mérnök csak léniáz és cirkalmaz;* az orvos csak receptet ír, a kereskedő csak kontót készít;* költők dalára hallgatni itt senkinek sincsen kedve. Mondsza:+ melyiket akarod te ezek közül meghódítani?

– Valamennyit!

– Büszke mondás. De hátha egyiket sem? S ha ráadásul elveszted érte+ világi szerencsédet, mely annyi felől aranytálcán kínálkozik eléd?

– Hallod-e, kedves barátom! Jól tudom én azt, hogy miről van szó. Értem, sőt tudom magyarázatát adni annak a borzalomnak, amivel a tisztességes emberek viseltetnek országszerte az olyan alakok iránt, akik a szabad művészet pályáin bolyongnak. Azért, mert bolyongnak. Tudom, hogy hamut hint fejére* az az anya, akinek azt hozzák hírül, hogy gyermeke elment színésznek. – Tudom, hogy száműzve van a világból az a család, melynek valamelyik tagja az ősi becsületes nevet az irodalom terére hurcolta. És igazolva van mind e keserűség. Aki látja e rongyosan, éhesen, de annál inkább szomjasan, mikor nem részegen, kóborgó+ hadat, mely itt megszökik, ott elcsapják; mely nem tisztel sem családot, sem szülőföldet; mely pirosra festi képét, de pirulni nem tud; mely arcfintorgatással röhögteti meg a hájfejű csőcseléket, s színfalszaggatással+ riasztja a műízléssel bírót; mely tanulni rest, érezni szívtelen, melynek hivatásáról fogalma sincs, mely bukfencet is hányna, ha ahhoz is tanulmány nem kellene; mely koldul és olcsó szerelmet árul: az bizony méltán siratja meg minden ivadékát, mely ezen régióval* érintkezésbe jön. Az is méltán követeli vissza becsületes nevét galádja sarjától, aki elnézi, hogyan marcangolja egymást össze két veszett író, mikor az összevész+ a dicsőség rongyain. Hogy veszik le egymás fejéről a keresztvizet. Hogy verik bele egymásnak az arcát a sárba, s akkor aztán hogyan indulnak el azon sáros pofával mind a ketten ugyanazon közönséghez, mely veszekedésük csömörével van tele: nyavalygó érzelgéseik unalmas termékei számára olvasókat, vevőket összekoledálni.* Hogy az ilyen fiúnak kiteszik a székét* az ősi házból, azt természetesnek találom. – De mit, ha jön egyszer valaki, nem egy, de sokan, akik azt mondják: „Ide! én nem szolga, de király vagyok itten; arcomat nem éri el a sár, de eléri a napfény! Amit én hirdetek, az nem az én szégyenem, hanem a ti dicsőségetek! Én nem koldulok a közönségtől, én kincseket szórok közé!” – S ha akkor az egész ország egy diadalszóra zendül, ha akkor az Isten ihlette homlokon kizöldül a megérdemlett babér, nem hiszed-e, hogy a büszke családok, legyenek azok grófok, vagy parasztok (mert nálunk a paraszt is büszke) örömmel fogják keblükre zárni azokat, kik magasabban állanak, mint ők! S az én leszek és akik velem jőnek. – S ha nem teszik? Maradnak odalenn. – Mi fölfelé megyünk.

Biróczy elbámult. Ezen a hangon ő sohasem hallotta még Kálmánt szólni. Az ifjú költőnek ki volt pirulva az arca, hevesen járt fel s alá szobájában, s kezei reszkettek a felindulástól.

– Elárultam magamat előtted – monda+ hevült hangon, barátja kezét megragadva. – Kicsaltad belőlem titkomat, amit eddig senki sem tudott, csak én és a hallgatag papír. Szerény, szolgálni kész embernek ismer mindenki. Nem igaz! Kevély vagyok, mint egy ördög! Nem ismerek erősebb embert magamnál! Se férfit, se asszonyt! De tudd meg már most, hogy őrültségemnek szisztémája van.* Egész tervezet van agyamban, hogyan fogok berontani a világba, mint mennydörgő Jupiter.* A testvérhazában* most épült fel az első országos színház.* Azok mindig előbbre vannak egy lépéssel nálunknál. Az ünnepélyes megnyitást magyar drámával akarják kezdeni. Maguk a főurak és úrhölgyek lépnek föl legelőször,* s jelenlétük szenteli fel a színpadot, hogy az előítélet is elismerje róla azontúl, hogy az oltár és nem pellengér. Bányaváryék társulata fog utánuk működni. A legjobb drámára, mely hivatva lesz az ünnepélyt felavatni, száz arany jutalom van kitűzve. Én írtam egyet, most végeztem el. Vedd át, és olvasd végig. Másnak meg ne mutasd. És akkor aztán, ha elolvastad, jöjj vissza hozzám és mondd meg igazán: őrültségnek találod-e, hogy amidőn e mű szerzőjének nevét kérdezendik, büszkén álljak elő s azt mondjam: „én vagyok az!”, s mikor azt bevallom, ne féljek sem attól, hogy nagyanyám kitagad, sem attól, hogy kedvesem megvet, sem attól, hogy a világ minden ajtót bezár előttem; hanem ezzel a névvel a homlokomon követelhessek magamnak helyet mindenütt, hol tisztelet és szerelem osztja a rangot.

– Magamat is szinte fölmelegítettél – monda+ Biróczy –, pedig én hideg béka vagyok. Jól van. Mint mondád, őrültségednek szisztémája van. Azt látom. El fogom olvasni művedet; hanem bennem igen szigorú bírálóra számíts. Annál inkább, mert én azt látom, hogy nagyon beteg vagy. S szeretnélek kigyógyítani. Megvan még egy példányban a műved?

– Már le van tisztázva.

– Azért kérdtem, mert ha nagyon szépnek fogom találni, kísértetbe jöhetnék, hogy a tűzbe dobjam.

Másnap visszajött Biróczy s átadta az elolvasott művet. Nagyot hallgatott utána.

– Nos, olvastad?+ – kérdé Kálmán, kíváncsian vizsgálva Biróczy arcán a hatást.

– Végig. – Nem árult el annak az arca semmit.

– S mit szólsz hozzá?

– Gyémánt!

Felelt rá Biróczy mozdulatlan arccal, s kis idő múlva utána tevé:

– S az is fog maradni időtlen időkig örökké.

Kálmán szívdobogva hallgatott.

Biróczy nagy vártatva folytatá:

– *Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni. Egy fejjel mindig ki fog látszani valamennyi közül.

(A lefolyt ötven év igazolta szavát.)

Kálmán szemei égtek; – olyan embertől hallotta e magasztalást, aki senkinek sem hízelgett soha; aki még imádkozni sem szokott, hogy még a jó Istennek se hízelkedjék.

– Hanem….

Most következett a végzetes „hanem”.

Kálmán visszafojtott lélegzettel figyelt.

– ….Azt a célt, amelyet te magad elé tűztél, ezzel a művel te el nem éred. Hisz ezt ma nem érti meg senki. Ehhez egy új nemzedéknek kell születnie, mely hozzá felnőjön. A mai kor népének a te eszméidet utolérni röpte nincsen. Kukacok és alvó pupák* országa ez. Camoëns* fogsz te lenni, ki halála óráján műveit tűzbe hajítja, hogy nem értő hazáját megfossza tőle. * Ennek a te művednek fiókod fenekén kell temetve maradni, hogy addig, amíg élsz, ne is tudjon felőle senki, csak halálod után találjon rá az utókor, s akkor szörnyedjen el mindenki, mekkora kincset hantolt el sírodban. Addig ne mutasd senkinek, mert a hájfejűnek úgy fog esni költeményed hangja, mint a kutyának a hegedűszó; ijedtében vonít! Senki sem fogja megérteni. A mívelt úri rend háta borsózni fog, s azt mondja: rettenetes eszmék ezek! A tudós világ nyelved ős eredeti zamatját nem ízleli, s a profanum vulgus* ott fog hahotával kacagni gondolataidon, ahol alvó rémeket véltél fölébreszteni szívében. Hát a reprodukció hogyan lesz? Hiszen ehhez a műhöz egy csupa világművészekből csoportosult színtársulat kellene. Minden alakja egy remek. Mikor lesz, hol lesz valaha, talán ötven év alatt egyszer, amikor egy csupa óriásokból álló színésznemzedék vállaira ráillenek a te rettentő dimenziójú alakjaid. A pygmaeok* karikatúraként fognak járni e jelmezekben, mikben lábuk elbotlik. – És végül még hátra van egy rém. Az, aki a gondolatokban olvas. A minden élőknek és holtaknak ura. Nem az „Úr”; hanem a Kutya Cenzor. Az a te eszméidnek felét legyilkolja. Tedd el te e halhatatlan művedet,+ barátom, fiókod fenekére….

– Nem fogok vele elrejtőzni – monda+ Kálmán lázas izgatottsággal. – Pályázatra bocsátom művemet. Nem kockáztatok vele semmit. Vagy győzök, vagy vesztek. Ha győztem, diadalkapun át vonulok be a világba, s akkor minden jeget megtörtem. Ha pedig vesztek, elégetik jeligés levélkémben foglalt nevemet, művem fiókom fenekére vándorol, s nem jön napvilágra többé. – Harmadik eset nincs.

– De van még egy harmadik is, meg még egy negyedik is – monda+ Biróczy.

– Halljam.

– Óh, az iránt semmi kétségem sincsen, hogy műértő bírák, irodalommal foglalkozó emberek, kik művedet négy fal között olvasni fogják, leborulnak előtte, s kürtölve kürtölendik a világnak, hogy egy halhatatlannak született mű támadt az országban. Ez másként nem is lehet. Én ismerem mind a mostani irodalmi tehetségeket; senki sincs köztük, aki a pálmát elragadja előled, de nem lesz soha; ezután sem lesz! Az irodalmi koszorút elnyered. Hanem annál magasabbról bukol. Műved, melyet mint irodalmi remeket hirdetnek majd előre, a színpadon paródiává alakul a selejtes előadás miatt.

– Óh akkor Bányaváryékat rosszul ítéled meg. Ők lesznek az ünnepélyes megnyitáson.

– Ismerem őket, láttam Csongrádon. Cilikéd ellen nincs kifogásom. Ő egyedül azon alak, ki egy szenvedő erény szerepébe beletalálandja magát, mert jelleméhez talál az. Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja.* Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával+ küzd, s uralkodik szenvedélyein, míg azok felül nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Így szoktatták. – Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadult zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arculatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, akinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, amilyen csak valaha Bergengóciában* írásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából. Én előre látom az előadást, melynek végén minden ember azt fogja kérdezni: hát ez volt az a csodamű, aminek olyan nagy hír járt előtte. A második előadással aztán várnak a jövő évtizedig.

Kálmán mosolygott.

– No, ezt tartod te hát a harmadik lehetőségnek; hát a negyedik micsoda.

– A negyedik az, hogy minden úgy fog történni, ahogy te álmodod. Diadal jár+ előtted, diadal utánad. Műved győz, színészeid remekelnek. A publikum bálványozni fog; meghódítod egészen. Meglehet, hogy ugyanazon színészek, kik Csongrádon csak a népies alakokig tudnak emelkedni, a másik haza fővárosában, hol egy csupa nemesekből álló mívelt+ közönség nézi őket, felemelkednek egy ranggal, s lesznek művészek, vagy éppen ha Budára vagy Pestre sikerül feljönniök, a nemes vetélykedv az idegennel szemközt új ihletet ád kebleiknek, s te velük együtt győzesz. – Akkor veszted e1 legjobban azokat, akik rád nézve legbecsesebbek. A bukott poéta még visszatérhet bűnbánó mezében sértett nagyanyjához, még azt visszafogadhatja a Decséry kastély; de az olympi győztes el van rájuk nézve veszve.

– Hát akkor legyen elveszve – monda Kálmán kemény határozottsággal. – Ha így, ahogy vagyok, eltaszít valaki magától, akkor legyek rá nézve ott, ahova taszított. Koldulni nem fogok, se kenyeret, se szerelmet. Akkor tollam lesz anyám és kedvesem.* Nem én leszek az első, aki így élt. De én így fogok élni.

A két jó barát megszorítá egymás kezét, sokáig némán.

Mikor elváltak, akkor azt mondá Biróczy Kálmánnak:

– Azonban, miután műved benyújtása s a bírálók ítéletkimondása között jó tíz hét esik közbe, ezt az időt mégis csak felhasználhatnád arra, hogy a Pegasusról* leszállj s a Tripartitumot és a Kövyt végiglapozgasd, mert a diplomára szükséged lesz.

– Azt fogom tenni – ígérte Kálmán.

S ígéretét meg is tartotta; tíz hét alatt nem látott egyéb után, mint ami hivatalos feladata volt, készült a cenzúrához.

Beíratta magát a vizsgálandók közé, s határnapot is kapott már rá.

Végzetes határnap!

Ugyanazon napra esett ügyvédi vizsgája,* amely napon a drámabíráló választmány volt kimondandó ítéletét a pályaművek felett.

Az erősebb indulat elfoglalta agyát a gyöngébb elől.

Inkább azon járt az esze, hogy mi hírt hoz a posta, mint azon, hogy mi véleménye van Werbőczinek azokról a konkrét kérdésekről, miket a nagyméltóságos személynök úr hozzá intéz. Csak megfelelt rájuk.

Másnap az írásbeli vizsgát kellett letennie, azt is folyvást drámája során+ aggódva végezte; ki is felejtett írásából itt-amott valamit.

Harmadnap aztán megkapta a diplomáját.

Csak „laudabile” volt.

Háromféle kalkulust szoktak az ügyvédi diplomában osztogatni: praeclarumot (kitűnő), laudabilét (dicséretes) és sufficienst (elégséges).

Az ugyan tökéletesen mindegy a diplomára nézve akármelyik áll benne e három szó közül; de már Kálmánt mégis nagyon bántotta az, hogy csak a középső jutott neki, aki osztályában mindig legelső volt, aki maga előtt sohasem látott ülni jobbat.+ Hogy eshetett ez meg rajta? Éppen az utolsó lépésnél.

A diplomanyerés ünnepére Korcza úrhoz volt híva ebédre. Hajdani principálisa már türelmetlenül várta az érkezőt: Biróczy is ott volt.

– Csak laudabile – ezzel a szóval köszöntött be Kálmán, s nagyon lehangolt képet mutatott.

– Az rossz! – kiálta Korcza úr nevetve. – Sufficienst kellett volna kapni! Minden nagy ember sufficienst kapott a cenzúrán. Én is. Azért mégiscsak lett belőlem valami. Reviczky* Ádám is sufficienst kapott, s lett belőle kancellár.

(Ezt állították Kálmán elé jóakarói mindannyiszor, mint utánzandó mintaképet.)

Kálmán gondolá magában: „Vigasztaljatok csak! Hadd múljék el még két nap, akkor majd megtudjátok, hogy ki vagyok?”

Nagyanyjának sietett megírni, hogy a vizsgát letette s milyen eredménnyel. Levele együtt érkezett Korcza úréval, ki a nagyasszonyt megelőzte a dolog körülményes magyarázatával. Kálmán pompásan felelt, de az ülnökök között volt egy ellensége a nagyasszonynak, ki ellenében nagy pört vesztett valaha; annak a bosszúja, hogy Kálmán nem praeclarumot hozott haza. A nagyasszony ezt majd elhiszi, s az ülnököt fogja szidni, nem mást.

Kálmán pedig türelmetlenül várt a maga napjára. Ólomlábakon jártak a napok.

Még akkor nem volt gőzmozdony; a postának kellett négy nap, hogy egyik ország fővárosából a másikba eljusson.

Végre az ötödik napon megkapta a várva várt levelet Bányavárytól, kire rábízta, hogy a pályázat+ eredményéről tudósítsa.

Lázasan dobogott a szíve, reszketett a két keze, mikor a levelet felbontotta; tüzet látott maga előtt a két szeme, mikor olvasni kezdte; s aztán elakadt a szíve dobbanása, leesett a két keze ölébe,+ víz borította el a szemeit, mikor azt végigolvasta.

A pályadíjt nem ő nyerte el.

Valamennyi pályázó közül egy idegen nyelvből fordított műnek adták ki a koszorút. Megkapta a babért egy fordító.

Hát az ő remekműve? A késő kor világító kolosszusa? Az irodalom büszkesége? Hát azzal mi történt?

Egy szó sem volt róla. Még csak egy buzdító említés aprópénze sem járt neki érte. – Azt figyelembe sem vették!

A nagyanya fenyítő keze

A balhírt hozó levél után Kálmán az utcára sem mert kimenni szobájából. Azt hitte, bukását minden ember olvashatja a szája görbületéről; hanem a kapott levelet másnap elküldte Biróczynak.

Az rohant hozzá azonnal, már amennyire sánta lábaival szokása volt rohanni.

– Óh Minos,* Aeacus* és Rhadamanthus!* A pokol drámabírálói! Óh szent Midas király!* Te mintaképe a műkritikusnak! Legyetek áldva és dicsőítve örökké! Barátom, bírálóidban ismerd fel legnagyobb jóltevőidet. Mi lett volna belőled, ha Bányaváry e levél helyett azt küldi, hogy drámád pályadíjt nyert, s két hét múlva ő és Cilike játszani fogják benne a címszerepet?! – Nagyanyád tegnap óta itt van!

Ah! Kálmán mégiscsak elsápadt erre a hírre.

– És velem nem tudatta íttlétét.

– Nem ám! Én is Korczától tudtam meg, ki ezt a hírt velem nagy titoktartás feltétele alatt közölte. Különösen neked nem szabad azt megmondanom. Nem is mondom senkinek, csak neked. Az öreg asszony itt járása nekem szeget üt a fejembe. Egész nap Korczával fiákereznek, nem tudom én hova s merre; mikor meg ott van a nagyasszony Korczánál, folyvást okiratokat készítenek; amikbe Korcza egy teremtett lelket sem enged belepillantani. Én itt veszedelmet érzek. Nagy szerencse, hogy a drámád megbukott, s most még csak a kordicai találkozás terhel; ez még csak „actus minoris potentiae*” – a dráma már crimen laesae majestatis* lett volna. Ergo éljen a bölcs areopag, mely e bűnt+ levette rólad. Most sietek vissza, s ha szerét teszem, kicsalom Korczából, mi hordja itt az öreg asszonyt?

Kálmán vállat vont. Nem törődött már semmivel.

Azonban nem kellett Biróczy jólelkű fáradozásaira várakoznia. A talány megoldása helyébe jött önkényt.

Alig hagyta el szobáját barátja, midőn nyílik az ajtó, s belép rajta a nagyanya.

Abban az ő szokott házi öltözetében, amelyet otthon a kis városban szokott viselni; de nem azzal a családszerető arccal, amit otthon megszoktak nála.

Egész megjelenése, tekintete, magatartása valami elutasító, hozzájárulhatlan gőgöt tanúsított. Előkelő dölyf volt az, rideg, nyers komorság mellett.

Kálmán sietett neki kezet csókolni. Azt engedte; de arcát meg nem csókolá, meg nem ölelte, mint máskor.

Szótlanul, kínálást nem várva, leült az egyetlen pamlagra, s körülnézett a szobában.

Nagy sokára azután megszólalt.

– Hol van a diplomád?

Kálmán előkereste azt szekrényéből, s átnyújtá neki.

A nagyasszony belepillantott: elolvasta az aláírt neveket, s aztán visszaadta.

Azután sokáig elhallgatott. Míg egyszer rákezdé rideg száraz hangon: „milyen ócskák ezek a bútorok itten!”

Majd meg elindult a szobában s körülvizsgált mindent, kinyitogatta a szekrényeket: „milyen durvák fehérneműid;+ még ugyanazok, amiket hazulról elhoztál”; szemlére vette fekhelyét: „hát csak egy pokróccal takarózol?” kikutatta dohányos döbözét: annak a tartalmát is ócsárlotta.

– No, jöjj velem, kísérj el.

Kálmán sietett öltönyt váltani.

– Ki varr rád? Esetlenül áll rajtad a ruha.

A ház előtt állt a bérkocsi, mely vitte őket, ahova már mondva volt, a város egyik népesebb utcájába, s ott egy emeletes ház előtt megállt velük.

Az öreg asszony felment Kálmánnal az emeletbe. A lépcsőre nyíló ajtónál megállt, kivette a kulcsot táskájából, s felnyitotta az ajtót.

– Jöjj be.

Kálmán egy díszesen bútorozott szobát* látott maga előtt, szőnyegezett falakkal, a falakon olajfestményekkel. Ez elfogadó terem tekintetével bírt. Innen egy másik szobát nyitott fel a nagyasszony. Az férfi dolgozószobának volt berendezve: minden legapróbb részletéig az úri kényelemnek. Az íróasztalon kívül volt benne kártyázóasztal is és pipaállvány nagybecsű tajtékpipákkal; könyvtár, melynek nyitott ajtai díszkötésű műveket engedtek láttatni. Innen megint egy harmadik szobába léptek át, ez volt a hálószoba, egyszerű, de kényelmes berendezéssel. Ebből nyílt még aztán egy udvari szoba, kijárattal a folyosóra. Egészen nőtlen legénynek való szállás, kettős kijárattal.

– Ez lesz a szállásod a jövőre – mondá a nagyasszony, s megmagyarázá neki, melyik szoba mire való lesz.

Aztán felnyitogatta a szekrényeket. „Itt állnak fehérneműid, itt az ezüst ékszereid, itt porcelánjaid. Tarts jóravaló komornyikot, aki mindenedet számban tartja, s ha valakit itthon akarsz megvendégelni, értsen hozzá. Külső öltönyeid Szekulánál* varrasd: az most a leghíresebb szabó. A virágokat, amik erkélyeden elvirítottak, mindig vissza kell küldeni a kertészhez, s új neműeket hozatni helyettük.”

E szóval egy függönyt félre vonva egy kettős ajtóról, a kisded erkélyre mutatott a nagyasszony. Akkor divatozó virágokkal volt az megrakva.

– Most jöjj le velem az istállóba.

Ugyanazon háznál lovak számára való helyiségek is voltak.

Kálmán gépileg engedte magát vezettetni nagyanyja által. Az udvarban voltak az istállók, az egyik előtt áll+ egy lócsiszár meg egy lovász. A nagyasszony inte nekik; azok kihoztak az istállóból két lovat; az egyik szép almásszürke volt, derék félvér, a másik becsületes sárga.

A lócsiszár elmondta, hogy az elsőnek az ára ezerkétszáz forint, a másiké kétszáz ötven; melyiket parancsolják nagyságaik megtartani?

– Hát természetesen mind a kettőt – monda a nagyasszony. – Aki lovat tart, lovászt is tart hozzá, s a lovásznak is kell egy ló, mikor az urát kíséri valahová. – Ügyvédem, Korcza úr ki fogja önt fizetni.

A lócsiszár mély bókkal hajolt meg ő nagyságaik előtt, s biztosítá a nagyságos urat, hogy igen jó vásárt tett; a „Villám”-nak az árát mindenki előtt ezernyolcszáz forintra fogja mondani.

Kálmánnak úgy szorult a szíve mindezekre. Valami baljóslatot érzett e fényűzésben, melybe nagyanyja bevezeti, anélkül, hogy kérdené tőle, akarja-e azt?

– Vedd át kulcsaidat – monda Jenőyné –, s aztán amit szükségesnek látsz régi szállásodról áthozatni, intézkedjél róla. Ócska+ bútoraidat ajándékozd az inasodnak.

Folyvást oly száraz hangon beszélt hozzá, mintha nem is volnának ismerősök.

Kálmán elvégre bátorságot vett magának megkérdeni nagyanyjától, hogy hol van szállva.

– Én? Már sehol. Kocsim felpoggyászolva Korcza úr háza előtt áll,+ ahova visszatérek, s azonnal indulok haza. Nem szükség, hogy odáig elkísérj. A bérkocsis tudja már, hová vigyen. Te rendezd el szállásodat. Itt írószekrényed kulcsa. Annak a belső fiókjában találod félévre való jövedelmedet. Az iváni birtokunk jövedelmét átengedtem számodra. Úgy hiszem, kijössz vele. Évenkint nyolcezer forint. Felét szekrényedben találod, másik felét György-napkor* fizeti kezedhez a bérlő. Ha nem jönnél ki vele, szólj Korcza úrnak, s ő intézkedni fog a többiről.

Kálmánnak a bámulat uralgott minden egyéb érzelmein. Háláját kellett volna kifejeznie ennyi pazarlásig menő kegy miatt, de alig bírta visszariasztó érzelmeit annyira leküzdeni, hogy nagyanyja keze után nyúljon s azt ajkához emelje.

A nagyanya észrevette a bámulatban rejlő kérdést, s midőn Kálmán hideg ajkai érinték hideg kezét, kemény szorítással rántá azt vissza, s e szót mondá:

„Tanulj úrnak lenni!”

S midőn Kálmán elkísérte őt bérkocsijáig, ahonnan tiltó mozdulattal inté őt vissza nagyanyja, még egyszer odafordult hozzá, s ismétlé elébbeni szavát.

„Légy úr!”

S azzal becsapta a kocsiajtót, elrobogott.

Kálmán felment új szállására.

S mikor végigment pompás szobáin, mikor körülnézte selyem és maroquin bútorait, leveté magát ruganyos kerevetére és – sírt keservesen.

Tehát semmi sem, csupán csak „úr”!

Hogy ne sírna az, akinek azt mondják, hogy légy „semmivé”!

A nagyanya bosszúállása teljes volt. Az idő jól volt+ választva hozzá, egy nagy bukás, egy nagy csalódás napja. Az egész csillagképlet arra volt összeszövetkezve, hogy Kálmánnak ezt a jóslatot hozza: „Ne légy te semmi; te légy csak úr!”

A lóháton+

Mi a különbség az ember és az úr között?

Az egyik lovon ül.

A kengyelvas a legelső lépés a magasba.

Együgyű vagy? Lóra ülsz: okos ember lett belőled.

Ferde a képed, ripacsos? Lóra ülsz: s szép ember lettél.

Nem kapsz pénzt kölcsön? Lóra ülsz: s helyedbe hozzák.

Nem kap rajtad az imádott hölgy? Lóra ülsz: s beléd bolondul.

Gyáva vagy, félénk vagy? Lóra ülsz: s vitéz fogsz lenni.

A szegény lutheránus papot tiszteletesnek címezik,* ha gyalog jár, s mikor lóra ül: miniszterek és delegációk elismerik róla, hogy „prépost”.

A ló az embernek megnemesítő része.

Már a rómaiaknál „eques*” volt a nemes ember címe, s a székelyeknél az előkelőket «lófő» címmel tisztelték meg. Még a szentek között is van két lóháton megjelenő: Szent Márton és Szent László; – eleget is zúgolódik a svábhegyi keresztyén polgártárs, mikor a Szent László templomában az oltárképet* meglátja, hogy hát már ő azt a lovat is hozzáimádja-e a szenthez. A régi istenek közül azonban csak az egy Apolló tartott lovakat: egy négyes fogatot a phaétonja* számára, s egy hátaslovat, a Pegazust,* mikor poétázott.

A Pegazusnál azonban sokkal többre becsüli a világ az olyan jó közönséges félvért.+

Ezt a tapasztalást Kálmán + barátunk tevé.

Úgy találta, hogy mindaz, amit az iskolában tanult, amit a fejébe fölszedett, nem viszi őtet olyan gyorsan előre, mint egy jó hátas paripa.

Az ifjúság úgy tekintette, mint előhaladó vezérét. Az előkelő szalonokban szívesen látott vendég lett. Tekintélyes uraságok megtisztelék barátságukkal. Hajdani iskolatársak alázatosan kezdtek hozzá folyamodni becses pártfogásáért, s elegáns úrfiak megtisztelék azzal, hogy pénzt kértek tőle kölcsön.

De különösen észrevehette lovaggá lételét a Decséry-háznál. Télre ismét visszaköltözött a hercegnő Pestre, s azon időben Kálmán mindennapos volt a háznál.

Megtanult szellemdús s mulattató+ lenni. A mély értelmű költői beszédek helyett hozzászokott, hogy okosan társalogjon a napi események fölött, s a nemesebb emberszólás művészetében gyakorolja magát.*

Decséryék által a nádori udvarnál* is be lőn mutatva. A nádornak akkor harmadik neje volt; s a fejedelemnő éppen fiatal anya, kinek kedveért a budai udvar minden tőlünk telhető fénnyel lett elárasztva.

Őfenségeik különösen kitüntették a deli ifjút, kinek egy udvari bál alkalmával hírhedett magántáncát+ is megengedtetett bemutatni.*

E táncáért valamennyi fiatal hölgy belészeretett, s Dorothea grófnő, ki ezúttal először volt bemutatva a nádori udvarnál, a főhercegnő által üdvkívánatokkal lett fogadva, kegyes célzatokkal, miktől a madonnaarc szépen elpirult.

(Dorothea grófnő nem engedte az arcát udvari bálok alkalmával soha kifesteni.)

Őfensége a nádor maga is kegyeskedett több ízben leereszkedő szóváltásba bocsátkozni Kálmánnal. Mondta neki, hogy az atyját is ismeré: jó katona volt. Fejedelméért ontotta vérét.

Kálmán nyilvánítá őfenségének, hogy az ő ereiben is atyja vére buzdul.

– Csak aztán semmi krónikaírás!

A csittvári krónika történetét nem bírták még elfelejteni.

Amennyi parfüm, tömjén, pézsma az úri termekben, azokon még mind keresztülérzik a Rákóczi korabeli dohos hagyományok szaga! A kábító cosmeticumok+ még nem járták át eléggé a nagyot botlott ifjút.

De hiszen botlását eléggé igyekezett helyrehozni.

Őfensége nem kételkedett előtte több alkalommal kifejezni azon legmagasabb nézetét, miszerint Decséry főispán ismét egyikét tartotta azon remek beszédeknek, melyek a tapintatos és lojális hazafiúi politika irányzatát legjobban kifejezik.

Ez aztán közvetett dicséret volt Kálmánnak, miután köztudomású, hogy a főispán beszédeit ő készíti.

Kitavaszodván az idő, meg lett engedve Kálmánnak, hogy a Decséry úrhölgyeket kísérve, ő is ellátogasson az alcsuthi* nyári palotába, hol a fejedelmi család a meleg hónapokat tölté.

A nádor családja itt egészen fesztelenül élt; körülvéve a néptől s nem zárkózva el tőle. A főhercegnő akárhányszor ellátogatott a szegények gunyhóiba mint betegek ápolója, újszülöttek keresztanyja, s mostohagyermekei és saját szülötte együtt játszottak a parasztgyermekekkel. Maig is él még az a földész, most már hatvanéves+ öreg, ki akkor mint kicsi gyerek, felkiabált a nádori palota erkélyére:* „Palatinus Pista, gyere le már játszani!” S akinek a bodzafa puskájából olyan hatalmasan lövöldözött s akinek a fekete kenyeréből olyan jóízűet evett a játék után a Palatinus Pista.

Itt a rózsalugosoktól+ illatos pázsiton sokszor látták a kegyes főhercegnőt, akkor mosolygó ifjú hölgyet, ki mindig fehér ruhát viselt, kisfiát ölében tartva, mostohagyermekeitől körülvéve, hallgatni a deli ifjú tréfáit; ki mulatságos népmeséket regélt a kis főhercegnek, miket ő is nagyanyjától hallott; valóságos eredeti magyar népmeséket Csalóka Péter kalandjairól,* a tréfás cigányokról, a hamis diákokról; itt dalolta neki a néprománcokat a székely juhászról, a Hófehérkéről, s megmutatta neki a fekete palatáblán egy fehér irallal,* hogyan lesz egy vadászból meg három tolvajból utoljára gólya. Amiken a kis főherceg olyan+ jól el tudott+ mulatni. A főhercegnő pedig annak örült, hogy gyermekét kacagni hallja. A nádor aztán gyönyörködött valamennyinek az örömében.

S mindennek az lett a vége, hogy Kálmánnak sokkal többet használtak a székely juhász danái s Csalóka Péter meséi, miket nagyanyjától hallott négyéves korában, mint mindaz, amit azóta tanult.

Egy napon azzal a kellemes hírrel lepte meg Decséry hercegnő Kálmánt, hogy e napokban meg fogja kapni kineveztetését titkárrá a Locumtenentialehoz.*+

Nagy lépés egyszerre.

Ez alkalommal előhozta a hercegnő azt is, hogy a kis főhercegnek e napokban lesz legmagasabb születésnapja, mely alkalommal igen szerencsés ötlet volna Kálmántól, ha, mint egykor versírással foglalkozott ember, egy csinos kis névnapi üdvözlő költeményt szerezne, s azt a magas+ szüléknek megi’ küldené.

Kálmán ajkába harapott. Nem elég az embernek azt tudn-hogy szerencséjét egy ölbeli gyermeknek köszönheti, hanem még erről nyugtatványt is adjon; sőt még a nyugtatvány versekbe is szedje.

– Bocsásson meg, hercegnő! – szólt fejét fölemelve. – Nagyanyámnak meg kelle fogadnom,+ hogy sohasem írok semmiféle költeményt.

– Úgy? – monda a hercegnő, különös hangnyomattal. – Úgy ne tegye ön. Amit önnek a nagyanyja parancsolt, azt tartsa is meg. Én csak kértem.

Engedte utána értetni, hogy pedig én is nagyanya volnék önre nézve.

Hanem aztán nem hozta neki elő többé a verset.+ Amiknek Kálmán nagyon örült. A gratuláló versektől mindig iszonyodott. Olyan az, mint a csók a kesztyűs kézre.*

Két nap múlva aztán kezében volt a kineveztetés amaz irigyelendő hivatalra.

Ennek az áldomását meg is kellett inni.

Kálmán meghívta lakomára magához ifjú ismerőseit; azok között természetesen Bálvándyt is, akivel igen jó cimboraságban élt, amióta ő is lovat tartott. A lakoma vidám volt és költséges. Kálmánra mindenki ivott egy tósztot; felmagasztalták, mint az ifjúság szemefényét, mint gavallért, mint nagy férfiút,+ mint leendő honatyát, mint bőkező háziurat. Biróczy kifogyhatlan volt az élces áldomásokban. Bálvándy felköszönté Kálmánt, mint mindenütt legyőzhetlen vetélytárst, ki őt mindenütt kivetette a nyeregből, ahol csak asszonyszem előtt versenyeztek. A sok áldomás végén természetesen, hogy minden+ poharat, tányért, csészét összetörtek. Ennek már így kell lenni. Van az üvegesnél és a porcelánárusnál még elég.

Mikor aztán virradatra nem tudott a fiatalság a maga hevétől hova lenni, valamelyik bohó megpillantotta a víkardokat a falon, s azt indítványozta, hogy csináljanak egy rohamot, kiki a maga bálványozott hölgye nevéért. Csak karmantyúra.* Aki az első három vágást adja, az a győztes.

Jó lesz! A teremben hirtelen félretoltak széket, asztalt, sorsot húztak, ki kinek jusson. Biróczy felkapaszkodott egy asztal tetejére, ő lesz majd a bíró.

A cimborák felrakták a sodrony álarcokat, felhúzták a szarvasbőr kesztyűket, s megmutatták, ki mit tanult.

A két vitéz, ki a többit mind legyőzte, Kálmán volt és Bálvándy.

„Ne mennénk ki egész testre?”

„Jó lesz; vívjunk egész testre.”

„Plasztron nélkül?”

„Minek a plasztron?”+

*A két szeleburdi azzal egymásnak rohant s úgy elpüfölte egymást jó barátságból, hogy mikor kifáradtak, s az ingeiket levetették, arasznyi veres daganatokkal volt tele mind a kettőnek karja, oldala, melle, néhol a bőr is fel volt repedve. Szerencse, hogy a kardok tompák voltak.

Milyen dicsőség volt az!

Az egész társaság elismeré, hogy Kálmán úgy verekszik, mint egy viador!

Bálvándy azt bizonyítá, hogy még keményebb legénnyel nem akadt össze soha. S az az egy ütés, amitől a kezén két köröm egyszerre megfeketült, még két hét múlva is fájni fog. Elismeré saját hibáját, miszerint ő mindig a kard lapjával üt, míg Kálmánnak minden vágása tökéletes élvágás.

Azzal aztán elváltak valamennyien mint a legjobb cimborák, s korán reggel mentek aludni.

Kálmán is lefeküdt, de nem jött szemeire álom. Elbámulta damasztfüggönyein a cifra virágokat, és azt gondolá:

„Hogy csalom én itt mostan a világot! Hiszen én nem vagyok sem úr, sem lovag, sem víg cimbora, sem viador. Sem gazdag szülők örököse, sem fejedelmek pártfogoltja. Sem nagy ember, sem felfelé haladó hivatalnok, sem irigyelt udvarló. Ez a pompa, ez a pazar fény, mi körülvesz, nem az enyém, nem igaz. Ez csak bitorlás, csak hazugság, csak világámítás. Nem vagyok én semmi, csak egy veszendő költő, kit családja ki fog tagadni, ki előtt az úri termek bezárvák, kinek nincs más hivatása, mint szenvedni és elveszni. És mégis az vagyok. Semmi sem vagyok más. A többi csak hazugság. Meddig tart még?”

– Óh nem lehet a lelket elhagyni magától!

Elfelejtheti valaki szerelmét, el bosszúját, elvesztett gazdagságát; de múzsáját soha!

Visszatér az hozzá, akárhányszor elűzi s gyönyörökkel árasztja el szívét, aminőket asszony ajka nem nyújt.

Ovid a korbácsütés alatt is verset zokog: „Jaj, jaj, kedves apám, több verset szám ki nem ejt már!” S a sors korbácsütésére* a lant harmóniája zendül. Ez vigasztal, ez elevenít,+ ez megöl!*

Hiába vernek neki gáncsot, hogy elbukjék, csillag van a fején, mely újra égnek emeli.

Hiába mondják neki, hogy „nincs aki megértsen!”* Zeng a köveknek, mint Orpheus;* zeng a tengernek, mint Ossian;* zeng a pusztának, mint Petőfi;* zeng a börtönfalaknak, mint Balassa,* vagy ami érzéketlenebb sziklánál, pusztánál, tengernél: zeng a papoknak, mint Dante.*

Ez nem hagyta Kálmán szemeit lezáródni, álmodni.+

„Meddig tudom még eltitkolni, hogy én és a lelkem nem járunk egy úton? Hogy szomjan jövök ki a tivornyából, boldogtalanul a szerelmi légyottról, megalázva a dicsőségből?”

Hálószobáinak ablaktáblái be voltak téve, hogy sötét legyen; de dolgozó szobájában egy tábla nyitva volt s azon keresztül, a rózsaszín függöny szövetén átszűrődő napsugár odavilágított asztalára.+

Azt képzelé, hogy lelke ott üt az asztal mellett.

Az üres papírlapon ottan hever az írótoll hónapok óta érintetlenül.

Híven megtartá fogadását: költeményt nem írt; hivatalos firkálásra pedig csak ezentúl lesz alkalma. A toll heverhetett.

Egyszer aztán úgy tetszik neki, mintha az elhagyott toll megmozdulna magától, szárnyával fölfelé emelkedve; mintha íráshoz dűlne féloldalt s a rózsaszínű napsugárban rezgő hegyével betűket írna az alatta fekvő lapra.

Aha! A régi mese a magától író tollról!* A pók, mely fonalát a toll szárnyához köti, s annál fogva azt fölemeli! Gondolá magában, s aztán elaludt.

Mikor nagy későre felébredt, eszébe sem jutott reggeli víziója a magától író tollról. Rossz szájíze volt, és azt képzelte, hogy a hajszálai+ fájnak. Ez az úri mulatság mégis igen sikeres találmány a gondolatok megölésére.

Másnap a nádorhoz ment el megköszönni a magas kegyet, s aznap Decséryéknél ebédelt.

A hercegnő dicsekedve mondá neki, mily kegyben áll Kálmán – a kis főhercegnél. Gyakran emlegeti őt, s a gólyává lett vadászt már megtanulta lerajzolni utána.

E napon Dorothea grófnő is nagyon kedves volt.

Arca gyakran elárulta, hogy valami titka van Kálmán előtt, amit nagyon szeretné, ha valaki besúgna neki.

A hercegnő volt az a valaki.

– Ön nem is sejti, hogy Dorothea miben töri a fejét?

– Ah mama – szólt a grófnő szégyenkedve.

– No, mutasd meg neki – unszolá őt a hercegnő –, ő ért hozzá, ő illetékes bíró.

– Mi az? – tudakolá Kálmán kíváncsian.

– Hát mivel önnek nem szabad verset írni – mondá a hercegnő, mosolygó oldalpillantást+ vetve duzzogástól piruló unokájára –, Dorothea írta meg az üdvözlő verset az ön kegyeltjének születésnapjára.

Azzal félig erőszakolva elvevé Dorotheától a félig örömest odadott+ verset, s odanyújtá azt Kálmánnak.

Dorothea az ablak felé fordult, mint aki neheztel; de lopva mégis visszapillantott Kálmánra, amíg az költeményét elolvasá.

– Én nem tudtam felőle semmit – magyarázá a hercegnő –, neki magának jött az a gondolatja, hogy ha ön nem írhatja meg a költeményt, megírja ő ön helyett.

(Biz’ ez jó is lesz így – mondá magában Kálmán –, én, aki értek hozzá, nem költhetek azért, hogy neked tessem; hanem te, aki nem tudsz hozzá, fogsz verselni, hogy nekem tessél.)

– Nos, mit vél ön róla? – unszolá a bírálatot a hercegnő.

Bizony nehéz volt véleményt nyilvánítani. Mert ha a költőt engedi Kálmán beszélni, az nagyon fanyar észrevételeket fog tenni. Az eszmék kezdetlegesek; ismétlés a gondolatokban; ok nélkül+ szószaporítás; nem jól választott szavak, a kifejezésekben semmi numerus;* teljes érzéketlenség a mérték és a cezúra iránt, dissonaló hímcadentiák,* sőt többnyire csak klapanciák,+ a leányágra jutott líra erőtlen kifejezése az egészen.

Hanem ha a szerelmest engedik beszélni! Ah, az egészen mást olvasott belőle.

Isteni erőfeszítése egy szerető nemtőnek, ki gyönge szárnyaival leláncolt Prométheuszát fel akarja ragadni a földről. A szerelem önfeláldozásának tanújele. Tündéri szerelemvallomás ez: álomjelenet alakjában.

Az imádott szív így adja tudtul a rokon léleknek, hogy vele együtt érez, hogy szereti azt, amit ő. Hogy vetélytársnéjára, a múzsára nem féltékeny; a szerető férfi bálványának oltárára teszi le áldozatát ő is; – az nem kérdés, hogy mit.

– Nagyon szép – mondá+ Kálmán, és ha szíve súgta ezt, nem is hazudott.

– Óh nem – tiltakozék Dorothea –, én nagyon tudom, hogy sok hiba van benne.

– Így szép, ahogy van. Aláírhatja a grófnő nevét.

– Én nem azért mutattam ezt meg önnek, hogy dicsérje, hanem hogy hibáit igazítsa ki.

– De hisz akkor ketten írnók a verset, s mind a kettőnk nevének kellene alatta állani.

– Hát álljon ott mind a kettő – mondá elhamarkodva Dorothea.

A hercegnő sietett a rendes kerékvágásba terelni a társalgást.

– Az még korán volna. Jobb lesz, ha felvilágosítja ön alaposan Dorotheát a technika hibái felől; aminek szabályait ő nem tanulta.

Kálmán tehát kapott az alkalmon, hogy oktatást adjon a grófnőnek a prozódiából; hogy felvilágosítsa, mi az a rím, mi az assonance; tartott neki előadást a numerusról, a magyar nyelv türelmetlenségéről az inverziók iránt, a különböző metrumokról, mik közül a jambust* a magas sarkú múzsa, a trocheust+* a magas ruhájú kedveli; és a többi…

Ezek folytán Dorothea még öntanulmány szerint is tudott igazításokat tenni üdvözlő költeményén. Úgy ment el az rendeltetése helyére. Meg is tette a hatását kétségtelenül.

S ettől fogva Dorothea grófnő, úgy látszott, hogy beleízlelt a versírásba.

Mindennap egy-egy új költeménnyel lepte meg Kálmánt. Ártatlan dolgocskák voltak azok: gyermeteg lélek tétova gondolatjai, miket a hő fantázia lángjai nem lobognak át.

De a szerető szív nem kérdezte azt, hogy minő versek, csak azt, hogy versek.

Áldozatgalambok az ő istennőjének oltárán, melyen neki tiltva van tüzet rakni.

Kálmánnak az tetszett legjobban, hogy a családtagok Dorotheát kezdték „kis költőnőnek+” címezni enyelegve.

Ez pedig kétértelmű szó: jelenthet „költőnét” is.

Azért Kálmán nagyobb gyönyörrel melengette szívét a naiv verselésnél, mint Byron, Goethe, Tasso minden lángjánál.

„Hajh, ha egyszer te fogod azt megérezni, ahogy az én lángom lobog! – Hogy megégsz tőle!”

Hogy elveszesz akkor!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tél közelgett, a budai várlakban fényes idényhez készültek. Három udvari bál volt tervezve a farsangra, s két hangverseny és műkedvelői előadás; az elsőbbek az adventre, az utóbbi húshagyó keddre. Az előkelő körökben nagy volt a titkos összeesküvés – a báli toalettek fölött, s a bécsi és pesti művészek előre meg voltak híva az ünnepélyekben részt venni.

A Decséry palotában is voltak, akik előre álmodtak a jövendő élvezetekről. Ennek a farsangnak még más örömei is lehetnek. A hallgatag viszony az ifjú pár között annyira köztudomású volt már, hogy a műkedvelői előadás rendezői Dorothea grófnőt és Kálmánt meg sem kínálták a játékban való részvéttel; ily előrehaladt stádiumában a szívviszonyoknak már nem volna illendő egy kiszemelt párnak nyilvánosan együtt játszani.

Azonban mind ez édes+ terveken és ábrándokon egy fekete keresztet húzott kasul* a sors.

A legifjabb főherceg: a család kedvence, egy őszi délután torokgyíkot kapott, s a világ minden híres orvosa sem bírta megakadályozni, hogy harmadnapra el ne repüljön oda, hol az angyalkák kardalához fejedelmi gyermekek hangjára is van szükség.

E szomorú balvégzet hamuba döntött minden ragyogó előkészületet. Az udvar gyászt öltött, bálokról, hangversenyekről lemondtak; sok főúri család visszaköltözött Bécsbe, hogy a telet ne töltse e szomorú+ városban; Budapest* elsötétült egyszerre: ez a gyász betakarta az egész fővárost.

A főhercegnő kedélye meg volt törve; nem volt rábírható, hogy alcsuthi kastélyát elhagyja; ott akart maradni kedves halottja közelében, s mikor már a késő zord idők beálltak, még akkor is mindennap bejárta azokat a helyeket, ahol kis kedvencével a napsugáros délutánokat végigenyelegte: ahol ő az aranyszárnyú pillangók után kis kezeivel kapkodott. Most már sárga levelek est-lepéi, s majd a beköszöntő tél hófelhőinek fehér éj-pilléi szállongnak ott a levegőben.

A főhercegnőt még a hópelyhek is ott lepték Alcsuthon. Nem volt rábírható, hogy Budára felmenjen. Egész napokat eltöltött kis gyermeke egykori szobájában: elnézegette annak apró ruhácskáit, játékszereit; gyönyörködött abban a kis ákombák rajzban, amit a gyermek a gólyává alakult vadászról rajzolt palatáblájára. Az drágább remekmű volt rá nézve Rafael minden munkájánál.

S ha megtudta, hogy beteg gyermek van a faluban, azt meglátogatta mindennap: órákat eltöltött az ágyánál.

A beteg gyermekek pedig rettegtek tőle.

Miért rettegtek tőle?

Azért, mert a főhercegnő+ oly csodálatos dolgokat suttogott füleikbe. Hízelgett nekik, csókolgatta őket, s hízelgés és csókok közben arra kérte őket suttogva, hogy majd ha elmennek az égbe (hisz minden gyermek az égbe jut), vigyenek izenetet az ő kedves gyermekének tőle, mondják meg neki, hogy anyja mindig, de mindig csak őrá gondol.

A beteg gyermekek ezért remegtek a főhercegnő látogatásától. A gyermekek, tudja Isten miért, úgy nem szeretnek az égbe menni, még ha oly kedves bajtársnak kell is izenetet vinni innen.

Esténkint pedig bezárkózott szobájába a főhercegnő, s késő éjig a fisharmonica* mellett ült és zsoltárokat énekelt az orgonahang mellett. Protestáns volt.* Úgy+ sajnálta mindenki, aki gyászát ismeré. Kálmánt is nagyon meghatotta kis pártfogójának halála.

Érezte tán, hogy több gyermekmeséket+ nem fog ő regélni már+ senkinek.

Igen szép, mély költészettel átérzett költeményt szerzett a kedves gyermek halálára.* Most nem kellett őt arra felszólítani, mint a születésnapi gratulációra. Most nem volt előtte akadály nagyanyjának tilalma, nem önérzetének büszkesége. A holt fejedelmi gyermeket megénekelni már nem hízelgés.

A főhercegnő imakönyvébe tette e költeményt, s sajátkezűleg írt levélben köszönte azt meg a költőnek. Azt ígérte neki levelében, hogy bárminő kívánsága lesz valaha az életben, amelynek teljesültét ő előmozdíthatja, tudassa vele, s legyen bizonyos afelől, hogy legigazibb pártolójára talál benne.

Kálmánnak e gyöngéd együttérzés olyan jogokat adott a nádori udvarnál, mely miatt őt sok magas állású úr irigyelte.

A budai várban pedig hivatalos egyformasággal folytak a napok.

Őfensége mindennap kihallgatást tartott, s nem voltak olyan napjai, amiket saját nyugalmának külön szakított volna.

A budai várpalota akkor nagyon egyszerű volt.* Félölnyi vastag falait csak papírszőnyegek boríták, nem atlasz és márványozás, mint most; a kihallgatási termének bútorzatán nem volt sem aranyozás, sem bársony, székei, kerevetei fehér mázzal fényesítve s zöld bőrrel bevonva. S amilyen volt a kihallgatási+ terem, olyan a várakozás-terem+ is. Oldalt hosszú támlátlan kerevetek, középett egy posztóval beterített asztal, melynek egyik végén a nádori titkár ül, s jegyzi az egymás után érkezőket; kiket aztán őfenségéhez egyenkint bebocsát.

Ez a hivatal éles észt, nagy tudományt igényel. Megtalálni a rang fokozatát, az értékét a bejegyzett névnek, s aszerint megítélni, ki bocsáttassék+ be elébb, ki utóbb. Megismerni a „grata personát*”, akinek mindenek fölött elsőbbsége van. Még a tárgyakat is megválogatni; mert jön néha olyan nagy úr, akinek a közleménye nagy hiábavalóság, s olyan kicsiny úr,+ aki fontos ügyben jár; az utóbbié az elsőbbség. S ha aztán egy-egy kihallgatott nagyon sokáig ott felejté magát a nádornál, be-bemenni a kihallgatási terembe valami irattal, hogy figyelmeztesse az illetőt, hogy más dolog is van itten. Ez rendkívül fontos hivatal.

Most is tele van a várakozási terem.* Mindenféle osztályai a társadalomnak képviselve vannak benne: egyházi méltóságok, nagy aranykereszttel mellükön, violaszín palásttal hátukon, fényes díszruhás küldöttségek s kopott fekete ruhás özvegyasszonyok; vedlett rókaprémes öreg uracskák, hímzett frakkos külföldi nagyságok; falábos+ obsitos katonák, kik csoportokba gyülekezve magyarázgatják egymásnak, micsoda ügyben jöttek ide, s kérdezgetik a titkártól, ki van most benn őfenségénél.

„A török követ, Abdi basa.”

„Ah, a török követ! No, az csak hadd legyen ott hát.”

Vajon mi nyelven beszélhetnek együtt?

Most egy új alak érkezik; már a külső teremben hirdeti sarkantyúpengése, hogy katona.

Sátory őrnagy az: teljes katonai díszöltözetében, minden érdemrende felrakva mellére.

Ő nem hoz magával papirost, élő szóval fogja előadni ügyét, s az olyan hangon fog történni, hogy bizony meghallhatja az ajtón keresztül is az egész frekvencia.

A titkár udvariasan feláll előtte; ő pedig méltóságos léptekkel foglalja el a tért.

– Ki van odabenn őfenségénél? – kérdi stentori* hangon.

A titkár tudja már, hogy szóval felelni itt hasztalanság, s mutatja neki a leírt nevet.

– Ah, a török követ. Nagyon jól van! Kik vannak előttem felírva?

A titkár megmutogatja szépen.

– Kalocsai praelatus? Természetes. Ecclesia praecedit.* Ki a másik?

Megmutatják neki.

– Áh, a kancellár kurírja! Fontos izenettel. Övé az elsőbbség. Hát még ki?

Új nevet mutatnak.

– Áh. A jászkun alkapitány deputációval? Hadd menjen+ előttem a főkapitány őfensége elé. Ki más?

A titkár hátra mutat.

– Mi? Szegény iskolamester özvegye? Özvegyasszonynak elsőbbsége van. Hát aztán?

Több nevet végighúz ujjával.

– Septemvir, tabularis assessor? Ezek várhatnak.

Ezt a szót egész indulatos kitöréssel ejté ki a hadastyán.*

Éppen ezek feküsznek a gyomrában. Éppen ezek ellen jött a panaszát kiönteni őfensége előtt.

Mert már nem csupán a fiskálisokkal veszekedik Csollán perének húzása halasztása miatt; most már a bírákra került a sor.

Azokat is végigostromolta. Nem használt semmit. A válóper mászik nagy csigaléptekkel, egyik fórumtól a másikig, s mikor arasznyit+ haladt, megint visszaküldik.

Szégyen, gyalázat ez!

Az embernek joga van egy óriási nagy birtokhoz, de nem tudja végit érni, hogy ezt a jogát kimondják.

Ezért az a nagy haraggal kiejtett szó: „ezek várhatnak.”

Kóstolják meg már egyszer ők is a várakozást.

A terem egyre szaporodik+ újabb tisztelgőkkel, a titkár sorba jegyzi neveiket; a török basa pedig megvárakoztatja valamennyit. Hja, az fontos ügy lehet, amiben most Törökország értekezik Magyarországgal.*

Sátory őrnagy felhasználja e hosszú pauzát, hogy beszédbe elegyedjék a kihallgatási terem egyes csoportozataival, azazhogy beszél ő azoknak, azok meg hallgatják. A főpapok, a küldöttségek és a diplomaták.

Valamennyinek egy tárgyról beszél: azokról a pernyújtó, húzó-vonó, vérszívó prókátorokról s azokról a velük egy kézre dolgozó bírákról.

– Az egyik a rabló, a másik az orgazda! Jaj annak, aki minálunk processzushoz kezd! Az unokái sem érik végét. Valamennyi bíró, valamennyi dicasterium van, azt mind valamennyit egy Strafkompániába* kellene összecsapni, s elküldeni három esztendőre sáncra!*

Hadd hallják a jelenlevő septemvirek és tabularis assessorok!

Hadd egye őket a méreg.

S a méreggel való etetésben voltaképpen maga az őrnagy úr jön legpaprikásabb kedélyállapotba; a szűk díszegyenruha is hevíti, meg az a sok emberi meleg abban a zsúfolt várakozási teremben; az arca egészen nekiveresedett már, s a szemei fehérén meglátszanak az erek.

De még azt az alkalmat sem akarja elszalasztani, hogy annak a hímzett frakkos franciának, aki szinte ott várakozik, a csókaorrú* sabbeszteklivel+ a hóna alatt, jó magvas franciasággal szintén el+ ne mondja, micsoda kriminális gonosztevők ebben az országban mind a prókátorok, mind az esküdtektől kezdve, fel a legmagasabb fórumokig, valamennyi törvénnyel foglalkozó farizeusok és írástudók, akiket ő most mindjárt úgy el fog áztatni őfenségénél, hogy nagy csoda lesz, ha valamennyit rögtön el nem csapja, s minden ezentúli processzust a hadi törvényszéki auditorokra bíz, ahogy ez Törökországban van, és úgy van nagyon jól.

A szegény megfogott idegen hiába szabadkozik, hogy ő egy szót sem ért franciául, mert ő olasz; mindegy! Meg kell őneki mindazt hallgatni, ami neki van szánva. Szabadkozásai, a szája mozgásáról s a válla vonogatásáról ítélve, úgy vétetnek a semmit nem halló úr által, mintha az ő általa vádlottakat mentegetni próbálná, s annál inkább megcáfoltatnak.

Szerencse, hogy a teremben jelenlevők egy része olaszul, más része franciául, legnagyobb része pedig se olaszul, se franciául+ nem ért, s így a párbeszéd humoristicumát nem foghatja fel; de a kalocsai prelátus őméltósága mindkét nyelvet érti, s annálfogva emberfölötti erőt kell azon belső orgánumai ellen alkalmaznia, melyek a kacagás küljelenségeit előidézik; hogy ki ne törjön belőle a jókedv, s az egész gyülekezet láttára, a fejedelmi előteremben, azon violaszín-palástosan és aranykeresztesen, homéri hahotával* ne háborítsa meg az ünnepélyes düdörgést.*

Még azután a sarokban ülő özvegyasszonyt is fölkeresi a fényes huszárőrnagy a maga részvevő közlékenységével.

– No, ugye magát is azok a gonosz rossz prókátorok, s azok az elátkozott törvényszékek juttatták ilyen nyomorúságra

Nem biz azt, mert az szegény egy kis nyugdíjért jött folyamodni. De hiába+ mondja azt! Sátory őrnagy biztosítja őt afelől, hogy meg fogja mondani őfenségének, mihelyt bejuthat hozzá, hogy idekinn is ül egy szegény özvegyasszony, akinek mindenét elharácsolták ügyvédek és assessorok; amitől aztán a szegény asszony egészen kétségbeesik.

De mikor juthat már be őfenségéhez az őrnagy?

Most megint érkezik a terembe valaki, akit meglátva, egyszerre fölugrik helyéből a titkár, s elébe siet üdvözölve.

Mind odanéznek, az őrnagy is: ki az? Egy fiatalember. Csinos arc, divatos viselet, de semmi kitüntető külsőség. Legtöbben nem is tudják, kicsoda. Egy, kettő látta már talán, s megint elfelejtette: a tabularis assessorok. Hanem Sátory őrnagy nagyon jól ráismer.

Ez a „gyerek”,+ akit ő Korcza fiskálisnál egyszer oly keményen lehurrogatott,+ s aki ugyanakkor néző publikuma volt annak a krétával folytatott párbeszédnek, mely Korcza fiskális diadalával végződött.

A rossz suhanc!

S még a titkár fölkel, s eléje megy.

No bizonyosan afféle kutyúpajtások. Bálcimborák! Innen az a nagy barátkozás.

Egyszerre félrefordítja azonban az érkezettről a figyelmet azon várva várt körülmény, hogy a nádor termében az ajtó felé közeledő léptek hangzanak. Végre valahára a török követ ajánlja magát.

Mindenki kíváncsi rá, aki belépni nem látta. Török követet nem minden nap mutogatnak Budán.

Egy Abdi basát! Szép, mellig érő szakállal,+ tizenhét rőf patyolat* turbánnak tekerve feje körül, s abban egy kócsag tollseprű dugva gyémánt forgóval, rajta sarkig érő kaftán pamlagszövetből,+ hasán indiai shawl, abból türkizes pisztolymarkolatok, ezüstnyelű handzsár kandikálnak elő. – Aztán kilép helyette egy huszonöt éves, szakálltalan fickó, fején egy veres posztó bográccsal, pantallonban s kék attilában: s higgye el neki valaki, hogy ő Abdi basa!

No, bizony ezért az emberért nem volt érdemes ily díszes társaságot így megvárakoztatni. S még hozzá a török követ nem is valami tekintélyére ügyelő komoly diplomata: hanem egy vidáman széttekingető, jobbra, balra köszöntgető udvaronc, ki elvégre még abba a most érkezett fiatal gyerekbe is belebotlik, azzal barátságosan kezet szorít, s elkezdenek egymással diskurálni valami olyan nyelven, amit megint senki sem ért; hasonlít a zsidó beszédhez; egy jelenlevő hajóskapitány felfedezi, hogy angolul van.

A török követ eltávozta után siet a jelentkezők névsorával a titkár őfenségéhez.

Nehány perc múlva visszaérkezik, s oda siet Jenőy Kálmánhoz, karon fogja.

– Méltóztassék bemenni őfenségéhez.

Kálmán bemegy a kihallgatási terembe, és a várakozó teremben maradtak egymásra bámulnak.

Sátory őrnagy megszorítja kardja markolatát, s összeszorítja ajkait, nehogy akaratja ellen kiszaladjon a száján, amit odabenn magában beszél.

– Hát ki ez a fickó? S kik vagyunk mi többiek idekinn? S ki vagyok én mind valamennyi között? „Pikk auf!*” lettem őrnagy minden protekció nélkül. Lóháton megjártam Párizst ezredem élén; és Nápolyt és Smolenszket. Tizenhat ütközetben láttam a halált mellettem kaszálni. A fogai helyét most is viselem, s a lábam barometrum* a kapott golyótól. Mellemen érdemrendeket hordok hét ország uralkodóitól. S jön egy pelyhes szakállú suhanc, aki senki és semmi, és azt előttem bocsátják be kihallgatásra. Helyet engedtem magam előtt a papnak, a főhivatalnoknak, a külföldinek, az özvegyasszonynak; de hogy valamennyünk előtt egy semmi embert, egy piperkőc fickót tüntessenek ki! Hát hol akkor az igazság a földön?

Az őrnagy szívében forrott a méreg. A vér agyának tolult. A feszes egyenruha még növelte a hőséget.

Az a fiatalember pedig nagyon sokáig benn volt a nádornál. Hiába türelmetlenkedtek idekinn; nem mozdult.

Vajon mi beszédjük lehet egymással? Egy olyan magas úrnak, s egy ilyen csekély embernek?

Sátory őrnagy mondá magában:

„Én ennyi idő alatt elfoglaltam az ágyúüteget Kulmnál!*”

S a fiatalember még mindig nem jött vissza.

Sátory őrnagy előtt már kezdett a világ vérben úszni; mint mikor a lovas katona a lőporfüst közé rohan, s nem érzi már a csata hevében, hogy él-e; mikor már gyönyörűségnek képzeli a halált, a megnyugtatót a fojtó lég után.

„Mért nem tudott az a golyó két hüvelykkel alább a csákómba fúródni akkor!”

Kívánsága beteljesült.

Azt a golyót, mely a fején átfúródik, már nem érzi az ember.

Sátory őrnagy egyszerre csak arcra bukott a terem padozatán.

Odafutottak, fölemelték. Meg volt halva.

A nagy forróság, a visszafojtott indulat, a feszes egyenruha; – majd megmagyarázza azt az orvosi látlelet, hogyan történt.

Rögtön félrevitték a teremből. A kihallgatást ez eset nem zavarta meg. Legtöbben azt hitték, hogy csak elájult, s majd magához tér.

Kálmán csak több nap múlva tudta meg ez esetet, amikor a megholt úr kedvenc trombitása elment hozzá, őrnagya rögtöni halálával együtt azt is bejelenteni, hogy ő a katonai szolgálatból elbocsáttatott, s hogy szeretné, ha Kálmán őt valami csendes szolgálatba besegítené.

Kálmánnak könnyű volt ez, jó pajtását Decséryék egy szavára befogadták házukhoz felügyelőnek.

Arról sohasem volt Kálmánnak sejtelme, hogy Sátory őrnagyot bizony ő ölte meg, – mikor a nádorral oly hosszasan beszélt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miről beszéltek hát olyan hosszasan?

A nádornál

Kálmán belépett a kihallgatási terembe. Ismerős volt előtte minden helyisége a várlaknak; nagyon járatos volt már benne. A nagy kihallgatási termet üresnek találta, végigsietett annak falon függő aranyrámás császár-király-képei között, mik rendben következtek egymás után: nagy állú Lipót,* csillagvizsgáló Miksa,* Mátyás,* négy Nándor,* József, a békekötő,* s József, a philosoph,* hódító Mária Theresia,* megsiratott II. Lipót,* s hadviselő Ferenc;* mind eredeti művészi alkotások.

E terembe+ nyílik a nádor dolgozószobája: őfensége ott kegyeskedett a fiatal titkárt elfogadni.*

E szobának két ablaka nyílik a Dunára, kilátással Pestre.

Nem a mostani, lázas sietséggel öltözködő Pestre, hanem egy szegényes kis városra.* A mostani kevély Duna-sor helyén a redoute-épülettől+ kezdve felfelé egy puszta homokos part terül, melyet az épületfa-kereskedők zsindelyes tutajai borítnak; hol most a Wurm-udvar áll, ott egy mocsár van, melyet segít táplálni egy közel pálinkafőző bűzös árka: még nádat is látni a partjain. A tutajokon túl fűzfákkal van benőve a folyam partja, miknek mentében patriarkális halászcsónakok vontatják apacsúros* hálóikat; a beljebb terülő homoksivatagot nagy messzeségben szakítja meg az Újépületnek nevezett rengeteg kaszárnya; a mostani állami vasúti indóház* helyén van a város szemétlerakodó helye; lefelé a Duna-partot+ cserzővargák, vászonfestők és halászok házai foglalják el; nyers bőrök végigteregetve a víz mellett. Kék vásznak száradnak a napon. A budai parton gabonás hajókat vontatnak lovakkal a víz ellenében; idáig felhangzik a fullajtárok gyihögetése, ostorpattogása; a hajóhíd ki van nyitva az átkelő hajók végett két óra hosszat. A hídfőn felyül+ pedig egy nagy idomtalan gömbölyű épület tehénkedik ki a partra, egy elmaradt emlék a törökvilágból, valaha a hídfő védelmére szolgáló bástyakörönd, kívül vakolatlan, fekete az időtől, teteje gúla alakú; ezt úgy hívták, hogy „rundella*”. A városi tűzoltó eszközök lomtára ez időben.

A rákosi homoksivatagon* porfelhőt hajt végig a forró déli szél.

Ez Pest panorámája a budai királyi lak ablakából nézve.

A nádor dolgozószobája külsejével hirdeté lakójának kedélyét.

Itt nem volt semmi arckép a falakon; sem nagy embereké, sem szép hölgyeké. Nagy könyvszekrények álltak egymás sorjában, s a szekrények közötti állványokon régi görög bölcsek márványszobrai. A könyvek mind históriai, államtani, bölcsészeti, törvénytudományi munkák. Az íróasztallal szemközt Magyarország térképe. Egy márványasztalon állt kristálykancsóban örökösen friss víz Mátyás király forrásából* – a nádor erős vízivó volt; s egy fal melletti asztalkán állt az a fövényóra,* mely most a múzeumban látható. Egy szögletszekrény ablakain át tűntek szembe a Pompeji*+ omladékiból kiásott régiségek; azon időben még ritkaságuknál fogva is becsesek.

Minden tárgy hideg, bezárt, dolgát elvégzett, életjeltelen.

Hanem a mellékszobából áthangzott egy papagáj* sikoltozása. A főhercegnő kedvenc madara volt ez, melyet a kis herceg halála után ide felhoztak; mert igen élénken tudta utánozni a gyermeksírást, s ez a keseredett anyát idegessé tette. (Még István nádor idejében is találkoztunk e papagájjal a budai várban: valószínűleg még most is él.)

A főherceg az ablakban állt, midőn Kálmán belépett hozzá.

Komoly és szelíd tekintetű+ nyúlánk alak volt, röviden tartott magyaros bajusszal, minőt azon időben viseltek országszerte, magas homlokát gyér hajzat köríté.

Mikor a belépő ifjút megpillantá, valami szomorú nyájasság derengett át arcán.

„Dilectissime!” (Kedveltem.+)

Latinul szólt hozzá, ez volt kedvenc társalgási nyelve.

Egy kétrét hosszan hajtott papírt tartott kezében.

*– Olvastam folyamodásodat – mondá halk, nyugodt hangon a nádor. – Kérésed hozzám az, hogy e jó barátodnak, ki magyar theatrálisták direktora, engedjem meg a budai várszínházban* magyar előadások tartását. Óhajtottam veled ez iránt személyesen beszélni. Ha más valaki adja be hozzám a folyamodást, egyszerűen azt mondom neki rá, át fogom adni ügyét azon helytartótanácsi előadónak, akinek ez a szakmájába tartozik, annál majd meg fogja kapni+ a hátiratot, igent vagy nemet. S ha csak arról volna szó, hogy városunk lakosai egy mulatsággal többet kapjanak, semmi okát sem látnám, amiért ez tőlük megtagadtassék. De, mivel te nyújtottad be hozzám a kérvényt és ilyen ügyben: föltettem magamban, hogy veled hosszasabban beszélek róla, s ha lehet, megértjük egymást; azért légy figyelemmel, s jegyezd meg szavaimból, amire válaszolni szükségesnek látod.

Kálmán érzé, hogy sorsának fordulópontján áll most.

– Ha csak arról van szó, kedveltem,+ hogy egy csoport histrio,* citharaedus*+ és pantomima*+ fel akarja ütni sátorát+ Budán, azt mondanám: tessék, akár itt a várudvaron; de mivel te szólaltál fel mellettük, beszéljünk elébb terólad. Te egy nagybirtokú nemesi család ivadéka vagy, kinek tehetségeit jó szerencse gyámolítja. Van gazdag nagyanyád, ki vagyonát még éltében rád ruházni készül; vannak előkelő pártolóid, vannak gyöngéd összeköttetéseid. És mindezen erős hatalmak nem elégségesek arra, hogy tégedet visszatartsanak egy olyan úttól, melyen rád nézve csak az ellenkezője terem a szerencsének, a gyönyörnek, a megelégedésnek. Már kora gyermekkorodban az a csapás ért, ami a legérzékenyebb egy ifjúra: kitaszítottak az iskolából. Ismerem az indokokat, hogy miért. Csekély büntetés volt az rád nézve. Más országban – sőt tíz évvel hamarább itt is – vassal és lánccal+ gyógyítottak volna ki e betegségből. Itt csak dorgálást kaptál elcsábult társaiddal együtt, s azóta csak jóakaró szemek kísérték minden léptedet. De tudd, hogy minden léptedet kísérték! Ti ifjak országszerte szövetséget alkottok: mi célra? A réginek megváltoztatására. Nem álltok egyedül. Carbonarik, chartisták,+ franc-maçonok,* jakobinusok, mind egy célra törekesznek. Éppen úgy van „Jung-Deutschland*”, mint van „Giovine Italia*”, csak visszhangja mindannak az „Ifjú Magyarország*”.* S meglehet, hogy a többieknek mind igazuk van. De miért akar Magyarország megifjodni? Erre felelj nekem!

Kálmán nem látta még be, hogy hová céloz ez a kérdés, s nem tudott rá felelni. A fenséges úr folytatá.

– A külföldi országifjítókat lehet érteni: szándékuk világos. A nemzeti érzület felköltése által egy sok darabba szétosztott országot valamikor eggyé alakítani. Lehet, hogy célt érnek vele. – De ugyanezt a célt éri-e el Magyarország, ha a pihenő nemzeti öntudatot fölébreszti? Rá az ellenkező vár, mint amazokra.+ Egy heterogén elemekből alkotott országnak elemeire szétbomlása. Tekintsd meg az ország térképét:+ számláld meg a megyéket, amik az ideálodban élő országot képezni fogják, fesd ki annak leendő határait, s borzadj el a jövendőtől, amit alkotni akartok. Vedd elő a statisztikát, s kérdezd meg tőle, ha tizennégyből kilencet kiveszünk, mi marad ott. Ez az ország addig él, amíg alszik.* Jaj annak, aki fölébreszti! Egy darab ideális paradicsom vagyunk Európa közepén. Addig létezünk, amíg magunkat hozzá nem idomítottuk. Sajátságaink, kiváltságaink, mindenkit egyesítenek idebenn. Ami jó, az mindenkinek java, ami rossz, az mindenkinek baja idebenn. Versenyzés nincs. A nemesség uralkodik. Egy nyelvünk van, – mely senkit nem protegál, de nem is provokál.* Klasszikus nyelv: a latin. Ez a törvények nyelve, az igazságszolgáltatás, az iskolai míveltség, a liturgia, a fakultások nyelve; szószólónk a küldiplomáciában. Ez a mi palladiumunk.* Nemesi intézményeink emellett biztosítják a nemzeti suprematiát számunkra. Frank, német, olasz földön a demokrácia csak egy új francia, német, olasz nemzetet hozand létre; a magyar földön a demokrácia új idegen nemzeteket fog alkotni, s minket elenyészt. – S mi panasza van nálunk a népnek? Adója csekélység; földje jó, senki nem bántja,+ jól él, nem töri fejét a nagy államok gondjain; ősi egyszerűségében oly jól megvan, hogy negyvenezer embert egy szolgabíró egy hajdúval békén elkormányoz; nem irigylik, nem zaklatják nyugtalan szomszédok; jóllakik mindennap, s vasárnap ott imádkozhatik, ahol akar. Ősi erkölcsei, durva egyszerűsége megőrzi őt a külföldi romlott erkölcsök mételyétől. Ha szegény is, de nem adós. Nem áll magasan, de nem bukhatik. Nem küzd a pálmáért, de nem is győzetik le. Alszik; de él! S ti fel akarjátok őt költeni, gyermekek?

A nádor élesen tekinte az ifjú szemébe, s látta, hogy annak arcát e szavakra nem a megrettenés halaványsága lepi el, hanem az ifjúi forró vér hő pírja. Ez tudja, hogy mit fog felelni.

– Fenséges uram! – felelt Kálmán a nádor szavaira. – Hálás hódolattal veszem fenséged atyai jóvoltát irántam; a fiúi tisztelet válaszol arra. Harminc év óta* él hazám fenséged kormányzó kezei alatt; változatos időket élt ezalatt keresztül. Részt vett a világharc dicsőségében és áldozataiban, részesül most a béke nyugalmában; de nem a béke győzelmeiben. Sok ideig volt jelszavunk: „Extra Hungariam* non est vita; si est vita, non est ita” (Magyarországon kívül nincsen élet; ha van élet, nem ilyen élet). Ez egy szomorú ábránd; mert nálunk nincs semmi élet. Ha Kína, ha Japan+ elzárja magát* hermetice a külvilágtól, és semmit+ be nem fogad, amit az európai kultúra alkot, azoknak van joga hozzá, mert önmagukból kifejlett barbár+ kultúrájuk versenyt fut a civilizált világéval; nem kérik kölcsön tudományunkat, fegyvereinket, államtanunkat, gazdászatunkat, földmívelésünket, iparunkat, művészetünket; saját maguk teremtik azt; nyomtatnak könyvet, másként mint mi; alkotnak szövőszékeket, másképpen mint mi: és azzal, amit alkottak, kivívják bámulatunkat. Nekik van joguk falat húzni, tengert zárni maguk körül, mert ők határaikon belül életet „élnek”. De mi alszunk. Növényéleten tengünk. Magunk magunkat dicsérjük, s az idegen nevet rajtunk, vagy nem ismer bennünket. Legszegényebb népe vagyunk a földrésznek.* S amíg alszunk, észre sem vesszük, hogy elenyészünk. Nem tűz, nem fegyver fogyaszt el bennünket, hanem az alvás. Főnemességünk már csak név szerint tartozik hozzánk, itt sem lakik köztünk: mit is szeretne rajtunk, mit is keresne nálunk? Köznépünk, ahol magánál míveletlenebb+ népfajhoz ér, abba tömegestől beleolvad; mert a míveletlenség nagy kényelem, s a piszok ragad. Polgári osztályunk nincs. A kereskedelem kikerüli országunkat. Külföldi pénz fél hozzánk bejőni. S aztán nincs egy városa hazánknak, amelyről azt mondhassuk: ez Magyarország székhelye; ide hordjuk kincseinket, amit a véres múlt meghagyott, s amit a verítékes jövendő újrateremt. Koldusok nemzete vagyunk, kik magukat uraknak álmodják. Hát miért nekünk ez álom?* Ébredjünk fel belőle, s lássuk meg, hogy elmaradtunk a sivatagban; míg el nem takar bennünket a homok, s oda nem jutunk, ahova a flamandok,* a basquok,* akikről senki sem tudja, hogy még most is élnek; pedig számuk millió, s nyelvük él – ábécés könyveikben. Ennél többet ér ébren lenni, s elfogadni a harcot óriási feladataival. Én tudom, hogy ébredésünkkel más alvókat is fölébresztünk, legyen úgy. Én a magunk faját oly életképesnek hiszem, hogy nem rettenek vissza a versenytől. Ha nagy lesz a küzdelmünk, annál nagyobb lesz a győzelmünk!

A nádor szánó tekintettel nézett a fölhevült ifjúra.

– Ábrándozó! Mennyire nem ismered saját népedet! Én ismerem azt minden jó és rossz tulajdonával. Te még nem is születtél, mikor én már vele együtt éltem. Úgy egymáshoz vagyunk nőve, mint a fő a testhez; legkisebb baját is megérzi a fő a testnek. Hogy mi voltam e nép közt, arra a bécsiek csufondáros elnevezése megfelel; ahol nem hínak másképp, mint „der alte Rákóczi*”. Én ismerem a mi népünket. Heve szalmatűz; nagy lánggal fellobban; hamar elhamvad. Mindenre van hajlama, tehetsége, de komoly kitartása semmihez. Mindenki ért mindenhez, de egy tárgyat megragadni mindenki restelkedik. A magyar, ha jó katona, felvitte az őrnagyságig, siet quietálni,* s megy haza a szülővárosába+ szenátornak; ha kereskedő, s telepe jól jövedelmez, iparkodik földesúrrá lenni, s otthagyja a hajóit; ha jó gazda, hátat fordít a gazdaságának, s vagyona felét rááldozza, hogy tisztviselőnek megválasszák. Minden csizmadia azon végzi, hogy szőlőt vesz,* s vincellér lesz. A színész kap rajta, ha iskolamesterré lehet, s a rektor elszökik színésznek. Még a tudományos férfiak is ily ingatagok választott pályáikon: a historikus filológiai problémákkal vesződik, s amely professzor tíz esztendeig preparálta a filozófiát, a tizenegyedikben a fizika kathedráját foglalja el.* Csokonai, a híres poéta, harminc éves korában dohánytermesztővé lett,* s te, kedveltem, ha félretérsz mostani utadról, hogy poéta légy, bizonyosan mint piktor halsz meg.

– Ezt mind egyedül az okozza – szólt Kálmán, felhasználva a szünetet, melyet a nádor saját ötlete megmosolygására tartott* –, mert nincs egy központja az országnak, mely a tehetségeket egyesítse, mely irányt adjon, s a magasabb pályákra vállalkozókat azokon megtelepedni is segítse.

– S ez így van jól. Hogy ami féltője van az országnak, az nincsen egy helyen, hanem szét van osztva. Diétája s főurainak lakhelye Pozsony. Kereskedelmének telepei Győrött, Komáromban, Mohácson virágzanak; tudománya jó helyen van Debrecenben, Patakon, Nagy-Szombatban, Pécsett; ott díszlik a nemzeti nyelv; Pesten az universitás, az egyházi hatalom Fehérvárott, Egerben, Esztergomban, Váradon; a vagyonos intelligencia a falvakon. Pesten a Kúria, Budán a helytartótanács. Így van jó helyre eltéve minden. Próbáljátok meg mindezt egy helyre tömöríteni, s meglátjátok, hogy csináltok egy nagy fővárost; de amely nem lesz magyar, hanem német. E téren a német benneteket legyőz, s országotok közepét foglalja el.

– Küzdeni fogunk vele a győzelemért, s a küzdelem már maga diadal lesz.

– Mivel küzdetek?

– A szellem és tudomány minden fegyverével;* tollal, lelkesült szóval, gyaluval, vésővel és ecsettel. Mindenre van köztünk tehetség; csak a tér hiányzik számára mindenütt. Tért, mozgást kérünk mi azok számára, akik élni akarnak. S ha akkor aztán elvesztünk: magunk hibája lesz; temessenek el bennünket; megérdemeltük.

– De én sírásótok lenni nem akarok. Félelemmel tekintem újítástok minden mozdulatát. Elvesztetitek a nemzettel mindazt, amije van, s nem szerzitek meg számára azt, amire vágytok. Nyelvújító tudósaitok megfosztják a klasszikus műveltségtől a nemzetet, s csinálnak számára egy mesterséges nyelvet, amit a köznép meg nem ért. Utat nyittok idegen eszméknek, s ősi erényeiteket adjátok érte cserébe.+ Behozzátok magatoknak a divatot, s unokáitok rongyban fognak járni. Felháborítjátok az alvó kedélyeket, szabadság jelszava alatt, s egy úr helyett kaptok hetet. Elcsalogatjátok az együgyű magyart ekéje mellől gyorsan gazdagító pályákra, s ott fogja maga alól elveszteni az ősi földet. Hírt keresni mentek a világliteratúra és művészet olympi versenyébe, s szégyent és lenézést fogtok hazahozni. Rohammal nem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen elég erőtök, lángeszetek; lassú fáradsággal+ sem tudtok hódítani, mert ahhoz nincsen türelmetek. A magyar nem való Sprachmeisternek,* mint a német és a francia, ki az idegen hibás kiejtését udvariasan igazítja helyre. A magyar szeme közé nevet annak, ki szép nyelvét idegen akcentussal ékteleníti el. Magamon tapasztaltam, ki egyszer szólaltam meg magyarul az országgyűlésen, s az első mondatomnál hahota támadt a teremben.

Ezt Kálmán sem tagadhatta, hogy úgy volt.

– Kedveltem!+ – monda a nádor. – Vedd vissza kérvényedet theatrálista barátaid iránt. A magyar úrnak született, nem hisztriónak. Szereti a jó muzsikát, meg is fizet érte; de maga nem muzsikál senki pénzeért. Tapsol a kötélen+ táncolónak, de maga nem hány bukfencet.* A magyar nem lehet színész: mert hiába ragaszt magának álszakállt, nem tudja saját magát megtagadni, s a festéken keresztül kirí belőle az arisztokrata, vagy a táblabíró, vagy a diák, vagy a paraszt. A magyar restell az arcával grimászokat fintorgatni a publikum előtt. Nem tud odatolakodni minden társaságba, mint a német színész, hogy emberi jellemeket tanulmányozzon; s az egész világon nincs számára iskola, hol+ művészetben képezhesse magát. S ami legrosszabb, nincs magyar közönség, mely a magyar művészetet élvezni tudja. Ahol theátrálisták megjelennek, kezdik Schillerrel, Körnerrel, üres padok előtt, utoljára aztán rátérnek mindenütt az arcátlan bohózatokra hogy becsődítsék a röhögő vulgust.* – Én ilyen csúffá tétetni a magyar nevet Buda várában nem hagyom.

Ezzel visszaadá a nádor Kálmánnak folyamodványát.*

Kálmán hódolatteljesen hajtá meg magát, halkan rebegve:

– Én apellálni fogom ügyünket.

– Hová? Én vagyok a fő!

– A főtől a szívhez!

Őszi harmat után…

Kálmán folyamodásának az volt az eredete, hogy nemrég levelet kapott Bányavárytól, ki Fehérvárott volt akkor a társaságával,* melyben azt az elhatározását tudatja vele, hogy meg fogja látogatni a fővárost, ha mindjárt ezer ördög áll is az útjában, s társaságával akár Pesten, akár Budán megtelepszik.

Kálmán egyengetni akarta számára az utat.

Buda akkor kedvezőbb hely volt a magyar színészetre, mint Pest; a várban magyar hivatalnokok családjai laktak, a Tabán még akkor sok magyar kereskedőnek szolgált települ, volt kész színháza,* mely török mecsetből alakíttatott át, s Pestről is megkapta a maga illetményét; míg Pesten nemcsak színháznak való helyiség nem létezett, hanem belejáró közönség is gyéren akadt; a törvénytudó fiatalság* más sivár mulatságokban találta akkor kedvét, a magyar iparos osztálynak a hecc és a cirkuszi látványok tetszettek, a magyar úri rend pedig a német színházba járt, mely akkor félelmes vetélytárs volt; kívül monumentális épület,* belől pompa és deszkáin valódi művészi nagyságok, kik az akkori összes német színvilágban is, mint elsőrendű matadorok* voltak elismerve. Itt nehezebb volt gyökeret verni.

Ezért tette meg ama végzetes lépést Kálmán a nádornál Bányaváryék mellett a Budán felléphetés érdekében.

A nádor kedvezőtlen válasza után nem tett le a reményről, megmondá, hogy apellál, a főtől a szívhez. Elhatározta magában, hogy elmegy a főhercegnőhöz. Őfensége arról biztosítá, hogy bármit kérjen egykor, abban pártját fogja. E kegyet+ soha jobbkor igénybe nem veheti, mint most.

Amint őfensége termeit elhagyta, rögtön hazasietett, lovát felnyergeltette, s összegöngyölt köpenyét nyerge mögé téve, nekiindult lóháton Alcsuthnak.*

Akárhányszor megtette ezt az utat lóháton, jó ismerős volt már vele. Néhány órai sétalovaglás az – jó lovasnak és szerelmesnek.

Csakhogy – van valami, ami az utakat meghosszabbítja ősszel,+ a sár.

Kálmán a budai sorompón túl már tapasztalá, hogy nem lehet most olyan ügetve járni, mint nyáron. A lova egypárszor vissza is akart vele fordulni. Délben sűrű köd volt: mikor felszakadt,+ elkezdett apró permetező eső szitálni, délután hidegre vált az idő: akkor dara esett az égből, mintha az egész föld egy nagy instantia volna, melyre porzót hint valaki onnan felülről, alkonyat felé aztán megint meglágyult, s akkor szép csendesen szállongtak verébfej nagyságú hópelyhek a szürke légben; estefelé azután megjött a nyugoti szél, az meghozta az ónos esőt,+ mely csepp, amíg lehull, de ott egyszerre megfagy, s körül bekandírozza az ember ruháját. És mindenből, ami leesett, sár lett ide alant.

Jó késő estére vált, mire Kálmán lova az alcsuthi határcsárdát elérte, ahonnan az út a kastély felé letér.

E csárdán túl találkozott egy karavánnal. Öt szekér egymástól elmaradozva, egy gyékénnyel fedett, egy bőrekhós,+ a többi fedetlen. Az utasok jól-rosszul elhelyezkedve rajtuk.

Vajon kik lehettek? Vásár nem esik már e tájon ilyen késő ősszel.

Kálmán mindjárt kitalálta hogy kik, amint az első kocsit elérte. Vándor színészcsapat.*

Örökké útra készen, de sohasem útra készülten. Néhánynak van téli gúnyája is; ócska guba, éjjel ágytakaró, annak a csuklyáját most a fejére rántotta, csak a makrapipa látszik ki belőle; másik, ki nem gondolt a jövendőre, kocsistól kölcsön kért lópokrócba van kötéllel bekötve, fején vízmentes sisak kemény papirosból. Egynek széles karimájú Rinaldó* kalap takarja el arcát, s bőr övébe két rekvizitum pisztoly dugva, világ rettentésére. Nagy vasas láda tetején kopott selyemköpenyegben ül valami némber, bekötött fejjel, mellette az a férfi alkalmasint férje, mert kötött paplan+ van kerekítve a nyakába, nagy kék madármustrákkal;* legjobban járt az, aki a saraglyában a súgólyukborítóba beledughatta a fejét, az ott meg nem ázik.

Az utazók egy kicsit veszekednek egymás között; egymást „az úr”-nak címezik; van, aki próbálgatja, hogyan lehetne ebben az ónas esőben+ kicsiholni. Ábrázatféle azonban egyiknél sem látszik, a hideg eső szemközt ver, az elől mindenki eltakarta legféltőbb részét, az arcát.

Akiknek az ekhós szekér+ meg a gyékényes jutott, azok valószínűleg a társaság előkelőbbjei; tán az igazgató, a primadonnák, az énekesek, akiket jobban kell őrizni a rossz időtől. Valószínűleg a ruhatár is ott van.

Kálmán úgy igyekezett a karaván mellett elsietni. Hátha éppen ők azok? Hátha az az esőtől + korbácsolt alak maga Cilike? Az embernek olyan rosszul esik jó barátait nyomorban látni olyankor, mikor nem tud rajtuk segíteni.

Mikor a gyékényes szekér mellett elhaladt, annak az ernyője alól valami kedvetlen dalt hallott kiszűrődni: „Őszi harmat után fujdogál a téli szél.” Bizonyosan valami nyűgösködő pólyás csecsemőt altatnak vele. Színész truppnál mindig van az. Kell az: mert hány darab van, amelyben kis gyerek jön elő, s azt nem lehet kölcsön kérni.

Kálmán olyan szorongást érzett, míg mellettük elhaladt s csak aztán nézett rájuk vissza, mikor már a kastélyhoz vezető útra letért. Vajon nem Bányaváryék voltak-e ezek? Nem merte megkérdezni az utasoktól, azok sem sokat nézegettek őutána.

Egész este lett, mire a nádori kastélyhoz megérkezett. Egy lovász átvette lovát megjártatni. Kálmánnak csak akkor jutott eszébe, hogy ilyen sártól összefecskendett állapotban s a szokatlan órában kihallgatást nem kérhet a főhercegnőtől.

A várnagy az orvoshoz utasítá őt, ki ez idő szerint minden vendéget elfogadni van utasítva, s orvosi belátása szerint enged vagy nem enged a főhercegnő elé jutni és csak olyan embereket, akiknek látása nem hat izgatólag a szenvedő idegeire.

Az orvos jóindulattal volt Kálmán iránt s szívesen fogadta őt; de mindamellett nem titkolhatá + el előtte, hogy szerfölött sok nehézséggel fog járni azon óhajtásának teljesülte, hogy a főhercegnővel beszélhessen. Először is ilyen sárosan nem mehet be hozzá: az orvos ruhái pedig rövidek volnának rá, ha azokat venné fel. De nagyobb baj az annál, hogy a főhercegnő legkínzóbb idegbántalmakba esik, mihelyt valakit azok közül meglát, akiket meghalt gyermeke szeretett; úgyhogy dajkáit, paraszt játszótársait mind el kellett innen távolítani. Kálmán valószínűleg azok közé tartozik, akiket a főhercegnő most nem fogad el. – Hanem volt egy jó terve az orvosnak Kálmán számára. A főhercegnő nagyon kegyeli a betegeket; mihelyt valaki megbetegszik a környékben, azt az orvosnak rögtön be kell jelenteni. Őfensége azonnal látogatására megy. Ő tehát majd ád be Kálmánnak valami olyan orvosi szert, amitől egészen nyomorultnak fogja magát érezni, de semmi komolyabb baja nem lesz: csupán csak hogy kiveri a képét a hideg veríték, s kénytelen lesz ágyba feküdni. Akkor aztán bizonyos lehet felőle, hogy őfensége rögtön fel fogja keresni, s ha akkor adja elő a kívánságát, bizonyos lehet a teljesülése felől, miután az úgy fog vétetni, mint egy haldokló utolsó óhajtása, s egyúttal a gálába öltözés nehéz föladata is körül lesz kerülve.

Kálmán nem bánta már, akárhogy lesz; arra is készen volt, hogy bevegyen hát egy dózis ipecacuanhát.*+ Barátjai már útban vannak, az engedély kieszközlésével nem szabad késni.

Az orvos azt mondta neki, hogy csak várjon egy kicsit; majd nemsokára tudják,+ hogy mikor szabad az orvosnak őfenségéhez felmenni, akkor Kálmán maradjon idelenn az orvos szobájában, vegye be ezt a kis porocskát egy pohár vízben, azzal feküdjék le; aztán várja be a többit.

Arról fogja pedig az orvos megtudni, hogy mikor menjen fel őfenségéhez, hogy itt éppen e szoba fölött van őfenségének az imaterme; abban áll az orgonaszerű fisharmonica. A főhercegnő az esti órákból egyet, néha kettőt is azzal szokott eltölteni, hogy e hangszeren ünnepélyes melódiákat játszik. Az orvos aztán végigvárja az ájtatos+ hangokat, s azok végeztével teszi esti látogatását magas ápoltjánál, ki azután néha óra hosszat eltanácskozik vele földi és földöntúli fájdalmakról.

Nem soká kellett várniok. Az orgonahang megszólalt odafenn, az orvos felölté fekete frakkját ,+ s aztán kimért Kálmán eleibe háromféle port is, válogasson belőlük, amelyiket jobban szereti, s azzal magára hagyta.

Azt meg kell vallani, hogy egészen új neme az útról érkezett vendég vacsorával való ellátásának.+

Kálmán egyedül maradva az orvos szobájában, sokáig elhallgatta e szent zsolozsmahangokat, mik onnan felülről alázúgtak. Búskomor, lélekigéző+ hangok azok; ha sokáig hallgatja az ember, maga is kivágyik a temetőbe, s betegnek képzeli magát.

Annál kevesebb kedvet érzett magában a doktor porait beszedegetni, amiktől még betegebb legyen.

Aztán végiggondolta magában, hogy mégiscsak furcsa, nevetséges szerepet vállalt ő magára, ha egy dózis emeticum* árán szerez magának audienciát, s akkor azután majd adja elő a hazai színművészet pártolása végetti+ esedezését egy tengeribeteg émelygésével torkában. Nem is nagyon valószínű, hogy a főhercegnő ily késő esti órában beteglátogatásra szánja el magát. Látta, hogy ez az orvos csak meg akarja őtet egy kicsit tréfálni; az orvosok humoristicus fickók. Nem is maradt ott neki. A drága jó orvosságait otthagyta érintetlenül, maga pedig kiment, fölnyergeltetett, azzal a szándékkal, hogy átlovagol az uradalmi kasznárhoz; az jobban ért az ő betegsége kigyógyításához, s gyakorolja is a gyógyrendszert az orvosi fakultás engedélye nélkül. Éhes volt.

Jó sötét volt már, amint a kastélyból kilovagolt; ezúttal változatosság kedveért északi szél fújt, és hó esett.

Amint az útféli+ csárda mellett ellovagolt, ott látta a vándorkaraván szekereit az állás alatt. Az ivóterem útra néző ablakai nyitva voltak, a pipafüst csak úgy jött ki rajtuk világító küllő alakjában, s a nyitott ablakon át kihangzott a szabadba a a vidám utazók zajos dala. Kívül megáztak, most belül áztatják magukat, s azzal meg vannak gyógyítva. „Similia similibus.*”

Kálmán úgy iparkodott az éj homályában elvágtatni észrevétlenül a csárda mellett. Rosszul esik józan embernek barátjait ilyen exaltált állapotban látni.

Pedig csaknem bizonyosnak tartá, hogy ez Bányaváry truppja.

Akár arra is fogadhatott volna, hogy az ő hangja az, amely legjobban kihangzik a borozók dalából. Barátja nagyon szerette a bort, s bor közben a dalt.

Cilike is valószínűleg ott van.

Hja, a színész-életben gyakran összeszorulnak az emberek egy korcsmaszobában. Ez vele jár a hivatással.

Kálmán nem akarta őket „így” látni.

Azt is mentségeül fogadta, hogy addig nem akar velük találkozni, míg valami kedvező eredményt nem hozhat számukra. Holnap odább fognak menni; holnap ő könyörögni fog érettük a főhercegnőnél, annak egy szava jobbra fordítja a félig vesztett ügyet, s akkor aztán diadallal keresheti fel a vándorokat.

Addig pedig hát hiszen nem tartozik azt senki tudni, hogy hóban, ködben, sötétben, gyékényes szekérben, két jó barát kétszer is keresztülment egymásnak az útján, anélkül, hogy egy keserves jó éjszakát kívántak volna egymásnak.

Sietett a kasznár jól ismert lakása felé, mely a majorsági épületek között volt. Többször is szállt már meg itten; rendesen a kasznár volt házigazdája ittlétekor; derék vendégszerető úr, jó gazdasszony felesége és hét gyermeke: apróbb, nagyobb.

Amint lováról leugrott, a kasznárlak udvarában már ketten, hárman futottak a+ nyitott konyhából, átvették paripája kantárszárát, köpönyegét, lovag ostorát, a gyerekek összecsókolták mint régi ismerőst: tuszkolták befelé.

– Van ám itt még más vendég is!

No, biz az nem volt nagy újság Kálmán előtt; vendég nélkül egy nap sincs a kasznár laka.

Hanem a meglepetés mégis tökéletes volt számára, midőn az étkezőbe belépett, s ott az asztalfőn meglátta ülni – az ő kedves barátját, Bányaváryt…

Hujjahó! hogy ugrált fel minden ember a székéről! Hogy rohantak a nem várt vendég elé! Hogy nyalábolta őt nyakon Bányaváry!

– Hát te hogy kerülsz ide?

Ezt Bányaváry kérdezé Kálmántól.

Hiszen Kálmán is éppen ezt akarta kérdezni őtőle,+ de amaz megelőzte.

Hát aztán csak el kellett mondania, hogy a főhercegi kastélyból szökik: ahol a doktor+ ipecacuanhával akarta megtraktálni.

– No bizony, annál jobb lesz ez a túrós galuska – mondá a háziasszony Kálmánnak, míg a kasznár leültette őt a saját helyére.

– De hát mért akart az orvos neked ipecacuanhát adni? – kérdezé Bányaváry.

– Hogy egy kicsit beteg legyek tőle.

– S miért kell neked egy kicsit betegnek lenned?

– Hogy a főhercegnőnél kihallgatást nyerjek.

– S mi végeznivalód van neked a főhercegnővel?

– Éppen a ti ügyetekben jártam.

– A mi ügyünkben? Ne is mondd+ tovább. Kitalálom a többit. Nádor őfensége megtagadta a budai várszínházban komédiázásunkat, s te most lejöttél ide, hogy a főhercegnő szószólásáért esedezz. Egy lépést se tégy, kedves öcsém, többet, ha engem szeretsz. Miattunk senki előtt a derekadat te meg ne görbítsd. Én nem kérdem senkitől: szabad-e, nem szabad-e? Megyek! Szeretném azt a potentátot látni, aki nekem megtiltsa, hogy hazám fővárosában otthon legyek. Nemes ember vagyok: olyan jó, mint a nádor. Itt a kutyabőr a zsebemben. A mesterségemben magam vagyok a céhmester.* A várszínházat becsukhatják előttem, de azért nem maradok az utcán! Felütöm a sátoromat a legelső színben, s ott lesz az archimedesi pont,* ahonnan a földet kiemeljük a helyéből minden királyaival és vicekirályaival* együtt.

– Figyelmeztetlek rá, hogy itt a nádor egyik tisztviselőjének a lakában vagyunk.

– Tudom – szólt elkomorodva Bányaváry. – Azt is tudom, hogy már maga az az eset, hogy a nádor kasznárja a Budára törekvő komédiásokat vendégszeretettel fogadta lakában, annak terhelő bűnül számíttatik be. Nem is szemtelenkedtem én ide+ magamtól ostoba fővel; hanem látod, ez a derék ember maga fogott el bennünket az úton; úgy hozott ide a házához, aki ide fért, a többinek a csárdába küldött lakomához valót. Megvendégelte a kiéhezett truppot, mely talán elhull az útban, ha ki nem eheti egyszer magát. És lásd, ez a derék ember nem kérdezte azt elébb,+ hogy mit fog majd erre mondani őfensége, vajon nem veszti-e el+ a kenyerét, pedig hét szép gyermeke van.

A tisztviselő közbeveté:

– Én őfenségét híven szolgálom eszemmel, kezemmel, hűségemmel; de meggyőződésemet nem adtam bérbe senkinek.

Kálmán úgy érzé vállára nehezedni a hétgyermekes apának e mondását, mintha Atlas adta volna át neki a földet, hogy emelje egy kicsit.

– Ne aggódjál te mi rajtunk, kedves öcsém! – monda Bányaváry. – Ha egyszer ott leszünk, ha a te remekműveddel kezdhetjük meg előadásainkat….

– Nekem semmi remekművem nem létezik – szólt Kálmán elkomorodva.

– Azt én jobban tudom.

– Ha arra gondolsz, amit az Oltárkövön+ olvastunk, az nincs többé. A Kolozsvárra küldött másolatot is visszahozattam s mind a kettőt beledobtam a tűzbe.

– Hahaha! – nevetett rajta Bányaváry. – De én túljártam az eszeden. Ismerlek jól; tudtam, hogy a képtelen ítélet után azt fogod tenni, hogy tollat, papirost, kalamárist mind a kandallóba vetsz, s eltagadod, hogy tudsz írni. Én tehát a választmány jegyzőjétől egy napra elkértem a művedet. Nem adta ide. Csak olvasni kértem. Azt megengedte; de úgy, hogy semmit le ne írjak belőle. Én aztán az egészet megtanultam könyv nélkül. Onnan égesd ki most.*

S hogy Kálmán ne is kétkedjék szavainak valósága felől, elkezdett egyes jeleneteket elszavalni a tragédiából.

A kasznárék el voltak ragadtatva a sok szépségtől!

Kálmán tudta Bányaváry felől, hogy annak oly hatalmas emlékezőtehetsége van, hogy egyszer fogadásból megtanulta könyv nélkül az egész kalendáriumot. Ha ott van a műve, onnan el nem vész soha.+

Egy menedéke maradt még.

– De hisz annak az előadását nem fogja megengedni a cenzúra.

– Az az én gondom lesz – szólt könnyű vérrel Bányaváry. – Ha tűz esik is az égből, ha lécszeg nő is a földből, mégis keresztültörök vele, s majd meglátja akkor az ostoba világ, hogy mit bír benne. Meg nem tiltja azt nekem senki. Egyedül te tilthatod meg. Teszed-e azt?

Kálmán válasz helyett egy sürgősebb kérdést tolt maga elé.

– De hol hagytad Cilikét, hogy nincs itt?

– Őt lefektettük, el van törődve.

– Beteg?

– Nem beteg, csak el van csigázva az úttól. Kutya idő volt és disznó út hozzá. Ő pedig gyönge teremtés. Hamar megárt neki a viszontagság; abból pedig terem a mi pályánkon elég. Hideg télben, széljárta teremben, bálnak öltözve játszani, mikor a néző foga vacog; áthevülten a játéktól, sárban, szélben, havas esőben félórát gyalogolni a hideg szállásig; néha hetekig koplalni, máskor hetekig vendégeskedni, egyik nap pezsgőt inni, másik nap az ökörnyomból az esővizet, amellett, folyvást az idegeivel dolgozni, tüdőt, szívet fárasztani, beleélni magát idegen szenvedélyekbe, aztán veszekedni prózai irigy versenytársakkal; élvezni mindennap együtt az istenekkel s együtt az ördögökkel: ez, barátom, a legerősebb idegrendszert is elviseli. Cilike pedig olyan gyönge. Hanem azért ne féltsd; ma kipiheni magát, s mikor a súgó csengettyűje szól, olyan egészséges lesz, mint Diana.* Amíg az előadás tart, addig nem fáj semmi ideg, addig a láz szünetet tart, ismerjük mi már ezt. Hejh! mikor a te művedet fogja ő szavalni, akkor vagy meggyógyul bele, vagy meghal utána.

– De akkor mi is felmegyünk Budára! – szólt lelkesülten a kasznár.

„Mind, mind!” – kiáltozott a hét apróság.

– Hanem még nem feleltél a kérdésemre – szólt Bányaváry. – Te tilthatnád meg nekünk egyedül, hogy művedet előadjuk. Megtiltod-e?

Kálmán nagyot gondolkozva felelt:

– „Nem”…

Nagyot csattant a háta megett…

Csak egy ajtó volt…

…De minden ajtó volt!

Milyen szépek a grófnő nefelejcsei…

Egy szellemdús francia hercegnő egy udvari bálban így szólt a mellette ülő másik hercegnőhöz, egy polka tremblant* alkalmával:

– Minő nagy bűvész ez az Offenbach!* Ha most mi az ő zenéje nélkül látnók a leányainkat az idegen fiatal emberek karjai között ilyen mozdulatokat tenni, a guta ütne meg ijedtünkben: így pedig gyönyörködünk benne.

Már az igaz, hogy Orpheustól* gyerekség volt a köveket kimozdítani s+ a vadmacskákat maga körül gyűjteni. Offenbach és Strauss*+ ennél nagyobb csodákat művelnek, az ő zenéjük hangjára jogot kap az idegen fiatalember kiemelni a jól őrzött hercegkisasszonyt anyja, garde des dames-ja mellől, jogot kap őt keblére szorítani, vele messze elszaladni, keringelni, a ruháját összetépni, szemei sugárzatát, forró lélegzetét beszívni: s ez igen természetes jog. Ehhez nem kell se pap, se breviarium, se oltár, se diszpenzáció, se előleges háromszori kihirdetés, se gyámi jóváhagyás,* se rangegyenlőség, se vallásazonosság, se móringlevél,* se eskü, se tanúbizonyság, se reverzális. Egy órára a hercegkisasszony azé, aki hamarább jön.

Semmi észrevételünk sincs ellene.

Különösen gyönyörteljes egy ilyen kiváltságos óra a cotillon+ idején. Mondjuk: két óra; – ha a vortänzernek* emberi józan esze van.

A budai fejedelmi gyász miatt az előkelő társaság nyilvános bálokban nem mutatta magát, hanem ahelyett más úton kárpótolta magát elvesztett mulatságaiért saját termeiben. Összejöveteleiket a meghívókon nem nevezték táncvigalomnak, hanem reuniónak. Megnyitóul egy klasszikus filharmóniai koncert, azután pedig, – ha a fiatalság megkívánta – egy szerény quadrille,*+ egy csendes écossaise,* s végül egy ártatlan cotillon.+ A fiatalság pedig mikor ne kívánta volna meg?

Decséry hercegnő termeiben nem is volt semmi feltűnő abban, ha a hosszú cotillont+ Dorothea grófnő Jenőy Kálmánnal járja. Köztudomású már a szülők által is jóváhagyott viszony, s míg egy része a közönségnek Kálmán szerencséjét tartja irigylendőnek, vannak olyanok is, kik a nagyobb nyereséget a Decséry részen+ látják.

Az ifjú pár azalatt, míg monsieur Henry a füzértáncot a többi tizenöt páron figuránként végigdirigálja, ráér beszélgetni ellenőrzetlenül.

Ki hallgatja ki a táncolók beszédét? Ki ügyel kézszorításaikra?*

– Milyen szépek a grófnő nefelejcsei! – monda Kálmán, táncosnéja kezét tartva kezében, kinek hajfürteit eleven myositisokból* font füzér díszíté.

– Szeretném tudni – szólt a grófnő –, miért híják ezt a virágot „nefelejcsnek”.

– Mert a kék az állhatatosság+ színe.

– Hát a kék szín miért jelent állhatatosságot?

– Mert a változhatlan ég maga is az.

– Ugyebár, az én szemeim zöldek?

– Nem, grófnő, azok kékek.

– Én mindig zöldnek nézem.

– Tükre nem jól mutat, azt én jobban tudom.

– Tehát legyenek az egész világnak zöldek, önnek kékek.

Egy mindent mondó kézszorítás adott magyarázatot az enigmához. Megzavarta a társalgást monsieur Henry.

– Engedelmet kérek, de múlhatlan szükségem van nagyságtok nagybecsű jelenlétére a következő figurához.

S monsieur Henry kérése parancs.

Nyilvános bálokban ő nem szalonképes, de a magántermekben korlátlan uralkodó. Táncolni kell vele, akinek int. S ha egy pár hiányzik, magát az öreg hercegnőt is beviszi a colonne-ba* kiegészítő vis-à-vis-nek.

S monsieur Henry oly büszkén is hordja a fejét, mint egy francia, ki tudja,+ hogy apja szerecseny+ király volt; vagy mint egy szerecseny király, ki+ tudja, hogy fia+ francia táncmester.+

Mikor vége volt a táncfigurának, s a párok ismét visszakerültek helyeikre, Dorothea grófnő azt mondá Kálmánnak:

– Tudja ön, hogy mi most táncolunk egymással utoljára?

Kálmán nem volt olyan kőfejű, hogy ne értse, miről van szó, de úgy tett, mint aki félreérti azt.

– Ah! tehát nem lesz az idén több reunio?*

– Talán lesz; hanem ránk kettőnkre nézve nem lesz több reunio!

– A grófnő megijeszt.

– De kérem, ne mutassa azt. Nevelőnőmtől tudom, ki azt a lelkésztől hallotta, hogy a telet valami déli országban fogjuk tölteni, még nem bizonyos, hogy Olaszországban-e vagy Portugálban?

– És ha Afrikában+ fogják is tölteni, az nekem mindegy. Én nem vagyok Buda-Pesthez láncolva. Ha önök Lissabonba vagy Nizzába mennek, áttetetem magam attasénak+ a portugál diplomáciai testülethez vagy a szardíniaihoz, s ott is közelükben leszek.

– De kérem, ne ráncolja össze a szemöldeit: akkor még többet is mondok. Azt is megtudtam ugyanezen az úton, hogy ön közel van hozzá, hogy disgrace*-ba essék, s akkor nem fogja önt senki attacheírozni* sem a szardíniai, sem a portugál követséghez. De ne vonja össze a szemöldeit.

– Hiszen mosolygok már. Hát bánom is én; essem ki a kegyből; azért magam ura maradok, sőt annál inkább, s oda+ mehetek, ahová akarok, akkor utazom önök után, küldetés nélkül.

– Az nagyon szép lesz; hanem még egyet tudtam meg, ami önt érdekelheti. Azt, hogy önt a nagyanyja ki akarja tagadni. Ne harapja ön az ajkait, kérem. Látják.

– Az is meglehet – suttogá Kálmán –, akkor én szegény ember leszek, s akkor a grófnő nem fog engem látni többé.

– „Látni” és „meglátni” két különböző szó.

Ez enyhítő ír volt a friss sebre.

Kálmán büszkén fölemelte homlokát.

– De nem maradok soká láthatatlan! Bennem is van valami, amit sem a fenséges urak nem confiscálhatnak, sem az édes szülők vissza nem vehetnek tőlem, s én magasabbra fogok emelkedni, mint ahová márványlépcsők vezetnek.

– De ne szóljon ön oly fennhangon. Hogy reszket a keze. Most haragszik. Rám haragszik-e, amért ezt+ megmondtam?

Ha Kálmán azt mondta volna, amit gondolt, azt felelte volna: „igen! terád!” – És akkor nagyon igazságtalan lett volna.

(Azt akarod, hogy a rám célzó lövés előtt essem arcra! – Meg akarsz menteni: – de elesve!)

Igaztalan volt.

Monsieur Henry egy újabb táncfejleményt hajtatott végre az összes armeecorpsszal;*+ mikor helyeikre ismét visszatértek, Dorothea azt kérdé Kálmántól legyezőjével hűsítve arcát:

– Hisz-e ön bennem?

– Grófnő, az én crédóm is az, ami az öné, hiszek az Istenben, hiszek a szentekben, önben is; de legjobban hiszek – önmagamban.

– Pogány kultusz! De férfinak jól illik. Miután a szenteket is előhozta ön: szabad kérdeznem, hogy ismeri-e ön a szentek történetét?

– Tökéletesen ismerem, grófnő; a csodatevőkről, az aszkétákról, vagy a mártírokról akar ön velem beszélni?*

– Maradjunk az aszkétáknál. Tehát ismeri ön Szent Bruno és Szent Hedvig történetét?*

– Ismerem grófnő; de inkább azt mondom, hogy nem ismerem, hogy az ön ajkairól hallhassam azt.

– Jegyesek voltak, összekeltek, akkor megfogadták egymásnak, hogy soha nem fogják egymást másképpen szeretni, mint égi, angyaloknak való szerelemmel. És azt megtartották holtig. Együttlétük örökös égben járás volt, a földön nem voltak soha. Boldogságukat tökéletessé tette a halál. Egy nap haltak meg. Két külön sírba temették őket, s másnap reggelre a két sír eggyé lett. Így ismeri ön azt a legendát?

– Így. Hanem még egy másik legendát is ismerek, mely ezzel rokon. Ez Szent Alexisről* szól, ki mint fényes gazdag úrfi, eljegyzett egy csodaszép hajadont, s a menyegző napján elment a világba hirdetni a bálványdöntő isteni igét. Évek múlva visszakerült ősi házához, mint rongyos zarándok; ott menedéket kért; befogadták aljas cselédnek. Neje még akkor is hajadon volt, még akkor is hű volt, még akkor is várta férje visszatértét. Az pedig mindennap látta őt, mindennap találkozott vele, ki rongyaiban nem ismert rá, és holtáig nem mondta meg neki, hogy ő volt az, akire várt.

– Nekem az első legenda jobban tetszik – monda Dorothea, s e mondás alatt oly hévvel szorítá meg Kálmán kezét, s oly lánggal tekinte annak szemébe, hogy meg kellett értenie abból mindent, ami a legendák mysticumában rejtve van.

Ugyan jó volt Dorothea grófnőtől, hogy e percben legyezőjét elejté, Kálmánnak ideje maradt azalatt, míg azt fölemelte, a szemeit megtörülhetni.

Az átkozott rabszolgakalmár, a szerecsen ismét jött láncra fűzni őket, s aztán vitte őket száraz malmot taposni, nem is eresztette ki hamarább a hámból, mint mikor a cotillonnak+ vége volt. S új figurát nem kezdetett velük. A szívtelen néger!

Mikor Kálmán visszavezette a hercegnőhöz szép táncosnéját, az még egyszer fülébe súgott:

– Aztán „Brunó és Hedvig” legendáját el ne felejtse! – s a kézszorítással egy kis nefelejcs csokor tévedt Kálmán kezébe.+*

A hercegnő föladta unokája alabástrom vállára a tánc után a lenge bajadért,* mely azt a meghűléstől megóvja.

Szokás szerint megkérdezte tőle:

– Miről beszéltetek Jenőyvel?

– A nefelejcsekről.

Igazat mondott: az első szó is „nefelejcs” volt, az utolsó is „nefelejcs” volt.

A rundellában*

Egy bástyakörönd volt az a pesti Duna-parton. A törökvilágból+ maradt fenn, mikor még Pest bástyával volt körülvéve; az ókori védművek egy részét képezte. Aki most a helyét keresné, egy új palotasort találna ottan. Akkor egyedül állt a parton, sötét mogorva falrakás, durván összerótt kövekből, miket nem ért külső vakolat soha; csak az idők moha fészkelte meg magát rovátkáikban. Teteje fazsindelyes, sűrűn tarkázva újabb foldozásoktól. Esténkint+ ami denevér a Duna-part felett szállong, az mind a rundella lakója.

*Ezer lépésnyi távolban tőle emelkedik a pompás redoute épület, mely a német színházat is magában foglalja; újkori stílban a város felé fordult homlokzata díszes perystillel ellátva, fülkéiben remekül faragott istenszobrok. Fedett csarnoka alatt szállnak le estenden pompás hintóikból a selyemuszályos úrhölgyek, kik páholyaikba sietnek.

A rundella környékét pedig a város minden rondasága lepi. Itt ütik fel sátoraikat a fokhagymás kofák, itt ülnek csirkés kosaraik mellett a kecskeméti tyúkászok, ide rakják le a hajósok tört deszkáikat, rohadt köteleiket; itt gunnyaszt naphosszant a város rongy népe, akinek nappal lakása nincs; körül a tér beszórva dinnyehéjjal, baromfitollal, hagymaszárral nyáron, sártól járhatatlan ősszel, egyedül télen van szép járdája hóból, mint a város többi részének.

Itt ütötte fel tanyáját a vándor magyar színésztársaság.

A nemes város semmi hasznát sem vette az ódon épületnek; a színészek bért ígértek érte; az alku hamar megvolt. – Az épület a városé volt, nem parancsolt belőle senki más.

Bányaváry még ott találta a régi emelvényt és gerendázatot, melyet egy ős vándor társulat még 1815*-ben a köröndben összetákolt: azt csak ki kellett tatarozni s felragasztani rá a festett ponyvákat.

Pénze nem volt ugyan az előkészületekhez, úri barátjaitól kérni nem szokott; Bálvándy nem is jött vele idáig; okai lehettek Pestre jövetelét nem pártolni; hanem azért kikerült minden. Óh, a vándorszínésznek a hosszas tapasztalás éppen úgy megélesíti a szaglási tehetségét, mint a rézszínű mohikánnak,* ki tudja érezni egy város lakosai közül, melyik az a kereskedő, aki kölcsönre ad díszítménynek, jelmeznek való pompát, s melyik az a lakatos, asztalos, aki későbbre biztatás fejében dolgozik.

Akadt ember, aki kölcsönzött és dolgozott szívesen.

A társaság sem halt meg+ ezalatt éhen. Vannak még patrónusok Pest városában; hogy milyen patrónusok, azt meglátjuk később.

Amint a színpad elkészült, megkezdődhettek az előadások.

Hja, bizony nehezen ment eleinte.

Páholyközönség nemigen akadt; a földszintre jártak a jurátusok, a karzatra az iparosok; a jurátusnak nemigen van pénze, az iparosnak pedig csak vasárnap van ideje. Azért csak minden másodnap lehetett előadást tartani. A megyegyűlés hetében elrontotta a bevételt a folyton szakadó eső, mely miatt a rundelláig sártengerben kellett gázolni. Aztán az előkelő uraságok itt Pesten mind látták már azokat a darabokat, amiket ők egymás után előadtak, nagyobb művészektől a német színházban, s nálunk még most is fennáll az a nézet, hogy ami színművet már egyszer látott az ember, másodszor mit nézzen rajta, hiszen tudja már, hogy mi lesz a vége?

„Várjatok csak – mondá magában Bányaváry, mikor a pislogó lámpafénnyel+ a gyér közönségen végignézett –, majd jön nektek nemsokára valami, aminek a hírére ostromolni fogjátok a rundella kapuját, s ismételni kívánjátok a darabot hatszor egymás után. Majd jön Kálmán remekműve.”

Hanem egy rettenetes sziklát kell körülhajókázni vele. A minden írók szikláját: a cenzort.*

A cenzúra uralkodott akkor a nép gondolatai felett.

Budapesten volt négy cenzor: fiatalabb, öregebb, volt polgári cenzor, volt papi cenzor, annak még amellett más hivatala is volt, mert hiszen annyit még nem írtak akkor az országban, hogy négy embernek dolgot adjon az elolvasása. Voltak közöttük okos, tanult emberek is: ezek voltak a legrosszabbak, mert ezek ismerték az írónak még az intencióját is, s olvasni tudtak a fehér sorok között.

Jó szerencse, hogy lehetett válogatni, s a közönség elé vágyódó író vagy színész ahhoz vihette a művét, amelyik neki jobban megtetszett.

Bányavárynak főtisztelendő Bócza Nepomuk* úr tetszett meg legjobban.

Mikor tudatta Kálmánnal, hogy művét ezen kitűnő egyéniségnek nyújtotta be, Kálmán nagyot lélegzett.

A legvitézebb tábornok is fellélegzik, ha a csata előtt való nap azt mondják neki, hogy a béke megköttetett. Szép az a dicsőség, szép a csatatéri halál; – hanem az élet is szép!

Főtisztelendő Bócza Nepomuk úr a késő korig meg van örökítve azon válogatott adomák által, miket az íróvilág fenntartott róla. Egy múlt századbeli kísértet, egy korától elmaradt csont, ki amióta a szemináriumból kikerült, könyvet nem vett a kezébe azon célból, hogy abból tanuljon valamit, csupán azon célból, hogy törüljön belőle valamit. História, filozófia, fizika, rá nézve nem létezett, mindent a dogma és a tradíciók szempontjából ítélt meg. A nyelv fejlődésével lépést nem tartott, az új szavaknak határozott ellensége volt; ami szót a Páriz-Pápai* százéves szótárában meg nem talált, azt kitörölte s felcserélte a hozzá legközelebb hasonló hangzatúval; a szentírással ellenkező állításokat még versben sem engedett elhangzani. A szerelmes vers írójátul megkövetelte, hogy a megénekelt hölgy férjes nő ne legyen, az etikáról és illemtanrul saját fogalmai voltak.* Az „Isten” és „Szent” szavakat, ha kisbetűvel írva találta, azokat kezdő nagybetűkre kiigazítani el nem mulasztotta. Az „ördög” szót éppen nem engedte leírni, azt kiigazította „feketé”-re; a „barát” szót, minthogy az kapucinust* is jelenthet, kivétel nélkül átváltoztatta „szerzetes”-re.

És azután mindig otthon ült, s azzal töltötte az idejét, hogy elővette a más cenzorok által nyomtatás alá bocsátott műveket, amik már megjelentek, s azokat újra átvizsgálta, kijegyezve veres plajbászával azokat a sorokat, szavakat, amiket ő kitörölt volna belőlük. Ha nagyon megbotránykozott, fel is adta kollégáit túlságos engedékenységük miatt.

Cenzúrázott mindennemű könyvet: verseket, színműveket, zsoltárt, iskolai kézikönyvet, matematikát, nyelvtant, prozódiát: (egyikhez sem értett) még kalendáriumot+ is, oly pontosan átvizsgálta még az utóbbit is, hogy a vásárok lajstromában nem egyszer rajtakapta a kalendáriumcsinálót, hogy az illető helység országos vására éppen vasárnapra esnék, ami meg nem engedhető; az időjóslati rovatban pedig valóságos népbarát volt; oltalmazója a munkások érdekeinek: számtalanszor kiigazítva az aratás idejére jósolt „tartós esőt” – „állandó jó időre”, mert a szegény dolgozó embernek olyan idő kell aratáskor. Nem volt az rossz ember, csak ostoba.

Ezt választotta ki Bányaváry a remekmű cenzorául.

Elment hozzá egész alázatossággal, illustrissimének címezte; diákul beszélt hozzá. Ezzel mindjárt megnyerte a kegyét. Előadta, hogy valamennyi buda-pesti cenzor közül önkénytelen őt választotta ki e mű bírálójának, mert nincs a többiekhez elegendő bizodalma, hogy elég figyelemmel fogják azt megvizsgálni. Fiatal ember műve, s a fiatal emberek hajlandók a könnyű erkölcsöt hirdetni, szerelmes históriákkal a szíveket megvesztegetni; azután meg azt a sok új szót belerakják a munkáikba, amiket csak ők maguk értenek. Az ilyeneket kéri nagyon szépen kiigazíttatni;+ mert úgy hiszi, hogy ennek a fiatalembernek a munkája hemzsegni fog ezektől a hibáktól.

Bócza úr tökéletesen meg volt vesztegetve.

Ugyan örült, hogy valahára emberére talált, aki az ő nagyságát felfogni képes. Meg is ígérte a direktor+ úrnak, hogy figyelemmel+ vizsgálandja át a művet, s három nap alatt véleményt fog róla mondani.

Harmadnap visszament hozzá Bányaváry.

Bócza úr bölcs tekintetű arccal fogadá.

– Az úr engemet fölöttébb megcsalt. Hisz ez nem valami erkölcstelen munka, sőt inkább nagyon morális darab, s egyetlen egy új szót nem találtam benne, amit kiigazítsak: csupán az ortographiája néhol hamis, s a jámbusai itt-ott sántítanak.

Boldogtalan cenzor. A ravasz komédiás denunciatiója által hamis nyomra engedte magát vezettetni, s míg ő Kálmán művében az erkölcstelen eszméket, a szerelmi csábításokat, meg az új szavakat vadászta, azalatt elszalasztá azt a mély morált, mely abban a szabadság isteni tanait hirdeti. Az egeret keresve, nem vette észre a sast.

Akármelyike a többi cenzoroknak elejitől végig keresztülhúzta volna veres irlájával*+ e minden hatalmasok talapzatát+ megrázó költeményt: egyedül ő nem vette észre benne a fődolgot, a szellemet.

Sőt még meg is dícsérte a munkát.

„Ez a fiatal ember nagyon szépen versifikál: ha diákul írna, nagy auctor lehetne belőle.”

S visszaadta a művet Bányavárynak a „theatro admittitur*” aláírással, anélkül, hogy egy sort törült volna belőle.

Bányaváry diadala tökéletes volt.*

Két hétig tartott az előkészület az új darabra. Két hétig járta a hír Kálmán nevével az egész várost, előre kürtölve, hogy most jön egy portentum,* egy remekmű, egy minden fát levágó óriás.

Ez pedig nem jó szolgálat a hírtől. Minden ember még egyszer annyit vár, mint amennyit kap. A felizgatott kíváncsiság csodadolgokat ígér magának, s a beteggé tett irigység szomjazza az áldozat vérét. Egyetlen magasztaló tíz kritikust idéz elő.

Bányaváry maga úgy járt-kelt a városban alá s fel, mint egy őrült, s ismerőst ismeretlent lefülelt az új művet magasztalva. Színlapjain előtte egy héttel elkezdte hirdetni az előadást. Két nap egymás után fog ugyanazon darab adatni: helyek ára fölemelve, teljes bérletszünettel, erre a napra semmi szabadjegy sem érvényes. Mind hallatlan merényletek ezek Pest városában.

A szerző személye is fokozta az érdekeltséget: Kálmán az előkelő körök kedvence volt; az első előadás napjára a rundella páholyai mind előre le voltak foglalva. Decséryék maguk kérték fel Kálmánt, hogy számukra is szerezzen egy páholyt e napra.+ Gondja volt rá, hogy olyat válasszon ki, ahova saját páholyából majd beláthat.

Végre eljött a várva várt, a félve félt nap, mely Kálmán életének szikláját képezé. Azt a sziklát, melyen hajója összetörik, s melyen világító tornya emelkedni fog.

A zsidók „hosszúnapja”+ nem olyan hosszú nap,* mint az, amelyen egy költőnek első művét színpadra hozzák. Egész nap láza van, nem tudja mit csinál. Hamarább ott van a színpadon, mint maga az ügyelő. Segít rendezni, és szaporítja a zavart. Könyörög minden szereplőnek, hogy csak az istenért jól vigyázzon a szerepére, a verseit el ne forgassa, „és”-eket ne rakjon a szavak közé, mert elrontja vele a jambust. Egyiknél szeretné, ha öregebbnek álcázná magát, másiknál, ha nem csinálna magának olyan nagy bajuszt. Reszketve közeledik az előfüggönyhöz, s lesi, hogy van-e már közönség. Útjában van a rendezőnek, az igazgatónak, kik nem győzik elhárítani maguk elől. Biztató bókokat mond a primadonnáknak, s a foga vacog, mikor rizsportól fehér kezeiket megcsókolja. Retteg valamennyitől. Ha Cilike ott nem volna, ki bűbájos mosolyával most is oly ismerős, kétségbeesnék azon merénylete fölött, hogy ennyi jó ismerős arcot átváltoztatott hajdankori rémalakokká, kik ragasztott orraikkal, álszakállaikkal, vendéghajaikkal, bádogkoronáikkal, párducbőreikkel mind őt ijesztgetik. Végre szól a súgó csengettyűje, a zenekar rákezdi, az igazgató minden szentekre kéri a szerzőt, hogy menjen a páholyába, ez feltámolyog a lépcsőkön: ugyan jó, ha három más idegen arcokkal tele páholyba be nem nyit, míg a magáéba talál. Ott aztán behúzza magát egy szegletbe, ahonnan a színpadra láthat, de ahol őt a közönség nem láthatja. A közönség persze jól tudja, hogy az egyetlen + páholy, mely látszólag üres, hátterében a szerzőt rejti, s mint vadász a rókát, úgy lesi minden látcső a páholy üregét. Iszonyú hőség van, a szív százhúszat üt percenkint. A karzat szakadásig tömve, azok türelmetlen emberek, iparos és cselédféle nép. Kezdenek tombolni. A szerzőt a hideg leli, hogy mégsem kezdik a darabját. Végre másodszor szól a súgó csengettyűje, s az előfüggöny allegóriái a magasba emelkednek. Ünnepélyes csend támad. Szerzőnek egy gondolat villanik át agyán.+ Leugrani a páholyból, elkapni a súgó elől a darabot s elszaladni vele. – Már késő! Az a sarkantyús úr ott a színpad közepén megkezdi a mondókáját, belelép a dolgok közepébe: in medias res…

A szerző néz és hallgat.

*Óh, az nem+ emberi idegeknek való gyötrelem! A makkabeusok* anyjának szenvedése hasonlíthat ehhez, mikor fiait egymás után leölték szeme láttára. Hogy gyilkolják a legszebb verseit! Meglehet, hogy jól játszanak; de ő azt mind egész másképp képzelte. Nem így éltek ezek az alakok az ő lelkében. Ott van ni! Az az ember meg éppen nem tudja a szerepét; a másikat is belezavarja vele! Nem úgy van! Kihagyták a legszebb részét a párbeszédnek. Egy össze nem vágó jelenet, s elveszett az egész hatás. Ennek itt csak keserűnek kellene lenni, s ahelyett komikussá lesz; gúnyszavainak csak háttért kellene képezni a főszereplő tragikus kitöréseihez, ahelyett előtérbe tolja magát, s a közönséget kacajra ingerli ott, ahol nem kellene. Bányaváry maga sem látszik érteni, amit előad. Egészen másként szavalja szerepét, mint egykor az Oltárkövön. Ah, akkor az olypmi láthatalanoknak beszélt, most pedig a karzatok népének, s annak be kell bizonyítania, hogy milyen jó hangja van. Minden úgy üt ki, ahogy Biróczy előre megjósolta. A hevesfejű főnemes alakja pattogó betyárrá izmosodik, a kesergő agg honfi sápítozó vén banya lesz, a panaszkodó paraszt képe szószátyár gányóvá mázolódik, a fejedelmi alakok egyike sem+ nő fel magasabbra egy prédikátornál, másika nem más, mint egy koronás tekintetes asszony. Egyedül Cilike érzi, amit játszik: egyedül az ő alakján lehet tekintetének megnyugodni. Ő a tökély. A többi aztán annál messzebb esik az ideáltól.

S hogy kínja tökéletes legyen: még odajön Biróczy a páholyába, és elkezdi neki dicsérni a színészeket, hogy milyen várakozáson felyül+ jól játszanak. És meg is lehet, hogy jól játszanak, csakhogy Kálmán mindezt egészen másképpen rendezte képzeletében, s az élő alakok nem illenek össze a lelkében alakult képekkel.

Azután nem elég, hogy Biróczy meglátogatja a páholyát, egymás után jőnek hozzá ifjú ismerősök, litteratorok, kritikusok; kezdik az obligat gratuláción, s aztán elsorolják kifogásaikat, észrevételeiket. Azokon egymás között összedisputálnak. Szidják a színészeket, kik e remekműnek nem tudnak megfelelni, a közönség nem hallja tőlük az előadást s felpisszeg rájuk. Kálmán szeretné valamennyit kidobálni a páholyból.

Lopva áttéved tekintete az átelleni páholyba, ahol Decséryék ülnek, s arcaikról olvassa ítéletüket.

A hercegnőnek melege van, legyezi magát; csak olyankor tapsol, midőn Cilike kilép a színpadra, s a főispánt is készti, hogy tenyereit lomhán összelappantsa.

Hát Dorothea?

Annak az arca egészen át van változva. Oly kifejezés ül rajta, aminőt Kálmán még soha nem látott. Mint egy szobor, oly mozdulatlanul figyel e mű+ minden szavára. Félelem-e az, bámulat-e az, mely arcát elmerevíti; vagy mind a kettő? Rémítik őt azok a gondolatok, amiknek szavait hallja? Most kezdi-e tudni, hogy ki az az ember, akit ő szeret? Most kezdi-e látni, hogy micsoda rettenetes ország az, aminek poézis a neve, s szívének minden idegei megreszketnek annak fenséges borzalmai előtt?

A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknek; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; hiába mondták barátai, kik páholyába sereglettek, hogy műve nagyon tetszik; ő érezte az ellenkezőt. Óh, az előadás órájában az író clairvoyant:* azt is megérzi, hogy mit gondolnak azok, akik a háta mögött – hallgatnak. – Nem ilyen a közönség tetszése! A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak; de az értelem maga a nagy közönségre nézve – kaviár.* Néhányan megértik a szellemet is – ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak lúdbőrzik a testük tőle, s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, amiknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragikum fenségét, azt nem fogja fel senki. Hiszen ha nem hiányzanék hozzá az érzék, az egész közönségnek néma elragadtatással kellene gyönyörködni e végtelen örvényében az eszményi szépségeknek. És óh, a költő érzi azt büszkén, hogy milyen földfölötti szépeket álmodott, – és látni kénytelen, hogy álmait senki sem érti.

Felvonások közben hívták a szerzőt, de nem jelent meg; a rendező jelenté, hogy szerző nincs jelen. E visszavonulásért Bányaváry lehordta Kálmánt, szerinte a szerző megjelenése a közönség hívására kétszerezi a tetszést.

– Művem nem tetszett – viszonza+ szárazan Kálmán.

Bányaváry majd megölte e szóért.

– Roppantul tetszett! A közönség meg van dühödve tőle! S aztán a mai előadás még csak főpróba volt; majd holnap nézd meg, hogyan játszunk valamennyien! Majd holnap! Hát velem hogy vagy megelégedve?

– Cilike imádandó volt – felelt rá Kálmán.

– No és én? Meg a többiek?

– Csak Cilike volt imádandó.

Az előadás estélyét pompás díszlakoma fejezte be a „Hét Választó”-nál, ősi szokás szerint a szerző megvendégelé a színtársulatot, jó barátait. Hivatalos volt a lakomára kivétel nélkül minden Pesten lakó magyar író; még akkor kicsiny csapat.

Ezek ugyan akkor éppen nem képeztek valami külön osztályt; mindegyiknek volt, amellett, hogy verset és prózát írdogált, tisztességes keresetmódja.* Az elbeszélések szerzője egyúttal városi kiadó;* az, aki a humoros adomákat írja a „Honi vezérbe”,* a helytartótanácsnál segédfogalmazó; a hősköltemények most kiemelkedett költője magánnevelő kilenc fiúgyermek mellett; az antológiai gyűjtő+ egyetemi tanár; a meseíró tehetős földesúr, nem szorult hivatalra, csupán egy divat- és szépirodalmi lap szerkesztője nem más, csak lump. Zseniális ember, de minden jellem nélkül, mindig fülig adós, senkinek sem fizet; s amellett nagy gourmand; ő maga dicsekszik, hogy minden ebédre egy előfizetőjét eszi meg a „Mulatságos*”-nak (ez lapjának a címe), s e tekintetben két ember helyett dolgozik, amennyiben segédszerkesztője részét is maga költi el: ez a segéd pedig nem más, mint árva Aszályi, írnokból laptöltelék-készítővé emelkedve, s principálisa által a nagy világ pártfogásába marasztalva, hogy ott egyék, ahol kaphat. Ezért a mellékneve: „Potya” Aszályi.

A „potya” szó alatt értik+ a magyarban, mikor valahol „ingyen” esznek. Akármit esznek: érett túrót vagy pástétomot, csak ingyen ültessék mellé+ az embert, az a potya, az jól esik. Néha nem is kínálják, a „potya” fogalma egyesíti magában az önkénytes megtelepedés művészetét is. Aszályi egyúttal műbíráló is. – Ez a legkönnyebb tudomány, amihez semmi tanulmány nem kell. Ez a mesterség + leginkább elvezet a potyához: néhol ebédre hívják, néhol pofon verik érte, s mind a kettő ingyen.

Hogyne jött volna el főszerkesztőjével, Kovászos úrral Aszályi is Kálmán ünnepi torára. – De arról bizonyos lehet Kálmán, hogy senki sem fog neki orcátlanabb+ hízelkedéseket szemébe mondogatni, mint Aszályi; még a principálisa, Kovászos úr sem, aki pedig nagy széltoló.

Pedig Kálmán irtózik tőle, ha szemébe dicsérik. De hiszen ebben a társaságban ne is tartson tőle, hogy a Mulatságos+ szerkesztőségén kívül ez valakinek eszébe jusson. Tudósok, írók, színészek gyülekezetében senki sem beszél másról, mint ki-ki+ a saját viselt dolgairól. A színész elmondja, mily diadalokat aratott a vidéken, hogy omlott lábaihoz koszorú, szerelmes levél, díszbillikom és emlékgyűrű. A humorista előadja legjobb élceit, mik most az egész országot felvillanyozzák; a történetbúvár* bebizonyítja, hogy az egész világon minden nyelv a magyartól származik, zsidók, asszírok, föníciaiak mind a mi őseink voltak; a szerkesztő praenumeransai* szaporodtát emlegeti; a versíró jó néven veszi, ha akad olyan szomszédokra, kik legújabb költeményének kiemelkedő részeit meghallgatják; csak árva Aszályinak jut néha eszébe, hogy egy-egy körmönfont áldomást megindítson a mai nap hősének tiszteletére, ki búskomoran ül az asztal végén, s lelkével akárhol másutt kalandoz, csak ott nem, ahol érte isznak.

Később aztán oszolni kezd a társaság: legelébb hazamennek a színészek, nekik holnap is erős dolguk lesz, nem szabad sokáig mulatniok. Akkor aztán a hátramaradottak előveszik az eltávozottakat, s leszólják őket irgalom nélkül, milyen minden kritikán alul való játék volt, amit ma produkáltak. Egynek sincs közülök fogalma a művészetről: Bányaváry bakternek való, nem színésznek, a feleségében pedig nincs semmi szenvedély. – Azután elszállingózik a historikus, a meseíró, a hősköltő. Amint egymás után kihúzzák a lábaikat, elmondatik róluk, hogy az első nevetséges idióta, a második jó borokat tart,* de ha a meséiről beszél, elaltatja vele az embert; a harmadik nem bír kiadót találni a műveinek, pedig abban a képzeletben van, hogy ő jobb költő, mint más. A nyelvújító eltávozta után előhúzzák a hírhedett „Mondolatot*”, mely a nyelvjavítók törekvését teszi nevetségessé. Valamennyi között egyedül Biróczy van biztosítva minden oldalról; ő se nem író, se nem színész, tehát tűz- és vízmentes.

– Eredj már haza, Kálmán, kérlek – mond a bohó fiú, megszánva komor arcú barátját –, hadd szóljunk meg aztán téged is!

Kálmán komolyan veszi a baráti intést, s engedelmet kér a társaságtól, hogy hazamehessen; fejfájásról beszél. Talán úgy is van.

– Dejszen – riad fel Aszályi –, Kálmán barátunk csak magasztalóit hagyja hátra, ha távozik. No hiszen majd meglátod holnap, ha a Mulatságost olvasod, hogy felmagasztalunk, hogy megkoszorúzzuk a nevedet. A Mulatságost a nagymamád is járatja. Majd hogy meg lesz lepetve, ha azt a sok dícséretet olvassa felőled!

Kálmánnak émelygett a gyomra. Sietett a kalapját megtalálni.

Aszályi szegődött hozzá.

– Elkísérlek hazáig. Valami bajod ne történjék az úton.

– Köszönöm; bérkocsin megyek.

– Hát akkor vigy el magaddal. Még a nyomdába kell mennem, hogy a darabodra megírjam a bírálatot, hogy a holnapi lapban megjelenhessen.

– Csak maradj te itt és mulass tovább, a bérkocsi visszajön, s rendelkezésedre áll.

Azzal valahogy lerázta a nyakáról a műbírálót, s ott hagyta a kollegatust,* hadd beszéljék ki magukat kedvükre a mai nap áldozatáról is. Hisz a legkedvesebb poszpász* egy ilyen írói lakomán, akit végül kés, villa nélkül megenni jól ízlik – maga a bankett-adó szerző.

No ha aztán arra volt kíváncsi Kálmán, hogy eltávozása után mit beszéltek a lakomáján ott maradt jókedvű pályatársak, azt másnap, mikor későn reggel fölébredt, nyomtatva olvashatá, a még nyomdanedvesen asztalára tett Mulatságosból.

Ott volt tegnap előadott művének bírálata Aszályi írói jegyével.

Egy infámis, piszkolódó, gunyoros persziflázs eleitől végig, melyben ki van forgatva művének értelme, megtagadva tőle minden költői föllengés, versei ócsárolva, expozíciója abszurdummá torzítva, tragikuma nevetségessé téve, merész iránya denunciálva, még személyét is kigúnyolták benne: a tudatlan dandy, az asszonyok kegyence, ki telivér költőnek hiszi magát, azért, mert a paripája telivér. – S ez így ment két sűrű oldalon végig.

– – S azt az ő nagyanyja holnap már olvasni fogja ekképp!

De mit bánta azt Kálmán, hogy Kovászos úr lapja meg annak a dárdása* mit írnak őfelőle, meg a darabjáról; egyetlen kérdés fojtott el nála minden egyéb aggodalmat: mit beszélnek most őróla Decséryéknél. A láz járta át idegeit, amíg a látogatási óra elkövetkezett. Milyen arccal fogadják?

Eh mit? Hiszen bukott meg már fiatal ember elég az első színművével! Mit csinálunk ebből országos dolgot? – De az nem Jenőy volt, és nem az ő színműve. Óriás volt az a pyeridák berkében,* s óriás a közélet mocsarában. Korszakot alkotó lángész, ki ha bukik, a gyávák és törpék egész légiója örömünnepez felette. Ezt érezte ő maga, ezt érezték mindazok, kik őt szerették, kik visszatartóztatták. Az ő esése kolosszdűlés volt. Azért kellett, hogy elejtsék. A hétköznapi ember bukhatott, újra talpra állt, szeretője se hagyta el, hivatala is megmaradt, anyja sem tagadta ki; de Kálmánra nézve megbukni egyértelmű volt a semmivélétellel.

Decséryéknél legelőször is a hölgyeket látogatta meg. A hercegnőt együtt találta Dorothea grófnővel.

A hercegnő felötlően szívélyes volt az elfogadásban, mindjárt áttért a Kálmánt oly nagyon érdeklő tárgyra, a tegnapi előadásra.

– Óh, az valóban élvezetes este volt! Én a kordicai statutio óta nem láttam magyar előadást; de meg kell vallanom, hogy színészeink azóta nagyon sokat haladtak. Különösen önnek a rokona: Bányaváryné; az bármely idegen színpadnak díszére válnék. Apropos! Miért mondta ön akkor, hogy az önnek testvére? Hisz a színlapon ez áll: Bányaváryné, született Perkátai Cecille+ asszony. No, értem; együtt növekedtek fel, olyan, mintha testvére volna; igazán kedves teremtés; gyönyörű alak, az ember mindig maga előtt látja azokat a beszélő nagy szemeit: szeretetreméltó tünemény.

Miért dícséri ez most olyan nagyon azt a színésznőt éppen Dorothea grófnő előtt? Tán azt akarja keserűvé tenni Kálmán iránt, midőn azt a gyanút hinti el, hogy Kálmánt e szép művésznéhöz + tán nem annyira rokonság, mint szerelem csatolja?

– Kár, hogy a szöveget nem értettem eléggé – monda a hercegnő –, csak Dorotheától tudom, hogy az igen fennkölt mű. Ő el volt ragadtatva általa.

Kálmán Dorotheára nézett.

A szép madonnaarc tekintete nem igazolta nagyanyja állítását. Halavány volt, és szeme félve találkozott Kálmánéval.

Különös volt, hogy Dorothea grófnő ezúttal szabadságot vett magának nagyanyja jelenlétében Kálmánnal magyarul társalogni, amiből a hercegnő igen keveset érthetett.

*– Igaz – szólt Dorothea. – De azok borzasztó szépségek voltak! Én némelykor meg voltam dermedve, mikor arra gondoltam, hogy ezek az eszmék az ön lelkében születhettek! Mikor gondolja ön ki ezeket? Mi az a költő, aki ilyeneket alkot? Vajon, mikor így közöttünk jár, mosolyog, tréfásan fecseg velünk: akkor is ott leskelődnek-e a szíve közepén ezek a tűzszemű gondolatok? Vagy van valami démona, aki olyankor veszi elő, mikor egyedül van, s diktál a tolla alá ilyen idegen szavakat? Valami hevítő mérget iszik olyankor, haschischt vagy mákonyt?

– Nem, grófnő – szólt Kálmán mosolyogva –, én egészen józanul szoktam írni. A gondolatot csak a gondolat szüli.

– De, hogy szülhetik egymást az egymással ellenkező gondolatok? Ez a titok előttem. Hiszen azt értem, ha a szenvedő szerelmes úgy szól, hogy sírjak a szavára, de hogyan tud valaki egy gyűlölt alaknak, egy méregkeverőnek, egy csábítónak sötét lelkéhez méltó szavakat találni? Ki tanítja őt arra a kitörésére a féktelen dühnek, ami a sértett becsület, a féltés kínjai közt szülemlik? Érzi-e a költő mindazt, amit alakjaival elmondat: a jót is, a rosszat is? Magából szedi az a gondolatokat mind?

– Grófnő, amivel a költő teremt, az a képzelem. Annak a hatalma pedig egybefoglalja az ismert világot. A költőnek mindent maga előtt kell látni, a pokoltól az égig.

– Hát saját magát látja-e azután? Kitől tudja meg, hogy a sok alak közül, amit maga elé teremt, melyik az ő saját alakja? Kiből beszél az ő lelke? A féltékenyből, aki gyilkol, vagy a hízelgőből, aki csábít? Hogy állítna elénk valaki egy ijesztő alakot, anélkül, hogy magát is olyanná ne tudja idomítani?

– Ah, grófnő, önnek a nézete szerint minden regényt és drámát legelőször is egy férfiúnak és egy nőnek kellene együtt írni, mert azt egyikünk sem tudhatja, hogy a másik hogyan érez, hogyan szeret, hogyan szenved! Azonfelül a gyilkos lelkiállapotát csak gyilkos+ ecsetelhetné, s a fösvényét csak a zsugori.

– Valóban azt hiszem. És úgy is van. A férfi költő művében tökéletesek a férfi alakok, a nők sohasem azok. Aztán kimagaslik mindig egy ideál; melyben a költő lelke nyilatkozik: én ilyen volnék! Minő hát az ön ideálja? Szépség, de rettenetes! Bosszúálló féltés, melynek királyvértől csepeg az ujja. Borzasztó eszménykép ez!

Kálmán azt vette észre, hogy az ő napja elé nagy fellegek tolulnak.

De a hercegnő nem hagyta őt elkomorulni, nyájas volt hozzá, mint egy idegenhez.

– Nos, Jenőy! Nemde Dorothea említette már önnek, hogy mi elutazunk?

Már utaznak!

– Igen, de nem tudta a grófnő, hogy hová?

– Flórencbe* megyünk, ott töltjük a telet. Dorothea egészségének jót teend az olasz lég. Kis unokám mondta, hogy ön is fog utazni Olaszországba. Az szép lenne, ha ott is felkeresne bennünket.

Kálmán keserűen mosolygott: „az megeshetik.”

– A búcsúzásra még van idő; nem utazunk olyan hamar. Addig még remélem, hogy sokszor látjuk önt.

Kálmán meghajtotta magát és távozni készült.

– Nem megy ön át fiamhoz, a főispánhoz? Ő már kérdezősködött ön felől.

Kálmán megköszönte szépen a nagy kegyet, és a mellékfolyosón átment Decséry főispánhoz.

No, az nem fogadta olyan nyájasan.

Bosszús arccal, összeráncolt szemöldökkel jött eléje, s szóhoz sem engedte jutni.

– Jaj, jaj, kedves Jenőy, mit csinált ön azzal a tegnapi darabjával! Őfensége magán kívül van haragjában. Ma reggel voltam az udvarnál; még olyan indulatosnak nem láttam a nádort. Azt mondta, a színészekre nem haragszik; azok őszinte, bátor emberek. Nem adta meg a kérésüket, hogy Budán a várszínházban lépjenek fel, hát letelepedtek egy ólban, s játszanak az ő dacára. Becsülésre méltó emberek. De az a fiú! – itt önt értette –, aki idejön könyörögni, akire óra hosszant vesztegetem a meggyőző indokokat, akit kézen fogva vezetünk minden előmenetelre, hogy az egyszerre oly dühödten megfordítsa a puska agyát, s közénk csapjon vele, az minden fogalmat meghalad. De hogy lehetett olyan őrült cenzor a világon, aki ezt a darabot színpadra bocsátotta? – A helytartótanács rögtön elmozdította ezt a cenzort pesti állomásából, s áttette Nagyszombatba. Érti ön a helyzetet, kedves Jenőy?

– Egészen értem – szólt Kálmán –, s ismerem a teendőmet.

Nem is magyaráztatta magának bővebben a balhírt, megköszönte azt a főispánnak, s sietett a Decséry palotából haza. És aztán útközben elgondolkozott rajta, hogy a hercegnő aki már bizonyosan tudta fiától a Kálmánt fenyegető rossz hírt, ahelyett, hogy mint érdekelt fél, a veszélyben forgónak szemrehányó haragos képet mutatott volna, mint az őszinte főispán tette: még inkább nyájas volt hozzá. Nyájas volt, mint egy idegenhez!

Kálmánnak első dolga volt+ hazamenni, s megírni leköszönését a fényes udvari hivatalról.

Még jóformán el sem végezte a maga dolgát Kálmán, midőn rohan be hozzá nagy zajjal Bányaváry. Borzas haja egészen szét volt zilálva a homlokán, amint az ajtón betört, s lihegve a pamlagra veté magát. Két nagy pecsétes írás volt a kezében.

– Nézd! Olvasd ezt! Nem ezt. A másikat elébb. De mégis ezt!*

– No, melyiket hát?

Az egyik hosszú írásban a helytartótanács betiltotta a tegnapi darabnak többszöri előadását.

– Ezt bizony előre lehetett tudni – monda hidegvérrel Kálmán.

– Könnyű neked ilyen flegmával beszélned! – pattant fel Bányaváry. – De én holt emberré vagyok téve. Megcsináltattam a darabhoz a sok kosztümöt, mind contóra, az mind rajtam veszett; ruinálva vagyok.

Kálmán mondhatta volna a barátjának, hogy hiszen te vagy annak az oka, nem én; s te még ruináltan is az vagy, aki voltál; de én már senki sem vagyok – hanem csak mégsem ezt mondta neki.

– Azért ne essél kétségbe. A költségeidet majd megtérítem, a darabom miatt kelt árjegyzékeket kifizetem. Több is veszett már Buda alatt.*

– Könnyen diskurálsz! – monda bosszúsan Bányaváry. – De olvasd már most ezt a másikat!

A másik írásból azt olvasta Kálmán, hogy a rundellában játszás a színészeknek a nemes város által felmondatik, két hét alatt ki kell onnan költözniök; mert az ódon vármaradvány földig lerontatik s helyére sóraktár építtetik.

Bányaváry olyan dühös volt, hogy sírt.

– Ugyan, ne légy gyermek! – szólt Kálmán. – Mi kétségbeesni való van azon, hogy el kell hagynotok azt a vén denevérfészket? Ha hozzákezdtünk valamihez, most már legyen erőnk végig kitartani. Kétheti haladék van: légy nyugodt; azalatt én szerzek számotokra más helyet, s játszatok tovább. Én állok ott, ahova a lábamat letettem. Most eredj haza, láss a mai előadás után, hogy a közönség kárpótolva legyen. Hogy tovább mi történik, az az én gondom.

Most már Kálmán gyakorlott fölényt Bányaváry fölött. Az igazi veszély idején tűnik fel a váljegy,* ami a valódi erőt jellemzi.

Apró bajoknak helytállni, kicsiny urakkal perlekedni, éhezni, fázni, küszködni Bányavárynak is volt ereje; de ahol komoly volt a baj, ott csüggeteg lett. Kálmánt pedig éppen az emelte fel.

Hogy úgy egyszerre összeesküdött ellene minden: a kritikustól kezdve a szerető hölgyig! Ez acéllá edzette lelkét.

Csak azért is!

Különböző női szívek

Ez nap Kálmán többé ki sem ment a szobájából, s meghagyta az inasának, hogy senkit se küldjön be hozzá.

Tudta, hogy a krízis kitöréséhez kell egy nap.+ Azt az időt valahogy agyon kell verni. Addig nem mutatja magát a világban.

De egy dologban még sem állta ki soká+ a vesztegzárt; másnap délben mégis elment+ a Decséry palotáig; nem ugyan látogatási szándékkal, hanem hogy a házmestertől megtudjon valamit felőlük.

Meglepetés várt rá. A házmester azt mondta, hogy ma korán hajnalban a hercegnő Dorothea grófnővel és egész cselédségével együtt elutazott.

Tehát már el is utaztak!

Tegnap még azt mondá a hercegnő: ne búcsúzzunk még, van elég időnk rá. Azt akarta, hogy búcsúzás nélkül váljanak el.

A házmester Kálmán arcán látta annak gondolatait. Azt mondá neki, hogy ha beszélni akar a házfelügyelővel, az talán többet tud mondani.

Kálmánnak eszébe jutott, hogy hiszen ez a házfelügyelő az ő régi iskolatársa, Csuka Feri. Felkereste őt kertre nyíló szobájában.

A jó fiú eléje szaladt, mikor meglátta, s örvendve szorongatá a kezeit. Volt benne annyi baráti józan tapintat, hogy a darabjáról nem kezdett el neki beszélni, hanem ahelyett egy cédulácskát nyomott a markába s azt súgta: „tedd el, – majd otthon vedd elő, – őtőle van, – te majd megérted.”

Kálmánnak kettős oka volt nem váltani vele több szót: egyik az, hogy gyanús kémszemek lestek, másik meg, hogy a drága papírka tartalmát óhajtá minél elébb megismerni.

Egy bonbon cukorka borítékja volt ez a papír; amit úrhölgyek el szoktak hajigálni a földre, anélkül, hogy valakinek másnak eszébe jutna a cukorpapírt felvenni, mint akinek a szem figyelmeztető intése szólt.

E cukor-borítékon* e három szót találta Kálmán irónnal feljegyezve:

Ebből a három szóból senki a világon nem ért meg semmit, hanem ő megértett mindent.

Genuába utaztak. Hedvig: a szűz szerelemben is boldog kedves, kit Brunójától Genua sem választ el.

Kálmán előtt feledve volt a bukás, az elhagyatás; ez a kis papírdarab mindent kigyógyított. Eltette azt a kedves arckép mellé, s őrizte, mint a bűnös a pápai indulgentiát.* Az embert nem nyomja a bűntudat, mihelyt azt tudja, hogy megbocsátottak érte. S ha Dorothea megbocsátott, ha ő szeret, kivel törődik aztán?

Hanem az mégis bántotta, hogy a hecegnő ily megvető modorban igyekezett tőle megszabadulni. Ez a nevetségessé tételig+ megy.

A dac megszülemlett már lelkében; a kevély ember, ki addig csak titokban rejtőzött, egész valódi arcával lépett ki vele a napvilágra, midőn leköszönő iratát a magas uraknak felküldé.

Nem ment többé haza, nem zárkózott el+ ismerősei elől. Eljárt mindenüve,+ ahova máskor szokott.

Aznap este nagy álarcosbál volt a redoute-ban.+ Erre a mulatságra Decséryék is nagyban készültek; más nyilvános bálba úgy sem mehettek az udvari gyász miatt. A fiatal pár úgy örült előre ennek a napnak. Dorothea bizalmasan elárulá Kálmán előtt, minő álcában fognak ők megjelenni, hogyan ismerhet rájuk. De éjfél után álcát fognak változtatni, akkor aztán majd meglátja, hogy ráismer-e Kálmán magától. Kálmán fogadkozott, hogy minden álca* alatt megismeri a grófnőt járásáról, feje hordozásáról, és – szemeiről. – Óh, milyen bizonyos volt, hogy e szemekben nem fog csalódni. Georgiai nő volt az első bevallott álca.

Most aztán ennek is vége.

Hanem azért Kálmán elment az álarcosbálba; még pedig álarc nélkül. Csak azért is meg akarta mutatni, hogy még mindig él és tud a világ szeme közé mosolyogni.

Akkori időkben a redoute+ álarcosbálai válogatott közönséget gyűjtöttek össze, a dolog új volt, nem unták még meg; s a kétséges jellemű társadalmi osztályok nem riasztották el még a parkettről a társadalmi krémet.

Az idén+ különösen népes és elegáns volt a redoute-bál;+ mint egy összekevert világ, tarkállott egymást kerülgetve a sok fényes álca, minden nép viseletét, színpadi alakokat, mítoszi jelmezeket csodálatos keverékben egyesítve.

Kálmán ott őgyelgett a tömkelegben, s engedte magát az ismerős álcák csípős tréfáival csiklandatni. Nem volt csiklandós.

Egyszer egy finom kéz karja alá nyúl, s Kálmán egy deli álarcos nőt lát karjába fűződni.

Georgiai nő volt: karcsú, gyönyörű termet, dereka arannyal átszövött shawllal+ átkötve, melynek végei domború csípőjén omlottak végig. Gazdag perzsa szövetű kaftánja testhez simuló ráncokban bokájáig ért, csak az alól látszottak ki a selyem salavári dudorai, miknek hasadékából a finom szattyánpapucs a legparányibb+ lábakat tüntette elő, a kócsagtollas turbánról hosszú fátyol függött alá, fénylő, csillámló aranyszövet, mely egyúttal álarc, csupán két nyílást engedve a két szemnek, s a kócsagtoll mellett egy lángszínű georgina,* akkor még üvegházi ritka növény gyémánt boglárral odatűzve.

– No, ugye hogy itt van a georgiai nő? – suttogá a szép álca.

Kálmánnak első pillanatban nagyot dobbant a szíve.

Hanem aztán mikor a szemébe nézett a szép álarcosnőnek, megszűnt a szívdobogás: pedig azok is bűbájos szép szemek voltak, de sötétek; de nem Dorothea szemei.

– De nem az a georgiai nő, akit kerestél! – kötődék vele tovább az álca.

Kálmánt érdekelni kezdte a kötődés. Valami különös csodát nem talált benne, hogy titkát ellesték. Decséryék valószínűleg visszaadták a megrendelt jelmezt a készítőjének, az elárusította azt, s aközben elbeszélte boldognak boldogtalannak, hogy ezt Dorothea grófnő viselte volna, ha itt maradtak volna. Így megtudhatta akárki. – Hanem, amit a szép álca azután mondott neki, az már jobban kezdte érdekelni.

– Hát te nem utazol Egyiptomba hieroglifokat megfejteni?

– Legnehezebb hieroglif rám nézve az, hogy miért utaznám én Egyiptomba?

– Úgy? A te barátod, Bálvándy akkor jobb archaeolog, mert ő kitalálta, hogy miért utazzék oda?

– Szerencsés utat neki, és jó útitársakat.

– Egy útitársának a neve: Dorothea!

Ez a szúrás érzékeny volt!

Kálmán egy percre elhalványodott. Hanem azután felmelegítette az a kis bonbon papírka ott a keblében, melyre ama három szó volt írva. Amit Dorothea írt, az a való.

A szép álcásnő egyet csípett a karján.

– No ne mélázzon ön+ olyan nagyon! Nézze, mi jön ott?

Kálmán felriadt, s széttekintett, hogy hát mi jön.

A sok szeszélyes álarc között valakinek az a tréfás gusztusa támadt, hogy medvének ötözzék. Melege lehetett, de sok bámulója akadt.

– Ni! Az ön medvéje! – dévajkodott a szép georgiai nő. – Nem lőné meg még egyszer?

Kálmán szemébe nézett a csúfolódónak. Óh, most már emlékezett ezekre a sötét szemekre!

– Ismerlek szép álca!* – súgá fülébe.

– No, csakhogy egyszer rám ismert! – súgá az nevetve. – Azt hittem, hogy a nevemre sem emlékszik többé. De hát csak most ismert rám?

– Sejtettem már, mikor Egyiptomba akart küldeni.

– „Egyiptomnak földébe, a szolgálatnak házába!” Látja, még mindig tudok idézni a szentírásból. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban? Ön tudós, ethnolog,+ nemzetgazdász, – megfelelhet rá. Hát mit keresnek az emberek Egyiptomban?

– Szenvedélyes vadászok nílusi lovakat;* – régészek múmiákat, festők sivatagi tájképeket, – természetbúvárok a Nílus forrásait, – mellbetegek langy levegőt.

– És szívbetegek? – kérdé a szép hölgy.

– Azok nem tudom, hogy mit keresnek ott.

– Kigyógyulást.

Kálmán nevetést erőszakolt.

– Úgy énnekem nincs ott mit keresnem; mert én nem vagyok szívbeteg.

– De lehet, hogy valaki más ha meggyógyul a szívbetegségéből, ön akkor lesz majd szívbeteg.

– Igazán mondom, szép hölgy, Cleopatra tűjén * nincs annyi hieroglif, mint amennyit ma ön velem találgattat.

– Hagyja kitalálatlan, ami nehéz. Majd megtudja egyszer. Lássa, én jobban tudom olvasni azokat a hieroglifokat, amik az ön arcára vannak írva. Önnek bánata van.

– Arra több okom lehet egynél.

– És én talán minden okát ismerem.

A szép álca leült egy jázminbozót árnyába, s meghívta Kálmánt is maga mellé.

Kálmánnak egy ötlete támadt.

– Fogad ön el holnap látogatást?

– Az a kérdés, hogy ki látogat meg?

– Egy derék, mívelt férfi, ki nekem jó barátom.

– Ah, azt hittem, hogy ön maga. Hogy talán megtartott a szíve számára Absteigquartiernak.*

Kálmánt megundorítá e nőietlen élc.

– Ah, ne szóljon így! Lássa, erről az élcről megismerném önben minden álarc alatt a fiúleányt: a praefectát.*

– Ah! persze. Önöknek azon nők tetszenek, akik eltitkolják gondolatjaikat; akik azt mondják: „jer ide!” – de akkor nem lesznek otthon; akik azt mondják: „örökre” – s utána teszik magukban „tegnap!” Akik nem gúnyolják ki önöket szemtől szembe, csak a hátuk mögött. Lássa ön, én nyiltan megmondom önnek, hogy hasztalan volna még egyszer megfájdítania szívét miattam, mert én gyógyszer helyett mérget csepegtetnék sebeibe. Én csak azt keresem, hogy önnek hogyan okozhassak valami bosszúságot.

– Azt én megérdemlem – monda Kálmán –, de nem rólam van szó. Nem is szívügyekről. Nagyobb ügy, amiben önhöz fordulok, nem is egyenesen; de egy barátom által.

– Ki az ön barátja?

– Bányaváry.

– A színészigazgató?

– Ugyanaz.

– S miféle ügye lehet annak velem? Az előadásaira nem járok.+ Tudja ön: a rundellába nem mehet az ember, mert ott a denevérek a hajába akadnak.

– No hiszen a rundellát lerontatja a város.

– Akkor azok az ég alatt maradnak.

– Éppen azért akarom barátomat önhöz küldeni. Ön egykor így szólt* hozzám: „ha azt kívánta volna, hogy döntsem ki a házam+ minden közfalát s csináljak belőle színházat, megtettem volna.” Akkor szememre vetette ön, hogy nem járok azon barátaimmal egy úton, kiket rögös pályán koldusbot vezet. Most eszembe jutnak önnek szavai, midőn leszálltam a nagyurak hintajából, s nem taposom többé a lépcsőket, ahol fényes hivatalok teremnek. Magam számára nincsenek igényeim: én majd elvergődöm a világban, mint más; de barátaimért, kik idáig követtek, mindent el akarok követni.

– Kérem, fogadja kölcsön tőlem a fátyolomnak felét: ön szörnyen pirul. Önnek nehezen esik megalázni magát erre a szóra: „Kérem!” Ne mondja ki előttem. Az önnek fájna. Küldje el hozzám barátját, az majd megmondja a többit. Értek belőle annyit, amennyi kell. Nekem van egy bérházam az Országúton, s abban egy tágas terem, melyet polgári báloknak, átutazó művészek előadásainak gyakorta szoktak felhasználni. Abból könnyen lehetne színpad. Kitaláltam önnek a gondolatját?

Kálmán nem állhatta meg, hogy egy kézszorítással ne válaszoljon „igen”-t.

És mégis valami hideg borsózott végig a testén, midőn e sötét szemekbe nézett hosszasan, mik orozva lőtték ölő sugaraikat felé az aranyfátyol hasadékán keresztül.

– Tehát megérem – szólt a szép hölgy –, hogy ön azt fogja mondani magában: „mégis csak jó volt, hogy ezzel az asszonnyal összehozott a véletlen!”

Azzal inte Kálmánnak, hogy maradjon, s eltűnt az álarcok tömkelegében.

Kálmán nem időzött ott tovább, hanem hazament. Másnap korán reggel felkeresé Bányaváryt, s utasítá, hogy hova menjen és mi tárgyban végezzen. Aznapra Cilike ott marasztá magánál ebédre Kálmánt.

Bányaváry erősen kicsípte magát, hogy a szép asszonynál+ ellenállhatlan+ legyen. Cilike maga kötötte csokorra a nyakkendőjét. Szegényke! Azt sem tudta, hogy mi a féltés; olyan volt, mint egy galamb.

Bányaváry sokáig időzött a szép delnőnél; Cilike ételei szinte elromlottak a várakozásban. Ez volt az egyedüli baja.

De végre előkerült a férje. Nem tudott hová lenni dicsőségében. Tökéletes diadalt aratott. Az úrhölgy meg van hódítva tökéletesen. Házának termét és mellékszobáit az egész idényre egy aranyért engedte át a színtársulatnak;* sőt a páholysort saját költségén fogja kiállíttatni.+ Vigye a spieszburger már most azt az ócska denevérkastélyát; nem szorul rá senki! Bányaváry az egész diadalt a szép háziúrnőnél egyedül saját ellenállhatlan megjelenésének tulajdonítá, Kálmánnak nem engedett belőle semmit.

Az pedig nem követelt belőle semmit.

Ebéd után búcsút vett Bányavárytól, kivel, amint sorsa mosolyogni kezdett, megint nem lehetett beszélni; aztán Cilikét megölelte és hazament.

Otthon találta már azt, amit kimaradhatlannak tartott: egy levelet nagyanyja írásával. Azt tette vele, hogy nem bontotta fel.

Eljött az az idő, amelyben a levelek, melyek úgy szerették a fát, lehullottak róla. Miért volna egyik levél másforma, mint a másik? Az elbukott embernek egymás után mondja fel mindenki a szerelmet: barát, ara, szülő. De mért is tennének másképp, mikor előre megmondták neki, hogy ne menjen oda, mert elesik, s ha elesik, otthagyják.

Tehát hagyják ott.

Nem bontotta fel nagyanyja levelét.

Ahelyett ő írt hozzá.

*„Kedves nagyanyám!

Felbontatlan küldöm vissza leveledet, mert nem akarom megtudni, mily keserű lettél ellenemben. Elismerem, hogy annak lenni igazad volt. De nem akarom megtudni soha, mit szóltál, mikor elűztél magadtól. Köszönöm eddigi jóságodat hozzám, s örökre háladatos maradok érte. Jövendőre pedig iparkodom munka és erőfeszítés által megérdemelni helyemet a világban s nevemnek becsülést szerezni. Akárhogy érzesz irántam, én holtomig szeretni és áldani foglak.”

Ebbe a levélbe tette nagyanyja levelét.

Azután megnézte íróasztala fiókjában, mennyi pénze van még? Mintegy kétezer forint volt. Azt magához vette, azzal a szándékkal, hogy a levéllel együtt átadja azt Korcza úrnak. Attól a perctől fogva, melyben nagyanyja+ őt kitagadta, ez a pénz többé nem az övé; becsületes ember visszaszolgáltatja azt annak, akinek joga van vele rendelkezni.

Apró adósságait majd kielégíti lovai, bútorai árából: azok tulajdonai voltak.

Azután majd megtanul szépen összehúzódva élni….

Korcza úr szokása szerint igen szívélyesen fogadta Kálmánt.

– Hahó! Itt jön az én poéta+ barátom! – kiálta,+ nyakába ugorva az ifjúnak. Hát mi hír az Olympon?

– Az Olympon? Mennydörög – viszonzá Kálmán ifjú kedélyességgel. – Sőt be is ütött a száraz mennykő. Már be is adtam a hivatalomról lemondásomat.

– Ah! – szólt, egyszerre ijedtté formálva arcát a fiskális – s mi oknál fogva?

– A darabom miatt. Az nagy visszatetszést szült a magasabb helyeken.

– Bah! Balgaság! Pedig az egy igen szép darab. Aztán igaz abban minden. Historicum. S ön olyan jól érthetővé teszi a dolgot, hogy mikor az ember azt látja, hogy most már gyilkolni mennek, magam is a penicilus után nyúltam a zsebembe, hogy én is megyek velük.

– Talán éppen az nem tetszett.

No, de azért kár volt leköszönni. Ha ön ebben a darabban leírt egy rossz királyi familiát, egy hét múlva írt volna egy másik darabot, melyben egy jó királyi familia jön elő; s helyre lett volna ütve a dolog. Cuncta licent poetis.*

Kálmán nagyot nevetett Korcza úr felfogásán.

– Hát most aztán mit fog csinálni?

– Nem esem kétségbe; kezdem, ahol más fiatalember; zsebemben a diploma, azután meg kell tudnom élni, beállok valamelyik híres ügyvédhez segédnek, s mint más szegény legény, kezdem a szorgalmas dolgozáson.

Kálmán azt várta, hogy Korcza úr szét fogja tárni karjait s azt mondja: „gyere hát egyenesen énhozzám!” Biz nem+ tette. Inkább nagyon is fanyar képet csinált.

– Bűn volna azt tenni! Azt a gyönyörű poétai tehetséget az unalmas akták közé eltemetni. Aztán nem magának való állapot ez a prókátorság, kedves barátom. Mert ha még csak abból állna a tudományunk, hogy unalmas replikákat írjunk, hogy vesződjünk mások prózai anyagi érdekeivel, hogy védelmezzünk ex offo* ügyeket, miket igaztalanoknak tartunk, hogy veszekedjünk pályatársainkkal, hogy exequaljunk+ a koldustarisznyáig elmarasztalt szerencsétleneket, az csak hagyján; hanem van mindezeken felül egy soha ki nem meríthető stúdiumunk, a bírói kegy: ez az utolsó § a Corpus Jurisban: „plus valet favor in judice, quam lex in codice.”* (Többet ér a bíró kegye, mint a törvény hegye.) Mennyi furfang, mennyi megalázkodás, mennyi hízelgés, mennyi törleszkedés+ a nemszeretett alakokhoz, mennyi lélekbódítás és gyakran mennyi merész ajánlattétel szükséges e téren, hogy „jó prókátor” legyen az ember neve. Mert nem az ám a jó prókátor, aki jó replikát ír, hanem aki megnyeri a processzust! Ön barátom, nem abból a fából van faragva: ott ön nem él meg. Maradjon ön poétának: ott fényes nevet fog ön kivívni, és halhatatlan lesz.

Kálmán megértette, hogy Korcza úr gyöngéd modorban utasítja el magától, s meg kellett magában vallania, hogy felfogása egészen helyes.

– Aztán nincsen is ön arra szorulva, hogy a körme vakarásával keresse a kenyerét – veté utána Korcza úr.

– De arra vagyok – viszonzá Kálmán. – Azt tudja ön, hogy nagyanyám kitagadás terhe alatt tiltá meg nekem, hogy költői pályára lépjek, ami iránt ellenszenve van. Meglehet, hogy ezen ellenszenv még legyőzhető. De a másik tilalma már asszonyi haragból ered. Egy színész elszöktette házától kedvencét, nevelt leányát. Ő azt a megfertőztetés legutálatosabb nemének tartja. Azóta kizárta magát a világból. Semmi ismerőséhez nem jár, s senkit házánál el nem fogad. Gyűlöli a szökevényekben az egész világot, s gyönyörűség neki, azt hallani, hogy azok itt-amott milyen nyomorban élnek. Azt tiltotta meg nekem átok alatt, hogy ezekkel az ő száműzötteivel valaha érintkezzem. S én mily felötlő modorban szegtem meg mind a két törvényét! Első művemet e kiátkozott+ színészcsapatnak adtam át előadásra. Ő olvasta ama lapból, melyet járat, a lesújtó bírálatot, s rögtön levelet írt nekem.

– Nos? Nos? S mi van a levélben? – sürgölé Korcza úr.

– Nem tudom, nem bontottam fel.

– Nem bontotta fel?

– Tudom, hogy végelválásunk van benne. S nem akartam nagyanyám arcát látni e pillanatban. Tudom, hogy szavai mérget és haragot tartalmaznak; nem akartam, hogy azokra emlékezzem. A tényt tudom, ki vagyok tagadva.

– No, de mindenből nem lehet ön kitagadva; csupán az öreg asszonyság szerzeményeiből. Azt ön jól tudja, mint ügyvéd, hogy az ősi vagyonból önt ki nem tagadhatja senki; az apja vagyonát+ ön követelheti a nagyanyjától.+

– De a tulajdon nagyanyám ellen csak nem fogok pert kezdeni!

– Kedves barátom, a processzusainknak fele testvérek, rokonok, szülők és gyermekek között folyik.

Mások tehetik, de nekem elviselhetetlen volna az a gondolat, hogy én azt a jámbor kegyes arcot, ki gyermekkoromban annyiszor mosolygott reám, hidegen bosszantó keresetlevéllel szomorítsam el, hogy öregségének éjszakáira kínzó álmatlanságot küldjek, s utoljára még azt az apai hajlékot, a melyben megvénült, elexequáljam* a feje fölül.

– Pedig bizony mások így tesznek, barátom.

– Én nem fogom azt másoktól megtanulni.

– Hát mit fog ön tenni?

– Azt megmondom. Visszaküldöm nagyanyámnak levelét olvasatlanul; írtam hozzá egy kísérő levelet. Az összeget, ami még nálam van, hozzá mellékelem: a levél vételétől fogva nem tekintem azt magaménak. Arra akartam önt kérni, tisztelt hajdani principálisom, hogy mint nekem régi jóakaróm s nagyanyámnak ügyvédje, intézze el ez utolsó ügyet kettőnk között úgy, hogy nagyanyám sértve ne legyen általa.

– Mutassa, mit írt neki?

Kálmán átnyújtá levelét Korcza úrnak.

Korcza úr nagyon dörzsölgette hüvelykujja bütykével az orra hegyét, mintha bosszantaná valami.

– De hát nem is védelmezi magát? Még csak meg sem kísérti+ magát kimenteni?

– Mikor tudom, hogy nincs igazam.

– Hja, kedves barátom, ha azok akik tudják, hogy nincs igazuk, előre megadnák magukat, a szegény prókátorok mind éhen vesznének el. Hogy akar ön ügyvéd lenni, ha a saját ügyét sem tudja védelmezni?

– A más ügyét tudnám védni,+ a más érdekében tudnék könyörögni; de a magam ügyében csak bíró tudok lenni, nem ügyvéd.

– Bíró? – kiálta fel Korcza úr, triumfáló arccal. – Miből ítél a bíró? Az előtte fekvő irományokból. Hát ítélt már valaha bíró lepecsételt+ levélből? No, mondja ön: ön elítéli a maga ügyét egy felbontatlan levél nyomán. Ha én vagyok az ügyvédje, nem azt fogom-e kiáltani: én apellálok a vak bírótól a látó bíróhoz, s kérem az első bíróságot hivatalából elcsapatni!?

– Én bizonyosan tudom, hogy mi van a levélben, anélkül, hogy olvastam volna.

– De miután ön nem Cagliostro,* s miután én Cagliostronak sem hiszem el, hogy lepecsételt+ levél tartalmát kitalálja: annálfogva nagyon kérem önt, hogy olvassa el elébb azt a levelet, amire felel.

– Uram, egy dolog szent és örök szívemben: a szülőim iránti tisztelet. Ezt a forrást nem akarom bemérgezni. Megharagudhatom barátaimra, meggyűlölhetem kedvesemet; de nagyanyámat nem akarom gyűlölni.

– Jó, – tehát ne olvassa ön el a+ levelet, hanem engedje meg nekem, hogy én bontsam fel, s én olvassam el. Ha az van benne, amit ön sejt; nem szólok semmit, lepecsételem a saját pecsétnyomómmal, s ráírom, hogy én szakítottam fel; de ha más van benne: akkor megengedi ön, hogy felolvassam ön előtt?

Kálmán egy percig habozott; azalatt Korcza úr nem várta be a válaszát, hanem felszakítá Jenőyné levelét.

Kálmán az ablak felé fordult, s az utcára bámult.

Néhány perc múlva Korcza úr szava hangzott hozzá.

– Hallgasson ide!

Kálmán visszafordult s bámulva látta, hogy az ügyvéd szemei mily nedvesek.

– Hallgassa ön meg, mit ír önnek a nagyanyja:

„Kedves szeretett gyermekem.

Olvastam az újságban, amit a nyakamra küldenek, a darabodról írt piszkolódást. Tudom, kitől jön. Aki egész életedben ellenséged volt; az irigy kutya! Aki mindig árulkodott nálam is tereád. Bizonyosan tudom, hogy nem úgy van, ahogy írja. A te darabod szép, okos, jeles munka. Tudom én azt. Nyomtasd ki,* s küldd meg+ nekem is; hadd olvashassam. Hanem, hogy a színészek gyalázatosan játszottak benne s megbuktatták szántszándékosan, azt elhiszem annak a cudar kritikusnak. Ez igaz lesz. Tudom, hogy el vagy keseredve most az egész világ iránt és vajmi méltán. De ne légy leveretve. Mutasd meg azért is, hogy nem vagy az a kicsiny ember, akit egy marok sárral el lehet temetni. Fiatal vagy még, van tehetséged, van tudományod: nem hiányzik más nálad, csak a tapasztalás. Szerezd meg azt is. Eredj el utazni. Most tél van; eredj Olaszországba. Szerezz magadnak ismeretet a világ felől. Járd be az egész világot, úgy jőjj haza. Korcza urat fel fogom hatalmazni, hogy utazásodban mindig ellásson a szükséges költséggel. Ne légy magadtul fösvény. Aztán időközönkint, mikor ráérsz, írj nekem levelet a messze földről. Felejtsd el mindazt, ami idehaza bántott; de emlékezzél meg a te mindig szerető nagyanyádról!”

Kálmán a végszavaknál már Korcza úr nyakába borulva zokogott; az öreg úr pedig kacagott féktelenül és a könnyei hullottak mellette.

– No ugye, hogy ez egy kicsit másként hangzik, mint a kitagadás? Hát domine kollega, fog-e ön máskor is elolvasatlan levélre felelni?

Kálmán egészen fel volt emelve a földről. Nagyanyjának bénító tilalma el volt emelve lelkéről, vissza volt adva a költészet szabad mezejének. Még lelkének legtitkosabb vágya is ki volt találva: utazás a külföldre, repülés a földhöz tapadó+ helyzetből, és utazás Olaszországba, hová lelkének eszményképe előre ment. Ott utol fogja őt érni; ahogy óhajtá, ahogy híva lett; ismét látni fogja őt!

A nagy örömben nem vette észre a levél hátterét: hogy el lesz távolítva messze földre s hosszú időre azoktól a nagyanyja által gyűlölt alakoktól, akik miatt az öreg asszony már évek óta kerüli a világot;+ nem fog találkozni Cilivel és csábítójával.

A nagyanya szerelme unokája iránt a válságos ponton túl is megmaradt, hanem a nő gyűlölete+ a meggyalázó leány iránt: az is együtt maradt meg vele.

Jenőyné még egyszer megkísérté, hogy unokáját megmentse, s a háládatlan meggyalázók vesszenek el nála nélkül.

Apelles csizmadiái s az+ igazi csizmadia

Kálmán valódi költői lélek volt, mely könnyen felejt, könnyen emelkedik. Ma kész a temetőbe örökre lemenni, s holnap ismét lepkéket kerget.

A physiologok könnyen kimagyarázzák e tüneményt. A költőnél a képzelem uralg az emlékezet fölött: s a remény a képzelemé, a bánat az emlékezeté.

Nagyanyjának levele a sötét éjjeli tájképet, mely jövőjét alkotá, egyszerre nappali tájjá varázsolta át. Fel volt szabadulva szelleme, bevallhatá nyíltan, hogy kicsoda.

Az egész emberiség más alakot öltött előtte. Minden ember, akivel összetalálkozott, azon kezdé beszédét, hogy szörnyűködött a helytartótanács önkénytes+ eljárásán, mely színművének adatását betiltá, nagyon bíztatták, hogy ez az ügy a Pest megyei+ gyűlésen* nagy zajt fog kelteni; a vezérszónokok hevesen meg fogják amiatt támadni a kormányt. Kálmán úgy tapasztalá, hogy a főurak elvesztett+ kegyéért cserébe a közönség kegyét nyerte meg.

A betiltás adta meg művének a dicsfényt.

A második, amiről beszéltek hozzá, a méltatlankodás a „Mulatságos” bírálása+ fölött. Az is javára szolgál egy írónak, ha bírálója igaztalan szigorral támadja meg. Még Kovászos úr is sietett neki elégtételt adni, egy hozzá írt levélben, melyben mentegeti magát, hogy segédszerkesztője tudtán kívül csempészte be azt+ a piszkos bírálatot a lapjába, ő maga mámoros volt, nem olvashatta el, csak mikor már a lapja megjelent. De azonnal intézkedett, hogy a lap példányai visszaszedessenek, s más lapot fog nyomatni helyette; ime itt a kefelevonat, melyben Kálmán műve átkozottul fölmagasztaltatik. S ez az áldozat neki most ötven forintjába kerül. Aszályit pedig rögtön elcsapta.

Kálmán megküldte neki az ötven forintot, de kérte, hogy ne nyomasson azért új lapot. Ami már írva van, hadd legyen írva. Nem is jelent meg a helyreigazító lap soha.

Még Aszályitól is kapott bocsánatkérő levelet. Ő maga sem tudja, hogy mit írt? Szinte részeg+ volt. A cenzor mind kitörülte bírálatából a dicsérő passzusokat.* Most aztán kenyerét veszté miatta. Ha ma húsz forintot nem kap, hogy a kosztadóját kielégíthesse, nem kap enni. Felhatalmazza Kálmánt, hogy a levelét közölje a hírlapokban. Kálmán megküldte neki a húsz forintot, s levelével pipára gyújtott.

A harmadik téma végre, amiről minden vele szóbaálló polgári kötelességének tartá véleményét elmondani, volt maga a költői mű.

Ha egy német fogadhatott arra, hogy őnáluk minden ember orvostudor,* ki a fogfájósnak tanáccsal szolgál, úgy a magyar fogadhat arra, hogy nálunk minden ember színbíráló, ki a színműszerzőnek tanácsot tud adni, hogyan kellett volna és hogyan lehetne még tökéletessé tenni a művet.+ Mindenki tudna egy-egy vonást javítani rajta.* Egyiknek a scenirozás ellen van kifogása; másik anakronizmusokat fedezett fel a mesében; harmadik adatok birtokában van, melyek a történelmi hős alakját egészen más színben tüntetik föl; negyedik a szükséges egységet nélkülözi benne; ötödik a nyelven találna ráspolyoznivalót; hatodik szeretné az egészet megrövidíttetni,+ mindegy, akárhol; hetedik nagyon élesnek találja az alakok körvonalozását; nyolcadiknak azok inkább kissé elmosódottak; kilencedik a lélektani fejleményt nem látja elég világosan; tizedik a felvonások végét tudná csatányosabbá* tenni; tizenegyedik egészen fölöslegesnek tartja az utolsó felvonást; tizenkettedik még egy ifflandi* érzékeny jelenetet óhajtana végbefejezésül; tizenharmadik reminiszcenciákat vél benne feltalálni Shakespeare és Aristophanes műveiből; tizennegyediknek a mű tendenciája nagyon is ultra democrata; a tizenötödiknek minden remek volna benne, csak ne lenne az egész olyan dynasticus színezetű… – és végül valamennyi színész, aki benne játszott, mind tudna valamit igazítani+ a szerepén, hogy jobban illjék a testére, különösen jobban a szájba stilizálni szeretnék a dikciót.

„Apelles csizmadiái!” mondja magában a szerző.

Azután, hogy búcsút vegyen Bányaváryéktól, kiknek sorsát+ jó kézbe hiszi letéve azóta, hogy Bányaváry oly örömtelten+ jött haza Csollánné látogatásából, s elmondja nekik, hogy utazni fog Olaszországba: délfelé elvetődött hozzájuk a szerző, miután délig Pest minden nyilvános helyén engedte magán a beneventatio* és kritika minden műtétét alkalmazni.

– Én meg úgy kereslek, mint a tűt! – kiálta őt meglátva Bányaváry. – Rám van bízva, hogy vigyelek el magammal ebédre egy különös patronusunkhoz és Maecenásunkhoz.

Kálmán nagyon ferde képet csinált erre a két szóra. „Patronus, Maecenas”, csak ezekről beszéljen most neki valaki!

– Ki az? – kérdé, kezét kirántva Bányaváryéból.

– Ne ijedj meg tőle. Egy becsületes csizmadiamester a Magyar utcában. * Tseresnyés uram, rendes színházlátogatónk, s az egész társaság csizmáinak+ kiállítója.

– Az már más.

– A derék úr maga volt itt, bennünket meghíni egy kis barátságos lakomára, s rám bízta, hogy téged is híjalak meg, mert főleg a te tiszteletedre van rendezve e mai lakoma.

– Oda elmegyek – monda+ Kálmán.

Jó tiszta hideg idő volt; a fagy pompás járdát csinált a rundellát környező sárból, a vendégek gyalog mehettek Tseresnyés uram házáig.

Bizony nagy megbántás is lett volna Tseresnyés uram házára nézve, ha az elé üveges hintóval járattak volna, mert az olyan egyszerű kis viskó volt, amilyent csak valaha a régi Pest város ócska bástyafalához ragasztottak, s amik, mint egy csoport fecskefészek az eresz alatt, képezték a „magyar” utcát.

Tseresnyés uram* házát könnyű volt kitalálni közülök: az alacsony kapu fölött ott lebegett kinyúló vasrúdon a címere, még pedig nem a nemesi címer, hanem az iparcímer: egy arany oroszlán, mely piros csizmát tart a kezében, föléje írva: „Nemes Tseresnyés Márton”, alája őszinte régi szóval „csizmadia mester” .* Nem titkolta, hogy nemes ember. S nem szégyellte, hogy csizmadia. Amaz őseinek érdeme, ez pedig az övé. Különben török szó: ettől származik, hogy „csizmedzi”. A csizmadiát írta „cs”-vel,+ a Tseresnyést „Ts”-el; abban a nyelvújításnak hódolt, ebben az ősi hagyományt tartotta fenn.

Kis házának három osztálya* volt. Az utcára nyíló szoba egyúttal a műhely, azon túl jön a konyha, egyúttal a nőcseléd lakása; azután jön egy tiszta szoba az udvarra, egyúttal ebédlő, ha úri vendég származik a házhoz. Még hátrább van azután, de már csak fából, egy kamra, egyúttal a legény hálószobája.

Bányaváry már ismerte a járást, ezért a kapun keresztül egyenesen a konyhaajtónak vezette Cilikét és Kálmánt, ahol az öreg szolgáló fogadta őket nagy szívességgel, s nyitotta előttük a tiszta szoba ajtaját, s kínálta, hogy tessenek+ leülni.

A tiszta szobában már fel volt terítve. Jó ősi cintányérok az asztalon metszetlen poharak s szarvascsont nyelű kések. „Pakfong”, „Alpacca”, „Chinaezüst*” még akkor nem volt feltalálva, a cinkanálnak meg kellett vallani, hogy biz ő csak cinkanál, semmi más: olcsó érc, de becsületes jellemű.

A tiszta szobában ágy is volt vetve, érkezhető tisztes vendég számára, volt bőrpamlag, bőrszékekkel, fiókos szekrény, pohárszékkel és egy könyvtár, melyben nem volt más, csupán magyar könyvek: valamennyi megviselve a sok használattól.

A négy falat Tell Vilmos történetének négy képe ékesíti,* mely képek iránti előszeretet sejtő pillantást enged vetni Tseresnyés uram kedélyvilágába.

(Még akkor a magyar képzőművészet nem látta el magyar történelmi képekkel az országot, a litographia még nem is volt nálunk+ ismeretes; az említett képek rézmetszetek voltak, kiszínezve.)

Azonkívül még egy kép volt látható a rámában a pamlag fölött: ez Kalvinus János képe, kinek talárráncait a miatyánk, hiszekegy és tízparancsolat apróbetűs sorai képezték. *

De íme nyílik az ajtó, s belép ő maga: a patrónus, a háziúr.

Egy ötvenes években járó férfi; sovány, szikár termettel, fejét gyér hajzat takarja, hosszú bajuszt s félhold alakú arcszakállt visel, sarkantyús csizmát hord s kurta dolmányt, s e nemzeti viselet fölé kötve a jelvényes bőrkötény. Kezében pedig egy újságlap van. Körülbelől akkora terjedelmű, mint mostani hírlapjainknak egy negyedrésze; ez a magyar politikai hírlap: Kulcsár* lapja.

Ha meg akarnók erőtetni emlékezetünket, rájönnénk, hogy ez alakot láttuk már egyszer:* ugyanaz volt az, aki Csollán Berti kérdezősködésére a „vadállatok hecce” után azt felelte, hogy oda okos ember nem jár.

Tseresnyés uram komolyan közeledik vendégei elé: az ő arca sohasem szokott változni sem mosolyra, sem haragra. Arról sem bánatát, sem örömét nem olvassa le senki. Vannak, akik látták őt ünnepélyes alkalmakkor táncolni is, akkor sem hagyta el méltóságos komolysága. Amit mond is, mind komolyan van mondva, tréfálni nem szokott soha.

*– Hozta Isten mindnyájukat! – szólt vendégeihez, – tessenek helyet foglalni, s akinek melege vagyon, vesse le a kabátját. A szoba igen be van fűtve, s mikor kimennek, meghűtik magukat. Engemet pedig ne tessenek megítélni azért, hogy a bőrkötény fenntartottam: ez az én mesterségemnek ruházata.+ Őseink dárdával harcoltak, azért ők páncélosan vannak a képeken lefestve; mi mesterségünk szerszámaival+ harcolunk, azért a mi páncélunk a bőrkötény. És addig nem lesz Magyarországból semmi, amíg a magyar ember szégyenli maga előtt a bőrkötényt.

Helyesléssel találkoztak nézetei.

– Éppen most olvasom ezen újságból – monda+ a jól meggyűrt hírlapot letéve az asztalra izmos tenyeréből –, miszerint Angliában egy tudós feltalálta, hogyan lehet gőzzel vontatni a hajót víz ellenében, sőt egy másik tudós vasból készült kerékvágásokon tesz próbatételt gőz által hajtott szekéren. Az újságíró hozzáteszi, hogy „higgyék a bolondok”. Én pedig azt mondom, hogy jobb volna, ha odamenne a magyar és megnézné, mit csinál az anglus, és tanulna tőle, mint hogy kicsúfolja őtet, mert a régi mitológia szerint még a napot is lovak vontatták* az égen, ma pedig már tudjuk, hogy a föld forog körülötte, és semmi ló azt nem húzza, tehát miért ne lehetnének titkos erők, melyek a hajót és szekeret is vontatni képesek.

– Egészen osztom önnek a nézetét – mondá Kálmán, megszorítva a mester kezét.

– Arról előre is bizonyos valék – mondá Tseresnyés uram –, meggyőződtem erről önnek a darabjában is, melynek minden szavánál azt mondám magamban: ezt ha énnekem költői talentum adatott volna, én is így írtam volna. Ez olyan, mint az arany, ezen változtatni nincs mit. De nehogy azt higgye ön, mintha én önt jóízű ebéd helyett híg levű dicséretekkel akarnám megvendégelni, azért csak annyit mondok, hogy arany az mind. S ha százszor előadnák, százszor végignézném, s mindennap újat találnék benne. Hanem csak egy hiba+ van…

(No most jön Apelles csizmadiája.*)

– Az a hiba nem a darabban van, hanem a publikumban. – Nem értik… Hogy is kívánhatnók tőlük, hogy ez a nép, mely eddig majomkomédiával, fabábszínházakkal, bikaheccel, kutyaviadallal, kötéltáncosokkal, Bänkelsängerekkel,* bérért bírkózókkal találta lelki mulatságát, most egyszerre a legmagasabb gyönyörűség elfogadására legyen képes. Paprika, fokhagyma kell ennek, nem ambrózia.* Papramorgó, nem nektár!

Nevettek rajta; pedig Tseresnyés úr nem azért szólta ezeket, hogy nevetést gerjesszen velük.

Az egyetlen nőcseléd, ki szakácsné, gazdasszony+ és szolgáló volt egy személyben, felhozta a párolgó leveses tálat, s egyúttal meginvitálta a vendégeket, hogy tessenek helyet foglalni.

Az asztalfőhöz ülteté a házigazda Cilikét, jobbra melléje Kálmánt, balra Bányaváryt, ő maga az asztal+ végére ült, elébb nehány percig összetett kézzel s behunyt szemmel megállva széke mögött, – ami valószínűleg imádkozás volt.

Általában mindig oly komoly arcot csinált Tseresnyés uram, mintha arra gondolna, hogy van egy láthatlan+ számvevő a háta mögött, aki minden szavát följegyzi, s a mondottakat egykor fejére idézi; azért nem is szokott soha olyasmit mondani, amit előbb teljesen át nem gondolt volna.

Megvárta, hogy előbb+ a levest megegyék. Igen illedelmetlen házigazda az, aki a vendégeit a levesevés alatt beszélgetésre kényszeríti. A levesevés alatt minden ember kizárólag a maga ura, a levesevés alatt még a siralomházban levő rabot sem szabad megháborítani. Ez azzal a kiváltsággal jár, amivel a mákvetés, hallgatás kell* hozzá.

*A szárazhús, vagy mint Erdélyben mondják: a sóbanfőtt, vagy mint Borsodban mondják, a tehénhús, vagy mint Komáromban mondják, a marhahús, már nemcsak megengedi, sőt egyenesen követeli, hogy beszélgessenek mellette. Boldog családnál, hol háziasszony van, az az ő kötelessége, ily özvegy háztartásnál e kötelesség a családfőre marad. Utasítani a vendéget, hogy melyik a legjobb darab; hogy mártást is vegyen hozzá, s a mártáshoz zöld ugorkát vagy veres céklát és burgonyát,* vagy mint Erdélyben mondják: pityókát, vagy mint Debrecenben mondják: kolompért, vagy mint Gömörben mondják: földi almát, vagy mint Komáromban mondják: krumplit.

– Hja bizony – kezdé Tseresnyés uram. – Én nagyon jól emlékezem rá, mikor a krumpli legelőször bejött Magyarországba. A jó II. Lipót király alatt volt az, aki olyan jó akarónk volt. S olyan rövid ideig élt. A nép nagy idegenkedéssel viseltetett az új tápláló növény iránt. Azt híresztelték felőle, hogy azáltal a búza elveszti az árát. * A megyékben ingyen osztották a vetőmagját, de senki sem akarta azt elvetni. *A királyi bálokban, hogy módiba hozassék – mert a módi nagy mester! – meg volt hagyva a princesseknek, hogy hajaikat krumplivirággal díszítsék fel, s a koronajószágokban a tiszttartóknak megparancsoltatott, hogy több hold földet a krumpli növényeivel ültessenek be. De így is nehezen akart az terjedni. A tiszttartók azt mondták felőle, hogy a sertések sem akarják enni az idegen gumókat, a népnek pedig olyan nagy volt ellene az irtózata, hogy az uradalmakban puskás csőszökkel kellett őriztetni a krumplivetést, hogy a dühödt paraszt éjjel ki ne tépje a földből. Hanem aztán, amit a módi meg nem tett, megtette az ínség. Jött a siralmas 1816,* amikor a mostoha időjárás miatt országos éhhalál következett be; a búza lerohadt, a kukorica, vagy mint Erdélyben nevezik, a málé, vagy mint a Bánátban+ nevezik, a törökbúza, vagy ahogy az Alföldön hívják, a tengeri, nem érett meg, akkor tanulta meg a nép, hogy mi az a burgonya. Isten áldása! Az megmaradt a föld alatt, s gazdagon fizetett ápolójának. Azóta kedvességre jutott a burgonya, s most már terjed mindenfelé.

Ilyen históriai magyarázatokkal fűszerezé Tseresnyés uram ebédjének legszárazabb alkatrészeit, s Kálmán érdekkel tudta azokat hallgatni. Bányaváry azonban nem titkolá, hogy a burgonyának legnagyobb érdeme abból áll, hogy az ember nyeldeklő műszerének közepén megakad, s arra okvetlen egy pohár bort kell utána küldeni, hogy rendeltetése+ helyére lemenjen.

Kálmán szükségesnek találta a beszélgetést több tárggyal ellátni.

– Tseresnyés uram sok jót és rosszat tapasztalt már e hazában?

– Jártamban, keltemben, vegyest mind a kettőt. Csizmadia vagyok, az apám is az volt. Syntaxisig jártam az iskolákat,* középszerű tanuló voltam, láttam, hogy valami lumen mundi* nem lesz belőlem. S megmondtam az apámnak, hogy kézműves akarok lenni. Az apám azt mondta: jól van, legyek csizmadia. Az okát is feltárta előttem, miért. Minden mesterség alá van vetve a módinak; egy ideig fölfelé megy, azután aláfelé. A Szepességen sok ideig gazdag emberek voltak a finom patyolat készítő takácsok, látszik, milyen szép házakat tudtak építeni; egyszer feltalálják Angliában a géppel szövést, az angol gyolcs finomabb és olcsóbb lesz, mint a szepesi patyolat, s a takács azóta alig keresi meg a száraz kenyeret. Híres nagy urak voltak a kassai paszomántcsinálók, aranypillangó-verők,* skófiumkészítők, filigrámos ötvösök; egyszer bejön a gyászruhás módi az országba; pantalont, zubbonyt ölt minden ember, s az ötvösök kimaradnak a világból. Semmi sem volt olyan aranybánya, mint a Hegyalján aszúbort*+ termeszteni, mint Lengyelországba máslással,* négyputtonyossal* kereskedni. Egyszer megosztoznak a hatalmak Lengyelországon, a franciák behozzák a pálinkát, az oroszok tökéletesítik azt, nálunk is kezdi megismerni a nép „alamázia*” név alatt, s attól fogva a tokaji vincellér hagymát eszik fekete kenyérrel a drága máslás és négyputtyonyos átalagok* mellett. Nagy hasú+ gazdag kereskedők voltak a komáromiak; minden hajóslegénynek diónyi ezüst gomb, tenyérnyi ezüstlánc volt a mentéjén, télire teli volt a Kis-Duna hajókkal, talpakkal. Egyszer elkezd a kormány sáncokat építtetni,*+ a kereskedői telepeket elzárja, s azzal egyszerre visszaesik minden a maga szegénységébe. Vékával méri az ezüstöt a mosonyi liferans,* s a bankópénzt megszelelteti,* mint a kukoricát, egyszer beüt a devalváció, s a tegnapi gazdag ember holnap koldulni jár. Még a legmagasabb pályafutásnak is megvan a lejtője: itt egy grófi család, akinek őse, mint szegény úr, lóháton szerezte iszonyú birtokait háborús időben; amott egy herceg, ki juskulumos tót diákból* lett udvari kegyenccé, paloták urává; egyet változik a világ, más uralkodó jön, s grófok, hercegek ivadékai újra aláesnek szegény urakká, szegény diákokká. Tudósok tudománya, vitézek vitézsége, minden kimegy a módiból; – csak a csizmadia mestersége nem megy ki a módiból soha. Ezért mondta az apám: „légy fiam csizmadia”, nagy úr nem lesz belőled, de koldus sem lesz belőled; ragyogni nem fogsz, de pironkodni sem; híred nem lesz, de kenyered, borod, becsületed mindig lesz, akár háború van, akár béke; akár asszony uralkodik, akár férfi az országban; akár éhség van, akár bőség.

Bányaváry bókot akart mondani a mesternek.

– De bizony híre is van Tseresnyés uramnak. Ismeretes messze földön a hazai művészek és írók buzgó pártolásáról.

E szót is egészen komolyan vette Tseresnyés uram; elébb nagyon megrázta fejét,+ mintha ki akarná rostálni a mondásból mindazt, ami csak polyva, hogy csak a tiszta búza+ maradjon meg belőle. Végre feltekintett a mázos tányérjára festett tarka virágok közül.

– Mert úgy van az, hogy sok országot, világot bekóboroltam én jártomban, keltemben, egyszer mint vándorló mesterlegény, másszor mint a regement csizmadiája, s tudom jól, hogy mennyi szebb és jobb van annál, ami a mienk. Jártam Bécsben, Párizsban, Münchenben, Génovában, láttam a csupa palotákból álló utcákat, s a kápráztató gazdagságot mindenekben. Láttam az idegenek fővárosait, néztem iparukat, bámultam művészetüket. És azután hazajöttem ide. De azt amink most itthon van, nem ahhoz mérem hozzá, amit odakinn találtam, hanem ahhoz, amivel idebenn találkoztam akkor. Pestnek akkor ez volt a szélső utcája, ahol most vagyunk,+ ennek a háznak a kerítése a régi bástyafal, ennek egy szűk lőrésén keresztül amire kiláttam, az a temető volt. Még most sem paloták, amik annak a helyén vannak, de legalább granáriumok. A Nagyhíd utca* helyén vonult végig a várost védő árok, egy bűzös, dögleletes hely, tele hányva a partjai szeméttel, tört cserepekkel, s annál is rosszabb+ dolgokkal; a város felőli része pedig egy rőzséből fonott s sárral kitapasztott+ kerítéssel elpalánkolva, amit befutott a földi tök. Még most sem boulevard biz az,+ mi annak a helyén van, de legalább utca. – Innen egy korhadt révházhoz vezetett az út, ahonnan nagy veszedelemmel szállított át embert, barmot a más partra egy ócska repülőhíd,* melynek kilenc fenntartó dereglyéje a Margitszigetig nyúlt fel, mint egy falka vadlúd. Még most sem dróthíd köti ott össze a két várost, minőt Bécsben, Párizsban láttam, de legalább hajóhíd. A városház szomszédjában még most sincsenek díszes épületek, de legalább nincs ott már a sertésállás, amit ifjú koromban ott láttam. De talán úntatom is önöket ezekkel a régi dolgokkal?

Kálmán biztosítá felőle Tseresnyés uramat, hogy növekedő érdekkel hallgatja mindazt, amit beszél.

– Akkor még csak három vendégfogadó* volt a városban, úgyhogy a budai diétára felsereglett vendégek számára a vásáros bódékat kellett felállítani, hogy legyen elég szállásuk. Akkor még, ha kordoványt akartam venni, rácul kellett beszélnem, más nyelven meg nem értett a bőrkereskedő; ha fontos talpért mentem a tímárhoz, azzal budai sváb nyelven kellett beszélnem, ami olyan a németben, mint a hienc* a magyarban; ha pedig valami dolgom volt a városházán, a diák nyelvet kellett törnöm; s ha valakit az utcán magyarul szólítottam meg, úgy lökött oldalba, hogy elég volt feleletnek. Messze elmehettem, amíg egy boltot találtam, ahol könyvet lehetett kapni; egy lebúj volt az az országúton, annak a fenekén lehetett az ócskaságok között előkeresgélni egy-egy dohos kötetet, ami magyarul volt nyomtatva, tíz tulajdonos neve egymás alá írva a táblájára, amint kézről kézre maradt. Aki kitanulta belőle a tudományát, sietett eladni; magának nem tartotta meg senki. Hát a mindennapi mulatság mi volt? A mesterlegények, meg a hajósok, meg a diákság+ minden este összegyűltek poharazni, azután éjjel fölkeresték egymást, összeverekedtek, egész ütközetek folytak az utcán. A ruhájáról kiismerte az egyik céhbeli a másikat, s ha egyet külön kaphattak, azt halálra verték. Az egész külvárosi rondafészek egy tolvajtanya volt, s kívülről a mezei lovas zsiványok egész a vámházig portyáztak, s nem egyszer a sorompónál rabolták ki az utazókat. Ez az utca itten végtül végig egy rossz hírű barlangja volt a feslettségnek, ahova este hat órán túl tisztességes ember a lépteit csak szégyenkedve irányozta. Vásárok alkalmával pedig aztán beszabadult a városba a sok vidéki betyár gavallér, s olyan istentelen dínomdánomot csapott, hogy a jámbor polgár nem mert kinnjárni miattuk az utcán.

Kálmán elfeledte, hogy enni is kell, annyira figyelt a csizmadia beszédére.

– Csak az tudja, hogy meddig mentünk, aki azt látta, hogy honnan indultunk el, mint én – folytatá Tseresnyés uram. – Én láttam téglát téglára rakni, nyomot nyom után haladni; én láttam a ligetet, mikor ültették, az utcát, mikor kimérték.* S engem nem hagy el a reménység, hogy előre megyünk. Ott áll már a múzeumunk,* még ugyan kevés van benne, de egyszer még szűk is lesz, ha mindent összehordunk; a tudományos akadémia* már létesülni készül; *magyar színművészetet látunk a fővárosban; már könyvnyomdánk is van, sőt hírlapjaink is; okos is, bolond is, s mind a kettő szükséges. Már nevelődik a fiatalság, az iskolák, az universitas évről évre népesülnek, s kezdenek magyar könyveket árulni nyilvános boltokban. Már kezdik az emberek egymást megbecsülni, s nem viaskodnak egy város lakói egymással, csak azért, mert külön céhbe valók, mert külön nyelven beszélnek, külön vallást hisznek; kezdik átlátni, hogy nincs olyan kicsiny ember, aki a másikra nézve szükséges ne legyen. Még a vallást is tolerálják. Már a tolerált hitűek templomaikat kezdik fölépíteni. És én láttam az időket, mikor mindez nem volt, mikor mindennek az ellenkezője volt. És én nem estem kétségbe soha. Olvastam tudós Katona* Mihály uram munkájában, hogy vannak apró állatocskák, mik a tenger alatt folyvást építenek, s sziget emelkedik ki a munkájuk után. Ebben az apró polypusok* munkájában hiszek. Mindabban, ami lett, nekem is van egy kis részem; csekélység, de valami. Egy tégla, egy fa, egy fillér. Ahol középület keletkezik, egy napig ingyen dolgozom mellette; ha új könyv jelenik meg, azt megszerzem, sorba állítom thékámban, s gyönyörködöm benne; ahol adakozni kell, leteszem a tízesemet, ahol magamhoz hasonló csekély embereket buzdítani kell, nem kímélem a szót; ahol nemzeti ünnepély van, megjelenek ünneplő ruhámban; ahol nagy hazafit kell megtisztelni, elmegyek vivátozni az ablaka alá; ha színészek jönnek a városba, ott vagyok tapsolni. S mi ez mind? Csekélység, porszem. De porszemekből áll a piramis. S ha hozzám hasonló csekély emberek százan, ezeren, tízezeren – hátha százezeren?! – egyet fognak gondolni, uram, a fillérből kincs lesz, a téglából város lesz, a tapsból riadal lesz; a betűből könyv lesz, a könyvből bibliotéka lesz, a népből nemzet lesz!

Kálmán melegen szorítá meg az egyszerű iparos kezét, míg Bányaváry mosolyogva súgá fülébe, „no, ugye eredeti egy bohó ember ez a mi csizmadiánk?”

A közbejött malacpecsenye trancsírozása félbeszakítá az épületes beszédeket.

Bányaváry illendőnek találta a szíves házigazdának vendégszeretetéért hízelgő bókokat mondani.

– Már az igaz, hogy Tseresnyés uram nagy pártfogója a hazai művészetnek és tudománynak. Van is jó híre az egész országban. Valahány színész megfordult a fővárosban, mind elhordja jó hírét messze földre. Olyan pompás malacpecsenyét nem lehet kapni sehol Pesten, mint itt.

Bányaváry színpadi pátosszal mondá mindezeket, s az asztal alatt megnyomta Jenőy lábát.

Tseresnyés uram pedig nem volt az az ember, aki a hízelgő szónak örül.+ Valódi orientális+ komolysággal arcán felelt rá.

– Mindezeket pedig nem azért mondám el önöknek, hogy megismertessem a magam érdemeit, amik csekélyek; hanem hogy megismertessem önökkel a maguk kötelességeit, amelyek nagyok. Hinni és tenni.+Én öreg ember vagyok és csizmadia. Mégis hiszek és teszek. Önök fiatalok és lángelmék. Önök csüggednének el? Én tudom, hogy miért beszélek? Nem vagyok bőbeszédű. * Többet gondolok, mint amennyit elmondok, de aminek idejét látom, hogy kimondjam, azt kimondom. Önök, uraim, nagyon hamar csüggednek. Ön Jenőy uram, a darabja előadása után úgy járt az utcán, mint a kísértet. Én sokszor találkoztam önnel. Önök, kiknek a világ előtt hírnevük van, nem is gondolják azt, hogy egy-egy ismeretlen alak, aki önök elől félve lapul a falhoz s szótlanul emeli meg a kalapját, mennyire iparkodik kitalálni, vajon mely régiókban járhat most ennek a lelke. Ön nagyon le volt verve. És lássa, nem volt igaza. Én is ott voltam az ön művének előadásán; minden szavát úgy szívtam magamba, mint a mennyei mannát, s ha egyszer nyomtatva lesz, a biblia helyett fogom olvasni. De hogy elő nem adják többször, azt nem bánom. Ön uram, magának írta azt a darabot, meg még tíz embernek, akik közül öt még ezután fog születni. Ez nincs az elején kezdve. A fecske is a földön tanítja a fiait repülni, nem az égben. Ön nem gondolt a hallgatóira. Nem versben kell azokkal beszélni, hanem prózában. Mit ennek a népnek, mely most törüli még az álmot a szemeiből, azokat a nagy históriai alakokat mutogatni, amiknek a saruját sem éri fel a fejével? A nyaka ficamodik ki bele, ha felnéz hozzájuk. Mit érti most valaki azokat a rengeteg ősi erényeket, a mai hivalkodó, haszontalankodó korban? Ki beszéli most azt a súlyos, gondolatokkal terhes+ nyelvet ebben a locska-fecske világban? Elébb ezt a világot magát mutassa ön meg nekik. Hozza ön a színpadra azokat az alakokat, akik most léteznek: a parlagi úrfit, a hencegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szeleburdi udvaroncot, a gyomrának élő haspókot, a felfuvalkodott földesurat, a renyhe parasztot, a részeges néptanítót, a kupaktanács ostoba bíráit, aztán a részrehajló hivatalnokot, a félkézkalmárt,* az álszenteskedő vénkisasszonyt, a kardcsörtető szájhőst – és a tudálékoskodó csizmadiát, hogy egyenkint mindegyikünk magára ismerhessen benne: íme az én vagyok ott! Azután mutassa fel őseink alakjait: „íme ezek voltak ők!” – Ostorozza meg, gúnyolja ki mostani hibáinkat, gyarlóságainkat, mulattató, vidám, csípős módon: „nevessetek!”+ – azután idézze fel előttünk őseinknek magas erényeit: „sírjatok!” *

Bányaváry úgy kacagott ezen a tréfás beszéden, majd megfulladt a torkán akadt malacpecsenyétől. Hanem Jenőy nagyon elhallgatott.

– Eredeti egy ember, Tseresnyés uram! – kiálta hangjához jutva Bányaváry. – Igazán klasszikus tanácsokat tud adni. Jenőy, ezeket jegyezd fel magadnak.

De Kálmán egészen komolyan felelt rá.

– Valóban följegyzem. Sajnálom, hogy e jó eszméket most nem valósíthatom, mert hosszabb időre el fogok utazni.

– Ah, ön külföldre megy?

– Óh, igen! – sietett Bányaváry megfelelni Kálmán helyett. – Kálmán barátunk boldog ember. Ő külföldre mehet.

– Nem, uram – szólt komolyan a csizmadia. – A magyar nem boldog, ha külföldön jár. A mások boldogsága sérti az ő lelkét. Én tudom; mert sok földet bejártam Európában. S mely országba fog utazni?

Ismét Bányaváry felelt meg Goethe+ klasszikus mondatával:*

– Ahol a citromfa virágzik.

– Tehát Olaszországba? Talán Velencébe?

– Még odább – monda Kálmán. – Génuába, s talán messzebb is.

– Génuába? – monda elgondolkodva a csizmadia, s összeszorítá sokáig az ajkát; de aztán csak mégis kinyitotta újra. – No, no. Ott valami más is virágzik, nemcsak a citromfa!

Kálmán füléig vörösödött erre a szóra. Hiszen neki is más virágon jár az esze; – de hát mit tudhat arról ez a csizmadia?

Hiszen nem is az ő virágjára* céloz az.

– És sokáig akar ön ott mulatni? – kérdé a csizmadia, miközben a fekete kávét tölté Kálmán csészéjébe furcsa kis kétfülű réz masinából.

– Tán egypár évig.

– Egypár évig? Hm, hm – szólt a csizmadia elgondolkozva. – Akkor merem önnek ajánlani, hogy szerezze meg az ismeretségét az én hajdani gazdám fiának, akinél Génovában legénykedtem; a lakását és nevét följegyzem önnek a jegyzőkönyvébe.

– Igen megköszönöm – monda Kálmán, odanyújtva a jegyzőkönyvét a mesternek.

– Így ni – szólt az, belejegyezve a nevet és lakást, s visszaadva a tárcát. – De el ne mulassza ön meglátogatni ezt a jó embert Génovában; mert attól majd meg fogja ön tudni, hogy mi virágzik még Génovában a citromfán kívül, s azt önnek jó lesz megtudni.

Azután pipákat hozott elő a mester a fekete kávéhoz, Cilike engedelmével, aki hozzá volt már szokva minden kíméletlenséghez, s átengedé a diskurzus vezetését Bányavárynak, ki aztán kifogyhatatlan volt az anekdotákból, míg a korán beálló téli est távozásra nem inté a vendégeket, kiket süvegelve kísért ki a kapuig a házigazda, s még ott is utánuk nézett, míg a szegleten be nem fordultak. Nagy szerencséjének tartotta ezt a látogatást.

– No, ugye hogy furcsa egy bohó ember ez a Tseresnyés uram? – monda Bányaváry útközben Kálmánnak. – Valóságos politikus csizmadia!* S milyen érzékeny dolog tőle, hogy még Génovában is szerez Kundschaftot a régi majsztere fiának. Azt fölkeresd ám.

– Okvetlenül. De mire példálózott az öreg, hogy ott más virág is nyílik, mint a citromé, s azt meg fogom az olasz vargától tudni?

– Hát az a más virág bizonyosan „cipripedium” * (cipőcím) – szólt Bányaváry, nagyot nevetve gúnyos ötletének.

Kálmán nem azt a virágot gondolta.

Az a virág* pedig, amire Tseresnyés uram célzott, a Génuában virágzó Carbonari-szövetség* volt, s a vele együtt élődő másik virág, a szent titkos politzia,* mely a carbonarikat kutatta.

Ahol a citromfa virít

Utazni!

Olaszországba utazni!

Szeretője után utazni!

Fiatal szívvel utazni!

Lehet ennél boldogabb út a földön?

Kálmán a lehető legegyenesebb utat választotta ki magának. Postakocsival Triesztig, onnan vitorláshajóval Velencéig, onnan ismét a postával Génuáig. Egész odáig meg nem pihent, még csak a dogék+ városának csábító nevezetességeit megnézni sem. Majd ha vissza fog térni.

Hanem egy dolog mégis eszébe jutott. A vendéglői háziszolgát minden városban megvesztegetni, hogy kérdezősködjék sorban minden vendéglőben az ezen át utazott Decséry hercegnő után.

Kedvezett neki a szerencse. Megtudta, hogy Decséryék ugyanazt az útrendet követték, amelyet ő; csakhogy tovább időztek mindenütt. Triesztben töltöttek egy napot, Velencében kettőt. Triesztben hátrahagyták az utasítást, hogy netalán utánok érkezendő leveleket és csomagokat hová küldjenek Velencébe, melyik fogadóba. A velencei fogadóban ugyanazon utasítást hagyták hátra génuai szállásuk feljegyzésével. Mindenütt utánok lehetett találni, mint a szép Thetis-csigára* rá lehet találni a rózsaillatról, melyet maga után hágy.+

Ezt Kálmán kedvező előjelnek vette.

Éjjel-nappal utazott aztán, hogy Génuába juthasson. Szándékosan más vendéglőt választott, mint amelyben, tudtával, Decséryék voltak szállva. Férfibüszkesége nem engedé, hogy azzal a magas hölggyel, ki unokáját búcsúvétel nélkül hozta el tőle, csakúgy találkozzék, mintha semmi sem történt volna közöttük, s azt sejtesse vele, hogy ő egyenesen utánuk jött. Szemmel akarta őket tartani, kísérni nyomaikat, rejtelmes, költői furfangok útján sejtetni közellétét, s mikor a véletlen ismét összehozza őket, abban kellett valami drámai hatásnak lenni.

A szép madonnaarc képmása, s a bonbon papírka a három rövid szóval, melegítette keblét.*

Mikor aztán a kiküldött szolga visszaérkezett abból a vendéglőből, melyet Decséryék szállásokul feljegyeztek a velencei fogadóban, azt tudta meg tőle, hogy a hercegnő egy igen szép principissával* együtt ott volt ugyan szállva, de tegnapelőtt elutazott; s sem azt nem hagyta hátra, hogy hová megy, sem azt, hogy mikor jön vissza. Az egész, amit meg lehetett felőle tudni, hogy kíséretével együtt a Santa Barbara* két árbocos födözetére+ szállt, mely hajó Livornot, Civita Vecchiát, Nápolyt, Palermot, a pyraeusi kikötőt és Cyprust érintve, Alexandriába vitorlázik, s így a rajta elutazottakat akár a sardiniai királyságban, akár a toscanai nagyhercegségben, akár a római egyházi államban, akár a két Sicilia* fél és egész szigetein, akár az éppen most felszabadult s azóta divatba jött Hellászban, akár Egyiptomban lehet keresni…

„Egyiptomban!”

Mit mondott az a georgiai nő az álarcos bálban?

Kitől kérdezzen még valamit? Mit kérdezzen még valakitől?

Minden kérdésére ott állt a felelet: a véghetetlen tenger?! Találd ki, mit morog annak az örök hulláma? találd ki, mit rejt annak a sötétzöld+ mélysége? találd ki, mit beszélnek vele a láthatáron lehanyatló csillagok? találd ki, mi folyik benne olyan melegen egyik földoldalról a másikra? Találd ki, mi világít fel belőle éjszakánkint? Találd ki, hogy mi lakik egy asszonyi szívben?

Kálmánnak csüggedt töprenkedései között eszébe jutott a címzet, amit Tseresnyés uram írt a tárcájába.

Megfordult a sarkán, hátat fordított a tengernek, s felkereste a génovai vargát.

Ez a megfordulás képezte egész életének megfordító tropicusát.*

Idejött mint ifjú, visszatért mint férfi.

*Óh igenis, a génovai vargától megtudta, hogy mi virágzik még Olaszországban.

Egy szövetség, melyet nem tart semmi össze, csak egy eszme; de az erősebben összetartja, mint a vérrel írott szerződések, mint az Alkorán és az Evangélium, mint a szent fogadalom* és chrisma, mint a rokoni kötelék, mint a fejedelmek szent szövetsége, mint az önérdek, mint a bűnrészesség, mint a fanatizmus.

Tagjai annak ifjak és vének, férfiak és nők, hercegek és kézművesek, papok és katonák, diákok és tanárok, utazók és foglyok, gazdagok és szegények, tudósok és írást nem ismerők, orvosok és betegek, – honfiak, idegenek és száműzöttek. Ott vannak a kezei, fülei és szemei a Vatikánban+ s a dogék+ palotájában, a kazamatákban és a bagnókban, a mólók néptömkelegében, a piazzák zűrzavarában, a templomok sekrestyéiben, a katakombákban, a kávéházakban, a zárdákban; a fogadókban, a kaszárnyákban, a kardinálisok titkos gyűlésében, az Abruzzok* rejtett barlangjaiban, a lazzaronik csapszékeiben, a fejedelmek báljaiban, a dugárusok csónakjaiban, a postaházakban, a földön, a vízen, s a föld felett és a föld alatt, mindenütt! – és a szemek+ mindenütt látnak, a fülek hallanak, a kezek cselekesznek. És amit egy látott, hallott, azt tudja mind; és amit egy tesz, azt teszi mind.

Hogy Kálmán mély, rajongó kedélyét e varázserejű szövetség magához ragadta, az igen természetes. Amit az az+ „ifjú” szövetség* tanít, az az ő lelkének is törvénye volt rég, csakhogy nem volt még így kodifikálva.

Ebben a témában az olaszoktól nagyon sokat lehetett tanulni.

Bűbájos iskola az. A titokszerű működésnek, a hihetetlen önfeláldozásnak, a megtörhetlen kitartásnak, a soha el nem felejtett célhoz törekvésnek, a kölcsönös összetartásnak, az engesztelhetlen szenvedélynek, a hallgató mindent tudásnak csodálatos iskolája, az, mely fél század óta belejátszik Európa történetébe, s műve folytonosan épül, halad, soha meg nem pihen.

Ez Galilei hazája.

Kálmán nemcsak a csizmadiával ismerkedett meg Génuában, hanem sok más nevezetes alakokkal, akikről nem való regényben beszélni.

És ebben a szövetségben azután mindent megtudott, ami messze-messze földön történik. E szövetség előtt kitudhatlan titkok nem léteznek.

Megtudta azt, hogy a Santa Barbarával elutazott magyar hölgyek nem utaztak a hajóval tovább Civita Vecchiánál. Ott kiszálltak és elmentek Rómába.

Rómában a hercegnő kihallgatást eszközölt ki magának őszentségénél, az egyház látható fejénél. Megtudta azt, hogy mi indoka volt e kihallgatásnak.

A hercegnő lelki feloldást kér azon teher alól, miszerint unokáját eljegyezte, s azáltal egy schismaticus irányában lelki rokonságot vállalt.

Őszentsége, tekintve az enyhítő körülményt, miszerint e lelki rokonság egy schismaticust érdekel, megadta neki a kegyelmes feloldást.

Innen Nápolyba ment a Decséry család; még mindig egyedül.

Nápolyban azonban összetalálkoztak egy más úton jött magyarországi utazóval, kinek+ neve: báró Bálvándy.

Ez az úr kísérte őket kirándulásaiknál a Vezúvra s a pompeji kiásatásokhoz.*+

Innen azután a grófi család és a báró a Bellerophon* angol hadihajón átutaztak Egyiptomba.

A madonnaarcú grófnő megkapta a tengeribetegséget, s a magyar signore nagy figyelmet tanúsított ápolása közben.

Egyiptomban együtt látogatták meg a szfinxet, a Memnon* szobrait,+ a piramisokat.+ A magyar signore sátora a magyar signorinák sátora mellett volt fölütve.

A szövetség szeme mindenütt meglátja őket, s ha egyszer hozzájuk kötötte láthatlan pókfonalát, annál fogva mindenütt nyomukra akad.

Kálmán szövetségeseitől mindent megtudott, ami lelkének egész átalakulását bevégezze.

Nagy átalakulás volt az!

*Maga előtt látta a példákat. Az ifjút, ki szerelmét letépi magáról, hogy egy eszmének szolgáljon; a főurat, ki kockára teszi fejét, vagyonát, szabadságát; a katonát, ki nyugodtan szegezi homlokát a töltött fegyver elé; a papot, ki egyházi esküjét egy még erősebb fogadalommal töri össze; a nőt, ki neméről lemond, hogy férfimunkát végezzen; az iparost, aki éhezik és rongyban él, hogy fillérét másnak adhassa; a földönfutót, ki egyik ország határától a másikig engedi magát üldöztetni,+ s megint visszatér; az ősz apát, ki gyermekeit egyenkint föláldozza, s a gyermekeket, kik egymás véres nyomdokaiba lépnek; a rajongót,*+ ki meggyőződésből gyilkol, s aztán ízekre hagyja magát széjjeltépni, de senkit el nem árul; s akik mindannyian egy eszméért élnek-halnak; és aztán a költőt,* kinek minden dala ez eszmét zengi vissza, s végül az egész népet, mely e dalt, ez eszmét, a tűzzel, vassal, lánccsörgéssel, anathemával üldözött eszmét százféle változatban énekli, titokban kinyomtatja, elszórja, kapkodja, terjeszti, kézből kézbe adja, visszariaszthatlanul, elaltathatlanul.

Akkor kristállyá vált lelkében az a titkos nedv, amiből a gyémántok lesznek; az a tudat, hogy vannak az életnek magasabb csillagzatai, amik jobban melegítenek, mint egy halvány fényű madonnaarc!

Kálmán maga előtt látta azt a népet, mely egykor olyan nagy volt, hogy az egész világ nem volt neki elég, hogy a lábait kinyújtsa, s mely aztán olyan kicsiny lett, hogy minden szomszéd lába rajta feküdt;+ mely egykor proconsulokat adott Galliának, Germaniának, Hiberniának,* Palaestinának,+ s melynek most királyokat adott Gallia, Germania, Hibernia, Palaestina; mely egykor három világrészt egyesített egymagában, s mely most kilenc felé törve nyögött egymásba függő láncszemek alatt; mely egykor a civilizáció napvilágát hordta egyik óceántól a másikig, s melynek Rómája most az ellentétes nap: sugárokkal, melyek feketék. És ez a minden erőszakkal elnyomott, minden ravaszsággal elaltatott, ízekre tépett, provinciákra szaggatott,+ osztályokra elkülönített s minden darabjában egymásnak ellenségévé tett nép, feje fölött a Vatikánnal, lába alatt a camorrával,* oldalában az idegenek szuronyaival, kezein-lábain az európai szent szövetség láncaival, elkábítva a babonátul, elszoktatva az erélytül, megfosztva nagyságátul, kitörülve a históriábul – ez a nép még arra gondol, hogy újra föltámadjon, s megkötözve, elaltatva, eltemetve, emelgeti maga fölött a koporsófödelet, s a koporsó födelére rakott egész világrész sírhalmát, s e sírhalom fölött „requiem aeternam*”-ot éneklő egyes, kettős és hármas koronák* egész kórusát!

Óh, szegény öreg asszony, ki elküldted kedvenc unokádat Magyarországbul, hogy ne legyen otthon azoknak veszélyes társaságában, kik meg akarják mozdítani az álló földet, ugyan jó helyre küldted Itáliába!

Olaszországi útjában mindenütt ez eszme fogadta, kísérte Kálmánt. A velencei nyelv nélküli oroszlán* azt mondta neki, hogy ő a vallomást nem tevő szövetkezettek ős emléke, a Colossaeum*+ boltíve, a hozzá támaszkodó rongyos faquinnal;*+ a hamvak alól kiásott Pompéji halott-palotái, a kitörő Vezúv tűzharagja, a tengerbe elmerült s onnan újra kiemelkedett Serapis* temploma, – másnak egy gyönyörködtető+ látvány: őneki beszélő titok. A nemes arcú nép másnak csak festői minta; de neki nemcsak modell, hanem prototyp.* S a szép föld, narancsligeteivel, üde rizsföldeivel, szőlővenyige girlandokkal+ szegélyezett utaival, granátalmás kerteivel, andalító tavaival, ciprus környezte villáival, csodagrottáival, szentjánoskenyérfáival: – másnak csak szép táj, de neki panaszkodó haza. És ő már tudja azt, hogy a földmíves, mikor rizsföldén csatornát húz, mikor útja mellé szőlőt ültet, magában arra gondol, hogy csatornája, szőlőlugosa gát fog lenni az idegen lovastömegek rohamának; mikor házat épít, arra gondol, hogy a terasznak lőrései, a pincének mentő kijárásai legyenek; s mikor sovány ételének felét megvonja szájától, arra gondol, hogy a másik fele jó lesz azoknak, akik majd egyszer valamikor eljönnek, és azt mondják: „reggel van.” És hogy a szentjánoskenyér-fának nemcsak gyümölcse van, hanem tövise is, és az is szent.

Persze, hogy a szegény öreg asszony odahaza mindezt nem tudhatta. Ő csak azt tudhatta, hogy unokája a föld legszebb országában melegszik a legaranyabb napsugár fényénél. Ő csak a szép festményekben gyönyörködött, miket Kálmán hazaküldözött: tájképeket, híres műremekek másolatait. Kálmán hasznos mulatsággal foglalkozik Olaszországban. Mint festő tökéletesíti magát. Boldog az az anya, akinek a fia (ha már azt mérte rá az Isten, hogy valami szabad művészethez ragadjon hozzá) a festészetre adja magát. Az komoly, valódi művészet; követői szelíd, otthon ülő emberek, szorgalmasak és józanok; nem lázítanak, nem háborítanak; békében élnek főurakkal és papokkal; megbecsültetnek, megértetnek minden idegen által, s munkáikban a teremtőt magasztalják. De jaj, háromszor jaj, annak az anyának, akinek a fia költővé züllött el. A költészet fellegekben járó pálya; követői vad, nyughatatlan emberek, vérüket gyorsítja a mámor, rövid élet, hosszú szenvedés jelöltjei, ellenségei a hatalomnak, a hétköznapi észnek, a világ megállapodott rendének, s mert az idegenre nézve érthetlenek, saját népüknek háborgatói, s amit alkotnak, az nem a teremtő műveinek dicsőítése, hanem a világ+ tökéletességének vakmerő ócsárlása.

Azért Jenőyné+ nagy örömmel bontott fel minden csomagot, melyet Kálmántól kapott Olaszországból. *Milyen szép kartonok, mily gyönyörű tus és szépia rajzok, mily eleven akvarellek! Hát még mikor olajfestményeit küldé haza! Gondosan bepakolva ládákba, mint valami kincset. Úgyis tartá azokat otthon Jenőyné,+ mint valami kincset. Arany rámába foglaltatta valamennyit, s a díszszobába,+ ahová őket felaggatta,+ még Béninek is csak az ő engedelmével volt szabad bemenni. „Ugye, tudnál-e te ilyet festeni, ha a nyakadat levágnák?” – mondá a bámuló nagybátyának. Az pedig biztosítá, hogy nem ő, ha mindjárt még egy nyakat adnának is neki az eddigihez.

Nem is volt rest Jenőyné+ unokájához leveleket írni. Levelei mindig tele voltak erőteljes gyöngédséggel, őszinte és goromba kifejezéseivel a nagyanyai szeretetnek; s nagyon válogatatlan megjegyzésekkel. Végül rendesen megdorgálta Kálmánt, hogy miért nem írja meg, hogy van-e még pénze. Ő csak nem találhatja el+ innen a „Mátyus földéről*”, hogy mibe kerül az élet Taliánországban. Küldött neki+ pénzt kéretlenül is.

És aztán amíg nagyanyja levelei az otthoni eseményekről tudósíták, a génovai varga leveleiből megtudta azt, hogy mi történik távolabb a világban.

A szép madonnaarc s az Antinous-alak* mindig egymáshoz közel. Egyiptomból átkísérte őket a láthatlan pókfonál Athenaebe. Ott is együttlétükről tanúskodott. Onnan áthúzódott velük Sztambulba. S elmondott mindent a fonal másik végén ülőnek.

Elmondta neki, hogy Egyiptomban nemcsak a beteg mellek, hanem a fájó szívek is találnak gyógyulást. Hogy a szép férfi úgy követi csillagát, mint hajdan a három szent királyok.* S hogy a madonna szívesen fogadja a „tömjént és mirrhát”. – Ave! Ave!

Kálmán átlátta azt, hogy neki a madonnából nem marad más, csak az arckép, s az imádat – nagy messzeségből.

Később aztán Konstantinápolyt is elhagyták, s együtt ültek hajóra a Márvány-tengeren.+

Még egyszer rájuk talált a pókfonál az orsovai veszteg-intézetben.*

Ott kellett a keletről bejövőknek a vesztegzár hosszú napjait eltölteni.

Vajon hogyan űzték el egymástól az unalmat?

Ott azután magyar földre léptek. Ott elszakadt a pókfonál. Oda már a szövetség nem terjed. Az a mozdulatlan föld országa. Az a Hyperboraeok országa.*

Erről az országról már csak nagyanyja leveleiből tudott meg valamit.

Hírlap?

*Valóban hírlap is volt abban az országban. Azt járatta is magának Kálmán, s megesett, hogy minden hónapban egy számot megkapott belőle. Abból azután megtudta azokat a nevezetes, hazájára vonatkozó dolgokat, hogy Afganisztánban* az angolok újabb vereséget szenvedtek; hogy Hudson Lowe* Napóleon testamentumát nem akarja kiadni; hogy Kolokotroni* nem akar részt venni a görög minisztériumban, hogy Ciprus szigetén a szultanina név alatt ismeretes aprószőlő az idén nem jól termett; hogy Zummalacarregui* a spanyol corteseket*+ egy új pronunciamentoval* lepte meg; hogy Japánban* a daimio* fellázadt a mikado+ ellen, hogy Waszilcsikoff herceg megy Teheránba Tacsicseffet felváltani a követségben; hogy a softák* és a mamelukok, valamint a palikárok* és a fanarioták* nagy aggodalmat okoznak a portának.+ Néha aztán arról a városról is olvasott híreket Kálmán, amiben éppen akkor lakott, s olyan híreket, amiknek ott helyben senki se látója, se tudója nem volt. – Hát Magyarországról nem szólt a magyarországi hírlap? De annak is volt egy szegletke szorítva; amelyben feljegyeztettek az ilyen nevezetes események, mint: Szaffi Kuli kán* őkegyelmessége Pesten keresztülutazott, ami elég örvendetes hír; meg hogy nagyméltóságú Bábaváry septemvir úr valóságos belső titkos tanácsossá neveztetett ki, ami elég megdöbbentő sorsfordulat. Voltak vidéki érdekes események is följegyezve, mint például, hogy Ráckereszturon egy ötlábú birka jött a világra, három szarvval és csak egy szemmel; hogy Znió-Várallyán egy tót öt békát nyelt el álmában, s azokat a suliguli* savanyúvíz mind kihajtotta belőle; hogy Pozsonyban egy öreg asszony öt számot álmodott, lutriba tette s nyert rajta tízezer forintot. – Egyebet+ nemigen lehetett benne olvasni. Mert ha a megyegyűlésekről íratott valami, azt, a cenzor mind kitörülte; ha országos balesetekről íratott valami, azt a cenzor megint kitörülte; ha vallási dolgokról íratott valami, azt a cenzor éppenséggel kitörülte; ha pedig olyan közügyekről íratott valami, amikhez a cenzor nem értett, de már azokat elejétől végig kitörülte. A tapasztalt újságíró aztán inkább meg sem írta, amiről előre tudta, hogy a cenzor ki fogja törülni. Kész kiszedett cikk mindig tartatott készletben a nyomda fiókjában, hogy amekkora darabot a cenzor kitörül, akkorát ismét belefoltozhassanak a lapba. S néha aztán a jámbor olvasó el nem tudta gondolni, hogyan került Don Zuniga y Requesens+ nevezetes beszéde a dunántuli superintendens beiktatási ceremoniája közé, vagy az Unkiars-Skelessi+ békekötés zárpontjai mennyiben terhelik Zöld Marci* árva fejét. – Néha aztán az elfojtott elmésség kitört az újságíróból, s kárpótolta magát teljesen neutralis téren. Ilyenkor szikrázott a zsenialitástól: „Egy bolond anglus azt állítja, hogy ő a répából cukrot csinál! Bizonyosan disznó cukrot!” – „Egy bolond anglus (mindig anglus, más nemzetre nem szabad élcelni, mert azokkal mind diplomáciai egyetértésben élünk) azt akarja, hogy ő a levegőt meggyújtja, s az úgy fog égni, mint a gyertya. Hála Istennek, nekünk van faggyúnk elég, nem szorultunk a levegőre.” – Azután jött egy kis nemzeti hízelgés: „Egy előkelő anglus, ki itt átutazott, azt mondta, hogy ha angol lord nem volna, magyar nemes szeretne lenni. – Bolond anglus!” (Már ti., hogy mért+ nem akar előbb „magyar nemes” lenni, aztán csak angol lord?) – Volt aztán referada is a fővárosi színielőadásokról, amikből az olvasó ily tanúságos+ és épületes észrevételeket rakhatott félre: „Bányaváry úr ma kitett magáért”, „Bányaváryné asszony jól forgatta magát”. – Végül, ha még valami kétujjnyi helyre nem telt szöveg, egy kis anekdota a cigányról:* az örök cigányról.

Hanem amit meg nem tudott a hazai hírlapokból Kálmán, azt megtudta nagyanyja egyszerűen igazat mondó leveleiből. Hogy nyomorúságos a világ odahaza most is.

De senkire nézve sem olyan nyomorúságos, mint akinek a sors a költő töviskoszorúját nyomta fejébe.

Az öreg asszony Kálmán külföldre utazta óta felköltözött Pestre. Megtartotta ugyanazt a szállást, melyet Kálmán számára fogadott egykor, hogy ha kedvenc unokája egyszer-másszor hazalátogat, itthonára leljen. De itthon ne maradjon!

„Rossz világ van itten.”

„A nemzeti erkölcs oly szilaj, oly bárdolatlan.”

„A tanult emberek oly ostobák az ő latin conversatiójukkal.”

„A napestig pipázó táblabíró oly indifferens.”

„A gazda oly földhöz ragadt.”

„A paraszt oly önző, oly részvétlen.”

„A főpapság olyan dölyfös, a falusi pap olyan vaskalapos.”

„A főúr olyan idegen.”

„Az úrhölgy olyan élvsóvár.+”

„Az ifjúság olyan sivár, olyan léha, olyan korhely.”

„A zseniális ember olyan kalandor.”

„A gazdag ember olyan fösvénypréda.”

„Az ősmagyar olyan cinikus.”

„A mívelt magyar olyan más nemzet majma.”

„A szabadelvű olyan szájhős.”

„A kormány híve olyan farkcsóváló.”

„A katona olyan gép.”

„A kereskedő olyan csaló.”

„Az iparos olyan kontár.”

„A kormány olyan erőszakos.”

„Az egész ország olyan szegény, olyan elhagyatott, olyan pusztulásnak indult.”

„Senki sem szereti a hazáját; aki szereti, csak töltött káposzta, pörkölt hús, túrós lepény alakjában szereti: így azután nagyon szereti, meg is eszi, meg is hízik tőle; minden embernek a hasában a hazája.”

„Ezek várnak itthon mindenkire.”

De a költőre nézve még mások is.+

„A nyomdász, ki csak kalendáriumot ad ki, a szerkesztő, aki ingyen dolgoztat, a publikum, aki kölcsönkéri egymástól a könyvet, s egy könyvből egész vármegye olvas sorba;* a cenzor, aki a gondolatait legyilkolja; a pályatárs, aki irigykedik rá; a kritikus, aki beszennyezi, a ponyvaíró, aki elfoglalja helyét; a tudós, aki megveti, a komédiás, aki megbuktatja, s az atyafiak, akik kizárják a házukból.”

Ezeket olvasta Kálmán ismét és ismét nagyanyjának minden leveléből, élő példákban felmutogatva.

És aztán olvasta nagyanyjának örömét afölött, hogy olyan szépen halad a festészetben. Hogy művésszé emelkedik, akinek nem Liptó vármegye határán végződik a világ.* Hogy megtalálta a pályát, melyen hírszomját dicsően kielégítheti. Csak előre!

S valóban a legnehezebb megkísértés volt ez az utolsó Kálmánra nézve.

A sors fokozatosan vitte őt keresztül valamennyin.

Kezdte az ijesztő csapáson, kitiltották az iskolából. Nem hunyászkodott meg bele.

Aztán jött a bűbájos hölgy. A láng, melynél annyi ifjú géniusz leperzselte szárnyait. Nem olvadt meg benne.

Majd a nagyravágyás démona: ki fölvezette a szédítő magaslatra, ahonnan a hatalmasok kegye tejjel, mézzel folyó Kánaánt* mutogat. Nem szédült el bele.

Megpróbálta a szívét a valódi szerelemmel: elkötözte azt rózsaláncokkal, aranyfonalakkal, hogy ne tudjon haladni; ott sem maradt fogva, rózsalánc, aranyfonál szakadt inkább.

Ráeresztette a próbatevő sors a maga démonait, kik Jób vetéseit* elpusztítják, s magát bélpoklosan a szemétdombra fektetik: a bukás, a megszégyenülés maró ördögeit, s azután a jó barátokat, kik eljönnek Jóbnak szemrehányásokat tenni, azért, hogy oly nyomorulttá téve fekszik a szeméten.

Mégsem tagadta meg keblének Istenét.

Hanem ez az+ utolsó megpróbáltatás erős volt.

Egy vetélytárs-Isten.

Egy másik múzsa, ki csókjaival elhalmoz. És egy kedvesebb múzsa.

Óh, a festészet nemtőjének ihlettjei boldogabbak, mint a kiket Castalia* forrása itat.

A költő szenved, mikor teremt, a festő pedig kéjeleg. A költőnek zsarnoka a szenvedélye, a festőnek jó barátja. A költő nagysága nemzetének láthatáráig tart; a festő nagyságát a kerek világ határozza körül.

A festők mind oly életvidámak; az emberi indulatok közül a szelídebbek, a nemesebbek fejlődnek ki náluk, derült kedély, társaságkereső jó kedv jellemzi őket. Életkoruk példaszerű magasságig tart; a mesterművészek mesés aggkort érnek, s még akkor is fölfelé emelkednek. A költő ritkán őszül meg, s ha korát meghaladta, alább száll, elnémul, élőhalott lesz.

És Kálmánnak választása volt a kettő között. Az egy év alatt, amit Olaszországban töltött, mesterei bámulatos haladásáról tanúskodtak a festészetben. Elsőrangú tehetséget ismertek fel benne. Akadémiai pályaműve az első jutalmat nyerte el a flórenci festészeti iskolánál. E művének másolatát hazaküldé nagyanyjának.

Az öreg asszonyság válasza ez volt rá:

„Kedves jó gyermekem!

Könnyes szemekkel gyönyörködöm remek szép munkádban, s napestig meg nem tudok válni a nézésétől. Nem győzök eléggé hálákat adni az egek urának azon mennyei sugallatáért, hogy tégedet általam Olaszországba küldetett. Ha pápista volnék, száz misét mondatnék örömömben. Látom, hogy dicső ember lesz belőled, becsületet fogsz hozni nevedre. Megérdemled áldásomat. Azok pedig, akik átkomra szolgáltak rá, érzik annak súlyát fejükre ereszkedni. A nyomorultak! Mindennap látom és hallom balsorsukat. A világ megvetése jár nyomaikban. A leány, ki meggyalázott, büntetve van a férfiban, aki által meggyalázott. A komédiás had részeges és csapodár! Az asszony szemei mindig kisírva. Szöknének már innen, ha adósságaiktól lehetne. Üres falaknak játszanak, pedig már megkapták az engedelmet, hogy Budán játszhassanak, a várszínházban. Mindenki ócsárolja őket. És méltán. A kontárok, akik a te remekművedet is úgy megbuktatták. Nem is érdemelnek mást, mint hogy elpusztuljanak. És mezítláb, rongyosan fognak kiseprőztetni+ a városból, melyet beszennyeztek. Ezt még meg akarom érni. És aztán egy marok sárt hajítani utánuk. Legyenek elátkozva. – Te pedig légy megáldva, én édes gyermekem, öregségem napjainak világossága, akin szemeim gyönyörködnek, s haladj a te fényes utadon előre s emeld fel az élet végső partján járó jó öreg anyádat.”

Ez a levél felnyitotta Kálmán szemeit.

Tehát azért volt az ő útraküldetése, hogy amazok elpusztuljanak! Tehát bukásnak indultak, s a világ elhagyta őket! Tehát a sárhoz vannak ragadva, s a sárral+ dobáltatnak! Tehát a művész borba öli lelkét, s a művésznő szelleme könnyekbe fullad!

No hát anyám, csak légy pápistává, s mondass fölöttem requiemet, most már megyek haza! Ha elhagyta őket a világ, én nem hagyom el. Pihenj el ecset, jövel írótollam; jövel népet ébresztő korbácsom: menjünk haza!

Az árvaság kezdete

Mikor Kálmán nagyanyjának ezt a levelét kapta, éppen az évnegyed vége felé járt nála. Tudniillik annak az évnegyednek a vége felé, amikor a pénzt szokta nagyanyjától+ kapni, mindig sajátkezűleg írt levél kíséretében. Óh, kedvencének maga fáradt a levélírással, ahhoz nem requirálta Bénit, a vén gyereket.

Kálmán sietett elhatározásával: a pénze is a vége felé járt; volt ugyan sok mindenféle holmija, amit eladhatott; fiatalemberek ideiglenes szállását ékesítő pompa; hanem az ilyesmi kincstár akkor, amikor vesszük, s lomtár akkor, mikor eladjuk:+ szűken ereszt. – Nagy nehezen tudott annyit összetarlózni belőle, amennyiből a hazautazás szűken kitelik.+

Ezalatt váratlanul megérkezett a szokásos évnegyedi pénzzel terhelt levél. Mint rendesen, kétezer forint volt belecsomagolva.+ A pénzt kísérő sorok elmondták Kálmánnak, hogy no most már haladjon a megkezdett pályán előre; igyekezzék Florencből Rómába. Az öreg asszonyságnak bizonyosan az a fogalma volt a festőművészetről, hogy annak Olaszország levén az elismert hazája, abba mentől mélyebben halad befelé valaki, annál többet tanul. Kezdheti Velencében, aztán mehet Florencbe, de mikor aztán Rómába eljut, akkor a művészet kellő közepére emelkedett fel. Tehát menjen Kálmán Rómába.

„Aztán ha Rómában fogsz lenni, nekem ott lerajzold azt a híres képet: Krisztus az olajfák hegyén.* Azért ha kálvinista vagyok is, a szép szentképeket nagyon szeretem. S aztán siess, hogy az ünnepen jelen légy,* mikor a Szent Péter+ templomának a kúpja ezer meg ezer fehér görögtűzzel van kivilágítva, s aztán a tizenkét óraütéskor egyszerre vörös görögtűzzé változik mind az ezer meg ezer. Ezt jól megnézd, s aztán nekem megírd. – Azért ha kálvinista vagyok is, a szép ceremóniákat nagyon szeretem. Tudod, hogy odahaza is mindig megnéztem az úrnapi processiót;* mikor a molnárok tizenegyen vitték a zászlójukat, s a prépost feje fölött a szenátorok emelték a mennyezetet. Milyen lehet még ez Rómában, ahol a pápát viszik a trónusán! Azt nekem majd apróra mind leírd.”

Ha Kálmán nem értette volna az öreg asszonyság szándokait, még azt hihette volna, hogy annak a kedélyét vénségére csöndes apostasia szellői kerülgetik. De nagyon jól értette. Az öreg azon volt, hogy Kálmánt mentől távolabbra eltuszkolja otthonrul. Addig nem nyugodott, míg Velencéből el nem nógatta Florencbe; most már az sem elég távolság neki. Azt hiszi, hogy ha ezer mérföldnyire elkergethetné, akkor az majd elfeledne valamit, amit otthon hagyott.

De az nem feledte el azt a valamit.

A két darab újdonatúj+ ezerforintos veres bankjegyet összehajtogatva betette tárcája fenekére. Ennek felváltatlanul kell visszavándorolni Magyarországba.

Úti málhája nem állt egyébből, mint legszükségesebb ruháiból, s művészi kartonjai és vázlatai gyűjteményéből. Haladéktalanul utazott haza.

Nem vonzotta többé semmi Olaszország felé; missziója volt az észak.

Szigorú takarékossággal utazott, hogy költségével kijöjjön, s Isztriából Sopron felé ment visszatérő társzekerekkel, minthogy azok fele áron szállították, mint a postaszekér.

Mégis kifogyott az útiköltségből, s már Sopronban a zsebóráját volt+ kénytelen eladni, hogy továbbutazhassék.

Győrben egy üresen lefelé induló gabonás hajón alkudott ki magának helyet Pestig, s amit annak fizetett, az már pénzének utolsó maradványa volt; a két darab újdonúj ezeres tárcája fenekét őrzé.

Az esetlen tölgyfahajó sok viszontagságot állt ki az úton, erős déli szelek gyakran kiverték a partra, sokat időzött útközben, s mikor már Pesthez közel járt, Szent-Endre alatt a gabonahajósok balvégzete utolérte, egy tőkére ment;* a víz alatt lappangó fatuskó kilyukasztá a fenekét, s ott nyomban elsüllyedt. A rajtalévők áldhatták a mennyeket, hogy bőrüket megmenthették a szárazra.

Ott elveszett Kálmánnak is minden málhája* s féltve őrzött műkincsei, rajzai, tanulmányai. Abban a fekete bársony zubbonyban, ami rajta volt, meg a fakó kalabriai kalapban* menekült meg a dereglyén.

Innen gyalogsorban+ került haza Pestre.

Szokva volt már művész korából a gyalogoláshoz – és ahhoz, hogy semmi málha se nyomja a vállát.

Egyenesen régi+ szállására ment, ahol most nagyanyja lakott.

Nem kellett tudakozódnia, hogy jó helyen jár-e, itt lakik-e még, akit keres, messziről+ útba igazodhatott.+

Ahol nagyanyja jelen van, ott Béni bácsinak is közelben kell lenni.

Béni bácsi el nem maradna a mamától a világ minden dicsőségeért, mert akkor ő nem volna élő ember. Ő lakja az első szobát, mely mindjárt a lépcsőre nyílik. Ő most is olyan boldog gyerek, mint valaha, egyedüli baja csak az, hogy a mama még most sem tűrheti a dohányfüstszagot a szobában. Itt pedig ebben a bolond városban nincsenek a házakhoz ragasztva barátságos méhesek és kendertiloló színek, ahova az ember kivehetné magát dohányozni. Tehetné ugyan a kávéházban, de oda a mamát nem viheti magával, egyedül pedig bajos dolog odamenni, az ember még valami rossz társaságba keveredhetnék. A „kozákok*” ott leskelődnek az ilyen emberekre. Béni bácsinak oly réme volt a „kozák”, mint bizonyos politikusoknak fél századdal később.

Hanem azért tudott magán segíteni. Hogy otthon is legyen, mégis+ áldozhasson Vulkánnak, a tűzistennek egy pipa dohánnyal, hogy kedvére füstölhessen saját úri kényelmében, tulajdon szobájában és papucsaiban, arra a leleményes ötletre jött, hogy kinyitotta az ablakot, feltérdelt egy székre, kifeküdt az ablakon, kidugta az utcára a fejét, bedugta a fejébe a pipaszárt, s leeresztve a longissimát a parterre ablakáig, úgy fújta a füstöt a széles világba. Maga otthon volt, a feje pedig az utcán volt, a szobájában pipázott, és mégsem a szobájában pipázott.

No, ha azt a nagy ragyogó fejet azzal a hosszan lelógó pipával meglátta Kálmán, arról aztán csak rátalálhatott szállására,+ világítótorony nélkül.

Köszönt is az utcáról a vígan füstölőnek, de annak más járt akkor a fejében, mint hogy a köszöntőre ráismerjen. Örülhetett Kálmán, hogy a fejére nem köpött viszonzásképpen.

Felhaladt az ismerős lépcsőkön, s benyitott a jól ismert ajtón. Saját hajdani szobája volt az,+ ahol olyan nagy úrnak, ahol olyan boldog embernek érezte magát egykor.

Béni bácsi akkor is az ablak hídján keresztül hasaló helyzetben mutatta magát, saját énjének jobbik részét az utcán feledve, s csak arra pillantott fel, mikor valaki a vállára ütött.

Ki az a valaki?

Béni bácsi egy idegen embert látott maga előtt, akinek a képe naptól barna, szakálla, bajusza idegen metszésű, ruhájának szabása olaszos, s egy percre az a gondolatja támadt, hogy ő most maga is Rómában van, s itt van előtte egy talián, akivel rögtön taliánul kell beszélni. Annyit beszél neki a mama egész nap Taliánországról és kivált Rómáról.

Azonban egy szó sem jutott eszébe taliánul.

– Jó estét, Béni bácsi!

Az ismerős hang folytán felébredt érzelem Béni bácsiban legelőször is az ijedtség volt; s ennek leközvetlenebb jelensége az, hogy az ablakvánkost hirtelen kikapta maga alól, s a földre ledobta. Mert ennek meg az a története, hogy a mama, aki hallgatag elnézéssel tűrte Béni utcára kipipázó szokásait, csupán az ellen szokott tiltakozni, hogy azt a szép hímzett ablakvánkost nehogy összepiszkolja, mert az a Kálmáné: Kálmánnak azt bizonyosan+ valami szép kisasszony hímezte; hát azt ne kuszpitolja.* – Béni bácsinak pedig, mint minden gyereknek, éppen azért nagyon jól esett ezen a hímzett ablakvánkoson végigtehenkedhetni, minthogy nem volt szabad. Most azután, amint Kálmánra ráismert, azt hitte, hogy no ez most majd tart criminalis+ executiót* az usurpált ablakvánkosért, s úgy megrakja a szobában maradt részét, hogy jobban sem kell; azért iparkodott hát azt hirtelen ledobni a földre. Így talán rá lehet fogni, hogy magától ment oda.

Hogy azonban Kálmán nem tartott ily atyafiatlan beköszöntőt, hát egyszerre megtért a vidámsága. Fél kezével folyvást kinn tartva a pipát az ablakon kívül, mert azt behúzni most sem szabad, a másikkal magához ölelte úröccsét, s agyba-főbe csókolva, azt a kérdést intézte hozzá, hogy hát „itt van?” – azután, hogy itt marad-e mármost sokáig.

Amire megnyugtató választ kapva, rögtön következett az a rég táplált óhajtása, hogy „ugye már most lefest engemet is?” – melyre biztató kilátást nyerve, sietett megtudni, hogy vajon a magyar díszruhájában-e, hogy az arany zsinórokat is le tudja-e festeni uramöcsém. Arany festékkel festi azt ugye? De a pipáját is oda fogja festeni? Hogy az nem illik a díszruhához, inkább a taplósipkához; végre megnyugodott abban, hogy uramöcsém lefesti őtet mind a díszruhában, mind a taplósipkával és a pipával a szájában; akkor aztán ő is engedett magához kérdést intéztetni.

– Itthon van-e nagyanyám?

– Igenis, kedves uramöcsém, odabenn van a harmadik szobában.

Hanem azután engedelmet kért uramöcsémtől, hogy nem megy be vele a mamához; tudja, a pipát elébb ki kell színi,* mert ha csak félig szíják ki, hát bajuszt kap.

– No hát csak szíja ki jól a pipáját, hogy bajuszt ne kapjon; – biztatá őt Kálmán, s arra Béni bácsi menten ki is hajolt az ablakon megint, jó messzire kitolva a fejét az utcára, valljuk meg igazán, leginkább azért, hogy mind abból, amit ezen időben „odahátul” a szobában beszélni fognak, semmit se hallhasson meg. Ösztöne súgta, hogy ebből a véletlen hazajövetelből hej nagy patália lesz most megint. Az uramöcsémet bizonyosan a festőakadémiából is kicsapták.

Azt bizony jól sejté. Az öreg asszonyság kezéből kihullott az „áhítatosság órája” ,* mikor az ajtón belépőt meglátta.

– Te Pesten! – suttogá elképedve.

Kálmán arca pedig szilárd férfias nyugalmával tudatá, mielőtt szólt volna, hogy miért jött.

– Visszajöttem, anyám – szólt, nagyanyja kezét ajkához emelve.

– Nem kaptad utolsó leveleimet?

– Azok következtében jöttem vissza. És most már itt maradok.

Jenőyné bámuló tekintettel néze rá.

– Leveleim következtében jöttél, s itt maradsz? Én azt írtam neked azokban, hogy menj Rómába.

– És én ahelyett hazajöttem.

– Azt írtam neked, hogy légy művész.

– S én ahelyett leszek költő.

– Én neked pénzt küldtem arra a célra.

– S én visszahoztam a pénzt, mert más cél után megyek. Itt van anyám. Köszönöm jóságodat. Én határoztam sorsom iránt. Beszéljünk róla nyugodtan: ne jőjj indulatba. Tekints úgy, mintha egy idegen ember állna előtted, aki számot ád, s aztán eddigi állásáról leköszön. Elhatározásom szilárd, megmásíthatatlan. Te, nagyanyám, figyelmeztettél arra, hogy van egy másik, még nagyobb anyám, hazám, akinek leghívebb gyermekei, legédesebb testvéreim, nyomorban, gyalázatban fetrengenek, midőn szent szülőjüknek+ szolgálnak. És én azért jöttem haza, hogy ezeknek az én testvéreimnek a sorsát, akármi legyen az a jövendőben,+ legyen nyomor és gyalázat, velük megosszam. Ne kísérts meg semmit, hogy lebeszélj, nekem fájna szavaidra tagadólag felelnem; de kénytelen volnék vele. Tudom, mit cselekszem; tudom, hogy nálad minden szeretetről lemondtam ez által. Veszteségem súlyát fel tudom fogni, de erős vagyok azt elviselni. Ma és ez órában látsz magad előtt utoljára. Én mindig imáimba foglallak ezentúl is, de téged kérlek, hogy felejts el; mert én élni és halni akarok úgy, ahogy te nem akarod.

E szókkal letette nagyanyja elé a visszahozott pénzt, s most már keze után sem nyúlt. Idegenek voltak egymásnak.

Az öreg asszony meg akarta mutatni, hogy unokájának vére foly az ő ereiben is. Éppen olyan hidegvérrel állt fel előtte, s éppen olyan nyugodt hangon felelt neki.

– Jól van. Te határoztál; én is. Te választottál magadnak pályát; járj rajta. Te választottál közöttem és azok között, akiket gyűlölök. Élj velük. S hogy könnyebben+ rájuk akadhass, hát azt is megmondom, hogy hová fordulj. Keresd fel a városban a legpiszkosabb kávéházat; ülj le a legrongyosabb korhelyek mögé; aki azok között legtovább ott marad kártyázni, aki legtovább iszik, azt várd meg, s mikor az kitántorog az ajtón, s végigesik a sárban, azt emeld fel, s csókold meg az arcát; az a te kedves testvéred, akit magadnak választottál, s aztán vezesd haza a feleségéhez, s aztán élj velük boldogul.

– Köszönöm, anyám. Ezt az utolsó parancsodat megfogadom. Isten veled.

S azzal, anélkül, hogy hajdani úri szállásán körültekintene, sietett távozni.

Béni bácsi elfogta a szélső szobában, kiégett már a pipája.

– No hát, kedves uramöcsém, most a bagázsiját felhozatni megy, ugye?

– Nem biz én.

– Hát hol a bagázsiája?

– A Duna fenekén.

– A–a! Azok a szép képek is?

– Azok is.

– Ejnye! pedig én azt gondoltam, hogy milyen szép lesz azokat estére végignézegetni. – De különben semmi baj sincs?

– Nincs, Béni bácsi.

– No, hála istennek.

Ezzel aztán egész megkönnyebbülten engedé tovább menni uramöcsémet Béni bácsi, s minthogy a mamát sem hallotta lármázni, újra megtöltötte pipáját, újra rágyújtott, s újra kidugta a fejét az ablakon; ezúttal ügyelve, hogy a hímzett ablakvánkost félretolja a könyöke alól, minthogy már megérkezett annak jogszerű tulajdonosa.

Csak arra rezzent fel, mikor a mama kijött a szobából. Azt pedig megtudta abból, hogy a mama úgy csapta be maga után az üvegajtót, hogy minden üvegtábla csörömpölt bele.

– Rákönyökölhetsz már a hímzett vánkosra – monda keserű gunyorral az öreg asszony. – Tied az már. És tied már minden. Magad vagy az úr a háznál.

E szótól aztán úgy megrettent szegény Béni, hogy a pipát kiejté a kezéből az utcára.

– Tied már minden! Nem osztozol már senkivel. Nem kér már belőle senki. Magad parancsolsz mindenből. Ura vagy minden birtokomnak.

S azzal az öreg asszony két karját szeme elé fogva, keservesen sírni kezdett, s bement a hálószobájába, ott lefeküdt az ágyba egész öltözötten,* és tovább sírt.

Béni bácsi pedig leült a székre, melyen addig térdelt, két tenyerét két térdére fektetve, s bámult maga elé mereven. Felfoghatatlan rémségű gondolat volt az ő előtte, hogy ő legyen ura minden birtokuknak, hogy ő parancsoljon mindenből. Ha halálítéletét hallotta volna, nem esett volna le tőle úgy az álla.

Még a pipáját is ott hagyta az utcán, nem ment le érte.

Hát Kálmán hová tért?

Mikor az utcára kilépett, olyan idegennek érezhette magát ebben a városban, mintha nem a Duna vetette volna ki a partra, hanem a tenger valamelyik dél-amerikai város kikötőjébe.

Nem volt szüksége az idegen szabású öltözetre, a változtatott szakállviselésre, hogy ismeretlenné legyen. Próbálja meg akárki, menjen ki az utcára kopott öltözetben, húzza le a kalapot a szemére, arcán mutassa belül viselt gondjait, s végigmehet a városon anélkül, hogy valaki megszólítaná.

Léptei ösztönszerűleg vitték egy hosszú széles utcán végig, mely kivezet a városból. Az utcának egy darabon volt gyalogjárdája, másutt megint nem volt. Egy helyen éppen márványból volt a járda, ott eszébe jutott, hogy ezen a márványon ő sokat járt valaha. Ott volt egy úri ház, aminek a kapuja fölött nagy kőcímer volt kifaragva. Ez a kapu is ismerős volt. És az emeleten egy ablak nyitva volt; azon keresztül egy ismerős valcer zongoradallama hangzott le hozzá. És neki úgy rémlett, mintha most oda fel kellene mennie, ahol olyan szépen zongoráznak, és kiállni a fényes társaság elé a sima parkettre, és sarkantyús bokáit összeütni, s a délceg magyar magántáncot riadó tapsok közt eljárni, s aztán addig nézni egy elefántcsontra festett madonnaképre, míg megelevenedik, s akkor megkérdezni tőle: „Óh grófnő, szép grófnő, virulnak-e még a nefelejcsek?”

A kapus megszólítása téríté magához.

– No, uram, jól megnézte ön már magának azt a címert ott a kapu fölött?

Ez sem ismert már rá. Pedig de sokszor tisztelgett neki azzal az ezüstgombos nagy buzogánnyal.

A megszólításra Kálmán tekintete leszállt a fellegekből, s csizmáira esett. Biz azok sárosak voltak a hosszú gyalogúttól. S másik párnak ezúttal nem volt birtokában. Ami rajta volt, s ami a szívében volt, az volt mindene. Se pénze, se szállása.

Eszébe jutott nagyanyjának keserű utasítása: „keresd fel a legpiszkosabb kávéházat.”

Ez utasításnak a legjobban engedelmeskedett, ha lépteit a Zrínyi* felé fordítá. Ott állt ez akkor hírhedett barlang az országút és hatvani kapu szegletén. Egy alacsony emeletes ház, melynek a teteje is emeletes, magasabb,+ mint a házfal.

Ez igazán olyan idegen hely volt Kálmánra nézve, ahol még életében sohasem járt. Gyűlhelye minden korhelynek, kártyásnak, szállástalan csavargónak, zsebmetszőnek, híres verekedőnek.

Az alacsony ajtón belépve, oly vastag atmoszféra fogadja az érkezőt, pipafüstből, emberbűzből, pálinkaszagból tömörülve, hogy ott mindjárt a levegőbe beburkolhatja magát, mint Jupiter, mikor nem akarta, hogy lássák. Három pislogó lámpa küzdött a félhomállyal, de hamar megadta magát, s vörös holdudvart kerített maga körül. A terem hosszában tömör oszlopok voltak; amik mellett könnyű volt elosonni a tolvajkereső commissárius* vagy a hajhász hitelező szemei elől. A szögletbe hajló terem két osztályában két tekeasztal volt, körülállva munkába izzadt+ tekézőktől, a szögleten volt a kávés rekesze, melyben felbodrozott hajú fiatal kisasszony ült, akinek éppen udvarol valami félrecsapott kalapú jurátus. Az ablakoknak mély fülkéik vannak, és mindazok az alakok, akik e fülkéket megtöltik, akik az oszlopok mögött letelepedtek, oly kétségbevonhatlan vágyat árulnak el a meg nem láttatás után, hogy a mellettük elhaladó megbántani véli őket azáltal, ha rájuk néz. Rác disznóhajcsárok török dohányt színak asztal alá eresztett csibukból; kopott zugprókátor suttog vedlett uzsorással valami meg nem hallani való ügyről; mámoros rongyhad bóbiskol,+ fejére húzott kalappal, zsebébe dugott kézzel az üres asztal előtt; részeg mészároslegény traktál punccsal szedett-vedett korhely kompániát; hárman-négyen kártyáznak egy asztalnál, s öten-hatan a hátuk mögött belebeszélnek a játékba; egy színházi tapsonc állhatatosan fütyül valami operát végig; egyes, lopva elsuhanó alakok, mint Macbeth árnyképei* a pipafüst ködfátyolában, s ismét egy-egy félrészegen bebukó alak, ki odakinn elkezdett veszekedés, dal, lárma, röhögés zaját folytatja idebenn.

Kálmán szétnézett, hogy hová bújjék el itten. Minden szögletnek volt már valami troglodyth* lakója. Az ajtó mellett volt még egy üres asztal. Azt nemigen szeretik, mert minden embernek útjába esik. Amellé leült, s kért magának feketekávét. Nagyon jó az, mikor az ember egész nap nem evett.

Amint a szemei hozzászoktak a füsthöz, elkezdte a barlanglakókat szemügyre venni. – Egyetlenegy ismerős arcot nem látott közöttük. Egy egészen más világ lakói voltak azok, mint amiben ő eddig lélegzett.

Az idő telt, s a kávéház népessége szaporodott. A kis asztal mellett még volt egy hely, de oda senki sem telepedett le.

Kálmán tenyerébe hajtá fejét, és úgy érezte magát, mint akit az örvény megkapott, s forgatja körül. Megszűnt gondolkozni.

Egyszer megfogja valaki a kezét és a fülébe súg:

– Jenőy úr.

Kálmán széttekintett, hogy hol az az úr, akit hínak. Már azt sem akarta hinni, hogy az az ő saját neve.

A megszólító ott ült az asztal másik oldalán.

– Ah! ön az, Tseresnyés uram?

A csizmadia arca csakolyan komoly volt most is, mint máskor; pedig Kálmán arca mosolyogva fejezte ki a viszontlátás örömét.

– Hazaérkezett ön, s most már itthon marad? – Kérdezé Tseresnyés uram. Aztán be sem várta a feleletet, hanem tovább folytatá: – Körülbelül ugyanazon oknál fogva találkozunk most e helyen mind a ketten; ön is arra vár itt, akire én: Bányaváryra.

– Ide szokott jönni?

– Minden este. Már bizonyosan itt van; de ilyenkor még egy zárt szobában ül, ahol nasivasi bankot adnak, s onnan csak éjfél után kerül elő. Engem oda be nem eresztenek, mert ahhoz különös protekció kell, s engem már ismernek, hogy nem vagyok sem játékos, sem kozák. Ott ül ő már bizonyosan és játszik. Meglátjuk rajta, hogy nyert-e vagy vesztett. Ha nyer, akkor az egész lumpkompániát megtraktálja, ha pedig vesztett, akkor összevész velük.+ Akár megtraktálja, akár összevész velük, a vége az, hogy kilökik az ajtón. Akkor aztán az én dolgom őt karon fogni és hazavezetni.

– A nejéhez?

– Nem oda, hanem hozzám. A neje Budán lakik, és odáig nem volna hatalom, mely elcepelje; hanem a szomszéd utcáig valahogy elcsalom, s otthon aztán a kis szobában lefektetem. Mert úgy sajnálom, hogy ilyen szép talentum így rongálja agyon magát.

Kálmán megszorítá a kézműves kezét.

– Ugyebár – monda a csizmadia – most már ketten majd csak könnyebben vigyázunk reá?

A csizmadia nem kérdezte sem azt, hogy miért látja most is Kálmánt,+ sem azt, hogy miért látja ily kopott, sáros ruhában. Tudta ő azt mind igen jól.

Nem is kérdezősködött tőle olaszországi élményeiről, inkább ő beszélt neki azokról, amik itthon történtek azalatt, hogy Kálmán odajárt, a színészekről, a tudósokról, a közönségről.

Eközben lassan eltelt az idő. A pincérek ismerték már Tseresnyés uramat, s nem háborgatták kérdezősködéseikkel, hogy mit parancsol, inkább összehordták neki a hírlapokat, amiket olvasni szokott.

Éjfél után aztán nagy zajjal jöttek elő a zárt szoba lakói, a kártyahősök.

Elszomorító alakok, vad indulatoktól feldúlt arcokkal, öngyilkos tekintetű szemekkel, kíntól, vágytól halálsápadtak, a veríték a homlokon feledve.

Azok között volt Bányaváry is.

Már ittas volt; énekelt. A kezében egy török meggyfa csibukszárral hadonázott, s hangosakat csapott vele egy asztalra.

– Pincér! Te lusta fickó! Hol vagy? Puncsot ezeknek az uraknak! Puncsot iszik ma minden ember!

Nyert…

S aztán+ maga körül telepíté a barlang legkorhelyebb népét, tálat hozatott elő, abba rumot+ töltött cukorral, azt meggyújtá, s a lángoló tálat körülülő csorda közepett elnökölt, és verte az ütenyt valami utcariasztó dalhoz.

És aztán ivott mindenkivel Bruderschaftot.

S mentül részegebb lett, annál inkább követelte, hogy őiránta minden ember tisztelettel viseltessék.

Annál jobban nevetett rajta mindenki.

Azt a meggyfa pipaszárt úgy viselte a kezében, mint valami királyi pálcát. S haragudott érte nagyon, ha megfogták a királyi pálcát a kezében, mikor meg akart vele valakit ütni.

– Ki vagyok én, te rabszolga? – rivallt a felszolgáló pincérre.

Az gúnyos megalázkodással+ felelt:

– Őfelsége Mátyás király.

– Fia a nagy Hunyadi Jánosnak – veté utána a részeg.

„Éljen Hunyadi Mátyás király!” – ordíták kacagva a korhelyek, s felemelék őt székestől a levegőbe.

Tseresnyés uram szomorú komolysággal monda Kálmánnak:

– Valahányszor sokat iszik, mindig azt állítja magáról, hogy ő a Mátyás király+ .* Ez a bolondsága – szegénynek. S ezek a lumpok tudják azt már, s csúfot űznek belőle.

Hunyadi Mátyásnak is görbe orra volt s borotvált arca; Bányavárynak is. Az utóbbi józan korában is szívesen hallotta, ha feltűnőnek találták a hasonlatosságot közte és a nagy király arcképe között; ha pedig egyszer a pohár fenekére mélyebben tekintett, akkor meg éppen bele lehetett vinni ebbe a bolondságba.

*A kozákok között volt egy infámis fancsali pofájú fickó, akiben minden áron Czillei Ulrikra akart ráismerni, s biztatta a barátait, hogy álljanak rajta bosszút László bátyja kiontott véreért; öljék meg. Azok váltig hitegették, hogy régen összeaprították azt már; de csak azt erősítette, hogy nem jól aprították össze; s utoljára is, mikor egyszer jó közel jött hozzá a Hunyadi családnak ez esküdt ellensége, olyat húzott neki a fejére a királyi meggyfa pipaszár jogarral, hogy annak összehorpadt a cilindere.

Ebből azután nagy lázadás támadt; a Garák és Ujlakyak letaszították őfelségét a trónusáról, míg Czillei egy dákó után kapott felségsértési dühében; a pincér sietett puncsos tálát+ megmenteni a rebellió színhelyéről; mire aztán Tseresnyés uram és Kálmán felugrottak az asztal mellől, s veszélyben forgó felséges urukat iparkodtak az ajtón kivonszolni; ami nem ment anélkül, hogy a meggyfa pipaszár még egynehány+ igazságos és megszolgált ütleget jobbra-balra ki ne osztott volna, mely ütlegekért viszont Tseresnyés uram és Kálmán vették át a neki szánt oldalba ütéseket, míg az ajtóig el tudtak vele hatolni.

A veszett Czillei azonban utána szaladt a dákóval, s hozzácsapván vele, szentül agyonüti Bányaváryt, ha Kálmán eléje nem tartja a karját, amidőn aztán a tekebot az ő karján tört ketté, s csak a hátán csapott végig Bányavárynak, azt egyúttal az ajtón is kisegítve.

Az utcára aztán nem üldözték; sőt rögtön becsapták utána az ajtót, hogy a cirkáló tűzőrség meg ne hallja a lármát. A két jó barátnak fogni kellett kétfelől Bányaváryt, hogy el ne essék, vagy vissza ne menjen.

A hátát tapogatta, és büszke arcot csinált.

– Láttátok ez ütést? Mikor Bécset ostromoltam, s mint kém beszöktem a vívott város kapuján, egy kereket hajtva magam előtt,* az őr azt mondá: te fickó, éppen olyan orrod van, mint Mátyás királynak, s nagyot húzott a pálcájával a hátamra. Igaz-e, hogy a hátamra húztak, vagy sem?

– Igaz, fölséges uram – hagyá helyben a csizmadia –, de mármost siessünk Bécs kapuja elől; mert ott kicsiny híja, hogy Mátyás királyt meg nem lőtték.

– Árulás volt! – monda a színész. – Áruló volt a saját titkárom, ki sátorom falán megjegyezte a helyet, ahol ülni szoktam. *

Ennél a szónál eszébe jutott a gyanakodás.

– De hát ti kik vagytok „csiribiri emberek*”? (Ez is Mátyás király szava volt.)

– Hát nem ismer már fölséged? – esedezék nyájaskodva a csizmadia.

– Ahán! te vagy a cinkotai kántor.* Teneked is megígértem, hogy dupla itcét rendelek a számodra. Gyere vissza a kocsmába, hadd tapasztalom, megfogadták-e parancsomat!

– Nem vagyok én a cinkotai kántor, fölséges uram; – szabódék a csizmadia. – Én csak az a bizonyos varga vagyok.

– Óh úgy; az, aki azzal jött hozzám, hogy „róka fogta csuka, csuka fogta róka, varga fogta mind a kettő”. * Hahaha! Még most is nevetek, ha eszembe jut. S mit kívántál tőlem jutalmul? Száz botot. Felét az ajándéknak előre lefoglalta a sáfár, felét az ajtónálló. Nem ez itt az a sáfár?

– Nem, fölséges uram – sietett Kálmánt kimenteni Tseresnyés uram –, hiszen tetszik ismerni. Ez Galeotti,* fölséged krónikaírója.

– Ah! A tudós Galeotti? – szólt nyakon ölelve Kálmánt az ittas ember.

– Menjünk tehát, felséges uram, haza, hadd írja le a tudós Galeotti felséged viselt dolgait e mai napról.

Ebben megnyugodott a képzelt király, s ráállt, hogy hazamenjen.

De nagy mesterség volt az, szép szerével elcsalogatni a szomszéd utcáig, ahol Tseresnyés uram háza volt; mert az ittas ember minden lépten megállt, s disputába elegyedett vezetőivel.

– De hová haza? Fel budai királyi várlakomba?

– Oda most nem mehetünk, mert az most be van zárva, s a kapus aluszik.

Ekkor aztán megbikacsolta magát, hogy miért van a királyi várlak éjszaka bezárva. Ez már megint annak a Szilágyi* Mihálynak a cselszövénye, meg az ő áruló szakácsának,* Lábatlannak; holnap Fejetlent fog belőle csinálni rögtön.

A csizmadia csitította, hogy hiszen ő maga rendelte el, hogy „egyszer volt Budán kutyavásár!” * A kóborló kutyák kirekesztése végett van a vár bezárva.

Nem nyugodott meg benne, erővel a várba akar rontani.

– No hát jól van – monda+ a csizmadia. – Menjünk a várba. A felséges asszony úgy is nyugtalanul várja már felséges férjét.

Ez használt.

– A feleségem? – szólt visszahőkölve a színész, s nagyon meggondolta magát. – Oda ne menjünk. Derék asszony, jó asszony; és én nagyon tisztelem őtet; de tudjátok, hogy Mátyás király balkézre is házasodott. Csitt! El ne mondjátok azt valakinek. Meg ne tudja az az áldott jó asszony; mert minden csepp könnyeért tenger vért fogok ontani. E drága könnyekért!

Akkor aztán elkezdett sírni.

Ezalatt valami nehezen bekanyarodtak vele a Magyar utca szegletén.

Ott valami boltcímeren* megakadt a szeme.

– Ez itt az én címerem! Hogy jön ide az én címerem? A holló, szájában a gyűrűvel. *

Hasztalan volt vele disputálni, hogy az nem holló, hanem oroszlán, s nem gyűrű az a szájában, hanem sós perec: ő annak látta.

– Hát jól van, felséges uram – monda a varga.+ – Amoda van egy lámpás; menjünk odáig, ott majd megállunk, s amint ezek a házak szépen sorban elmendegélnek mellettünk, majd mikor ez az ajtó+ is odaér a lámpás elé, akkor megnézzük, hogy mi van rajta.

Azt biz elhitte az ittas ember, hogy a házak mendegélnek, s el hagyta magát édesgetni a lámpásig, útközben azzal kínozva a szegény csizmadiát, hogy „miért nincs+ a csóri csukának mája?” *

A lámpástól már csak ötven lépés volt Tseresnyés uram kapujáig, hanem itt megint új veszedelem következett. A Cukor utcán végig jött ügetve a cirkáló lovas őrszem, s a lódobajra felriadt Bányaváry.

– Hah! ez ottan Holubár! * – kiálta a patról káplárra* mutatva – Holubár, a cseh óriás! Ott jön engemet vitézi tornára hívni. Készen vagyok. Le foglak dobni a porba, gőgös óriás, hogy a csontod törik bele. Lovamat ide gyorsan, hadd taszítom őt a porba! Lovamat ide!

És azzal csibukja meggyfa nyelét dárdául kapva hóna alá és a jobb markába, készült megrohanni a lovas cirkálót.

– Felséges uram, a lova nincs közel – mentegetőzék a jámbor varga –, hanem kegyeskedjék felülni az én nyakamba,+ majd aztán úgy attakírozzuk meg a cseh óriást.

S azzal lekuporodott a handabandázó elé, akit Kálmán felsegített a csizmadia vállaira. Tseresnyés uram aztán, amint a nyakába kaphatta őfelségét, s hóna alá szoríthatta+ a két lába szárát, neki iramodott vele, de nem Holubárnak, hanem saját hajléka ajtajának, ahol már nyugtalanul várta az öreg nőcseléd, s meg sem állapodott vele addig, amíg hátulsó+ szobájába érve, hátáról a vetett ágyba le nem dobhatta; ahol aztán őfelsége kezeit, lábait szétnyújtva, rögtön elaludt, ideiglenes kimúlása percében e szót dörmögve: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”

Tseresnyés uram szomorú arccal fordult Kálmánhoz.

– Ez minden este így megy – variációkkal.

Kálmán kábult aggyal ült le az ágy mellé, mintha őrá is ragadt volna bajtársa mámorából valami.

– Minden este én hozom ide haza; beszélt tovább Tseresnyés uram, mert különben az utcán elesik, s vagy kifosztják a tolvajok, vagy beviszi a patról.+ Mikor olyan nagyon sajnálom, hogy ilyen szép talentum így pusztul el.

– Hát a neje? – kérdé Kálmán szorongva.

– *Az tűr és hallgat. Az egy szent, egy angyal, egy mártír. Budán lakik, a vár alatt, egy szűk utcában, egy kis szobában. A szomszédok látják, hogy reggelig ég a gyertya az ablakában,+ s ő azalatt varr, úgy hiszem, pénzért dolgozik. Egész éjjel várja a férjét. Mert néha mikor elkártyázza a pénzét, korábban otthagyja a kávéházat s kevésbé ittas, aztán hazamegy.+ Sohasem kérdi tőle a neje, hogy hol volt. Sohasem tesz neki szemrehányást, és senkinek sem engedi, hogy férjéről valami rosszat mondjon. Hanem este, mikor valami olyan szerepet játszik, ahol szenved a nő, akkor igazi könnyeket látnak a szemében. Azt mondják, hogy „érzi” a szerepét.

Kálmán a szék támláját szorongatta markával, és mondá magában: „óh, kedves bajtársam; de közel vagy hozzá, hogy ezzel a székkel itt a fejedet bezúzzam!”

A vén nőcseléd azalatt sonkát, kenyeret tett az asztalra és két kést mellé.

– Mi ketten még ma nem vacsoráltunk, uram – szólt a varga –, tartson velem. Essünk át rajta.

Kálmánnak jólesett a kínálás, mert aznap még nem evett. Hagyott magának szelni a sonkából, kenyérből, s hozzálátott jó étvággyal.

– Én meg vagyok felőle győződve – monda a csizmadia –, hogy ön az egyedüli ember, aki Bányaváryt ki tudja gyógyítani ebből a betegségből. Önt nagyon respektálja. Szívére beszélni nem ér semmit. Mikor kijózanodik, ő maga teszi magának a legnagyobb szemrehányásokat, s az ember még kénytelen vigasztalni. Hanem ha valaki a megszokott hajlandóságának útját tudná állni; ha ön például az előadás után, amikor felhevülten megy a betegségévé vált ragályos társaságot keresni: szépen hazavinné, otthon valami nemes mulatsággal, valami felolvasással elfoglalná, vagy ha csak annyira vihetné is, hogy ne jöjjön át Pestre,* hanem üljön be egy budai korcsmába, ahol nincsenek ezek a lumpok: hát lassankint kigyógyítaná a bajából. Mert baj ám ez, nyavalya, mint a lunatikusság, mint a nehéz kórság, amit gyógyítani kell.

– Úgy fogok tenni – szólt Kálmán, megszorítva a csizmadia kezét. – Lássa ön, én minden tanácsát megfogadtam önnek és köszönettel tartozom érte. Felkerestem Génuában, akihez utasított; s nem bántam meg. Aztán megemlékeztem arról, amit ön mondott, hogy hagyjak békét a nagy históriai alakoknak; nyúljak bele a mindennapi életbe, s azt mutassam fel a közönségnek. Azalatt, míg Győrtől nagy lassan szállított a tölgyfahajó, nekiültem egy vígjátékot írni; mikor a hajó elsüllyedt, éppen készen lettem vele. Három napi munka.* A tragédiámon három évig dolgoztam. De ennek több sikere lesz. Mindenemből csupán ezt mentettem meg. Holnap átadom Bányaváryéknak.+ Amíg erre készülnek, addig nem fog a mi barátunk korhely társaságba járni. S mire ez elkopik, akkorra készen lesz a másik. Sohasem engedem kijőni a munkából. Ez kigyógyítja majd.

– No, annak ugyan örülök, hogy tudtam önnek olyan tanácsot adni, aminek hasznát vette, hát már most még egy indítványt próbálok tenni. A siker elbízottá teszi az embert. – Milyennek találta ön ezt a mai vacsorát?

– Fölséges volt!

– A kenyér nem nagyon barna?

– Igen jóízű.

– No, hát az én indítványom oda megy ki, hogy ez a barna kenyér, ez az egyszerű vendégség, ez a puszta falazatú+ szoba, önnek, ha akarja, rendelkezésére áll. * Ne értsen félre. Nem kínálok ajándékot, az nincs is módomban. Hanem ha ön meg van elégedve ilyen kevéssel – (s ön bölcs ember, hát hogyne volna?) –, akkor én megalkuszom önnel, hogy évenkint nyolcvan forintért önnek szállást és ellátást adok. Fizethet majd az év végén. Nyolcvan forintot csak megkeres odáig valahogy.

Kálmán összeszorítá ökleit és fogait; valami fájdalmas érzés akart kitörni testének minden pórusán.

– Én tudom azt, hogy micsoda helyzetben van ön most – folytatá a csizmadia –, s urát is adom,* hogy miként tudom. Önnek a nagyanyja itt lakik Pesten; nem volt nehéz megtudnia, hogy én vagyok az a hóbortos ember, aki azt a szegény komédiás fejedelmet estenkint magamhoz hazahozom, hogy el ne pusztuljon. A nagyasszony gyűlöli ezt az embert; ön jobban tudja, hogy miért. Egyszer a nagyasszony magához hívatott az alatt az ürügy alatt, hogy Béni bácsinak szabjak csizmát. A jó Béni bácsinak tizenhárom tyúkszeme nőtt, amióta a pesti kövezetet a pesti topányokban járja, egészen sántít bele. A nagyasszony bennem helyezé bizalmát, hogy talán tudok még olyan lábhüvelyt önteni, amiben Béni bácsi lábai békében elférnek. Akkor azután szóba állt velem, s egyik szó a másikat adta. Kikérdezett, hogy miért hordom én estenkint a részeg+ komédiást magamhoz haza. Mért nem engedem, hogy feküdjék ott az utca közepén, hadd menne rajta keresztül valami társzekér a sötétben; vagy botorkáznék+ végig a hídon, talán majd belebuknék róla a Dunába. Azután elmondta nekem azt is, hogy miért haragszik rá olyan nagyon. Hogy fogadott leányát, egy áldott szép+ ártatlan angyalt, elcsábította, elszöktette, meggyalázta. Az nem volt elég, még önt is, kedvencét, unokáját szinte elcsábította,+ szép, fényes, nagyra törekvő pályafutásából kitérítette, nagy urak barátságától, atyafiságától megfosztotta; jó szerencse, hogy ő arra a gondolatra jött, hogy önt külföldre kiküldje; ott ön híres festővé lesz, s elfelejti a komédiás atyafiságot. Meg is mutogatta a nagyasszony a szép festményeket, amiket ön hazaküldött. Azután, hogy azok nekem is nagyon megtetszettek, azt mondta, hogy nekem ád belőlük egyet, választhatok tetszésem szerint, ha megígérem, hogy felhagyok azzal a bolondsággal, hogy azt a korhely, kártyás, részeges komédiást ápolgassam. Én erre aztán azt mondtam neki, hogy azt semmiképpen nem cselekszem. És óvtam a nagyasszonyt, nehogy meg találja önnek írni, hogy ezek az ő gyűlölt+ emberei mily nyomorúságban vannak, mert ön abban a percben falhoz vágja a festékeit, hazajön, és éppen úgy fogja azt a sárba esett igazgyöngyöt felszedegetni, szennyeiből tisztogatni, miként én magam. Ezért aztán a nagyasszony nagyon megharagudott rám, összeteremtettézett, cseszkónak, csiszliknek,* repülő csizmadiának* nevezett, megtagadta az egész magyar csizmadiacéhet, s azt mondta,+ hogy nem kell a Béninek több csizma, járni fog ezentúl cipőben, és hogy mármost azért is meg fogja önnek írni, hogy Bányaváryék milyen állapotok közt vannak, s ha akkor ön haza merészel jönni, az ő házába be nem lép, sem az ő abroszához többé nem törli a késit,* hanem mehet az utcára és tanulhatja a nyomorúságot; mert ő minden vagyonából majorátust csinál, s abba beülteti Béni urat. Én nem feleltem rá többet semmit, a fülemre húztam a köpönyegemet, s iparkodtam ki a házból. És íme bekövetkezett, amit előre mondék. – Önt itt látom, beszennyezett, sajnálatra méltó barátja fekhelyénél; sáros csizmái tudatják velem, hogy messze útról gyalog jött; és így gazdag nagyanyjának vagyonához többé semmi köze. Ön maga mondá, hogy egy vígjátékot írt, s írni fog többet; ebből tudom, hogy ön el van határozva szegényül élni, szegény íróként élni. Itt vannak az okai előbb tett indítványomnak. – Szűk szobácska, barna kenyér, házi eledel. – Mi kell több? – A többit belül viseli ön. Talán nem vénülünk meg együtt. – Talán jön oly idő, amikor ön ismét paloták lépcsőin+ fog járni, amikor a magyar írónak saját háza lesz, saját úri fogata lesz. Talán nem lesz. Talán itt fog ön mindvégig ez odúban maradni. De ez biztos odú. Házam rongyos, de adósság nincs rajt, két kezem munkája mindig kenyeret ád, s azt kétfelé törjük. Talán ez a rongyos ház arra van hívatva, hogy egykor majd a késő unokák, mikor palota lesz már a helyén,* búcsút járjanak majd hozzá, s mondogassák egymásnak: itt állt hajdan az a vityilló, ahonnan annyi fény sugárzott egész országunkra: emeljetek kalapot, mikor ezen mentek. A házat rég lebontották, gazdája nevét mindenki elfeledte; de vendége nevénél örökkön-örökké melegedni fogtok. Legyen ön vendége ennek a háznak.

Kálmán a kézműves nyakába borult, és érzelmei túlömlöttek ajkain, szemein. Hevesen zokogott.

Volt már otthona!

És ebből a szűk odúból, ebből az archimedesi pontból* megmozdította a földet…

A hősnő

Kálmán tollat és tintát kért házigazdájától, hogy még az éjjel átdolgozza új színművét. Ha készen lesz vele, majd ledűl a pamlagra, s alszik ott.

Fényes reggel volt, mikor Bányaváry mámoros álmából felébredt, s akkor úgy rémlett előtte, mintha egy gyertya még mindig égne az asztalon; aminek gombává nőtt kanóca csak vereslik és bűzöl, de nem világít. Az asztal mellett pedig mintha egy ismeretlen ember ülne, arcával két karjára borulva és álomtól elnyomva.

Ez nem lesz igaz – mondá magában Bányaváry; azzal felugrott az ágyból, az ágy mellett volt egy kőkorsó, meg egy dézsa, mind a kettő tele vízzel. A korsó víz felét kiitta, a másik felét a dézsa fölé tartott fejére öntötte, azután az egész fejét bedugta+ a dézsa vízbe, s azután megint kihúzta onnan, s az asztal felé tekintett. Az az eltakart arcú ember még mindig ott ült.

Ejh, én még most is álmodom, gondolá magában, s vette a szék karjára készített durva vászontörülközőt, jól megdörzsölte vele arcát, szemeit, a fejét körös-körül; hanem az asztal mellett ülő alak csak nem akart eltűnni onnan. Végtére is kénytelen volt elfogadni, hogy amit lát, az valóság.

Hogy ő maga hogyan került ide, arról már voltak homályos sejtelmei; sőt az iránt is kezdett tisztába jönni, hogy ő maga valami színházigazgató, akinek ma valahova haza kell menni; hanem hogy ez a másik alak hogyan került ide, és ki fia, arról mentül jobban gondolkozott, annál jobban megfájdult tőle minden hajaszála. Mert a részeges embernek a fejéből kiűzött esze a hajaszálaiba menekül, s másnap úgy érzi, mintha minden szál haja egy külön élő öntudatos állat volna.

Úgy fél ettől az arcnélküli embertől!

Odalopózott hozzá: vajon mi lehet az az írás, ami előtte hever. Beletekintett. Színmű! Elolvassa a kitárva talált lapokat. Nagyon érdekesnek találta a dolgot. Szépen kihúzta az alvó könyökei alól a többi részét is az írásnak, s kiosont vele a kertbe. Az alvót hagyta aludni, a gyertyát hagyta égni.

Rövid idő múlva fut be lélekszakadva az öreg szolgáló Tseresnyés uramhoz, hogy Bányaváry úr megbolondult: ott kinn szaladgál a kertben, valamit olvas, kacag és táncol, ugrál, s ami fődolog, mind összetapossa az ugorkaindákat.

Tseresnyés uram föltevé magában, hogy megszemléli a dolgot; de a kertajtóban majd feltaszította a szeleburdi, aki szétszórt hajjal rohant be a házba, ragyogó arccal kiabálva: „Ez Kálmán! Ez Kálmán!” – s a kis szobában nyakába borult a felriasztott alvónak: „Te vagy az, Kálmán!”

És aztán összevissza csókolta.

Kálmán csak nézett rá hallgatva, míg az kérdést kérdésre intézett hozzá.

– Hogy jössz ide? Te írtad ezt? Ránk gondoltál? Hogy vagy? Mi bajod? Szeretsz még bennünket? – No, ne nézz hát rám ilyen komolyan, ne verj meg ezzel a hallgató arcoddal! Részegen szedtél fel az utcán ugye? Úgy hoztál ide? Mondd ki, hogy cudar ember vagyok: aztán ölelj meg.

Kálmán nem mondta neki, hogy cudar ember; hanem azért megölelte.

– Tudod, bajtárs, ilyen a színész élete – magyarázá egész komoly képet öltve Bányaváry. – Ha nagyon jó dolga van, elkorhelyedik,+ ha nagyon rossz dolga van, akkor is elkorhelyedik.+ * Nálam az utóbbi eset van. Iszom, hogy ne gondolkodjam. De most már másképpen lesz minden! Te visszajöttél; veled új korszak kezdődik meg ránk nézve. Orozva elolvastam legújabb művedet. Homéri tréfa! Csupa élet. Meghódítjuk vele a hűtlen közönséget újra. Alig várom, hogy Cilikém olvashassa. Jössz velem oda, ugye?

Tseresnyés uram közbe szólt, hogy elébb reggelizni illik; már készen áll a szalonna, kenyér és szilvórium.

– Nem iszunk pálinkát – szólt magas megvetéssel Bányaváry. – Mi dolog volna az, ha Cilike megérezné ajkainkon, hogy pálinkát ittunk. Pfuj! Jössz hozzám Kálmán, ott fogunk reggelizni együtt, ugyebár?

Kálmán ráhagyta, hogy jó lesz.

Azzal búcsút vettek a jó házigazdától, s karöltve neki indultak Bányaváry szállását felkeresni.

Az Budán volt a vár alatt, egy szűk sikátorban, mely a Horváth-kertre* torkollik.

Útközben elbeszélte Bányaváry Kálmánnak egy évi viszontagságos küzdelmeit a színészetnek a fővárosban. Tengődés volt az és nyomorúság. Százszor megszöktek volna, ha az adósságaik engedik. Ezek szegezték le a nyomorúság folytatásához. A kísérlet arra volt jó, hogy bebizonyítsa, miszerint nincs Magyarországnak fővárosa, nincs a magyar szellemnek hódító ereje.

Kálmán csak hallgatott.

Útjuk a gyümölcspiacon vitt keresztül. Bányaváry megállt egy kofánál, s egy papírdobozt televásárolt szilvával; egy másik sátor alatt pedig szarvasokat* szerzett be.

– Ez a mai reggelire való. Tudod, Cilike nem állhatja ki a kávét, gyümölcsöt szeret reggelizni.

Kálmán úgy tudta, hogy Cilike odahaza nagyon is szerette a kávét. Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési cikkről. Nem telik rá.

A hídon* áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai Tabán* városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utcájában Bányaváry megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása volt.

Itt lakik Cilike: egész nap egyedül. Egyetlen kis udvari szobában.

– Te most maradj hátra – súgá Bányaváry Kálmánnak. – Én hadd menjek előre, elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.

Abban is kellett valami theatralikumnak* lenni.

Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Cilike már a varróasztalnál ült, s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A színész melodrámai reminiscentiával bocsátá maga előtt a papírdobozba rekesztett szilvákat, rekedt hamis hangon énekelve: „hajdan almát nyújta Páris, a szerelem+ istenasszonyának”.

Cilike mosolygva+ nyújtá neki kezét.

– Nos? Nem ver meg engem+ az én angyalom? – kérdé a férj. – Itt a hátam, fogja azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.

Cilike szelíden ingatá fejét.

– Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg jól. Kössön meg az asztal lábához cérnával, hogy ne szökhessem el. Azt sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam verjem a fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.

Cilike fölkelt, megölelte a hazatérőt, és szelíden súgá fülébe:

– Csakhogy itthon vagy, és nincsen semmi bajod.

– De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal, akkor örülnél még igazán.

– Nekem nincsen semmi vágyam.

– Teszem föl mégis! Ha egy Blattra+ föltettem volna mindent, ami az enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy „va banque!” vagy „semmi” – vagy „Jenőy Kálmán+”, s aztán megnyertem volna.

Cilike felsikoltott e szóra.

E percben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába borulva zokogott a sokat szenvedett nő.

De nem zokogott a fájdalomtól, hanem az örömtől. „Kálmán, óh kedves Kálmán!”

– Bizony úgy van az, „kedves Kálmán!” És nem elég, hogy ő maga jött; hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! amitől meg lesz bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán megint leomlanak a trombitaszóra Jéricho falai.* Neked hódító szereped van benne! Én pedig leszek a mokány gavallér!* Kibújok a bőrömből,+ ha csak rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt szállunk, együtt emelkedünk.+ Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod. Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy pohár borral meg mer még kínálni, feladom a policájnak, mint méregkeverőt: egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a hozzád való szerelemtől.

És mindezt térden állva deklamálta el a színész, s Isten látja a veséket:* ő abban a percben mindezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy este kilenc óra után megint más gondolatok vették elő, amiket szinte olyan igazán érezett.

Cilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? Megbocsátani? Hisz ő neheztelni sem tudott soha. Ő soha arcának egy bánatos vonásával sem árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora s az önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint mondják, csak a színpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van; olyankor jólesik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a művészet rovására.

És férje mindezt tudja jól.

– Nézd ezt az angyalt! – szól Kálmánnak. – Látod, hogy egy hanggal, egy tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsüllyedt gyilkosának; aki+ ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a világ soha.

Kálmánt pedig bosszantotta ez az ömledezés.

– Hagyd abba, pajtás, az exaltatiót. Majd egyszer vígjátékban írok le egy olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Cilike, s akkor majd lát a világ, amit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én nem azért jöttem az Óperenciák mögül haza, hogy a te rendkívüliségeidet tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén írva. Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi utat. Én azt hiszem, hogy ez a Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az ős históriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van, körülöttünk és a mai napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a művet kiszerepelteted, estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két nap alatt betanulhatják szerepeiket, s harmadnap előadhatjuk a darabot;* mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én készen leszek az új színművemmel; és így folytatjuk tovább. Óh, egész sorozata a tárgyaknak él már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely központja minden lételünknek; amíg ez nem lüktet, addig nem ver a nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.

Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morfiumot, minduntalan befecskendezze a bőre alatt:+ még egészséges embert csinálhatott volna belőle. Már olyant, amilyenné az ember a morfiumtól lesz.+

Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával, mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá sem a kártya, sem a tivornyacimborákat felkeresni, míg az új színműre készült.

És a siker tökéletes volt.

Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vígjátékot, s a lusta, mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, amelyben magára ismer; nyelv, amelyet megért; humor, mely kedélyével rokon; szatíra, mely meg van érdemelve.

Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele színház.

S mire az egyik színmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket, mint Bosco,* mint Philadelphia.

Bámulat tárgya lett!

Fél év alatt az egész ország zengett a hírétől. Tizenkét vidéki színtársulat* vitte szerteszét a Budáról elhíresült színműveket, s a közönség meg volt hódítva általuk.

S mi volt e hatás titka?

Az, amit a csizmadia fedezett fel Kálmán előtt.

Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki ismer: a parlagi úrfit, a hencegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet, a szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot, a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt; – mindazokat, akiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a közönség előtt.

Ez gyújtott, ez hatott, ez hódított.

A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantáziája vezetett eléje; azok, akik magukra ismertek bennük, dühösek voltak érte; s a sikert csak nevelte+ dühösködésük. Az egész tudós világ pedig meg volt lepve, hogy íme egy új csodatevő+ támad, aki bebizonyítja, hogy közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven* lehet a legszebb költészetet írni; aki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt poézisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél, mikor érthetően beszél.

És mily bámulatos munkaerő volt az!

Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott, melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet. És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is írt, mintegy saját gyönyörűségére, s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a nagy históriai alakokkal is, s a magvas jámbusokkal és a magas sarkú tragikus pátosszal.*

Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborzani: dűlt az magától. Este egész processiojárás volt a hídon keresztül Budára. – Hej, ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arra való hely. A rondella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy színház* idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.

De hiszen megtelt a színház mindig ott is; s a társaság soha nem látott boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár, fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és ami fődolog volt Cilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Cilike nyert legtöbbet Kálmán diadalaiból.

És Kálmán?

Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához, s megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.

Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta dicsőségből megélni; honorárium, írói tantième+ még nem volt felfedezve.

Hogy létrejött e mítoszi csoda, az író anyagi jutalmazása, ez az eszme csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek jött volna ki a kezéből.

A dolog eredete pedig az.

Bányaváry azt mondá: a színész akkor korhelyedik el, mikor vagy+ nagyon rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert amint egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a címet adta neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, aminőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábú állatnak.

Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt vele. Bányaváry ezúttal nem hagyta a morfiumot befecskendezni a bőre alá.

– De hát mit iskolamesterkedel te itt én rajtam? – förmedt rá a megnőtt tarajú jó barát. – Apám vagy te nekem vagy kurátorom? Gyerek vagyok én vagy rabszolgád, hogy nekem parancsolni akarsz? Ha én iszom, igyál te is!

Kálmán nagyot sóhajtott, és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem kereste.

Bányaváry valódi őstípusa volt a fajának.* Mesésen ragaszkodó és bámulatosan háladatlan, akinek hűtlenséget+ elkövetni annyi, mintha más embertől egy krajcárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és generosus; csak az iránt nem, akinek tartozik vele.

Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, ahonnan legkevésbé várta.

Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsúdva, a maga stereotip színpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes angyalát, így szólt hozzá az angyal.

– Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem tudsz arról, ami veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem még egyszer éjszaka ittasan jössz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való+ nap.

A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva egyet azok közül a szörnyű verekedést ígérő parányi kezek közül, azt csókjaival halmozá el, esküdve égre-földre, pódiumra és szuffitákra,+ hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az valami difinyós * dolog lehet, ilyen drága porcelán kezek által megveretni.

Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.

Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Óh, dehogy. Az nem lett volna teátrista-tempó. Az nem szokás. A megbántást el szokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek, azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van, akkor ugyan meleg van.

Bányaváry kacagva nyitott be Kálmánhoz, ki akkor is írt.

– Hallatlan dolog történt velem, bajtárs, hallatlan! Tarts vizet készen a szobában, hogyha el találsz ájulni a kacagástól, hát fellocsolhassalak.

– No ugyan mi történt?

– De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, aki tapsol. Mert ez olyan scéna, amihez a te vígjátékod mind csak bliktri.

– No hát híj rá publikumot.

Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott bőrkötényével, és az orrán nagy kerek ablakú pápaszemével.

– De tegye le azt a pápaszemet, mert nem tud tőle nevetni.

– A nevetés nekem nem nyavalyám.

– Fogadjunk!

– Az sem nyavalyám. Ha tetszik a történet, hát majd tapsolok.

– No, hát ide tessék hallgatni. A múlt éjjel ismét „bene sonantibus*” kerültem haza.

– Azaz, magyarul: „jól berúgva” – tolmácsolá+ Tseresnyés mester.

– More patrio két hűséges cimbora eskortirozott hazáig, s ott a kezembe adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre bízva a további felügyelést.

Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével, s félrefordítá a fejét. Hogy beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, akin megtörtént?

– Az én mártírom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is ébren várakozott reám. De ezúttal, mint valódi árkangyal.+ Hahaha!

Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját kidobni a szobából.

– Hahaha! Amint kinyitom az ajtót s betámolygok, fejjel előre: elém toppan ez a kis szentivánéji tündér;* ez a parányi cukorbáb, s így szól hozzám egy statáriális bíró komolyságával: „megmondtam ugye, hogyha még egyszer részegen jössz haza, hát megverlek!” – azzal egy szót sem szólt többet, hanem kikapta ezt a meggyfa pipaszárt a kezemből, a másik kezével megkapta a viktóriadolmányom* szélét hátulról, felrántotta a fejemre; leszorított arccal az ágyba, s olyan sort vert a hátamon végig – hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha! *

S nagy kacagás közt felhúzta a ruháit a hátáról, s feltárta a corpus delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, amilyent csak valaha visum repertum* alá mutogattak.

„Hahha!”

Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komollyá tette arcát; hanem ujjával előre bökve, mondá areopagi+ bölcsességgel:

– Nagyon jól cselekedtetett…

Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és egymás nyakába borultak és nevettek, vagy sírtak! – Vagy mind a kettőt.

Hogy Cilike olyan vitéz asszony! Az a kis szelíd teremtés!

– Barátom –, folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. – Az egy heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem bírtam a fejemet kiszabadítani a vas marka alól. Az orléansi+ szűz* nem verte úgy az angolokat, Zenobia* a rómaikat, Rozgonyi* Cicelle a törököket, mint ahogy az én Cilikém az én hátamat elverte. – Szegény gyerek! Aztán reggelig nem csinált egyebet, mint írósvajjal kenegette, meg vizes itatóspapirossal borogatta a csata sebhelyeit.

Erre ismét összeölelkeztek Kálmánnal.

– Hanem hát idáig+ a nevetnivaló – mondá Bányaváry –, de most következik a komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat s felébredtem, természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, ami a hátam+ mögött arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona voltam s megvesszőztek. Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt hozzám: „Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll; majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tízesnél többnek nem szükség nálad állni.” Én a meggyfa pipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá: „jól van”. Azután iszonyú bölcsességgel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta, hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit lássak rajta. Az egy összeállítás volt, hogy a te színműveid után mennyi a tiszta+ bevételünk. Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? Én ehhez sohasem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: „Nekünk fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy színműveit előadjuk. Te eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg cimborákkal megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a művészet és irodalom ügyéért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát, rangját, szívét: az most egy szegény kézműves kenyerét osztja. Ezentúl minden színműve előadásáért a tiszta jövedelem egy huszadrészét át fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy!”* Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem, barátom: mint egy filozófus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd fel, amit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé.

Kálmán egy szót sem szólt, csak megszorítá némán barátja kezét.

Az pedig odaszámlálta az asztalra az első írói tantièmet pengő huszasokban.

– Igazsága van az asszonynak! „Do, ut des; facio, ut facias; do ut facias, facio, ut des.” Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy tégy; teszek, hogy adj. Vajon melyik kollégiumban tanulhatta ezt!

Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa a legszükségesebbekre.

– A nyugtát majd megírjuk otthon tenálad – monda+ barátjának.

Az pedig úgy örült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte, hogy mármost ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni éppen nem fog, mert a pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.

– S minthogy valamit inni csak kell – monda Kálmánnak, midőn felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz –, tehát ezentúl estenkint teát fogok inni. Úgy van, teát! Leszek valóságos „teatoteller”. Teavedelő.

Az már szabad!

Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt tartotta legszükségesebbnek.

A boldog szerelem

Zengett már az ország a hírhedett költő nevétől.

Ország? Miféle ország?

A középosztály, aki kabátban jár, abból is, ami városban lakik, abból is, ami magyar, ez a költő közönsége.

A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe éppen annyit. Ott még hideg van.

Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt volna azoknak arcába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.

Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanárimadarat.

Ő még tartogatta az arcképet; de az arckép rég nem emlékezett már őreá.

A szép madonnaarc sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt, hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódít. A sors nagyon jól tett Kálmánnal, amidőn nem adta neki e kincset.+ Óh, az ilyen megmérhetlen értékű szépség bírása nem annak való, ki szerelme tárgyát féltve őrzi,+ ki a tánctermek szegleteibe húzódva, szemeivel kíséri istennőjét, s arcmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki lelkét odaadja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, amennyit maga odaád; kinek ez a kincs az egész világ.

Jobb volt neki őt elveszteni.

Katinka azt mondta egykor neki: „én ismerem a magam nemét!” Ismerte ő Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, aminő Kálmáné volt, nem maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek, még arckifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyúlt vonások tündöklő telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.

A Decséry család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy véletlenül hintajával az utcán elgázoltathassa, többnyire Bécsben laktak.

Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek:* az idillel együtt feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem írt többé+ verseket, s a főispán minden generális gyűlésen, melyre Bécsből lerándult, egymás hírét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfencekkel örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.

Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, aki a nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni, és meg nem hódol nekik. Ő az ideál. Szép, délceg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A szívében ugyan üresség+ van, mint a Szaharában, de ez – férfierény! Ezt szeretik a nők.

Aztán – prózai indokok is vannak.

A Decséry főispán családja nagy birtokú; de birtokaik egy része majorátus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná afelől, hogy roppant szerzeményéből egymillió készpénzt fog neki hagyományozni, ha kedve szerint megy férjhez; mégpedig százezret azonnal a menyegző napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.

És erre a százezer forintra és később az egész millióra igen nagy szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok is, amiket csak nagy uzsorával lehetett rábírni, hogy aludjanak tovább.

Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arc.

Viszont a Decséryeknek+ is volt érdekük a bárót megnyerni.

Először is az a német uralkodó herceg, ki három év előtt Dorotheáért+ őrjöngött, s aki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; – tudták ugyan, hogy adóssága is sok van, de egy millió mindent helyrehozhat. És végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai kombináció.

Kancellárváltozás* volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet, hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem korlátolására.

Bálvándynak három megyében volt birtoka, s aszerint, amint azon megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ókonzervatív úrként viselte magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat. „Csak nem fogok valamennyi mágnás barátommal végigduellálni, hogy ellenük beszéljek!” – Ha pedig azon megyében jelent meg, ahol Decséry volt a főispán, ott meg olyan véres szájú kurucnak mutatta be magát, amilyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. „Csak nem fogok valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!” – Ung megyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikációira a pietista grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz+ pópának,* s járta a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.

S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga megerőtetése+ nélkül sikerülend azt a szerepet, amit Pozsonyban játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyűlésen is lehet majd számítani a szavazatára.

Mert az országgyűlésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot konzervatív befejezéssel, máskor konzervatív szónoklatot liberális befejezéssel, nehéz idők alkalmával+ pedig mindig az „absentium ablegatus”* ült a helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.

Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a Decséry grófoknak a hercegi cím elnyerésére.

Csak a főszemély nem volt még meghódítva: – az öreg Decséry. Mert ő itt a főszemély, miután az övé a pénz.

Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva. Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ, hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán ilyen excentrikus pályát választott, s magas összeköttetéseit oly egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig. Minden fiatalembernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja rövid időn, s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt odaadnak egy millióval, a fiaira tíz milliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért visszaadhassa neki a milliót.

De ha a leány nem szereti már?

Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántáncát eljárni, ismét belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rúgni sarkantyús lábaival vágytársai között, s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint ahogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a hercegnőnek udvarolt. Nem hiába adta őneki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni fog!

Hanem egyszer aztán hírül hozták az öreg úrnak, hogy az öreg Jenőyné megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a szerzeményéből, s majorátust+ csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagyanyja halála után.

Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt tovább is szeretni.

Az öreg úr nem restellt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz, és tudakozódni a történtek után. Pedig nemigen szokott különben falusi kastélyából kimozdulni. A hercegnő és unokái jártak tetszés szerint a világban, amerre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.

Amit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.

„Pedig olyan derék fiatal ember volt!”

Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában, hová kedvetlenül hazautazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.

Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő mint takarékos ifjú mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két gyertya közül elfújt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást; hogy az eldobott fidibuszt felvette újrahasználás végett, s hogy a cselédeknek kétkrajcárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry grófnál is sikerült annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a nagyapa előtt józan volt és takarékos.

Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, amik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, ami egy garasába sem került, éppen+) oda elviszi, ahova az angol paripa, sokkal szebb is, nem olyan sovány, s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.

S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképpeni tárgyra. Az öreg Decséry nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy ő neki ebbe a dologba semmi beleszólása. Amit a hercegnő és a főispán parancsolnak, az történik meg; ő csak olyan ötödik kerék a szekérben, olyan eső után köpönyeg, olyan pictus masculus, akivel csak akkor tudatnak valamit, amikor már megtörtént. Hanem azért Bálvándy azzal a nyugodt hittel hagyhatta el a kastélyát, hogyha az öreg úr maga nem fog is felfáradni Bécsbe a menyegzőre, de az ígért nászhozomány bizonyosan ott fog lenni. Később a hercegnő maga is leutazott Decsérre unokájával együtt az öreg úrhoz, s ez alkalommal a családfő nagy húzódozva bár, de csak mégis kezükbe adta az ígért százezer forintot. A többit aszerint fogják megkapni, ahogy az elsővel bánni tudnak.

Egyéb akadály nem állt az összekelés útjában.

Kálmán? – Szegény Kálmán! Ki gondolt még őrá?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy reggel ragyogó képpel, szétborzolt hajjal, visszájáról felkötött nyakravalóval rohan be Kálmánhoz Bányaváry, nyakába borul, megöleli, megcsókolja; s aztán e szókat rebegi:

– Barátom! Apa vagyok!

Csak olyan színpadi pátosszal ne mondta volna.

Kálmán kérdő tekintetet vetett rá.

Bányaváry pedig elérté a tekintet kérdését.

Büszke önérzet sugárzott arcáról.

„Fiú!”

Ez volt a felelet.

Micsoda öröm, micsoda büszkeség, micsoda kérkedés, micsoda szerencseelismerés van abban a szóban! Hogy villannak meg a szemek, hogy gömbölyödik ki az arc, hogy tágul a mell annál a szónál „fiú”! – Míg ha azt kellene mondani, hogy „csak leány”, milyen halk volna a hang, hogy vonna egyet a váll, hogy sütné le az ember a szemeit, hogy húzná hosszúra a képét.

Hanem hát „fiú”!!! – s annak mármost híres, nevezetes keresztapa és keresztanya kell!

– Cilikém téged választott keresztapának.

Kálmán örömmel elfogadta a választást.

– A keresztanya-választást+ pedig rám bízta. Én Csollánné asszonyságot választottam. – Nincs ellene valami kifogásod?

– Semmi. Nagy tisztelője vagyok.

– Akkor hát szaladok hozzá, őt is felkérni.

– Őnagysága még ilyenkor öltözőasztalánál lesz.

– Óh, elfogad ő engem ott is – monda Bányaváry hebehurgyán, aztán megbánta, hogy ezt kiszalasztó a száján, sietett a magyarázattal. – Tudod, a színésznek kivételes állapota van: azt nem tekintik úgy, mint más embert.

Azzal futott tovább. A konyhában megölelte a vén szolgálót, a műhelyben Tseresnyés mestert, mindeniknek eldicsekedett vele, hogy neki fia van, s miután még az utcán is minden előlutól talált ismerősét a falhoz szorongatta, s addig odább nem eresztette, amíg nem gratuláltak neki ahhoz a hírül esett szerencséhez, hogy neki fia van, végre eljutott Csollánné asszonysághoz.

Katinka a keresztelős háznál találkozott össze Kálmánnal. Kedélyesen felkacagott, mikor kezét nyújtá neki.

– Eszerint mégiscsak, mint „egy pár” megyünk együtt+ a templomba!

– Még pedig akik az egyházi törvény szerint lelki rokonságba keveredtek – folytatá Kálmán.

Katinka Cilikéhez lépett aztán, kinek arcán a földi bájak legédesebbike ragyogott, az anyai öröm. A delnő kezébe vette a kis gyermeket.

– Ah, minő szép szemei vannak „már”!

(Ez tán sohase látott még kisgyermeket, s azt hihette, hogy annak is kilencednapra nyílik ki a szeme, mint a kismacskának.) A templomba egy kocsin ment a keresztapa a keresztanyával, a kisgyermeket együtt tartották a keresztvízre, s a neveiket egymás mellé írták be az anyakönyvbe.

Kálmánnak mindez nem okozott meleget többé.

A keresztelői lakomán a szép delnőnek pajkos jó kedve volt; hanem elméncségei úgy látszik, hogy még otthon készültek, s itt az alkalmazásban sehogy sem akartak sikerülni. Ő Kálmánt búsongó, levert tekintettel vélte maga előtt látni, annak pedig nagyon jó kedve volt, s semmi erőtetettség+ nem látszott a jó kedvében.

„Megállj! Majd mindjárt megtalálom én nálad azt, ahol fáj!”

A keresztanya gondoskodott a lakoma pompáját nevelő+ cukorcsecsebecsékről. Aztán a cukorfurcsaságok között voltak olyanok, melyek kegyeletes emlékeket foglaltak magukban, aranyakat rejtő dobozkák a keresztelő lelkész s a szülésznő számára, kinek-kinek ráírva a neve.

Kálmánnak jutott egy finom pálmarostból fonott kosárka cukorvirágokkal. Katinka maga adta azt át neki kérve, hogy tekintse meg, mi van a virágok alatt.

Kálmán fölemelte a kosárkából a virágokat, s talált azok alatt egy aranynyomatú fényezett papírjegyecskét. Azok az aranybetűk tudatták a Decséry és Bálvándy családok minden főrangú ismerőivel, hogy e két család a házassági frigy által mai napon boldog összeköttetésre lép egymással. Ma esküdtek Bálvándy és Dorothea grófnő.

Katinka égő kárörömmel leste Kálmán arcának elváltoztát. El fog-e szomorodni? Ki fog-e csordulni szeméből a könny? Vagy tettetni fogja, hogy nem fáj, és ügyetlenül? Vagy bort fog inni rá, s mámorba fojtja igazi érzelmeit?

Egyiket sem érte el vele. Kálmán nyugodtan monda:

– Régen tudom ezt. S én azt hiszem, hogy boldog pár lesz belőlük. Bálvándy igen derék férfi, ki egy nőt boldogítni+ tud.

Katinka ajkába harapott.

És Kálmán még olyan tréfás volt, hogy nyájasan nyújtá neki a kosárkát.

– Nem tart meg a virágok közül egyet emlékül, szép nagysád?

Ez megsebesíthetlen ember. – Vagy pedig valami titka van; de mi?

Hol van neki az érzékeny része?

Most a cukorsüteményeket tartó ezüst tálcát talapjáról leemelve, onnan egy iratot vett elő Katinka, s azt szétbontva odanyújtá Bányavárynak.

– Ez pedig az én kedves komáim számára hozott keresztelői ajándék.

Bányaváry elolvasta az iratot, kiejté a kezéből, térdre esett Katinka előtt, megcsókolta a kezét, megint felkapta az iratot; odatartá Kálmán elé: „nézd”, a pap elé: „nézze!” – odafutott vele Cilikéhez: „olvasd!” Egyiknek sem engedett ennyi időt,+ hogy egy sort is elolvashassanak belőle; végre felugrott vele egy székre, s onnan a magasból olvasta el maga az irat tartalmát.

Nádor őfensége különös kegyelmét tudatá ez irat Bányaváryval, melynek folytán a magyar színésztársulatnak megengedtetik ezentúl hetenkint egyszer egy este előadást tartani a pompás pesti német színházban.

Hah, micsoda öröm volt az! Bányaváry kívül-belül összecsókolá a drága iratot, Cilike vánkosaiba rejté zokogó arcát. Ez volt az ő vágyaiknak netovábbja, az ő álmaik legmerészebbike. Hogy milyen nagy ez emberek öröme, azt Kálmán arcáról láthatá legjobban a delnő. És amidőn Kálmán megszorítá kezét, s melegen súgá: „Köszönöm ezt önnek! Ez az ön műve volt!” – akkor kitalálta Kálmán titkát. – Ez örül Cilike boldogságának.+

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezekben a napokban meglátogatta Korcza urat Jenőyné nagyasszony.

Az asszonyság igen szigorú tekintettel jött, Béni urat is magával+ hozva, ki ezúttal csak a jobb lábára sántított a tyúkszemei miatt. Korcza úrnak az arca pedig még mozgékonyabb volt, mint egyébkor, amint a nagyasszonyt meglátta. Fekete tubákkal bosszantotta az orrát, hogy annál mérgesebb legyen.

– Tessék helyet foglalni.

A nagyasszony leült a pamlagra, Béni állva akart maradni, míg a mama rá nem rivallt: „Ülj le, ha mondják!”

Akkor aztán Korcza urat szólítá meg.

– Nos, fiskális úr, készen van-e már az, amivel megbíztam?

– Még most nincs készen.

– Hát mikor lesz meg?

– Hogy mikor lesz meg? – ismétlé a kérdést Korcza úr.

– Igenis, mikor lesz meg?

– Hát mi lesz meg?

– Ejnye! Zebedeus* áldottát! Most meg már azt kérdi, hogy mi lesz meg?

– No igen, a nagyasszonynak annyiféle processzusa van nálam, hogy azt sem tudom, melyiket sürgeti.

– Én nem sürgetek egy processzust sem. Ön tudja jól, hogy mit sürgetek. Egy dologért járok önhöz, jól tudja. Azt mikor készíti el már? Erre feleljen nekem kereken és egyenesen.

– No hát felelek erre a kérdésére a nagyasszonynak kereken is, egyenesen is, s ha kívánja, triangulariter* és hexaéder alakban és minden geometriai forma szerint. Az a dolog az én kezem által soha és semmiképpen nem lesz meg.

A nagyasszony elszörnyedve állt fel helyéről, mire Béni bácsi is hirtelen felpattant.

– S miért nem?

– Azért nem, mert én nem fogok a nagyasszonynak abban a hóbortjában segítségére+ lenni, hogy az egyik gyermekét, a jót, a lángeszűt, kitagadja, azt, aki nekem csak egy évig volt fiam, s mégis úgy szerettem, mint a magamét, s ennek a másiknak meg majorátust csináljon.+ Száradjon el a kezem, ha én ebben a munkában a nagyasszonynak egy körömvakarintással is segítségére leszek.

A nagyasszony is felfortyant erre a szóra.

– Akkor keresek magamnak más ügyvédet.

– Keressen a nagyasszony.

– Elviszem öntől minden peremet – azonnal!

Erre a fenyegetésre nem is szólt semmit Korcza úr, csak kinyitotta a szekrényét, kinyalábolt belőle egy csomó összekötött aktát, s anélkül, hogy azt mondaná, hogy „tessék”: odafektette a poros iratokat Béni bácsi ölelő karjai közé, ki csak bámult, mint a sült hal, amint az összehordott pörcsomagok egyre magasabbra kezdtek nőni nyalábjában,+ úgyhogy a legfelsőt már az állával kellett neki leszorítani, hogy a többiről le ne csússzék.

A nagyasszony pedig következetes akart maradni a maga haragjával és büszkeségével.

– Jól van, elviszek rögtön mindent más ügyvédhez. Van még prókátor Pesten elég! Elviszem az úr adjunktusához, annak adom. Hogy hívjak azt a sántát?

– A sántának neve+ Biróczy. Lakik az Öt pacsirta utcában* Nro 50. Csak tessék hozzá menni az egész cókmókjával. Úgyis egy másik asszonynak a processzusait is most adtam át neki. Nem akarok többet asszonnyal bajlódni, se széppel, se csúnyával.

– Engem a csúnya asszonyok közé számít az úr, ugye?

– Nemcsak a csúnyák közé, hanem a rosszak közé, a rosszszívű, rosszindulatú, kegyetlen asszonyok közé. Most már megtudta tőlem a nagyasszony, amit még eddig nem tudott, s mármost nem bánom, tegyen amit akar; lökje ki az unokáját, a nemes, derék, lángeszű ifjút a szemétre: abból ott is gyöngy lesz; ezt a hosszú állú mamlaszt meg tegye majorescojává,+ vegyen neki grófságot, hogy legyen neki még két szarvával több, öltöztesse fel aranyba, s mutogassa pénzért, mint mexikói vadkirályt, vigye fel Bécsbe, vetessen+ el vele valami kifestett vén banyát, hogy legyen, aki ebédnél felköti neki a nyakába a hangedlit.*

Még többet is mondott volna ebből a fogásból Korcza úr, ha a nagyasszony meg nem lódítja Béni urat, ki csak állt ott, és kíváncsi volt meghallani, hogy mit tud még az a kis ember felőle. Aztán csak mennie kellett azzal a sok ölébe rakott írással.

– Még elhallgattad volna, hogy ócsárol szemtül szemedbe! – agyarkodott rá a nagyasszony, mikor a kapu alá kijutottak.

– De édesz mama, hiszen igazat mondott; mert nekem csakugyan nagyon nagy állam van.

Hanem aztán meggyűlt a baja Béni bácsinak azzal az átkozott sok írással az ölében. Nem voltak hozzákészülve, hogy szekérrel jöttek volna; ebben a városrészben pedig Szent Fiakkernek* semmi állomása nincsen; annálfogva gyalog kellett cepekedni a terhes aktákkal egész az Öt pacsirta utcáig; a nagyasszony ugyan maga is átvett nehány percsomagot, hogy Béni bácsin könnyítsen; de azért mégis annyi maradt annál, hogy nem bírt vele. Egy-egy engedetlen csomag, mint az angolna kicsúszott a többi közül, mikor azt fel akarta venni, a többi mind utána esett, a szél szétterítgette+ a leveleket, utcagyerekek kergették a messze repült írást. A nagyasszony dühös volt, mint az oroszlán, mikor Biróczy lakására elértek.

Este összetalálkozott Korcza úr Biróczyval.

– Volt önnél a nagyasszony?

– Volt.

– Elfogadta ön az ügyét?

– El.

Korcza úr nagyot bámult, s megtaszítá két kezével Biróczy két vállát.

– Maga? Kálmán testi-lelki jó barátja? S elvállalja az ő exhaeredatiójának* ügyvitelét? – Azután vállat+ vont. – Különben igaza van. Ha ön el nem vállalja, elvállalja más. Van Pesten háromszáz prókátor. Ha az ember úgy veszi fel a dolgot… Jó barát ide, jó barát oda!

Korcza úr nagyon fintorgatta az orrát.

– De ne tessék pedig úgy venni fel a dolgot. Éppen azért, mert jó barátja vagyok Kálmánnak, vállaltam el ez ügyet. A hivatalos okiratba sikerült egy záradékot becsúsztatnom, mely éppen beletalált a nagyasszony esze járásába, s egészen megnyerte a kedvét; s ez a záradék így szól: „Ha pedig Kálmán unokám felhagyna azon baráti viszonnyal, mellyel most az itt levő színésztársaság iránt viseltetik, ha elválnék Bányaváry uramtól, és azt magától elhagyná, akkor Benjámin+ fiam tartozzék a neki átadott majorátus jövedelmének felét Kálmánnak átengedni.”

Korcza úr egyet rántott a félbajuszán.

– „Nesze semmi: fogd meg jól!” Ez a záradék nagyon sokat érne, ha – meg ha –. Mert hiszen emberi ésszel számítva úgy lehet okoskodni, ahogy ön tette, hogy egyszer valamikor csak nem lesz Kálmán ezekhez a fatális komédiásokhoz hozzávarrva, s akkor bekövetkezik a „ha”. Ámde nagy kérdés, hogy Kálmán a mellett az izgatott életmód mellett, amelyet ő folytat, az emberi+ erő fölötti munkásság mellett, annyi szenvedés, nélkülözés közepett nem hal-e meg addig, amíg…

– Amíg Bányaváry barátsága félbeszakad?

– Nem. Amíg Béni a neki hagyott majorátussal tökéletesen tönkre nem jut. Mert arra leharapom az ujjamat, hogy amint a nagyasszony Bénit belehelyezi a birtokába, az anélkül, hogy valaha egy jó lovat tartott volna, vagy valami urat játszott volna, a legrövidebb idő alatt tönkremegy csupa élhetetlenségből; s mi haszna akkor Kálmánnak a híres záradékból.

– No, én meg hát azt mondom önnek, s erre én is leharapom az ujjamat, mégpedig a lábam ujját, hogy nem vetek neki félévet, hogy Kálmán el fogja magától űzni ezeket az ő barátait, legelől Bányaváryt magát.

– Ah, hisz ön úgy beszél, mint egy próféta!

– Hát csak hadd legyek próféta. Fél évig ne beszéljünk egymással erről a dologról. Addig különben sem igen jövünk majd össze, mert én hosszú útra megyek, ki Bécsbe és Párizsba.

– Mi a gutát? Csak úgy mulatságból?

– De egyrészt Béni bácsit kísérem, akit a nagyasszony kiküld világot látni.

– Ah! A tinót Bécsbe hajtják, hogy visszajöjjön mint tulok. S ön a pásztor?

– Meg még más cliensemnek a dolgában is járok.

– Párizsba?

– Oda is.

– Ecce! Én sohasem vittem annyira, hogy olyan kliensem lett volna, akinek Párizsig megy a causája.

– Hja, van annak, aki érti magát.

– Fungum!* – Szólt fittyet vetve Korcza úr a tovabicegő kollégának, s aztán nagyon megdicsérte az ott maradt társaság előtt a távozót. – Jeles ész! Még azt is megtanulta tőlem, amit magam sem tudok.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy meredek kapaszkodónál a brünni országúton két posta gyorskocsi érte utol egymást, ott aztán, amíg a lovak lépésben vontatták föl a kocsikat a hegyhátra, az utasok tetszés szerint leszálltak, és gyalog ballagtak a szép őszi fűvel benőtt gyalogúton.

Az első kocsiból egy daliás termetű férfi szállt ki, karját nyújtva az utána kilibbenő úrhölgynek, kinek arcát kék selyemfátyol födte, a második kocsiból pedig egy nehézkesen tappogó+ zömök úriember mászott alá a lépcsőkön, lábai posztó felcipőkbe dugva+ nyakára széles nagykendő körítve, mely hosszú állát is befoglalta. Az utóbbi, miután útitársát hasztalan biztatta, hogy szálljon ki az is, kénytelen volt rászánni magát, hogy egyedül ballagjon a kocsi mellett, de fenntartva azt az elővigyázatot, hogy félkezével a kocsiajtó kilincsét folyvást fogva tartsa, nehogy egyszer a postillon+ azt a perfidiát kövesse el, hogy megvagdalja a lovakat, en carrière*+ elnyargaljon, s őt itt hagyja a morva erdők közepett.

Hanem amint az utóbbi úr az első kocsiból leszállt urat megpillantotta, egyszerre megváltoztatta szándékát, elhagyta a saját kocsiját, s ahogy tyúkszemei és a botosok engedték, kitárt karokkal sietett a másik úr felé lelkendezve: „áh, báró Bálvándy!”

Hanem aztán visszahökkent, mikor a fiatal hölgyet is megpillantá, ki amannak a karjába kapaszkodott.

A daliás úr pedig szívélyesen nyújtá neki kezét.

– Szervusz, Béni bácsi! – S aztán sietett őt megismertetni nejével, a grófnővel.

Ettől fogva aztán Béni bácsi őt is állandóul grófnak címezte, mert azt a gorombaságot csak nem követhette el, hogy egy grófnőnek a férjét báró úrnak sértegesse.

– Hát hová, Béni bácsi?

– Párizsba! – kiálta+ Béni bácsi dicsekedő arccal, mintha az volna Brünnhöz a legközelebbi állomás.

– Ah, az dicső! Hát akkor együtt megyünk.

– Maguk is Párizsba mennek?

Ejnye de megörült Béni bácsi ennek a szónak.

– Vigyenek engem is magukkal a maguk kocsiján! – könyörgött gyermekes hangon. – Van ott még hely elég. A szobaleány kisasszony átülhet az én helyemre. Nem leszek én alkalmatlan.

A báró valamit súgott a hölgy fülébe, – mire az azt mondta hogy „yes”.

– Hát jól van, Béni bácsi, jöjjön velünk.

– Mert, tudják, az édes mama küldött velem kísérőnek egy fiskálist, de én attól félek.

– Miért fél tőle?

– Azért, mert sánta.

– Mert sánta?

– Az ám. Aztán ha zsiványok találnak bennünket megtámadni az erdőben, ez a sánta meg nem védelmez, ellenben tudja, hogy hol van elrejtve a pénzem, s elárulja, ha megijesztik.

A fiatal házaspár nagyon jól mulatta magát Béni bácsinak ez alapos félelmén, s el lett határozva, hogy magukhoz ültetik őt a saját gyorskocsijukra. Ez az egész útra kész mulatságtárgy lesz. Azért a szobalyánnak+ sem kell kiszorulni a kocsiból; elférnek négyen is.

Béni bácsi tehát csak elébb még visszaszaladt a hátulsó kocsihoz; azaz, hogy csak mondta, hogy szalad, de inkább megállt s megvárta, míg az a kocsi helyébe jön, akkor azután megmagyarázta a sánta fiskálisnak, hogy őt milyen véletlen szerencse érte, hogy Bálvándy grófékkal utazhatik egy szekéren.

Biróczy is úgy találta, hogy az nagy szerencse; hanem ott azután nem szabad ám sem pipázni, sem elaludni a kocsiban.

– No, majd hát tubákolni fogok, hogy el ne aludjam.

– Az bizony jó lesz.

Még egyre volt kíváncsi Béni bácsi.

– Vajon ugyan az a grófkisasszony az, akit Kálmánnak el kellett volna venni.

– Egészen az.

– Ejnye de bolondul tette Kálmán öcsém, hogy nem vette el.

(Akkor te nem volnál majoresco, szamár! – mondá magában Biróczy.) Aztán a nyakába akasztotta Béni bácsinak az oldaltáskáját, hogy mármost vigyázzon rá maga, mert abban van a passzusa, s azt majd előkérik.

A hegyhátra érve aztán beültették Bálvándyék magukhoz a vén gyereket, akin igen jól mulatott egész Hohenstadtig* a grófnő, ahol éjszakára megszálltak, amidőn Biróczy ismét átvette védencét.

Béni bácsi nem titkolá, hogy leginkább azért szeret itten, mert nagyon fél a zsiványoktól. Moor* Károlyból tudja, hogy a cseh erdők tele vannak rablókkal, sőt etnográfiai ismeretei folytán, miket vásárok alkalmával ponyvára festett gyilkos történetekből öregbített, nagyon jól tudja, hogy az a bizonyos Schinderhannes* itt ezen a környéken űzi borzalmas útonállásait. Ő ugyan nem fél, mert az aranyai úgy el vannak+ dugva, bevarrva valahová, hogy azokra senki rá nem talál, a többi pénze pedig váltókban van. Látott-e már Bálvándy váltót? Megmagyarázta neki, hogy milyen az. Majd arra is rávitte a feje, hogy a grófnőnek szépeket mondjon; egy lélegzet alatt gratulált neki, hogy ilyen derék emberhez ment nőül, és sajnálta, hogy nem tisztelheti sógorasszonyának. Megismertette az édes mamája szokásaival, s tudatta vele, hogy most ő a majorátus+ birtokosa, melyet mamája alkotott, midőn Kálmánt kitagadta; ha a jó szíve engedte volna, amennyi esze volt, még azt is megtette volna, hogy az ifjú házasok előtt Kálmán mostani állapotját elbeszélje, de olyankor mindig elszorult a torka a jó öreg fiúnak, mikor eszébe jutott, hogy ő most Kálmán öccsének a részét is maga eszi meg az ebédnél, s valahányszor egy beefsteaket+ ketté vágott, a kisebbik felét mindig otthagyta a tányérján.*

Bálvándy tökéletes mulatságot tudott csinálni a bohó fiúból+ örökös félelmével, gyámoltalan naivságával, jószívű ostobaságával. Dorothea grófnő maga is kegyeskedett+ vele tréfálni, mit az igen nagyra vett, s este mindent elmondott Biróczynak, akivel egy szobába került össze hálni.

– De hát nem veszi maga észre – szólt neki goromba+ Biróczy –, hogy ezek az urak magából bolondot űznek?

Azért azután+ komolyan megneheztelt Biróczyra; kikérte magának, hogy ő irányában ily kifejezéseket ne használjon, mert azt nem tűri el senkitől.

Olyan kedves volt, mikor megharagudott, az egész képe olyan lett, mintha vörösrépaléből álló tenger színe alól bukott volna fel vele.

És tartotta a haragot. Prágába érve, külön szobát nyittatott magának, s kereken megmondta Biróczynak, hogy őneki ne legyen mindenütt a sarkában, mert ő nem gyerek. A vendéglőkben mindig Bálvándyék társaságában étkezett, s evett olyan furcsaságokat, aminőket azok hozattak.

Berlinben pedig egészen felmondta a barátságot Biróczynak.

– Mit kísér engem az úr mindenüvé? Menjen az úr vissza Pestre. Eltalálok én már Párizsba más társaságban is. Nem kell az én hátam mögé hajdú. Mit kísér engem, mint a hajdú? Én már írtam a mamának levelet, hogy nekem a maga kísérete nem kell. A mamától kaptam is rá választ, itt van, magának szól, olvassa; ebben tudatja magával, hogy ne strázsáljon engem mindig; én azt tehetem, amit akarok, oda mehetek, ahova akarok. Hát engem ne kísérjen mindenüvé, mint a hajdú.

Biróczy pedig egész hidegvérrel azt mondá neki, elvéve tőle a nagyasszony által neki írt levelet:

– Én nem kísérem magát; én is megyek oda, ahova nekem tetszik. Én megyek oda, ahol nekem dolgom van.

– De én most éppen Homburgba* megyek.

Béni bácsi csak kipattant vele, hogy miért akarja lerázni a nyakáról Biróczyt.

– Hát akkor nekem is Homburgban van dolgom.

Béni bácsit nem valami gonosz szenvedély ösztökélte, hogy Bálvándyékkal a homburgi fürdőt is útba ejtse; de mivel kedves barátja olyan sok csuda dolgot beszélt előtte az ottani játékbankról, szörnyű kíváncsi lett meglátni, hogyan nyerik el az emberek azt a tömérdek sok pénzt. Ő maga ugyan részt nem fog venni a játékban, az ő aranyai jól be vannak varrva,* nem is tudni hová; a többi pénze pedig váltókban van, de szeretné látni, hogy miképpen játszik más. A báró is fog játszani, s a grófnő is azt mondta, hogy ő is próbál szerencsét. Ez nemes szenvedély.

Hanem hát alkalmatlan+ Biróczy csak oda is utána ment, s az is beszemtelenkedett+ a pompás játékterembe.

Az első este mindjárt csoda dolgokat látott Béni bácsi. Látta Dorothea grófnőt mosolygó arccal elveszteni száz louisdort* a ruletten,* még csak a szempillája sem rezzent meg aközben;+ Béni bácsi pedig majd odaejtette a fejét a zöldasztalra bámultában.

Még nagyszerűbb volt a rouge et noir* asztalmelletti élménye: ott Bálvándy vonta magára a közfigyelmet. Milyen hidegvérrel mondá: „mille francs*”, és tette az aranytekercset a vörös lapra, megnyerte a tételt, rajta hagyta a vörös lapon. A téte megnégyszereződött,+ lett belőle nyolcezer, tizenhatezer, harminckétezer frank akkor a fekete jött ki, a croupier behúzta az egészet. – Béni bácsi majdhogy sírva nem fakadt. S Bálvándy akárhányszor ismét azt a bravúrt. Béni bácsi mikor már nőni látta azt a káprázatos halmazt aranytekercsekből, úgy szeretett volna közbekiáltani: „vigye el ön már! húzza már be!+” – Elgondolta magában, hogyha őelőtte egyszer úgy heverne már harminckétezer frank, dehogy kockáztatná tovább, megtömné vele a zsebeit, extra postát* fogadna, s úgy elhajtatna innen, hogy soha többé nem látná őtet Homburg. Egyszer meg aztán azt a manoeuvret csinálta Bálvándy, hogy négyszer rajta hagyta egymás után a tételét a veresen, akkor átment vele a feketére, ott megint négyszer egymás után nyert és parolit tartott;* hatvannégyezer frankot nyert, azt azután beseperte, s azt mondta, hogy ez vacsora előtt elég lesz.

Béni bácsi most kezdte még csak bámulni Bálvándyt. Hisz ez nagy ember. Nem hiába felé is van fordulva minden lorgnette, kivált azoké a szép kisasszonyoké, akik franciául beszélnek és szinte játszanak.+ Vajon mind grófnők azok?

Vacsora után, (melynél, közbevetőleg mondva, Béni bácsi osztrigát is evett, s pezsgőt ivott rá, a báró vendégelte meg) újra visszamentek a rouge et noir asztalhoz.

De már ezúttal tökéletesen kilelte a hideg Béni bácsit, úgy megfázott és megizzadt Bálvándy játékának nézésébe. Hej, ha őneki bátorsága volna egyet azok közül a dugaszba eltett aranyak közül kifejteni s szinte feltenni+ a báró kártyájára. De hátha el találná veszteni. Mert az volna jó, ha az ember bizonyosan tudná, hogy nyer; akkor nem volna olyan nagy vétek a kártyázás.

Nem nézhette tovább ezt a dolgot. Bálvándy egész halmaz aranyakat vesztett, s megint garmadával seperte vissza. Ez a látvány lunaticussá+ tette Béni bácsit. Hazament szobájába, és lefeküdt azzal a meggyőződéssel, hogy Bálvándy reggelig szétrobbantja a bankot. De világért sem tudott elaludni; akárhogy lehúnyta a szemét, mindig maga előtt látta azt a fényes termet, azokkal az aranyéhes emberi vadakkal; megterítve előttük a zöld etető, amin úgy szórják az aranyat, mint otthon a kukoricát. Ha pedig elaludt, azt álmodta, hogy ő maga is nyakig ül az aranyban: egyszer meg szétgurul minden arany, s akkor egy ingben, mezitláb marad ott.

Reggel összetalálkozott megint Biróczyval. Kegyes volt őt észrevenni.

– No! Ugye látta, a báró micsoda szerencsés ember. Egyszer már nyert annyi aranyat, hogy az volt egy mázsa.

– A bizony – monda+ Biróczy –, elvesztett az éjjel vagy harmadfélszázezer frankot.

Itt megállt a lélegzetvétel Béni bácsi torkában. Ez olyan nagy dolog, hogy egyszeri hallásra meg sem érti az ember. Kétszázötvenezer frankot elveszteni. Mit csinálna ő, ha az őrajta esett volna meg? Azt csinálná, hogy borotválkozás előtt felszína egy nagy csomó burnótot az orrába, hogy mikor a nyakán van a borotva, hirtelen nagyot tüsszentsen, s azzal a feje odaessék maga elé. Vajon Bálvándy mi módon fogja magát elölni?

De hátha nem igaz az egész dolog? Ez a sánta fiskális csak őtet akarja itten most bosszantani. Lehet is annyi pénzt elveszíteni! Hisz az már tolvajság volna!

Persze hogy nem igaz egy szó sem az egészből! Hisz itt jön a báró éppen a szobájából a comtesse-szel a karján, s olyan jó kedvük van mind a kettőjüknek, amilyen nem lehetne valakinek, aki a múlt éjjel harmadfélszázezer frankot veszített. Még Béni bácsit is meghíják a reggelizéshez, a báró szarvasgomba pástétomot hozat és sherryt iszik hozzá. No bizony, aki kétszázötvenezer frankor elveszített, az nem eszik szarvasgomba pástétomot, nem iszik hozzá sherryt, nem tréfál Béni bácsival, nem szorongatja titokban a grófnő szép kezeit. Annak nem ilyen piros az arca, annak nem ragyognak így a szemei; az nem ád aranyat borravalóul a pincérnek. Mesebeszéd, amit az a fiskális vele el akart hitetni.

Béni bácsi a világért meg nem merte volna kérdezni más+ embertől, hogy igaz-e, amit a fiskális mondott.

Pedig biz az igazat mondott.

Hanem Homburgban egy napig sem időztek tovább Bálvándyék. És így Béni bácsi is ment velük odább. Elég is abból ennyi! Egyszer megpróbálni a szerencsét, zsebre tenni, amit a jó sors adott s aztán képpel sem fordulni a játékbarlang felé; ez a legokosabb principium. Béni bácsi meg volt felőle győződve, hogy Bálvándy hozza magával a fél mázsa aranyat, amit az ő szeme láttára elnyert. Vajon hová tud ennyi pénzt majd eldugni, hogy az úton el ne lopják?

De egyúttal azt is tapasztalá, hogy a sánta fiskális mindenütt velük egy úton jár, mintha ő volna az a proverbialis „poena pede claudo*”, aki a bűn üldözésére ki van küldetve.

Reménylé, hogy Párizsban majd csak nyomát fogja veszíteni. Nem az; ott is mindig a gallérjához volt varrva: ahova ők beszálltak, ott telepedett le az is; ahova ők mulatni mentek, megjelent az is; már pedig Béni bácsi elég megvetően bánt vele, rá sem nézett. Ha még azt sem érti el, ugyan vastag bőre van.

A báróék pedig rendkívül nyájasak voltak az öreg fiú iránt: valóban kényeztették, mint egy gyermeket. Csupa öröm volt velük együtt látni Párizst. A báró többször volt már itten, egész rendszerrel tudta sorba venni az élvezeteket, színházak, báltermek untig adtak Béni bácsinak gyönyörködnivalót. Az tetszett neki különösen, hogy a báró és a grófnő nem tesznek úgy, mint más unalmas házaspárok, kik egymástól számon kérik: hová mégy? hol jártál? hanem az egyik keresi a mulatságot itt, a másik amott: egyszer megint összekerülnek, s meg vannak a napjukkal elégedve. Például azalatt, míg a grófnő a théâtre français*-ban+ ismerősöket fogad el páholyában, azalatt Bálvándy a foyer-ben keresi a lenge öltözetű ismerősöket, meg elviszi magával Béni bácsit a Closerie des Lilas*-ba, ahol oly barátságos tekintetű leánykák mosolyognak az emberre, s az Béni bácsi keblének olyan jól esik. Ha mondjuk, Béni bácsi keblének, értjük alatta csak a szívét, nem pedig a tárcáját: mert annak ez a mulatság nem esik olyan jól. A dugaszban elhozott aranyak bizony olyan gyorsan elrepültek tőle, mintha Rinaldo kezébe jutott volna útközben. De sebaj, arra valók a váltók. Azokat mindig pénzzé lehet tenni. De mi úton-módon lesz abból a váltóból pénz, ez nem ment Béni bácsi fejébe sehogy. Mert tudta ő azt, hiszen törvénytudós volt, hogyha az ember egy másik ismerős embernek pénzt ád, attól kötelezvényt vesz, két tanú aláírja magát, hogy az ő szeme láttára számlálták le a pénzt, három ezüst húszast értve egy forintban, az írásra ütnek három pecsétet, azután a tőkét fél évvel elébb felmondják: hát az az+ egyik ember annak a másik embernek tartozik azt a pénzt ugyanazon penészes húszasokban+ visszafizetni; s ha nem fizet, húszesztendős processus vallja kárát; de hogy valaki Ázsia széléről idejöjjön Párizsba, egy akkora papirossal, mint két fidibusz; amin se tanú, se pecsét: azt megmutassa egy idegen embernek, akit sohase látott, s arra az az idegen ember belenyúljon a fiókjába, s a Pesten lefizetett ezüstöt kifizesse neki igazi louisdorokban, ez a mesék közé tartozott előtte. Vajon nem fogja az a bankár őt egyenesen kinevetni ezzel a kívánsággal? Nem löki ki az ajtón? Vagy éppen talán még be is csukatja? A sánta fiskálishoz pedig nem akart fordulni; tehát mégiscsak rá kellett szánnia magát, hogy egy bérkocsit fogadjon, s annak meghagyja, hogy erre az írásban mutatott helyre szállítsa el őt rögtön, és vissza is hozza. Az a bankár címzete volt.

Béni bácsi eljutott szerencsésen a francia bankár üzletszobájába, s ott előmutatta a váltóját, ugyan fogva az egyik fülét, nehogy az az ember ott a rácson belül kikapja a kezéből, s hirtelen lenyelje.*

Az az ember a rácson belül megnézte az aláírásokat, s azt mondta, hogy minden rendben van: aranyban tetszik-e a pénz vagy bankjegyekben?

Béni bácsi előre bocsátotta, hogy vele németül beszéljenek, s aztán bölcsen felét aranyban, felét bankjegyekben kérte ki a pénznek.

A bankár pénztárnoka aztán udvariasan felkérte, hogy szíveskedjék a váltóra ráírni a giróját, mikor a pénzt átveszi. Akkor az volt a szokás: nem tudom, most is az-e.

Béni bácsi ettől a szótól nagyon megijedt. Mit írjon ő? Girót. Micsoda állat az? Nem lehet a valami jó. Neki még otthon keményen meghagyta a mama, hogy semminemű papirosnak alá ne írja a nevét külföldön. Ő nem írja le a nevét sehova.

Akkor viheti a váltóját vissza, nem kap pénzt.

Béni bácsi kétségbeesetten hajtatott vissza szállására. Pedig már alig volt annyi pénze, hogy a fiákert kifizesse. Most mit csináljon, ha a váltójára nem adnak pénzt? Éhen kell meghalnia ez idegen országban, és gyalog hazamenni Magyarországba, ennyi tyúkszemmel. Felkereste patrónusát Bálvándyt, s előadta neki, hogy micsoda veszedelemben van. Már akkor pertu voltak, s kedves barátomnak hítták egymást.

– Mit csináljak, kedves barátom?

Bálvándy hasztalan tartott neki egész előadást a váltók természetéről, a „giro” nem ment Béni fejébe. Ő inkább meghal éhen, de alá nem írja a nevét semmi váltónak.

– Hát add ide, majd aláírom én az enyimet – monda Bálvándy –, s arra aztán kiveheted a pénzt a bankártól, miután a pesti bankár saját rendeletére állította ki a váltót.

Ezt nem értette aztán még csak Béni bácsi!

Dehogy engedte, hogy Bálvándy az ő váltójára írja a nevét: hátha elrontja vele az egész váltót, s aztán igazán nem kap érte semmit.

– No hát add ide, kifizetem én a váltód értékét! – monda+ a báró, aztán majd bekasszálom magam. – Mennyiről szól? – Ötezer frank. Itt az ötezer frankod.

Azzal nem messze ment, csak a chatouille*-jáig;+ azt kellett felnyitnia. Belemarkolt, kivett öt darab ezeres bankjegyet, s odaveté az asztalra. Ez a pénz; hol a váltó?

Béni bácsi reszketve gombolá be a mesés nagyságú összeget, s szörnyen bámult, mikor a báró becsengette a vendéglői szolgát, ráírta az ő váltójára a saját nevét, átadta az idegen cselédnek, elküldte vele a bankárhoz, s tíz perc múlva az idegen szolga már itt is volt azzal a pénzzel, éppen olyan bankjegyekben, s átadta azt a bárónak anélkül, hogy elvesztett volna belőle valamit.

Béni bácsi el volt kábítva e könnyű pénzzelbánás igézete által. Ez a Bálvándy nagyszerű ember!

E naptól fogva nem volt Béni bácsinak más óhajtása, mint hogy vajha ő egyszer visszaszolgálhatná Bálvándynak ezt a nagy baráti szívességet, s hasonló fényes úri könnyűvérűséget tanúsíthatna irányában. Ez óhajtását több ízben ki is fejezé előtte. Bálvándy megköszönte, nem volt rá szüksége.

Hanem egy nap mégis akadt ilyen szerencsés alkalom.

– Kedves barátom – monda+ Bálvándy –, hirtelen fel kell vennem egy kis összeget, magam vagyok a váltón az elfogadó, s hiányzik róla egy giróm. Tehát ha azt a szívességet meg akarnád tenni.

Hogyne akarta volna Béni bácsi? De örült neki nagyon, hogy Bálvándyval egy papírra írhatja a nevét. Azt már megtanulta tőle, hogy az a váltóra írt „giro” semmi bajt nem okoz: az csak olyan, mintha egy szerelmes levélnek írná alá magát az ember; azt akárki megteheti, akárkinek szívességből; az csak holmi kereskedői formalitás. Hogyne írta volna oda a nevét, ha egyéb nem kívántatik tőle. Azt sem nézte meg, mennyi az összeg, mikor van a lejárat. Kinek a rendeletére kell fizetni? Nem az ő gondja az.*

És aztán el is felejtette az egész dolgot, s beletelt két hónap, hogy az eszébe sem jutott.

Ezt a két hónapot folytonos tanulmányozások közt tölté. Tanulmányozta a szép grisette-eket, s tanult tőlük franciául beszélni.

Csak az az egy+ feszélyezte, hogy ez a sánta fiskális mindenütt az útjában ténfereg.

Egy reggel aztán, mikor éppen a teájához törögette fel a lágy tojásokat Béni bácsi, beállít hozzá egy soha nem látott úr, s azt kérdi tőle, hogy van-e kedve azért, hogy ezt+ a hosszú cédulát megmutatja neki, most rögtön hetvenötezer frankot kifizetni.

Béni bácsi értett már annyit franciául, hogy ezt a dolgot semmiképpen meg ne értse. Hogy ő fizessen hetvenötezer frankot; azért a céduláért? Sohse látott ő hetvenötezer frankot életében.

A kellemetlen úr azt kérdezte tőle, hogy nem az ő névaláírása-e ez a bemutatott hosszú fidibuszon?

Most emlékezett már rá Béni bácsi.

– Hja kedves mosziő, ez csak „giro”, ezt úgy hívják, hogy „giro”, én itten csak „giro” vagyok. A pénzzel Bálvándy báró tartozik, a gazdag Bálvándy, a gazdag Decséry comtesse férje! Tudja?

A kellemetlen mosziő biztosítá Béni urat, hogy tudja ő ezt jól, de miután az acceptans* nem fizetett a határidőre, tehát a „girón” van a sor; annak kell fizetni hetvenötezer frankot. Ha pedig nem fizet, akkor méltóztassék ezt a másik két urat, aki az ajtóban áll, követni a bérkocsiig és onnan tovább: mert a személyfogság ellene is éppen úgy megadatott, mint az acceptans ellen.

Béni bácsi erre a szóra elfelejtett franciául, ríva fakadt és diákul beszélt.

– Tamen ego nihil feci: iste Bálvándy omne fecit. Ego nihil scio; iste Bálvándy scit*…

De biz annak a mosziőnek „scio” – „non scio” – „feci” – „non feci”* mindegy volt, még egyszer megkérdezte Béni bácsitól, fizet-e. No, ha nem, hát azzal átadta az ajtóban álló két mosziőnek, akiknek mindegyike egy két láb hosszú ólmos bottal volt ellátva; azok Béni bácsira feladták a felső kabátját, fejébe nyomták a kalapját, s azzal karon fogva vitték le a bérkocsiig, ott mind a ketten beültek hozzá, egyik melléje, másik szemközt, s szörnyen vigyáztak rá, hogy meg ne ugorjék.

– Hová visznek, kérem? – rebegé Béni bácsi.

– A Clichybe* – felelé az egyik kérlelhetlen.

Béni bácsi pedig elgondolta magában, hogy ezekből a párizsi börtönökből az ember egyenesen a guillotine+ alá kerül; hallotta elmeséltetni a septembrisatio* történetét, s nem adott volna ebben az órában a fejéért egy fületlen gombot.

Egészen kikocsikáztatták a városból, behajtattak vele egy rideg, kevés ablakkal kifelé szolgáló épület udvarára: az a Clichy. Ott azután átadták a porkolábnak, megmondták a numeróját,+ s a foglár bevezette őt egy hosszú folyosón át egy szobába, ahol már volt akkor egy másik úr is.

Az a másik úr volt báró Bálvándy.

A báró nagyon bosszús volt, a bajusza sem volt ma kipödörve, sem a haja felfodorítva; hanem amidőn meglátta Béni bácsit, azzal a kétségbeeséstől elkékült ábrázattal bebukni az ajtaján, amint az zokogva a nyakába borult, és azon kezdte a könyörgését, hogy ne hagyja őt elveszni: akkor nem állhatta meg, hogy el ne kacagja magát, s azontúl megtartotta a régi kedélyét.

– Minek íratta velem alá azt a „girót” – bömbölt Béni, gyerek módra.

Bálvándy pedig nevetett.

– Hát azért, öreg fiú, hogy ha ide kerülök, ne üljek itt magamban, légy itt te is, hogy együtt elmulathassunk. No, hát nem szeretsz ott lenni, ahol én vagyok?

Béni bácsi kénytelen volt erre a szóra belenevetni a sírása közepébe, hanem aztán azt kérdezé súgva:

– De nem visznek bennünket innen a guillotine-ra!? Vagy nem deportálnak Algírba?

– Bizony nem tudom én – monda Bálvándy, kapva a tréfán.+

Béni bácsi kegyetlenül felsóhajtott.

– No ne búsulj – biztatá őt Bálvándy –, ha vesszük észre, hogy baj van, egy éjjel leöljük az őreinket, s az ablakból leereszkedünk lepedőkön.

De ez ellen meg határozottan tiltakozott Béni bácsi; ő nem gyilkol, és még kevésbé ereszkedik le kötélen az ablakból, inkább áttéteti magát innen más szobába; de ilyen merényletnek bűntársa nem lesz.

– No ne félj semmit, öreg fiú – biztatá Bálvándy –, tréfa az egész, egypár nap alatt kiszabadulunk innen; megesik az ilyesmi sok gentlemanen. Ez gentlelike* tréfa. Már odaizentem a jegyzőhöz, hogy küldje ide a hitelezőmet. Valami ostoba filiszter lehet. Két szóval kiegyenlítem vele a dolgot. Addig pedig reggelizzünk egyet. Mindjárt hozza a foglár a reggelit.

No iszen, volt Béni bácsinak kedve a reggelihez, kivált amilyennek ő képzelte a tömlöcben kiszolgáltatott früstököt; ahogy azt a vármegyeháznál látta otthon. Azám prófunt, meg cibereleves! Közben egy kis mogyorófa is. (Vajon nem csapják-e meg itt az embert?)

De aztán elbámult, mikor meglátta, hogy a foglár egész pompás luncheont* terít fel a fogolynak. Szarvasgomba pástétom is van és sherry.

Jaj, ha ez még itt is szarvasgomba pástétommal és cherryvel él, akkor mégis aligha igaza nem lesz annak a sánta Biróczynak. Hej, csak ő azt a sánta Biróczyt el ne cserélte volna ezzel a báróval soha. Most már egészen felteszi róla, hogy ez minden este el tud veszteni kétszázötvenezer frankot. Így azután persze, hogy a nagymogul maga is az adósok börtönébe jut. Csak az a sánta Biróczy jönne még elő egyszer!

Dehogy tudott Béni egy falatot is enni, akárhogy kínálta a báró.

A foglár jelenté kis idő múlva, hogy eljött az ügyvéd, aki az elfogatási parancsot kieszközölte ellenük.

Hadd jöjjön be!

Sánta Biróczy lépett be az ajtón.

Béni bácsi repült a megszabadító angyal elé, átkarolta, összecsókolta, kedves Biróczy bácsinak nevezte: „látja, mivé lettem, szabadítson meg innen.+”

Biróczy pedig azon igyekezett, hogy saját magát kiszabadítsa Béni bácsi karjai közül, s aztán igen hidegvérrel monda+ neki:

– Nem kellett volna önnek ide iparkodni; de mármost ha+ itt van, hát üljön le csendesen, fogja a fejét a kezébe,+ s várja el, hogy mit végezek én ezzel a másik úrral itten.

– Ah, tehát ön az, aki engemet elzáratott? – kérdé Bálvándy, egyik lábát a másikra vetve s fogait piszkálva; amiért megint viszont Biróczy az egyik lábát egy szék támláján keresztül tette, s úgy diskuráltak egymással.

– Igenis, én vagyok az ön váltótulajdonosának a megbízottja.+

– Röviden! Mennyibe kerül, hogy innen kiszabaduljak rögtön?

(– De velem együtt! – kiálta közbe Béni bácsi!)

– Ön tudni fogja. Hetvenötezer frank a váltóadósság.

– Azt tudom. De most pénzem nincs. Birtokaim jövedelme tízszer annyira megy, mint ez a tartozás. Én azonban nem várhatok addig, míg igazgatóim+ a pénzt utánam küldik. Ön ismeri helyzetemet. Nekem ki kell szabadulnom még ma. Elég lesz-e, ha az ön megbízójának kötelezvényt adok százötvenezer frankról, amit jószágaimra rögtön betábláztathat?

– Nem kell neki kötelezvény. A pénz kell neki, vagy fogva marad ön.

– De mikor kétszer annyit ígérek teljes biztosíték mellett. Száz percent nyereséget.

– Nem kell neki semmi nyereség.

– De hát ki az ördög az a hitelező?

– Egy asszony.

– Hogy híják?

– Sátory Csollán Katalin.

– Ahá! – kiálta fel Bálvándy, s most már felugrott a székéről. – De már így értem a dolgot. Ön Csollánné megbízásából kísért engem ugye mindenüve?+

– Alighanem.

– Most már tisztában vagyok. Ez hát asszonyi bosszú. Lássa ön, egyszer éppen így jártunk mi együtt azzal a szép asszonnyal gyöngéd utazáson, éppen így elvesztettem Homburgban a pénzemet, éppen így kerültem a Clichybe; akkor ez az asszony engem kiváltott innen, megszabadított a hitelezőimtől; én pedig juxot* csináltam belőle, hogy akkor+ itthagyjam+ a faképnél, s megszökjem+ tőle. Most megkaptam a tromfot. Ugyebár ez így volt kicsinálva, hogy ön utánam járjon, a váltóimat összevásárolja, aztán a mézeshetek kellő közepett megragadja a galléromat, s elcsukasson a feleségem mellől? Erről ismerek arra a szép asszonyra. Bosszúálló istennő!

Biróczy fejének bólintásaival hagyá helybe Bálvándy mondatait. Béni bácsi pedig messze feltátotta a száját az+ utolérhetlen magyarázatára a siralmas történetnek; amibe belekeveredni az ő nagy fejének ugyan semmi oka sem volt.

– No már most Béni pajtás – szólt nevetve Bálvándy –, csak vessük meg az ágyunkat idebenn, s tegyük magunkat egész kényelembe, mert az, aki most bennünket egy lepkefogóval elcsípett, innen ugyan addig ki nem ereszt, míg a feleségem otthon pénzt nem kerít, s vagy ő engem, vagy téged az anyád innen valahogy ki nem vált.

Ez volt pedig az a szó, amitől Béni bácsi újra sírva fakadt.

– Jaj! a mama! Az édes mama,+ ha megtudja, hogy a fia tömlöcbe került, idegen országban! Kedves édes+ jó Biróczy. Ne hagyjon itt. Maradjon itt velem. Siessen haza. Mondjon el mindent a mamának, de ne szóljon neki semmit arról, hogy hol vagyok. Vigyenek haza, ne hagyjanak itten! Adják át a majorátust Kálmán öcsémnek; aztán jöjjön az ide, üljön a helyembe; én meg hadd megyek haza a kis szobába, ahol a taplósipkám áll. Nem kell nekem ez a Párizs!

Aztán elővette a köhögés és prüsszögés,+ hogy nem tudott tovább beszélni.

Biróczy pedig megmondá az ultimátumot a bárónak.

– A jegyzőnél le van téve a meghatalmazás. Amikor tetszeni fog önnek fizetni, az átveendi; én még ma utazom vissza Pestre.

– „Re quasi optime gesta!*”

– Igenis. Legjobban végezve az ügyet.

– Tisztelem a szép kliensnőjét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Biróczy Pestre visszaérkezett, első dolga volt Csollánnéhoz elmenni. A szép delnő arca ragyogott a diadaltól, mikor megtudta, hogy terve milyen tökéletesen sikerül. Ismerte ő Bálvándyt jól, tudta, hogy az vesztegetni fog, adósságokba keveredik; bizonyos volt felőle, hogy mézesheteibe egy ilyen tréfás epizódot sikerülend bejátszania.

– Hah! – monda,+ szép fogait összeszorítva, s két kicsi öklét egymáshoz ütve –, „az egyik” már megkapta, amit kellett.

Biróczy felnézett sovány múmiaképével a dactól piruló istennői arcba és gondolta magában: „én tudom, hogy ki az a másik”.

Biróczyval egyidejűleg érkezett Pestre Dorothea grófnő is.

Katinka megtudta, hogy a grófnő keservesen kikelt őellene a társaságokban, gonosz asszonynak nevezte, amiért a férjét az adósok börtönébe záratta.

– Haha! – kacagott fel Katinka –, de hát még akkor milyen gonosz leszek, amikor kiszabadítom!

Ismerte Katinka a viszonyokat jól. Akár előre megmondhatta volna, hogy mit fog az öreg Decséry mondani az ő kedves unokájának, mikor az sírva panaszolja el neki nagy szerencsétlenségét, hogy nászútjáról egyedül kellett visszatérnie férje ott maradt a Clichyben.

„Nagyon jó helyen van ott. Csak hadd maradjon ott.”

Ez volt az öreg véleménye+ és nem más. Semmi könyörgés nem volt képes megindítani, hogy pénzes ládáját megnyissa vejeurának kiszabadítására.

A hercegnő pedig nagyon restellte a dolgot, mert az ő műve volt Dorotheának Bálvándyval végbement házassága, de annyi pénze senkinek sem+ volt. Kölcsönt kellett keresni. Egy mentő gondolatja támadt. Felkészült az útra Dorotheával együtt, s megtették a hosszú utat télvíz idején Bécstől az alföldi pusztáig, ahol Tóth Máté uram lakott.

A parasztcsalád óh milyen nagy örömben volt, mikor úri vendégeit szegény házában elfogadhatá. – Csak most tudták meg, hogy Dorothea már asszony. Jaj de milyen sápadt!

A hercegnő aztán elmondta őszintén, hogy unokája szenved, mert férjének adósságai vannak, miket ki kell fizetni; de nagyatyjától nem akarnak kérni, inkább idegentől vesznek fel kölcsön; ezért fordultak Tóth uramhoz.

A jámbor földműves pedig azt hitte, hogy a világon minden ember oda jut el, ahova elindult: és így nem is képzelt egyebet, mint hogy Dorothea Kálmánhoz ment nőül, akivel olyan nagyon szerették egymást; a nagyasszony, a Jenőyné, bizonyosan zsugoriskodik, nem ád nekik pénzt, s most amiatt zavarban vannak. Annálfogva a legnagyobb szívességgel biztosítá az úrhölgyeket, hogy a legjobb helyre jöttek hozzá; az utolsó garasát is kész volna odadni+ Dorothea grófnő férjeért, csak parancsoljanak vele. Ez pedig nagy mondás volt, mert Tóth Máté uramnak csak egy raktárát kellett megnyitnia, ha rongyos hetvenötezer frankot ki akart rázni a dolmányujjából.+ A felesége is biztatta, hogy bizony csak adjon amennyit kívánnak.

A hercegnő teljes biztosítékot ígért; nemcsak ő és unokája fogják aláírni a kötelezvényt, hanem maga a báró is.

– Miféle báró? – kérdé megdöbbenve Tóth Máté uram.

– Hát báró Bálvándy, Dorothea férje.

– Báró – Bálvándy – a grófnő – férje? – ismétlé apróra szaggatva a mondást Tóth Máté uram, s nagyon hosszúra nyúlt egyszerre a képe, míg feleségének a szemei úgy tettek, mintha tormareszelésből kerültek volna elő.

– S mennyi volna az, amire szüksége volna? – kérdé fanyar hangon Tóth Máté uram.

– Hetvenötezer frank.

Tóth Máté uram aztán a vállába+ húzta nyakát nagy alázatosan.

– Hol venne annyi pénzt egy ilyen szegény paraszt ember, mint én. – S elkezdett aztán paraszt módra panaszkodni, hogy nincs ára semminek, nem tudnak eladni se búzát, se ökröt; gyapjú, kender mind a nyakán veszett, marhadög is volt; kénytelen lesz jármos ökröket vásárolni; míg utoljára az kerekedett ki belőle, hogy neki magának is kölcsön kellene valahol felvenni pénzt, csak kapna valahol. Egyszóval nagy lett egyszerre a házánál a nyomorúság.

Vették-e észre a változás okát az úrhölgyek? Annyi bizonyos, hogy üres kézzel tértek vissza Bécsbe.

Semmivel sem nagyobb szerencsével járták be a világot Bálvándy jószágigazgatói. Hitelintézetek, takarékpénztárak akkor nem voltak az országban. A bécsi bank magyarországi földbirtokra nem hitelezett, nem is tehette, hiányos telekkönyvezés* miatt; hisz fel sem voltak mérve a nagy jószágkomplexumok.* Magánhitelező pedig ijedten csapta be a ládáját, mikor azt a szót hallotta, hogy a kölcsönveendő pénz egy, az adósok börtönében ülő főúr kiszabadítására kerestetik. Ez átkozott rossz investitió.* Azzal a biztatással nehéz valakitől pénzt kiénekelni, hogy majd az ő pénzével egy második hitelező fog kielégíttetni; sohasem tudhatja, hogy akad-e majd egy harmadik hitelező, akinek a pénzével meg majd őtet fogják kielégíteni. Az idei termények pedig már rég el voltak adva, semmi kilátás, hogy három-négy hónapnál hamarább a 75 ezer frankot előteremthessék. Milyen roppant idő a mézeshetek korszakába beleékelve!

Még az a lehetőség lett volna, ha az öreg Jenőyné nagyasszony elbúsúlja magát, s hogy Béni fiát hazakapja, kifizeti a fatális tartozást Csollánnénak, s aztán ő egyezkedik ki Bálvándyval.

Biróczy azonban feléje sem ment Jenőynének Párizsból hazatérve; s mikor a nagyasszony rajtarontott, s követelte, hogy hova tette az ő fiát, még Biróczynak állt feljebb; előmutatta a nagyasszony saját levelét, melyben meghagyja neki, hogy eressze Bénit a maga esze után. Ő hát Berlinen túl nem is törődött vele; ő azután Csollánné megbízásából, annak a költségén utazott. Ő nem tehet arról, ha Benjámin+ úr Bálvándy báró dolgába beleártotta magát. Most már ülhet ott, amíg Bálvándyt kiváltják.

– De hisz ez iszonyú szégyen, gyalázat! – sopánkodék a nagyasszony.

– Dehogy az. Dicsőség. Ha hazajön, híres ember lesz belőle.

– Menjen a pokolba! Sok-e az a pénz, amiért be vannak csukva?

– Bagatell! Hetvenötezer frank.

– Hüh! hetvenötezer micsoda? Hisz az egy egész domíniumnak az ára.

– Azt hiszem, hogyha a nagyasszony a garmadi birtokát eladná, azért kapna annyit, s kiválthatná Bénit vele.

– Ejh, mit? Azt nem adhatom el; az ősi birtok; az Kálmánnak az öröksége, ha egyszer én meghalok.

– De mit törődik a nagyasszony Kálmánnal? Hamarább meghal az, mint a nagyasszony.

– Maga infámis ember! Éles késeket forgat meg a szívemben.

– Én csak prókátor vagyok; aki tanácsot ád. Eladhatja bátran a nagyasszony Kálmán ősi birtokát, s kiválthatja rajta Béni fiát.

Jenőyné dühbe jött erre a jó tanácsra: tudta, hogy csupa keserű gúny van abban. Összehurkolta a hímzett tarisznyáját,* mintha a szívét is belehurkolná, s megindult az ajtó felé. Mikor aztán fogta a kilincset, azt mondá Biróczynak:

– Azért sem váltom meg egyiket is! Aki bolond, legyen bolond. Az egyik haljon meg hát éhen, a másik a tömlöcben; maga pedig sánta ördög – a kötélen!

Azzal becsapta maga után az ajtót.

Biróczy pedig azontúl minden harmadnap kapott egy levelet Párizsból, Béni bácsitól: maszatos, cirmos, pocás leveleket, kétszer összegyűrt, spanyolviaszkkal elégetett, ferde leveleket, girbe-gurba sorokkal beírt leveleket; később fáin papirosra írt, nefelejcsfüzérekkel körülvett, csipkés szegletű szerelmes leveleket, amikben könyörög, hogy szabadítsa ki őtet e siralmas fogságából, mert ő nem állja ki tovább, ő felakasztja magát. Ezeket a leveleket mind elküldözte Biróczy a nagyasszonynak.

Talán maga Bálvándy sem volt türelmetlenebb szűk szállásán. Pedig az is próbát tett leveleivel mindenütt: írt nejének, ipának, napának, az öreg Decsérynek, tiszttartóinak, Kalender úrnak, Biróczynak; legkisebb siker nélkül. Senki sem segített rajta.

Mikor aztán már nagyon sokáig tartott ez a rossz mulatság; mikor már elmúlt két hónap, három hónap; akkor egyet gondolt Bálvándy, s még egy levél írására szánta el magát.

Az a levél szólt Katinkának.

Tíz nap múlva e levél elküldése után aztán itthon volt Bálvándy.

Hanem azontúl, hogy visszaérkezett, mindig nagyon ki voltak sírva a szemei Dorothea grófnőnek.

A jég hátán

Dicső úttörői a magyar múzsának, kik „akkor” átjártatok a Duna jegén a művészet oltárán áldozni! (igazán áldozni.)*

Otthonotok nem volt; saját háza még nem volt Magyarország fővárosában a magyar színészetnek. Idegen művészet háza fogadott be zsellérül, idegen színigazgató engedett át számotokra kegyelemből egy napot egy héten:* a legrosszabb, a legsoványabb napot: a pénteket.

Üveges hintó sem várt rátok, mely Budáról áthordjon Pestre; de meg lánchíd* sem volt, melyen a hintó átjöhetett volna, a hajóhidat* kiszedték a jég elől; s mikor visszatértetek, otthon nem várt rátok meleg szoba, meleg étel.

És ti mégis törtétek az utat: átjártatok a zajló Dunán,* ingó lélekvesztőn, később a jég hátán, fagyban, hóban, gyalog, éhezve, fázva, pirulva a szégyentől,+ és pirulva a dicsőségtől, és pirulva a hideg téli széltől.

És az újságok nem voltak tele keserves panaszaitokkal!

Késő éjjel, hosszú előadás után, mikor már minden lélek alszik, még a város olajlámpái is, akkor látják (kik látják? a partőr és a csillagok), hogy botorkál hosszú zilált sorban egy csoport didergő ember a ropogó havon, keresztül a Duna jégburkolatán, némelyik pálcája végére akasztva batyuját, mások párosával cipelve fedett kosaraikat. A hideg éjszaki szél vígan seper végig a sík jégmezőn, s arcaikba veri a sziporkázó havat. – Királyok és királynék azok, kik a hónuk alatt viszik koronájukat s batyuban biborpalástjukat.

A szél eltakarja nyomaikat hóval, s másnap (– és negyven év múlva) nem tudja senki, hogy ők itt jártak.

És mégis itt jártak! És örömmel várták a keserves péntek napot, hogy mint egy tolvajbanda, mely nemzetének dicsőséget lopni jön;* mint cigánycsapat, mely lyukas becsületünket foldozni *+ bandukol, hogy új lelkesedéssel léphessenek föl az idegen ház fényes termében, s bizonyságot tegyenek róla, hogy még „él a magyar”.*

És mily fényes bizonyságot!

Mindenki sajnálta őket. Igenis, sajnálta; ez volt az érzés. Hogy kell ilyen szép tehetségeknek a szűk, ismeretlen ködös világban, dicstelen elveszni! Ha más nemzet művészei volnának, világra szólna a hírük, pompában, kényelemben élnének.

Jöttek hozzájuk idegen színigazgatók,* kik csábító ajánlatokat tettek nekik, hívták őket Bécsbe, Drezdába, Majlandba, gazdagon biztosított szerződések mellett. És volt tehetségük hozzá, hogy bármely más nemzet nyelvén képezhessék tovább magukat, mert megtették kérkedésből, mint színlapjaikon olvasható, „hogy lássa a világ, mit tud a magyar?” hogy játszottak Pécsett németül, Ráckeviben szerbül, Bukurestben románul* egypár darabot, nemzeti fraternizáláskor;* tehát elmehettek volna, nyitva volt előttük a világ minden ajtaja.

De a szívük volt ide nőve ebbe a földbe, az nem eresztette őket; gazdagság, dicsőség csábjai nem bírták azt innen kitépni; részvétlenség, mostoha viszonyok, szenvedések nem bírták kiszárasztani innen.

És ők minden pénteken áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az „idegen” Pestre.

Egy péntek napon Aszályi sorba futkározta az előadásra átjött magyar színészek és színésznők öltözőszobáit, meghívogatta őket ma estére előadás után egy kis vacsorára Csollánné őnagyságához.

Mi volt Aszályi Csollánnénál? Lótó-futó, mindenes, titkár. A színészekre nézve pedig kritikus, ingyenjegy, potyacimbora.*

Az ilyen meghíváson az illetők természetesen hogy kaptak. A bizony éppen nem lesz rossz, az előadás után ahelyett, hogy az ember neki indulna bujdosni a jégen keresztül haza Budáig a fűtetlen farkasordítóba, s keresni az üres fiókot, hogy kerül-e ki még belőle valami szalámimaradék, bizony, ahelyett beleülni az üveges hintóba, elkocsikázni az úri lakásba, hozzáülni a pompás lakomához, s reggelig elpoharazgatni, sőt még talán egy kis „parázs” ferbliben* némi útiköltséget is beszerezni a könnyűvérű uraságoktól. – Mindannyian csókolták a kezeit a nagyságos asszonynak: nem fognak elmaradni.

Csak Cilike köszönte meg szépen a nagyon megtisztelő meghívást: ő nem mehet el a lakomára, neki haza kell sietni, mert kisfia magában van otthon a dajkával. Ez valóban eléggé érvényes indok. Hanem Bányaváry csak menjen oda és mulasson. Majd őtet elkíséri a színházi szolga, ki a színpadi ruháját kosarastul utána viszi.

Cilike különben is hozzá volt már ehhez szokva; gyakran ment egyedül haza Budára. Bányaváry ilyenkor elmaradt Csollánné teaestélyén; de Cilike annak is örült, hogy odajár: az tisztes társaság; onnan férje mindig józanul kerül haza, tartja fogadását, bort nem iszik, csupán teát; az pedig ártatlan dolog.

Tehát Cilike egészen megnyugodott abban, hogy majd egyedül fog hazamenni a szolga kíséretében. Aszályi nem is igen erőtette tovább.

Éppen Jenőy Kálmánnak egy új darabját adták, ő maga is megjelent a színpadon; őt is meghívta Aszályi Csollánnéhoz, amire Kálmán azt felelte, hogy ha lehet, elmegy.

De hát nem lehetett.

Mert az történt, hogy az idő, erős déli szél mellett nagyon meglágyult volt, tavasz felé kezdett már járni, a Dunán a jég nagyon meggyengült, szekerek már több nap óta nem járták, s még hozzá az egész előadás alatt szakadt az eső, ami a jeget még jobban felporhanyítá; amiből az lett, hogy mikor Cilike az előadás után öltözőszobájából kilépett s a színházi szolgát felkérte, hogy a kosárba kötött ruháit hozza át utána Budára, az kereken kimondá, hogy ő biz az apja üdvösségeért sem megy ma át Budára, mert a jég csupa korhadt már, s neki csak egy nyaka van, azt pedig nem kockáztatja. Nem is állt tovább szóba senkivel, hanem valamelyik búvó ajtón át megszökött, Cilikét magára hagyva, hogy keressen ahol akar magának Budára kísérőt.

A szegény asszony meg volt ijedve. A színpad üres volt már; a színészek mind elsiettek a vidám lakomára, Bányaváry is; csak a lámpaoltogató volt még jelen, az pedig azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha ő is utánuk megy. Csollánné bérkocsija még itt vár. Hogy is menne ily cudar időben neki a Duna jegének, ahol senki sem kószál már.

De Cilikének+ pedig haza kellett menni, mert kisfia otthon volt.

Künn sötét volt, az eső esett; az órák tizenegyet vertek; és ő el volt szánva, hogy egyedül is átmegy Budára. Óh, egy anyának a bátorsága olyan nagy,+ mint a nőfarkasé,+ mikor gyermekét félti. Mit annak az éjszaka, a vihar, a rémek?

Nekiindult, hogy megy haza egyedül.

Mikor aztán az előcsarnokba kiért, egy oszlop mögül egy férfi alak lépett eléje.

Kálmán volt.

– Megvártalak. Tudtam, hogy senki sem lesz, aki hazakísérjen ebben az időben. Te pedig okvetlen haza akarsz menni. Hát nyújtsd a karodat, s kapaszkodjál belém.

Óh mint meg volt nyugasztalva+ szegény asszony!

Hát mégis van egy lélek a földön, aki az ő lelkével együtt gondolkozik,+ aki óhajtásait kitalálja, akinek a karjára támaszkodhatik, aki őt szereti: egy testvér…

Átfonta Kálmán karját, hozzá simult, hogy egy esernyő alatt jobban védve legyenek; rebegett neki valami olyast, hogy „áldjon meg az Isten!” s azzal nekiindultak a zimankós zápornak egyedül.

Magyarország két ragyogó géniusza.

A Duna-partra érve, a partőr figyelmezteté őket, hogy a jégen járni már életveszélyes dolog; minden órán várják, hogy megindul.*

– Nekem át kell mennem! Nekem kisgyermekem van odaát! – kiálta+ szenvedélyesen a nő, s magával ragadta kísérőjét.

Könnyen volt öltözve, lábain vékony brünell cipők (a gumi felcipők* még akkor nem voltak feltalálva), s az idő és az út nem volt ez öltözethez való.

A szél szemközt vágta nekik a záport s az esernyőt hasznavehetetlenné tette, a jég fölött már néhol magasan állt a víz, s nem lehetett tudni, lék-e az ott vagy esővíz tócsa. A sötétben semmi lámpafény nem világítá meg a veszélyes utat, úgy kellett nyomot nyom után keresve előre botorkálniok.

Egy helyen már meg volt repedve a jégburkolat s alulról fölfelé tolt jégtáblák+ torlaszolták el az utat. Kálmán karjára vette Cilikét, így emelte át a jégtorlaszon.

Tovább hatoltak.

A nő öltönye, lábai csuron víz+ voltak már, s ekkor megállt az eső, megfordult a szél, megint csípős hideg kezdett lenni; az ázott öltöny csonttá fagyott rajtok.+

A budai parton már nagy szakadások voltak a jégen, s ott keresztbe tett deszkák szolgáltak átjáróul.

A vékony jégtábla úgy hajlott lépteik alatt, úgy ropogott, mikor végig haladtak rajta.

„Óh gyermekem, óh kisfiam!” – rebegé magában az anya.

Ne remegjetek! Ha az a jég olyan vékony volna, mint a papír, nem szakadna az le: a ti fejeteket egy-egy csillag őrzi, mely nem hagy elsüllyedni!

A budai partnál el volt már válva a jég a parttól, hanem egy csónak volt kikötve, eshető életveszélyben mentőszerül;* azt a csónakot Kálmán odahúzta a jég széléhez esernyője fogantyújával, s azon keresztül kijutottak a partra.

Onnan aztán sietve mentek a színésznő lakásáig. A sietségben az a jó volt, hogy a rájuk fagyott öltöny ismét átmelegedett.

Szerencsésen elérkeztek haza. „Nincs semmi baj?” – kérdé Cilike még a bezárt ajtón át a cselédtől, ki a kapunyitásra elősietett.

„Semmi baj, a kicsike alszik.”

Akkor aztán meg volt vígasztalva egészen.

– Isten veled! – szólt Kálmán, mikor Cilikét már jó helyen tudta; – én sietek vissza.

– Vissza? – rebegé Cilike. – Ugyanazon borzasztó+ úton? Ah, én nem eresztelek.

– Pedig vissza kell mennem.

– Nem. Nem! Én nem eresztelek. Szerencsétlenség ér. Halálos beteg fogsz lenni. Maradj itt nálunk.

– Nem maradok itt nálatok, nem ér semmi szerencsétlenség: visszamegyek.

És azzal beerőteté Cilikét az ajtón, s maga sietett vissza a Dunához.

A szél egészen megfordult s erős északi széllé vált: a jég elindulását ez szokta siettetni.

Szerencsére a budai parton senki sem őrködött, aki az olyan embereket elfogdossa, akik a halálveszedelemmel dacolni akarnak.

A mentőcsónak még mindig ott lebegett+ a vízen, annak az ormáról át lehetett szökni az ingó jéglapra, s aztán vissza ugyanazon az úton, melyen idáig jött.

Egy pislogó lámpa a pesti parton adott irányt, hogy merre menjen. Kettős oka volt sietni.

Mikor a pesti partra felkapaszkodott, három gyorsan egymásután következő villanás riasztotta fel az éji sötétséget, s azután három dördülés az éji csendet.

A gellérti ágyúk villámai és dördülései voltak azok, mik a jég megindulását jelzék.

A Margitsziget táján egy fehér vonal támadt a barna jéglap fölött, mely egyre tovább terjedt, s tompa harsogó moraj emelkedett a távolból.

Nemsokára aztán a pesti parton is hangzott a három ágyúlövés, annak jeléül, hogy itt is kezd indulni a jég.

Kálmán futott haza, ha egy óranegyedet késik, a mozgó jégtáblák közül kell kimenekülnie.

Amint hazaért, hirtelen levetette átázott ruháit s átöltözött Csollánné estélyéhez.

Ízetlenség lett volna tőle a meghívást el nem fogadni. Miért is kerülte volna e nőt? Hiszen nem szerette már.

Katinka termei azon időkben mindig nyitva voltak a hazai tudósok és művészek számára. Nem is pusztán szeszély volt az tőle.

Mikor Kálmán megérkezett, már a vendégek mind együtt voltak. Már a teázáson át is estek; csak a vacsora volt még hátra.

Katinka is szívélyesen fogadta az utoljára érkezőt, s nem kérdezte tőle, hogy hol késett olyan sokáig.

– Most még csak Bálvándy van oda – mondá Aszályi, ki udvarmester, kukta, felszelő és kulcsár volt Katinkánál.

– Arra nem várunk – mondá Katinka.

– De hisz az nem is jön ma el. Az jó helyen van most! – monda+ Aszályi és Kálmán szemébe vigyorgott.

Hát hiszen hogyne lehetne jó helyen Bálvándy? – gondolá magában Kálmán, hanem azért mégis oly valami sértőnek, oly valami kiállhatatlannak találta ezt a vigyorgást Aszályi pofáján, hogy nem tudott menekülni attól a gondolattól, hogy őneki ezt a vigyorgást onnan valami drasztikus módon kellene letörülni.

No, de azután igen jól mulatott minden ember. Jött a pompás vacsora, melynél Aszályi, ki bortöltögető, tósztmondó, anekdotaregélő volt Katinkánál, az egész társaságot derült kedélyben tudta tartani.

Egy-egy jó cimbora sajnálta nagyon, hogy Bálvándy mért nincs itten most.

– Dejsz az jó helyen van! – felelt mindannyiszor Aszályi, s hunyorgatással jelezé, hogy ő meg is tudná nevezni azt a nagyon jó helyet.

Kálmán azt gondolta, hogy mindez az ő bosszantására mondatik, s fel sem vette.

Ő csak arra gondolt, hogy milyen jó volt neki a jégen visszajönni; ha most odaát rekedt volna, még Cilike nevét rágalmazhatták volna őmiatta.

Ismét lőttek a budai várfok ágyúiból; az étterem ablakai reszkettek bele.

A mulató társaság közül valaki azt mondta: most indul a jég.

Más azt felelte rá: ugyan jó, hogy mi nem vagyunk rajta.

De hát arra, aki pár óra előtt a jégen keresztül futott, hogy kis gyermekénél lehessen, senki sem gondol?

No, az bizonyosan jó helyen van már.

Kálmán Bányaváry arcára figyelt. Az nem ivott bort: állhatatos volt. Hanem amellett ragyogott a jókedvtől.

Vacsora után a színészek összeálltak kvartettet énekelni. Majd a házi úrnő ült le zongorája mellé, s művészi játékával elragadá a társaságot. Aszályi a társaság nevében unszolni kezdé Bányaváryt, hogy énekeljen el valami szép szonátát.*+ Az rá hagyta magát venni, s eléneklé az Erlkönig* dalát; Katinka kísérte énekét a zongorán.

És Kálmán gondolta magában: Cilike most tán éppen ezt a dalt dúdolja kisgyermeke bölcsője felett: a szél dörömbözése az ablakon a kíséret* hozzá.

Kálmán el nem távozott a teremből, mikor a vendégek nagy része a kártyázó szobákba vonult vissza, s két arcot kísért mindég+ figyelemmel.* S mentül tovább figyelt+ rájuk, annál jobban összeszorult a szíve.

Később táncolni kezdtek, zongoraszónál. Katinka a jókedvű színésznőkkel versenyt táncolt. Kálmánnak békét hagytak. Valaki elhíresztelte róla, hogy mellbeteg.

A reggel is együtt találta a mulatozókat.

Még akkor is jutott eszébe valakinek felsóhajtani Bálvándy után.

De hisz az most nem jöhet.

Reggel Katinkának az az ötlete támadt, hogy ki kellene+ kocsikázni a Duna-partra, megnézni a zajló jeget. Rögtön bérkocsikat hozatott Aszályival, ki lovászmester, forspontbiztos* volt nála, s az egész vendégsereggel kihajtatott a Duna-partra. Kálmán oda is elment velük.

A Duna zajlása nagyszerű volt. Egész jégtorlatok rohantak sebesen a megdagadt ár fölött s ropogva omlottak egymásba, házmagasra feltolulva.

– Vajon Cilike hazajutott-e az éjjel? – kérdé a bámulat közepett egy kíváncsi soubrette.

– Óh az bizonyosan otthon van – vigasztalá meg Bányaváry. És még egyszer eszébe jutott valakinek előhozni, hogy az a Bálvándy mért nincs most itt.

– De hisz az most nem jöhet ide! – monda+ Aszályi furfangos arccal.

Egyik partról a másikra átmenni még gondolatnak is képtelenség volt. Katinka azt a szeretetreméltó indítványt tette kedves vendégeinek, hogy mármost őmiatta mindannyian ideát rekedtek:+ tehát menjenek vissza az ő házához, s maradjanak ott addig, amíg a Dunán ismét át lehet kelni; mely kedves indítvány közlelkesedéssel fogadtatott, csupán Kálmán köszönte meg azt a maga részéről: neki Pesten van itthon, ő hazamehet. Haza is ment, senki sem tartóztatta.

Amint azonban a Váci utcán végighaladt, szemközt találkozott Bálvándyval. Azért, hogy kedvesét nőül vette, nem kerülte őt ki Kálmán, sőt mint régi ismerőssel minden találkozásnál szóba állt vele.

– Az éjjel sokat emlegettünk Csollánnénál – monda+ Kálmán. – Mért nem jöttél el?

Bálvándy vállat vont.

– Én nem tudtam semmit róla, hogy Csollánnénál társaság van; engem nem hítt oda senki.

Kálmán elbámult; nem értette a talányt; kezet szorítottak, s mentek egyik fel, másik alá.

A teaivástól

Megint kitavaszodott szépen. Amit onnan ehetett leginkább megtudni, hogy a „Csigá”-ban hónapos retket árultak már.*

Ez a „Csiga” egy szegletház a Sebestyén tér egyik oldalán. Aki nem restell oda elfáradni, most is olyannak fogja találni, amilyen volt ezelőtt negyven évvel. Alacsony emeletű ház, szűk folyosókkal, falépcsőkkel. A mostani és az akkori „Csiga” között csak az a különbség, hogy akkoriban itt volt a fővárosi írók, tudósok és művészek gyűlhelye.

Abban az időben még kedélyes emberek voltak a magyar szellemi bajnokok: keresték egymás társaságát s tudtak együtt mulatni.

Itt ismerkedtek meg egymással az irodalom későbbi nagyszerű matadorai; itt olvasták fel egymás előtt költeményeiket; itt beszéltek egymásnak vakmerő reményeikről, s szövetkeztek nehéz vállalatokra: minők voltak például egy szépirodalmi zsebkönyv kiadása, acélmetszetekkel!* Óriási merénylet akkor!

Kálmán is gyakran megfordult e kedélyes körben, s az ifjabb nemzedék vezérének tekinté, amiért az öreg urak nehezteltek is rá egy kissé.

Nem tartották tudósnak. Megrótták érte, hogy olyan sokat dolgozik. A nagy hatást, melyet a közönségre gyakorolt színdarabjaival, népszerűség-hajhászásnak nevezték. A higgadtabb kedélyek aggódtak szabadelvű iránya miatt. Olyan írók, kik hivatalt viseltek vagy arra aspiráltak, igyekeztek tőle távol állni. Egypár íróban, ki Kálmán szelleme által túlszárnyalva érezte magát, a költői ér kritikai aranyérré fajult el. Az irodalom grófjai és hercegei pedig,* akik a Magyar Tudományos Akadémiát szervezték, úgy tettek, mintha sohasem hallották volna a nevét.

De Kálmánt mindez nem bántotta. Ő költő volt Isten kegyelméből, és gyönyörét találta abban, hogy az legyen.

A „Csiga” rendes látogatói közé tartozott Biróczy is, ki a jogtudományi szakban figyelemreméltó értekezéseket közlött, s vakmerő volt a hazai jogelveket bírálgatni.

És aztán, akit a napnak minden órájában itt lehetett találni: Aszályi.

Ez is az irodalomhoz tartozott. Írt álnevű bírálatokat, szerkesztett naptárt egy kövér nyomdásznak, s csinált népies verseket, melyek rendkívül+ rosszak voltak, rendkívül nagy kelendőségnek örvendtek, s a kiadó által rendkívül olcsón díjaztattak.

Hanem azért Aszályi tele volt+ dicsekedéssel fényes honoráriumokról; – hanem azért mindenkitől kért legalább egy forintot kölcsön; – hanem azért mindenki szerette nagyon.

Ez úgy látszik, mintha egy láncolat volna: csupa ellentétes paradoxonokból.

Aszályi a nagyúri körökben is „bennfentes” volt; minden pesti uraságnak és asszonyságnak a házától összeszedte a pletykákat, s ha nem kapott, csinált maga; és azokat oly mulattatóan tudta előadni.

S ahol a pletykákat legszívesebben hallják, az nem a kávénénikékből, hanem a tudósokból* álló kör. Nincs olyan háladatos termőfölde a mendemondának, mint amelyet tudósok és művészek taposnak.

Ezért a „Csigá”-ban Aszályit sokkal szívesebben látja minden ember, mint Jenőyt; ámbár az elsőbbiről+ mindenki azt mondja, hogy haszontalan ember; „nekem is tartozik egy forintommal”, „nekem meg kettővel”, – aztán mindig hazudik: de azt mulatságosan adja elő. Jenőy pedig oly zárkózott, oly fásult, – talán önhitt is?

Egyszer már magának Kálmánnak is feltűnt, hogy amint ő belép a pályatársak mulatótermébe, a jelenlevő vidám társaságnak, mintha egyszerre megette volna a csibe a kenyerét, úgy félbeszakad a jó kedve; Aszályi, ki fennhangon mesélt valamit, egyszerre elhallgat, s aztán kotródik hátrafelé.

Nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa emiatt Biróczyt.

– Hogyan lehet az, hogy amint én ide belépek, az egész társaság hangos jó kedve egyszerre elhallgat.

Meg akarod tudni az okát? Már régen vártam, hogy ezt kérdezd – monda+ Biróczy. – Akkor ülj le velem ide a szögletbe.

Kálmán azon idő óta, hogy Biróczy elvállalta nagyanyjának az ügyeit, többek között az ő kizáratását is az örökségből, egész tüntetésig vitte a Biróczy iránti barátkozást. Büszke volt egy kedvetlen arcvonással is azt mutatni, hogy őrá vagyonának elvesztése hatással van.

– Nagyon kérlek! – monda,+ leülve Biróczy mellé egy ablakmélyedésbe.

– No, hát halld meg az egészet. Emlékezel arra az éjre, mikor a Dunán megindult jég két napig itt tartóztatta a budai+ színészeket s azok között Bányaváryt is, a sógorodat?

– Azt az éjt mi együtt töltöttük – sietett Kálmán felelni.

– Igen. Csollánnénál. Emlékszel rá, hogy valaki fölemlítette akkor, miért nincs itt báró Bálvándy? S arra a mi barátunk Aszályi azt felelte: „De hisz az jó helyen van!” – Emlékezel arra a mosolyra, amivel akkor rád+ tekintett?

– Emlékezem.

– No hát tudd meg, hogy attól fogva mostanáig ez a mi „közös barátunk” azt híreszteli, hogy báró Bálvándy azon az éjszakán, késő előadás után egyedül karon fogva kísérte át húgodat, Bányavárynét Budára; s míg férje a pesti parton rekedt, azalatt ő a budain maradt. Ez volt az a „jó helyen van az!”

Kálmán egy szót sem várt többet; felugrott helyéről, s halványan,+ mint egy szobor,* odalépett a társaság közé, s egyenesen Aszályi előtt állt meg.

– Hallja ön! – monda neki reszkető hangon, és egész teste úgy reszketett, mint a hangja. – Ön azt állította, hogy azon az éjszakán, melyen a Duna jege megindult, húgomat, Bányavárynét báró Bálvándyval látta karöltve Budára átmenni……

Aszályi sarokba volt szorítva. Itt nem volt más menekülés, mint orcátlannak+ lenni.

– Igenis. Állítom, mert láttam – monda merész daccal. – Ott voltam Csollánné bérkocsijában, hogy Bányavárynét elvigyem az estélyre. Ott ült a kocsis mellett Csollánné inasa is; az is látta, amit én. Bányaváryné kijött a csarnokból, akkor az oszlop mögül előlépett egy férfi, aki reá várt, s együtt mentek karöltve a Duna jegére. Kétszer is szemükbe néztem. A nő húgod volt, a férfi pedig Bálvándy báró…..

– Az a férfi én magam voltam, te gazember! – kiálta Kálmán, s azzal egy olyan pofont adott a rágalmazónak, egy olyan hatalmas, csattanós, igazságos pofont, hogy az éppen elég volt utolsó szavához szankciónak.

A pofonütött rohant – nem elégtételt venni –, hanem a tükörhöz, mintha szemeivel akarna meggyőződni, hogy csakugyan pirosabb-e az ő képének az egyik fele, mint a másik. S csak azután jutott eszébe dühösködni, hogy „ez vért kíván!” – mikor már meggyőződött róla, hogy Jenőy felcsapta a kalapját a fejére és elhagyta a termet. Akkor aztán körülnézett, hogy kit válasszon a társaságból szekundánsának. S miután kiszemelte a legbékésebb öreg tudóst, kinek emlékezetes híre marad azon jóakaratú törekvéséről, miszerint minden hajdankori perzsa és asszíriai császár nevét a magyarból származtatta le, akképpen bizonyítván be, hogy az egész világ a magyaroktól eredt; tehát azt a jó öreg urat rohanta meg Aszályi azzal a felhívással, hogy legyen őneki a véres bosszú munkájában párbajsegéde; de mire a békeszerető+ öreg tudós csak annyit mondott, hogy „Nabukodonozor*”. – Ami tudvalevőleg e magyar szótól származik: „nebolondozzonazúr”.

Kálmánnak csak egy kollegája ment utána: Biróczy. Úgy sietett, de mégsem érhette utol a sánta lábaival; úgy kellett utána kiabálni, hogy várja meg. Kálmán aztán megállt és bevárta.

– Jól tettem, hogy egy pofont adtam neki? – kérdé Biróczytól.

– Nem jól tetted. – Kettőt kellett volna neki adnod.

– Fogsz segédem lenni az ezután történendőkben?

– Segéded? Csak nem hiszed tán, hogy az a fickó téged párbajra kihív? Amikor ez verekedni fog, akkor én kengyelfutó leszek a török szultánnál. Te ebbe a házba ez életben többé be nem lépsz.

Kálmán keserűen bólintott fejével.

– Ő pedig már holnap itt lesz; föl lesz kötve a karja a nyakába; el fogja mondani, hogyan vívott veled párbajt, ő téged kímélt, mert a nemzetet nem akarta ily nagy embertől megfosztani, a te golyód pedig keresztülment az ő karján. A tudós elhisz mindent, ami nem abstract theoria, s egynek sem fog eszébe jutni, hogy a kapott sebet látni akarja. A végső esetben megteszi egy kétkrajcáros hólyaghúzó tapasz, s a fickó mint vitéz ember fog parádézni, te pedig többé nem jössz ide őt megcáfolni.

– Nem.

– Azonban ne beszéljünk mármost a fickóról. Hanem kérdezzük azt, hogy miért híresztelte ő ezt a rágalmat. Mert ingyen senki sem tesz rosszat. Mi haszna volt neki e rágalomból? Ennek a történetnek valami genezise van.*

– Nem találok rá.

– Vesd össze a körülményeket. A fickó jól látta, hogy te voltál az, aki húgodat a jégen átvezetted. Közbevetőleg: az derék vállalat volt tőled, az ingó jégen oda és visszairamodni, s még az estélyen is megjelenni, mintha csak a hajadat fodroztattad volna azalatt. De erről majd máskor beszéljünk. A fickó tehát tudta, hogy te voltál a kísérő, és mégis Bálvándyt híresztelé annak; híresztelé pedig olyan nyíltan, hogy várnia kellett, hogy az neked is füledbe megy. – S erre az esetre olyan bizonyos lehetett arról az egy pofonról, hogy akár öt forintot vehetett volna rá fel a+ zálogházban. Kellett neki ez? Alig hiszem. Tehát valakinek másnak kellett.

Kálmán egyszerre megállt, mintha egy nagy kő állt volna eléje, amin nem tud átlépni.

– Mit tudsz?

– Hallgass rám, s ne hadonázz az utcán. Eredj át szép csendesen Budára, és keresd fel Bányavárynét, attól majd megkapod a felvilágosítást.

– Hát ő kitől tudja azt?+

– Tőlem.

– Hallod-e? Mi érdeked van neked e dologban, hogy beleártod magadat?

– Érdekem? Úgy! Igaz. Hiszen én magam mondtam, hogy érdek nélkül semmi sem történik a világban. Nekem magamnak ugyan nincsen. Hanem hát én prókátor vagyok, s van egy kliensem, akinek az érdeke bír engem mozgásra.

– Ki az?

– Azt is megtudod, ha Bányavárynéval beszélsz. Csak eredj át hozzá egyenesen, de most mindjárt és sietve; mert ha hirtelenében nem szólsz vele, meglehet, hogy aztán sohasem beszélsz vele az életben.

– Te megrémítesz!

– Rémülj meg, ahogy csak tudsz; hidd a legrosszabbat, amit csak képzelsz, s aztán siess, ahogy csak bírsz.

Kálmán nem vesztett több pillanatot a szóbeszédre; hanem futott a csónakhoz, mely hamarább átszállítá Budára, mintha a hídra lekerült volna.

Amíg Kálmán átjutott Budára, agyában mint egy elátkozott kaleidoszkóp képletei, váltakoztak a talány tényezői. Mindazokat, akiket gyűlölt és szeretett, mindenképpen iparkodott egymás mellé, egymással szemközt helyezni, összevetette az érdekeket, a szenvedélyeket, a lehetségest és a képtelent; de nem bírt világot deríteni maga körül.

Mikor Cilikéhez belépett, azt úti bőröndjeinek bemálházásával foglalkozva találta.

– Mi ez? – kérdé Kálmán szorongó kebellel.

– Én utazom – monda a nő, kinek arca piros volt a fáradságtól, és szemei a sírástól.

– Hová? – kérdezé Kálmán.

– Nagy a világ … – ez volt rá a felelet.

Kálmán hevesen ragadá meg kezét.

– Cili! Mi történt veled?

– A legrosszabb, ami történhetett.

– Szólj világosan; mert elvesztem az eszemet!

Ekkor aztán odaomlott a keblére a nő, megeredtek a könnyei, fuldokolva zokogá: „ő nem szeret engem többé!”

– Kicsoda? Bányaváry?

– Ő mást szeret.

– Kit?

– „Azt az asszonyt!”

És ahogy a könnyeken keresztül szikráztak a szemei Kálmán szemeit keresve; ahogy arca lángvörössé pirult: e tekintetből meg kellett értenie Kálmánnak, hogy ki „az az asszony?”

„Csollánné?”

Cilike a sértett szűzérzet undorával fordítá félre arcát. Ez volt az igenlő válasz.

– Őrült az az ember?

– Én bolond! – szólt a nő, arcára tapasztva kezeit –, aki örültem annak, hogy kigyógyítottam őt egyik szenvedélyéből! Hiszen mikor mindennap ittasan jött haza, rút volt, de az enyim volt. Szégyenlettem magamat miatta; de szeretett! Most már józan; de másé. A borcimborák csak pénzét rabolták el, a teaestélyek a szívét. Ő most már szép, deli és boldog. Én pedig el vagyok temetve.

– De hisz az lehetetlen; te csalatkozhatol – vigasztalá őt Kálmán; pedig saját maga előtt egész világosságban állt már az egész talány. Annak az asszonynak az egész cselszövénye. Ezért kellett Cilike felől ezt a rágalmat elhíresztelni, hogy ő Bálvándy kedvese: hogy a férj annál jobban elidegenedjék tőle. Hisz az ilyesmi oly valószínű. Bálvándy bolondja a színészvilágnak – s minden szép művésznőnek udvarol. Tudja azt felőle minden ember.

Cilike letörlé könnyeit, egy hosszas keserveset sóhajtott, s aztán nyugodt hangon beszélt.

– Amit tőlem hallottál, az való. És nem az a legszomorúbb benne, ami az én fájdalmam. Én azt eltűröm valahogy. Azt mondják: ez a mi sorsunk; színészházaspárok nem vénülnek meg együtt. De a késen, amellyel így megszúrtak, még méreg is van, s az már megöl. Óh, miért jöttél most hozzám? Mért akarod ezt tőlem meghallani? Eredj innen; és hagyj engem innen futni! Holnap úgyis meghallod, mindenki beszélni fogja az utcán.

A nő kétségbeesetten veté magát arccal a kerevetre; de már nem tudott sírni.

– Az Istenért! Mi az? Mondd meg nekem! – könyörgött Kálmán, odahajolva fölé s gyöngéden kényszerítve a vonagló nőt, hogy üljön melléje és tegye forró homlokát vállára.

– Tehát tudd meg én tőlem azt, amiért sohasem fogsz megbocsátani se nekem, amért megmondtam, se magadnak, amért megkérdezted. Te ismerted azt az embert, aki veled együtt mint gyermek lángoló hazaszeretetből követett el olyan vétket, amiért életpályájáról+ letaszították; te ismerted azt az embert, aki azután rajongó szenvedéllyel lépett az életutak legáldatlanabbjára, és szerzett ott babérkoszorút, töviskoszorút, és viselte mind a kettőt büszkén; te ismerted azt az embert, ki szülőid csöndes hajlékából, ahol csak a boldog nyugalom lakott, a család kedvencét elvitte magával, s aztán jártak együtt és osztoztak nyomorban és dicsőségben, és nem gondoltak a visszatérésre soha; te ismerted azt az embert, akivel kezet fogva megindultál dacolni az egész világgal; összetűzni a nagyurak hatalmával, meghódítani a gúnyolódó közönyt, felébreszteni egy alvó országot; akiért eltaszítottak pártfogóid, kitagadott nagyanyád, elhagyott kedvesed; te ismerted azt+ az embert, aki ama felejthetlen napon, ott a havasi csúcson, úgy beszélt hozzád, mint egy nemzeti szent! – Ez az ember most egy szép asszony szép szemeiért elfelejt bennünket, elhagyja hazáját, s elmegy külföldre idegen nemzet művészének…

Kálmán karjai aláhanyatlottak, elbámult maga elé, halkan susogva.

– Ez csak egy rossz álom.

– Óh, ez nem álom. Ez bizonyos, való. Azon nő ügyvédje beszélte el azt nekem. Bányaváry gyakran említé, mennyi fény, mennyi jutalom várna rá, ha nem e nyomorult kis nemzet lángelméje volna; minő fényes ígéretek, minő csábító meghívások érkeznek hozzá a világ minden részéből; és ő annyiféle nyelven volna képes játszani! Most aztán kezembe van adva az egész dicsvágy kulcsa. Az a mi barátunk, aki nekem azt elmondta, fölfedezte előttem, hogy a csábító meghívások amaz asszony cselszövényei. Ő kötött szerződést egy külföldi színigazgatóval, hogy az Bányavárynak nagyszerű összegeket ajánljon fel szerződési díjul, miket amaz asszony megkétszerezve térítend meg az impresszáriónak. S aztán ő maga is azon külföldi városban fog letelepedni. Az ügyvéd azt mondá, hogy neki ezt, védencnője érdekében kell megakadályoznia; mert ily botlás válóperét az ő kárára fogja eldönteni. – És Bányaváry el fog hagyni minket, és menni fog annak a szép asszonynak a szemei után külföldre, s átesküszik idegen oltárhoz, idegen istenhez.

Most azután Kálmánon volt a sor, hogy elkezdjen zokogni, ahogy csak egy lelke mélyében megsértett férfi zokoghat, aki egy+ egész élet összesalakzott keserűségeinek enged kitörést túlterhelt szívéből.

Óh milyen félelemgerjesztő zokogás volt az!

Egyszerre elfojtá aztán; vége volt. Felállt; megszorítá Cili kezét. Azután megölelték egymást. Kálmán megcsókolá a nő homlokát, s ez ölelésben, e csókban ez volt mondva: „mi soha többé nem látjuk egymást!…”

Kálmán mint egy álomjáró ment ki az utcára. Gondolatainak rémtáborától nem látta maga körül a külvilágot. Alig tudta, hogyan ért haza. S minek ment haza?

„Hogy mit teszek? – azt nem tudom. Reggel leütöttem egy embert; – estig még megölhetek egy másikat. – De kit? – Talán magamat, hogy olyan bolond voltam, hogy éppen én vittem őt azon asszonyhoz, akitől magam annyira irtózom? – Ah, a szép vadásznő nemcsak a vadállatot tudja szíven lőni.”

Azt gondolta, hogy a szép asszonynak fog levelet írni.

Hozzá kezdett.

„Asszonyom! – Óh, milyen kegyetlen rossz szívű démon ön! Hogy kikereste azt az egyetlen fájó részt a szívemben, amelyen halálra sebezhető+ vagyok. Amikor már magamnak nem fáj többé semmi csapás, semmi veszteség: akkor megöli ön azokat, akiket szerettem. Ön megismerte az oltárt, amely előtt térdeplek, s letépi róla az oltárképet. Önnek nem elég, hogy bennünket élve eltemessen; még a neveinket is meg akarja mérgezni az utókor előtt. Van-e önnek istene? Van-e önnek hazája? Van-e önben emberi szív? Nincs! Aki önt megismeri, az istentagadóvá lesz, s megundorodik a szerelemtől. Átkozott legyen a pillanat, amelyben önnek pokoli szép szemeibe beletekinték. Éljen ön addig, amíg fájni fog önnek az élet! Éljen ön addig, míg a világ mosolygása gúnykacajjá válik önnel szemközt!”

S mikor aztán annyit összeírt, akkor széttépte az egész levelet.

„Óh, én kábult eszem! Mire nem tanácsolnál még? Hogy felfokozzam ennek az asszonynak a gyönyörét azáltal, hogy az áldozatnak kínordítását hallatom vele. S azután mi nekem ez asszony? Mi jogom nekem őhozzá? Miért tegyek én őneki szemrehányást? Hát nincs-e velem szemben egy férfi?”

Kálmán tűzbe dobta a levél rongyait, s sietett a színházhoz.

Péntek volt, ismét a magyar színtársulat készült a nagyvárosi színházban előadáshoz, odasietett, ott meg kellett találnia azt, akivel beszéde van.

Nem is ügyelt az emberekre, akikkel az utcán találkozott, pedig az ilyen híres embert sokan ismerik, s mutogatják egymásnak. Ha ügyelt volna rájuk, észrevette volna, hogy minden ember bizonyos respektussal kotródik félre az útjából. Reggel óta nagy híre futamodott már annak a monumentális pofnak, amivel a rágalmazót elcsendesíté.

A színháznál tudták meg azt+ leghamarább; nagyon természetesen. És ott örültek neki legjobban. Ajh, de nagy az öröm Izraelben,*+ mikor egy kritikust felpofoznak! Az egy közös jutalomjáték az egész társaság számára. Azt az esetet mindenki úgy adja tovább, mint egy közös ellenségen vett diadalt. Aztán hogy tódítják! Hányat bukfencezett utána a feltisztelt? Hogy esett az asztal alá?

Annálfogva valahány színésszel, kardalnokkal, színfalhordóval találkozott Kálmán, akitől Bányaváry után tudakozódott, az mind sajátszerű vigyorintással tekintett először az arcába, másodszor a kezében levő pásztorfogantyús, görcsös, vadszőlővenyige-botra,* ami akkori divatpálca volt. Gondolta mindenki: ennek a botnak még ma valami dolga – de lesz!

Oda igazították Kálmánt az ügyvezetői szobába, hogy ott fogja találni Bányaváryt.

Egyedül találta.

Bányaváry is értesülve volt már a „Csigában” történt jelenetről, s emiatt zavarban érezte magát Kálmánnal szemben. Azt neki kellett volna megtenni rég, amit Kálmán tett; mert ezt a Bálvándyról költött mendemondát ő is hallotta, de még csak nejének sem szólt miatta. Az olyan vállalatnál, amilyenben ő törte a fejét, még nagy lelki könnyebbségül szolgál a férjnek, ha a nejét is hasonlóval rágalmazzák. Annálfogva most nem tudta, hogy milyen képpel fogadja kedves barátját.

No, ebből a zavarából nagyon hamar kisegítette őt Kálmán.

Egyenesen eléje lépett, s így szólítá meg:

– „Te, Borcsay!”

Borcsay! Az igazi név hallatára mindjárt elsápadt a színész, és+ sejtette, hogy mi következik most?

– Te, Borcsay! Én ma megtudtam azt, hogy te el akarod hagyni nődet, és el akarod hagyni a magyar színészetet. Nődet egy szebb asszonyért, hazádat egy nagyobb hazáért. – Azt, hogy nődhöz hűtlen lettél, végezd el tenszíveddel, ha van szíved: – hanem azért, hogy nemzeted ügyéhez hűtlen akarsz lenni, velem lesz számadásod. Én nem könyörgöm, nem+ rimánkodom előtted; hanem azt mondom neked, hogyha te hűtlen lész+ ahhoz az oltárhoz, melynek jó és balsorsban hűséget esküdtünk, én tégedet megöllek. Leütlek orozva hátulról; leütlek a legelső kővel, ami a kezembe akad; leütlek minden lélekfurdalás nélkül.

Bányaváry saját szavait hallotta visszhangzani,* amiket az Oltárkövön+ Kálmánnak mondott. És egyszerre visszatért rá a szíve. – Furcsa vándorló szív volt az; hol otthon volt, hol másutt volt, – úgy kellett hazahívogatni.

– Isten ugyse: igazad van – monda Kálmánnak –, agyonüthetsz: megérdemlem. Komisz, alávaló fráter vagyok. Mondhatnám ugyan mentségemre, hogy elkeserített a nőm hűtlenségéről költött hír, s bosszú vezette félrelépésemet; de nem érdemli az a silány fickó, aki e percig voltam, hogy az a másik ember, aki ezentúl leszek, az ő mentségére egy szót elvesztegessen. Gyalázatos, silány ember voltam. Igazad van. Nézz ide.

Azzal elővonta belső zsebéből a külföldi impresszárióval kötött szerződését, s megmutatta azt Kálmánnak – és azután négy darabra szakította azt és a háta mögé vetette.

– Vége van és nem lesz többé…

S azután érzékenyülten nyújtá kezét Kálmánnak.

De Kálmán nem viszonzá azt.

– Te nem nyújtasz nekem kezet?

– Se én neked, se te énnekem! Amíg csak Csollán Berti piszkos tenyereit szorongatták kezeink, addig kölcsönös kézszorításunktól nem lett egymás keze szennyes; de most mind a kettő az lesz. Mi nem vagyunk sem barátok, sem rokonok többé, csupán két adós és két hitelező, akik egymásnak mindenükkel tartoznak, az utolsó lehelletükig. Szólj, tartozom-e én még neked valamivel?

– Semmivel. Te mindenedet áldozatul hoztad. Diktáld fel, mivel tartozom én. Én is fizetek. Ha nem teszem, üss agyon.

– Borcsay! Ráemlékezzél, hogy amit most teszünk, az nem komédiajátszás. Én két évig jártam a carbonarik iskolájába,* s a szénégetőknél az ilyen embert, mint te vagy, „holt szén”-nek nevezik.

– Ne adj súlyt szavaidnak fenyegetéseiddel. Nagyobb félelem énnekem nőm néma ajkát látni, ki ellen annyit vétettem, s ki soha nem hányta azt szememre.

– Vissza fogsz hozzá térni, és utazol, ahová ő.

– Mikor kívánod?

– Holnap.

– És társaságom?

– Ma tartja utolsó előadását a fővárosban; az éjjel összeszedi sátorfáit, és vándorol tovább.

– S amit eddig építettünk, az mind összeomlik?

– Hadd omoljék! Az én fejemre omlik. Te menekülsz alóla.

– Tehát menekülök.

– És soha Budapestre többet vissza nem térsz.

– Van egy fogadásunk, mely majd ide s tova betelik; hogy tizenkét év+ lejártával találkozunk itten Pesten.

– Te meghaltál: nem jöhetsz.

– Igaz. Mit kívánsz még tőlem?

– Azt, hogy engemet felejts el!

Azzal megfordult Kálmán s indult kifelé. – Bányaváry utána sietett s rimánkodva kérlelé:

– Hát e szóval válsz el tőlem, hát nincs számomra egy vigasztaló tekinteted?

Kálmán visszafordult, s sötéten ránézett.

– Amíg a városban vagy, addig rám emlékezzél! Ha tovább mentél, akkor felejts el!

S akkor sem hagyta a kezét megfogni.

Elhagyta a színházat, anélkül, hogy visszanézett volna rá. Az egész építmény, aminek felrakásában annyit fáradozott, saját öklének egy ütésétől összeomlott, és hullott saját fejére.

Bányaváry rögtön tudatta társaságával, hogy ma lesz utolsó előadásuk Budapesten. Meg voltak elégedve a hírrel. Kívánkoztak már azok is a vidéki húsosfazekak* után az „ígéretnek” földéből vissza!

Azután sietett át nejéhez. Hozzálátott, hogy segítsen neki a málházásban; Rómeó jelmezét odapakolva az ő öltönyei közé.

Cilike kérdő bámulattal tekinte rá.

Bányaváry csak annyit mondott e tekintetre:

– Kálmán ott volt nálam. Ma játszunk utolsót. Holnap megyünk „mind” Miskolcra.*

Cilike nem szólt, csak egy-egy eltitkolt könny hullott szemeiből a becsomagolt színpadi cifraságokra.

Bányaváry valóban meg volt térítve. Alapjában nagyon jó volt az ő szíve, csakhogy örökösen felügyelő kellett a szívének. Ha eszébe jutott, hogy mennyire megbántotta angyali jóságú Cilikéjét, sírt, mint a gyermek, s a másik percben már játszott, mint a gyermek.

Estig azt hitte magáról, hogy egészen ki van már békülve saját jobb felével, hogy Cilikét boldoggá+ tette és nemes elhatározására kezdett büszke lenni. Egy hatezer forintos szerződést tépett ma széjjel. És mindezt az imádott Cilike s az imádott nemzeti művészet kedvéért tette.

Ha tudta volna, hogy ez a szerződés a szép asszony pénze ára, alább is+ hangolhatta volna a lemondás fölötti büszkeségét.

Az utolsó előadás jó sikerrel ment végbe. Az igazgató búcsúbeszédet tartott a tisztelt publikumhoz, megköszönve annak azt a rettenetes nagy hazafiúi önfeláldozását,+ hogy eljárt három óráig mulatni magát egy húszasért.

Azután a nők hazamentek az úthoz készülni és kipihenni magukat, mert reggel korán kell útnak indulni; a férfiak pedig hátramaradtak, hogy még egy búcsúpoharat ürítsenek a „Vörös Ökörben*” régi jó patrónusaikkal. Ezt mindenki igen természetesnek találta.

Cilike is helyeselte, hogy Bányaváry is menjen a társasággal; ne vonja ki magát a többiek közül. Bányaváry erősen esküdött, hogy éjfélen túl nem fog maradni.

Cilike ismét a hívő nő volt, s ő maga biztatta már legjobban a férjét, hogy mulasson, ameddig tetszik, és igyék a többi jó barátokkal.

Szegény asszony! Már örült neki, hogy a férje „csak” iszik.

No, de Bányaváry erős volt abban, amit megfogadott; ha ő egyszer megfogadta, hogy nem fog inni egyebet, mint teát, hát akkor azt meg is tartja. Igaz ugyan, hogy a teát olyan erősen megrumozva szokta inni, hogy az bizony puncsnak is beillett; de az mégis csak egészen másnemű hatással van az emberre, mint a bor vagy a ser. – Neki tehát a búcsúlakomán is különteát szolgáltattak bor helyett, s azt ő nagy tüntetéssel iszogatta; míg társai boros poharakkal kocintottak, ő a füles csészét emelte az áldomáshoz.

Azért derült kedélyben volt. Magával hozta a gitárját is, s mikor a társaság kívánta, egy-egy szép románcot énekelt saját gitárkísérete mellett. Énekelt szerelmi hűségről, s úgy ragyogtak a könnyek a szemében.+

Olyan jó fiú volt a jó Bányaváry! – Mindig érezte ő azt, amit beszélt; csak az az egy baja volt, hogy reggel mást érzett, este megint mást; ugyanazon emberi lény iránt mást, ha távol van s nem látja, s mást, mikor közel van és beszél vele.

Mikor Bányaváry a negyedik csésze teát itta, akkor az jutott eszébe, hogy hajh, mennyivel zamatosabb volt az a tea, amit ő máshol szokott inni.

Igaz, a tea sokkal zamatosabb, ha kettecskén isszuk, mintha nagy társaságban. Ez a teának a sajátsága.

S azután nagyon elővette a gondolkozás.

Megnézte az óráját, úgy találta, hogy éjfél felé közeledik az idő; eszébe juttatta magának, hogy mit ígért Cilikének: hogy éjfélre hazakerül. Azért is búcsút vett az egész jó cimboraságtól, kitől örökre, kitől a viszontlátásig, nyakába keríté a carbonariját,+ betakarta vele a gitárját, s indult a holdvilágos utcának nehéz szívvel.

Mégiscsak nagy dolog az, mikor az ember tudja, hogy ebben az órában reá két helyen is várnak, az egyik helyről elmaradni.

Igaz, hogy a feleség is derék asszony, szép asszony is; de az a másik hölgy mégis csak bűvösebb. Az egyik nagy művésznő a színpadon; de odahaza, a férje előtt nem tud komédiázni. Ah, ez a másik éppen ahhoz ért. Aztán az egyik az enyim, a másik pedig a másé, ami az értéknek különböző súlyt ad.

Talán most is ott sétál az orgonabokrok lugasai között, – hófehér ruhában, mint egy villi?

Úgy tetszik, mintha az esti szél is orgonafavirág illatot hordana szerteszét.

Két utcán volt választása végigmenni. Az egyik jó tágas, téres, világos utca, mely egyenesen a hídhoz vezet; a másik egy szűk mellék utca, mely nem éppen a hídnak kanyarodik.

Mikor a szeglet elé ért, elkezdett magában okoskodni.

„Hát illik-e, férfias dolog-e így megszökni, búcsúvétel, köszönés nélkül? Vétek volna-e az, ha még legalább egy utolsó istenhozzádra megjelenne az ember? Nem volna vétek. Az ember a feleségét tiszteli, és azon van, hogy keserűséget ne okozzon neki; szereti is örökké; de a szép hölgy nem kíván örökkévalóságot, annak csak a boldog perc kell. Megszűnik-e az örökkévalóság örökkévalóságnak lenni, ha egy percet kivesznek belőle? Nem szűnik meg. Az ember csak vesz, de nem ád. Plato* azt mondta, mikor kérdezték tőle, hogyan szeretheti Phrynét, holott az őt nem szereti? – „Hisz a hal sem szeret engem, de azért én szeretem a halat.” Pedig Plato bölcs volt; ki meri azt mondani, hogy nem volt bölcs? Csalás, hitetlenség lenne-e ez? Nem lenne. Amit megfogadtam, hogy Pestről elmegyek, azt megtartom; hogy Cilivel maradok, magyar komédiás maradok, azt is megtartom. De azt egy szóval sem fogadtam meg, hogy a bűbájos hölggyel többé ne szóljak. Ezt tehát nem tartozom megtartani. És elvégre is minden restellni való dolog csak akkor lesz restellni valóvá, ha kitudódik. Ezt pedig nem tudhatja meg senki; tehát szabad.”

Mint tudva van, a teának is megvan a maga részegsége s a maga mámor filozófiája.

És Bányaváry egyet vetett az oldalán, s besomfordult+ a szűk utcába, mely nem vezet egyenesen a hídhoz.

Mi, kik már egyszer jártunk ebben az utcápan, emlékezni fogunk rá, hogy az abban az időben még csupa nagy telkekből állt, mik nagyrészt deszkapalánkokkal voltak befoglalva. Kivételképpen volt ott két egymással szemközt levő falkerítés, melyeknek kapui két urasági kertbe vezettek. Az egyik volt a Decséry grófoké, a másik Csollán Katinka úrhölgyé. Az úri lakházak homlokzata más népesebb utcákra+ nyílt mindkettőnél. A hálószobák osztálya pedig mind a két úri lakban a kertre nézett. Innen leste egykor Katinka Kálmánt, amint Dorothea grófnő mellé fölült a hintóba.

Decséry főispán ez időben éppen itt időzött az átelleni kastélyban.

Egy este a főúr behívatta magához a ház felügyelőjét, Csuka Ferit.

– Ugyan édes Csuka – monda neki. – Tudja, hogy én milyen rossz alvó vagyok. A legkisebb neszre fölébredek, s akkor aztán hiába fekszem le magamat, jobb ha felöltözöm magamat. – És azután rendesen tizenegy órakor felé idejön az utcába valami német színész, vagy medikus, vagy diák, vagy nem tudom micsoda, marad megállni a másik kertajtó előtt, fogja a gitárt, s elkezdi énekelni. Nagyon szépen énekel, s én hallgatnám hozzá neki örömest, csak nappalkor énekelne. De mindig éjjelkor énekel, és addig hosszú énekel, míg a kertajtón nem beeresztik. Bizonyosan a szobaleánynak csinálja az udvart, szegény fickó. Hanem én mindig az első álmomból ébredek fel, s nem tudok többet megaludni. Ugyan kérem, édes Csuka, legyen olyan jó, szoktasson el valami szép módon ezt a jó embert innen az ablakom alól.

– Óh majd elszoktatom én azt szép módon – vállalkozott rá Csuka Feri.

– De ne valami goromba módon ám! Nem szeretném, ha megsértene, megbántana, megkeserítene szegényt; hanem egészen szép módon.

– Csak tessék rám bízni. A legszebb módon elszoktatom én azt innen.

Bányaváry tehát nagy szívdobogás közt érkezett el az ismeretes kertajtóig. Valami kopogó szellem odabenn azt mondta neki, hogy de bizony mégis legalább hárommal a tíz parancsolat közül lényeges ellentétbe kell őneki itten jönni.

Hanem a hold olyan szépen ragyogott, s az a jácint- és nárciszillat, melyet a kertfalon áthintett a harmatos szárnyú szellő, olyan ismerős volt már előtte.

„Hiszen utoljára történik!”

„Csak még ma legyen szabad vétkezni; holnap aztán kezdjünk el vezekleni.”

„Még ma szabad legyen megittasodni a tündérek számára való gyönyörtől, holnap aztán elkezdünk prózai emberek lenni, és mindennapi kenyérrel élni.”

Tudnivaló, hogy minden ember két emberből áll: egy jó emberből meg egy rossz emberből. Ez a kettő küzd egymással: hol az egyik van fölül, hol a másik. Az a kérdés csak, hogy a legutolsó fordulónál a jó ember maradjon fölül. Most este éppen a rossz embernek van fölénye: de reggel bizonyosan a jó ember fog ismét uralkodni, s gondja lesz rá, hogy a rossz embert keserű lelkiismeret-mardosásokkal büntesse meg.

Ha már idáig eljött: innen már nem eresztette tovább a szívdobogása.

Félrecsapta válláról a carbonarit, kebléhez fogta a gitárt, s mint szokás, rázendíté a szerelmi epedések ismeretes dalát, melynek utolsó akkordjaira meg szokott nyílni a paradicsom ajtaja.

„Leise flehen meine Lieder durch die Nacht zu dir*…”

De alig vegyült forró ábrándja szavának meleg lehellete a jácintillatos szellő közé, midőn az+ átelleni kert ajtaján kiugrik egy lesben álló rémalak, s egyenesen neki esik hátulról.

Ez persze Csuka Feri volt.

Csuka Feri minden előleges „hogy volt, mint volt?” nélkül kikapta a troubadour kezéből a gitárt, s olyat vágott vele egyet a fejére, hogy kalapborda, gitárborda mind tönkre horpadt az összeütközésben; azután egy másikat meg a hátán végig azzal a zengő műszerrel, hogy annak minden húrja lepattant íziben, s csak a gitár nyaka maradt a markában.

Azzal aztán, mint egy elfoglalt trophaeummal fenyegetve, kiálta+ az iramodó minnesänger után Csuka Feri:

„Wart verfluchter Komediant,+ werd ich dir geben abscheuliche Lieder singen von Läusen,* Flöhen!”

Bányaváry futott, ahogy bírt.*

A holdvilág Csuka Ferinek arcába sütött, ő pedig háttal volt neki. Annálfogva ő Csuka Ferit jól megismerte, az pedig csak annyit vett ki a félhomályban, hogy itt van egy borotvált képű énekes, aki németül gajdol, ergo német theátrista; ezt hát szép módjával majd elszoktatja ő innen!

Bányavárynak e percben tehát semmi sem jutott olyan elevenen eszébe, mint Kálmán fenyegetései+ a carbonari bosszúval. Azt hitte szentül, hogy most az egész csittvári krónika titkos társulata őt lesi, őt kergeti, őtet veri agyon, amint szava megszegésén kapja: – Biróczy denunciálja,* Jenőy elítéli, Csuka Feri exequálja;* futott is aztán végig a szűk utcán, s nem várt kevesebbet, mint hogy az utcaszegleten meg Barkó Pali Ázsiából fogja útját állni, s úgy ellazsnakolja valami Kínából hozott bambusznáddal,+ hogy minden keleti nyelven jajgathat bele; – csak akkor mert hátratekinteni, mikor a széles utcára kijutott, melyet hosszában sütött végig a barátságos holdvilág. Itt kezdte csak futását közönséges ostromlépésekké lassítani; de folyvást nagy bölcsen az utca közepén tartva magát s aggályosan kerülve minden kapumélyedést, melyeknek akármelyikéből ugorhat ki egy összeesküvő carbonari s rárivallhat: „hát te hol jársz itt most?”

Mikor a német színház téren végigbandukolt, eszébe jutott mindaz, amit a városban átélt: diadalai és keserűségei. És azok a hívek, akik mindkettőben osztoztak vele.

És eszébe jutott, hogy mindaz a siker, amit annyi diadallal, annyi szenvedéssel ők mindannyian kivívtak, most egyszerre hamuvá omlott, – egyetlenegy szép asszony szép szemeinek tüze miatt, – kezdheti újra valaki más.

Ettől azután nagyon kijózanodott.

„Bizony silány fráter vagy te, kedves barátom”, – monda a „jó ember” a „rossz embernek”, aki nem kísértette meg magát védelmezni, hanem kiegyengeté összegyűrt kalapja horpadásait, s arcára rántva carbonariját, tolvajként osont át a hídon; felsietett a szállására, a kapukulccsal nesztelenül+ nyithatott be lakába. Csend volt itt+ már.

Cilike hálószobájában éjjeli mécs égett. A szelíd teremtés nyugodtan aludt özvegy fekhelyén; kisgyermeke ott feküdt mellette s kicsi kezét anyjának szájához tartá fölemelve. – Az álmodó ajka valamit látszott beszélni a kicsi kéznek, amitől az az alvó gyermek úgy nevetett álmában.

……És Bányavárynak nem volt bátorsága megcsókolni az alvó arcot. Azt hitte, hogy az a gitár utánajött láthatlan lábakon, s egy láthatatlan kéz+ még egyszer a fejéhez fogja azt vágni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nem volt magyar színészet többé Budapesten.

A pusztában

A színészek eltávozása után másnap már ott volt Kálmánnál Biróczy.

– Nagyanyád küldött hozzád. Óhajt látni.

– Tudom miért. Kegyébe akar fogadni ismét, hogy Bányaváryéktól így és ily örökre megváltam. Biróczy! Ügyvédi talentumod iránt teljes elismeréssel vagyok. Te kényszerítettél engem, húgomat, Bányaváryt, hogy így elszakadjunk még a helytől is, ahol valaha találkozhatnánk, hogy még a kívánság is kihaljon belőlünk egymást valaha látni. Ez neked sikerült. S te akkor azt gondoltad magadban: megmentem ezáltal+ védencem vagyonát, ami végveszélyben forog (hiszen én is ismerem a válóperét), amidőn egy harmadik által elkergettetem azt a színészt, akiért magát az egész világ előtt kompromittálni készült; s egyúttal ezt a harmadikat is szerencsés emberré teszem; mert nagyanyja azáltal kibékül vele. Jó ügyvéd vagy, jó barát vagy; elismerem; szorítsd meg a kezemet, ölelj meg; hanem aztán eredj innen, s ne jöjj hozzám többé; psycholognak rossz vagy. Én nagyanyámhoz nem megyek többé.

– Ah! ezt csakugyan nem adja ki az én lélektanom. Te, a gyermek, haragtartó akarsz lenni egy öreg nő, nagyanyád ellenében.

– Nem, Biróczy. Szeretem őt és tisztelem. De arra az útra, amelyen én elindultam, ne jöjjön velem senki, csak azok, kik ugyanazt a célt akarják elérni, amit én, és szenvedni azt, amit én. Én elképzelem, hogy nagyanyám mit akar nekem mondani. Egyszer már hallottam tőle. „Légy úr!” Átadja, ha egyebet nem, apai örökömet, s a becsületes megélhetésre az is elég. Nem fogadhatnám el azt. Nevezz bolondnak: talán az vagyok. Nekem nem kell az ajánlott jóllét.+ Ha csak az kellett volna, most lehetnék boldog, hírneves+ rangbeli ember. Lehetne családi boldogságom, előkelő hivatalom, körülem pompa, előttem fényes jövendő. Minderről lemondtam; belementem abba a pusztába, ami kietlenebb puszta, mint amelyen egy barátunk Ázsiában bujdokol. Ő a régi nemzetet, én a jövő nemzetet keresem. Hiszed, hogy most egy falusi tekintetes úr mindennapi terített asztaláért fele utamról e pusztából visszatérek. Nem, barátom. Nem fordít engem innen vissza sem nyomor, sem csalódások, sem fáradalom. Akarok szegény lenni és dolgozni abban a munkában, amiért a legrosszabb napszámot fizetik. Vagyunk többen, kik erre egyesültünk. Mindnyájan látjuk magunk előtt az utat, s nem ijedünk vissza tőle. Tudjuk, hogy nélkülözés, nyomor vár ránk, hogy a siker, a jutalom jeltelen sírjainkra sem fog már találni; és tudjuk jól, hogy össze kell roskadnunk alatta. Mégsem térünk ki az útból. A nyomor szövetségesünk nekünk, s a szenvedés adja az erőt. A költő, a lángész, ha egyszer falura kivette magát, elveszett az irodalomnak. És én már nem volnék élő ember anélkül. Úgy vagyok vele, mint az arsenicumevő:* ha abbahagyja a méregevést, meghal. Ha egy napom van, amelyen nem dolgoztam, szerencsétlen vagyok. Ezt a pusztaságot az én lelkem mindennap betölti. Abban a paradicsomban, ahová te hívsz, meg kellene őrülnöm. Hogy én most adjam át magamat egy olyan boldog életnek, melynek mindennapi feladata puskával a vállon cserkészni az erdőt, szép hölgyek szemébe bókokat mondani, cimborákkal+ reggelig poharazni, kártyaasztal mellett lesni a vak szerencsét! Hisz ez rám nézve a kétségbeesés örökkélétele+ volna! Hagyjatok engemet magamra.

– Nem addig, amíg szofizmáidra nem felelek. Nagyanyáddal kibékülésed nem térít ki utadból; csak eszközt ád annak sikeresebb folytatásához. Nem lehetsz-e író tovább is, ha vagyonod lesz?

– Nem! Én ismerem magamat s magamról az egész fajtámat. Legjobb műveim azok, amiket megírni az éhség kényszerített. Sokszor ellankadtam volna, ha az nem üldöz, hogy holnapra kenyér kell! A boldogság szelíd poétákat teremt. A csapások, a csalódások, az egyedülhagyatás a költő étere.* A jóllét zsír és faggyú neki. Én szeretem azt a világot, amelyben senkim sincsen. Hagyjatok egyedül. Jól érzem magamat: nem kívánok senkit és semmit. Lehet, hogy szenvedek, lehet, hogy szegény vagyok; de a természet olyan gondos, hogy a mellbeteget megfosztja attól a tudattól, hogy melle romlott s az írót attól a tudattól, hogy szegény. Bajtárs! Eredj vissza. És többé hozzám ne jöjj.

Biróczy csüggedten ment vissza – Korcza úrhoz, ezzel a szóval:

– Megbuktam! Vegye ön vissza az asszonyait!

Azoknak ugyan ne is került légyen+ többé szemeik+ elé Biróczy. Maguktól is rajta mentek Korcza úrra, rimánkodni, hogy már csak mégis vegye vissza ismét a pöreiket, ez a sánta (tettek hozzá többféle epithetont) mindent elront.

Még a nagyasszony csak hagyján, de ahogy Csollánné szidta!

A szép delnő nem bírta neki elfelejteni Bányaváry elűzetését. Ő valóban rajongott ezért a színészért, s dühös volt az ügyvédére, amiért megakadályozta, hogy Bányaváry miatt vagyonát elveszítse.

A megtorlás e szenvedélyének kijátszásáért legközelebb találta Kálmánt.

Katinka bérbe fogadta Aszályit, hogy mint a kulláncs,+ mint a fűnyűg,* ragaszkodjék bele Kálmánba. Segélyezte, hogy egy lapot adjon ki (ez volt az első szubvencionált lap Magyarországon), melynek azon mellékfeladata mellett, hogy a léhaságot, ürességet, könnyű erkölcsöt, asszonyi és férfiúi hiúságot s a pongyola irályt meghonosítani segítsen, az volt a főkötelessége, hogy mindent, amit Kálmán bárhova írt, irgalom nélkül s az igazságérzetnek minden nyoma nélkül lerántson;+ egész írói jellemét nevetségessé, gyűlöletessé tegye, utána leskelődjék, a hatalmasok előtt mint lázítót, a közönség előtt mint árulót denunciálja, barátait ellene uszítsa; legérzékenyebb sebeiről a hegedést felszakítsa. A bosszúálló asszonynak jó volt ez az eszköz, s Aszályi jó volt ilyen eszköznek.

Volt közönség, amelynek ez mindig tetszett.

Hanem volt azután egy kicsiny csoport; aki e dögvész+ ellenében a szent ihlet chrysmáját kente homlokára; a költészet apostolainak nevezhetjük őket. Egyformán lelkesülve mind egy magasztos eszmeért,+ egyformán elszánva fáradni jutalmatlanul, és ott halni meg a szellemek csataterén. Mind szent nevek még most is előttünk. Hőseink, kik a honfoglalókkal egy sorban állnak.+ Egyedül fennmaradt nemességünk családfájának törzsökei.

Ah! minő munka volt az, amit ők akkor véghezvittek.

Magyar folyóiratot adni ki, közönség nélkül, kiadó nélkül! Jó szerencse, hogy egy áldott nyomdász vállalkozott rá, hitelbe nyomtatni a lapot s az előfizetéseket felszedni.

Csekély közönségnek írtak. Három-négyszáz előfizető jelentkezett. Hogy is lehetett volna kívánni, hogy olyan folyóiratnak nagy közönsége legyen, mely nem ad divatképeket, mely nem közöl napi pletykákat, mely nem hízelkedik a magas köröknek, mely nem foglalkozik érdekes botrányokkal, mely nem politizál, mely egyedül nagy és nemes eszmékkel akar hatni.

De mégis hatott.

De mégis mozdult tőle a föld! Minden mag, amit ez a szent csoport elvetett, pálmának nőtt fel azóta; s a forrás, amit Mózses-vesszejük*+ a sziklából fakasztott, ma terhes gályákat hord.

Dolgoztak éjjelt nappallá+ téve, s nem jutott munkájuknak sem díj, sem dicsőség.

Országgyűlés, vármegyék, inszurrekció, Tudós Társaság összevéve nem mozdított ez országon annyit, mint az a nehány megszentelt nevű ember.

S minő apró kövek állták útjokat akkor! Most csak kövek: de akkor Csimborasszók!

A szerkesztő maga volt a korrektor, s Kálmán nemcsak novellákat és esztétikai értekezéseket írt, hanem a lapborítékokat is csirizelte Tseresnyés uram segítségével, s felírta rájuk a levélcímzetet. Azonkívül a lap netaláni deficitjeért is magára vállalta a kezességet.

Ez volt azután a hic Rhodus, hic salta!* Mikor az első esztendei zárszámadáskor azzal a felfedezéssel lepte meg a nyomdász, hogy nemhogy haszon maradt volna a lapon, de száz egész forint a hiány a költségvetésből, ami akként támadt, hogy egy dolgot kifeledtek az előleges budgetből, tudniillik, hogy amit cenzor úr* őméltósága kitörülget a lapból, ahelyett aztán friss szedés kell, s ez éven át felmegy száz forintra. A cenzor okozta költségekre nem gondoltak ők, az impraktikus poéták!

Most ez hát bizony a vállalatot terheli.

A nyomdász ugyan megkapja a maga száz forintját az új előfizetésekből, hanem mármost az új negyedévi bevétel annyival kevesebb lesz; pedig az előfizetők is nemhogy szaporodtak volna, de sőt inkább azon körülménynél fogva, hogy a múlt ősz nagyon esős volt s a kukorica megpenészedett, még tíz percent el is maradt belőlük. Így aztán lehet még egy évig az új előfizetéssel dugni be a likat, folytatni a vállalatot, de akkor bizony baj lesz. S nemcsak baj lesz, hanem szégyen is lesz.

Kálmánt nagyon bántotta ez a veszteség; azonkívül Tseresnyés uramnak is hátralékban volt már egy negyedévi angáriával,* s kezdte megtanulni, hogy az ugyan nagyon elősegíti a poétát a költésben, ha éhezik és fázik; hanem ha még tetejébe adósságok terhe is nyomja, s azt tudja, hogy amit most erre az üres papírra írni fog, annak az árával már régen tartozik valakinek, az nagyon megbénítja a karját.

Tseresnyés uram kitalálni látszott Kálmán töprengéseinek+ okát.

Egy napon azt mondta+ neki:

– Nagy jó uram. Ön egészen elfelejti amit tanult, értem a festés tudományát. Szabad volna-e önt felkérnem, hogy fessen le engemet – illő+ honoráriumért?

Kálmán mosolygott az ajánlaton; éppen akkor betűcsömör volt a derekában. Sajátságos betegség az: ismerik, akik folytonosan foglalkoznak irodalmi munkássággal; hogy egy-egy időre úgy megutálja az ember a betűt, úgy undorodik a tintától, s ha a haláltól válthatná is meg magát vele vagy ha aranyakat ígérnének is minden sorért, nem volna képes egy gondolatot leírni. Ilyenkor hasztalan minden erőltetés,+ nem jön ki a tollból+ az első szó, vagy ha kijön, úgy megharagszik rá az ember, hogy rögtön kitörli.

Egy éppen ilyen+ betűutáló napon (amilyen minden írónak van, még aki úgy megszokta is a folytonos munkát, mint az arsenicumevő a maga méregadagját) jött elő Tseresnyés uram a maga ajánlatával.

– Igaza van, mester – mondá Kálmán –, még ma veszek vásznat és festéket, próbáljunk más mesterséget is.*

És azután úgy tapasztalta Kálmán, hogy nagyon jó az, ha az ember kétféle mesterséget+ tud. Nappal festhet, éjjel írhat. Azalatt, amíg fest, megpihen az írástól; s amíg ír, addig megpihen a festéstől. Folyvást pihen. A festés közben visszakapja a kedvét az íráshoz, s az írás közben a festéshez. Folyvást mulat.

Tseresnyés uram arcképe nagyszerűen ütött ki. Olyan volt ezüstgombos magyar dolmányában, hogy szinte megszólalt. A vén szolgáló, mikor Kálmán kifordult a szobájából, belopódzott+ a képet megbámulni, s megcsókolta a drágalátos arcot; persze, hogy egy akkora darab a szájához ragadt belőle, mert még nedves volt a festék. Sebaj! Kálmán helyreigazította a csók nyomát megint.

Mikor készen volt az arckép, Tseresnyés uram azt mondá:

– Erre tehát lehajlik egy negyedév.

Értette alatta az esedékes húsz forintot.

– Ez bizony nem is rossz kereset – monda+ Kálmán –, emellett meg könnyen el lehetne irodalmaskodni.

– Úgy lesz – veté rá Tseresnyés uram. S azonnal kifüggeszté a műhelyébe az arcképét, hogy láthassa minden ember, aki csizmát rendel, s kapjon kedvet utána.

Csakhogy igen sok embernek van szüksége csizmára, akinek nincs szüksége arcképre. A második szobában dolgozó mesterembernek nemigen akart jönni munkarendelője.

Egy napon mégis került egy hal a varsába. Wasztl* volt az, ki Tseresnyés uramnál rendelt meg magának kordovány csizmát, s ott meglátta azt a képet. Ejh, az neki nagyon megtetszett. – Mibe került? – Tseresnyés uram azt hazudta, hogy ötven forintba. Kegyes célokra a hazugság meg van engedve.

Wasztl pedig az az ember volt, aki ilyen luxust megengedhetett magának. Egy gazdag+ fűszerkereskedőnét vett el, s most már emeletes háza van. Hanem azért Tseresnyés uram, ki Wasztlt még hentesinas korából ismerte, csak most is „te Wasztli”-nak híja őt, az pedig viszont Tseresnyés uramat „majszter bácsi”-nak, s az egész városban senkit sem tart tekintélynek, csak Tseresnyés uramat.

Tehát Wasztl azt mondta az ötven forintra, hogy az még nem is sok. – Hol az a piktor?

El is dobta rögtön a kezéből a fordítófát* s a térdéről a lábszíjat Tseresnyés uram, s vitte Wasztlt a mentezsinórjánál fogva a konyhán keresztül a másik szobába, ahol Kálmán atelier-je volt felütve, s e szókkal mutatá be ragadományát: „Itt a kuntsaft!”

– Hát Wasztli! Kit akarsz lefestetni? Magadat, vagy az asszonyodat?

Wasztl önelégülten mosolygott.

– Már majd csak magamat. Az asszonyom le van már festve fiatalabb korából. Nem sajnálom magamért az ötven forintot.

Kálmánnak kellemesen hangzott ez a szó (a fél deficit törlesztése!).

– Hanem én egészen akarnám magamat lefestetni, hallja az úr, ahogy állok.

– Ne félj, lefest téged ez az úr mindenestül, még a sarkantyús csizmádat is odafesti, meg a zsinóros mentédet is.

– De sőt inkább egészen mente nélkül és csizma nélkül akarnám magamat lefestetni.

– Mi a kánya? – monda+ Tseresnyés uram, elbámulva: – pőrén, egy szál vászonban?

– Sőt egészen anélkül; csupán egy nagy zöld levélkoszorúval köröskörül, ahol kell.+

– Tréfálsz te Wasztli.

– Nem én.

Tseresnyés uram nem kérdte másodszor Wasztlitól, hogy tréfál-e, mert attól tartott, hogy meg találja Wasztlit verni; hanem Kálmánhoz fordult.

– De hát szokás ez a bolond pozitúra?

– Óh, igen! – nyugtatá meg Kálmán –, sőt külföldön az ilyen szép kifejlett herculesi termet lefestéseért, természetes mivoltában, a festők szoktak fizetni. Sőt ez rá nézve valódi becses tanulmányt fog képezni.

Tseresnyés uram csak a fejét rázta.

– De hát mi a hét kőnek teneked az ilyen förtelmes+ figura, Wasztli? Hisz azt kidobja a feleséged a szobából.

– Hát hiszen nem is viszem én azt a szobába.

– Hanem eldugod a padlásra?

– Dehogy dugom a padlásra! A mi specerei-boltunknak* a cége: „A Vademberhez”,* kell nekem ez a kép boltcímernek az utcára, hogy hadd csudáljon ott engem minden ember!

Tseresnyés uramban felforrt a harag e hármas szemtelenségre.

– Micsoda? Hát te azt hiszed, hogy ez az úr olyan piktor, aki boltcímereket fest?* Ma veres oroszlánt fest, holnap fehér elefántot fest, holnapután téged fest le vadembernek? Annak köszönd, hogy nincs itt a szobában a fordítófa, mert majd megtanítanálak én téged mindjárt becsületre. Pusztulj, takarodj, ide ne jöjj többé a házhoz!

Tseresnyés uram nagy haragjában megkapta két kézzel Wasztl gallérját, úgy tolta ki az udvarra. A nagy mahumed ember* csak nevetett és könyörgött: „de hát legalább a csizmámat adja ide majszter bácsi, amiért+ ide jöttem.”

– Csizmát sem adok többé;+ ha vadember vagy, járj mezítláb!

Tseresnyés uram egész felindulással ment vissza Kálmánhoz.

– A neveletlen ember! S még szóba álltunk vele.

– De pedig kár volt elkergetni – monda+ Kálmán –, mert pénzt hozott volna a házhoz, s a munka egyre megy.

– Ejh! egy művésznek nem szabad bizonyos fokon alul+ leszállni.

– De hisz ön maga mondta, hogy addig nem lesz belőlünk semmi, amíg szégyeneljük a bőrkötényt.

Tseresnyés uram úgy meg volt szorítva ez emlékeztetés által, hogy ki kellett fordítania keble minden titkos gondolatjait.

– Igaz, azt mondtam. Nem szabad szégyenelnünk a bőrkötényt és semmiféle becsületes munkát, nekünk többieknek. De ön nem jön velünk egy kategóriába. Mikor Abdolonymus*+ király maga kényszerült az eke szarvát megfogni, az az egész országára nézve volt szégyen. Mikor Dobzse László* király kontóra nem kapott húst a mészárszékből, az egész Magyarországnak volt gyalázat. Ha ön megalázza magát, mi vagyunk megalázva, mi többiek, kik önt tiszteljük, bámuljuk, és én inkább két órával dolgozom többet naponkint, mint hogy engemet az irigyeink+ azzal gúnyoljanak, hogy „Ahol van ni! A ti nagy emberetek boltcímereket fest!” Nem, azt meg nem engedem. Tudok én annál az ön számára okosabb foglalkozást. Van itt egy műárus, aki képekkel is kereskedik. Fessen ön tájképeket. Azokat az én ismerősöm bizonnyal megveszi. Vannak gazdag polgárok, akik szeretik a szobájukban a szép tájképeket, azoknak a képeknek lesz kelete bizonnyal.

Kálmán rá hagyta magát beszéltetni a csizmadiától, hogy tájképeket fessen.

Két gyönyörű művet tett vászonra:* az egyik volt egy sík alföldi puszta, tiszta, derült nyári éggel, a távolban a gémeskút, közepén egy alacsony ház, virágcserép takarta ablakokkal, az eresz alatt a kukoricafonatok, a padlásablakban a paprikafüzérek, a ház előtt parasztszekér, útra készen, az egész képen áldott melegség ömlik el, minő egy csendes nyári délest varázsmelege a pusztán. A másik kép szinte+ a pusztatáj+ volt éjjel. A háttérben az elsötétült falusi lak, csak egy ablakában ég a mécses; a szérűn három férfialak fekszik, lábaiknál egy komondor, a hold előtt egy fekete+ felhő vonul el, ezüstszegélyű, s a távol Tisza kanyarulatai csillognak a visszfényben a ködös láthatáron.

Kálmán maga meg volt elégedve a két művel. Tseresnyés uram azt mondta, hogy nagyszerűek; de eszébe jutott Apelles csizmadiája, s nem mondá el, hogy van egy nagy hibájuk a képeknek: az, hogy a közönség nem érti meg őket.

Azért csak elvitte azokat, köpenyege alá takarva a műárushoz.

Hejh! de szomorúan hozta őket vissza.

– Nem értenek a mostani emberek az ilyen képekhez! – szólt, kibontva gondosan betakargató nagy kendőjéből a becses műveket. – Az ostoba műárus, mekkorát nevetett neki, mikor meglátta a képeket. Hogy hát micsoda ez? Egy sík puszta, amin semmi sincsen, még csak egy bokor sincs? Hát ez landschaft* akar lenni. Ha valaki landschaftot+ akar festeni, azon kell lenni kősziklának, zöld, sárga és veres levelű fáknak, vízesésnek, melyben meztelen nimfák fürdenek, a hegytetőn régi módi várnak, a vár tornyában órának, hogy oda igazi órát lehessen betétetni,+ mely üt és muzsikál Az ilyenre aztán akad vevő. – Ha pedig éjszakai tájképet akar valaki festeni, ne kímélje az effektust, a hold süssön istenigazában, a felhők között legyen villámlás,* a távolban legyen egy égő ház, s annak a fényénél legyen valami gyilkos verekedés. Ezt majd megveszik – talán. Hanem ha rögtön akar ön fizetendő munkát kapni, hát akkor vannak a műárusnál mindenféle fancsali képek; ő azt mondja, németalföldi iskola, nagy hollandus sipkás Magdolnák és pulideres Pilátusok.+ Azokat a műárus lemásoltatja, de ott kell nála dolgozni, hogy meg ne lássák; mert azokat a képeket ő aztán felakasztatja egy húsfüstölő kürtőjébe, s mikor jó füstösek, akkor elad a őket régiséggyűjtő magyar főuraknak. – Ilyen munka kapható azonnal.

Kálmán földhöz vágta az ecsetjét, s azt mondá Tseresnyés uramnak:

– Uram! Megtanulhatnám-e én még a csizmadia mesterségét?+ Beállok önhöz inasnak!…

Tseresnyés uram nagyon komolyan csóválta a fejét erre a kifakadásra. Nem tetszett neki, hogy az ő mesterségét, mint utolsó menedéket nézze valaki. Szép tudomány az, aki igazán érti!

– Csak maradjon mindenikünk a maga mesterségénél. Ami halad, az nem marad. Napjára várjuk a vásárt. Megjön az ideje annak is. Ami a csizmákat illeti, azoknak most lesz itt az ideje. Jön a szolnoki vásár: itt van ötven pár készen a kamrában felaggatva, azokkal lerándulok Szolnokba;+ lesz pénzünk elég. S ha nekem lesz, önnek is lesz; majd visszakapom én azt öntől, mikor meg nekem lesz rá nagyobb szükségem. Egyszer a csizmadia segíti ki a hínárból a művészt, másszor meg a művész a csizmadiát. Hát nem jó lesz-e így?

Kálmán megszorítá jó öreg házigazdája kérges tenyerét, s aztán csak fölvette ismét a rajzónt, s hozzáfogott, hogy egy olyan muzsikáló órához való tájképet vázoljon. Amíg festett, szépen kidolgozhatta a fejében azt az elbeszélést, amit majd az éjjel fog leírni a lapja számára.

Hajh, az a lap pedig csak nem akart felvirágozni. Dicsérte azt minden ember. Remek dolgok, nagy eszmék jönnek benne, elismerék; hanem elő nem fizettek rá.* A munkatársak, kik annyi lángészt, annyi tanulmányt, annyi merész kezdeményezést halmoztak benne össze, mind ingyen dolgoztak: kenyérkereső óráikból, éjjeleik nyugalmából vonva el+ a drága időt. S már az évnegyed is a vége felé közelgett, s újra fenyegetőleg tornyosodott a láthatáron a deficit: Csimborasszó akkor, száz és még nem tudom hány forint! Honnan azt előteremteni? Kálmán feje főtt abban nagyon.

– Ne ráncolja ön úgy össze a homlokát! Itt jön már a szolnoki vásár; jó lesz minden!

Aztán három nappal a szolnoki vásár előtt, mikor Tseresnyés uram éppen adogatná le a kamarában felaggatott csizmákat az öreg szolgálónak, ki azokat a nagy vásáros ládában műértőleg elhelyezgeté, a bicegő szalmaszék kicsúszott alóla, ő leesett, s kificamította a lábát bokában.

A borbély, aki helyre tette a lábát, azt mondá, hogy ez veszedelmes ficam: egy hétig nem szabad felkelni vele az ágyból, s három hétig nem állhat a páciens a lábára.+

– Szervusz neked, szolnoki vásár! – sóhajta fel Tseresnyés uram, sztoikus nyugalommal.

Ez a csapás egészen felzavart minden emberi számítást.

Mi haszna a sok csizma a kamarában, ha nem lehet vásárra+ menni. Pesten minden ember cipőben jár; itt nem veszik azt a ráncos torkú, fontos talpú,* hatalmas hegyes orrú jószágot; másra meg nem lehet bízni a drága portékát. Biz elmúlt a szolnoki vásár, anélkül, hogy Tseresnyés uram csizmái jelen lehettek volna rajta.

És ez aztán nagy baj volt. Minden nap egy nap; a vén cseléd egy nap azt jelenté, hogy az egyetlen utolsó legény is elvitte a vándorló könyvét, mert szűknek találta a kosztot; másik nap azt jelenté, hogy Jenőy tensur+ nem akar többé feketekávét inni ebéd után, azt mondja, hogy az nem jót tesz a mellének. Pedig bizonyos, hogy csak ez tartja benne a lelket. mert alig nevezhető az evése evésnek.

Tseresnyés uramnak ez a szó nagyon keservessé tette az ágyban fekve maradást. Nagyot mordult, de nem szólt semmit.

– Pedig – monda a vén cseléd – ma is láttam az utcán Béni urat a nagy fejével két szép almáspejen kocsikázni ki a Városligetbe.+

Erre megszólalt Tseresnyés uram.

– Láthattad Béni urat kocsikázni; de az+ eleibe nem szükséges az a szó, hogy „pedig”. Mert az kötszó,+ s Béni úr paripáinak Kálmán úr feketekávéjával semmi összeköttetése. Hanem nyisd fel az almáriomot, vedd ki onnan az ezüstgombos mentémet, vidd el a zálogházba, ha fölkelek, majd kiváltom; s Kálmán úrnak feketekávéja legyen minden ebéd után; mert az neki szükséges.

Az öreg cseléd kivette a tisztes ezüstgombos mentét, s kivitte az egyik ajtón, a másikon pedig visszahozta; dehogy adta azt a zálogházba: volt egypár megtakarított forintocskája magának; azt szedegette elő, hogy se gazda, se vendég ne vegye észre a szükséget a háznál.

A gazda nem is vette észre, hanem a költő gyanakodó, álomlátó, necromanta.*+ Kálmán egy reggel azt mondá magában: „elmegyek, lefestem azt a boltcímert.”*

Akárhogy megharagszik is Tseresnyés uram, ő felkeresi a maga vademberét. Ugyan furcsa volna egy művésztől, ha már e demokrata életmódra adta magát, ha még válogatna a tárgyakban, mikor ötven forintot kínálgatnak a kezébe.

Tehát keressük fel a Fidzsi-szigetet.*

Hajh, de úgy tapasztalá, hogy amíg ő késedelmezett, azalatt valami szerencsésebb Magellán már felfödözte a Fidzsi-szigetet, s Wasztl fűszeres boltja előtt immár egy akkora festett vadember* ijesztgeti a járókelőket, amekkora csak egy másfélöles vászonra felfér, amire valaki nem sajnált öt forint ára festéket felmázolni. Igaz ugyan, hogy a vadembernek mind a két lábán kifelé voltak a lábhüvelykujjai, nem befelé, mint másnak; hanem hiszen éppen ez a derék a vadembernél!

Kálmánnak tehát ez az utolsó reménysége is vízzé vált. Szomorúan fordult vissza. Hogy még a festett vadember is így le tudja az embert verni!

Mikor aztán a két kezét a két üres zsebébe beledugva, tovaőgyelgett+ az utcán, akkor kezdé magában érezni, hogy mi az az ember,+ aki már semmi sem, csak egy lump, egy rongy!

Akinek semmije sincs, csak a rajtalevő rongy!

De hát akinek belül, e rongyok alatt kincsei vannak, aki érzi magában, hogy lángész+ lakja szívét, agya tanulmányokkal terhelt, ujjai hegyében teremtő művészet, és mégis rongy! Semmi sem, csak rongy!+

A kincseket, a lángészt, a tudományt, a művészetet nem látja senki, csak azt látja, ami kívül van: a rongyot…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tseresnyés uram mintha érezte volna, hogy Kálmán miben töri a fejét, olyan nyugtalanul viselte magát a fekhelyén.

– Felkelek; dörmögött ingerülten. Nem maradok tovább fekve. Nincs már a lábamnak semmi baja. Mankóval fogok járni.

És nem hagyta magát lebeszéltetni, hogy kis hálófülkéjéből ki ne sántikáljon, megnézni, mi történik a műhelyben.

Hajh, bizony ott szomorú dolgot látott; a legények mind elpusztultak onnan, amíg ő beteg volt, egyedül maradt ott az inas. No majd visszajönnek, vigasztalá magát. De még a műhelyajtó is be van zárva; munkaadók sem jönnek már.

Azért is hogy jönnek! Éppen most dörömböz valaki az ajtón. – Nyisd ki, gyerek! – «Valami pajkos suhanc lesz, aki megveri az ajtót s odább szalad.»

Azért is, hogy nem pajkos suhanc, mert az Tóth Máté uram maga, aki belép a műhelybe, hátratolva izzadt homlokáról a poros kalapot.

– Isten jó nap, mester uram! – köszönt be ismerős kedvvel a földész –, hát nem jött el szolnoki vásárra…

– Nem ám. Akkor kellett éppen kificamodni ennek a rossz lábnak. Inkább törött volna+ el; de utána+ egy héttel.

– De már most semmi baj sincs, ugye? Lehet járni rajta? Csizmát is húzhat rá.

– No, azt húzhatok rá, akár ötven párt, mert mind a nyakamon maradt, hogy nem vihettem a vásárra.

– Hát hisz az jó. Éppen azért jöttem mester uramhoz, hogyha nem hozta el a csizmákat, hát én jövök értük s viszem mind; kell már a sok cselédnek.

– Micsoda? – szólt elbámulva Tseresnyés uram. – Hát Tóth uram nem vett mástól csizmát, hogy engem a szolnoki vásáron nem talált?

– Már hogy vettem volna? Mikor harminc esztendő óta a mester csizmájában járok, magam, cselédeim! Hiszen kiátkozna minden béresem a világból, ha nem Tseresnyés uram bőrét viselné, magam meg okvetlenül megsántulnék a más csizmájában. Nem ért ahhoz minden ember! Tudomány az, pedig nagy: hogy olyan legyen a csizma, mintha az embernek a lábára volna öntve, s úgy járjon benne egész nap, hogy meg ne érezze. Azt mondják, hogy a csizma csak csizma! Dehogy csizma! Nekem az olyan csizma nem csizma, amelyiket mindennap sámfázni kell; hol a sarkamat szorítja, hol a szegek ütnek át a kérgen, hol a talpa görbül meg, hogy úgy jár benne az ember, mint a macska a dióhéjban, utoljára félremegy a sarka; ha megázik, kitörik az oldala, s aki azt akarja, hogy fel ne törje a talpát, a vállára akasztva viselje a bot végén. Nekem az ilyen csizma, nem csizma, s amelyik csizmadia ilyen habdákat* csinál, az jobban tette volna, ha beáll kispapnak, s lett volna inkább kanonok. Azért én, ha Amerikában laknám is, oda is magam után hordatnám a mester csizmáit, mert azok aztán az igaziak!

E csizmographiai* értekezés nagyon felemelte Tseresnyés uram kedélyét. Mind igaz az! Azonfölül indokolta Tóth uram Pestre jövetelét még azzal is, hogy valami háromszáz mázsa gyapjúcskát kellett felszállítania a kereskedőkhöz, aminek most vette fel az árát: hanem ez csak mellékes dolog, főtárgy a csizma.

Tseresnyés uram tehát vevé a kamrakulcsot, s elindult sántikálva a kamrába. – De ördögöt sántikált. Egészen elfeledkezett róla; hiszen nincs az ő lábának már semmi baja. Hogy bolonddá tette a borbély!+ Még mankóra szorította volna.

Tóth uram behívta az utcán lézengő kocsisait, s kihordatta velük a kamrából a megvett csizmákat a szekérre. Akkor aztán nem bánta, ha egy pohár törkölypálinkára betérnek a tiszta szobába, ahol egyúttal fizetni is fog.+

Tseresnyés uram megjegyzé, hogy most a tiszta szoba ki van adva egy fiatal úrnak; de az most nincs itthon, bemehetnek tőle: különben is igen jó ember.

Hát amint Tóth Máté uram belép a tiszta szobába, s meglátja ott azt a felakasztott két tájképet, meglepetve mutat az egyikre:

– Nini! Hisz ez az én házam!

– S ez Tóth uram háza volna?

– A biz ez; még azok a lovak is az én lovaim, s az a gyerek ott a szekéren, a meg az én fiam. Hát az a másik kép?

– No, már azokra az emberekre csak nem ismer Tóth uram, akik ott a szérűn alusznak?

– Hátha azokra is ráismerek? – Aztán ki pingálta ezeket a képeket?

– Az én lakóm. Hiába mondanám a nevét. Nem ismeri azt Tóth uram.

Tóth Máté ravaszul hunyorított a félszemével.

– Jól van hát no; én nem ismerem. – Aztán mi végre vannak ezek a képek pingálva?

– Hát csak arra a+ végre, hogyha valaki megvenné őket.

– Teszem, hogy én is megvehetném azokat, mint akárki más? De nézd csak, még a tarka macska is ott van a folyosón!

– Megveheti biz ezeket Tóth uram is; ha megadja az árát.*

– S mi légyen az ára?

– Száz forintért vesztegetik.

– Még nem is sok. Megadom érte. Hej, hogy megörül neki az+ anyjuk.

Tseresnyés uram nem akart hinni szemeinek+ és füleinek. Soha Tóth Máté uram hiábavalóságokra egy garast ki nem adott, s most száz forintot nem sokall két képért.

De nem is százat, hanem kettőt húzott ki Tóth uram a bugyellárisból:

– Én csak százat mondtam, – vonakodék a mester.

– No igen: egyért egy, a kettőért kettő; s én mind a kettőt viszem; már tudniillik, ha eladó. Én ugyan azt a piktort nem ismerem, hanem a házamra ráismerek; itt a pénz: a két kép az enyim.

Tseresnyés uram meggyőződött róla, hogy: de már ez nem tréfa.

– De már most meg kell hát ismerkedni Tóth uramnak a képek festőjével is; maradjon itt nálam ebédre, akkorra az is hazajön.

Tóth uramnak nem kellett több marasztás: ő biz itt marad: úgyis valami hiba van az egyik képen, amit meg kell a festőnek mondania.

(Íme, ez is Apelles csizmadiája!) – gondolá magában Tseresnyés uram. „Már ugyan mi hiba lenne ezen a képen?”

– Hja, azt maga nem érti, mester; – szólt alattomos mosolygással Tóth uram, – mert maga csak csizmadia; de a piktor majd megérti. Az a hiba, hogy ezen a képen a házam ajtaja be van csukva. Azt akarom megmondani a piktornak, hogy annak a háznak az ajtaja nincsen becsukva…… Majd megérti azt az a piktor.

Tseresnyés uram tehát leültette a vendégét, hogy várja meg az ebédet, s a piktor hazatértét. Hogy az idő unalmassá ne váljék s az ebédet is könnyebben várhassák, Tóth uram behozatta a szekérről a tarisznyát, meg a kulacsot. A tarisznyában volt sonka, fehér cipó, a kulacsban vörös bor. Jól esik azzal ebéd előtt az éhséget szelídíteni. Hozzá is láttak mind a ketten.

Eközben Tóth Máté uram mindent apróra megbámult, amit a szobában talált: a festőállványt, a palétát, a hosszú nyelű ecseteket. Tseresnyés uramnak nagy dolgába került lebeszélni, hogy a palétára kinyomott olajfestékeket meg ne kóstolja; jó lehet az kenyérre kenve; – pedig úgysem kóstolta volna meg: csak kötődött a mesterrel. – Egyszer aztán megakad a szeme egy nagy csomag nyomtatványon, ami fel volt halmozva egy szögletbe.+

– Hát ez mi az Isten csodája, ez a sok?

– Mivelhogy az én lakóm nemcsak festő, hanem író is; egy folyóiratot ád ki, amelyből bizonyára többet nyomatott, mint amennyi elkelt, hát+ a többi most itt van.

– S mi lesz ezekből?

– Majd talán a sajtos megveszi fontszámra.

– S mi legyen abban a nyomtatásban?*

Tseresnyés uram kapott a kérdésen; előhúzott egy csomót az ottveszett nyomtatványokból, föltette a pápaszemét, s elkezdett Tóth uramnak felolvasni egyet-mást belőle.

Tóth Máté uramnak egyik jobban tetszett, mint a másik. Tetszett neki, hogy a versek olyan szépek, hogy mindenki megérti, s a próza meg olyan szép, mintha vers volna. Mennyi új dolog van benne, mennyi tanulság! Napestig elhallgatná az ember.

Tseresnyés uram pedig kész volt napestig tartani a felolvasást.

Az ebéd ideje úgyis elmúlt,+ Kálmán nem jött haza; azt pedig se gazda, se vendég, se szakácsné a világért meg nem engedték volna, hogy az ő hazatérte előtt tálaltassék fel a leves; őt meg kell várni az ebéddel, ha minden étel elromlik is.

S az idő csak telt. Hol a gazda szelt egy darabot a sonkából, hol a vendég. Ha az egyik letette a nyomtatványt, fölvette a másik, s az olvasott belőle; Tóth uram egyre jobban belehevült a kötött és kötetlen költeményekbe.

Utoljára elfogyott a sonka, kenyér, kiürült a kulacsból a bor; gazda és vendég azon vették észre, hogy beesteledett. S ők jóllaktak anélkül, hogy az ebédet felhozták volna.

Akkor aztán Tóth Máté uram fölkerekedett.

– De már tovább nem várom a maga lakóját; az bizonyosan elmaradt másutt ebéden. S nekem még ma el kell indulnom a szekerekkel; hanem hát egyet mondok. Mi az ára egy ilyen csomó nyomtatásnak?

– Biz az négy forint.

– Csak? No hát én ezt az egész határ papirost mind megveszem csomónkint négy forintjával, s hazaviszem magammal. Nagyon szép dolgok vannak ebben.

– Igen, de mit csinál Tóth uram negyven példány folyóirattal, amiben negyvenszer vannak meg ugyanazok a dolgok?

– Nem kell miatta aggódni! Furfangos a paraszt! – Hát tudja mester, az én házam útban esik, megfordul nálam évenkint száz utazó úr is, aki csak beszáll hozzám, mintha vendégfogadó volnék; mikor aztán szívesen láttam, akkor elhálálkodik, s szeretné tudni, hogy mivel tartozik! Semmivel sem, az a felelet. Magyar vendégszeretetből láttuk el. Hát ezentúl minden embernek, aki hozzám beszáll, arra a kérdésre, hogy mivel tartozik, a markába nyomok egy példányt ebből a nyomtatásból: itt van, uram, ezért adsz négy forintot, aztán Isten áldjon meg. Mind emberére akad ez egy szálig; amit+ magamnak tartok meg: a leányom estenkint olvasni fogja előttem.

Tseresnyés uramnak egy szó kifogása nem lehetett a praktikus felfogása+ ellen az előfizető-vadászatnak – lesből; azért átvette Tóth Máté uramtól a kárbaveszett példányok árát tiszta lelkiismerettel, s kihordatta a csomagokat+ a szekerére.

Gondolta magában: de már végefelé közelít a világ; soha Tóth Máté uram egy ötgarasos naptárnál egyéb nyomtatásba pénzt bele nem ölt, most szekérderékkel vásárol+ be papirost.

Kálmán még akkor sem jött haza.

Tóth Máté uram még egyszer visszatért a mesterhez.

– Mester, aztán annak a piktornak el ne felejtse megmondani, hogy hiba van a képen: az én házamnak az ajtaja nyitva van ám! – De megálljon, még mást is mondok. A gyapjút drágábban adtam el hatszáz forinttal, mint a feleségem mondta. Ezt a pénzt itt hagyom, s megrendelek érte egy képet annál a piktornál. Én ugyan nem tudom, hogy ő ki légyen, nem is gyaníthatom, de az ilyen piktor nagy furfangos. Kitalál mindent. No hát fesse le nekem az a piktor azért a hatszáz forintért az én házamat belülről; úgy, ahogy egy szobában ülünk egy asztalnál: a feleségem, meg én, meg a nagy fiam és a nagy leányom, meg a kisfiam, meg a kisleányom; aztán magát is fesse oda a piktor, az asztal mellé; tudja. Furcsa kép lesz abból. Hanem hát csak mondja meg neki; majd megérti az azt.

Tseresnyés uramnak még a pápaszeme is elbámult a markába tett sok pénzre, s a lelkére kötött megbízásokra. A millennium*+ közeledik! Jön az üstökös bizonnyal. A zsíros parasztból mecénás lesz; Kálmán gondjait átveszi, akinek soha sem volt képekre, betűkre gondja.

Így rendelte a mindenható+ Úristen, akinek csudálatosak az ő utai.

Csak hát jőne már Jenőy úr haza.

Az ebéd egészen elromlott már, a szakácsné hiába szaladgál ki az utcaajtóba lesni, hogy jön-e már; mert az nem jön.

Bujdosik a pusztában. – Milyen nagy puszta egy nagy város! Végigjárja az utcákat. Mind oly puszták! Tele emberekkel, kik őt nem ismerik többé.

Elmegy a palota előtt, melyben a szép madonnakép lakott; tán most is ott lakik. Az ablakon át zongoraszó hangzik le; talán az játszik ott. Milyen pusztaság van ott őrá nézve!

Végigbolyong a szép delnő háza előtt, melyhez annyi szívdobogás vonzotta egykor, az ablakokból nyíló virágok hajladoznak alá. Milyen pusztaság ez!

Elsompolyog a ház előtt, melyben olyan nagy úr volt egykor; hol fényes estélyeket adott; melynek kapuja, redőnyei most be vannak csukva; ott nagyanyja lakik; milyen pusztaság ez!

Végigmegy a kávéházak előtt, mikben a tűzvérű fiatalság egykor lelkesítő szónoklataira hallgatott.* Új nemzedék tölti azokat most be, mely a főuraknak bókol. Milyen pusztaság ez!

Megkerüli a fényes színházat, mely diadalainak tanúja volt egykor, s melynek oldalán még most is ott sárgul egy régi magyar színlap rongyos töredéke, eltakarva új falragaszoktól. Milyen pusztaság ez!

Végigtámolyog a Duna-parton, s átbámul Budára; hol egykor őt fogadta a legfensőbb úr valamennyi urak között. Milyen pusztaság az!

És e pusztaságban ő egyedül bolyong: az „egyedül idegen”: a magyar író, a magyar művész.

A késő est veti vissza a szűk utcába, melyben lakik. Nem jut eszébe, hogy délelőtt van-e vagy délután, csak a sötétség mondja neki, hogy este van.

Az utcaajtó be van már zárva, mint szokott korán zárva lenni; csak a műhelyajtó van még nyitva, onnan hat ki egy vékony fénysugár.

Kálmán lopódzva+ közeledik az ajtóhoz, mint aki tudja már magáról, hogy ő semmi sem már többé,+ csak egy rongy. Leskelődik és hallgatózik.

A műhely közepén, a tőke mellett ül a csizmadia; de előtte nem fekszik a munka, hanem a zsoltár.

A csendes zugban áhítattól fennkölt arccal énekli:

„Szeretem és áldom az Úristent!* Mert meghallgatá az én kérésemet….. Melyért imádom őtet örökké!”

Kortesdolgok és családi bajok

Senki sem fog azon csodálkozni nálunk, hogy ilyen heterogén elemek egy sorban említtetnek. Kivált a régi időkben sokszor össze voltak ezek bonyolulva.

**megyében, melynek Decséry volt a főispánja, ősidőktől fogva nem volt konzervatív párt soha. Éppen azért a tens rendeknek, minthogy semmi ellenmondójuk nem volt, igen csendesek voltak a gyűléseik, higgadtak a tanácskozmányaik, s legillendőbb hangon fogalmazvák a határozataik. A főispán – szóló – volt a gyűlésben a kormánypárt, de ő mint elnök csak nem veszekedhetett az egész kongregációval, s ha tette, válogatott stílusával mindig nagy derültség volt a hatás, melyet gerjesztenie sikerült. Különben pedig igen derék főispán volt.

Egyszer aztán a bécsi udvari kancelláriában azt határozták el, hogy minden megyében, ahol még nincs, meg kell alakítani a konzervatív kormánypártot: a főispánok azért vannak a világon, hogy ezt tegyék.

Decsérynek is kiadatott ez a rendelet, ami neki aztán nem kis főfájást okozott. Honnan vegyen ő ** megyében konzervatíveket? Bár legalább+ vetőmagot küldtek volna neki hozzá. Pedig ha nem teszi, királyi komisszáriussal*+ fenyegetik a vármegyéjét.

Nagyon erős szövetséges volna e célra a veje, Bálvándy; akire a leánya férjhez adásakor egyenesen számított is; de a párizsi fatalitás miatt éppen az ellenkezője történt meg annak, amire számított. Hogy a Decséry család gazdag nábobjai addig késedelmeskedtek az adósok börtönébe került vő kiváltásával, amíg az magához a szép üldözőhöz fordult, s attól meg is nyerte a szabadságát, abból két nagy baj származott, egy családi baj, meg egy politikai veszedelem.

A családi baj még hagyján; hogy tudnillik+ a kiszabadulás után Bálvándy nagyon is sokat tett a Csollánné iránti háladatosság kifejezésére, s nemcsak a pénzt, hanem más, nem pénzbeli tartozásokat is sietett neki lefizetni, s sokkal inkább igyekezett a szép szalmaözveggyel elfeledtetni Kálmánt, mint saját feleségével; hát ez bizony elég nagy baj Dorothea grófnőre nézve, hanem utoljára is az csak az ő magán baja, de sokkal nagyobb kár az, hogy a mulasztás miatt Bálvándy az egész Decséry családra úgy megneheztelt, hogy se ipát, se napát azóta meg nem látogatta, a főispánnal éppen csak a megyegyűléseken szokott találkozni, ott is csak azért, hogy a főúrnak „malleus*”-a legyen.

„Malleus”-nak nevezik a „kalapácsot” – diákul. A zöldasztal mellett aztán ez a titulusa egy olyan hatalmas, vagy főrangú, vagy eszes, vagy kitűnően goromba szónoknak, ki egy másik szintoly minőségű celebritásnak apróra megtörésében találja hivatását; ki, amint ellenfele megszólal, siet magát utána feljegyeztetni, s a retorika minden eszközeivel agyonkalapálja az „előtte szólót”. Ezért a „kalapács” cím.

Ehhez pedig háromszoros hivatása volt Bálvándynak, mert főrangú is volt, eszes is volt, goromba is volt.

Ezt tehát nem szerette a főispán. Egyszer meg is mondta gyűlés után a vejének, hogy nem illik közel atyafiaknak ilyen csúnyául bánni egymással: de arra Bálvándy azt felelte neki, hogy „Kein Bruder in der Politik*”.

Konzervatív pártot pedig kellett csinálni ** megyének, akárhogyan.

Hiszen lehet „akárhogyan”. Van ott egy sereg prelátus, egynehány főúri gazdatiszt, akadnak községeikkel nem egyező jegyzők, egy csomó hivatalvadász fiatalember, talán egy kis sértett hiúság is szolgáltat némi kontingenst, és legvégül ideparancsolhatók más megyékből olyan hű barátok, akik ebben a megyékben is bírnak fekvő vagyonnal, hogy a publikus téren* tegyék meg a maguk kötelességét. Ily elemekből aztán csak megalakul, ha nem is egy tábor, de legalább egy falanx, mely bolond kedvét találja abban, hogy az egész vármegye minden szellemi ütlegeit felszedje a hátára minden gyűlés alkalmával.

Ezen eljárásból származott azon eset, hogy Jenőy Benjámin úr is megkapta az intést, miszerint nem azért hagyatott helyben legmagasabb helyeken majorescóvá tétele, hogy otthon ápolja a tyúkszemeit, hanem hogyha úgy kívántatik, a kellő időben jelenjen meg ** megyében, s segítsen a józan pártot nagybecsű személyével öregbíteni. E felhívásnak eleget is tett, s a nagyasszony kíséretében átköltözött az iváncsi uradalmába, ahonnan aztán szorgalmasan feljárt a székvárosba megyegyűlésekre és pártértekezletekre, szörnyen elbízva magát, hogy jutott valahára egy olyan társaságba, ahol az ő tanácsát is kikérik, s okos dolognak tartják azt, amit ő beszél.

Az ekként megalakult pártnak szüksége volt egy fényes manifesztációra, mellyel lételét a világ előtt tanúsítsa, s erre egy igen jó alkalom lett rendezve.

Volt akkor a szomszéd testvérországnak egy nemigen népszerű hercegi kormányzója, kinek missziója lett volna a magyarországi megyéket beutazgatni a főispánok kíséretében, s a nyerendő ovációkban az új politikai rendszert inaugurálni.

Kezdetett a diadalkörút éppen ** megyével. A herceg jött is a főispánnal, a megye határán kellett őt a józan párt küldöttségének elfogadni.

A küldöttség csak megvan; de hát ki fogadja el?

Hiszen van a pártnak egy püspöke is, aki nagy ékesenszóló, az ugyan elfogadhatná őhercegségét, ami a szónoklatot illeti; de miután az elfogadás alatt nemcsak szép retorikai trópusokat értünk, hanem egyúttal az egész frekvenciának úri módon való megvendégelését is, az pedig úgy belekerül kétezer forintba, mint egy krajcárba; s miután a püspökök már akkor is tudták, hogy kétezer forint olyan isten adománya, amit halálos vétek az ablakon kidobni, annálfogva a kitűnő szónok azzal mentette ki magát e megtisztelő bizalom alól, hogy őneki nagy vértolulásai vannak, amik nem engedik meg a hosszas szónoklatot. Egy másik úrnak nem voltak ugyan vértolulásai, de őszintén megvallva, nincs elég helyisége annyi úri vendég ellátására. Egy harmadik úrnak meg lett volna elég módja az utóbbira, de az meg a szónoklattartástól irtózik annyira, hogy készebb itthagyni a vármegyét, mint speechelni.* Addig-addig tagadta ki magát minden ember e tisztességből,+ míg utoljára valakinek eszébe jutott felkiáltani: hát hisz itt van „Béni bácsi!” – Igazság! Itt van Béni bácsi! – kiálta fel aztán az egész értekezlet egyhangúlag: hisz már ennél jobbat nem is kaphattak volna.

Béni bácsi csak nevetett eleinte; aztán kezdett nagyon felfuvalkodni arra a gondolatra, hogy íme ő legyen egy ilyen tekintélyes férfiakból álló testület vezetője. Egy kicsit szabódott, egy kicsit kérette magát; de elvégre belenyugodott e megtiszteltetésbe, és rá hagyta magára nyomni a díszes szerepet, ami senkinek sem kellett.

Csak azután, mikor a dominiumába hazakocsikázva nagy fennyen elkezdett dicsekedni Andrásnak, a libériás hajdúnak a nagy dicsőségről, ami őket érte, világosítá fel róla a vén cseléd, hogy ez nekik nagyon sokba fog kerülni: ellátni az egész vendégsereget, urát, hajdúját, kocsisát. Hát még a hosszú diák szónoklat!

E két feladat csakugyan nagyon lehűtötte Béni bácsi kedvét. Ejh, azt a megtiszteltetést nem lett volna szabad addig elfogadni, míg a mamától meg nem kérdezte, hogy hát ő mit szól hozzá. Mert hátha mármost a mama azt találja mondani, hogy ő bizony nem ad ebédet annak az egész siserahadnak!*+ No, az lesz a szép dolog.

Béni bácsi maga meg sem merte volna vallani ezt az édes mamának, ha a becsületes, jószívű András per sundám-bundám elő nem hozta volna otthon a nagyasszony előtt, minő dicsőség érte a famíliáját.

A majoresco dobogó szívvel leste, hogy mit fog a mama erre mondani.

Hát mit mondott volna? Magán kívül volt örömében, hogy végtére is az ő kedves magzatját ilyen nagy tisztelet éri! De bizony elszánta magát, hogy a hercegi kíséretet hercegi módon fogja ellátni. Kerüljön, amibe kerül. Béni bácsinak újdonatúj magyar díszruhát rendeltetett Pestről Klasszy* Vencel klasszikus ollója alól, s hozzá ezüstös csójtárt+ a díszparipa számára.

No még azt is! Hogy Béni bácsinak lóhátról kell beneventálni a herceget: holott ő soha lovon nem ült.

És végtére a latin szónoklat! Azt ugyan elkészítette számára a helybeli tiszteletes, s Béni bácsi tanulta azt éjjel-nappal, s egyszer-egyszer már volt is abban a hitben, hogy tudja azt könyv nélkül; de mindamellett is, mikor a végzetes nap reggelén felöltöztették abba az aranyos mentébe, paszomántos aranysarkantyús csizmába, mikor feltolták arra a cifra lóra, mikor a kísérő hajdú eszébe juttatta, hogy a beszéde ezen kezdődik: „excelsissime princeps!*” – hát akkor nem tudta Béni bácsi, hogy mi szorítja olyan nagyon a lábát: a cifra csizma-e, vagy a ló, vagy a diák dikció; s eleven sejtelme volt róla, hogy valaki le fogja dobni a hátáról, vagy a ló, vagy az oratio, vagy a herceg.

Azonban elvégre is ilyen+ veszedelem nem végződik olyan komolyan, mint az ember képzeli magában. Béni bácsi kitett magáért hatalmasan, odalovagolt az érkező herceg kocsijához, akit midőn meglátott, s azt látta, hogy az nem olyan herceg, amilyent+ ő „Angelo, Padua zsarnokában*” szokott látni, hanem egy hosszúképű német, kurta gallérú porköpenyegben, úgy megkonfundálódott, hogy az egész latin szónoklatból egy ige sem jutott eszébe. Hasztalan súgta odahátul András, hogy „excelsissime+ princeps”.* Ő bizony ahelyett azon kezdé, hogy:

„Alásszolgája!+”

És folytatá azzal a praktikus üdvözlettel, hogy: „köszönteti az édesz mama, szívesen látja egy kisz vacorára.”

A herceg nagyot nevetett, a bandérium iszonyú viváttal ütötte el a dolgot; a herceg mellett ülő főispán bosszúsan adott jelt a kocsisnak indulásra,+ s azzal robogott hintó és bandérium a Jenőy-kastély felé, Béni bácsit is vitte a lova nyargalvást, úgyhogy senki sem érte utol, még András sem: s ennélfogva hamarább hazaért, mint az egész bandérium, sőt hamarább hazaért, mint a lova, amennyiben a veranda előtt keresztül bukott a lónak a fején, s így fél ló hosszával megelőzte magát az angol telivért.

Nagy baja nem történt, csakhogy éppen a térdein kirepedt a karmazsin öltözet, de viszont az a haszon lett a mutatióból,* hogy az udvarára érkező herceget, most már a zsebéből+ előhúzott igazi latin szónoklattal fogadhatá, mely ezúttal, gyalog lévén, s fogván a két fülét, az olvasáskor nem dobhatta le a hátáról.

A hivatalos lapban aztán csakugyan ennek a szónoklatnak a szövege jelent meg, nem azé a másiké. Pedig az sokkal jobb volt: mert igaz volt. A nagyasszony olyan ebéddel fogadta a herceget és kíséretét, hogy csakugyan vacsora lett belőle, ahogy Béni bácsi ígérte; s e lakoma alatt Béni bácsi, dacára a szűk magyar öltözetnek, annyit bevett a mindenféle jóból, hogy vége felé per „uram-bátyám” kezdte traktálni a herceget. Az excelsissime nagyon is jól mulatta magát vele, sőt egyszer meg is kérdé tőle, hogy hát ő nem házas-e még; mire Béni bácsi azt felelte, hogy „non, sum adhuc virgo” (nem, még hajadon vagyok)* – ami általános derültséget gerjesztett: a herceg eltette azt magának örök emlékeül.+

A nagyasszony el volt ragadtatva örömében, hogy az ő fia így tud komázni grófokkal és hercegekkel.

Voltak azonban, akik ezt a parádét nem nézték olyan kegyes szemmel, s a megye székvárosában mindenki duzzogott miatta.

Ilyenkor szokták azt mondani, hogy „oportet, ut fiant scandala*”. (Szükséges, hogy legyenek botrányok.)

Csakhogy amilyen nagyon szereti minden ember a skandalumot, ha már megtörtént, annyira kevés azoknak a száma, akik a botrány+ megcsinálására is rászánják magukat.

Pedig valami olyan szelíd macskazene forma nagyon elkelt volna a főméltóságok megérkezése estéjén a székvárosban.

Hiszen valami nagy városban emiatt nemigen jön az ember zavarba, ott megvan a hozzávaló materiale* nagyhamar, csak síp kell és repedt serpenyő: ember akad elég; hanem egy olyan provinciális székvárosban az nem megy olyan könnyen: ott minden ember ismeri egymást; s az inast és diákot hamar fülön csípi a majszter és a professzor; felnőtt ember pedig restell az utcán nyávogni és rikoltozni.

Hanem hát annak is kitaláltatott a módja.

Amíg Béni bácsi a megye egyik határán igyekezett a Jenőy család becsületét helyrehozni, melyet a Kálmán öcs annyira kompromittált: azalatt a megye másik határán közeledett valami harminc szekér,* megrakva a borsodi és hevesi kortesek legválogatottabb példányaival. Bálvándy szedte őket össze, s vitte magával a harmadik vármegyébe demonstrálni. Belekerül a tréfa nehány+ ezer forintjába; hanem megérdemli az a rávesztegetett+ pénzt. Majd elbánnak ezek a főispán úrral, akivel a saját megyebeli nemessége csak simán szokott enyelegni. Ezek majd csinálnak skandalumot; hacsak arra van szükség.

Az alkotmányos kéjutazó társaságnak útjába esett Csollán Berti birtoka is. Ők most is igen jó pajtások voltak Bálvándyval. Csollán Berti eljárt Bálvándyhoz, mikor a városba ment, s ott ebédelt az asztalánál, mulattatva Dorothea grófnőt bundaszagú eredetiségekkel, s a kölcsönös tréfálásnak+ nem volt se vége, se hossza a két úr között.

Mikor Csollán Berti megtudta, hogy Bálvándy a szomszéd vármegyéből hoz korteshadat **megyébe, maga ajánlkozott+ neki: „aztán szívesen látom az egész társaságot délre* a pusztámon.”

Ez nem volt megvetendő ajánlat; egy nap ingyen tartani ki valami nyolcvan lovat és másfélszáz jól evő és még jobban ivó embert.

Bálvándy tehát kiadta a rendeletet a kolomposainak (ő maga elég óvatos volt, nem jőni érintkezésbe a truppjával), hogy a Tiszán túl a legelső állomást majd Gödénylakon tartják; oda várja őket Csollán Berti délre.

Meg is érkeztek rendén, be is kötözték+ a lovaikat az istállóba; s aztán bementek Bertihez tisztelegni a kastélyba.

Óh! Berti igen szívesen fogadta őket, eldiskurált velük, röhögött az élceken;+ eközben pedig jócskán elmúlt a dél, míg elvégre egy öreg kortes bátorságot vett magának meginterpellálni a szíves házigazdát, hogy jön-e már az az ebéd, mert majd ők nagyon elkésnek, pedig még ma messze el kell menniök.

– Micsoda ebéd? – kérdi Berti elbámulva.

– Hát hiszen ide tetszett bennünket hívni délre.

– Híttalak ám „délre”, de nem „ebédre”. Ki mondja azt, hogy délben enni kell? Lám a gólya sem eszik, mikor delel.*

A nemes urak azt hitték, hogy ez csak valami tréfa; s szétnéztek a háznál, hogy kit és mit kaphatnának meg; – mert hiszen, ha egypár tinó vagy egynehány birka van az akolban, abból majd nagyhírtelen ebéd lesz, ha lerántják a bőrét. De nem találtak ők Berti házánál sem egy cselédet, sem semmi megehető hússal bíró állatot, sem egy krumplit, sem egy harapás kenyeret; Berti mindent, ami mozdítható és megehető, elszállított előlük a megelőző napon a tiszai szigetre.*

Keresték aztán az éhes hadak, hogy megverik; de akkorra Berti úgy elinalt, hogy a porát se láthatták.

A dühbe jött nép fel akarta gyújtani a házát; de a kolomposok elcsitították őket: „drágán fogja Bertók ezt az ebédet megfizetni.”

Úgy kellett aztán nekik étlen-szomjan az esteli állomásukig elvergődni.

Hogy Bálvándy ezért majd nem marad adósa Bertinek, arra bizton számíthat.

Azon a napon, amelyen Decséry főispán magas vendégével a a székvárosba megérkezett, még akkor fogadva a hivatalosak és káptalanok üdvözlő küldöttségeit; amint beesteledett s minden tisztességes ember álomnak ereszté+ fejét: egyszerre csak éktelen ordítás veri fel az éjszakai csendet. Olyan lárma, amilyent ebben a városban sohasem hallottak. Tapasztaltabbak macskazene* név alatt ismerik azt.

A förtelmes+ zaj a főispán lakását választá célpontjául.

Senki sem tudta elképzelni, kik ezek a rettenetes tisztelgők, honnan jöttek, mi a nevük. Közéjük menni nem tanácsos, sötét is van; de hasztalan megy oda kémlelődni akárki is, mert azok vadidegen+ ábrázatok; egy lelket sem lehet közülök felismerni.

Hanem ez azért a macskazenére nézve mindegy; ezt elég+ förtelmesen+ fújják.

Valami gúnydalt énekelnek a főispán ellen, melynek mosdatlan verseit, mint a zsoltár szövegét az előénekes, úgy kiáltja ki valami rekedt hang.

Ha arra a hangra rá lehetne ismerni!

Most egy nevet kezdenek kiabálni.

„Fújjad Csollán! Mondd Csollán!* Hová lett a főispán?”

A vers után elmondja a helyeket, ahol a főispánt megilleti az időzés: s azok között a pokol még a legilledelmesebb hely.

S újra rárivallják nagy röhögés között:

„Fújjad Csollán! Mondd Csollán!”

Az irgalmatlan ordításnak csak a késő éjszaka vetett véget.

Hajnal előtt már a vendégszerepét bevégzett korteshad ismét útban volt hazafelé; otthagyva **megye székvárosában a macskazene iszonyú következményeit.

A herceg rögtön visszautazott a maga országába. Decséryt felhívták,+ Bécsbe; **megyének királyi biztost küldtek a fejére, s a székvárosban történt hallatlan botrány megtorlása „delegatum judiciumra*” bízatott: annak lett a feladata kikutatni, kik voltak e perduellis botrány okozói, s ki volt annak a vezetője.

„Csollán Berti!”

Ez a név hangzott mindenütt. Őtet idézték meg legelőször. Hasztalan protestált, hogy ő otthon ült e három nap alatt Gödénylakon. Száz tanú állt elő ellene megesküdni, hogy ő volt az, aki előénekelt ama híres macskazenében. Az alibit meg nem tudja bebizonyítani, mert egy nap minden cselédjét elküldte a háztól, két nap meg a nádasban lappangott, félve a rászedett kortesek bosszújától. Olyan bizonyos lehet róla, hogy egy esztendőre becsukják a vármegye házához, mintha már kezében+ volna az ítélet.

Ez aztán kapitális tréfa volt Bálvándytól. Decsérynek macskazenét adni, s Csollán Bertit csukatni be érte.

Sietett is mindenki elismerését kifejezni Bálvándynak, aki csak közel férhetett hozzá. Lakásán folytonos ünnepély volt, s az ünnepélyek társalgási tárgya természetesen a politikai események.

S e dinomdánomnál, hol a mulatság savát, borsát a Decséry főispánt ért kudarcok képezték, kellett vinni a háziasszonyi szerepet+ – Decséry Dorothea grófnőnek. Hallania kellett a keserű élceket, látni a kárörömöt saját férje és vendégei arcán minden nap. Mikor azt a híres macskazenét adták a főispánnak, akkor neki éppen egy víg táncestély fényénél kellett szégyentől égő arcát mosolyra kényszeríteni, és hallgatni az egymás után érkező vendégektől, hogy mi történik most az utcán.

És Dorothea tudta jól, hogy azt a botrányt férje rendezte.

Dorothea egyebeket is tudott már arról a férfiról, aki az asszonyoknak ideálja.

Hanem a nők sokat eltűrnek: megbocsátanak.

A férj csapodárságát meg tudják bocsátani szerelemből, vagy megfizetnek érte hasonló pénzzel.

Hanem egy dolgot ritka nő bocsát meg: azt, ha a férj az ő szülőit bántalmazza.

A Decséry családnál különösen nagy volt a ragaszkodásuk a családtagoknak egymáshoz. Dorothea bálványozta atyját, s azt a legtökéletesebb embernek tartotta a világon. Mint családapa Decséry igen jó ember volt, s Dorothea nem emlékezett rá, hogy valaha szülői házánál egy könnyet ejtett volna; őt atyja oly nagyon szerette.

Mit tudott ő arról, hogy mi az a pártgyűlölet; hogy mikor valakire azt mondják, hogy „országos gazember!” – ez csak egy politikai műszó, mely jellemet nem sért. Mind a két fél használja azt. Hiszen honszeretetből teszik.

És azután visszagondolt arra az emberre, aki tudott hazát szeretni, anélkül, hogy gyűlölt volna; aki hordta szívében a szabadság eszméit, adott nekik lángszavakat, lett mártírjuk; hanem annak+ családjához, akit szeretett, csak tisztelettel közelített mindig. Hajh! ez az ember még most sem ejt ki tollából egyetlen keserű szót sem a Decséry család ellen, pedig hivatása volna, hogy azt tegye, pedig divat volna, s publikumot csinálna vele magának. És ha azt tenné, igazolva volna érte, mert ők eltaszították őt maguktól. De az nem szól ellenük soha.

Dorothea járatta magának mind a két lapot, amelybe Kálmán írt, és amelybe Aszályi piszkolt. Folyvást figyelemmel kísérte mind a kettőt, és mindig jobban kezdte bámulni azt az embert, aki a sors csapásai alatt meg nem görnyedt, folyvást magasabbra emelkedik. Aszályi piszkolódásaiból pedig megtudta azt, hogy minő sorsa van Jenőynek. A silány polémiának egyik elengedhetlen érve az, ha a megtámadottnak szegénységét szemére vetheti; ha elmondhatja, hogy az ellenfél lapjának nincsenek előfizetői, csak teng; a szerkesztők, munkatársak koplalnak; a főmunkatárs, hogy éhen meg ne haljon, kénytelen a mázoláshoz fogni; zsidószatócsokat meg csizmadiákat festeget öt forintért.

Óh minő kínpad ezt olvasni Dorotheának.

Azt is jól esik a silány polémaírónak kihíresztelni, hogy az ellenfél nagy beteg, vért köhög, halálos mellbetegségben van. Ezt ha megtudja a publikum, nem mer majd a lapjára a jövő félévben előfizetni: hátha a két forintja ott vész.

És Dorothea tudja jól, hogy a beteg költőnek nincs senkije, aki gondot viselne rá, hogy el van hagyva saját családjától is. És mégsem átkozza azokat, akik őt elvetették.

És Dorothea szíve minden bántalmat kettősen érez; egyszer magáért, másodszor az elhagyottért.

Ah, az egész lelkével az övé volt! De követelte, hogy úgy szeressék, amilyenné önmagát teremté. Ez a másik – senkié sem; nem is kívánja, hogy szeressék.

Az szeret még most is; midőn kedvesével együtt mindenét elveszté. Emez meghidegült; mert nejének csak szívét kapta meg, de kincseit még nem.

Ah, amaz őrzi még most is bizonyosan a nefelejcseket!

Nemcsak a nő, a férj is érezte azt jól, hogy ők terhére vannak egymásnak; de a hölgynek akarta engedni az előjogot, hogy ezt előbb kimondja.

A Decséry főispánon elkövetett megsértés+ napján túl nem lehetett ennek haladni. Másnap Dorothea így szólt férjéhez:

– Uram, én el akarok innen utazni.

– Bécsbe kíván ön menni szülőihez?

– Nem. Erdélybe óhajtok menni.

– S meddig óhajt ott maradni?

– Hat hétig.

Bálvándy nem is kérdezte nejétől, hogy mit akar csinálni Erdélyben; olyan jól értették egymást.+

– Együtt fogunk utazni ugyebár? – kérdezé hideg udvariassággal.

– Remélem. Legalább oda.

– Vissza külön? Hanem erre nézve egy dolog szükséges, hogy külön jöhessünk vissza. Mind a kettőnknek protestánsokká kell lennünk.

– S ez öntől nagy áldozat lesz: miután hatalmas püspök nagybátyja haragját vonja magára vele.

– „Azután” majd visszatérek az ortodox hitre* megint; ön szinte azt teheti; hogy családját kiengesztelje.

– Az az én magánügyem.+

– Ismeri ön bizonyos zsibói háznak a történetét, mely annyiszor változtatja gazdáját?

– Ismerem.

– Tehát kívánja, hogy azt a házat megvegyem?

– Le fog vele kötelezni.

Bálvándy kész volt szép nejét lekötelezni azáltal, hogy miután Európát, Afrikát beutazta őt kísérve, hogy kezét elnyerje, még egy kis utat megtegyen érte Kolozsvárig, hogy elválhasson tőle.

Olyan rövid idő elég volt, hogy kiszeressenek egymásból, hogy egymást meggyűlöljék.

Bálvándy nem nézhetett Dorothea grófnőre anélkül, hogy annak szemeiben azt ne lássa, hogy az most egy távol levő alakot lát őrajta túl; s ha olyan közel lépett hozzá, hogy arcát érinté, látta a megdöbbenő tekinteten, hogy most kettőjük közül egy láthatlan+ alakot riasztott el. Minden gondolatja a nőnek az elhagyott szeretőé, s ezek a gondolatok kinn ülnek a homlokon.

A próza is belejátszott a kedvetlenség melankolikus zűrhangjába. Bálvándy nagyon rá volt szedve pénzbeli számításai által. Az öreg Decséry az első könnyelműen elpazarolt százezer forint után semmit sem akart adni unokája férjének. Várjanak az ő haláláig. A bosszantó dac után, mellyel Bálvándy a főispánt+ visszatromfolá, még arra is számíthatott, hogy Dorothea grófnő öröksége a végrendeletben úgy körül lesz vaskerítéssel foglalva, hogy abba a férje be ne léphessen; sőt kitelik tőlük, hogy Dorothea egészen ki lesz zárva az úri vagyonból.

Bálvándynak nyűg volt már ez összeköttetés, s örült rajta, hogy a nő volt az első, ki az erdélyi hat hetet indítványba tette.

Dorothea csak Kolozsvárról írta meg szülőinek, hogy Bálvándytól elvál.

A családi tanácsban nagy lett emiatt a zavar.

Dorothea indokait lehetetlen volt nem helyeselni: nem élhet oly férjjel, ki atyját s az egész Decséry családot oly világraszóló sérelmekkel illeté; – de az eszközök, melyek e válást lehetségesítik, minden Decséryt kétségbe ejtettek. A leghívebb katolikus családnak egy tagja kitér hitéből és protestánssá lesz.* Minő gyász ez az egész családfára!+ Pedig más útja az elválásnak nincsen. És azután ha elvált is férjétől, csak protestáns úrhoz+ mehet nőül; s így örökre el van veszve a családra nézve.

Decséryék azt hitték, mikor Jenőy Kálmán volt a kegyben, hogy az fog áttérni Dorothea kedvéért, és íme megfordítva történik: tulajdon családjuk tagja lesz apostata. Ez keserűbb döfés volt még a politikai bukásnál is. S el kellett tűrni, nem lehetett segíteni rajta.

Azzal vigasztalták csak magukat, hogy hiszen, ha egyszer elvált Dorothea, visszatérhet ismét az elhagyott oltárhoz, ami ugyan egyértelmű leend az örök zárdaszűzi élettel, mert férjhez nem mehet, mint katholika; s ez örömtelen ifjúság lesz rá nézve; de a család ősi hagyománya csorbítatlanul megmarad; a Decséry családból sohasem volt felségáruló, rebellis, emigráns és protestáns; vagy ilyennek neje.

Milyen nagy volt azután a család felháborodása, midőn a válóper lejártával a consistorium ítéletével együtt Dorothea grófnőnek azon határozott nyilatkozata is megérkezett, hogy ő megmarad annak, amivé kitért.

Ez megfoghatatlan makacsság! Rokonait akarja-e halálra keseríteni vele?

A legöregebb Decséryt ez a hír úgy lesújtotta, hogy többet ki nem lépett a szobájából.

Dorotheával azonnal tudatta a család, hogy ez elhatározása után semmi részt nem fog kapni a vagyonból, azon százezer forinton kívül, amit Bálvándyhoz vitt hozományul s amit az vissza tartozott neki adni elválásukkor.

Dorothea pedig arra gondolt, hogy van Pesten egy beteg költő, ki valahol elhagyatva fekszik kórágyán. Annak még talán vissza lehetne adni az életet.

Csakhogy mindez késő volt már.

Correctura*

A tizenkét év határa közeledett már, melyet az egykori krónikások maguk elé tűztek, hogy akkor Magyarország fővárosában ismét összejöjjenek.

És adjuk meg nekik az igazat: bizonyára valamennyien vissza is emlékeztek erre a fogadásukra.

Kettő bujdosni volt közülök: Barkó Pali és Borcsay. Az előbbi világhírű orientalista abban az időben: az angol Geographical Society*+ és a Club of Travellers*+ tagja, az angol kormány pártfogoltja és Tibet előkelő tudósa.* A másik volt Borcsay Mihály, művészi nevén Bányaváry. Hárman pedig Pesten laktak: Jenőy Kálmán, Biróczy Sándor és Csuka Feri.

Az akkori hírlapoknak kevés gondjuk volt ugyan még személyi hírekre; hanem Jenőy Kálmán mégis sokkal nevezetesebb alak volt már azon időben, mintsem el lehetett volna hallgatni róla azt a hírt, hogy veszélyesen beteg. Megtudta ezt Biróczy+ is és Bányaváry.

Biróczy+ Triesztben+ volt egy kereskedelmi per fölvétele végett. Bányaváryék társasága pedig Miskolcon tanyázott. – Biróczy, amint ügyvédi föladatát bevégezte, sietni szándékozott haza, Pestre; Bányaváry pedig úgy intézkedett, hogy Miskolcról egész társaságával idején átköltözik Egerbe, hogy Pesthez közelebb legyen. S onnan aztán az emlékezetes határnapon feleségestül átmehet Pestre; dacára Kálmán tilalmának, ki azt mondá neki: „te nem jöhetsz hozzám, mert meghaltál.” Már előre ki is csinálta magában az élces beköszöntőt, melyben halottaiból feltámadását bejelenti Kálmánnak. – Csuka Ferinek nem kellett utazni, ő most is házfelügyelő volt a Decséry-palotában.

Ekkor aztán a sors egy fekete keresztet húzott az egész számításon végig. Legelső volt Biróczy, aki e gyászkereszt ágában fennakadt.

Mikor Triesztből+ a horvát határszélre ért, fegyveres határőrök fogták körül kocsiját, s azt mondták, hogy szálljon le; itt fog maradni negyven napig vesztegzár alatt.

– Ki parancsolta így?

Egy nevet mondtak neki, melyet akkor hallott először Európa: „a kolera”.*

E láthatatlan+ rém, melynek minden lépése egy temető, akkor járta be először e világrészt. A népirtó angyal, kinek elég a kimondott nevétől megrettenni+ és meghalni. A csodálatos pusztító, aki békét hagy annak, aki szeme+ közé nevet, s átlép azon, aki dacol vele: nem bántja.

Az országok határain kordont húztak ellene, keresztül-kasul; hanem a fekete vonalokon a halál angyala átment, csak az emberek akadtak fenn rajtuk.

Biróczy + a horvátországi zárvonalnál akadt fenn.

Felső-Magyarországon már dühöngött a vész; Zemplénből,+ Abaújból a döghalál borzalmával együtt közeledett a kitört pórlázadás* iszonyata.

Ekkor kerekedett fel Bányaváry csapatjával együtt, hogy Miskolcról átköltözzék Egerbe.

Miskolci ismerőseik váltig marasztották, hogy ne menjenek. Jó emberük volt a városbíró is, a városi orvos is. Az első tréfás kedélyű, bátor szívű ember volt, ki+ csak nevetett azon, hogy valaki meg tudjon halni dinnyétől, uborkától; nagyon biztatta a színészeket, hogy ne menjenek innen sehová; folytassák előadásaikat, minden nap vígjátékot adjanak, hadd felejtse félelmét a gyönge szívű nép; mulassanak, mint eddig az Avason.* Az orvos pedig tudományosan bebizonyítá, hogy ide a kolera nem fog eljönni, mert az a hegyes vidéket+ kikerüli; – de Bányaváry csak menni akart, neki más okai voltak Pesthez közelebb jutni, mint a járványtóli félelem.

A jó ismerősök aztán elkísérték őket egész a város végeig; ott nagy áldomással búcsút vettek tőlük, s útnak eresztették.

Első nap eljutottak Mező-Keresztesig. Már ott is vették észre, hogy nemigen nagy vendégszeretet tárja eléjük a kapukat. Mindenféle alkalmatlan emberek nagyon követelik tőlük az útlevelet. Soha pedig ember emlékezetére útlevéllel nem utazott ez ideig senki jó Magyarországon. Hanem azután, mikor Eger alá megérkeztek, ahol az a jó vörös bor terem, ahol a színészeket mindig olyan jól fogadják, minden ház nyitva előttük: ott egyszerre körülfogták a város határán az érkező truppot puskás és vasvillás* emberek, le sem hagytak szállni senkit a szekeréről, hanem minden pereputtyostul+ behajtották őket a városi bitangmarhák rekeszébe, s hivatalosan tudtokra adák, hogy onnan be nem bocsáttatnak a városba, amíg a kétheti vesztegzárt ki nem állják.

Bányaváry könyörgött, rimánkodott, protestált, nemesi levelére hivatkozott; mind nem használt semmit. A kordon kérlelhetlen volt. Az éjszakát ott kellett tölteniök a marharekeszben.

Reggelig annyi gratiát nyertek, hogy a bikarekeszből kibocsáták őket azzal a föltétellel, hogy menjenek vissza oda, ahonnan jöttek.

Szörnyű áldások között újra útnak eredett a karaván vissza Miskolcra.

Negyednap estéjére kerültek ismét az Avas közelébe.

Már az nagyon gyanús dolog volt, hogy az út két oldalán az árkot hosszában megrakva találták+ dinnyével, uborkával. Itt valami országos razzia ment végbe a dinnyeföldek ellen, melynek valamennyi a „cucumis”- és „pepo” *-fajhoz tartozó kopasz fej irgalom nélkül áldozatul esett.

A város sorompójához érve aztán tökéletes lett a meglepetés.

Ahonnan négy nap előtt áldomással bocsáták el őket, most szuronyszegzett puskák meredtek eléjük.

„Vissza! Ide nem szabad bejőni!”

Bányaváryék nem ismertek rá a négy nap előtti jó barátokra. Azok polgárőrségi egyenruháikban, csákósan, kardosan álltak a sorompónál. A városbíró kegyetlen tekintetű arccal osztá parancsait, s a városi orvos egy nagy nádpálcával a kezében tiltakozott minden jövevény bebocsáttatása ellen.

Bányaváry + megkísérté hivatkozni a négy nap előtti barátságra;+ de senki sem akart már arról tudni: „Vissza! Ide be nem hozzátok a kolerát! Már a szomszéd Zsolcán van!”

– De hiszen mi az ellenkező irányból jövünk! Eger délnek esik!

De nem lehetett azokat a geográfiával kiengesztelni, maradtak a visszautasításnál. A színészekre az a sors várt, hogy amint egy városból kimozdultak, többé semmi városba be ne mehessenek. Ki voltak lökve a szabad ég alá.

Ez már Bányavárynak sok volt! Elkeseredésében fölébredt benne egy adag Coriolanus;* s miként Cajus+ Marcus+ Corioliban, akként rántott ő is kardot, s kivont szablyával rohant neki a sorompónak, – elszántan truppja jóvoltáért feláldozni hősleg+ életét. Szerencsére a szuronyszegzett puskák okos emberek kezében voltak, akik midőn látták, hogy valaki rohan a szuronynak, ügyeltek rá, hogy meg ne szúrja benne magát, s így Bányaváry vitézül elfoglalta a sorompót, felnyitotta karavánja előtt, s diadallal vezette azt be az elfoglalt városba. Utoljára aztán az őrállók+ is nevetésre vették a dolgot, s azt mondták, hogy csak tréfáltak velük. Kivéve az orvost, aki dühösködött, hogy ő most már nem+ áll jót a város életéért. – Annyira megváltoztatta előbbi véleményét a rémület, mely mint árnyék vonul a kolera előtt.

Bányaváry azonban kiadá rendeletben a színészeinek, hogy senki meg ne próbáljon halni közülök kolerában; mert akkor a többit agyonverik.

Szerencséjükre másnap, mikor a kolera kiütött, Zsolca felől+ jött be. De még nagyobb szerencséjük, hogy az egész halálvész alatt egyetlenegy színésznek sem lett semmi baja, pedig dúskálkodtak a drága sok dinnyében s gyümölcsben, amit más halandó ember megfogni sem mert. Fél is a színész valamitől!

Hanem egy napon mégis beteg lett valaki – és az éppen Cilike volt. Valószínűleg meghűlt és görcsöket kapott. Ő titkolni akarta baját, de Bányaváry meg volt miatta rettenve, és sietett az orvost elhívni. Már akkor nagy volt a halálozás a városban; és nem volt ellene gyógyszer sem kertben, sem patikában,* sem imádságos könyvben.

Az orvos nagy későre érkezett el Bányaváryékhoz. Nem lépett volna be egy világért a szobába, csak félig kinyitotta az ajtót s a küszöbben megállva, egy pálcát tartott maga elé, annak hasított végébe+ volt csíptetve egy szelet füstölő papiros, melyet meggyújtva, úgy forgatott maga előtt, mint egy szélmalmot, hogy a vészes miazmát elhárítsa magától. Nem is kérdezte Cilitől, mi baj, csak ránézett az arcára s azzal a háta mögött tintával, papírral ácsorgó kancellistához visszafordulva, diktálá hivatalosan: „Írja amice: Kolera, 132: – nem lehet rajta segíteni”. Azzal betette az ajtót, megtörülte az arcát kámforos,+ ecetes zsebkendőjével és odább ment.

Másnap halva volt – az orvos; Cilike pedig kialudta magát és fölkelt épen.

– – – Ketten tehát már nem lesznek ott a találkozón Kálmánnal: Biróczy és Borcsay…

A halálvész rémhíre Pestet is fölzavarta. A magas uraságok előre kivonultak jószágaikra: dögvész idején veszélyes dolognak tartatik nagy városban lenni; a törvényszékek, dicasteriumok szünetet tartottak; nem maradt Pesten más, csak a könnyűvérű fiatalság, a német színészek és a helyőrség.

Azaz, hogy maradt biz itt más ember is; hanem Csollánné számára nem maradt más.

Katinka azt vette a fejébe, hogy ő ezekben az időkben ugyanazt a szerepet fogja eljátszani, amit Boccaccio+ Decameronejának* hősnői a florenci halálvész idején.* Mindennap víg társaság volt nála, összegyűjtötte maga körül azokat a szeretetreméltó könnyű kedélyű nőket, akiknek víg szeszélye az övével találkozott; azután a mulatni szerető ifjakat, a mulattatni tudó színészeket s a mindkettőben kitűnő katonatiszteket. Ott azután kigúnyolták a halált.

Minden délután késő estig kihallatszott az utcára Csollánné kertjéből a cigányzene, víg kacaj és pohárcsörgés. A halál tán fel sem meri ott ütni a fejét, ahol ilyen vígan vannak.

Egy reggel aztán jött a rémhír, hogy itt a kolera! Az első halott fekszik a ravatalon.

Hol?

Itt a Csollánné házával átellenben; a Decséry palotában.

Ki az?

A házfelügyelő, Csuka Ferenc. Tegnap még erős izmos férfi.

Hogy eltűnt egyszerre az egész florenci társaság!

Este már nem volt zene, kacaj, pohárcsörgés a kertben. Estig tizenkét halottat számlált a város.

Akkor aztán menekült a városból, aki csak mehetett; a fiatalság haza családjaihoz, a német színészek fel Grácba, Bécsbe. Még a helyőrség is kivonatott a városból, s a tisztek is eltűntek. Áthelyezték őket Vácra, Gödöllőre.

Katinka egyedül maradt.

Egyedül maga és kedvenc állatjai: a fertelmes tekenősbéka, a még fertelmesebb majom s a legfertelmesebb Aszályi. Az csak nem futott el sehova. Biztatta magát azzal, hogy a csalányba+ nem üt a mennykő. Az csak megjelent mindennap Katinkánál, s hízelgett a háziasszonynak, vagy ha az rossz kedélyben volt, a papagájnak; melynek egy idő óta az a szenvedélye volt, hogy minden tollát kitépte a csőrével, s mint egy koppasztott lidérc ült a támláján; azóta nem is beszélt, csak mikor Aszályit meglátta, olyankor mondott annyit, hogy „filou*”; amit Aszályi, nem francia, de görög nyelven értvén, a legfinomabb hízelkedésnek vett.

Tehát Katinka únta magát nagyon.

Mikor ennyire egyedül maradt egyszerre, akkor kezdte meglepni azon gondolat,+ hogy senkije sincs. És hogy egyedül neki nincs hová elmenekülnie a városból.+

Ekkor eszébe jutott valami. Hátha mégis?

Éppen azon időben tudta meg, hogy Bálvándy elvált a nejétől. Még egy lépés, s egészen közel lehetnek egymáshoz. Hiúsága azt hízelgé fülébe, hogy ez elválásra semmi más nem ösztönözheté Bálvándyt, mint egykori szerelmének s fogságból kiszabadítójának emléke.

Ehhez a hiú reményhez menekült. A magány, a félelem, az unalom rávette, hogy levelet írjon Bálvándynak, ki akkor Aradon volt. A levélben fölszólítá Bálvándyt, hogy adja el neki azt a bizonyos zsibói házat; most már ő is el van szánva, a köteléket széttépni, mely őt egy gyűlölt férj foglyává teszi. És azután nem álland közöttük semmi akadály, hogy örökre egymásé lehessenek. Siessen Pestre, hol őt tárt karok várják.

Ezt a levelet nem lehetett a postára bízni. Abban az időben nagy fátumuk volt a leveleknek; a postán vasvillával keresztüllyuggatták,+ megfüstölték valamennyit, a gyanúsokat+ fel is bontották, elolvasták, úgy pecsételték le újra. Katinka tehát Aszályit készítette fel az útra, rábízva a levelet, hogy vigye el azt maga személyesen Bálvándynak.

Aszályi éppen ilyen küldetésekhez való ember volt, amiknél kilátás van nagyon sok gorombaságon keresztülmenni és mindannyiért jól megfizettetni. Ilyenben pedig bőven volt része annak, aki az első kolera idejében négy vármegye és három városi municipium határán keresztülutazott.

Megérkezett szerencsésen Aradra; ott azt tudta meg, hogy Bálvándy kinn időzik magyaráti+ kolnájában.* Az a kolna igen szép emeletes mulató kastély volt a nagy+ szőlő közepett; csakhogy még most messze volt a szüret: oda Bálvándy aligha vonult egyébért, mint a kolerától féltében, hogy a külvilágtól egészen elzárja magát.

De Aszályi híven utána kocsikázott oda is a szép asszony levelével.

Amint a kolna udvarára megérkezik s az eléje siető ispánnak megmondja, hogy ő Pestről jött, az le sem hagyja szállni a szekérről, hanem odakiált a szőlőmunkások közé+ valamit Decebal nyelvén,* mire négy markos oláh legény előugrik, lekapják Aszályit a szekérről kezénél lábánál fogva; hasztalan kiabál, nem értik a nyelvét, meg ha értik, sem hajtanak rá; levetkőztetik tetőtül talpig, s egy kád vízbe ott a kolna folyosóján beledugják, megbuktatják. Aszályi, amint a víz a szájába megy, borzadva érzi, hogy az ecetes víz; odavagyok – gondolja magában –, hisz ezek emberevők; elébb pácba tesznek, hogy puhább legyen a húsom. Könyörög nekik, hogy ne egyék meg! Azok intenek neki, hogy csak várjon; ne nyugtalankodjék, még több is jön, aközben pedig fogják a nyakát, hogy el ne szaladhasson. Mikor aztán jól kiszívatták a bőrit+ az ecetes vízzel, akkor jön egy ötödik kannibál, egy irtóztató nagy serpenyő izzó parázzsal. Már megsütnek! – gondolja magában Aszályi, s elkezd görögül könyörögni az oláhoknak, azt hiszi, hogy a görög hitűek azt csak megértik. Azok pedig a legnagyobb komolysággal kiemelik az ecetes vízből, kezénél lábánál fogva a parázs fölé tartják, a parázsra köménymagot és fenyőmagot hintenek, s Aszályit úgy felfüstölik rajta, mint valami kassai sonkát.*

Akkor aztán nyájasabb arcok jelennek meg a belső házból; inas és komornyik; hoznak Aszályi számára újdonatúj ruhákat, felöltöztetik tetőtől talpig kényelmes úri gyapotszövetekbe, amik illatoznak az otkolontul,+ s akkor azt mondják neki, hogy hozta Isten, tessék besétálni; a báró úr odabenn van.

Aszályi alig tudott megához térni első rémületéből.

– No ez, mondhatom,+ hogy furcsa neme a vendéglátásnak – sopánkodék Bálvándy elé kerülve, kinek iszonyú kámfor- és otkolonszag tölté be a szobáját.

A báró nevetett.

– Egy kis praeservativa,* kedves barátom, hogy valaki ide ne hozza magával a kolerát, ha már olyan kedves akart lenni, hogy ebben a veszedelmes időben hozzám vendégül szálljon. Mármost kezet szoríthatunk. Hát mondja csak, micsoda fátum hozta önt ide?

– Őnagysága, Csollánné levelével jövök – szólt bizalmas mosolygással Aszályi.

– Még levél is! – szólt bosszúsan Bálvándy. – Mi az ördögért küldöz most nekem levelet? Hát nem tudta önre bízni az izenetét, ha már ide küldte. A levél legjobban elhordja a miazmát. Hej komornyik! Valaki keresse elő a teins úr zsebéből azt a levelet, aztán kéngyertya+ füst fölé kell tartani, meg klórmészbe mártani+ , úgy hozni be. Amelyik a levelet megfogta, be ne jöjjön a szobámba.

Az ekként megfertőztelenített levelet azután a komornyik felszakítá, s Aszályi egyfelől egy csípővassal, másfelől a komornyik egy papirosnyíró ollóval fülön csípvén, kétfelé terjeszték, hogy olvashassa a báró úr.

A levél igen válogatott nyelven lehetett írva, azt elhihetjük, hanem a klórmésznek, amin keresztülment, az a sajátsága van, hogy a tintának elveszi a színét, minden három szó közül kettő volt csak olvasható, ami az eszmék szépségét egészen lerontá. A lényegét az indítványnak azonban mégiscsak megérté belőle a báró.

Hanem egészen furcsa kedvében találta most ez a levél.

Házassági rózsakötelékről beszélni annak, aki éppen most tépett le magáról egyet, amit messziről a legkedvesebbnek hitt, éppen annyi, mintha szilvával kínálnának valakit, akit éppen a hideg lel. S akit éppen a szép madonnaarctól lel a hideg; s aki a világélvező szép delnőt már olyan nagyon ismeri! – S még hozzá az általános kedélytelenség, amit a kolera félelme terjeszt.

Amíg a szép madonnaarcot bírta, addig megvolt az inger a vétkező szép szemeket fölkeresni; de amióta utólszor látta könnyezni elvált neje szelíd szemeit, fájt neki, ha visszagondolt rájuk, s untató amazoknak a ragyogása. Dorotheát nagyon sajnálta, midőn végképpen elveszté, s éppen oly mértékben fanyalodott el attól a gondolattól, hogy már most Katinkát nyerte meg végképp.

Valami bolondos ötlete támadt a szép hölgy levele nyomán.

Bálvándy ahhoz az iskolához* tartozott, melyet Csollán Berti alapított meg. Egy ilyen tréfás csíntevőnek, ha valami bolond ötlete támadt, az azt elmondatlan vagy végrehajtatlan nem hagyta, ha mindjárt a legjobb+ barátja, szeretője, felesége, ipa, napa, király őfelsége, vagy maga az Úr Jézus, vagy a saját bevert feje szenvedett légyen is miatta. Annak meg kellett történni.

Különben is tartozott Bálvándy még Katinkának egy ilyen csintalansággal viszonzásul a párizsi letartóztatásért. Azt nem feledhette el, mert az egész fordulat családi életében, a válópörig, mind ezen az egy feltréfáltatáson alapult. A Katinkának hozott udvarlás azóta csak a Decséry család iránti bosszú volt, felhangolva mindennapi érzéki vágyaktól; most, hogy a Decséryék ismét idegenek lettek rá nézve, Katinka számára nem maradt szívében más, mint az unottság; még lejjebb hangolva az érzéktompító félelemtől, mely a dögvész árnyában mindenüvé elterjedt.

Tehát ez a+ bolondos ötlet azon kezdődött, hogy azt mondá Aszályinak:

– Jól van, édes barátom; a szép asszony meg akarja tőlem venni azt a bizonyos zsibói házat. Ön sejti talán, hogy miért?

– Igen. Hogy hat hét alatt véget vessen a válóperének Erdélyben.

– Kitalálta. A ház iránt majd megegyezünk. A többiről pedig, ami a levélben foglaltatik, majd beszéljünk ebéd után.

Bálvándy gondoskodott róla, hogy pompásan megvendégelje tisztelt látogatóját. Magyaráti pincéje híres volt, s Aszályi nem volt idegen a jó bortól. Ebéd alatt Bruderschaftot ittak, ki tudja, hányadszor. Aszályi azon emberek sorába tartozott, akivel az ember pertu van, ameddig a bor gőze ki nem megy a fejéből; de másnap már megint csak újrakezdi vele+ a kendezést.

Aszályi különben is beszédes volt, a bor még jobban fel szokta nyitni a száját. És az a tulajdonsága volt, hogy akármiről beszélt, az mind olyan tárgy volt, amit jobb lett volna elhallgatni. Hiányzott nála az érzék, megtalálni az időt, a helyet,+ az embert az elmondandó anekdotához.

Ezúttal arról histórizált Bálvándy előtt, hogy Katinka milyen jól mulatott a kolera előtt mindenféle urak, úrfiak, válogatott svalizsértisztek* társaságában, s hogy a kolera hírére hogy futott szét valamennyi; s hogy únja most magát a szép asszony. Azám!

– De hát tudod, hogy mit írt nekem most a levelében? – szakítá félbe a vidám pletykázást Bálvándy.

– El akar válni Bertóktul, azt tudom, de rögtön.

– És férjhez akar menni rögtön.

– Ah!

– Ugyan ne tedd magad, te ravasz kópé; hiszen jobban tudod, mint én. Hiszen tehozzád fog menni.

– Énhozzám? – hebegé Aszályi, s letette az ajkához emelt poharat. – Ne tessék tréfálni!

– Te meg ne fintoríts ilyen pilátusképeket! Hiszen itt a levélben+ megírta az egész dolgot nekem.

Azzal kivette zsebéből Katinka levelét, s a többit eltakarva, csak a végsorokat engedé Aszályinak olvasni.

„Szóljon ön Aszályinak őszintén: ő nekem egyedül+ hívem.”

Aszályinak a szeme elmeredt e szók olvastára.

– Az mégis+ hihetetlen! Hiszen igaz, hogy Katinka szentem mindig igen nyájas szokott lenni hozzám, sokszor kitüntet gyöngédségeivel, gyakran teázunk egyedül este; sőt megengedi, hogy toalettjénél jelen legyek, legtitkosabb ügyeibe is beavat; de ezt a szerencsét mégsem értem.

– Dehogy nem érted! Bruder!* Gondold meg csak, ő most elválik a férjétől; itt marad név nélkül, se leány, se asszony. A világban pedig azután is élni akar; mulatni és minden társaságban részt venni, mint eddig. Ehhez férj kell.

– Ahám! Egyszóval palást! – röhögött Aszályi.

– Hát igen: palást! – kísérte őt Bálvándy kolerikus nevetéssel.

– Olyan férj, aki nem haragszik meg semmiért! Hahaha! S arra én lennék éppen jó, hahaha!

Erre Bálvándy nagyon komoly arcot öltött.

– Azt nem tudhatod, kedves barátom. Az asszonyok szeszélyei kiismerhetlenek. Ez a nő annyira beléd lehet bolondulva, hogy a kedvedért képes lenne elmenni Pátyodra* rektornénak.

– De már akkor inkább én megyek Pestre hozzá nagyságos úrnak.

Bálvándy ezt még praktikusabb életmaximának találta.

– Kedves barátom, őszinte akarok hozzád lenni. Tudhatod, hiszen nyílt titok volt, hogy én Katinkának legbensőbb tisztelői közé tartoztam. Az voltam ránézve, ami az apa a leányához.

– Ühüm – köhintett bele cinikus ostobasággal Aszályi.

– Ő is nagyon ragaszkodott hozzám. E mostani levelében azért közli velem elhatározását, hogy mint aki sorsa iránt mindenkor nagyon érdeklődtem, nyilvánítsam efelől nézetemet. Hát én, hogy megggyőzzelek szinte jóakaratom felől, sok szót nem szaporítok; hanem cselekszem. Először a+ zsibói házat átengedem Katinkának ingyen, azután pedig átadom neked e chatouille-t,+ ebben vannak Katinkának minden hozzám írt levelei: ezeket általad visszaküldöm neki mind; a legutolsót kivéve. Értesz-e már engemet?

Aszályi mindent értett; részeg volt; nyakába borult kedves barátjának, nyakon fülön csókolta azt és sírt. – Melodrámai jelenet volt.

Bálvándy aztán sietteté, hogy ne tartsa magát itten fel tovább; siessen boldog lenni, feladatta rá az előbbi ruháit, feltetette+ a szekérre s elszállíttatta vissza Aradra, ahová Aszályi csak este későn érkezett meg.

Akkorra már kipárolgott a fejéből a bor, s akkor kezdett el csak gondolkozni róla, hogy tulajdonképpen kicsoda is ő,+ és mit visz most magával a köpönyegzsebében? Az, akit+ magában tisztel, a leendő férje egy nagyon szabadszellemű úrhölgynek, s az, amit zsebében+ visz, az egy csomag gyöngéd levelezés, melyet leendő nejének egykori és talán még visszakerülendő benső tisztelője küld éppen őáltala vissza.

Egy percig járt az a gondolat Aszályi fejében, hogy ezt a csomagot belehajítsa a Marosba s aztán maga beálljon katonának, hanem csak egy percig, a másik percben jobb tanáccsal szolgált a gyomor.

Ejh, mit? Nem olyan elviselhetetlen szerencsétlenség az. Egy szép asszony, aki nem tehet róla, hogy ezelőtt tizenkét esztendővel is szép volt. A hűség, ártatlanság egészen relatív fogalmak. Az asszonyban ez csak pretium affectionis. Fődolog az, hogy gazdag asszony. Akkor bezzeg nem kellene öt forintért kalendáriumtölteléket írni, nem kellene a télikabátot nyáron német szóra adni,* valamennyi vendéglőben sorban kontózni, s mikor az ember az egyik utca végéről a másikra akar menni, a várost körülkerülni, hogy a hitelezői minden boltajtóban el ne fogják. Akkor az embernek volna saját háza, kocsija és cselédje, akin tekintélyét gyakorolja.

Igaz, hogy biz ez csak „palást”. – „Palást” biz ez; de meleg van alatta.

Aszályi sorsával kibékülten érkezett vissza Katinkához.

Már akkor a szép úrnő kétségbe volt esve a magány, az unalom és a rémület miatt.

Mindennap harminc halottat vittek el ablaka alatt. Már a kertrenyíló szobába költözött át, hogy ne lássa a sok temetést, s ne hallja a sok énekszót.

Azért nem is lehet csodálni, ha Aszályit megérkeztekor a legnagyobb örömmel fogadta. Óh be kedves embere volt neki! Egyszerre felderült az arca. Nevetett, mint egy gyermek.

Mondja el, szerencsésen járt-e.

Aszályi kedélyes akart lenni, s elmondta mindazt, ami vele történt. Katinka kitörő kacajjal fogadá a bepácoltatási történetet, mit Aszályi elmondatlan nem hagyott volna egy világért.

Ott azután komolyságra fogta a dolgot Aszályi, ahol a Bálvándyval folytatott párbeszéd következett. Ünnepélyes lett és gyöngéd.

„Barátunk” mindent elmondott nekem; ahogy nagysád kívánta hozzáírt levelében. Nemeslelkűen beleegyezett mindenbe.

– No! – és? – kiálta+ fel ragyogó arccal Katinka.

– A zsibói házat ajándékba engedi által nagysádnak; hat hét múlva nagysád szabad lehet. Azután pedig. – Itt nagy lélegzetet vett Aszályi.

– Nos nos? – sürgeté Katinka türelmetlenül.

– Itt küldi nagysádnak hozzáírt leveleit.

– Leveleimet? – kérdé Katinka fülig elvörösödve. – Minek?

– Annak jeléül, hogy mindenbe beleegyezik.

– Beleegyezik? – Katinka bámulni kezdett.

– Ő helyesli nagysád elhatározását, és azontúl semmi sem áll boldogságunk útjában.

Aszályi e nyilatkozatnál szétterjeszté karjait, mint a keresztre feszített Molay* Jákob,+ a „Templáriusok” című tragédiában, s eksztázisra torzított pofával mosolygott az úrhölgyre.

Katinka most fogta csak fel, minő kegyetlen tréfának tették áldozatává.

Első dühében a lovagkorbácsa után kapott; hanem hirtelen eszéhez tért, s a csengettyűhúzót rántotta meg.

Aszályi még akkor is úgy állt, mint Molay Jákob a keresztfán, mikor a komornyik belépett a csengetésre.

Katinka így szólt a cselédhez:

– Ezt az embert, ha még egyszer idejön, ki kell dobni az ajtón

Alkonysugarak

Kálmán pedig egyedül feküdt kórágyán. Egyedül a népefogyott fővárosban, ismeretlen szűk tanyáján betegen.

Betegsége nem az uralkodó mirigy* volt. Ez a rút, arctorzító ragály elkerüli azokat, akikre már egy szelídebb nemtő szárnyai vetnek betakaró árnyat.

Kálmán mellbeteg* volt. Ez a költők és művészek és szeretők kiváltságos betegsége. Az a sápadt arcú nemtő, aki elébb barátságot köt áldozatával, lassan, szelíden készíti el a túlvilágra; ha látja, hogy fél a sírtól, halasztást enged neki, még egy tavaszt; azalatt megbarátkoztatja a zöld fűvel, mely alatt olyan édes az álom; engedi reményleni az utolsó óráig; minden érzékét felfokozza, lelkét megszépíti; gondolatainak erőt ád, tollának varázst, ecsetjének teremtő ihletet, szerelme fájdalmainak boldog édességet; és aztán szépen, csendesen, mosolygó arccal elaltatja.

Ez a költők, művészek és szeretők kiváltságos halála; kik meghalnak; mert alkottak, mert szerettek…

A mellbetegek nem félnek az egyedülléttől.

Lelkük távolbalátó: meg tudják látni azokat, akiket szeretnek; meg tudják álmodni azoknak a gondolatjait, akik nincsenek jelen.

Csak ketten ápolják a beteget: az iparos házigazda és vén cselédje; a költő beszél nekik csodaálmokat, mikkel azokat vigasztalja. Azt mondják rá: igaz, úgy van az.

– Hogy nem jön a nagyanya, unokáját végnapjaiban meglátogatni!

– Ő akar jőni; de nem lehet. A halálharangszó zúg minden faluban, s az visszariasztja. Az egész országban dúl az epemirigy.* Ő maga nem fél attól, de fia kétségbe van esve. Szegény Béni bácsi! Hogy mosdik minden nap hússzor erős borecetben, hogy visel elöl-hátul nyakába kötve kámforos zsacskókat, hogy issza féltében az erős pálinkafélét, hogy meszelteti ki szobáit klórmésszel naponkint, hogy imádkozik ötször napjában, hogy mond le pipájáról, kedvenc ételeiről, s kényszerű böjttel sanyargatja testét. Anyja bizonyosan nyugtalankodik Pesten maradt unokája miatt; készül is az útra, hogy eljöjjön érte, elvigye magával a vészes légkörből; de olyankor kétségbeesetten borul nyakába a vén gyerek: mamám, ne hagyjon itt magamra; mamám, én meghalok itt egyedül, mamám, ne menjen Pestre; ne hozza ide a kolerát. S az öreg asszony szíve megesik gyámoltalan vén gyermekén, s elodázza jövetelét: majd holnap!

A beteg látnoki képzelme így mondja el ezt.

Hát arról a másik nőről mit beszél, kinek arcképe keblét el nem hagyja soha; amit elővesz, mikor egyedül marad, s elmereng vonásain.

Gondol az is őreá? Tudja már, hogy mit vesztett benne? Tudja már, hogy senki sem szerette őt rajta kívül igazán? Jönne már hozzá. És bizonnyal el is fog jönni; hanem az már késő lesz.

A beteg nincs mindig ágyhoz kötve. Néha fölkelhet nappal, s egy vázolt kép* alakjain dolgozik tovább. A falusi lak az; csendes otthonias szobájával; a családdal körülült asztal. Csak egy kép nincs még bevégezve rajta; saját alakja. Éjjel pedig eszébe jutnak remek gondolatok, azokat elmondja ápolóinak; a mester leírja azokat papírra.

S akit annyian szerettek, oly egyedül távozik innen!

De nem. Egy napfényes délután örömsugárzó arccal jön be a vén házigazda, hogy előkészítse a kedves meglepetésre ápoltját,+ s fölsegítse rá tisztesebb ruháját; mert a festéshez a kopottat használta.

– Tudtam én, hogy ez az egy el fog jönni!

Melyik hát az az egy?

Kálmán arcán még pirosabbra gyúltak a halálbetegség rózsái. Melyik jött el hozzá azok közül, akikre ő várt?

– Ez aztán az asszony, aki ilyenkor be mer jönni a kolerás Pestbe, hogy kedves betegét meglátogassa!

Melyik asszony? Az anya vagy a régi eszménykép?

Kocognak: szabad-e? S kinyílik az ajtó. Betekint rajta két mosolytól, részvéttől ragyogó arc. Nem is egy; de kettő.

Tóth Máténé asszonyom az s Erzsike leánya.+

Ah! nem a nagyanya, nem az eszménykép; a hajdani cselédleány, a durva paraszt családja érkezett meg.

Sára asszony betegvigasztaló kedélyességgel siet oda Kálmánhoz, egészséges két tenyerébe fogja annak átlátszó kezét.

– Ejh lám! Nézze meg az ember! Hisz mi azt olvastuk az újságból, hogy maga nagy beteg; pedig hát olyan jó színben van, mint a szakasztott rózsa. – Szaladj mindjárt, feleség! – azt mondja az uram; – hozzátok el abból a dögleletes Pestből. No, hála Istennek! Csakhogy fenntaláljuk. Ugye, nincsen semmi baja?

Azzal odaölelte keblére Kálmánt. Dehogy van már baja.

No, hát ölelje meg ezt a leányt is. Úgy ni! Azért hoztam ám magammal, hogy segítsen, ha egymagam el nem tudnám innen vinni. Mert hát azért jöttünk ám ide, hogy elvigyük magunkkal. Tseresnyés uramat is elvisszük magunkkal; bezárjuk a házat, vissza sem eresztjük egyiket is,+ amíg el nem múlik ez a+ veszedelem. Magát pedig, kedves Kálmán úrfi, azután sem eresztjük el magunktól. Ott marad mivelünk. – Majd meglátja, milyen egészséges lesz ottan! A friss tejtől, az illatos méztől, a tiszta levegőtől, hogy meggyógyul ottan! Aztán meg a mi szeretetünktől… Lesz ott magának szép csendes lakása, ahol elfestegetheti azokat a megszólaló szép képeit, s írhatja azokat a gyönyörűséges költeményeit, még a madár sem háborítja ott. Ugye, hogy eljön mivelünk?

Kálmán csak szomorúan ingatta szép eszmeterhes fejét; de szólni nem tudott, el volt a szíve szorulva egészen.

– Szólj hát neki te, leányom, kérd te őtet; talán a te szavadra majd jobban hallgat.

A parasztleány (egész alakja csupa élet, egész arca csupa szemérem) odaborult gyöngéden Kálmán keblére, hallhatá szívének egészséges dobbanását, a leány átkarolva őt, azt mondá neki:

– Legyen ön a mi fiúnk!…

Kálmán lelke felszabadult a test gyengesége+ alól. Könny helyett mosoly jött szemébe. Megcsókolta a piruló leányka homlokát ihletten.

– Az Isten áldjon meg téged a te jóságodért, kedves szép húgom, amiért bátyádnak fogadtál engem. Ez a te szavad volt, aminek utoljára örültem a világon. Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között,* mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani. Ide festem majd e képre saját arcomat is közétek, – s aztán mindig otthon leszek. Hanem ez az én roskatag alakom itt marad ezen a helyen, és itt sem sokáig marad már.

A leány megtalálta bátorságát;+ nem hagyta magát visszariasztani.

– Lássa, mi most olyan egyedül vagyunk; ebben a félelmes időben. Pista bátyánk sincs a háznál.

– Hol van ő?

– Elvitték katonának Galíciába. Híttuk haza ebben a nagy+ zűrzavarban; de azt írta, hogy nem jöhet: az őrállónak nem lehet elhagyni a helyét.

– Látod, kedves jó húgom, én is ilyen harcos vagyok; én is őrt állok a legveszélyesebb vártán. Nekem sem szabad elhagynom a helyemet. Az Isten hazasegíti majd bátyádat: engemet is elsegít valahová; s mi mind olyan boldogok leszünk, ahogy megérdemeltük.

Már itt aztán Sára asszony nem állhatta meg, hogy hangos zokogásra ne fakadjon; amidőn aztán Tseresnyés uram meginté, hogy a zokogással ne ingereljék a beteget; mert az ilyen szenvedők nagyon makacsak és bosszankodók. Ha erőtetik, csak a baját súlyosítják vele.

Pedig Sára asszony csak mégis megkísérté még egyszer, hogy Kálmánt rábeszélje: milyen jó helyet készítettek neki a kocsiban, puha vánkosokból, jó sarjúszénából; úgy elvinnék, mint a szedett szőlőt; édes savóval itatnák, – attól sokan meggyógyultak már ilyen betegségből, s késő vénséget értek. Kálmán tagadólag inte.

– Én Istenem! – sóhajta Sára asszony –, mikor az ölemben hordtam, mint kisgyermeket, milyen jó gyermek volt akkor!

Aztán mikor látta, hogy már csak el kell menni, búcsút vett Kálmántól Erzsikével együtt;+ de a konyhában állomást tartottak. Mint akik arra is készen voltak, hogy Kálmán nem lesz rávehető, hogy velük elmenjen; telehozták a szekérderekat mindenféle házi jóval: főzelék, friss vaj,+ tojás, aszalt gyümölcs került elő a szekérből, s mit a+ halálvész alatt mind nem lehetett kapni Pesten Sára asszony maga nekigyürkőzött a főzésnek; gyönge csirkét ölt, megmutatá a vén cselédnek, hogyan kell finom becsináltat készíteni abból, amilyenhez a Kálmán úrfi volt szokva a nagyanyja házánál; lassan beszéltek, hogy a szó be ne halljék; meg ne tudja a beteg, hogy ők mégis itt vannak; s csak azután hogy a vén cseléd kihozta az edényt Kálmán szobájából, s elmondá, hogy a beteg igen jóízűen vacsorált, alig hagyott meg valamit a finom becsináltból, akkor ültek fel a szekerükre, lelkére kötve a mesternek, hogy őket tudósítsa aztán Kálmán hogylétéről, és a szolgálónak, hogy nagyon sűrűre ne csinálja a rántást a becsinálthoz.

A kolera egyre aratott, a kaszált rend meglátszott odakinn a három temetőben. Ez a három sírkert volt a váci úti, kerepesi és ferencvárosi.+

Kálmán betegségében látszólag javulás állt be: – a végbefejezés előpostája. A szenvedő úgy érzi ilyenkor, mintha egészen magához tért volna. Fájdalmai megszűnnek, keble megmenekül szorongatásaitól,+ fel tud kelni, s vágyik ki a szabadba. – Jótékony nemtő, ki az élet álarcát teszed fel, mikor a halált hozod!

Hanem Kálmán philosoph volt és természetbúvár. Őt a halálangyal nem ámíthatá el. Tudta jól, hogy ez a végnek a kezdete. Készen volt rá régen.+ – Műveit befejezé, nem hagyott félben semmit; irodalmi műveit átnézte, kijavítá, nagy festményén megtette az utolsó ecsetvonást, s akkor azt mondá Tseresnyés uramnak:

– No mármost gyerünk el szállást nézni!

Szállást nézni? Hová

Szép nyári napok jártak, hosszú, csendes, verőfényes alkonyattal Kálmán jó házigazdája karjába kapaszkodva elindult szállást nézni, a vén cseléd kísérte őket.

Végigmentek a hosszú országúton. Túl a házsorokon terül a váci temető: abba tértek be, körüljárták. Ott pompás síremlékek sorakoznak egymás mellé, gondosan ápolt halmok, emléklapok. Mikor azokat bejárták, Kálmán azt mondá gazdájának:

– Ez nagyon is pompás szállás nekem.

Onnan aztán hazamentek. Kálmán aludt reggelig csendesen, mint aki egészen meg van gyógyulva.

Másnap megint azt mondá házigazdájának:

– Menjünk szállást keresni másfelé.

Elmentek aztán hárman a kerepesi temetőbe, sivatag homok téreken keresztül. Ott már sem pompa, sem hűs árnyék nem volt. Kálmánnak mégsem tetszett a szállás.

– Ez nagyon közel van a városhoz.

S azzal hazatértek ismét.*

Harmadnap a beteg költő arca rózsásabb volt, mint valaha, szemei ragyogtak, és minden idege új életre látszott kelni.

– Menjünk szállást keresni.

E délután elvitte kísérőit magával messze ki a marhalegelőn, vásárálláson, káposztaföldeken túl, a ferencvárosi temetőig. Az már jó csendes szállás.

A ferencvárosi sírkert közepén volt egy emelkedett halom, azon egy kőfeszület.

– Ez jó hely itt, – monda Kálmán. – De még ez is nagyon közel van.

S azzal kiszámlált kétszáz lépést a kőkereszttől keletnek, egész a temető árkáig; ott megállapodott.

– Itt lesz nagyon jó. – De még ez is nagyon közel van.

Azután odahívatta a sírásót, s kialkudott vele ott azon a helyen egy sírnak való területet, ki is fizette neki az árát.

Akkor visszamentek a kőkereszthez, a költő leült a feszület talapzatára, az iparos és cselédje odatelepedtek a lábaihoz.

A főváros alantabb fekve terült a távolban, a nyári aranyos porködben elmosódva. Néztek rá és nagyot hallgattak.

– Miért mondá ön – szólt megtörve a hallgatást Tseresnyés mester –, hogy még ez is közel van?

– Mert nem akarom, hogy álmomban háborgassanak, – felelt Kálmán.

– Óh, uram! Ki háborgatna bennünket e csöndes helyen?

– Ki? – szólt Kálmán, és égő arcát a sápadt ég felé emelte. – Azok, akik ezután születnek. Ez a hely itt egykor város fog lenni, és porainkat összekeverik a paloták vakolatával. * – Igen, igen! Ez a nagy homokpuszta itt körülünk paloták hosszú sorával lesz beépítve. Száz meg száz iparűző gyár kéménye fogja fekete füstjével szőni fölénk a szemfödelet, s gépeinek zúgása fogja képezni a föld szívdobogását, mely bennünket ébren lenni készt. Terjeszkedni fog az égsark minden része felé a kővé vált élet, s a sírokat beépítik utcasorokkal! Az elvetett magból cédrusfa lesz! A hosszú Duna-partot fejedelmi házsorok koszorúzzák, s azok között a tudomány, művészet, ipar, kereskedelem monumentumai! A köztéreken a hírhedett ősök ércszobrai fogják hirdetni múltunkat. – A királyi Duna tükrét állóhidak ölelik át, ércből, kőből: örök építmények. Gőzhajók seregei lepik el folyamunkat, miket csak hírükből ismerünk még most, s vasutak hosszú vonalai fognak összetalálkozni városunk alatt, mikről még most csak külországok beszélnek. És lesz népünk, amely hazájának örül,* mely nevének díszére munkál, lesznek nagy embereink, kiket a világ bámulni fog, lesznek hőseink, dicső szellemeink, kikben újjászületünk, lesz életünk, melynek szűk lesz ez a város; leszünk nemzet, mint még sohse voltunk, és az utókor írójának nem kell költeni, hanem csak a valót leírni, hogy dicsőítse hazáját. Nézzétek, ott emelkednek az aranyos ködben – a palotasorok, – a fényes alakok, – a félistenek, – a panteon, – az akadémia, – a diadalra siető nemzeti seregek, lobogó zászlóikkal, a koszorús szobrok, – az örök világosság: – a népek szabadsága!

(„Óh, én uram istenem, légy irgalmas szegénynek – könyörge a vén cseléd –, mily szörnyű lázálmai vannak!”)

(„Hallgass, némber!… – inté az iparos. – A próféta beszél!… Ő látja azt mind, amiket mond!”…)*

Mikor a temetőbül hazamentek: Kálmán azt mondta, hogy oly könnyűnek érzi magát, mintha a föld nem is volna a lába alatt, mikor jár. Nem volt szüksége vezetője karjára támaszkodni. Előresietett.

Mikor az országúton megálltak pihenni, egy szegletkőre leült, tekintetével merengve+ a széles hosszú utcán, mely üres volt és nesztelen.

– Nézzétek – szólt, kigyulladt arccal –, amilyen hosszú a tér, olyan tele van néppel; mint egy hullámzó fekete folyam, úgy mozdul előre a százezernyi fő. * Mi úszik ott középett? Egy ravatal. Mik lobognak körülötte? Háromszínű zászlók, fátyollal bevonva. Kétfelül a két palotasor ablakai, erkélyei tele bűbájos hölgyarcokkal. Mi hull? Eső? Nem: könny! Mit visznek ott a fáklyafénynél? A nemzet szállítja nagy halottainak hamvait, a panteonba. Mit énekel az a százezer ember? „Nincs itt többé, hanem feltámadott!*” Halljátok ezt a zúgást? Látjátok ezt a katafalkot? Látjátok, hogy emelkedik minden az ég felé? A házak, a népek, a szellemek? Látjátok?

… A hosszú országúton egy kötélverő fonta, háttal haladva előre, hosszú zsinegeit, s a legkülönb palota volt az egész utcában a „Két Pisztoly*” csárda.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap nem bírt Kálmán az ágyból fölkelni. Tagjai levonták, idegei ki voltak merülve.

Ápolóival sem beszélt már, egész délelőtt szótalan volt. Csak délután kezdett el nyugtalan lenni. Minden órában megkérdezte, hogy senki sem jött-e. Mintha várt volna valakit.

„Senki.”

Ki jönne most tehozzád, elhagyott ember, az elhagyott városból?

Mentül alább hanyatlott a nap, nyugtalansága annál inkább növekedett. Mindig az ajtót nézte: senki sem jön-e?

„Senki.”

Az alkonyodó nap már égetőn kezdett besütni ablakán, hogy a függönyt eléje kellett húzni. *

Kálmán kérő tekintettel nézett az ablakra. Elérték néma kérését, félrehúzták a függönyt, kinyiták az ablakot,+ hadd jöjjön be friss lég és meleg napsugár.

Olyan volt már az arca e napsugárban, mint az aranyozott alabástrom.

Most zörget valaki az utcaajtón. Kimegy a cseléd, megnézi, ki az.

A posta hozott egy levelet Jenőy Kálmánnak. *

Kálmán kezébe veszi azt, s amint a címiraton meglátja az ismerős vonásokat, valami túlvilági mosoly dereng át arcán. Int, hogy nyissák fel a pecsétet.

A felnyitott levelet kezébe+ fogja és olvassa.

„Kedves, örökké szeretett Kálmánom.

Ha megbocsáthatsz szenvedéseidért, miket én okoztam, úgy irgalmasabb léssz irántam, mint az Isten, ki oly súlyosan büntet engem en vétkemért.+ Engedj reményt, hogy vétkemet jóvá tehessem. Mindent eldobtam magamtól, ami valaha hozzám tartozott, hogy téged visszanyerhesselek. Egyetlen imám van, hogy te boldog légy, s ha én adhatok valamit boldogságodhoz, az egyetlen üdvöm lesz a földön. Lelkemet kínozza a hír, hogy te beteg vagy. Sietek hozzád; de feltartóztat az országos vész, vesztegzár alatt vagyok. Levelemet küldöm előre, hogy mondja el helyettem, mennyire szeretlek; mennyire szenvedek! Óh, várj reám, és fogadj megbocsátva

örökkön-örökké

Dorothea.”

....... Az alkonysugár odasütött a feltárt levélre; s onnan vissza Kálmán arcába. Amíg végigolvasá az édes szavakat, megdicsőült mosoly ragyogta körül dicsfénybe boruló arcát. – Azután lehunyta a szemeit. – És nem is nyitotta fel többé. – Hanem a mosoly, az ott maradt az arcán.

„Volt. Nincs. Lesz”

A népirtó angyal még mindig két kézre fogott kaszával aratott. A harangszó egész nap nem hallgatott el* a városban.

Tseresnyés uram elfásult arccal állt háza ajtajában. Éppen a protestáns paplakról* érkezett vissza, ahol azt adták tudtára, hogy az egyetlen lelkipásztor is ágynak esett, talán meg is hal estig.

Mármost mit mondjon odabenn az ő halottjának? Ki fog téged eltemetni?

Ott megállt a kapujában, a kalapja a hóna alá csapva, ahogy feledte még a paplakon; hajadonfővel jött végig az utcán, s aztán csak bámult maga elé a szemközti zöld mohos tetejű rongyos házakra. Azok nem mondtak neki semmit. Holttenger volt a fejében.

Egyszer valami mély hang riasztja fel mélázásából, s amint odatekint, egy magas férfi áll előtte, idegen szabású hosszú öltönyben, feje előregörbült, mintha mindig a földön keresne valamit, arcbőre barna és cserzett, mint a pergamen, szakálla két ágra eresztve.

– E házban lakik Jenőy Kálmán? – kérdi az idegen.

Tseresnyés uram elébb végigbámulta a kérdezőt, mintha azon csodálkoznék, hogyan szólalhat meg ily idegen alak magyarul. Aztán megbámulta a hozzá intézett kérdést, hogyan mondhatja azt valaki, hogy „itt lakik-e Jenőy Kálmán?” S aztán ő kérdezte meg az idegentől:

– Kicsoda ön? S miért keresi Jenőy Kálmánt?

Az idegen föld alatti basszushangon megfelelt rá.

– Az én nevem Barkó Pál. Keresem Jenőy Kálmánt azon fogadás végett, melyet tizenkét év előtt tettünk egymásnak, hogy e napon Pesten összejövünk: öt ifjú jó barát.* Én eljöttem Tübetből.*

A csizmadia le akarta venni a kalapját e szóra a fejéről; de miután azt nem találta a kopasz tarkóján, lehajolt a jövevény kezéhez, megcsókolta azt, s azt mondá neki:

– Szelim aleikum;* hozott az Isten, atyám! Küldve jöttél. Lelkipásztor. Jenőy Kálmán itt lakik, és bizony tereád vár.

Azzal bevezeté a jövevényt a hátulsó szobába, ahol jó barátja várt reá, letakarva szép selyem szemfedővel.

Barkó Pál arcán egy vonás sem mozdult meg. Odaállt a ravatal elé, két kezét egymásba téve, és úgy állt ott mereven; szemeit az alabástrom arcra függesztve.

Mikor aztán sokáig állt ott, és egy szót sem szólt, akkor azt mondá Tseresnyés uram, hogy ő elmegy a sírkő után nézni, melyet már megrendelt; maradjon ott addig a jövevény.

Az nem szólt rá semmit.

Tseresnyés uram elment, vissza is jött; a jövevényt még akkor is azon a helyen találta olyan némán, olyan mozdulatlanul, ahogy ott hagyá.

– Atyám! – monda neki –, a sírkő kész. A halottas szekér itt van; hatósági parancs szerint sietni kell az eltakarítással! – Mehetünk.

A messze földről jött látogató szótlanul lépett hátrább, hogy helyet adjon a koporsóvivőknek, akik leszegezték a födelet, s még azután is arra a helyre bámult, mintha a födélen keresztül is barátja márványarcát látná mindig.

Mikor kivitték a koporsót, Tseresnyés uram előhozta a gyászfátyolt, nagy csokrot kötött belőle a maga kalapjára, Barkó Pál hosszú kurdsüvegére* s Miska inas sipkájára. Az öreg szolgáló is kapott egy fekete nagykendőt.

Nagy fényűzés nem telt a végtisztességhez, de e tisztesség őszinte volt.

Mikor a koporsót fölemelték a fekete hintóra, Tseresnyés uram a sírkövet is föladatta. Egy négyszögű márványkocka volt az; egyik lapjára ez volt bevésve: „Volt. Nincs. Lesz.*” A másikra a halott neve és az évszám.

Tseresnyés uram kérdezé Barkó Páltól: jól van-e ez így? – ez némán ingatta fejét; és Tseresnyés uram tudta már Decsy*+ + Osmanographiája nyomán, hogy a keleti népeknél ez a tagadó fejcsóválás azt jelenti, hogy „jól van”.

Akkor aztán megindult a menet. Négyen voltak hozzá. Tseresnyés uram volt a kántor, Miska inas az énekkar, Barkó Pál a lelkész, s a vén szolgáló a zokogó kíséret.

S Tseresnyés uram olyan szépen énekelte a csizmadiainassal együtt a vigasztaló búcsúdalt, mint akármely kántor:

Már elmégyek+ az örömben:Paradicsomnak kertében,Lelkemnek üdvösségében….*

Így hagyta el a haza fővárosát nemzetének legfényesebb költője. Az utcák üresek voltak, senki sem nézett utánuk. Minden ember sietett az ablakát lefüggönyözni, mikor a gyászéneket hallotta közeledni, s a szemközt jövők kitértek előle a szomszéd utcákba. A halál félelmes nagy úr volt akkor.

A ferencvárosi temetőbe vitték a koporsót,* ott várt rá a csendes hely a kereszten túl, a part mellett, ahogy ő kiválasztá azt magának. A halotthordók ott leereszték a sírba a drága terhet, s aztán siettek odább; nekik még sok dolguk volt végezni való.

A sírásónak is dolga volt más sírnál; kapott rajta, hogy a kísérők magukra vállalták a behantolást.

Előbb imádkozni kellett.

Barkó Pál letűzte bambuszbotját+ maga elé, arra tette hosszú süvegét, s keresztyéni módon elébb elimádkozá a miatyánkot+ magyarul, azután perzsául,+ azután arabul, azután tatárul, utoljára szanszkrit nyelven. *

Az ima után a férfi és a gyermek eléneklék az ott marasztó dalt:

Menj el nyugalom+ Csendes éjjelébe,A gyászos sírhalom Megnyílt kebelébe.Közanyánk ölébe.

A második versbe már belevegyült a vén cseléd tört hangja is, és Barkó Pál zúgó basszusa.

Hová a világi Bajok nem tódulnak,A test kívánsági Hol mind elnémulnak.Végképpen elmúlnak.

A búskomor dal hangjai elenyésztek a homokpuszta csendjében; felváltotta őket az a rejtelmes dobogás, ami a mélybe aláhulló göröngyök zuhogása.

Mikor a halom készen állt, Tseresnyés uram így szólt Barkó Pálhoz:

– Segíts, uram, a sírkövet felállítani; ti pedig, cselédeim, menjetek haza.

És azután Tseresnyés uram felállítá a sír elé a márványkockát, de nem úgy, ahogy más síremléket szokás, kifelé a névvel, befelé a jelmondattal; hanem úgy, hogy a név aláfelé lett fordítva, lekerült a földbe, felyül maradt e három szó: „Volt. Nincs. Lesz.”

Barkó Pál nagyon hevesen ingatta a fejét; keleti szokás szerint azt jelezve, hogy igen jól van.

Mikor az is megvolt, akkor Barkó Pál elővevé övéből a delejtűt, letette a sírkő lapjára; azután bambuszbotjával megmérte, hány sing* távolságra van ez a kő a nagy kereszttől a dombon. A bambuszbot felső gombját lesrófolá, s annak az üregéből kínai pergamenpapírt vont elő, s arra ismeretlen ákombákokat rótt fel valami kék irallal; a tekercset megint visszadugta a bot üregébe.

És azután két kezét összefonva, sokáig ott állt a nagy kereszt talapkövén, s a maga előtt elterülő városra bámult.

– Mit látsz magad előtt, uram? – kérdé tőle nagysokára Tseresnyés mester.

– Ninive romjait* – felelt az utazó.

Hajh! ugyane helyről három nappal elébb, az, aki most ott a négyszögű kő alatt nyugszik, az emelkedő Párizst látta!

Odább indultak.

– Hová megyünk most? – kérdezé Tseresnyés uram a tudós utazótól.

– Te, jó ember, mégy haza a Magyar utcába; én is megyek haza L’Hasszába, a Dhawalagiri hegy* alatt.

S azután mentek együtt szótlanul a városon végig; a hosszú országúton végig; a kecskeméti kapun keresztül; ott a Magyar utca sarkánál megálltak mind a ketten, mintha el akarnának válni. Barkó Pál két kezét tenyereivel egymáshoz közel vivén, azokat Tseresnyés mester felé tartá. Tseresnyés mester tudta jól, hogy ez a keleti üdvözlés módja, s arra az a viszonzás, hogy az üdvözölt viszont szorosan egymáshoz lapítva tenyereit, két kezét a másik két tenyere+ közé fekteti: „Szálem!”

Ekkor mégis bátorkodott egy kérdést intézni a hírhedett utazóhoz:

– Vannak-e tehát még Magyarországon kívül + magyarok?

A tudós gondolkozott sokáig, úgy felelt.

– Még nem találtam meg őket; de én hiszem, hogy vannak.

És azzal, ahelyett, hogy elváltak volna egymástól, az utazó tovább kísérte a kézművest a Magyar utcában, lakása kapujáig.

Ott aztán Tseresnyés mester nyújtá neki a kezét kézszorításra.

És akkor viszont az utazó tudta meg, hogy az a jel,* amiről a szabadkőművesek* ismernek egymásra, kik kézszorítás alatt a középső ujjokat befogják.

Most az utazó kérdezett.

– Hát Magyarországon belül vannak-e még magyarok? *

A kézműves gondolkozott sokáig.

– Nem találom őket; – de én hiszem, hogy lesznek.

– „Szálem!”

Azzal egyik ment, másik maradt.

Keresik és nem találják

Ugyan pusztán maradt a Magyar utcai kis lak; a jó öreg házigazda egész nap eljár kel a hátulsó szobában, ahol a költő lakott. Semmit meg nem szabad abban mozdítani a helyéről. Ott hever a toll az asztalon, ott vannak elszórva az ecsetek a festőtábla mellett. Nem szabad senkinek hozzájuk nyúlni.

És idestova nem is lesz senki, akinek tiltani kell, hogy hozzájuk nyúljon.

A temetés utáni napon eljött faluról a Miska gyereknek a mostohaapja; azt mondta, hogy hazaviszi a fiát. Rossz kölyök ugyan, vásott gonosz csont, s otthon csak tehernek van; de már mégis ilyen veszedelmes halálos időben csak nem hagyhatja itt ebben a városban, ha mostohája is.

Nehány+ nap múlva meg a vén cselédnek még vénebb nénje jött be faluról szamaras+ kordéval; szegény koldus asszony, kinek magának is alig van mit enni, s kis putriban lakik valami falu végén. De ott csendes a világ; nem halnak az emberek, hát csak elviszi magával a testvérét ebből a fertőzött városból.

Tseresnyés uram tehát maga maradt a háznál, s egyedül beszélgetett a+ pókkal, ki a szegletben szemfödeleket sző, s fogoly legyeket énekeltet, a halálóra bogárral,* ki páratlan számokat ver az ágydeszkák között, s a szúval, ki a kemény fában perceg.

„Látjátok. A vásott rossz fiúért eljött a mostohaapja, elvitte magával. A vén cselédért eljött a nénje, a koldus asszony s elvitte magával. Csak ahhoz, aki egyetlen volt az egész országban, nem tudott eljönni se szülő, se szerető asszony. Pedig ez olyan dicső volt! Pedig ők olyan nagy urak!”

A pók, a szú, a halálóra bogár elhallgattak, ha ezt meggondolták.

Csak őhozzá nem jöttek el azok!

Naphosszant elüldögél e szobában Tseresnyés mester, s újra meg újra elolvassa Kálmán költeményeit, s úgy beléjük merül, hogy azt sem tudja, e világon van-e?

Azt sem veszi észre, hogy valaki rányitja az ajtót, s egy gyászba öltözött öreg asszonyság jő be, és leül vele szemközt a pamlagra. Az asszonyság előkelő úrhölgy, s ha a lelki gyötrelem+ úgy meg nem változtatta volna arcát, talán mindjárt rá is ismerne a mester. Azonban bámulva, mint az álmából ébredő, intézi hozzá ezt a kérdést:

– Mi tetszik itt, asszonyom?

A nagyasszony még mindig büszke úrnő: még mindig restellné, ha gyöngeséget árulna el a közrendű ember előtt, tud hangjának parancsolni.

– Hol van Kálmán fiam?

– Az égbe van, nagyasszonyom.

– Hiszem Isten irgalmától, hogy ott van – szólt tompán, elfojtott bánattal az úrhölgy. – Most sírját keresem. Vezessen ön el hozzá.

Erre a szóra egészen fölébredt a mester. Odament az úrhölgy elé s keményen arcába nézve, monda neki:

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Nem? – kérdezé rábámulva Jenőyné.

– Nem.

Az úrhölgy még mindig büszke volt, felkerekedett helyéről, azt mondta, hogy „majd megkérdezem tehát mástól” –, s azzal azt sem mondta fia ápolójának, hogy „Isten áldjon”; hanem eltávozott.

Ment a lelkészi hivatalba tudakozódni.

A protestáns lelkész ugyan már felgyógyult; de Jenőy Kálmán temetéséről nem tudott semmit. Talán katolikus+ szertartással temették el.

Az öreg asszony végigtudakozta a város+ minden parókiáját. Jenőy Kálmán neve nem fordult elő semmi halotti anyakönyvben.

Ekkor egy gyönge reménysugara támadt, hátha nem is halt meg Kálmán, hanem valahova falura menekült. S halálhíre csak hírlapi vaklárma, ami annyi embert halottnak kürtölt már, akik aztán még késő vénséget értek.

Elment oda, ahol a gyászszertartásokat rendezik. Ott azután megtudott annyit, hogy azon ifjú, aki Tseresnyésnél lakott,+ valóban el lett temetve; de hogy hová, arról már nem tudnak neki számot adni, mert azok az emberek, kik akkor a gyászhintóval voltak, maguk is meghaltak már. Hiszen nagy idő az! Van már két hete is!

Most sorba vette a temetőket. A sírásóknál tudakozódott. Azok nem tudták nyomra vezetni. Ki tudná, a lezajlott országos zűrzavarban ki hova jutott a frissen kaszált rendben, ha a sírkövek és keresztek meg nem mondják a nevét.

Azok pedig nem mondták meg.

És Tseresnyés mester keserű gyönyörűséggel mondogatá odahaza a kis szobában a póknak, a szúnak, a halálóra verősnek:

„Keresi most!… Csak hadd keresse… Ott nem talál rá… Majd visszajön és sírni fog itten!…”

E napokban egy finom levelet is kapott Tseresnyés mester, melynek szélén gyászkerete+ volt kívül-belül.

Ezt a levelet Dorothea grófné írta a kézművesnek: „Kedves jó úr”-nak címezve őt, szépen s könyörögve előtte nagy alázatosan, hogy ha az elhunyt Jenőy Kálmánnak hagyatéka között megtalálható volna egy elefántcsontra festett női arckép, azt ő drága kincsek árán megváltaná tőle.

„Keresi ő is!” – mondá a mester a néma laktársaknak. Csak hadd keresse.

Írt aztán megnyugtató választ a grófnénak. Ne aggódjék az elefántcsontra festett arckép miatt. Ott nyugszik az az eltemetettnek keblén. Hat láb mélyen a föld alatt: és vele együtt azok a száraz nefelejcsek, mik egy kis fehér szalaggal voltak összekötve; és az a levél, amin utolsó tekintete megtört. Mind együtt feküsznek a költő szívén, s együtt alusznak vele boldogan. Legyen a grófnő megnyugodva.

De hogy hol nyugosznak, azt vele sem tudatta.

És nemsokára megjött ismét a nagyasszony.

Most már nem dölyfösen, hanem alázatosan könyörögve jött.

– Kedves jó uram. Kérem, – könyörgök: vezessen el szeretett Kálmánom sírjához engem.

– Nem vezetem el önt oda, asszonyom.

– Uram. Nincs rettenetesebb fájdalom, mint mikor az ember nem tud sírni. Nekem nincsen könnyem. Látja én nem tudok sírni. De a szívem akar megszakadni.

– Tudom. Jól van úgy.

– Ön iszonyú kegyetlenséget követ el velem.

– Tudom. Úgy akarom. Én láttam, mit szenvedett ő éveken át, most ő már nyugszik; már most szenvedjen ön. Én láttam, hogy küzdött ő az élettel, most küzdjön ön már az ő halála emlékével. Itt e négy+ fal között vérzett el cseppenkint a rettenetes munkában, hogy nemzetét felébressze. Süketeknek és némáknak beszélt. Következzék el az idő, hogy az egész nép keresse őtet, és legyen az ő sírja is olyan süket és olyan néma. Én nem vezetem el az ő sírjához sem önt, sem a most élő ivadékból senkit; hogy ne állíthassanak fel hamvai fölé kőre vésett hazugságokat. Majd egy jövő ivadék, mely érdemes lesz hozzá, fel fogja őt találni – gondoskodva van arról –, s megdicsőíti hamvait. De én nem mondom meg senkinek soha, hogy hová van eltemetve. Ne háborgasson többé, asszonyom.

Azzal bevonult hálókamrájába a mester, s magára zárta az ajtót, ott hagyva egyedül a nagyanyát.

Jenőyné azért nem utoljára tett nála kísérletet. Időközönkint meg-megjelent nála: azt hitte, egyszer tán jobb kedvében találja. Megkísértett nála mindent. Ígért neki sok pénzt, haragjával fenyegette, még sírni is megtanult előtte. Mind hasztalan fáradság volt: azt se pénz, se harag, se könny nem változtatta meg.

Aközben pedig mindent megkísértett az öreg asszony, hogy megtudja, amit keres. Felhívta hírlapok útján mindazokat, akik tudnak felőle valamit, nagy jutalom ígérete mellett. Hiába volt: a vén cseléd s az inas fiú nem olvasnak hírlapot; nem is jöttek vissza Pestre. Talán el is haltak. Olyan olcsón adták azt akkor.

És azután maga mindennap végtül végig járta a temetőket, sorban elolvasva a legkisebb sírkeresztnek feliratát is. Egy sem beszélt az ő Kálmánjáról.

Pedig tízszer is elment mellette.

Tízszer is elolvasá a márványkocka felső lapjára írt három szót: „Volt. Nincs. Lesz.” – és nem tudott meg belőle semmit.

És e bolyongásaiban többször találkozott össze egy másik gyászruhás hölggyel, aki még fiatal volt; de akinek madonnaarcán a szenvedés sietteté az idők rombolásit. Az is keresett egy sírt, melyen nincsen név.

Mikor egymást meglátták, félretértek, hogy ne találkozzanak.

Az is sorba olvasta a kőemlékeket, a kis fakereszteket; az is sokszor elment a márványkocka mellett, az is elolvasá sokszor a sejtelmes+ három igét: „Volt. Nincs. Lesz.” De annak megsúgott annyit a szíve, hogy valahányszor a sír+ mellett elhaladt – szépen bezöldült az már! – mindannyiszor leszakítson egyet azokból a sírhalmokon otthonlakó sárga virágokból, amik tán a halottak nefelejcsei, s egy percig elgondolkozott rajta, vajon ki lehet az a boldog, akiről azt mondja a kő, hogy „Volt.” – „Nincs” „Lesz.”

A harc vége

Tizenharmadik évre keletkezése után, tehát még három évvel meghaladva a trójai háború tartamát, csakugyan eldűlt a Csollánék pere.+

Bölcs, minden oldalra kielégítő, salamoni+ ítéletet* hozott az areopág.+

A felek között nem lévén bebizonyítva az engesztelhetlen gyűlölet, sem a hűtelenség, sem semmi impedimentum matrimonii* nem forogván fenn, a házasság felbontatlan marad, a nő tartozik férjéhez visszamenni, a férj pedig tartozik őt visszafogadni; még pedig az ítélet világos kifejezése szerint: a férj tartozik nejét minden rangjához illő és uraságától kitelő dísszel és fénnyel hazavinni, – s azon túl béke legyen a hívek között.

Tehát Menelaus* csakugyan visszakapta a maga Helenáját tizenhárom esztendő múlva.

Csollánné maga sem bánta ezt már.

Van egy rettentő nemezis a szép asszonyokra nézve, akik semmi más címet nem igyekeztek megérdemelni, mint azt, hogy „szép asszony”. Ez a nemezis pedig az, hogy jön egy idő, amikor csak a cím marad meg. Némely szép asszony olyan hirtelen el tud változni; elég egy év rá, hogy bámulói azt kérdezzék tőle: „talán beteg volt?” Vonásai félremennek, ami báj volt az arcon, az formátlansággá ferdül el; a kacér kacsintás ideges vidrángássá* örökül meg; szépítőszerek, kecspótlékok honosulnak meg a pipereasztalon, a tükör nem akar többé hazudni, míg végre egy hűtlenné lett imádó egészen fölébreszti álmából a szép asszonyt.

Katinkát Bálvándy kíméletlen tréfája költé fel e szomorú ébrenlétre.

Ekkor vette észre, hogy kezd a szépsége kimenni a divatból. Nagy kegyetlenségnek tartják, mikor egy bosszúálló férfi a szeretett hölgyet meglövi pisztollyal, legyilkolja tőrrel, pedig ez+ még mindig szerelem. Az a minden gyilkolásnál nagyobb kegyetlenség, midőn úgy hagyja ott, hogy mindenki nevet rajta.

Arra pedig számíthatott Csollánné, hogy ami két oly kíméletlen ember kezébe jutott, mint Bálvándy és Aszályi, az rongyokra tépve kerül közforgalomba.

Tapasztalá, hogy a halálvész elmúlta után is kerülik a háza táját. A nevetségessé lett asszonyt jobban kerülik, mint a rossz hírű nőt.

Most már maga sem bánta, hogy ha a válóperében hozott ítéletet a legfőbb+ törvényszék is megerősíti. Városunott lett. Vágyott a birkabégetés után!

Csupán az iránt kívánta magát biztosíttatni,+ hogy Csollán úr megszokott komfortját falun se nélkülöztesse vele. Ez az ítéletben körül is volt írva,+ s egy bizottság kinevezve, mely a nő és férj vagyonát külön szabályozza.

Csollán úr a törvények iránti legmélyebb tisztelettel s a szépnem iránti legbuzgóbb hódolattal veté magát alája az ítéletnek.

Mint kötelességévé volt téve,+ személyesen jött fel Pestre az asszonyságot hazaszállítani, nagyszámú társzekerekkel, mik a delnő bútorait voltak a Tiszántúlra elcepelendők. Itt Pesten vásárolt számára ezüstfogantyús, tükörablakos nagy utazóbatárt,* amibe három lépcsőn kellett felszállni; abba két legszebb lovat fogatott a saját méneséből, s mi+ legelegánsabb frakkot talált a zsibvásáron,* azt vásárolta meg saját magának, és a frakk fölé a legfinomabb felsőkabátot vette meg ugyanott a Kohlmarkton;* amely öltöny alig volt még viselve, s vagy egy púpos törpéé lehetett valaha, vagy egy őrültek házába került szabólegény fuscherozhatta el, mert a szárnyai oly rövidek voltak, hogy a frakk vége hosszan kilógott alóla, míg az ujjai Bertinek a körme hegyéig értek, úgyhogy mikor ebédhez ült, fel kellett azokat gyűrnie, hogy a kést, villát fel ne szedje velük. Cilinderkalapot pedig a legmagasabbat választá ki, szintén a zsidópiacon: az volt az ő bazárja.

És mikor így teljes parádéban, megpomádézott hajjal, kiviaszkolt bajusszal, kesztyűs kézzel jelent meg Csollán Berti, még sokkal piszkosabbnak tűnt föl, mint mikor nem volt megmosdva és megfésülködve.

Ily készülettel hajtatott hitestársa+ háza elé Berti. A lovakat fehér parókás kocsis hajtotta háromszegletű kalapban, s hátul a bakon szerecsen+ inas kapaszkodott a szíjba, veres frakkban. Alapos gyanú van rá, hogy az a fehér paróka juhászkutya szőréből telt ki s hogy ez a szerecsen+ kisuvikszolt+ képű cigánygyerek.

A tizenhárom év utáni törvényparancsolta találkozás méltó volt a tisztes párhoz.

Csollánné asszony ügyvédje, Korcza úr jelenlétében fogadá el érte jövő férjét, aminek az a világos célja volt, hogy Csollán Bertire felügyelet gyakoroltassék az ítélet által rászabott dísz és pompa kifejtése körül.

Nem lehetett ellene kifogás.

Csollán Berti a legilledelmesebb kapriolokkal* üdvözlé az asszonyságot, oly dróton rángatott udvariassággal, mintha bakakáplártól tanulta volna a menüett-táncot.

Viszont Katinka nagysám oly szenvelgő édeskedéssel fogadta a megtérő férjet, mint egy fejedelemnő, ki népe javáért elhatározta magát – egy barbár hospodárnak* nyújtani kezét.

És Csollán Berti megmutatta, hogy ő kezet is tud csókolni.

S minthogy fejébe vette, hogy ily elegáns úri asszonysággal, akit a törvény neki ítélt, az ítélet megsértése nélkül nem illik másképpen beszélni, mint németül, ez a tudomány pedig őnála igen kevés szóból állt, annálfogva a beköszöntés nemigen ment e többször ismételt szavakon túl: „Kisstihand*”,+ – mi az ünnepélyes találkozást kissé nehézkessé tette eleinte, míg közbe nem jött Katinka ölebecskéje, a kis kövér, túlhízott mopszli, mely minden előkészületet megtett, hogy Csollán Bertit megugassa; de nem volt már hozzá hangja, csak pantomimikával+ mutatta, hogy ugat, – melyre aztán Csollán Berti, segítségül véve egész Adelungot,* ezt a helyes megjegyzést hallatá:

– Ist die hund+ fett!*

Amin aztán Katinka akkorát nevetett, hogy minden betanult érzelgése kárba veszett bele; s azután arra kérte Bertit, hogy csak beszéljen vele magyarul.+

Berti a szabadsággal élve, megérteté az asszonysággal, hogy íme, eljött érte, hogy őt ősi kastélyába minden rangjához illő s uraságától kitelő pompával elszállítsa; mely után Korcza úr megmagyarázva neki az ítélet értelmét, s lelkére kötve sok szép erkölcsi tanácsot, átadá egymásnak a hitestársakat.+ – Óh! milyen boldogok voltak, hogy végtére egymáséi lehettek!

Csollán Berti egy spanyol hidalgó grandezzájával vezeté le a lépcsőkön a nagyságos asszonyt; a hidalgóból csak egy hiányzott: a kalap a fejéről; azt világért föl nem tette volna, hanem vitte a hóna alatt, öblével kifelé fordítva.

Mikor Katinka meglátta a pompás hintót, fehér parókás kocsist és a bakonálló szerecsent,+ egy kissé megdúzta az orrát. Ez már túlzása a kötelességnek, s egészen tüntetésnek látszik. – Nem vagyunk Bécsben, itt Pesten nagyon megnézik az embert emiatt. Aztán minek a lovak nyakára a csengő?

Azonban ellenvetését egy másik észrevétel alá burkolta.

– Nem ragadnak el bennünket ezek a paripák? – kérdé húzódozva a félelmetes bárkától.

– Kiszti hand, madám. Kutser hüt dich schén,+ néger pasz auf, nachher brrr!*

Berti mindent elmondott, amit a vizslatanítás műszavaiból elprofitírozott,* s így rávette az asszonyságot, hogy beüljön a hintóba, aminek az ajtaját ha egyszer betette valaki magára, akkor+ aztán ki nem tudott belőle jőni, míg valaki más onnan+ kívülről a fogantyú nyakát ki nem tekerte valahogy. Berti odaült melléje, cilinderét térde közé fogva, mert azt a bárkában föl nem tehette.

A jármű szerencsésen eljutott a „Vörös Ökörig” ,* anélkül, hogy a vadlovak elragadták volna; ott megállt. Az asszonyság kinézett az ablakon, hogy mi lesz még.

Hát a „Vörös Ökör” udvarából kihozott egy béres két szép csákós szarvú ökröt, kolomp volt a nyakukban;+ pompás két tulok volt. Azokat odaakasztotta a lovak elé.

– Mi ez,+ uram? – kiálta Katinka.

– Still! Komm noch etwas!* – csitítá a szerető férj.

S azzal megint egy oláh legény kihozott két derék fekete bivalyt, azoknak meg csörgő volt a nyakukban;+ ezeket meg az ökrök elé csatolták.

– Ah, uram, hisz ez csúfság! – kiáltott fel a delnő, s ki akart ugrani a kocsiból; de nem lehetett, mert nem bírta az+ ajtót felnyitni.

– Nix csúfság.* Énnekem az ítéletben van meghagyva, hogy minden uraságomtól kitelő pompával szállítsam haza a feleségemet. Én ezzel mind a bírói+ ítéletnél fogva tartozom. Tudom én, hogy mi az én kötelességem.

E kötelesség betöltésére aztán legvégül még két szép szürke csacsit hozott elő egy cigánygyerek, azokat meg a bivalyok elé kötötték.

Katinka sírt, dühöngött, mérgében kijött minden asszonyi formájából (nincs eszményibb rút,* mint egy dühöngő asszony); de menekvésre nem volt mód, s Csollán Berti mindenre csak azt felelte változatlan hidegvérrel, hogy azt őneki a törvény parancsolta ekképp, s ő tudja, hogy mi a kötelessége.

És azzal megindult a csodálatos nyolcasfogat, még pedig neki a Hatvani utcának, végig az Úri utcán, úgy fel a Váci utcára, onnan ki a Kúria elé, s így a kecskeméti kapun át az országútra; a paripák csengettyűje, az ökrök kolompja, a bivalyok csörgője megtette a maga hatását; a béres közbekongatott a két kézre való ostorral, az oláh legény tilinkózott, s az első csacsira felkapott cigánygyerek a postamarsot+ fújta. Soha ehhez hasonló parádét sem az előtt, sem azóta ehelyütt publikum nem látott.

Katinka a hintó mélyébe vonta magát,+ s fátyolát háromszorosan vonta arca elé; de mégis hallania kellett azt a vidám hujjahót, mely kísérte, fogadta minden utcán végig; egy-egy csodakiáltásban hajdani udvarlói valamelyikének szavára vélt ismerni, s lehetetlen volt a nagy zsivajon keresztül föl nem ismernie Aszályi éles rikács hangját, ki mindenütt a kocsihágcsó mellett haladva kísérte a díszmenetet, s röhögve kiáltozott+ be hozzá. – „Alászolgája, drága nagysád! Szerencsés utat kívánok! Alászolgája, alászolgája!”

Katinka minden csepp+ vérével megérzé a költő átkát:*

„Éljen ön addig, amíg nevetségessé fog lenni; óh, be rossz szíve van önnek, asszonyom!”

A költő álma*

Negyven év múlt.

Ahogy a költő megálmodá: minden emelkedik az ég felé: házak, népek, szellemek.

*Hol a homoksivatag volt, ott most új város terül; a rongyos vityillókban,+ mik a város közepén itt-ott elmaradtak, nem ismer őseire az újdonszületett palotasor. A Duna tükrében a világ legszebb panorámája bámulja magát. Állóhidak kötik össze a két ifjú várost, ércből, gránitból: rajtuk a világkereskedelem jár keresztül, és alattuk gőzhajók serege hord mulató népet, üzért, utazót, s vontatja a rakott kikötőkbe szállító hajóit. A szigetek kis paradicsomok. A Rákos homokját népkertek, mulató virányok árnyékozzák be; a puszta térnek négyszögöle annyit ér most, mint hajdan egy egész hold, s egy hold belőle egy kis uradalom. Mint a szív erei, futnak össze a főváros óriási indóházaiban a világ minden részéből megtérő vasútvonalak. És élet pezsg kívül és belül. Nem koldusbot többé a tudomány és művészet; nem martyrium többé a honszeretet, nem összeesküvés többé a szabadelvűség; – nem lázadás többé a népjog; – nem barbarizmus többé a nemzetiség. Emelt homlokkal találkozik egymással minden ember, nincs rangkülönbség: mindenki polgár, mindenki nemes, mindenki dolgozik; s minden munka gyarapít.

Négy-öt palotája van már a fővárosban a hazai színművészetnek, s mindannyi versenyez egymással külső, belső ragyogásban.

A szellem bajnokainak száma nem csapat már, hanem tábor; – s amit beszélnek, Európa fővárosai visszhangozzák.

Nem halott már az eltemetett nemzet; hanem élő, növekedő óriás, ki évek alatt századok mulasztását siet helyrepótolni. Nem ellenség már a koronás fő, hanem a testhez hozzánőtt agy, ki vele együtt érez, együtt él.

Nem idegen többé a honfi honában: saját nyelvét hallja az ország a trónon, a törvényhozó testületben, a kormányzatban; s a tudósok ünnepe, kik azt mívelik,+ országos ünnep. A nép s a tudós egymáshoz közeledtek, s megértik egymást.

Felébredt már minden nemzet, s az ébren levők versenyeznek egymással, nem karddal, nem üszökkel: hanem iskolákkal, gyárakkal, szellemi vetélkedéssel.

Harmincnégy nyomda működik a fővárosban, s naponkint százezer hírlapot küld szét a sajtó az ország népeinek minden nyelvén.

Szabad a vallás; nincs többé páriája a lelkiismeretnek.

Gyors az igazságszolgáltatás keze, s a rendet maga a nép közérzülete védi.

A katona is honpolgár, s minden honpolgár jó katona; a nemzeti hadsereg táborozási kísérleteit a hadászok tapsai fogadják.

Nem vakszerencse és istenkísértés többé a földmívelés, hanem tudomány és finomított ipar.

A gyáripar, a képzőművészet a világtárlatokban méltó helyet foglal el az ország számára.

Külföldi tőkepénznek van bizalma elhelyezkedni e hazában, bátor vállalatok termékeny aranykort idéznek elő e földön és e föld alól.

Idegen ha jő fővárosaiba, meglátja múzeumaiban a nép múltját, – tanodáiban jövőjét.

Megtízszereződött a főváros lakossága, s emelkedésével nem süllyedtek alá a megyék székvárosai: együtt emelkedtek vele.

Az a vasember ott a József tér* közepén bámulva nézi most, hogy mi történik körülötte.

Eppur si muove! – A hazátlan koldusok, a költők, a művészek, a tudósok, a szellem előharcosainak jelszava megy teljesedésbe.

És azokra az előharcosokra+ nem emlékeznék-e meg a boldogabb kor?

Óh igen! A boldog nép háladatos. A művelt nép ismeri a kegyeletet.

Panteont építenek, szobrokat emelnek, amikben megdicsőítsék azokat, kik előre mentek, s kiknek vezető nyomai után indultak el a milliók – jobb hazát keresni – idehaza.

Hogyne hangzanék azok között Jenőy Kálmán neve?

Az utókor igazságos. Irigység, gyűlölet, megvetés, részvétlenség, bosszúvágy, kevélység, – kik éltében üldözői voltak, rég a porban alusznak már; a még élő kortársak is agg emberek már; de az ő alakja örökké ifjú maradt, s a remekműhöz, mely korát megelőzve született, hozzánőtt az új nemzedék, mely elég nagy már, hogy azt megértse, hogy azt bámulni tudja.

Hová lett az a dicső szellem hamva, aki a nagy harcot megkezdé, aki a nagy diadalt megnyerte? Szobrot emeljetek e sír fölé!

De hol van e sír?

De ki tud arra rávezetni?

Rég halva az egyetlen honpolgár, ki őt eltemette, s sírjának titkát magával vitte a sírba. A holtig hű kézműves keserűen elutasított mindenkit, aki titkáért esengett előtte. Azt mondá, hogy nem jó barát, ki barátja temetésére el nem tudott jönni. Ha azzal menték magukat, hogy nem jöhettek a halálvész, a vesztegzár miatt, azt felelé nekik, hogy volt egy ember, kit nem tartott vissza sem halálvész, sem vesztegzár, sem nagy távolság, hogy eljöjjön: de annak a nevét sem mondta meg senkinek. Majd ha eljön az a kor, melyet a költő megálmodott, midőn a sírokat is beépítik palotákkal, akkor majd megtalálják a felfordított kövön a rég keresett nevet. A vén iparos kétszer látott már a város terjedése alatt így beépülni régi temetőket új városrész utcáival: a mostani háromnak is az lesz a sorsa. E hittel temette titkát a sírba.

Csakhogy csalódott.

A későbbi kor jobban kegyeli ősei temetőjét, s az épülő utcák kikerülik a sírkerteket, a költő sírját nem háborgatja senki.

És a hírlapokban nagy értekezés foly afelett: hol lehetnek e drága hamvak eltemetve?

Azokat a nemzeti kegyelet fel akarja venni a por közül, s elszállítani panteonába; a költőjét ércszoborban akarja feltámasztani, s jajszóval kiáltja, hol vagy.

És a halottak oly makacsok; nem felelnek, hagyják magukat keresni.

Ekkor érkezik a Tudományos Akadémiához* egy levél Kelet-Ázsia belsejéből, a Himalája hegylánca alól, egy vén tudóstól, kiről már azt hitte mindenki, hogy meghalt.

Barkó Pál még élt és tudatta, amit olyan nagyon kerestek.

„Menjetek ki a ferencvárosi temetőbe: a kőkereszttől a dombon menjetek száztíz singet* Kelet-Kelet-Éjszaki+ irányban; ott találtok egy négyszögű követ, azon e három szó: „Volt. Nincs. Lesz.” E követ emeljétek fel; talapján megtaláljátok, amit kerestek.”

Hajh! Milyen üdvriadal volt az, mikor a keresett név napfényre került! Hajh! Milyen nemzeti pompa volt az, mikor a drága hamvakat aranyozott érckoporsóba áttéve, elszállíták pór és por tanyájából a fényes üdvleldébe!* Mi hullámzik oly feketén végig e palotasor között? Népár. Mi emelkedik ki oly fényesen abból? Ravatal. Mi lobog körüle? Gyásszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az útra? Zápor? Nem. Könny.

Ah, ha e pompát toll le tudná írni.

Mind úri néptömeg!+ Minő lelkesült szónoklatok!

*És midőn a szobrot leleplezik, s az ércalak megjelen az isteni derült ég alatt, egy szabad téren, melyet egy fiatal város épületei fognak keretbe, – kezében a lant és az írás, mely örökké él, és arcán a művésztől megörökített fennkölt mosoly: hajh milyen üdvkiáltás az! hogy hangzik az végig utcáról utcára terjedve. A város kiált! Az ország zeng, és szava elhallik az égi szférákig.

Késő alkonyig hullámzik körüle a nép, még mikor a hold feljön is, felváltani a nappalt, s ezüst fényt von a költő alakjára, akkor is tömegek járnak őt megnézni. Csak lassan oszlanak el; – mindig kevesebben maradnak ott: – az éj nyugalomra int; – csend lesz. De mikor már mindenki eltávozott, még egy alak marad ott: egy gyászruhás úrhölgy, agg már és megtörött. Haja hófehér, és vonásaiban hajdani madonnaszépség romjain élő hosszú szenvedés.

*Az úrhölgy odatapadva két összekulcsolt kezével a szobor talapzatához, néma bámulattal tekint fel az ércalak fennkölt arcára. Talán virradatig is ott fogja nézni…

… Decséry Dorothea! Te összetörtél; ő pedig örökké ifjú maradt!…

***

Hát a többiekkel mi történt?

Hová lettek az első szellemi harc többi bajnokai?

A tudósok, a költők, a művészek, kik azon töviseket szedték Jenőy Kálmánnal?

Ki tudja azt?

Talán elhaltak mind.

Talán még most is van, aki él közülök. Talán van tudós, ki most is éjjel-nappal folytatja a munkát, mely nemzetének életet, neki csak szenvedést, nélkülözést ád, amíg él?

Talán még most is lézeng egy-egy hírhedett művész és művésznő közülök, itt-ott, elfeledve, elnyomorodva. Talán azon megtört alakú nő, kit az utcán kopott ruhájáért lenézesz: a hajdani Cilike, s talán az a tántorgó alak, kit utadból félrelöksz: a hajdani Bányaváry; – talán azok pályatársaik titkolt jótékonyságából élnek? Talán azt is büszkék elfogadni? Talán el is vesznek egymás után szótalan, nyomorban; mert panaszaikkal nemzetüket megszégyeníteni még most is fájna nekik.

No, de minden jó lesz. Ha meghaltak, pompásan eltemetjük őket, s mindegyiknek szobrot emeltetünk.

***

A föld pedig, melyet ők megmozdítottak, csendesen fordul előre tovább.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –